Ian szemszöge következik (mint az a fejezet mellett is látható). Jó szórakozást mindenkinek! Véleményeteket mint mindig most is várom.

- Nem Anya... - mondtam határozottan. - Anya csak hallgass meg! Van egy tervem és... - kinyomta a készüléket.

Hatalmasat káromkodva vágtam le a telefont az ágyra.

- Megmondtam, hogy ezért hatalmas fejmosást fogsz kapni! - kiáltotta kárörvendően a húgom a nappaliból. Lesiettem hozzá, majd kitéptem a kezéből a magazint - HÉ!

- Csak azt tettem, amit hasznosnak véltem Húgi.

Natalie sötét szemeiben értetlenség és ellenszenv ült.

- Aha.... - húzta fintorra az orrát. - Hasznos. És mi olyan hasznos a Jacksonokkal való együtt működésben? - minden egyes szava gúnytól csöpögött.

- Az, hogy kiismerhetem a viselkedésüket. - dobtam le magam a kanapéra. - Erről jut eszembe. - húztam magam elé a lap topot. - Most merre vannak?

- Elhúztak sacc két órája. Szerintem Dan rávette őket, hogy keressék meg nélkülünk a kulcsot. - felelte némi éllel a hangjában.

Egy pillanatra számba vettem a lehetőséget, de aztán csak megráztam a fejem.

- Kevin Stollnál vannak. - válaszoltam, mire a húgom szemöldöke a magasba szaladt.

- A néhai Amerikai kémnél? Aki hírszerzőként került Rómába, a felesége Emily Liber La Rue pedig otthagyta a katonaságot, hogy férjével elköltözhessen és bokszolóként tartják számon Olaszországban, amúgy pedig katonai megfigyelő?

- Igen. - feleltem unottan. - Le vagy maradva Húgi.

- De... Honnan tudod, hogy ott vannak?

Halványan elmosolyodtam.

- Jack üzent. - mosolyogtam a húgomra.

Natalie először csak pislogott, majd az ő arcára is széles mosoly húzódott.

- Ennek ellenére elmagyaráznád, hogy mit akarsz megtudni róluk? Egy csomó információnk van. Nem kell a segítségük. Nem szorulunk rá!

- Naiv vagy. - horkantam fel, majd ránéztem, miközben bejelentkeztem anyám fiókjába, és végig pörgettem a Jackson család mappáját.

Édesanyám minden veszélyes személyről, természetfeletti lényről aktákat alakít ki. A Jackson család elég előkelő helyen szerepel. Történetesen az első helyen. Végig siklott a tekintetem a neveken. Öt mappa volt, amiben a képek egy vörös pecséttel voltak beszkennelve, ezeken a KIIKTATVA szó szerepelt. Egy pillanatra elidőzött Sven és Aelin szülein a tekintetem, majd Peter Jacksonon és Dia di Angelon. Utána alaposan végig mértem a vörös hajú nőt. Amy akár a hasonmása is lehetne. Sosem mondtam anyának... de... Egyáltalán nem tetszett a módszer amivel elpusztította Hallie Beckendorfot. Szó szerint. Mondjuk ki vagyok én, hogy valaha is szóvá tegyem ezt neki. A fiú vagyok, aki tovább viszi a családi hírnevet, akit pólyás kora óta miniszternek és főnöknek nevelnek. Hevesen megráztam a fejem. Most nem ez a fontos. Megnyitottam Sven mappáját.

- Sven di Angelo. - kezdtem. - 2043. január 20.-án született New York-ban. 141 az IQ-ja, azaz egy géniusz. De nem ez benne a nagy szám. A Los Angeles-i művészeti egyetemben Anya számtalanszor kiszúrta hála a hekkereinek. Gyakorlatilag 11-14 évesen egyetemi órákra ült be, azt tettetve, hogy valamelyik tanár gyermeke, melynek következtében elsajátította igazából azt az évfolyamot. Nála nem találsz jobb embert aki ért az... építészethez, irodalomhoz, szobrászathoz, festészethez, zenéhez, színművészethez és filmművészethez. - Natalie csak a szemeit forgatta. - Aelin di Angelo. 2046. január 21.-én született Washington-ban. A kis csaj szervezte meg 2051-ben Yui szöktetését abból a szigorúan őrzött zárkából, pedig nem volt több 5-nél, igaz 135-ös az IQ-ja. Démonokat ural. Emelet a fegyvere se semmi. - vettem ki a zsebemből a karpereceket és dobtam Natalienak.

