Nem ígérek soha többet semmit, ami időpontokhoz van kötve, ennyit tehetek. Szóval mindenki örüljön, ismét jött egy rész. Melyben a főhangsúly Helen és Sven kapcsolatán lesz! Mindenkinek jó olvasását és ajánlok többszöri megszakítást, mert 40 ezer szavas lett ez a fejezet... Igen, túltoltam, de más is túl fog tolni és gondolni sok mindent ebben a részben. Véleményeteket pedig, mint mindig, várom commentben!

Yui Jackson napjai mostanában egészen békésen és nyugalomban teltek. Kivételesen képes volt lazítani. Foglalkozni a szakdolgozata szakirodalmi részével. A kutatási eredményei is úgy tűnt hiteles összképet fognak végső soron alkotni.

Most viszont, amint elment Sven egyszerre vált idegessé és kapta el mellé vigyorogva Aaron kezét.

- Erre hogy a viharba nem gondoltam?! Eszembe se jutott, hogy ezek egyetemen fognak újra találkozni! - vigyorgott megállás nélkül Yui.

- Hát nem csak neked nem... Azért ez nagyon brutál! Egy egyetem! Egy kollégium is, ahogy faggattam még őt! Ez a Sors. Másképp nem lehet megmagyarázni!

- Nem ám - mosolyodott el Yui. - Gondolod, hogy Sven ötlete beválhat Dannel kapcsolatban?

- Talán. Dan mindig is értett mások nyelvén, főleg ha azok valamilyen formában állatok voltak. Lehet most is menne neki - vélte Aaron. - Bár anyádat nehéz lesz rávenned erre. Izzy mániákusan védi mindentől a gyermekeit. Anyád ugyanígy védi Dant a sárkányfészkektől.

- Kivéve, ha anyám nem tud róla... - jegyezte meg Yui mialatt visszasétált a kanapéhoz és az ölébe vette a laptopját.

- Hall sokkal veszélyesebb, mint Ed... - célzott arra Aaron, hogy ez nem lenne túl okos dolog. Legalábbis Hallie Beckendorfot ő sosem akarná magára haragítani.

- De anya sosem engedné be a sárkányfészekbe az öcsémet. - ismerte a lány az anyját. Pontosan tisztában volt vele, hogy miért félti Dant és azzal is, hogy a fiú hiába keresi a veszélyt, sosem tette be még a lábát a sárkányfészekbe, mert az nem csupán veszély. A sárkányok törvénye más, mint az embereké. Dan pedig... a sárkányok szempontjából egy ivarérett kamaszsárkány.

- Gondolkozz még ezen szerintem. - vélte Aaron, mialatt átkarolta Yuit. - Én is épp agyalok valamin...

- Min? - pillantott fel rá a legidősebb Jackson lány. - Ugye nem azon, hogy elkapj? Szakdolgozatot írok!

- Nyáron végzel... Neked nem kell egy év ahhoz, hogy ezt megírd. Elég lenne 7 nap hozzá! - forgatta meg a szemeit a szőkeség. - De amúgy nem azon.

- Romlasz. Vagy kezdesz rám unni? - húzódott gúnyos mosolyra Yui szája.

- Teljesen, főleg hogy még főzni se tudsz - hülyéskedett Aaron, mire a lány felkuncogott.

- Akkor min is agyalsz?

- Azon, hogy Sven jelenleg Maddievel jár... Nyilván akkor szakítani fog vele és az már intőjel lesz, hogy összejönnek, de... Sven nem igazán tűnt úgy, mint akit érdekelne Maddie. Legyintett rá és nem is értette, hogy minek hozom fel... Helenre viszont idegesen és hevesen reagált, ami a mindig higgadt Sventől elég szokatlan reakció...

Yui fekete tincsei közé futtatta az ujjait, majd elhúzta a száját.

- Most arra célzol, hogy Sven meg tudná-e csalni Maddiet Helennel?

- Nagyon burkoltan, de igen.

- Sven nem az a megcsalós figura - vetette ellen Yui.

- Én meg nem voltam az a hosszútávú kapcsolatos folyta... - vágta rá Aaron.

Yui elhallgatott és magában mérlegelni kezdett.

Őt igazából nem érdekelte annyira, hogy pontosan hogy fog összejönni Helen és Sven. Az érdekelte, hogy ez mikor fog bekövetkezni, mert ahhoz együtt kellene tölteniük az időt, amire eddig nem volt esély. Most viszont egy egyetemre járnak, többségében egyazon órákra és egy épületben laknak. Plusz Sven kijelentette, hogy a mágusokkal való szövetségről, majd ő fog gondoskodni. Könyvtárosként sokkal könnyebben képes erre, mint Yui. Amyt pedig már ismerik a mágusok, főleg hogy Ian a pasija, aki a mágus bizottság tagja, akárcsak Helen. A lehetőségek megvannak és nála hamarabb tudnak kezdeni valamit ezzel a szituációval.

Ami pedig Dant illeti... Dan félvér, sárkány és mellette könyvtáros. Ha a sárkányok rosszkor lépnek, akkor a Könyvtárat maguk ellen hangolják, akik birtokolják azokat a mágikus eszközöket, amikkel meg lehet őket béklyózni. Tehát a legbölcsebb dolog az lenne, ha Dant beküldené a sárkányok közé, hogy megnyerje őket magának. Erről pedig az anyjuk nem tudhat.

~~~

Aelin nem hitte volna, hogy az Alvilág ennyire nyugodt és unalmas hely is tud lenni. A nappaliban ült és a háziját készítette Alekto matek órájára. Harminc perc alatt megvolt az egy oldalnyi házi feladattal. Összecsapta a füzetét és hátra dőlt a fotelban. Oldalra pillantott, pontosan oda, ahol általában Sven szokta írni a házi feladatát. Mármint írta, egészen addig, amíg egyetemre nem ment.

A lány felsóhajtott, majd felhúzta a lábait és feltette a szövetre, mit sem foglalkozva azzal, hogy Perszephoné mennyire nem kedveli, ha összekoszolja a kanapét. Aelin dobolni kezdett a karfán, csak hogy az unatkozását még inkább kinyilvánítsa.

Kezdte kapizsgálni, hogy a kulcshajsza után Sven miért irakozott be október elején, mikor már 3 hete elkezdődött a suli, Jane, Sam és Demetria gimijébe. Unatkozott. Halálosan unatkozott. Újdonságra és izgalomra vágyott, ahogy jelenleg Aelin is, annyi különbséggel, hogy őt hidegen hagyta a halandók gimnáziuma.

- Istenek... - mormogta, miközben felkelt a kanapéról és az ablakhoz sétált. - Selma! Zero!

A fehér hajú démonnő megjelent a jobb oldalán, míg a vörös hajú démon a bal oldalán.

- Úrnőnk? - pillantott Zero a lányra.

Aelin hallgatott, főleg mert nem tudta mit akar.

- Semmi... Egy időre kimenőt kaptok. Szóljatok a többieknek. Ti ketten legyetek készenlétben.

- Aelin... Baj van? - hajolt előre Selma, hogy felvegye a lánnyal a szemkontaktust.

A szőkeség nem szólalt meg. Mérges volt. Maga sem tudta, hogy mire... Sven nemes egyszerűséggel kiköltözött az Alvilágból és egyetemre ment. Itt hagyta őt. Lin folyamatosan Dannel van és nem tudja elérni őt. Junie számára túl idegesítő, plusz ha nem lóg együtt Dannel, Linnel és/vagy Nattel, akkor kiképzésen van. Nathaniel meg... Inkább ne is kerüljön szóba a fiú.

- Nincs. - felelte a lány, magára se vette, hogy Selma nem úrnőnek nevezte. Mióta átmenetileg halandóvá vált, azóta alapvetően nem teljesen ugyanolyan volt a viszonyuk, mint előtte. Selma szívének egy része ember maradt és a lány sejtette, hogy kell hozzá pár száz év, hogy újra halhatatlanná váljon.

Aelin mély levegőt vett.

- Oszoljatok! - fordult meg és sétált bele az egyik árnyékba.

A Könyvtárban bukkant fel, ahol meg sem állt az Albumig, amit azonnal fel is csapott. Keresgélni kezdett az ügyek között, amikkel mostanában Mr. Palmer foglalkozott, főleg hogy a nyár mennyire eseménytelenül telt. Aelin csak lapozgatott, de nem talált semmi érdekes ügyet, mind valamilyen távoli vidéken történt műtárgyakhoz kapcsolódó ügy.

Mérgesen lökte le az állványról az albumot, amit rögtön meg is bánt. Lehajolt, felvette a könyvet és a helyére tette.

- Bocs... - mormogta az Albumnak. - Csak... egyedül vagyok. Mindig egyedül voltam, de... most valahogy nyomasztó, hogy a bátyám képes volt magamra hagyni, holott korábban ezt sosem tette volna... Jó, azóta összejött Maddievel és többnyire sulin kívül állandóan vele volt az egész tanévben és a nyár alatt is... - Aelin ekkor jött rá, hogy mit csinál. - Az Abummal beszélgetek. Kezdek megőrülni. Remek. - sóhajtotta és indult el inkább a polcok felé, hátra pillantott hátha a könyv kivágódik, úgy mint szokott, amikor valami egetrengető veszély közeledett, de nem történt semmi.

Aelin szótlanul sétált a polchoz és kapott le egy fekete színű könyvet, ami a démonokról szólt, majd megindult lefelé a Könyvtár legmélyebb szintjére, abba a terembe, ahol egy szigorúan őrzött démont tartott fogva a hely.

- Áh! A Kis Angyal! - hallotta meg a démon hangját, ahogy betette maga mögött az ajtót. Halvány mosollyal az arcán indult meg felé. - Megint kérdéseid lennének?

- Nem. Unatkozom - vallotta be Aelin, majd kinyitotta a könyvet és közelebb sétált a lényhez, akit egyik könyvtáros sem látott, csak ő. - A titulosom itt Őrangyal.

- Tudom. De a pletykák ide is eljutnak. Mesélj. Mit szeretnél megtudni?

Aelin arcán a mosoly kiszélesedett.

- Kapcsolatba akarok lépni pár régi ismerősömmel... - kezdte a lány, mialatt kinyitotta a könyvet. - Ám nem találok rá módszert, hogy ezt biztonságosan megtegyem - lapozott egyenesen a Bálvány arcképéhez.

- Miért érdekel téged ő? - lesett bele a könyvbe a démon.

- Mert mondott nekem valamit még régebben - suttogta Aelin, majd megrázta a fejét. Csak az unalom beszélt belőle. - Hagyjuk. Majd jövök. - fordult meg és sétált ki a teremből, lezárva maga mögött az ajtót, hogy a démon ne tudjon kiszabadulni.

A könyvet is visszatette a helyére és... és idegesen körbe nézett. Csak bolyongott. Talán meg kéne keresnie Lint vagy Dant. Kikapta a zsebéből a telefonját és megnézte mikor voltak elérhetők, amikor meglátta, hogy mind a kettő két órája offline, egyből rájött, hogy kettesben vannak.

Aelin árnyékutazott és ezúttal nem az Alvilágba ment, hanem Los Angeles partszakaszán bukkant fel. A sziklásabb részen, ahová nem szoktak elmenni az emberek. Kibújt a cipőjéből és mezítláb indult meg a homokos tengerparton, ahol még mindig nyüzsögtek a strandoló emberek. A szőkeség nem vallotta volna be hangosan, de ez volt a kedvenc nyara. A hideg vízért ugyan nem rajongott, de Linnek volt egy varázslatos hangulata, ami miatt csatlakozott hozzá. Őszintén értette, hogy miért kedveli őt annyira mindenki, hiszen még ő is imádta őt, még ha néha túl is lőtt a célon.

A lány a hajába túrt, mialatt a lefelé igyekvő Napot figyelte. Valahogy fel kell dolgoznia, hogy Sven... egyetemista, hogy már nem lesz ott mindig, még ha ez eddig teljesen elképzelhetetlen is volt neki. Pedig ez normális. Látta mit csinál a szerelem és nem csak a bátyján, hanem Danen és Linen is. Junie és Nat valahogy mintha jobban fel tudta volna dolgozni.

Aelin összerezzent, ahogy megérzett valamit, valami roppant szokatlant. Megfordult, mire kiszúrt egy ismerős arcot, akit kicsit sem akart látni, mellette egy szőke hajú lánnyal és az ismerős arc kezében egy fényképezőgép volt.

Nathaniel Stirling.

A szőke hajú lány döbbenten meredt a fiúra, majd egyenesen megindult Aelin felé, míg Nat láthatóan felsóhajtott. Aelin gúnyosan elmosolyodott, de nem mozdult, hanem visszafordult a tenger felé. Nem hitte el, hogy a lány ide tart, megengedte magának még azt, hogy visszasüllyedjen a gondolatai közé, ám ekkor a lány mellé ért és döbbenten megszólalt.

- Te vagy Sven di Angelo kishúga?!

Aelin felsóhajtott.

- Jah, Aelin - felelte. - Te meg...

- Cessidie Moonrey, Nat barátnője. Örülök, hogy megismerhetlek.

Aelin lenyelte a gúnyos beszólást, ami a nyelve hegyén volt, majd Natre nézett, aki a fényképezőgépét állítgatta. A lányt válaszra sem méltatta. A felé nyújtott kezét is csak most vette észre.

- Lőni jöttél pár képet? - tette fel gúnyosan a kérdést Natnek.

- Jah - biccentett Nat. - Ő nem örül neked - fordult Cessidie felé, aki leengedte a kezét. - De ő általában senkinek se örül, néha ki is mondja, csakhogy bebizonyítsa bunkóságát. Te mit keresel itt, Aelin?

- Sétálgatok - felelte a lány, majd a szőkére nézett. - De megzavartak.

- Bocs... - mormogta a lány és fogta meg Nat kezét. - Megyünk is!

Aelin vissza akart fordulni az óceán felé, de nem tette. Követte a tekintetével Natet és Cessidiet. Az előbbi főleg a tengerről és a szikláspartszakaszról készített képeket. Cessidie meg... Aelin enyhén oldalra döntötte a fejét, főleg mert... Nagyon fura volt a lány. Talpig fekete cuccok, de mellette az a széles szerelmes mosoly... Ilyet általában Lin szokott csinálni, kivéve a fekete ruhákat, olyanokat általában ő szokott viselni.

Megrázta a fejét és letelepedett a homokba. Az ujjai közé vette a szemeket, a cipőjét pedig csak letette maga mellé. Eszébe jutott újból a nyár, a barátnőjével töltött idő. Nem sajnálta, hogy Dan visszatért, hogy Lin kivirult, de... egyedül volt és egyre inkább meg akarta érteni, hogy mi folyik itt.

Nat felé pillantott, aki vigyorogva kapta el Cessidie derekát, miközben a lány a háta mögé rejtette Nat féltve őrzött kameráját, amit általában ki sem adott a srác a kezéből. Azt is látta, hogy megcsókolja a lányt és... Aelint őszintén kezdte érdekelni, hogy mi van ennyire a szerelemben, amitől mindenki megőrül és mellé mérhetetlenül boldog lesz.

Visszafordult a horizont felé. Nyugodt volt az óceán, mégsem látott hajókat vagy vitorlásokat a távolban. Egyedül volt. Aelin pedig... nagyon kezdett belefáradni abba, hogy egyedül van.

~~~

Helen Smith ideges volt. Az órái alatt teljesen figyelmen kívül hagyta Sven di Angelot. A fiú sem pillantott rá és mivel ezt tudta, azt is, hogy mennyire szarul csinálta a srác létezésének leszarását.

Óra végeztével visszament a kollégiumba. A konyhában gyorsan összedobott magának egy ebédet, de fejben egyáltalán nem volt jelen. Azon agyalt, hogy elmenjen-e egyáltalán Svenhez. Több oka is lenne rá, hogy ne tegye. Egy részről a fiúval évekkel ezelőtt megromlott a viszonya, amit sosem akartak rendezni... Arra készültek, hogy soha többet nem fognak találkozni egymással.

Helen direkt nem vett részt azon a Chicagoi eseményen, amin Natalie és Zoya igen, amikor Morgana Le Fay képességei egy részét átruházta Amy Jacksonra. Sven pedig direkt nem vett részt a TÉT-en, mert pontosan tisztában volt vele, hogy Helen ott lesz.

Az évek során tudatosan kerülték egymást, most meg... A Sors otromba fintorra volt ez az egész. Más nem lehetett. Annyira próbálták elkerülni egymást, hogy az élet összehozta őket egy helyen, egy épületben, egy azon órákon. Nem, mégsem fintor ez, hanem kegyetlenség.

Helen még akkor is az órát nézte azon agyalva, hogy mit csináljon, amikor még volt fél órája. Fél óra... kevés ahhoz, hogy belekezdjen valamibe és túl sok ahhoz, hogy elmenjen valahová kiszellőztetni a fejét, pedig imádott a kampuszon sétálni. Sok növény volt mindenhol, akár egy óriási park, amiben volt könyvtár, menzarész, még saját egyetemi pláza is volt, mozival, bowling pályával és mindennel. Egy csodálatos új világ, amit fel akart fedezni, de fél óra... Mire bele lendül, addigra vissza is kell térnie.

Illetve... nem kell, ha nem megy el... De akkor egyedül kell megoldania az elméleti matematikai dolgot... Mondjuk. Ki mondta, hogy csak Sventől kell segítséget kérnie? Vannak évfolyamtársai! Tőlük is igazán kérhetne segítséget! Nem szorul ő Svenre! De Sven felajánlotta és fél órával előtte kellemetlen lenne kihátrálnia és visszakoznia és...

Helen mély sóhajjal hajtotta le az ebédlőasztalra a fejét és mellé még hangosan fel is nyögött, csakhogy kifejezze mennyire döntésképtelen. Hálát adott az égnek, hogy a szobatársa még órán volt és nem kezdené el faggatni őt, hogy mégis mi történt. Félre értés ne essék, kedvelte a szobatársát. Egy nagyon eleven, empatikus lány volt, aki szerette a pletykákat és az első héten annyira beépült a közéletbe, hogy olyan személyekről szokott mesélni mindenféle sztorit, akiket Helen egyáltalán nem is ismert.

A lány egész előtt öt perccel szedte össze a cuccát és indult meg az ötödik emelet felé. Lépcsőn ment, főleg azért, hogy időt nyerjen, mert lifttel egy perc alatt felért volna. Egyáltalán minek indult el öt perccel hamarabb, mikor elég lett volna két perccel?!

Az ajtó előtt megállt és megnézte az óráját. Még így is volt három perce...

Idegesen vett egy mély levegőt. Most kopogjon vagy császkáljon a folyosón, hogy teljen az idő? Mondjuk az elég bénán nézne ki, ha ide-oda sétálgatna a folyosón, majd megállna az ajtónál és kopogna...

Felemelte a kezét és határozottan koppintott kettőt, amit rögtön meg is bánt, de már késő volt elmenekülni, főleg mert az ajtó kinyílt. Helen utolsó reménye az volt, hogy Sven szobatársa nyit majd ajtót, de nem ez történt, mert telibe a srác állt előtte. A haja kócos volt, mint aki az előbb még idegesen a hajába futtatta az ujjait, de a szeme magabiztosan csillogott. A kiállása is határozott volt és a száján pedig halvány mosoly ült.

- Szia Helen - köszönt neki Sven, mire a lány észbe kapott.

- Hali! - mondta ki és bánta meg, hogy idejött.

- Gyere beljebb! - tárta szélesre az ajtót Sven, Helennek pedig innentől nem voltak egyéb lehetőségei. Besétált a srác szobájába... a tizenhármas szobába... Hádész szerencseszáma.

A lány alig tett beljebb két lépést és már megtorpant. Alaposan végig szemlélte a helyiséget. A konyha ugyanolyan színű volt, mint náluk. Fehér és bézs keveréke, barna színű bútorok, padlószőnyeg, semmi különös. Ami miatt megtorpant az az összetolt ágy volt, ami így egy nagy franciaággyá változott. Rajta fekete színű ágynemű volt, csakhogy Sven talpig fekete öltözékéhez passzoljon.

Helen villámgyorsan mérte fel a szekrényt, aminek csak az egyik oldala volt használva, majd az íróasztalt, ugyanis az egyiken patyolat rend volt, alig pár holmi. A másikon meg káosz.

- Neked nincs szobatársad?! - jött rá Helen a turpisságra. - HOGY?! - akadt ki, mert ő eleinte egyszemélyes szobát akart, pontosan azért, hogy ne legyen még egy személy, akihez igazodnia kell, főleg hogy zömében mágiával szokott takarítani, főzni és így tovább. De mint megtudta nincs egyszemélyes koliszoba. Nem elég költséghatékony. Sven meg erre... Egyedül birtokolt egy kétszemélyes szobát?!

- Úgyhogy kettő személy helyett fizetek. - csúsztatta zsebre a kezeit a srác.

- Áh! - értette meg Helen, majd mérgesen csücsörített egyet. Ez neki, hogy a viharba nem jutott eszébe?! Van fizuja! Megtehetné! Jó... mondjuk most csökkentett számban oktat Zoyánál, tehát nem biztos, hogy fenntudná tartani, de... akkor is! - Hádész állja? - nézett vissza Svenre.

- Könyvtárosi fizu - felelte a srác halvány mosollyal az arcán.

- Most mi van?

- Csak jó látni, hogy valami nem változott.

Helen kérdőn felszegte az állát, mire Sven felsóhajtott és folytatta:

- Még mindig csücsörítesz, ha mérges vagy, vagy ha gondolkodsz - sétált az ebédlőasztalhoz a srác, ahol egy vászonborítású könyv hevert.

- Te meg még mindig túlságosan magabiztos vagy... - mormogta Helen mialatt Svenhez sétált és megszemlélte a könyvet.

Sven értetlenül pislantott rá, majd felhorkant.

- Egyáltalán nem voltam magabiztos Romániában. Csak tudtam, hogy mik azok a szituációk, amiket tudok uralni, mint azok a srácok, akik bántani akartak téged. Bemutatás az idiótáknak - vette fel a könyvet és nyitotta ki. - Akár másolatot is készíthetsz belőle mágiával. Benne van jó pár magyarázat, de az a legegyszerűbb ha elolvasod, majd ahogy a feladattípusokat alkalmazod mondod is hangosan, hogy mit és miért csinálsz, hogyan jönnek ki a képletek és így tovább.

Helen kicsit lemaradt.

- Emlékszel még arra?! - lepődött meg a lány.

- Eléggé. Meg... sokat is gondolkodtam rajta az utóbbi időben. - vallotta be, amitől furcsa érzése támadt Helennek. Ez valami... szívatás?

- Milyen szempontból? - ráncolta össze a homlokát a lány, míg Sven felé fordult és letette az asztalra a nyitott könyvet.

- Nem érdekes. Kezdjük? - húzta ki a széket és foglalt helyet.

- Várj... - esett le valami Helennek. - Uralni akarod ezt a szituációt is? - pörgette vissza Sven szavait.

- A matematika sosem volt az erősségem, úgyhogy ez erős túlzás - nyitotta ki a könyvet a srác, mialatt papírt vett magához. Egy pillanatra sem akart a lányra nézni.

- De... Segítesz nekem, tehát technikailag uralod ezt a szituációt. - vetette ellen Helen, mialatt a fejében a fogaskerekek folyamatosan kattogtak. - Miért ajánlottad fel a segítségedet, mikor nem vagyunk jóban?

Sven megpörgette az ujjai között a tollat. Ez volt az egyetlen jel arra, hogy ideges, ám amikor Helenre nézett, a lány rögtön elvetette ezt az érzelmi megnyilvánulást, mert a fiú tekintete határozott volt, magabiztos és őszinte.

- Nem tudom - mondta, mire Helen pislantott kettőt.

Egyáltalán nem értett semmit a lány. Talán rosszul olvasott volna a fiú szemeiből?

- Helen Smith vagy - folytatta Sven. - Egy erdélyi boszorkány, akinek anyai ágon Hekaté vére csörgedezik az ereiben. Maximalista, tudálékos és intellektuális személy. Olyan, aki addig nyomoz és harcol, ameddig nem találja meg a kérdéseire a válaszokat és nem győzi le az ellenfeleit. Valahogy ezzel a képpel nem fért össze a fejemben az a Helen, aki elveszett volt a könyvtárban, mert fogalma sem volt róla, hogy mit is keres.

Helen pislogás nélkül meredt a szürke szempárban. Kísértetiesen emlékezett Sven szemeire, főleg mert máig borsódzott a hátán a félelem, amikor a vihar felhők ellene csaptak össze és az alvilág ereje tekergett benne. A szürke felhők most nyugodtak voltak, szinte már olyan volt, mintha Sven... meg akarna bízni benne.

- Szóval higgyem el, hogy mindezt azért csinálod, mert a fejedben nem létezik olyan Helen, aki nem tudhat valamit? - szegte fel az állát a boszorkány.

- Nem. Olyan Helen nincs, aki elveszett és nem látja a kiutat. Még akkor is pontosan tudtad, hogy igazad van és helyesen cselekedtél azzal, hogy megvezettél, amikor a környezetedben mindenki az ellenkezőjét mondta, főleg én.

- Nem inkább átvertelek? - emelkedett fel Helen szemöldöke, mert Sven mindig így használta ezt a szót. Amytől is így hallotta, amikor megtudta ki is a vörös.

- Az átverés tudatos. A megvezettél inkább... egyfajta kényszerhelyzet, de nem szándékos. - vonta meg a vállát Sven, de közben nem vette le a pillantását a lányról. A lány nem pislogott, ami ijesztő volt. Mellette pedig olyan döbbenten meredt rá, mégis magabiztosan, hogy azt tanítani kellene.

Helen többször is elismételte magában a szavakat és hiába vette elő újra és újra egyre inkább értelmét vesztette, mert ez egészen úgy hangzott, mintha Sven...

- Te szívatsz engem - pattant fel a lány és indult meg kifelé, míg a fiú felsóhajtott.

- Nem szívatlak! Helen, várj már! - kapta el kezét.

- Aha! Persze! - pördült meg hirtelen Sven felé, mire a srác enyhén hátra hőkölt. - Tudod mit... Ne gúnyolódj rajtam! Nagyon jól tudom mennyire elítélsz!

Helen túl sok mindent őrzött abból az időből. Nagyon sok meghatározó pont volt az életében. Büszke volt rá, hogy segíthette Zoyát és a jövőből jött Aelint a mágia visszahozásában. Büszke volt rá, hogy maga mellé emelte az ifjú mágusokat és kiképezhette őket. Büszke volt arra, hogy mennyi mindent megtett a tanulmányaiban, de egyik diadala sem tudta elfeledtetni vele azokat a hibákat, amiket vétett.

Nem bízott Morganában annyira, hogy beismerje Zoya annyira későn tudta meg, hogy mágus, hogy alkalmatlan a vezetésre. Helyette várt, hagyta hogy Zoya irányítson és a mágikus közösség ahelyett, hogy egységgé vált volna, szétcsúszott. Mióta megalakult a tanácsuk, azóta kezdett stabillá válni minden. De ennél is jobban emlékezett arra, amikor átverte Svent, amikor rájött, hogy a fiú sosem bocsáltana meg neki, erre most... Úgy viselkedik, mint aki megérti a tetteit. Nem. Sven sosem értette meg a nézeteit. A fiú egy olyan világba született bele, ahol helye volt, neki sosem volt ilyen helye, mert erősebb volt az átlagos mágusoknál. Elhivatottabb, határozottabb és vakmerőbb. Nem hódolt be, nem volt hajlandó elfogadni, hogy a mágia ilyen gyenge, többet akart, segíteni akart a társain, a mágus közösségen mégpedig a mágia visszahozásával.

- Mélyen elítélsz, amiért átvágtalak - folytatta Helen, mialatt a feje zakatolt. - Ne akarj...

- Az Alvilág isteneire, Helen! - mordult fel Sven. - Engednéd, hogy elmagyarázzam?

Helen szemében mágia keringett, amitől Sven nem ijedt meg. A lány biztosan használna ellene mágiát, de még nem tette, márpedig már most elég ideges, tehát még van egy-két dobása, mielőtt a képébe hajítaná az erejét.

A lány néma csendben maradt, így Sven úgy határozott, hogy belekezd:

- Azért mondtam, hogy sokat gondolkodtam az utóbbi időben azon, amikor ott voltunk Aelinnel Romániában, mert így van. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mi is történt ott pontosan, mert... Ott nem tűnt fontosnak az egész. Gyerekek voltunk.

- Nem mintha nem lennénk még azok, annak ellenére, hogy te már 19 vagy, én meg még 18 - semleges volt a hangja, szinte már érdektelen.

- Ne csináld ezt! - kérte Sven és szorította meg a lány kezét, mert tartott attól, hogy Helen kivágtat.

- Mit?

- Rideg vagy - vágta rá a fiú, majd sóhajtva folytatta - ott az történt, amit te szerettél volna elérni. Egyensúly, összefogás a mágusok és a félvérek között. Azért agyaltam ennyit a nálad töltött napokon, mert... makacsan ragaszkodtam ahhoz, hogy átvertél engem, mert kedveltelek. Te voltál az első ember a húgomon kívül, akit közel engedtem magamhoz. Senkinek nem tárulkoztam ki ennyire - Helen emlékezett erre a beszélgetésre, mert Sven ugyanezt vágta a fejéhez négy évvel ezelőtt. - Se Amynek, se Jane-nek, csak Aelinnek és neked. De talán még Aelinnek sem...

Sven elhallgatott egy pillanatra. A lány érezte, hogy a fiú mennyire erősen szorítja az ujjait. Sven ideges volt, ébredt rá, de nem úgy, mint amikor legutóbb látta, amikor az árnyak körbe vették őt és folyamatosan növekedtek, azzal fenyegetve, hogy mindent elpusztítanak. Helen lágyan simított végig az ujjain, mert... ez most valami más. Sven mást akar az egészből kihozni.

Sven ráemelte a tekintetét.

- Fontos voltál nekem - ismerte be. - Annyira fontos, hogy nem láttam tovább az orromnál. Nem akartam megérteni, hogy miért vezettél meg, csak elkönyveltem őket árulásnak. Pedig... Ha a családom veszélyben lenne, ha a félvérek veszélyben lennének és hamarosan abban leszünk... Akkor is mindent bevetnék, hogy megmentsem őket, ahogy te tetted a mágusokkal. Csak túlságosan megsértődtem, hogy túl lássak az orromnál - a lány nem vette le róla a szemeit, ahogy a fiú sem. - Tehát Helen... Sajnálom, hogy elítéltelek, őszintén sajnálom az egészet.

Helen feje zúgott.

- A félvérek hamarosan veszélyben lesznek? - tette végül fel a legfontosabb kérdést.

- Elég nagyban, ahogy a mágusok és a halandók is. Amihez ideje lesz összefognunk.

Helen arcára láthatatlan mosoly ült ki.

- Úgy, ahogy Noah összefogta Simont, Natashát, Davidet és Daphnét? - vonta fel a szemöldökét. - Hogy is fogalmazott a kölyök? Híd leszel...

- A félvérek és a mágusok közt... Igen... Dühítő, hogy igaza volt - forgatta meg a szemeit Sven, mialatt behajlította az ujjait, összefűzve Helenével őket.

- És miért segítenék neked ebben? - döntötte oldalra a fejét a boszorkány.

- Miért akartál felkeresni, amikor megláttad, hogy a családom meg fog halni? - vágott vissza a fiú.

- Mert egy Apokalipszis közeleg? - tette fel gúnyosan a kérdést Helen.

- Mindig van egy Apokalipszis - vágta rá unott hangon Sven. - Nem kellett volna kutakodnod. Nem kellett volna szólnod róla, hiszen utálsz. Mégis szólni akartál és megtetted miután visszatértek az emlékeid. Miért is?

Helen az ajkára harapott, mert... Ezt még sosem kérdezte meg magától. Nem foglalkozott vele, tudta a dolgát és ennyi. Idegesen szorította meg Sven kezét.

- Nem tudom... - mormogta halkan.

- Nos... én sem tudom miért akarok segíteni neked az elméleti matematikában. Tehát vegyük úgy, hogy ez is a Sors otromba fintorja. Mit szólsz? Én nem boldogulok nélküled, te sem nélkülem az egyensúly helyreállításában. Ideje lenne összedolgoznunk ebben az esetben. Mi legyen Helen? Megbocsájtasz nekem? Kibékülünk és megpróbáljunk megmenteni a mágusokat és a félvéreket?

- Ha te is nekem. A kihívásokat pedig mindig is szerettem. - mosolyodott el a boszorkány, mire Sven arcára is őszinte mosoly ült ki.

- Már megbocsájtottam. - felelte a fiú, majd megköszörülte a torkát és elengedte Helen kezét. - Hol is tartunk az elméleti matekban? Az első oldalon? - pillantott rá a lányra.