A húgom undorodva fogta meg az ékszereket, majd fintorogva rám nézett.

- Hogy tudd két ilyen divatja múlt kacatot viselni?! - hitetlenkedett.

Csak felsóhajtottam és folytattam.

- Amy Jackson, 2044. március 10.-én született Malibu-ban. 170-es az IQ-ja Natalie! 170! Eddig 35 matematikai versenyt nyert meg. Ebből 8 országos. Olyan egyetemek tartják számon, mint a Harvard, az MIT, Stanford, Cambridge, Oxford, Berkeley, Princeton, Yale, Columbia, Caltech, Chicago, Tokyo, UCLA, Michigan, Imperial College London. Ebből három Angliai! Hat Amerikai, egy pedig Japán! JAPÁN! És csak 14 éves, de máris a top 15 egyetemnek fáj rá a foga! A vöröske egy géniusz. Teljesen reál beállítottságú, míg Sven humán.

- Ne áradozz ennyit és zárd rövidre. Ma még egy masszásra is le akarok menni... - sóhajtotta.

- Dan Jackson. 2047. szeptember 23.-án született, szintén Malibu-ban. 141-es az IQ-ja. Tudod mi a fura? Hogy anyának ennyi információja van róla. Semmi több.

- Csak 10 éves Ian... - forgatta a szemeit a lány.

- Nekem valami akkor is gyanús a kis sráccal kapcsolatban... - mondtam.

- Az egyetlen gyanús dolog benne, hogy Lucy gyerekeinek, Bradynek, Lenának és Adelnak több dolog van a mappájába, mint nekik. Tehát: Gyanúsan átlagos a többiekhez képest.

- Pont ez az. TÚL átlagos. - hangsúlyoztam ki.

- Inkább válaszolj valamire. - csillant fel némi érdeklődés a szemében. - Ki fogod használni Amyt?

- Természetesen. Bűn lenne egy ilyen Joker lapot érintetlenül hagyni. - válaszoltam, mert ez volt az igazság, még ha nem is igazán fűlött a fogam ahhoz, hogy elcsavarjam az okoska fejét.

A gépen hirtelen felugrott egy ablak. Összevont szemöldökkel elolvastam a feliratot.

- Mehetek már? - nyafogott Natalie.

- Ja. Persze.

Azonnal felpattant és elviharzott, míg én csak a feliratot olvastam.

- Kivetítés. - mondtam, mire az okos rendszer azonnal a fehér falra vetítette az írást.

"SZEMÉLYEK AZONOSÍTVA"

Virított immár a falon. Engedélyeztem a kérelmet, majd rácsatlakoztam a műholdra. A szemeim fokozatosan elkerekedtek. Egy Amerikai plázából jöttek a fotók. Azonnal másoltam a három képet és elküldtem Anyámnak.

A képek aljára néztem, amin a következő szerepelt:

"AZONOSÍTVA: Junie Cortez, Dan Jackson, Aelin di Angelo"