- Ja. Ott. - tette zsebre a kezét a lány, mialatt furcsa érzés kerítette hatalmába, de nem hagyta, hogy a gondolatai felett is eluralkodjon. - Na lássunk neki, mert ha miattad megbukok, akkor morcos leszek!

~~~

Sven di Angelot jobban megviselte az egész beszélgetés, mint amennyire kimutatta. Ideges volt, mert olyasmit csinált megint, amitől ódzkodott. Kitárulkozott Helen előtt. Még Amy és Jane előtt is ritkán fedte fel magát ennyire és azok mindegyike Helenhez kapcsolódott. Még talán a kapcsolataiban sem mutatta ki ennyire a gondolatait, mint a lány előtt, ami frusztrálta.

Amikor Helennel átvette Amy jegyzetét, akkor szigorúan az anyagra koncentrált. Nem beszélt Helennel a mágusokról és a félvérekről. A fiú még utána is próbálta emlékeztetni magát, hogy most nem lesz átverve, mert... igazán ettől félt. Helen egyszer már megtévesztette őt, mert az érdekei azt tartották szükségesnek. Képes lenne még egyszer erre? És vajon ő meg tudná tenni?

Edmund Jackson jutott eszébe. A férfi lenyűgöző stratégiai elme volt, de a terveit bármikor módosította, ha valaki veszélybe került, mert nem tudta elveszíteni a szeretteit. Sven őszintén kételkedett benne, hogy ő képes lenne az ellenkezőjére. Ebben a családjára ütött.

Másnap az órák után találkozott a boszorkánnyal a könyvtárban.

- Mit is akartál mutatni? - dőlt neki Sven az egyik könyvespolcnak, mialatt a lányra emelte a tekintetét.

A mély barna szemek ravaszan csillogtak. Ajkát enyhén összecsücsörítette, de a szélei mosolyra kunkorodtak. Svennek pedig nagyon rossz előérzete lett az összképtől. Még akkor is, ha Helen haja annyira összekócolódott attól, hogy órán folyamatosan a hajába túrt, hogy próbálta nem kinevetni érte.

Helen két fiolát vett ki a kezéből. Az egyiket Svennek adta a másikat megtartotta magának.

- Régen nem kotyvasztottál elixíreket... - húzta el a száját a srác és vette el a fiolát. - Ennyire nem magyarázhattam rosszul a matekot...

Helen megforgatta a szemeit, majd csípőre tette a kezét.

- Ha meg akarjuk akadályozni, hogy kialakuljon az a jövő, amit megpillantottam, jobb lenne, ha te is látnád. Sőt, érdemes lenne kutakodnunk benne, hátha találunk valamit. Állandóan a jövő tér vissza a múltba, ideje lenne, hogy a jelen menjen előre. Hátha többre jutunk, mint ellenkező esetben.

Sven az ajkára harapott, főleg mert ugyanezt vetette fel Yuinak, amitől a lány teljes mértékben tartózkodott. Borsódzott a hideg hátán attól, hogy Helennek ugyanez jutott az eszébe és vele ellentétben lépéseket is tett. Nem kért engedélyt senkitől sem.

- Hogy működik? - tartotta a fénybe a fiolát Sven.

Kék színe volt a löttynek, de nem az a fajta hupikék, amilyen Percy születésnapi tortáján szokott lenni a cukormáz. Inkább olyan... olajos jellegű.

- Semmi ellenvetés?! - lepődött meg Helen, mert sok mindre számított csak arra nem, hogy Sven a folyamatról fogja kérdezni.

- Felvetettem már én is Yuinak, de nem akart hallani róla.

Helen ezen elcsodálkozott. Szívesen tett volna fel még további kérdéseket, de végül inkább a fiú korábbi kérdésére válaszolt.

- Újra alkottam azt a főzetet, aminek a segítségével bepillantást nyertem a jövőbe. Azt töltöttem át fiolákba. Lehúzzuk és elvisz minket oda - húzta ki magát Helen, a szeméből sütött a büszkeség.

- És hogy jutunk vissza? - vonta fel a szemöldökét Sven.

Helen kivett egy újabb fiolát, ám ebben áttetsző folyadék lötykölődött.

- Ugye nem pálinka... - jegyezte meg félig viccből, félig meg idegességből a fiú.

A lány elnevette magát, amitől Sven ajkára halvány mosoly ült ki.

- Nem. Ez egy bűbáj semlegesítő főzet, tehát reményeim szerint azzal, hogy semlegesíti a főzetet vissza is juttat minket.

Sven megdermedt.

- Reményeid szerint?

- Könyvtáros vagy. Nehogy már a biztonságodért aggódj! Amúgy teszteltem egy patkányon. Eltűnt, majd visszajött, úgyhogy nem lesz baj.

Svennek ettől csak még több kérdése lett, de végül felsóhajtott és körbe kémlelt.

- Jó, de ezt csináljuk egy biztonságosabb helyen - fogta meg Helen kezét és húzta be a polcsorok közé, majd belesétált az egyik árnyékba.

Az egyetemi könyvtár helyett, a Metropoliten könyvtár archívumában jelentek meg. A hely üres volt, egyedül Mr. Palmer íróasztala árulkodott róla, hogy a férfi valahol itt tartózkodhat, de Sven nem foglalkozott ezzel.

- Akkor... - engedte el Helen kezét és nyitotta ki a fiola kupakját. - Egészségünkre...

- Egészség! - mosolyodott el a lány, majd fel is hajtotta a fiola tartamát, ahogy Sven is.

A fiú megpróbált nem hányni. A lötty egyszerre volt sós, mint a tengervíz és mellé úgy égette a nyelvét, mintha láva köveket szopogatna cukorka helyett. A látása elhomályosult egy pillanatra, majd amikor kitisztult még mindig a Könyvtárban állt. Helen előtte állt hasonlóan cifra arcokat vágva.

- Ez még mindig a Könyvtár! - értetlenkedett Helen, majd megszagolta a főzetet. - Nem... nem hagytam ki a babérlevelet... Beletettem azt a hülye kék virágot is. A jövőből jött Dan vérének maradékát is felhasználtam...

Sven ezt inkább elengedte a füle mellett, még ha hirtelen értette, hogy miért volt sós ízű a lötty és mégis égetett mellette. A fiú helyette alaposan végig mérte a Könyvtárat, mert... ő kiszúrta azokat a dolgokat, amiket Helen nem. A poros asztalt, mintha jó ideje nem járt volna itt senki sem. Azt, hogy az okkult mágia részlegről számos könyv hiányzott, sőt... más valamit is...

A fiú az asztalhoz sétált, ahol meglátta azt a könyvet, amit alig pár nappal ezelőtt Amy kezében. Kinyitotta, de a lapjai üresek voltak, majd az asztalra nézett, ahol... egyértelműen mágia jelei mutatkoztak. Egyértelmű volt, hogy...

- A kulcsok egy része megsemmisült... - mondta ki Sven, amit látott, majd megállapodott a szeme a könyvön, ami minden egyes mágikus ügyből egy újságcikk kivágását tartalmazta. Határozott léptekkel nyitotta ki az albumot és le is dermedt, ahogy meglátta a dátumot a legutolsó újságcikknél és a címet. - 2065. április 15. A Jackson család halála...

Sven csak a cikket nézte. Nem volt hozzá kép, se semmi. Csak a cím és a dátum.

- Menjünk. Nézzünk körbe. - érintette meg a vállát Helen, hogy kirángassa kicsit a fiút a gondolatai közül.

Sven legalább valami szöveget várt volna, vagy bármit, ami támpontot ad. Mindannyian meghaltak? Vagy voltak túlélők? A srác hagyta, hogy Helen félre húzza. Próbált nem gondolni a sok kérdőjelre a fejében. Azért jöttek ide, hogy válaszokat kapjanak, azokat pedig nem adják ingyen.

Sven meglepetten összevonta a szemöldökét, ahogy kiszúrta a négy darab íróasztalt, főleg mert eddig egyetlen egy darab volt. Mr. Palmeré. Odasétált az elsőhöz, amin rengeteg alkatrész hevert, rajzfüzetek sorakoztak és Sven rögtön tudta ezekből, hogy ez Dan asztala.

A fiú előre nyúlt, kivette az egyik rajzfüzetet a helyéről és felnyitotta. Meglepetten pislantott, ahogy Lint látta meg az oldalon, főleg mert hiába ismerte fel a kiskamaszt, sokkal másabb volt a kisugárzása.

- Ezt Dan sosem hagyná csak úgy itt... - suttogta Sven, majd visszatette a füzetet a helyére. - Az az enyém lesz... - sétált a saját asztalához, abban a reményben, hogy hagyott magának valamit. Bármit. De hiába kutatta át a könyveket, csak régészi könyveket talált, de volt ami utólag lett elmozdítva, erre a porból jött rá. - Biztos hagytam itt valamit! - mormogta. - Biztos! - rángatta ki a fiókokat és ahogy az utolsót kirántotta mágia csapott fel belőle.

A könyvtár fényei megelevenedtek. Egy foszlány volt az egész, egy emlék foszlány.

- Dan vissza kell menned a múltba - győzködte őt Amy. - Minden lehetőséget végig vettünk Svennel. Nincs más opció.

- Mert a 18 éves énemnek olyan jól bevált! - horkant fel Dan, pedig ő is annyinak nézett ki. Sven gondolata mégis az volt, hogy félelmetesen hasonlított Edre.

- Tudjuk a hibákat - szólalt meg most Sven idősebb énje. - Helennel leteszteltünk minden változatot. Vissza kell menned.

- Aha... Aztán meg nem fogok tudni előre utazni a jövőbe, mert módosítom és örök időre a Bázison fogok ragadni szoborként. Még mit nem! - vett magához egy csomó könyvet Dan, ami szürreális egy kép volt.

- Mire készülsz? - lépett hozzá Amy.

- Amit már kellett volna. Elmenekülni. Több dimenzió létezik, több ezer hely, ahol nincs Irana, nincs mágia, nincsenek istenek. Jane is Kilyannal maradt, mert Sam nem volt hajlandó kockáztatni, ahogy én sem vagyok hajlandó Lin életét kockára tenni. Tudtad, hogy a 18 éves énem majdnem bekattant, mert kis híján Lin meghalt? Kösz, én nem rizikózom, nem vagyok hajlandó kockáztatni - kapott fel még egy talizmánt, amitől Helen mellette megborzongott.

- Nincs más opció, Dan! - kiáltotta utána Amy, de a fiú elhagyta az ajtón át a könyvtárat. - Most mit csináljunk?

- Nem tudom... Még nem tudom... - sétált az asztalához az idősebb Sven.

- Utazzunk vissza mi?

- Nem. Már így is kesze-kusza minden... - támaszkodott meg az asztalán. - Ideje berendezkednünk a védelemre.

A kép szerte foszlott, a fiókban pedig egy mágikus gömb lapult. Sven óvatosan vette ki a helyéről.

- Miért pont egy jósgömb? - kérdezte.

- Mert emlékeket lehet őrizni benne... - felelte Helen. - A megfelelő eszközzel pedig az emlékek előhívhatóak és biztos vagyok benne, hogy ha ezt te fogod elrejteni, akkor most is sejted, hogy lehet aktivizálni.

Sven valóban sejtette a megoldást, de a szeme sarkából kiszúrt valamit. Olyan valamit, ami egy kicsit sem illett bele a képbe.

Amy asztalához sétált, ami üres volt, de tiszta, mintha a lány nem rég járt volna itt. Sven, amint fél méteres távolságba került az asztalhoz a Könyvtár riasztója abban a másodpercben megszólalt.

Helen szemei elkerekedtek, olyan mágiát érzékelt, amitől a hátán végig kúszott a jeges félelem.

- Tűnjünk innen! - kapta el Sven kezét és akarta a kivezető folyosó felé húzni, de a fiú helyette bele olvadt az árnyékokba magával rántva Helent.

Sven pontosan tudta, hogy hová akart kerülni, de célt tévesztett és szó szerint falba ütközött.

- Mi ez?! - lihegte mellette Helen, akit nem engedett el.

- Hát... Az Empire State Buliding közelébe akartam kerülni, de... Ez lehetetlen, utoljára 10 évesen tévesztettem célt és kerültem be egy épület befalazott területére... - nyúlt előre szabad kezével.

Helen elmormogott valamit, mire vörös színű fénylő gömbök jelentek meg.

Sven elsápadt, ahogy meglátta a lyukat, amibe kerültek. Ugyanis nem egy befalazott területbe ütközött.

- Nem tévesztettél célt.. - suttogta Helen. - Az Empire State Buliding romba dőlt... Akkor az istenek...

- Az Olimposz elesett - értette meg Sven, hogy hol volt hiba.

- Mi ez a hang? - fülelt a lány, míg a fiú óvatosan előre hajolt az egyik rés felé. - Mint valami gigaporszívó...

Svennek ismerős volt a hang, de nem tudta megmondani, hogy honnan. A törmelékek remegni kezdtek körülöttük, majd valami neki esett a romoknak. A fiú vakon árnyékutazott ki Helent továbbra is kézen fogva. Próbált nem falakba ütközni, de a terep... Teljesen megváltozott. Hirtelen érezte meg a nehéz füstös levegőt, amibe jég, tűz és mintha még homok is vegyült volna.

- Azt a rohadt... - suttogta Helen, ahogy körbe kémlelte a helyet. - Hát ilyen képet még sosem láttam New Yorkról.

Sven felemelte a fejét és megszorította Helen kezét, ahogy megpillantotta a várost, azt a helyet, ami neki sosem volt otthona, de a szüleinek és a nagyszüleinek jó ideig igen és fontosabb volt a tény, hogy ez volt az istenek, a Nyugati Civilizáció központja. Most pedig az egészet tűz, jég, homok és hamu fedte.

De hogy fedhette egyszerre jég, tűz és homok?

Sven lába alatt megremegett a föld. A fiú hirtelen engedte el a lány kezét és pördült meg. Az Empire State Buliding-nek kellett volna előtte magasodnia, helyette romok voltak mindenhol, a törmelék tetején pedig egy óriás sárkány állt és Sven... ismerte ezt a sárkányt még Rómából.

Helen eltátotta a száját. A lába földbe gyökerezett. Sven egy villámgyorsaságával kapta el a lány kezét és rántotta el. Futni kezdtek. Minél messzebb kell jutniuk a sárkánytól és a fiú most nem mert árnyékutazni, főleg mert látta mi maradt New Yorkból.

A sárkány felordított mögöttük és három másodpercen belül egyre több és több sárkány hangja zengte be a területet.

- Azt nem mondtad, hogy ilyen brutális Apokalipszist láttál! - kiáltotta félig Sven, mialatt Helen felzárkózott mellé.

- Ennyire nem tűnt durvának egy üst alapján! - vágta rá a lány.

Sven hirtelen torpant meg, ahogy kiszúrta, hogy további sokkal kisebb sárkányok másznak elő az épületekből, egyenesen az utcára, ahol ők futottak. Helen félig a hátára kenődött fel, nyikkanó hangot kiadva, majd hangosan nyelt egyet, ahogy kiszúrta a sárkányokat.

- A hátamnak! - mondta Sven.

- Mi? - pillantott fel a srácra Helen.

- Vesd a hátad a hátamnak és készítsd a mágiádat! - emelte fel a kezeit Sven, mire az aszfalt remegni kezdett.

Helen egy pillanatra elfelejtette, hogy Sven nem csak okos, hanem képessége is van. Még pedig Hádész dédunokájaként elég komoly. A lány megpördült, érezte a fiú hátát, ami szokatlan volt. A mágusok nem így harcolnak. Felemelte a kezét, az ujjai körül mágia csillant, majd a sárkányok lábain és szárnyain béklyók jelentek meg, mágikus kötelek, amik nem engedték őket megmozdulni.

A boszorkány hátra pislantott, mire meglátta, hogy Sven megnyitja a földet és csontokból álló sárkányokat és egyéb lényeket idéz meg.

Sven és Helen folyamatosan használták az erejüket a sárkányok ellen, nem ölték meg őket, csak minél inkább hatástalanították a képességeikkel őket. Egyetlen egy dologban hibáztak, hogy a fejük feletti területet nem figyelték eléggé.

Egy-egy karom csapott le rájuk. Sven először megijedt, az erejéhez próbált nyúlni, de a föld vészesen távolodott és másodpercek töredéke alatt elvesztette a kontaktust, ahogy a sárkány felemelkedett velük. Helen hangosan felsikított, nem mert mágiát használni, tekintettel arra, hogy ha a sárkány leejtené őket, akkor legalább 25 métert zuhannának.

- Hé! Tegyél le! - hajított a lény felé egy mágikus buborékot Helen, de az lepattant róla. - Mi a... - érintette meg a lábát. - Kettes mágiával van védve...

Sven összevont szemöldökkel pillantott a boszorkányra, de nem mondott semmit, helyette figyelt. A sárkány lilás színű volt és kicsit ismerősnek tűnt a fiú számára. Az épületek között cikázott, próbálta lerázni a mögötte jövő sárkányokat, akik havat, tüzet, jeget, homokot és szelet vetettek be a sárkány ellen.

- Hova viszel?! - kiáltotta Sven.

- Nem a nagy sárkánynak dolgozik?! - lepődött meg Helen.

- Biztos, hogy nem!

Sven szemei elkerekedtek, ahogy kiszúrt egy szinte érintetlen pláza épületet, amit zöld, vörös és sárga színű mágikus pajzs vett körbe. A sárkány könnyű szerrel áthatolt rajta, de a többi sárkány nem. Mint amikor a galamb üvegablaknak ütközik, pont ugyanaz a jelenség zajlott le mögöttük.

A sárkány a pláza egyetlen egy szépséghibája felé vette az irányt, a beszakadt üvegtető felé. Leereszkedett, lehajította Svent és Helent, majd ő maga is landolt és egyáltalán nem lassított az első boltig.

Sven lihegve mérte végig a terepet, mialatt Helen felé sétált.

- Miért van rossz érzésem?

- Amiért nekem is? - kérdezett vissza a boszi, majd zaj hallatszott a bolt felől, ahol eltűnt a sárkány.

Sven és Helen egyszerre emelték fel a kezüket, de csak egy 18 év körüli lila hajú lány sétált ki farmerban és egy pántos fekete felsőben.

- Szívesen! - húzta el a száját és indult el a mozgólépcső felé, ami nem üzemelt.

- Várj... Te... Miért vagy ilyen ismerős nekem? - indult el utána Sven, míg Helen értetlenül meredt a srác hátára, majd egy szemforgatás kíséretében felzárkózott. Egy csaj, aki az előbb még sárkány volt, de nem baj fussunk utána, hátha nem halunk meg...

- Mert találkoztál már velem. Ahogy a boszorkány is.

Helennek hirtelen jutott eszébe a kislány, aki a férfi mellett ült a TÉT-en.

- Te vagy az a sárkány lány?! - lepődött meg.

- Aha. Segítek, a nevem Roxa.

Sven szemei elkerekedtek, ahogy beugrott neki a kölyöksárkány a Chy-Li kolostorból.

- Miért vagy a fajtád ellen?! - értetlenkedett Sven.

- Fogalmazzunk úgy, hogy elegem volt abból, hogy kihasználnak és amikor segítettem Dannek és Linnek lelépni innen a védelmi ösztönöm bekapcsolt, így könnyűszerrel csatlakozhattam a halandókhoz és a mágusokhoz. Sárkányságom miatt viszont könnyen be tudok olvadni.

- Dehát a sárkányok haragtartók! - érvelt Sven, mialatt leért a lánnyal együtt a lépcső aljába.

- De az őssárkány manipulálja őket, így nem gondolkodnak tisztán. Az meg túl vén, hogy ilyesmikkel foglalkozzon - legyintett a lány, mialatt megindult hátra az épületbe, oda ahol a mágia a legerősebben tekergett.

- Téged, hogy nem manipulált? És egyáltalán mi ez a hely? - tudakolta Helen.

- Egy gondolatolvasó sárkányt nehéz manipulálni, sokkal felvértezettebb az elmém, mint másoknak. Ez pedig kérlek, az egyik legerősebb emberi kolónia. - felelte a lány, mialatt a haját összefogta egy szoros copfba. - Láttak titeket a Könyvtárban, beindítottátok a riasztót, mielőtt oda ért volna a kettes mágus csapat, így én lettem riasztva, hogy találjalak meg titeket. Szerencsére könnyű dolgom volt.

- Mert? - őszinte döbbenet ült Sven hangjában.

- Mert túl jól ismerem Helen Smith szagát.

- Engem?! - lepődött meg a boszorkány. - Honnan?!

A sárkány nem válaszolt, főleg mert egy helyen a falakat teljesen eltávolították a plázából. Kemping sátrak álltak mindenfele, olyan volt az egész, mint egy menekült tábor. Az első sátor előtt két sötétbarna hajú lány beszélgetett, amíg ki nem szúrták Roxát.

Sven szemei elkerekedtek, Helenre pillantott maga mellett, ugyanis az egyik lány, egyértelműen ő volt. Nem sok különbséggel, ami azt illeti. A magasságuk megegyezett, de a sátor mellett álló boszorkány vékonyabb és izmosabb volt, arca pedig szigorúbb. A fiúnak beletelt pár percbe, mire rájött ki a mellette álló lány.

- Natalie Cabra?! - mérte végig alaposan a lányt, aki viszont nőtt legalább 15 centit és mellette nőiesebbé is vált.

- Üdv, Sven. - biccentett a lány. - Szólok a többieknek. - pillantott a mellette álló boszorkányra és már el is sétált be a sátrak sűrűjébe.

- Többiek? - kapta a fejét az idősebb Helenre Sven, főleg mert reménykedett. - A családom egy része életben fog maradni.

A lány összepréselte az ajkai és magára pillantott.

- Remélem nem hiba, hogy elhoztad ide. - mondta magának. - Én utólag annak gondoltam. - majd ő is megindult a sátrak felé.

- Helen! - szólt utána Sven, de a boszorkány csak intett, hogy kövessék őket. A fiú a mellette álló boszira nézett. - Még ridegebb leszel!

- Látom... - mormogta a lány. - Mi folyik itt? - zárkózott fel maga mellé.

- Hiszen láttad. - horkant fel az idősebb Helen. - Irana győzött, megtámadta az Olimposzt és az isteneket levetette a trónról, be Tartarosz mélyére. Alig pár halhatatlannak sikerült csak megmenekülnie. Artemisznek, és Apollónnak, egész pontosan. Hádész lezárta az Alvilág kapuit, se eleven, se halott lélek nem juthat ki onnan, ahogy az Alvilágban élő istenségek sem. Déméter, Perszephoné, Hüpnosz, Hekáté, Morpheusz és Tanathosz is ott tartózkodik. A zűrzavart megérezték az őssárkányok és kiemelkedtek a föld alól. A Vatikán elpusztult, ahogy a Kínai Nagy Fal és még jó pár hely. Az őssárkányok maguk mellé állították a sárkányokat és átvették a világ felett a hatalmat. A megmaradt mágusok, félvérek és halandók pedig egymásra támaszkodtak.

Sven rögvest kiszúrta a szőke hajú Apollónt, ahogy az egyik sátorban gyógyít. Az isten húgát, Artemiszt is meglátta, akit... akit nem vettek körbe Vadászok.

- Nem így érti... - vette védelmébe a boszorkányt Sven. - Hanem úgy, hogy kik maradtak életbe és mi a berendezkedés?

- Erről tőlem nem kaptok felvilágosítást... - sóhajtotta a lány. - A cél pedig a védelem, de mindent előkészítettünk, mert tudtuk, hogy visszatértek és most más választ rejtett el Sven a gömbben, mint amikor velem jött ide.

- Élek?! - őszintén meglepődött Sven, de a boszorkány arca hirtelen megdermedt, a szemeiben valami megvillant.

- Nem. Kilenc hónapja halott vagy. - válaszolta az idősebb Helen.

A boszorkány az egyik legnagyobb sátorba vezette be őket. Belépve Sven először Nataliet látta meg, majd kiszúrt egy fiatal nőt, aki mélyvörös színű köpenyt viselt, ami mintha vérrel lett volna átitatva. Rajta bonyolult rúnák, hieroglifák és egyéb nyelvekből származó írásjelek virítottak, olyanok amiket még Helen sem ismert.

A lány felemelte a fejét, amikor Roxa mögöttük bezárta a sort. Legyintett egyet, mire a sátor súlyos anyaga zöld fénnyel behúzódtak. A mágus csak ekkor húzta el a csuklyáját az arcából. Vörös haj bukkant elő alóla, zöld szemek és Sven hirtelen mindennél nagyobb megkönnyebbülést érzett.

- Amy! - lépett az unokatestvéréhez és ölelte meg.

- Szia, Sven. Örülök, hogy látlak! - széles mosoly ült az arcán. - Viszont ez kemény lesz. Felkészültél?

- Nem. - vágta rá az idősebb Helen és azzal el is sétált az egyik fotel felé, amit biztosan a bútorosztályról hoztak át ide.