Ám volt egy kis bibi. A képen szereplő személyek nem 11 és 12 évesek voltak, hanem szinte már felnőttek.

~~~

A Jacksonok John és Jack társaságában jöttek vissza a hotelba. Natalie ekkor már végzett a masszázzsal, és éppen a fotelon heverészett miközben vadi új manikűrjét bámulta. Nem sok hiányzott, hogy beszóljak neki, hogy te sem vagy több 11-nél, ám a Stoll tesók jelenléte megzavart.

Mosolyogva, mint egy jó házigazda beinvitáltam őket, majd megkérdeztem, hogy kérnek-e valamit. Ugyan Jacket már most tudtam mit rendel. Amikor megjött az étellifttel az ital. Egy kis segítséget kértem, mire Jack azonnal felajánlkozott.

- Nos? - kérdeztem odakint halkan.

- Semmit nem sejtenek. - felelte, miközben megvonta a vállát. - A faterom csak megmutatta nekik a régi idők felvett pillanatait. Maradtak vacsira, ahol Anyám dumáját hallgathattam végig, hogyan ismerkedett meg a szüleikkel, hányszor verte őket el s a többi.

- És a kulcs? - kérdeztem, kedvelem a srácot, de a felesleges szájmenéseiből néha komolyan elegem van.

- Apa nem akarta elárulni nekik. Viszont évek múltán kikotyogta a nevét. Ezért vagyok itt. - vigyorodott el a fiú.

- Ez az. - mosolyodtam el én is.

- Drága információ, ha az Apám megtudja, hogy egy Cabrának elárultam...

- A Cabra csak egy név Jack.

- Tudom. - válaszolta a srác. - Csak ezért bízok meg benned, haver.

Jack Stollal pár éve találkoztam egyik római nyaralásunkkor. Azóta igen jó barátságban vagyok a sráccal. Imádom a hülyeségeit, de komolyan. Johnnal szerencsére nem találkoztam. Ő sokkal engedelmesebb, sokkal inkább az anyja és az apja kalitkájában él, mint Jack, aki mer lázadni. Mint megtudtam Amy csak azért hívta fel őket, mert Jack megemlítette a kulcsot.

- Nos tehát. - kezdte vigyorogva, amikor leült. - A kulcs. A Sárkányok Gyöngye egy legenda, amely a tolvajok körében terjeng. Úgy tartják - csettintett egyet, mire a lámpák lejjebb vették a fény erőt, a szememmel próbáltam figyelmeztetni, hogy ne ennyire feltűnően csinálja, mert még rájönnek, hogy elég gyakori vendég itt. - Hogy valaha léteztek sárkányok a földön. - csak fél füllel figyeltem rá a tekintettemmel inkább a többieket lestem. - Még a görög mitológia idejében, az ókorban a halandók uralták a föld felszínét. Addig a sárkányok a föld alatt és felett mozgolódtak. Több központi fészek volt. A legtöbbje a mai fővárosok alatt húzódott. Anno két féltekre osztották a sárkányokat. Nyugatra és Keletre. - Dan láthatóan unta a sztorit, Amy néha furcsállva összevonta a szemöldökét és firkantott valamit a jegyzetébe, a válla fölött belepillantottam. Számítási feladatok voltak benne, egy két helyen színek szerinti kód rendszer, megint máshol hangjegyek, az oldal margón pedig oldalanként legalább egyszer szerepelt a hatos szám. Fura... Miért pont a hatos? - a Nyugati sárkányok központja Róma volt. A Keletieké Shanghai. - Amy keze hirtelen megdermedt, szinte láttam a szemén, ahogy a fogaskerekek kattognak az agyában.

- Shanghai. - motyogtam. - Onnan...

- Jöttünk ide. - fejezte be a mondatomat Amy, azonnal rám kapta a tekintetét, majd inkább gyorsan visszanézett a lapra.

Dan látványosan a szemeit forgatta, mire az én arcomra félmosoly húzódott. Szóval a kis csaj nem közömbös irántam.

- Egy istennő ajándékot akart adni az embereknek. Eleinte az isteneknek szánta, ám ők az ajándék láttán marakodni kezdtek. Mindegyik csak magának akarta azt a csecsebecsét. Mikor meglátta, hogy a halandók ugyanígy viselkednek odébb állt. A Keleti sárkányokra nem hatott a gyöngy szépsége, így nekik ajándékozta. Több száz év telhetett el, mikor az irigy Nyugati Sárkányok lépésre szánták el magukat. Még pedig, hogy ellopják a gyöngyöt. A tervük sikerrel járt és elrejtették Róma alá a gyöngyöt.

- Szóval valahol a föld alatt van. - gondolkodott el Amy. Ez eddig elég tág fogalom. - Van még valami? - túrt bele idegesen a hajába.

- Nincs. Csak ennyit jegyzet meg a tolvaj népség. Többen keresték már a kulcsot. A legtöbbjük meghalt. - mondta teljes természetességgel.

- Sven kellene egy lista Római régi pontjairól, főleg az újonnan beépített területekről. - mondta Amy.

- Kell 10 perc. - felelte a fiú.

Nagyjából 15 perc múlva tért vissza közénk, addig fejben kutatott a helyek után. Közben a két Stoll olaszul vitatkozott. John tekintetéből ítélve azért, mert Jack elmondta a kulcs históriáját. A tesók hamar távoztak, Sven pedig ekkor tájt végzet.

- Körülbelül 30-35 hely jöhet szóba. - sóhajtotta a fiú.

- Az túl sok. - mondtam.

- Dan. Mit tudsz a sárkányokról? - nézett az öccsére Amy.

- Hm.... - gondolkodott el a kisfiú. - Ha régen Róma területén voltak, akkor az emberek valószínűleg ezt tudták és távol maradtak tőlük... Egy olyan helyet kell keresnünk ahová a bűnözőket vitték, akiket halálra ítéltek, hogy, ha a sárkányok megjelennek a dühük rájuk irányuljon ne a városra, tehát az ókori Róma központjától kicsit messzebb van.

- Akkor... csak egy hely jut eszembe... - szólt közbe Sven. - De Amy nem lesz tőle odáig.... Ahol Szent Pétert keresztre feszítették.

- A Vatikán. - húztam el a számat.

Dan szélesen elmosolyodott, mire Amy csak hevesen megrázta a fejét, a tekintetében düh éget.

- Nem! Nem! Nem! Betörtünk a Buckingham palotába! A Vatikánba a Pápához, nem fogunk!

- Amy... - sóhajtott Sven.

- Nem, nem, nem, nem, nem, nem!

- Nincs más választásunk. - vigyorgott Dan. - Megszervezem a betörést!

- Minek? - kérdezte mosolyogva Aelin. - A nap már lement. Nem garantálom, hogy tuti biztos ott lyukadunk ki, lehet, hogy kicsit sétálnunk kell. Középre a kezeket!

Előre nyújtottuk a kezünket. Az enyém szánt szándékkal landolt Amyén, aki próbált nem elpirulni kevés sikerrel. Óvatosan rám pillantott, mire csak rá mosolyogtam, a szokásos csajozós mosolyommal. Azonnal begyulladt az arca.

Könnyű dolgom lesz.

Egy pillanatra elfogott az érzés, hogy most tényleg úgy nézhetünk ki, mint egy csapat... Így, középen összeérintett kezekkel.

- Ian. - mondta határozottan Aelin.

- Lámpa le. - köszörültem meg a torkom.

A fények kikapcsoltak a gyomrom pedig liftezni kezdett. Hang hullámok vettek körbe, sötétség és hideg. Félelem kúszott fel a gerincemen. Csak a középen lévő kezek voltak az egyetlen biztonságot rejtő reményszálak. Aztán a hideg padlón landoltunk.

- Na? - nézett körbe Aelin. - Sven hol vagyunk és milyen messze van a Vatikán?

Az Angelo fiú a terasz korlátjára könyökölt.

- Nem tudom. - nézett körbe. - Pedig innen látnunk kéne. Hisz jó magasan vagyunk. Érdekesség, hogy a Vatikán Rómán belül egy külön várost alkot. Nagyjából 44 hektárnyi területe van, az államformája monarchia, a Pápa uralkodik.

- Jártál már ott? - bukott ki belőlem a kérdés.

- Nem, sajnos nem. A szüleimmel terveztük, hogy a 10. születésnapomon ellátogatunk ide... Sajnos nem kerülhetett már rá sor.

- Én... - hirtelen nem tudtam mit mondani, ami újdonság volt számomra. - Őszintén sajnálom...

- Furcsa, hogy nem látjuk a Vatikánt... - hagyta figyelmen kívül mit mondtam, amit teljesen megértettem. Egy ilyen ügyet.... nem lehet egy sajnálattal elintézni.

- Öhm... talán azért nem látjuk mert a Vatikánban vagyunk?! - kérdezte hisztérikus hangon Amy.