- Te... - kereste a szavakat Sven.

- Morgana le Fay figyelmeztetett - kezdte Amy. - Mivel a képességei egy részét átruházta rám, így olyat tett, amin mindannyian meglepődtünk. Átadta azokat az ősi tudásokat, amikkel a sárkányokat tőrbe csalta egykor. Ennek hatására tudtuk létrehozni ezt a kolóniát és mint Könyvtáros meg kellett óvnom az embereket a mágiától.

- A többi könyvtáros? - kérdezte óvatosan a Sven mellett szobrozó Helen.

- Mr. Palmer meghalt, nagyjából hét hónappal ezelőtt, amikor az őssárkányokkal megpróbált alkut kötni. Sven kilenc hónappal ezelőtt halt meg, miután Irana elkapta és börtönbe zárta. Dan... - vett egy mély levegőt. - Ő felhasználta a Könyvtár mágiáját, hogy biztonságba tudja Lint, így elhagyták a Földet. Ennek már öt hónapja.

- Aelin? - suttogta szinte Sven. - Az őrangyal?

- Nem sokkal utánad szintén meghalt Irana börtönében. A Könyvtár új Őrangyala - pillantott oldalra - Natalie Cabra lett.

A lány csak egy apró mosolyt küldött Amy felé, majd várakozóan a vendégekre nézett.

- A többiek? - vonta fel a szemöldökét Sven.

- Sam, Brady, Lena, Adel, Aelin és te fogságba estetek és Irana lebegő börtönébe kerültetek, ott is haltatok meg. Yuit azon a napon fejbe lőtte Irana. Carmen, Ian, Junie és Nat nem sokkal később haltak meg, amikor azt hittük, hogy még éltek és megpróbáltunk kimenekíteni titeket. Dan ekkor döntötte el, hogy végre hajtja az eddigi tervét és hiába vettük te és én korábban rá... Mégsem fog visszautazni a múltba. Nem hibáztatom érte. - simította hátra vörös haját.

- A felnőttek?

- Anya és Apa összehívta a régi társaságot, meg akarták akadályozni Irana támadását. Nem jött össze nekik. Sokáig azt hittük, hogy csak Lucy élte túl, de amikor megtudta, hogy a gyerekei meghaltak, öngyilkos lett. Aztán pár hónappal ezelőtt Roxa megtalálta anyát. De nem önmaga... Bezárva tartjuk az étterem egyik fagyasztó helyiségében, amit folyamatosan üzemeltetünk mágiával...

- Lehűtitek Hallt?! Minek?

- Mert az őssárkánya uralja az elméjét. Ezért is örülök még inkább, hogy Dan elment. Janet átverte Sam, egy olyan esküre kényszerítette, amiben magával kellett vinnie Demetriát a harmadik dimenzióba és soha többet nem térhetnek vissza Földre. Aaron eltűnt. Nem hallottunk róla több hónapja. Talán eljutott a Római táborba. Őszintén remélem.

- Tehát a Jackson család halott és egyedül te, Jane és Dan maradtatok életben. Ebből ketten nem térnek vissza a Földre.

Amy bólintott egyet, majd felemelte a kezét, mire Sven zsebéből kiemelkedett a gömb.

- Lekódoltad, azért hogy ne kerüljön illetéktelen kezekbe.

Sven megfogta a gömböt és alaposan megnézte, majd az idősebb Helenre emelte a tekintetét.

- Mit változtattunk? - kérdezte.

- Nem eleget - vágta rá Helen. - Túl kis lépésekben haladtunk és nem megfelelő időben, nem megfelelő személyekkel.

Sven mély levegőt vett, majd visszafordult Amy felé.

- Létezik egyáltalán az a jövő, ahonnan Yui és Aaron fia jött?!

Amy arcára halvány, szomorú mosoly ült ki. Helenre nézett, aki idegesen pillantott hol Svenre, hol pedig saját magára, de végül bólintott. A vörös felemelte a kezét, mire egy buborék jelent meg körülöttük. A sátor falai látszólag eltűntek és... Sven nyelt egyet, ahogy rájött, hogy a londoni Jackson villát jelenítette meg nekik Amy. Egy részről félelmetes volt, hogy Amy... olyan, mintha erősebb lenne Helennél is. Más részről... valamiért reszketni kezdett, főleg ahogy meglátta Edmund Jacksont lefelé sétálni a lépcsőn. Először azt hitte, hogy az nem is Ed, hanem Percy.

- Kösz Ed! - osont be egy vörös hajú srác, őt persze rögtön felismerte, Steve Phinsky, Yui és Aaron fia, egyben Ed és Hall legidősebb unokája.

Sven felvonta a szemöldökét, ahogy egy szőke hajú lány osont be vele.

- Anyádnak egy szót se, mert le fog nyakazni! - figyelmeztette Ed.

- Említettem már, hogy te vagy a kedvenc nagyapám?

- Tekintettel rá, hogy a másik le se szar téged, nem is lehetne más... - forgatta meg a szemeit a férfi, majd intett Stevenek, ahogy valaki közeledett a lépcsőn lefelé.

- Nyugi, csak én vagyok! - sétált le Hall, akin most hihetetlenül szembeötlő volt az a tíz év, amit sárkányként töltött. Míg Ed arca már ráncossá vált, fekete hajába pedig ősz csíkok vegyültek, addig Hallnek csak a szemei körül húzódott egy-két mosoly szarkaláb. Vörös hajában egyetlen egy őszcsík sem volt. - Steve... - mérte végig a vörös hajú kamaszt, majd a lányt. - Mit hagytál itt?

- Megoldom, csak falazzatok nekem holnap reggel tízig!

Ed és Hall váltott egy pillantást, majd egyszerre néztek vissza az unokájukra.

- Tempó! - vágta rá Hall.

Steve felrohant az emeletre. El Sven mellett és a fiú nem maradt lenn, hanem megindult utána. Nem tudta hogy működik a kép, de sokkal tovább jutott, mintha csak egy sátorban lenne. Tudta, hogy a többiek követik őket.

Sven nem tudta mit keres, csak Steve után ment fel az emeletre, aki egyenesen a vendégszárny felé vette az irányt. A fiú meglepődött, mert Steve egy olyan szobába osont be, ahol... ahol túl sok gyerek volt. Egészpontosan tizenegy. Steve halkan osont el a bőröndjéhez, de két gyerek másodpercre pontosan egyszerre emelte fel a fejét. Az egyik Noah volt. Sven egy életre a fejébe véste a fia arcvonásait, így bárhol felismerte volna.

- Stev... mit csinálsz? - suttogta a kislány, aki...

Sven leguggolt a gyerek elé, mert nem hitte el, amit lát. A kislány hihetetlenül hasonlított az 5 éves húgára, csak éppen... kék volt a szeme, nem fekete.

- Noah, Lysandra... - lepődött meg a srác és dugta zsebre a dolgait. - Semmit, még beszélgetünk lenn az ősökkel, csak kellett pár cucc. Aludjatok nyugodtan! - bújtak elő az ujjai végéből a halvány sárga színű aranyfonalak, amik meg sem álltak a két gyerekig, akik úgy hajtották vissza a fejüket a párnára, mintha fejbe vágták volna őket.

Steve végig osont vissza a folyosón, de Sven most nem ment utána. Ott maradt a szobában és végig siklott a pillantása a gyerekeken. Amy lassan sétált be hozzá.

- Gyakran menekülök ide. Morgana le Fay megtanított arra, hogyan leshetek át a dimenziók vékony határai között. Így tudtam meg, hogy nagyon sok variáció létezik, amelyben meghalunk és nagyon kevés, ahol mindannyijuk, vagy akár egy részük megszületik.

A vörös hajú lány leguggolt két gyerek mellé, előre nyúlt, de a keze áthatolt rajtuk. Bizonyíték, hogy valójában nem is voltak itt.

- Simon és Natasha Cabra - suttogta a lány. - Ian és az én gyermekeim lennének. Az én világomban már soha nem fognak megszületni. - felkelt és intett Svennek, oda vezette egy világosbarna hajú sráchoz, aki olyan 12 év körül lehetett. - Shawn Jackson. Demetria és Sam fia. Örökölné Demetria alakváltó képességét, Sam kedvességével és védelmi ösztöneivel - majd megállt egy fekete hajú srác és egy szőke hajú kislány mellett. - David és Daphne Jackson, Dan és Lin gyermekei. Velük már találkoztál korábban, Helen elmesélte, még ha te nem is - mosolyodott el hirtelen és csillantak meg a szemei. - Ők meg fognak születni, egy teljesen másik dimenzióban, ahol teljesen mások a szabályok - tovább ment, egy fonott fekete hajú lányra és egy sötétbarna hajú fiúra. Mind a ketten furcsa pizsamát viseltek, nem színeset, hanem... valami könnyű szövet anyagot. - Diana és Kyle Ulliel Bejo, Jane és Kilyan gyermekei, a harmadik dimenzió hercegnője és hercege.

Sven szemei elkerekedtek, hiszen mindig is ott lengett a levegőben, hogy Jane ha Kilyan mellett marad akkor mi lesz. Egyetemen is nem úgy választott szakot, hogy mi szeretne lenni, hanem hogy mi jöhet jól a harmadik dimenzió számára. De... ez.... hogy itt voltak előtte a gyerekeik, akik szintén olyan 12-9 közt lehettek... baromi mellbevágó volt.

- Ők is megszületnek, de sosem fognak ismerni minket - folytatta Amy, majd egy sötét hajú kisfiúhoz lépett. - Thomas, Carmen egyik fia. - őszinte volt a mosoly.

- Egyik? - visszhangozta Sven.

- Oh, nehogy azt hidd, hogy ennyien vannak. Percynek 5 gyermeke született, tőlük 12 unoka, köztük te meg én. Szégyenletes lenne, ha mi csak 12 dédunokát hoznánk össze... - mosolygott őszintén Amy és Sven... hirtelen látta a vágyat a szemébe, látta benne, hogy mennyire szenved, hogy mennyire fél, mert... egyedül maradt.

- Akkor mennyi? - kockáztatta meg a kérdést Sven.

- 21 - felelte. - 12 fiú, 9 lány.

- És hol a többi kilenc?

- Gyere! - intett neki és áthatolva a falon besétált az egyik hálóba, ahol további hat gyerek aludt. Sven meg egyből rájött mért voltak elkülönítve. Konkrétan egyikük sem volt idősebb 3-nál. - Gabriel, Carmen másik fia - csillogott a lány szeme. - Samantha Wizards, Brady lánya. Ella és Olivia, Adel iker lányai. Végül Hannah, Hugh és Neil, Léna lánya és iker fiai.

Sven csak a fekete, szőke és barna hajú gyerekeket nézte. Régi emlékek rémlettek fel a fiúnak, arról amikor ők voltak kisgyerekek és Adel és Lena voltak a legkisebbek. Mindig mindenkinél korábban ágyba lettek parancsolva.

- Ez még mindig csak 18 - suttogta Sven, főleg mert már értette Yui miért retteg. Ő is kezdett félni.

Amy nem mondott semmit, csak mosolyogva vezette le őt egy helyiségbe. Fejből járkált, mint aki pontosan tudja, hogy merre kell mennie, annyi időt töltött ezekben a soha be nem teljesülő jövőképekben.

Sven még sosem érzett olyan megkönnyebbülést, mint amikor meglátta a húgát, még akkor se, ha jól láthatóan már felnőtt nő volt. Egy fekete hajú kisfiú aludt a vállán.

- Anthony a neve - hajolt hozzá Amy.

- Elvigyem aludni? - lépett Nat a lányhoz, akit lehet nőnek kellene inkább mondania.

- Biztos viszed te? - kérdezett vissza Aelin.

- Aha. Beszélgess csak. Most hogy végre bealudt, ha még várunk egy kicsit fel fog ébredni - vette át a két év körüli kisfiút Nat és Sven szemei elkerekedtek, ahogy felfogta a szembe ötlő dolgokat.

- Aelin és Nat?! - kapta a fejét Amyre.

- Én is meglepődtem... - mosolygott végig a lány, még akkor is, amikor Nat elsétált mellette, hogy felvigye a fiút az emeletre.

Sven viszont már nem őt nézte, hanem a Junie kezeiben lévő babát, aki hangosan nevetett és hihetetlenül élénk volt, annak ellenére, hogy késő este volt. Hamar kiszúrt még egy nagyjából vele egy korú kisbabát, aki egy nő kezében volt, akit Sven nem ismert. A nő mellett pedig Brady ült.

- Lisbeth - pillantott a Junie kezeiben lévő kisbabára Amy. - Sosem szabadna megszületnie... Az utolsó, egyben legfiatalabb Jackson pedig Mor Wizards. Brady fia.

- Ez lehet jövőnk - értette meg Sven.

- Ha jól mérlegeltél, akkor igen - biccentett a vörös hajú lány.

- Nem óvni kellene a jövőt? - fordult felé Sven, szürke szemei kifürkészhetetlenek voltak. - Bölcs dolog volt megmutatni ezt?

Amy szelíden mosolygott.

- Miért? Mi lenne, ha nem mutattam volna meg? Válaszokat akarnál és azon törnéd a fejedet, hogy tudnád a gömböt aktiválni. Min változtat az, hogy megmutattam? Tudsz pár dolgot. Azt, hogy hogyan hívják majd a jövőbéli Jacksonokat. Azt, hogy van olyan világ, ahol Aelin és Nat házasok. Elárulom, van olyan világ is, ahol Aelin istennővé válik és démonná teszi az oldalán Natet. Lysandra és Anthony pedig szintén istenek démonvérrel az ereikben. Emellett van olyan világ is, ahol Aelin és Nat boldogan élik halhatatlan életüket az idők végeztéig, és olyan is, ahol megromlik a viszonyuk és Aelinnek jó pár félisten gyermeke születik, ahogy Natnek féldémon utódjai. A jövő... sok variációt tartalmaz. - indult el kifelé, de az ajtóban megtorpant. - Nagyon sokat és nehéz benne lavírozni, én csak mutattam, hogy miért érdemes harcolni, hogy kikért érdemes harcolni... - pillantott a gyerekek szobái felé és Sven szinte látta maga előtt, hogy a két vörösesbarna hajú gyerek után vágyódik. - Sok lehetőség van. Túl sok és nem is jövünk rá, mennyi mindent elveszíthetünk. Apám is megbánta. - pillantott Edre, aki hangosan felnevetett, majd összekoccintja a poharát Aaronével, majd átkarolta és úgy vezette arrébb, olyan vidáman, szinte már évődő civakodással, hogy... ez az egyik leginkább szürreális kép volt, amit Sven valaha is látott.

Amy hirtelen húzta ki magát, úgy akár egy királynő és eltűnt. Kilépett a képből. Sven is meg akart indulni, de.... hirtelen szokatlan érzése támadt. Ösztönösen indult vissza a gyerekek szobája felé. Az ajtón átsétált és azonnal kiszúrta az idősebb Helent, aki ajkát csücsörítve mélyen a gondolataiba temetkezett.

Még egy dolog, ami nem fog változni.

Sven megindult felé, mert ő lehet az, aki a legtöbb tanácsot tudja adni, ám hirtelen megtorpant. A lány Noaht nézte, olyan tekintettel... olyan tekintettel, amitől Sven el akart zárkózni.

A lány ekkor szúrta ki őt.

- Amy nem vitt vissza?! - tett felé néhány lépést.

- Mit keresel itt? - pillantott ő is Noahra, majd vissza Helenre.

A fejében a gondolatok kavarogtak, főleg a félelme, amitől mindig is rettegett és amit folyamatosan próbált egyre mélyebbre és mélyebbre száműzni.

- Kíváncsi vagyok, mindig is az voltam - vonta meg a vállát és Sven el akarta fogadni ezt a választ, nagyon el akarta, de a tekintete visszasiklott a fiúra, aki mélyen aludt.

Sven lehunyta egy pillanatra a szemét. Mély levegőt vett és kiszáműzött minden oda nem illő gondolatot a tudatából. Helen nem azért nézte Noaht, mert ő lesz egyszer az anyja. Noah mágus, de nem Helen lesz az anyja. Nem...

- Együttműködtünk? - remegett meg a hangja. - Működött, hogy kibékültünk az egyetemen? Lett haszna?

- Igen. - biccentett a lány. - Hamar megértettük egymást. Eleinte nagyon jól működöt, de aztán... elmértük magunkat. A haszna pedig... elmaradt.

Sven a zsebébe süllyesztette a kezét, hogy ne remegjen.

- Miért nézted Noaht? - kérdezett rá mégis.

- Mert... egyszerre emlékeztet a hibáimra és arra, hogy mennyi mindent tehettem volna. A mágus közösség sosem rajongott, azért ha egy félvér és egy mágus összeállt. Ő viszont... itt elismert. Egyszerre félvér és mágus. A bizonyíték arra, hogy működhet a két világ egymás mellett. - Helen visszanézett a fiúra, a szemeiben sajnálat ült. - Nem foglak átverni. - pillantott vissza. - Amy nagyon sokat tanulmányozza az idő kerekét. Próbál rájönni, hogy forgathatná vissza, hogy menthetné meg a családját, hogy érhetné el ezt. - mutatott körbe. - Így nagyon jól tudom, hogy nincs olyan jövő, amiben én verlek át téged.

- Olyan van, ahol én.

Helen csak elmosolyodott, amiből Sven tudja a választ. Igen. Létezik.

- Nem tőlem kell félned. Magadtól. - vágta rá a boszorkány, majd az ajtóra kapta a pillantást. Két másodperccel később pedig a jelenbéli Helen lépett be.

- Mennünk kéne... Megvan a gömb? - a boszorkány hirtelen vonta össze a szemöldökét, ahogy kiszúrta a szokottnál is sápadtabb Svent. - Jól vagy? - lépett hozzá és fogta meg a kezét. - Remegsz!

- Semmiség. - mormogta a fiú és pördült meg, de csak még inkább összerándult a gyomra, főleg mert Helen kutatóan nézte őt. Barna szemei kíváncsian fénylettek és ez olyan dolog volt, amire Sven egyáltalán nem volt felkészülve. - Menjünk! - húzta kifelé a lányt, mert el akart tűnni innen.

Az agya folyamatosan azt a pillantást dobta fel, ahogy az idősebb Helen meredt Noahra, ahhoz viszont nem volt elég bátorsága, hogy konkrétan rákérdezzen, mert a boszorkány csak kitérő válaszokat adott.

- Sven várj már! - húzta vissza Helen. - Mit beszéltél velem? Teljesen ki vagy készülve...

- Rossz érzésem van. Ennyi... - vette elő a fiolát és húzta ki a kupakját. - Készen állsz?

Helen biccentette, majd a fiúhoz hasonlóan kinyitotta a fiolát. Mind a ketten megitták a tartalmát, mire visszakerültek a Metropolitan könyvtárba.

Sven megkönnyebbülten nézett végig a könyvtáron, majd úgy dőlt neki a középen lévő asztalnak, mintha legalább tíz évet öregedett volna. Zsongott a feje, a gondolatai örvénylettek. Le kellett hunynia a szemét és jó pár mély levegőt vennie, hogy a túlcsorduló elméjét kicsit visszafogja.

Nem az készítette ki ennyire, hogy tudta, hogy a családja meghalt, nem is az, hogy Janet és Demetriát átverte Sam, hogy biztonságban legyenek a harmadik dimenzióban. Jól tette. A lehető legjobban tette. Még az sem, hogy Dan Lint választotta a könyvtárosi teendői helyett, meg tudta érteni. Az készítette ki, ahogy Noaht nézte az idősebb Helen.

Nem lehet, hogy az egyik legnagyobb rettegése igaz legyen és Noah anyja Helen Smith legyen! Az azt jelentené, hogy hiába tett meg mindent, hogy a boszorkány közel kerüljön hozzá, megint bele fog szeretni. És az baj lenne?

Amy figyelmeztette, hogy lehet bajt okoz azzal, hogy segít Helennek. Lehet azzal is rosszat tesz, ha most megszakítana minden kapcsolatot a boszorkánnyal.

Sven azóta kordában tartotta az érzelmeit és a cselekedeteit, hogy Helen Smith kikerült a képből. El akarta felejteni a boszorkányt, most meg... Helen Smithtel egy egyetemre kerültek és apránként minden kezd kicsúszni az irányítása alól.

Hirtelen érezte meg, hogy valaki hozzá ér, mire a szemei felpattantak és rögtön találkoztak Helen aggodalmas pillantásával. A fiú nagyon örült annak, hogy Helen nem szokta a mágiáját gondolatolvasásra használni. Jelenleg roppant nagy bajban lenne, ha mégis megtenné.

- Mi készített ki ennyire? - kérdezte a boszorkány.

Az, hogy lehet te leszel Noah anyja. Legszívesebben ezt ordította volna Sven, de csak tagadóan megrázta a fejét.

- Megviselt a nap. Ennyi. - válaszolta a srác és közben megpróbált úgy nézni Helenre, hogy a lány elhiggye, hogy igazat mond.

- Mondjuk, hogy elhiszem. - mosolyodott el Helen.

Sven felsóhajtott, főleg ahogy meglátta Helen tekintetében, hogy gondolkodik. Számba veszi a lehetőségeket.

- Az idősebb énem megmondta, hogy furán fogsz viselkedni... - jegyezte meg halkan. - De azt nem tette hozzá, hogy ennyire. A családod haláláról tudtál. Láttál már Apokalipszist, attól nem készülnél ki ennyire. Attól sem, hogy megmutatta Amy, hogy mi lehet a jövőd, azért harcolnál. Mondott valamit az idősebb énem? - döntötte oldalra a fejét.

Sven nem vette le róla a szemét. A lány barna tekintete kíváncsian fénylett, kutatóan, de nem ugyanúgy, mint Amynek vagy Yuinak szokott. Ők mindig gyanakodnak, még akkor is, ha nincs semmi csalafintaság a háttérben. Helen viszont úgy vizslatta, mint egy kérdőjelekkel teli sírboltot, ahol megoldatlan rejtvények várják.

Sven ökölbe akarta zárni az ujjait, hogy a körmeivel belevájjon a bőrébe, hátha az elfeledteti vele ezt a sok dolgot, ám rájött, hogy nem tudja mert ott volt Helen keze.

A lány el akart engedni őt, de Sven nem hagyta.

Tényleg... Annyira nagy baj lenne, ha Helen lenne Noah anyja? Egyáltalán ki más lehetne, ha nem ő?

Sven pislantott kettőt, majd árnyékutazott magával rántva Helent vissza az egyetemre. Nem akarta kockáztatni, hogy valaki lássa őket, így az egyetlen egy helyen bukkant fel, ahol tudta, hogy senki sem tartózkodik. A szobájában.

A fiú hosszan meredt a lányra még utána is, főleg mert nem értette, hogy juthatott ilyesmi az eszébe.

Lehunyta a szemét, hogy vegyen pár mély levegőt, mialatt logikusan elkezdte végig venni a látottakat.

A családja meg fog halni.

Van egy olyan dimenzionál sík, ahol nem csesznek el semmit, ahol minden összejön és családjuk lesz.

Simon és Natasha szülei Amy és Ian lesznek, azért voltak mágusok és...

Valami motoszkálni kezdett a tudata mélyén, de csak furcsa érzése támadt, mintha... Ezt már tudta volna valahonnan korábban.

De vissza az eredeti ösvényre... Noah az ő fia lesz és... Valahogy hihetetlenül logikusnak tűnt, hogy Helen az anyja. Felidézte a kisfiú viselkedését Romániában, hiszen... Hiszen... Beszélt románul, vagy nem? Nem. Nem beszélt... Lehet mégis? De hogy nem emlékszik erre?!

A szemei felpattantak, ahogy beugrott neki valami.

- Van memóriatörlő bűbáj? - kapta a fejét Helenre, akinek azóta se engedte el a kezét.

- Azt ne mondd, hogy azért vittelek el a jövőbe, hogy most el akard felejteni!

Lehet az lenne a legegyszerűbb.

- Csak a kérdésre válaszolj! Létezik ilyesfajta bűbáj?

- Igen - biccentett Helen.

- Hogy lehet visszavonatni?

- Ha gyengébb bűbáj, aminél csak átmenetileg akarta az illető, hogy elfelejts valamit, akkor pár nap és vissza áll a memóriád. Ha erősebb, akkor csak a rád ruházó személy tudja visszavonni.

Francba! Ravasz egy fia lesz! Remélhetőleg...

- Miért? Most már igazán beavathatnál! - simított végig Helen az ujjain.

- Nem foglak. - mondta meg nyílegyenesen a srác. - Ha nem baj egyedül maradnék, át kell gondolnom pár dolgot.

Helen még egyszer végig mérte a fiút és... látta rajta, hogy megmásíthatatlan a kijelentése. Egyedül akar lenni, de nem akart csak úgy elmenni, minden nélkül. Sven... még a végén bezárkózna és kihúzná magát minden alól.

- Holnap után elméleti matek? - kérdezte, hogy ezzel időt adjon Svennek, de ne végtelen időt. 

Sven vonakodva biccentett egyet, majd le se vette Helenről a pillantását, amíg a csaj el nem hagyta a szobáját, ami nem ment azonnal, mert persze a fiú beárnyékutazott, tehát kulcsra volt zárva az ajtó.

Utána csak neki vetette a hátát az ajtónak és idegesen bele túrt a hajába. Mélyen megértette hirtelen, hogy Yui miért ideges...