- Mi scusi. - haladt el egy furcsa öregember mellettünk.

Nem kellett hozzá zseninek lennem, hogy felismerjem a palástról. Azonnal elkaptam a többiek karját, akik szintén érzékelték, hogy baj van, majd futásnak eredtük.

- Ez a Pápa volt?! - kérdezte a folyosón Aelin.

- IGEN! - mondtam idegesen, majd a tekintetemmel a kijáratot kerestem.

- Büfé! - fékezett le Dan egy hatalmas pult előtt, majd egy szendviccsel kezdett el szemezni. - Hm... 1 perc alatt megkaparintalak húsos szendvics.

- Dan erre nem érünk rá! - rohant vissza Amy és kapta el az öccse kezét.

- Ajj, de ne már! - háborodott fel a kisfiú. - Éhes vagyok!

- Nem rég ettél!

- Spagettit. Az tipikusan az a kaja, hogy kb. 2 óráig kitart aztán megint éhes vagy mert csak paradicsom szószból és tésztából áll!

- Kit izgat! Most törtünk be a PÁPÁHOZ!

- Nem törtünk be. Csupán engedély nélkül véletlenül léptünk be. Nagy különbség. Én már csak tudom!

Ha nem szabadulna bármelyik pillanatban a nyakunkra a Vatikán őrsége azonnal nevetésben törtem volna ki, ahogy Dan kioktatja a nővérét, de inkább a Szent Péter tér felé siettem.

- Oké. Igyekeznünk kell. - lassítottam le a téren. A kiálló kavicsokban, a régebbi bazalt téglákban kis híján orra buktam.

- Ezt a cipőt nem futásra találták ki! - háborgott a húgom, de nem figyeltem rá.

- Mit keresünk? - kérdezte Amy.

Egy emberként pillantottunk Danre.

- A sárkányok adnak a szabályokra... általában. - felelte a srác nem túl magabiztosan. - Borsózik ettől a helytől a hátam...

- Szerintem az tuti a Pápa volt... - motyogta Aelin.

- Most ne a Pápán problémázzunk inkább próbáljunk eredményt produkálni! - szólt közbe Sven. - Mi ez a sok Pé-betű a mondatomban?!

- Pé? - kérdezte Amy, majd a talajt bámulta. - Puzzle. - mosolyodott el. Érdeklődve figyeltem, ahogy a szemében látni lehetett, ahogy a fogaskerekek mozognak. - Egy rejtvény. Például... Kövek sorozata. Vannak, amik kiállnak. Nem kiállnak, hanem kiemelkednek. - vigyorgott tovább. - Mint... Őőőő.. Méz? - dörzsölte meg az orrát.

- Fibonacci. - vágtuk rá kórusban Svennel.

- KI?! - kérdezte Natalie, Aelin és Dan.

- Fibonacci-számok. - kezdtem a magyarázatot, már megszoktam, hogy Natalienak is folyton én magyarázok el mindent. - Sorozat. Megmutatja, hogy... például, hogy hány pár nyúl lesz n hónap múlva, ha feltételezzük, hogy az első hónapban csak egyetlen újszülött nyúlpár van; az újszülött nyúlpárok két hónap alatt válnak termékennyé; minden termékeny nyúlpár minden hónapban egy újabb párt szül; és a nyulak örökké élnek.

- Értem. - bólintott Dan.

- Jó neked... - motyogta Aelin.

- Szimpla matematika. - vonta meg a vállát a fiú.

- Megvan! - visított fel Amy. - Emelkednek a megfelelő sorrendben a Fibonacci számok alapján! - mosolygott megállás nélkül a lány. - Már megint méz... - dörzsölte meg az orrát. - Nem inkább citrom. Tojás? Nem, nem.. méz és citrom. - bámulta folyamatosan a köveket, miközben a kezeivel hevesen gesztikulált.

- Amy. - hallottam meg Dan hangját. - Másik emlék.

- Oké. - bólintott a lány. - Méz, méhek. 4 éves vagyok a kertben játszom. Ugrálok a fűben, az egyik megcsíp. AÚ! Nagyon fáj, nagyon fáj. A fájdalom egyre erősebb.... MEGVAN! - pattant a levegőbe, aztán a kiálló köveken kezdett el ugrálni.

Először azt hittem rosszul látok és csak képzelem, de a kövek valóban felragyogtak, ahogy Amy rájuk lépett.

- Óóóó. - keseredett el. - Nem látom. Elvesztettem. Arra lehet, vagy talán arra. - mutatott két teljesen ellentétes irányba. - Mi az? Baj van? - nézett Svenre.

- Csak... valami nem hagy nyugodni. - mondta a fiú. - Itt egyik kő sem egyforma. Mindegyik valódi római kőtégla, előtte márvánnyal építkeztek, ami tömör, de nem sima kő, olyan inkább.... mint ez itt. - dobbantott a lábával egy más formájú kőre, mire az felragyogott.

A helyén egy lyuk jelent meg a földbe. Megvan a lejárat!

A lyuk köré gyűltünk és fölé hajoltunk. A szélén egy kopott létra volt, amire még a régi dadám életét se bíznám, nem, hogy a sajátomat. Az sem volt túlzottan bizalom gerjesztő, hogy nem látszott az alja.

- Sejtitek mi van odalent? - kérdezte Natalie.

- Nem. - rázta meg mosolyogva a fejét Dan. - Pont ez benne az izgi. Én megyek elől! - kezdett el lefelé mászni a létrán.

- Várj meg bénaság! - ment utána Aelin.

A sort Sven zárta. Odalent egy nyitott sötét helyiségbe értünk. Az orrunkig sem láttunk.

- Dan a lábamon taposol! - csattant fel Amy.

- Bocsánat. - mormolta a kisfiú.

Hirtelen fény gyúlt az éjszakába. Aelin a folyosó közepén járhatott, felette pedig egy fáklya csodák csodájára meggyulladt. A kislány azonnal lekapta a helyéről a fény forrást.

Magam elé engedtem Dant és Amyt, hogy hátulról fedezzük a lányokat és Dant Svennel. Meg azzal a szánt szándékkal, hogy Amyt az alá a frusztráció alá helyezzem, hogy mögötte állok.

A folyosókon hideg uralkodott és valami ősi erő. Látszott, hogy mindenki érzi, de Dan viselkedett a legfurcsábban. A legkisebb hangra összerezdült, az orra furcsa fintorra húzódott. Amikor megálltunk ő ijedten pördült hátra. Mögöttünk bámult valamit. Távol a sötétben. Hátra néztem nem volt ott semmi, őt mégis kiverte a víz.

- Dan? - szólaltam meg, mire rám kapta a fejét a szemeiben félelem égett. - Valami baj van?

Lassan megrázta a fejét.

- Nincs... - fordult vissza és folytatta az utat.

Tovább mentünk. A folyosó vége egy terembe nyílt. Mindenhol felhalmozott tárgyak voltak. Az egyik sarokban egy kínai stílusú francia fal állt. A terem végében egy asztalon három ládika volt mindegyikben egy gyönggyel.

- Bingó. - húzódott félmosolyra Aelin szája.

- Három. Talány vagy csapda? - kérdeztem.

- Mindkettő lehet. - felelte Amy. - Dan?

- Az ajtó tiszta. Nincs nyomás érzékelő se semmi. Mehetsz.

Ezt meg honnan tudja?

- Oké.

A lány előre lépett, mire a teremben a fáklyák meggyulladtak. És egy furcsa kattanó hang zengte be a helyet.

- Ez vészjósló... - motyogta ijedten a lány.

Csapda.

Azonnal visszarántottam Amyt a derekánál fogva. A falakból nyilak repkedtek kifelé.

- Ez meddig tart még? - kérdezte hisztisen Natalie.

- Jó kérdés... - motyogta Sven. - Talán egy bizonyos ritmusban működnek a nyilak. A jó időpontban kitudnánk kerülni őket.

- Nem akarlak kiábrándítani. - nézett gúnyosan a fiúra. - De ezek folyamatosan egy tempóban áramlanak!

- Jó... És... Ha... Mondjuk... - motyogta Amy, akinek az arca teljesen rózsaszín volt, ugyanis a kezem még mindig a derekán volt, egész pontosan félig az alhasán. Várjunk csak, ahogy motyog.... ritkulnak... - Valahogyan csak ki lehet játszani. - tömörül. - Csak.... Ahh.... - Ritkul... - Nincs benne rendszer! Így nem tudok matekozni. - Tömörül.

- SSSS! - fogtam be a kezemmel a száját, mire a feje olyan vörös lett, mint a haja, de nem ezt figyeltem.

Mindenki elcsendesedett. A nyilak pedig egyik pillanatról a másikra megszűntek.

- Vége van? - kérdezte Natalie, mire négy darab nyílvessző kilőtt.

Utána a nagy csendben semmi sem történt.