~~~

Dan Jackson szerette az anyját, még akkor is, ha a nyár elején úgy kiakasztotta, hogy Annie Beckendorfhoz száműzte őt. Igazából érthető és jogos volt a döntése, amit a fiú sosem ismert volna el, ahogy azt sem, hogy tetszett neki Annie divatcége, amit igazából Silena Beauregard hozott létre. Volt benne valami kimondhatatlan nyugalom, amitől a fiú azt érezte, hogy biztonságban van és itt hiába vannak divatdiktátorok és kritikusok gyűrűjében, attól még meghallgatják őt. Persze, utána lehet, hogy leszólják, de ezt valószínűleg a háta mögött tették meg, mert élesben többnyire pozitív kritikákat kapott.

Ám most nem Annie Beckendorf a lényeg, hanem az édesanyja, Hallie.

Egyik délután kivételesen nem hívta át Lint. A lány jól állt matekkal és még ő is csak egyetlenegy egyest gyűjtött be irodalomból, ami egy felelés volt. Franc se gondolta, hogy készülnie kéne. Lin megpróbált súgni neki, de nehéz valami olyasmit lesúgni, amit Dan még csak egyszer sem olvasott el.

Dan, ahogy haza ért ledobta a cuccát a szobájában, majd megindult az anyja műhelye felé. Muszáj volt beszélnie vele. Egyszerűen a sárkány génjei teljes mértékben átveszik felette az uralmat, ahányszor csak Linnel van. Ezt pedig ép ésszel nem tudta már túlélni.

Amint lerobogott a lépcsőn kiszúrta az anyját a 3d-s tervező asztal előtt. Éppen méreteket egyeztetett, amíg ki nem szúrta a fiát.

- Szia! - köszönt neki halvány mosollyal a fiú.

- Hali. - pillantott rá Hall. - Ez az egyik komponense annak, amihez az alapanyagaim többsége megsemmisült. - Dan egy ferde pillantással állt meg mellette. - Nem rosszallás, csak így könnyebb azonosítani. Még meg kell alkotnom valahogy egy katalizátort, van már pár tippem, hogy hová alakítom ki. - ajándékozta meg egy mosollyal. - Lin?

- Otthon van. Igazából beszélni akartam valamiről veled - harapott a srác az ajkára.

Hall szemöldöke kérdőn a magasba emelkedett. Elmentette a 3d-s tervezőn az aktuális méreteket, majd a fia felé fordult.

- Akkor hajrá.

Dan idegesen állt egyik lábáról a másikra. Ideges volt, mert... már előjött ilyesmi korábban. Nem sokkal később, hogy megtanulta hogyan kell átváltoznia sárkánnyá, az anyja kitanította rá, hogy hol vannak azok a pontok a szárnyain, amiket védenie kell. Ha nem teszi, akkor olyan erogénzónákat aktivizálhatnak rajta egy érintéssel mások, hogy a józan esze elszáll és tényleg egy vadállattá változik.

Ez a szituáció azonban merőben más volt. Ha megérezte Lin illatát, akkor már ugrásra készen állt. Ilyenkor minden érzéke csak vele foglalkozott, a külvilágot teljesen kirekesztette. És... Linnek időnként volt egy speciális illata, amitől dübörögni kezdett a fülében a vér, amitől a sárkány génjei azonnal át akartak kapcsolni.

- Öhm... - de valahogy... ebbe az egészbe nehéz belefogni, mert mégiscsak az anyjával beszél, akinek sok köze nincs Linhez és hozzá. De nincs más sárkány ismerőse, akivel meg tudná ezt beszélni, vagy azok tényleg sárkányok és nem emberek elsődlegesen.

- Baj van? - kérdezte enyhén összevont szemöldökkel Hall.

- Nem! - rázta meg a fejét Dan. - Csak... - kereste a megfelelő szavakat. - Szóval... Ha apával vagy, a sárkány éned be szokott kapcsolni? - nyögte ki végül a lehető legegyszerűbben a kérdést. - Az illatára... vagy... ilyesmire?

- Néha - válaszolta a vörös. - Mióta tíz éven át sárkány voltam sokkal gyakrabban teszi, mint előtte. De akkor is ott volt, csak könnyebb volt elnyomni.

- Nekem Lin mellett egyre nehezebb... - csúszott ki a száján, de igazából nem értette, hogy mitől is fél.

Az anyja egyáltalán nem lepődött meg. Ki sem akadt. Pusztán halványan elmosolyodott, megértően. Igaz, mióta az anyját kiakasztott azóta óvatosabban vele.

- Mikor változtál át utoljára? - döntötte enyhén oldalra a fejét Hall.

Dan elgondolkodott.

- Még Annie előtt.

- Az meglehetősen sok idő. Amikor elnyomtam a sárkányságomat, akkor eleinte feszített belülről, elő akart törni. Később pedig elcsitult, ám én kiskoromban változtam át először, te már kamaszként, ezért is gyorsított bele a növekedésedbe és a többibe. Neked lehet célszerűbb lenne gyakran átváltoznod.

- És... akkor elmúlik az, hogy megérzem Lin illatát és... és olyan, mintha egy kutya lennék, akit az ösztönei hajtanak nem pedig a józan esze?!

Hall elnevette magát, majd visszafordult a tervező asztal felé és elkezdte behozni a mentett méreteket.

- Tudod Dan... A legtöbb srácnak kamaszként egyetlen egy dolog jár a fejében, még akkor is, ha a Jackson srácok sose arról voltak híresek. Joe tudna erről többet mesélni neked... - jelent meg egy szomorú mosoly a szája sarkában. - Ő volt tipikus liliomtipró rosszfiú a gimiben.

- Liliomtipró? - pislogott értetlenül a szóhasználaton Dan.

- Szüzesség elvevő. Poénból, mert megtehette - vonta meg a vállát. - Barátnője sose volt, de rajongói mindig. Csak... Ő valahogy más volt, mint Aaron. Nem kérkedett vele és titkon mindig Susan után epekedett. A Jackson srácok nem ilyenek. Peternek és Ednek sosem esett le, ha bejöttek valakiknek, vagy ha tudták is, akkor nem érdeklődtek iránta és ezt sokszor meg is mondták az adott lánynak, mint ahogy Ed tette Corával.

Dan pislantott kettőt. Kicsit sem rémlett neki, hogy Cora Wizards, Apollón lánya, a nagybátyjának, Jake-nek a nővére szerelmes volt egykor az apjába.