- HAAAAANG! - kiáltottam be a terembe, mire azonnal beindultak. - A hang indítja be őket. - vettem le Amy szájáról a kezem. A csaj arca még mindig totál vörös volt. - Oké. Csendben nem tudunk közlekedni, tehát a legegyszerűbb az lesz, ha... - gondolkodtam el, majd felkaptam a boltív vége mellett álló görög pajzsot és azt felemelve ordítva besiettem a terembe. Nem tudom mennyire nézhettem ki idiótának, de Dan és Natalie láthatóan jól szórakozott rajtam. - SVEN! A GYÖNGY! - kiáltottam, majd, ahogy a fiú előre sietett egy becsúszó szereléssel bebújt a gyöngyöket tartó asztal alá én pedig a francia fal mögé bújtam.

- Ezek mind egyformák! - háborgott Sven, aki a gyöngyöket vizslatta.

- Az nem lehet! A sárkányok adnak a szabályokra! - mondta Dan. - Kell lennie valami nyomnak!

- Mondom, hogy ugyanolyanok! A dobozok különbözőek! Az első afrikai fafaragású. A második arany berakásos, egyiptomi. A harmadik... az... az... Ázsiai! - vette le a gyöngyöt Sven, mire a nyílzápor megszűnt.

- Vége? - tette fel a nagy kérdést Aelin.

- Igen. - bólintott Amy.

Svenhez léptem, hogy gratuláljak neki, ám ő csak a gyöngyöt bámulta. A szeme különös fényben éget, elindult a terem másik felében lévő kijárat felé.

- Bátyó? - vonta össze a szemöldökét Aelin. - Jól vagy?

- Istenien. - pörgette meg a tenyerében a gyöngyöt, de a hangja rideg volt és... más...

Sven megállt a keskeny boltív túloldalán, majd meghúzott egy kart, mire a terem végeiben az ajtók felső részéről fém rácsok zuhantak le, bezárva minket a kis szobába.

- SVEN! - kiáltotta hitetlenkedve Amy. - Mit csinálsz?!

- Van egy múzeum a Vatikánon. Tele a világ leghíresebb festőinek műveivel. Tudom, hogy ti nem rajongtok ezekért.

- Sven... - értetlenkedett Aelin.

A fiú szemét figyeltem. Valami határozottan más volt benne.

- Sven! - rohant a rácshoz Aelin, ám a fivére már lelépett a gyönggyel a kezében. - Ezt nem értem... olyan... gonosznak tűnt... - hebegte a lány.

- Ki kell jutnunk innen utána kiderítjük mi történt Svennel. - kezdte el tanulmányozni a zárat Dan.

- Feltudod törni? - kérdezte a nővére.

- Azt hiszem igen.

Meglepetten figyeltem, ahogy a kisfiú lecsatol egy tolvajkulcsot az övéről, a rácsok között kinyúl, majd a zár felé nyújtózkodik. Tudtam én, hogy valami nem stimmel ezzel a sráccal...

- Túl rövid a kezem! - háborgott.

- Akkor majd én. Irányíts. - léptem a rácshoz.

Elvettem tőle a kulcsot, nekem már elég hosszú volt a kezem, hogy elérjem a zárat. Amint benne volt Dan elkezdett magyarázni valami pontról, ahol a zárat kilehet nyitni, hogy azt érezni kell vagy mi... Én csak értetlenül ránéztem.

- Elárulnád honnan tudsz ilyet? Tolvajnak tanulsz vagy mi?!

- Csináld már! Nem akarok sárkányokkal találkozni idelent! - panaszkodott a kisfiú.

- A megmaradt őssárkányok a megmaradt fészkekben vannak Dan. Idelent nincs semmi. - mondta Amy.

Érezni. Mit kell itt érezni? Valamibe bele kell akadnia, amit el kell fordítani... Egyáltalán honnan van neki tolvajkulcsa?! Dan a falhoz lépett és rátapasztotta a fülét. Mióta bejöttünk ide folyamatosan ideges. Érezne valamit, amit mi nem?

- Kicsit balra. - pillantott rám, majd megint csak fülelt. - Állj! - követtem az utasításait. - Feljebb fél centit. - hirtelen megakadt valamiben a tolvajkulcs. - Most óvatosan fordítsd el jobbra.

A rács nyikkant egyet, majd éppen volt fél másodpercem kirántani a zárból a kezem a kulccsal együtt, mielőtt a rács felrántott volna magával.

Lenyűgözötten Danre pillantottam, aki kivette a kezemből a kulcsot és zsebre vágtam.

- Te nem először csinálsz ilyet nem de bár? - kérdeztem.

- Nem adom ki a titkaimat egy Cabrának. - felelte a kisfiú, és már ki is sietett a folyosóra.

- Nyomás csajok. - engedtem őket előre, majd kérdőn álltunk a legújabb folyosó előtt.

- Most merre? - kérdezte Natalie.

Csend volt a válasz.