- Percynek sem, pedig még Aphrodité is a szemébe mondta, hogy őt és Annabetht a következő nagy durranásnak szánja. Poszeidón fia és Athéné lánya... Bejött neki. Mindig bejön neki. - sóhajtotta Hall. - Arra akarok célozni, hogy ti valahogy nem vagytok tipikus srácok. Nem akarjátok elvenni, azt amit el lehet, megtéveszteni másokat és csak... úgy forgatni a lapjaitokat a lányokkal szemben, hogy ti jöjjetek ki belőle győztesen egy kalanddal a zsebetekben. Tisztességesen játszotok. A fejetekkel és az érzelmeitekkel. Ti miért használjatok ki mást, ha ti sem szeretnétek, hogy kijátszanak és manipuláljanak. Ezért nehéz megbíznia Svennek Helen Smithben - suttogta az utóbbit, amit nem tudott a fiú miért is jött be a képbe. - Sam és Sven sem így játszik, ahogy Brady, te és Junie sem így fogtok.

- És mi a monológ lényege? - türelmetlenkedett Dan.

- Hogy egy átlagos fiú, aki kicsit is több magabiztossággal rendelkezik és úgy érzi, hogy kihasználhatja a lányokat, azok a hormonok miatt teljesen elvesztik a fejüket. Nem kellenek hozzá sárkány gének. Csak vágynak valamire, valakire, néha inkább az első, mint az utóbbi. Szerintem tudod mire célzok.

Dannak rögön eszébe jutottak a volt és a mostani osztálytársai, hogy mik voltak a témák az öltözőben. Kibeszélték a lányokat, kinek mekkora a melle, mennyire feszes a segge, kit dugnának meg és kihez nem nyúlnának még bottal se, nem hogy a farkukkal.

- Akkor... Ez nem fog elmúlni - értette meg Dan.

- Nem. Csökkenni fog, ahogy idősebb leszel, de a hormonjaid most lesznek a tetőfokon. Biztos vagyok benne, hogy sok hülyeséget fogsz csinálni és a felét nem magad miatt, hanem a sárkányság miatt. - az anyja hirtelen hallgatott el és harapott az ajkára, majd halványan elmosolyodott. - Meg merjem kérdezni Linnel hol tartotok?

Dan nyelt egyet, mialatt a vállai megfeszültek. Az anyjában megbízhat, ez tudta, ami azt illeti nagyon jól. Az anyja sokszor inkább egy barát, mint az édesanyja, de... vannak határok.

- Hát nem ott, mint régen - kerülte ki a választ.

- Csak húzz gumit. Ennyi a kérésem. Akarsz segíteni a tervezésben? - váltott témát Hall, mert tudta, hogy a fiú mennyire ideges lett. 

Dan a katalizátor kezdettleges vázlatára pillantott.

- Persze! - vágta rá.

~~~

Sven kivételesen nem nagyon beszélgetett a társasjáték alatt. Ezúttal nem pókereztek, főleg mert Samnek semmi tehetsége nem volt hozzá, Demetriának meg nem tetszett. Így unoztak.

A fiú még a játékra se figyelt. Reflex szerűen játszott, nem szopatta direkt Janet pedig általában sosem szokta kihagyni annak a lehetőségét, hogy megszívathatja a lányt pár +4 és +2-es lapokkal.

- Veled meg mi van? - tette le az utolsó előtti lapját egy uno kíséretében Jane.

- Semmi - felelte Sven. - Fáradt vagyok, ennyi. - hárította a beszélgetést.

- Gáz van Maddievel? - tippelte Sam, főleg mert jól tudta, hogy két hete nem találkoztak és Demetria szerint ritkán is beszéltek. Sőt az utóbbi pár napban egyáltalán nem.

- Hm? - pillantott fel összevont szemöldökkel Sven, mert próbált fejben arra koncentrálni, amire kéne.

Beszopatni a harmadik dimenzió jövendőbeli királynéját és hozzá vágni egy +4-es lapot.

- Madison. Gáz van vele? Nem tudtatok egy ideje találkozni és azért vagy ki, vagy mi? - ismételte meg Sam.

Sven egy pillanat erejéig teljesen lefagyott, aztán kapcsolt.

- Nem! Semmi gáz vele. De ja, elég rég tudtunk találkozni. - az mennyire gáz, hogy fullba elfelejtette?! Nagyon. - Na jó, ezt nem bírom! - állt fel és keverte be a kezében lévő kártyákat a pakliba. - Mentem a földszintre, az egyik töris csoporttársam amúgy is meghívott a bulijára.

Nem tudta, hogy mit akar. Megfojtani valakit. Mondjuk saját magát, amiért nem tud néhány egyszerű kérdésen túl jutni. Legszívesebben Amyhez ment volna, hiszen a lány magában végig járta ezt az utat. Csalódott Ianben, mert a fiú átverte őt, nem akart megbocsájtani neki, az élet mégis egymás mellé kényszerítette őket és végül nagy nehezen összejöttek.

Sven meg rettegett tőle, hogy ez lesz.

Meg akarta beszélni Amyvel a helyzetet, de nem hitt benne, hogy a lány támogató lenne.

Sven úgy nyitott be a földszinten lévő klubhelyiségbe, mint egy üldözött vad.

Oliver rögvest kiszúrta őt. A srác az egyik főszervezője volt az eseménynek.

- Cső, Sven! Mit kérsz? - kérdezte, mialatt az italok felé is navigálta Svent.

- Jobb ötletem van! Ki a legjobb sörpongos a helyen, kihívom egy párbajra!

Tíz percen belül Sven már kikapott egyszer az egyik harmad éves sráctól, aki folyamatosan duplákat dobott. A srác utána váltott fröccsre. Azt a kört megnyerte. Aztán vissza váltott sörre, hogy a pia beüssön. Hamar a fejébe szállt és ennek kimondottan örült.

Negyvenöt perc múlva már mindent elfogadott, amit kínáltak és mellette olyasmikre vetemedett, amiket józanul soha életben nem csinált volna. Just Dance versenyeken vett részt. Szánalmasan bénán táncolt, főleg mert nem látta időnként, hogy a tévén mit csinál a kis figura. Azon még inkább röhögött, hogy volt, amikor ő lett az első.

Te jó ég, ha a többieket is megveri ők mennyit ittak?!

Sven csak akkor ült le az egyik kanapéra, amikor már teljesen felrázta az alkoholt.

- Sven! - kapta el a vállát Oliver. - Gyere ki cigizni!

- Nem cigizek - nyögte ki a srác, de azért felállt és kisétált Oliverrel és még rajta kívül két sráccal, meg egy csajjal.

Pár percen belül megtudta, hogy a szőke hajú srác Matthew, a barna félhosszú hajú Hugo, a sötétszőke csaj meg Bernadett, Bernie. Mindannyian gépészmérnök szakirányba tanultak.

Matthew megkínálta őt is cigivel, de Sven csak felemelt kézzel elutasította.

- Sose értettem a cigaretta logikáját.

- Stresszoldó. - felelte Hugo.

Az mondjuk momentán nem ártott volna neki.

- Fix? - vonta fel a szemöldökét a csaj.

- Fix. 

- Tudjátok egyáltalán, hogy mi van benne? - kérdezte őszinte kíváncsisággal Sven.

- Dohány.

- És nikotin, ami kb. az egyik legnagyobb függőséget okozó cucc a drogok után. Szépen lassan, de annál hatásosabban a légzőszervi sejteket eldugítja. A véráramba jutva blokkolja az oxigén szállítást és károsítja az idegeket azzal, hogy blokkolja a receptorokat. - sorolta végig a srác.

A lány még mindig felvont szemöldökkel meredt rá.

- És azt tudod, hogy passzív dohányosként sokkal nagyobb a károsító ereje, mint aktívként? - döntötte mellé enyhén oldalra a fejét a csaj.

- Áh! Áh! Áh! Ismerem ezt a dumát. Ez a vegyünk rá valakit valamire duma. Bementem! - pördült meg a srác, majd meglátta, hogy odabent a buli nagyon olyan irányt kezdett venni, ami nem kifejezetten érdekelte őt. Főleg, amikor pár srác annyira ittasak voltak, hogy elkezdtek helikoperezni. - Meggondoltam magam! - akart elvenni egy cigit, de Bernie csak intett neki.

- Úgy se tudsz elszívni egy egészet. Kapsz két szívást! - tartotta Svennek a cigijét, aki fintorogva meredt a fehér szálra, majd az ajtó felé nézett, de még mindig ment a ruha nélküli rúdtánc, így inkább maradt kinn.

Egyetlen egyet szívott bele, de nem igazán érzett semmit sem. Aztán Bernie kioktatta, hogy előbb szív egyet, majd arra rá kell, hogy szívjon még egyet, hogy lemenjen a tüdejébe.

- Tudod nagy okos, azért kell letüdőzni, mert a tüdőd felülete nagyobb, így később kapsz tüdőrákot. Ha nem tüdőzöd le, akkor csak a torkodig megy, a gégerák meg sokkal hamarabb következik be... - oktatta ki a csaj.

Sven meg a következő pillanatban köhögő rohamban tört ki, ahogy letüdőzte a füstöt.

- És ti ezt önként csináljátok?! - mérte végig a négy személyt. - Elmebetegek vagytok. - adta vissza Bernienek a cigit, majd vágott egy fintort, ahogy megérezte a kezén a cigi szagát. Egy másodperc alatt raja maradt.

- Kérsz még? - mosolyodott el Hugo.

- Hagyjál... - marad inkább Irana kínzásainál. Az gyorsabb és kevesebb köhögéssel jár. - Az normális, hogy ég a mellkasom?

- Jah és az alkohol hatását megnyomja.

- Nagyszerű... Akkor se megyek be a helikopterezősökhöz.

Egyszerre kapta mindenki a fejét a benti részre, mire Bernie szája szétnyílt.

- Oliver... hogy is hívják azt a csávót?

- Melyiket? - tudakolta a srác.

- A nagy farkút!

- Áh! Az! Noel. - Sven megrázta a fejét, aztán rájött, hogy egy betű eltérés volt és Oliver nem Noah-t mondott.

- Bocs, mennem kell felszedni azt a részeg pasit! - nyomta el a cigijét a csaj és már be is ment sugárzó, mindenre elszánt mosollyal.

Sven megforgatta a szemeit. Bernie nagyjából félmásodperc alatt visszaöltöztette az iszákos srácokat és onnantól folyamatosan Noel körül legyeskedett. Fél órával később már smárolt vele. Egy órával később pedig együtt hagyták el a klubhelyiséget.

Sven a játékokon vett részt, főleg mert Bernienek igaza volt és a cigi valahogy tényleg megnyomta az alkoholt, nem kellett onnantól sokat innia és elég gyakran foglalta el a kanapét, hogy kicsit pihenjen. A srác nagyon hamar rájött, hogy mit imádott Aaron Phinsky az egyetemen és ez kicsit megrémítette őt. Rengeteg olyan lány volt, aki alig pár pohár kevert pia elfogyasztása után úgy másztak a pasikra, hogy az brutál volt. Az egy éjszakás kalandok legdurvábban termő talaja az egyetem.

- Atya ég... - mormogta az orra alatt, mialatt elég ittas volt ahhoz, hogy akár állva bealudjon, vagy félálomban kirúgassa Mrs. Tylert. - És ezt te élvezed?! - rázta meg a fejét és pillantott közben Oliverre.

- Mért te nem? Bár te nem is smároltál random csajokkal.

- Azért a női nemet kicsit többre értékelem annál, hogy random smároljak valakivel...

- Látszik, hogy az anyád volt az Elnök.

- Meg az is, hogy húgom van és 6 lány unokatesóm, szembe 4 srác kuzinnal - tette hozzá Sven, mint egy mellékes infót, mialatt megtámasztott a fejét, egyre nehezebb volt stabilan tartania.

A fiú tekintete hirtelen állapodott meg egy sötétbarna hajzuhatagon, ami valahogy túl ismerős volt neki, ám sokáig nem időzhetett rajta a tekintete. Egy szőke hajú, nagyon spicces csaj a semmiből félig ráesett, ahogy a barátnője nevetve neki dőlt. Sven örült, hogy mögötte volt a bárpult, így a csaj nem döntötte fel őt is, sőt még sikerült megtartania.

- Bocsika! - nevette el magát a lány. - És köszi... - mérte végig Svent, aki még mindig fogta a csajt, főleg mert megszédült, túl sokat ivott ő ahhoz, hogy támaszték legyen.

- Nem volt sok választásom. - mondta ki teljesen őszintén a nyilvánvalót.

- A barátnőd biztosan örül, hogy ilyen segítőkész vagy.

Sven az ilyen jellegű mondatokat nagyon jól ismerte.

- Nem rajongók az ittasan flörtölő lányokért, de van egy haverom, aki még nálam is segítőkészebb. Oliver! - engedte el a lányt és tette a kezét a srác kezébe. - Meséld csak el, milyen segítőkész voltál a héten, amikor a látássérült osztálytársunk elszámolta a lépcsőfokokat és majdnem neki ment az üvegajtónak!

Azzal már át is passzolta a csajt Olivernek.

- Jesszus, haver... - mormogta mellette Matthew. - Mi vagy te, valami nagypapó, hogy nem hajtasz rá egy csajra sem?!

Sven szóra akarta nyitni a száját, hogy érveljen, amellett hogy miért nem szabad kikezdeni az ittas csajokkal. Elég sztorit hallott ő Aarontől, ahol a csaj úgy ki volt, hogy semmire sem emlékezett az egészből és mellé Aaront hibáztatta mindenért, főleg az ittas szexért (ami félig-meddig jogos volt). A srác ott tanulta meg, hogy a csajnak nem szabad teljesen ittasnak lennie, mint ezeknek.

Egy hang viszont megakadályozta abban, hogy ezt hangosan is kinyilvánítsa.

- Papó! - csendült mellőle Helen nevetése.

Sven ferde oldal pillantással fordult a lány felé. Valóban Helen hajzuhatagját szúrta ki az előbb.

- Te is meg lettél hívva, boszi? - mérte végig a lányt.

- Jaja! - válaszolta mellőle Oliver, aki már szóba is elegyedett a szöszivel. - Az ikrem szobatársa. Jó arc, okoskodó, mint te.

Sven és Helen egyszerre vetett lesújtó pillantást a srácra. Helen józanabb volt Svennél és nem hagyta szó nélkül a megjegyzés egy részét. Sven ez alatt csak a lányt nézte, főleg mert mindig elfelejtette, hogy Helen bárhol bármikor megjelenhet, hisz egy épületben laknak.

A fiú fejében be akartak indulni a fogaskerekek, de túl ittas volt hozzá, így inkább megfordult a bárpult felé és az egyik bontatlan sört el is vette a kitett rekeszekből. Pedig nem kellene többet innia, így is túl sokat öntött magába és a cigi kaparta a torkát.

Helen alaposan végig mérte a srácot, mielőtt megszólalt volna. Igazából nem akart odamenni Svenhez. A srác legutóbb úgy viselkedett, mint aki nem akar vele lenni, de hallotta a nagypapós megjegyzést és azon nem bírta túltenni magát. Túl vicces volt.

Azt hamar kiszúrta, hogy Sven ittas, azt is látta, hogy a szöszit tovább passzolta. Mindezt olyan arccal, mint akinek a töke tele van. Ebből jött csak rá a lány, hogy Sven még mindig annak a valaminek a hatása alatt állt, amit neki nem volt hajlandó elmondani.

Helen nem állt le beszélgetni a fiúval. Nincs köze hozzá, azontúl, hogy kölcsönös alapon segítenek egymásnak. Svennek szüksége lesz a mágusokra, neki pedig... A lány tulajdonképpen csupán a szakmai nyelvek miatt szorult a fiú támogatására, de... ahogy Sven legalább egy mozdulattal kiitta a sör felét rossz érzése támadt. Aztán megérezte az összetéveszthetetlen szagot.

Elkapta Sven jobb kezét, amivel a sört fogta, nem kellett közelebb hajolnia hozzá, hogy rájöjjön mit érez.

- Te cigizel?! - nézett elkerekedett szemekkel a srácra a boszorkány.

- Nem. De Bernie rávett, hogy kipróbáljam. Eszetlen barmok, akik önként szívják azt a szart.

Helen megkönnyebbülten fújta ki a száján át a levegőt, de nem lett sokkal nyugodtabb. Még sosem hallotta Svent így beszélni.

- Mennyit ittál? - tette fel óvatosan a kérdést.

Sven megvonta a vállát, mialatt elhúzta a kezét és belekortyolt ismét a sörébe.

A lány az ajkára harapott. Igazán az ég adta e világon semmi köze sincsen Sven di Angelohoz. Ha azt akarja, akkor hadd cigarettázzon. Ha kedve támadt le inni magát a sárga földig, akkor szíve joga megtenni azt. Még figyelmeztette is rá a srác, hogy ha iszik, akkor bunkóvá válik, de ez nem sima negatív testbeszéd volt az ital miatt. Ennek a hátterében volt valami.

Helen elkapta Oliver karját, ahogy a szöszit a táncparkettre akarta vinni.

- Mennyit ivott Sven? - keményen kérdezte, hiszen a srác se volt épen józan.

- Phf... - gondolkodott el a fiú. - Őszintén? Nem tudom! Sokat. Legalább 4-5 doboz sört, de keverte.

- Mennyire? - tartott a választól.

Oliver elismerően biccentett egyet, amit Helen régebben biztos nem értett volna. Már azonban ismerte a jelentését: kibaszottul össze ivott mindent, még pedig kontroll nélkül.

A lány mély sóhajjal fordult vissza Svenhez, aki kihasználta azt a fél percet, amíg Oliverrel beszélt és el is tűnt a tömegben. A boszorkány idegesen fújta ki a levegőt, miközben viaskodott magában, mert... Tulajdonképpen ismerte ő egyáltalán Svent?!

Nem. Azt ismerte, aki a srác egykor volt. Egy antiszociális zseni, aki maximálisan elhatárolódott a halandóktól és rengeteg időt töltött az Alvilágban. Erre itt van most ez a srác, aki ott van a bulikon, egyszerre ismer mindenkit az egyetemről, cseveg velük könnyedén és tart tőlük mégis távolságot. Az órákon továbbra is egy agytröszt, aki nem rest visszafogni magát, ha a tanárnak nincs igaza, aki keveset érintkezik a természetfeletti lényekkel és kiköltözött az Alvilágból, hogy egy halandók által lakott kollégiumban éljen egyetemi évei alatt.

Szinte majdnem teljesen a szöges ellentétje annak a fiúnak, akit megismert. Ott voltak viszont azok a tényezők, amik megegyeztek, azzal ahogy Sven viselkedett a családtagjaival, hogy ha valami zavarta, akkor ugyanúgy bezárkózott, mint...

Helen összevonta a szemöldökét. Csinált volna valamit?

- Áh, végre megvagy! - kapta el a karját Sarah. - Sörpong?

- Nem, most nem! - rázta meg a fejét. - Meg kell találnom Svent, szerintem kicsit túltolta ezt az estét.

- A videójáték területen van, Just Dance-el. - Helen először azt hitte rosszul hall, ám végül átverekedte magát a tömegen és felvont szemöldökkel nézte az elé táruló jelenetet.

Sven tényleg táncolt, még pedig éppen a Rasputin című zenére. A boszorka lemaradt ott, hogy a fiú még rajta kívül három sráccal, akiket egyáltalán nem ismert végig tolta a zenét, majd az egyiket leváltotta egy csaj, aki addig-addig keresgélt, amíg el nem ért a "Can't take my eyes off you" című csajos, romantikus zenére. Ezt eredetileg a lány egy barátnőjével akarta táncolni, csak annyira ittas volt, hogy a csaj helyett a három sráccal, többek között Svennel sikerült elindítania.

Helen végül inkább elővette a telefonját és felvette, ahogy Sven meglepően jól lenyomta a táncot. Igazán ott akadt ki, amikor a három pasi jobban tudta rázni a csípőjét, mint az egyetlen egy csaj.

A zene végén zsebre vágta a telefonját és besétált a táncolók közé.

- Helen! - rikkantotta Sven, amiből a lánynak rögtön leesett, hogy a fiú most már a végét járja. - Te is itt vagy?!

- Az előbb beszéltünk... - próbálta nem képen röhögni a boszorkány.

- Tényleg? Ja tényleg! Cigi! Meg a papó! - esett le a srácnak. - Na, most mi jön?

A csaj valamit elkezdett állítgatni, majd megállt.

- Úúúú! Ez! De ezt rendesen!

Helen nem tudta, hogy a következő pillanatban, hogy maradhatott a játék terület kellős közepén, Sven mellett. Pislogva akart kisétálni, de az egyik srác felemelte a kezét egy fejrázás kíséretében.

- Már leszkennelt téged a fej, már maradsz!

Helen egy táncra vágyott jelenleg a legkevésbé.

- Várjunk már szarul állunk, miért én vagyok a csaj?! - akadt meg ezen a ponton Sven, míg Helen itt nézte meg, hogy egyáltalán mi a szart állított be a csaj.

Egy spanyol szám volt, a Bailando, amit Helen alapvetően nem szeretett, de most lekötötte az a figyelmét, hogy ő volt a pasi.

- Gyerünk! Gyerünk! - rikkantotta az egyik lány.

Helen kérdőn meredt rá, ekkor nézett körbe. Bezzeg a másik két srác fogta magát és lelépett. A boszorkány körözni kezdett a karjaival, ahogy a zenében is volt.

- Mi ez a malomkörzés?! - akadt ki a nagy mozdulatoktól Sven, míg Helen nem értette, hogy a palinak miért kell ilyen furán tekernie magát. Azzal már nem is foglalkozott, hogy a szobatársa röhögve vette őket az oldal vonalról.

- Aha, pacsi, pacsi! - kapta el Sven a lány kezét. - Ez komolyan azt hiszi, hogy farmerben letudok csúszni terpeszbe... Nem vagyok én lány! - Helen önkénytelenül is elröhögte magát a fiú kommentjein.

A lány próbált nem lemaradni, de vagy tíz alkalommal összekeveredett, hogy mikor kell Svenhez lépnie.

- Nah ez a gorilla megy! - a lány tényleg nem bírta.

Ismét megkerülték egymást Svennel, ám ezúttal közében össze kellett lépniük. A fiú a videót nézve kapta el Helen arcát, mert azt kellett. Csak ami a képernyőn lágy érintés volt, az a valóságban inkább pofon.

- Jaj bocs! Le vagyok maradva! - lépett ki oldalra Sven. - Megint gorilla körzés!

- De most ne pofont adj! - szólt be Helen mikor körbe mentek és megint találkozniuk kellett középen.

Sven most figyelt.

- Muszáj ugrálni... - mormogta Sven, majd követte a felfelé és oldalra nyúló mozdulatokat, amihez a csaj (azaz Sven) koreográfiája szerint csípő rázás is tartozott.

Helen alig látta, de elfelejtett táncolni és helyette csak röhögött.

- Nah! Gyere már! - kapta el a kezét Sven és rántotta a háta mögé. - Ez ide! - tette a kezét a csípőjére.

- Itt téraránytalanságok vannak! - kérte ki magának Helen, főleg mert a két alak a képernyőn átölelte egymást, de mivel Sven sokkal magasabb volt nála ez ilyen formában nem működött.

- De csak... Lemaradtam! - rohant a koreográfia után Sven. - Ez a csípő már nagyon megy!

Helen telibe látta az egészet, úgyhogy neki egyáltalán nem ment az, hogy nevessen és közben táncoljon. Egy biztos, csak az csinálja ezt, aki szarrá akarja égetni magát.

- Gyere, gyere középre! Most meglesz!

Helen kivételesen figyelt, még Svent sikeresen meg is pörgette maga körül. Míg a srác hátra hajolt derékból, ahogy a végpóz volt, közben a lány arcára téve roppant szexin a kezét, aki csak próbálta megtartani a srácot... és nem röhögni.

- Ez az! Végpóz pipa, dupla pont! Öt csillag, igen! - ujjongott Sve .

Helen folyamatosan nevetett, majd Sarahra nézett, aki felmutatta az ujját. Felvette az egészet... Remek...

- Na, mi a kövi? Dirty dancinget nem vállalok!

Helen gyorsan elkapta inkább Sven kezét.

- Te inkább gyere pihenni! - húzta ki a játék részről.

- De most tetszik!

- Mert ittas vagy. - vágta rá a lány.

- Te nem, ez itt a baj! Hol az a pálinkád?

Helen ennél a mondatnál jött rá, hogy Sven mennyire ittas. Konkrétan a fiú annyit ivott, hogy a bunkó típusból átugrott a felpörgött idiótává, ahonnan rövid időn belül (kb. fél óra) át fog váltani a kihalt állapotba.

- Na jó... Gye... - akarta kimondani, de a fiú, ekkor már nem volt ott mellette, hanem visszaállt táncolni.

Helen csak mély sóhaj közepedte fonta össze a mellkasa előtt a kezeit és nézte, ahogy a srác neki állt egy másik lánnyal duettezni. Egy olyan lánnyal, aki nem ismerte Svent, így nem röhögte szét magát és ki is használta, ahol a sráchoz simulhatott.

- Bekattant - rázta meg rosszallóan a fejét a boszorkány, míg a jobb oldalán megállt Sarah.

- Mit figyelsz rá ennyire? Azt mondtad utálod! - vetette a szemére.

- Ja, utálom. Csak épp ismerem és... Ez nevetséges! - mutatott felé.

Sarah nem mondott többet. Helen mosolyogva figyelte, ahogy a srác konkrétan jobban táncolt, mint a csaj. Lazán lehozta az öt csillagokat és beletellett tizenöt percbe, hogy hibázni kezdjen. A boszorkány ekkor sétált hozzá és invitálta a bárpult felé. Onnan tudta, hogy Sven kezdett megint ittassági szintet váltani, hogy egyből átkarolta a nyakát.

- Tudod boszi, általában idegesítő vagy, de most egész jó ötleteid vannak. - mosolygott a srác, olyan vidáman, hogy Helen nem akarta felvilágosítani, hogy nem a bárpult felé haladt, hanem ki a klubhelyiségből.

- Erre reggel is emlékezz. - felelte a boszi és közben várta, hogy Sven mikor jön rá, hogy már a folyosón vannak.

- Oh, sajnos túl sok mindenre emlékszem! - most nem kísérelte meg a boszorkány a lépcsőn keresztüli utat, fel az ötödikre. Megnyomta a lift hívó gombját és addig is inkább fogta Sven derekát. Félő volt, hogy a srác eldől.

- Például? - terelte a figyelmét a lány.

Sven ránézett. Szürke szemei úgy fénylettek, akár egy tó és túl közül voltak, alig egy lélegzetnyire. Helen az ajkára harapott, mert tudta, hogy a fiú csak ittas, azért ragyog ennyire a szeme, ezért nem veszi észre a helyzetet.

- Asszem el tudnám fogadni - beszélt a lány számára összefüggéstelenül a srác.

- Mit? - tudakolta a boszorkány, majd ahogy kinyílt a lift ajtaja behúzta magával a srácot és megnyomta az ötödik emelet gombját.

- A Noáhval járó dolgokat - támaszkodott meg Sven a másik kezével a tükrön, ezzel jó nagy foltot hagyva rajta, amit pislogva észre is vett. - Hoppácska...

- Nem értelek - rázta meg a fejét Helen. - Miről zagyválsz itt össze-vissza?

Sven visszafordult a lány felé, mire a boszorkány ismért zavarba jött, pedig nem kellene így reagálnia a srácra.

- Addig jó, amíg nem érted. Holnap mit csinálsz délután?

- Ha nem leszel totál másnapos, akkor te fogsz segíteni nekem elméleti matematikában. - világosította fel a srácot Helen.

- Oh. Tényleg! - mosolyodott el Sven, olyan vígan, hogy a lány is elmosolyodott. - Hé... Ez nem a bárpult... Ravasz egy boszi vagy! - engedte el a tükröt és mutatott a lányra.

- Túl sok pozitív mondatod van ma a számomra. Lehet gyakrabban kellene leitatni téged.

- Pedig a legpozitívabbat fel se fogtad - indult meg kifelé, amikor a lift ajtó kinyílt, csak éppen egyenesen nem tudott menni, így a lány elkapta, betámasztotta és végig kísérte a folyosón egészen a tizenhármas szobáig.

- Mit nem fogtam fel? - kérdezte.

- A Noah dolgot. De jobb is. Én se álltam készen, azért ittam. Amúgy nyugi, kialszom és megleszek.

- Miért mit akartál? - ameddig beszél, addig legalább nem alszik be. Ez volt Helen fő motivációja.

- A plázába nyílt egy új fagyis! Majd meg kell kóstolni! - most nem tudta a lány, hogy Sven ezt akarta volna csinálni vele holnap, vagy csak összefüggéstelenül hadovál, mint korábban.

A lány annak őszintén örült, hogy a fiú felismerte a szobája ajtaját és még a kulcsát, azaz a kártyáját is elővette hozzá.

- Innen megleszel? - faggatta, mert azért bemenni nem akart.

- Ja, ja! Zuhany és ágy. Nem vagyok gyerek - bújt ki a felsőjéből és tette a vállára.

A lány elhallgatott egy pillanatra, ahogy végig mérte Svent. A tekintete megállapodott a széles vállain, az izmos mellkasán, majd a vékonyabb csípőjén, nem felejtve el megszemlélni a hasát. Egy biztos, még egy dolgot fel tudott írni a képzeletbeli listájára, amiben a mostani és a 15 éves Svent hasonlítgatta egymáshoz.

- Szerintem az ággyal kezdj! - ajánlotta Helen.

- Ezt a pillantást ismerem! - nevette el magát a srác. - Ez tetszett régebben. Na jó éjt! - intett neki és sétált be.

Helen meg csak pislogás nélkül állt. Egy kicsit sem értette az ittas Svent, bár kételkedett benne, hogy a srác saját magát értené fordított helyzetben.

A boszorkány mély sóhajjal megrázta a fejét, majd megindult a folyosón vissza a saját szobája felé, valahogy elment a kedve a bulizástól. Alig tett két lépést, amikor az ajtó kinyílt mögötte és Sven dugta ki a fejét.

- Helen - szólalt meg, mire a lány kérdőn visszanézett. - Lehet holnap nagyon szarul leszek.

- Tekintettel, hogy mennyi mindent összeittál, ezen nem lennék meglepődve.

- Attól még szóltam! - intett a lánynak és most már tényleg bement a szobájába.

Helen azért még várt pár percet, nem bízott az ittas Svenben, csak utána ballagott le a lépcsőn a szobája felé. A fejében viszont egyetlen egy dolog kattogott, hogy mégis mire gondolt Sven az alatt, hogy el tudná fogadnia a Noáhval járó dolgokat.

~~~

Dan gondolkodva nézte Lint, aki teljesen elterült az ágyában. A fejében csak az járt, mialatt a hason fekvő, matek házit író barátnőjét bámulta, amit az anyjával beszéltek. A sárkány génjei hatással lesznek rá, mindig. Ez már önmagában rossz jel volt, főleg mert nem tudta hol a határ, hogy meddig tudna elmenni. 

Lin felsóhajtott, majd kihúzott valamit a füzetéből. A fiú arcára halvány mosoly húzódott, ahogy az univerzális jelet felismerte. 

- Hol akadtál el? - pördült felé a forgó és guruló székén. 

- Feladatgyűjtemény 325-ös példa - forgatta meg a szemeit. 

- Az trükkös. Az előjelekre figyelj - tanácsolta.

Lin a tolla végét rágva nézte át újra a feladatot. Dan már alig várta, hogy végre végezzen és belekezdjenek a filmbe. Nem tudta Lin, hogy vette rá, hogy musicalt nézzenek, ráadásul sorozat musicalt. Tovább megy: A High School Musical: A Musical, a sorozatot. Hihetetlenül ciki, főleg az, hogy imádja. 

- Segíts! - pillantott fel rá kiskutya szemekkel a lány. 

A fiú rögvest felpattant és elhasalt a lány mellett az ágyra. 

- Itt! - mutatott az egyik előjelre - Pluszként vetted. 

- Francba... - harapott az ajkára és kezdte el kijavítani. 

Dan, amikor meglátta, hogy sikerrel vette a barátnője az akadályt, már elő is vette a laptopját, hogy rákeressen a sorozatra. 

- Öhm... Előtte nem tusolsz le? - kérdezte felvont szemöldökkel Lin. - Még amúgy is van... két példa. 

- Még nem csináltad meg a 324 és 323-ast?! - akadt ki Dan, ő már vagy tíz perce végzett az összes matek házival. 

- Nem... Addig lezuhanyozhatsz! 

- Minek? Büdös vagyok? 

- Túltoltad a dezodor tesi után. Tudod az csak elfedi a szagot és elég szarul, ha már eleve beizzadt az ember. Nem hiába izzadás gátló dezodor a neve - oktatta ki a lány. 

- Hé! Nem én akartam, hogy a tesztoszteron hormonjaim 4-esről 50-es fokozatra kapcsoljanak! Kamaszkornak hívják... 

- Ismerem - húzta el a száját Lin. - Mint azt tudod, van egy bátyám. 

- Őt is elküldted zuhanyozni?

- Még mindig elküldöm. Bár Cess óta oda figyel az ilyesmikre. Sőt... Parfümözik. Nagyon fura. - mosolyodott el halványan, mert kicsit örült neki, hogy a testvére kezdett kikupálódni. Még akkor is, ha egy kicsit a csaj Aelinre hasonlít, amit még a legjobb barátnőjének ki kell majd fejtenie. 

- Parfümözzek én is? - vonta fel a szemöldökét Dan. 

Lin elgondolkodott egy másodpercre, majd megrázta a fejét. 

- Még a sárkány génjeid azt az 50-et 500-ra tolják - felelte.

Dan elmosolyodott, majd lehajolt és egy csókot nyomott Lin halántékára, mielőtt lelépett volna zuhanyozni. A lánynak innentől volt tíz perce szenvedni, ami alatt csak 2-szer kapta fel a telefonját és írt vissza Aelinnek.

A barátnője komolyan aggódott Sven di Angeloért, ugyanis az idősebb tesóka már két hete egyáltalán nem adott magáról hírt. Jogosan volt kiakadva, ő is ki lenne, ha Nat ilyet játszana be nála. De igazán csak ugyanazt tudta mondani Aelinnel, amit eddig is: menjen és nézzen a körmére. A fiúk másból nem igen tanulnak.

Éppenhogy befejezte a második feladatot, amikor Dan egy szál köntösben visszaért a zuhanyzásból. 

- Na? - kérdezte érdeklődve. 

- Megvagyok! - csukta be a füzetet és a feladatgyűjteményt is, majd mind a kettőt belehajította a táskájába. 

Törökülésben fordult Dan felé, aki már a laptop felé nyúlkált, de Lin félúton elkapta a kezét és összefonta az ujjaikat. 

Dan felvont szemöldökkel fordult felé. 

- Mi az? Nem nézzük? 

- Majd kicsit később. Oké? - kérte a lány.

Dan kicsit csalódott, mert őt már nagyon érdekelte, hogy mi fog történni Ricky és Nini között, de nem panaszkodott. Lin egyszerűen olyan angyalian nézett rá, hogy alapból sem tudott volna haragudni rá, ám... Kiszúrt valami mást is a szemében, valami halvány csalafinta dolgot. 

- Mit tervezel? - jött rá, hogy a háttérben bizony munkálkodik valami. 

- Nem csinálunk valami mást? 

- Valami mást? - kérdezett vissza Dan. - Mire gondolsz? - tette a hülyét, mert eléggé perverz volt ahhoz még akkor is, amikor Lin házit írt, hogy tudja, hogy a lány merre felé tereli a beszélgetést. 

Meg őszintén... Szerintetek mit nézett Linen, miközben a lány hason fekve a háziját írta? Hát nem a haját, vagy a hátát, főleg hogy L.A-ben 27 fok körüli volt a hőmérséklet, hiába jöttek időnként záporok. Ami egyet jelentett azzal, hogy Lin még mindig rövid nadrágban vagy szoknyában jár suliba. Ma szoknya volt rajta. Az a gonosz fajta, ami mindig úgy terült szét, hogy csak a lényeg nem látszott tőle, de a kedélyeket nagyon borzolta, legalábbis ő nem bírta levenni róla a szemét. 