- Sürgősen ki kell jutnunk innen. - motyogta Dan.

- Mintha nem épp ezen fáradoznánk! - csattant fel Amy.

- Halkabban könyörgöm! - szólt ránk Dan.

- Mitől vagy úgy betojva? - cukkolta a húgom.

- Te ezt nem érted. Érzem, hogy valami van idelent! Valami ősi!

- Szerintem csak félsz.

- Mi történhetett Svennel? - olyan halkan tette fel ezt a kérdést Aelin, hogy nagyon kellett figyelnem, hogy rájöjjek mi volt az előbbi egércincogás.

- A gyöngy csinálhatott vele valamit. - indultam el találomra az egyik folyosón.

- Kizárt. Egy olyan mitológia sincs, melyben egy gyöngynek varázsereje lenne. - ellenkezett Amy.

- Francba. - szitkozódtam. - Zsákutca.

Egy kis oldal szobába találhattunk. Amy idegesen mérte végig a bal és jobb oldalt elhelyezkedő sírüregeket, amikben csontvázak hevertek. A keze kicsit megremegett, félig ösztönösen, félig direkt megfogtam és megszorítottam. Aelin eközben előre sétált és megérintette az egyik csontváznak a bordakosarát.

- Furcsa... - pillantott Amyre. - Ezek nagyjából 100 ezer évesek. Rég porrá kellett volna válniuk.

- Megmondtam, hogy valami ősi van itt. Különben mért lennének a csontok ilyen állapotban?! - szólalt meg Dan.

- Te akartál betörni a Vatikánba! - vágta rá Amy.

- Mi nem betörtünk, mi rabolunk. Fogjuk a zsákmányt és elhúzunk!

Dant figyeltem, ahogy a homlokát kiveri az izzadság. A falakt figyelte. A szemében valami megmagyarázhatatlan rettegés izzott.

- Mit érzel? - guggoltam le hozzá.

- Komolyan azt hiszed, hogy egy Cabrával megosztom?! - mért végig megvetően.

- Segíteni akarok és ezt nem hallod gyakran a családomtól. Használd ki. - vágtam rá.

- Nem tudom mi bajom. - pislogott zavartan. A szeme folyamatosan a falakon járt. - Csak érzem, hogy idelent van valami. Valami erős, ősi, és hatalmas.

- Mi? - sétált az öccséhez Amy. - Gaia?

- Most persze figyelsz rám! - forgatta a szemeit a kisfiú. - Nem. Annál fiatalabb, vagy közel egy korú. De nem isten, nem is titán... Valami más... - furcsán vette a levegőt.

- Skacok... - suttogta elkerekedett szemekkel Aelin. - Az a fal megmozdult... Magától. És... szerintem nem igazi fal...

Bátran előrébb sétáltam és a falat figyeltem.

- Ez pikkelyes... - motyogtam.

Egy ideg végig futott a pikkelyek alatt. Ez egy élőlény. Egy kis dudor szerű kinövés elkezdett rezonálni, majd a bőr a nagyjából egy és fél méteres kinövésen szétnyílt. Ez nem is kinövés... ez a szeme!

Ijedten hátra ugrottam, mindannyian hátráltunk kivéve Dant, aki csak állt és a lényt bámulta. A háta furcsán megfeszült.

- Ez az amire gondolok? - kérdezte ijedten Natalie.

- Egy sárkány. - bólintott Aelin.

- Egy őssárkány. - hebegte Amy.

A szem minket bámult, majd az egész hely megrázkódott, ahogy a lény elfordította a fejét. Az egyik hullás üreg szétrobbant, mi pedig megpillanthattuk a sárkány hegyes fogait. Dan azonnal térdre vetődött. Értetlenül figyeltem a többiekkel együtt, ahogy meghajol a sárkány előtt. Lehet, hogy nekünk is bölcsebb lenne ezt tennünk....

Hm... Halandók.

A hang hallatán a fejemben már az én hátam is megfeszült nem csak Dané. Egy pillanatra azt hittem megőrültem, de a többieken láttam, hogy ők is hallották a lény hangját. Natalie szemében olyan pánikot láttam, amit még sosem, akkor sem amikor Anya...

Nem is... Félvérek.

Mérte végig a tekintetével Aelint és Amyt, majd megállapodott a tekintete Danen.

És egy ifjú Tűzsárkány.

Egy mi?!

Értetlenül Danre pillantottam, aki továbbra is a lény előtt térdelt. A tekintetét a földre szegezte.

Állj fel. Sárkány. Mielőtt téged is elpusztítalak a félistenekkel és a halandókkal együtt.