- Dan... El kéne magyaráznom? - vetett rá egy gúnyos pillantás Lin, mire a fiú felkuncogott. 

Előre hajolt a srác és megcsókolta a lányt. Lin rögtön az ölébe mászott. A szoknya csikizte Dan combját, ahol a köntös alól kibújt. 

- Na ez biztos, hogy nem kell - mondta, amikor elszakadt a lánytól, majd határozott mozdulattal kigombolta hátul a lány szoknyáját és a fején keresztül az ágy és a fal közé száműzte. 

- Nem tetszik? 

- Öhm lássuk csak... - gondolkodott el a srác. - Holnap egy kinőtt pólómban megyek majd suliba. Olyanba, ahol nyújtózkodnom se kell, hogy lásd a hasizmom alsó részét. Meglátjuk te hogy viseled. Szerintem én kitüntetést érdemelnék, amiért suliban nem kíváncsiskodott a kezem. Rakoncátlan egy darab, tudtad? Nagy akaraterő kell hozzá, hogy visszafogjam! - bizonygatta.

Lin mosolyogva felkuncogott. 

- Akkor most ne fogd vissza - suttogta, mire Dan felvonta a szemöldökét. 

- Nagyon imádom, hogy egyre jobban benne vagy minden dologban - vigyorodott el és tapasztotta vissza az ajkait a lányéra. 

A keze végig simított a lány oldalán, félig be a lila színű felső alá. Lin csak jobban hozzá préselődött. A nyaka köré fonta a kezeit és jobbjával a fiú tarkójára futtatta az ujjait. 

Dan vigyorgott, még az sem érdekelte, hogy a sárkány génjei mozgolódni kezdtek. Olyan érdeklődéssel figyelték Lint, ami neki természetes volt. Így figyelte a barátnőjét a nyár vége óta. 

Az ujjait beakasztotta a lány spagetti pántos felsőjébe és határozottan lehúzta róla. Azonnal kiszúrta Linnen a szokásos sportmelltartó jellegű toppot. 

- Divat szempontból - kezdte szigorúan - szörnyűséges, ahogy a spagetti pántos felsődet hátul, meg elől elrontja a kilógó sportmelltartó. 

- És téged mióta érdekel a divat? - szegte fel az állát kihívóan Lin. 

- Ott a pont. A nagynénémnél töltött nyári vakáció átka - vonta meg a vállát. - Viccen kívül, egy divatkatasztrófa. 

- Akkor mit tanácsolsz? - döntötte oldalra a fejét a lány. 

- Hogy ne vegyél alá semmit. 

- Akkor átlátszik a mellbimbóm. 

Dan enyhén összevonta a szemöldökét. 

- Tényleg? 

Lin biccentett egyet, majd kibújt a sportmellkartóból és vissza vette a spagetti pántos felsőt. Dan egyből kiszúrta, hogy mire gondolt a barátnője. Mivel világos volt a felső még azt is se perc alatt kiszúrta, hogy hol van Lin mellbimbójának az udvara. Ott sötétebbé bált így a ruha anyaga és tényleg átlátszott, még pedig nem is kicsit. 

- Nekem tetszik - pillantott fel Lin szemére. 

- Aha. Más srácoknak is. 

Dan egy másodperc alatt megérezte, hogy valakinek be akar húzni, úgy mindenkinek, aki Linre rá mert nézni. Vett egy mély levegőt, hogy a birtokló sárkány génjeit lenyugtassa. 

- De ez egy természetes dolog, nem? - vonta fel a szemöldökét a srác. Bár nem rémlett neki, hogy Yuinál és Amynél kiszúrt volna ilyesmit. Igaz, ők melltartót hordtak, de... 

Őszintén... egyáltalán nem tudta felidézni, hogy mi volt, amikor Yui nőiesedni kezdett. Nagyon kevés dolog maradt meg neki arról, főleg mert volt kb. öt vagy hat éves lehetett. Arra emlékezett csak, hogy időnként a hónalja szőrös volt, aztán elment valahová és utána már nem volt az. Meg arra, hogy egyszer csak kis kosaras cuccok lógtak a fregolin, azaz melltartók. 

Amy esetében ez egy kicsit eltérő volt, főleg mert ott már idősebb volt. 12-13 éves és időnként neki kellett kiteregetnie a mosást a Beckendorf villában, így eleget szenvedett a női fehérneműk felaggatásával, ahhoz hogy jobban képben legyen a dolgokkal. De a top határozottan nem rémlett neki. 

- Kérd meg Yuit, hogy vigyen el téged egy ilyen fehérnemű boltba. Ott vannak kisebb méretű melltartók is a nőiesedő csajoknak - vetette fel Dan. 

Lin halványan elmosolyodott. Innen látszott, hogy Dan két lány kisöccse. Junieval és Nattel ezt nem tudta volna megbeszélni. 

- Jót tett neked Annie - emelte ki. - Más lettél tőle.

- De attól még világklasszis zsebtolvaj vagyok, ugye? A tűz koronázatlan hercege és Könyvtár techno zsenije, aki fényt visz a poros könyvek közé. 

Lin elhúzta a száját. 

- Túl hosszú? - sóhajtotta Dan. - Tudom, még dolgozom a végén. 

Lin felkuncogott, majd újból meg akarta csókolni Dant, de a fiú megállította:

- Várj! Ezt már levettem csókolózás alatt, nem veszem le még egyszer! - húzta le róla a felsőt és nézett végig Linen. - Sokkal jobb! - csókolta meg. 

A kezeivel pedig játszott, ugyanúgy bűvölte, mint a zuhany alatt és onnan tudta, hogy mikor csinálja jól, hogy Lin annál szorosabban kapaszkodott belé. Imádott játszani vele, imádta felfedezni a határait és feszegetni a sajátjait. Mit tud kitalálni? Mikor tudja Lint teljesen kihámozni a burkából? Jó volt nézni, hogy minden egyes alkalommal egyre bátrabb, egyre inkább kezdeményez.

Hamar a hátára fektette a lányt és figyelve rá elkezdte megtalálni azt a pontot, amit Lin megmutatott neki a zuhany alatt. Addig kínozta őt az ujjaival, amíg a lány el nem kapta a nyakát és meg nem csókolta, teljesen kontrollt vesztve. Amikor a fogása enyhült, akkor pedig a combjai közé helyezkedett be. El kellett ismernie Linnek, hogy sokkal kényelmesebb volt az ágyban csinálni ezt az egészet, mint a fürdőben. Még akkor is, ha Lin most képben volt annyira, hogy úgy szorította össze a combjait a feje körül, ahogy egyre inkább közeledett a csúcs felé, hogy Dan minimálisan aggódott, hogy kitöri a nyakát. De túlságosan élvezte, ahogy a puha combok teljesen köré tapadtak, ahogy enyhén szorították, de csak annyira, hogy kapjon levegőt. 

Direkt kínozni akarta a lányt, így akkor szállt be az ujjaival is a játékba, mint a zuhanynál, amikor a lány már nagyon közel járt. Lin kéjesen nyögve ment el, ami hihetetlen nagy simogatás volt az egójának. 

A takarót magukra húzta és szorosan Linhez bújt, a lány vállára hajtva a fejét. A lány a hajába futtatta az ujjait, mire lehunyta a szemeit és mélyen beszívta az illatát. Kezdett hozzá szokni, legalábbis most nem akart ráugrani. 

- Tetszett? - pillantott rá. 

- Aha. Már nem is kellett irányítanom téged... - nem volt rosszallás a hangjában, csak valahogy elgondolkodott. 

- Amiben akarok, abban gyorsan tanulok - emelte fel a fejét és nézett a lányra. 

- Azt tudom - igazgatta furán a takarót, majd végül kibújt alóla. 

Dan kihúzta magát, ahogy azt hitte, hogy elrontott valamit és Lin ki akar mászni mellőle. Mit is rontott volna el, mikor az előbb mondta azt a lány, hogy tetszett neki. Vagy az aha, csak ilyen 'oké volt, elment a dolog'-nak felelt volna meg? 

A lány viszont csak félre tette a takarót és felült a sarkára. Most nem volt annyira kótyagos, mint a zuhany alatt, ami nem tetszett Dannek. Jobb volt az, amikor kihalt miatta a lány. 

- Mit csinálsz? - kérdezte a fiú.

Lin fekete színű szemeivel rápillantott, olyan határozottan és elszántan, hogy Dan... Fogalma se volt mit vett a fejébe, de azt nagyon megtette! 

A lány a köntöséhez nyúlt, amit Dan pislogva figyelt. A fejében a fogaskerekek kattogtak, mert Linnek sejtenie kellett, hogy mit talál ott, de nem hitte el, hogy a barátnője átgondolta volna a dolgokat. Lin fürgén oldotta ki a megkötött köntös madzagját elől és lökte félre az anyagot. 

Dan nyelt egyet, ahogy Lin végig mérte őt. Már megtette egyszer a zuhany alatt, de ez most más volt. Felkönyökölt, ahogy rájött, hogy a lány mire készül. Lin átvetette a lábát a térdei felett és a combjára ült. Egy pillanatra ökölbe szorította a kezét, míg a szemében az a nagyon nagy határozottság elhalványult egy kicsit. 

- Fogalmam sincs mit csinálok - csúszott ki a lány száján. 

- Tudom. 

- Pedig egyértelmű a dolog... - vörösödött el zavarában, mire Dan felült és megfogta Lin arcát. Megvárta, amíg a sötét szemek ránéznek, csak utána kezdett bele. 

- Először is, ha nem akarod, nem kell. 

- De akarom - csücsörített makacsan a lány. 

- De nem muszáj. 

- Dan, megcsináltál a zuhany alatt kétszer és most itt egyszer. Sőt... Még a melleimmel játszva is egyszer. És ezeknél nem egyszer mentem el és csókolom, hanem többször. Én meg téged hányszor is? Egyszer se! 

- És? Kit érdekel?! - vágta rá Dan. 

- Engem! - makacskodott Lin és innentől igazából Dan mondhatott volna bármit, semmi sem tántoríthatta volna el a lányt. 

- Akkor majd megmutatom én, hogy szoktam, jó? - vonta fel a szemöldökét, mialatt lefeküdt az ágyára. 

Lin biccentett, mialatt a makacssága ellenére félénken Dan köré fonta az ujjait. A fiú egy idegi várt és figyelte Lint. Túl lassan csinálta, de hagyta, hadd ismerkedjen vele. Nem szorította eléggé és így igazából nagyon sokáig el tudott volna feküdni. 

- Segítek - fogta meg Lin kezét és szorított kicsit rá, hogy érezze a különbséget, majd változtatott a tempón is, gyorsított. 

Jó pár másodperccel később engedte csak el Lin kezét. A lány folytatta, míg Dan lehunyta a szemeit. Lin ugyanazt csinálta mint Dan, azt tanulmányozta, hogy ha jobban rászorít, vagy ép lazít, akkor a fiú mit csinál. Furcsa mód, ha lazított, akkor Dan kinyitotta a szemét és mintha unottnak tűnt volna, míg ha rászorított, rövid ideg élvezte, aztán kellemetlenül összerándult. Nehezebb volt, mint hitte. Ám valami mást is ki akart próbálni, így amikor a fiú szemei ismét le voltak hunyva, akkor megállította a kezét, amikor az lenn volt, szinte az alhasán támaszkodva. 

Dan rögtön felkapta a fejét. Kíváncsian figyelte őt, ahogy lehajolt és megnedvesítette idegesen az ajkát. Dan felkönyökölt, a szemében izgalom fénylett. Lin viszont elbizonytalanodott. Egy részről... Ez hogy fér be a pornóban a csajok szájába?! Már csak térfogati szempontból totális képtelenség! És képtelenség a fogsorát is kiszedni, bezzeg a 70+-os néniknek nincs ilyen problémája, rosszul találta ki az élet a dolgokat! 

Dan próbált nem nevetni, ahogy a lány arcára minden gondolata kiült. Tökéletesen látta, hogy fejben számításokat végez, hogy ez hogy férne be a szájába. 

- Csak térképezd fel - tanácsolta Dan. 

Lin kérdőn ránézett. 

- Vedd az ajkaid közé, nyald meg, meg ilyenek. Ismerkedj vele... - ezt a szót hamar megbánta, ahogy Lin szemében kihívás csillant. - Ne köszönj és mutatkozz be neki, jó? - vörösödött el enyhén a zavartól.

A lány elnevette magát, mert pont erre készült. Az ajkára harapott, amikor a nevethetnékje elillant. Óvatosan hajolt lejjebb pár centit és érintette az ajkát a fiú farkához. Dan megdermedt, hogy a kíváncsiságtól, vagy Lin velejéig látó tekintetétől abban nem volt biztos, de a lányt tudtán kívül bátorította vele. Az ajkán túl a nyelvét is óvatosan használni kezdte. Nem annyira, hogy Dan élvezze, de a sárkány énje bekapcsolt tőle, mert... Lin bizonytalan volt, tapogatozó, és látszott rajta, hogy nem tudja mit kell csinálnia, de jól akarja végezni. Úgy, hogy Dannek jó legyen, csak... Ezen a terepen a srác is zöldfülű volt. A lényeget tudta, be kell kapni, az ajkai közé venni és fel-le mozogni rajta. Ennyi. 

Dan megfeszült, ahogy Lin ajkait megérezte a makkja körül. Lehunyta a szemét, ahogy a kellemes meleg körbe fonta, ám mielőtt jobban élvezni kezdhette volna ugrott egyet, mert megérezte Lin fogát. 

- Bocsi! - kapta le a fejét a lányt és dörzsölte meg az arcát. - Ez nehéz... 

- Csak ne fogazz, oké? Kezdem megkedvelni kamasz korom óta ezt a részemet és még akarom másra is használni és nem kajának - lihegett kicsit, főleg mert fájt neki és megijedt. 

- Bocsi... - sütötte le a szemeit Lin. 

Dan egyáltalán nem tudta hibáztatni őt. 

- Gyere ide - tolta fel magát ülő helyzetbe, ahogy Lin is, majd elkapta a lány arcát és megcsókolta. A végén nem távolodott el tőle messzire, csak annyira, hogy a homlokát a homlokának tudja támasztani. - Szeretlek, tudod? 

Lin mosolyogva biccentett, míg Dan folytatta. 

- Nem hibáztatlak. Ügyes vagy és nagyon makacs. Menni fog, majd. 

Lin bólintott egyet, majd ahogy Dan visszadőlt az ágyra, ő is visszahelyezkedett. 

Oké, egy dolga van. Ne fogazzon. Csak rá kell jönnie, hogy csinálja. 

Újra az ajkai közé vette Dant és előre mozdította a fejét. Egyből tudta, hogy így megint fogazni fog, így hátra húzódott. Hogy is volt gyerekként a nyalókával? Kicsit csücsörítve ette mindig, ha jól emlékszik... 

Ilyen elven próbálkozott és most valóban később érezte meg a fogaival Dant és onnan lejjebb nem is ment. Inkább a kezével rásegítette azon a részen. A fiúra pillantott, aki lehunyta a szemeit és most egyértelműen látta az ajkain, hogy jól csinálja. Nehéz volt és fárasztó, hamar elfáradt benne az állkapcsa, pedig alig mozgott még rajta. Kicsit elhúzódott, hogy pihenjen és közben a kezével csinálta, úgy ahogy Dan mutatta neki. 

- Jól vagy? - pillantott rá Dan. 

- Aha. Ez fárasztó. 

- Tudom. Mikor először játszottam veled a zuhany alatt, izomláza lett a nyelvemnek. 

Ezt nem gondolta volna Lin. 

A lány újból az ajkai közé vette. Ezúttal bátrabban mozdult, jobban érezte, hogy meddig mehet és közben Dant is jobban tudta figyelni, hogy mikor mozog gyorsabban a mellkasa, mikor hunyja le a szemeit és nyílik szét enyhén az ajka. 

Dan a hajába túrt, ahogy ő csinálta vele és ahányszor lefelé mozdult egy kicsi nyomást adott a fejére. Lin jól értette mit akar, de fogalma sem volt, hogy kellene többet a szájába vennie. Az anyja szerint nagy a szája, de nem ennyire!

- Lazítsd el a torkod - suttogta a fiú. 

Könnyű azt mondani, vágta volna rá legszívesebben, de úgy nem tudta, hogy Dan a szájában volt. Elhúzódott, mire a fiú megmozdult, de leintette. Nem vele volt a baj, csak át kellett programoznia az agyát. Az ajkára harapva meredt Dan farkára, talán ha eléggé szuggerálja, akkor megfejti a dolgokat. 

Dan elmosolyodott, mert nagyon jó volt nézni, ahogy a lány fejében a rejtvény megoldását kutatta. Már meg akart szólalni, amikor Lin ismét a szájába vette. Rápillantott, mire Dan értette, hogy mire is gondol. A lány hajába simított az ujjaival és nagyon figyelt rá, hogy éppenhogy egy kicsit húzza az öle felé Lint, amikor leér mélypontra. A lány először nem mozdult, aztán Dan nem tudta mit változtatott, de lejjebb siklott a torkába. A fiú érezte, hogy a gerince közepén bizsergés fut végig a testén, ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illant, mert Lin lerántotta a fejét. Dan fel akart mordulni, de kiszúrta a lány szemében a könnyeket. 

- Jól vagy? Abbahagyjuk?! - aggódott rögtön Linért. Nem akarta, hogy baja legyen, amilyen makacs most képes túltolni. 

- Nem. Csak nem számítottam a hányingerre és a garat reflexre. Nehéz kikapcsolni és visszafogni. - pislantott párat, hogy a könnyek eltűnjenek a szeméből. 

- De jól vagy? 

- Persze! - mosolyodott el - Sikerült! - húzta ki magát - Tetszett az a része?

- Nagyon - felelte Dan. 

- Mennyire nagyon? 

- Tudnád még egyszer? 

 -  Hú... pillanat és igen - tornáztatta az állkapcsát, ami nagyon mókásan nézett ki, majd már vissza is helyezkedett és megismételte az előbb kilogikázott dolgot. 

Dan meg felnyögött, főleg hogy Lin most nem tartotta ki olyan sokáig, hanem alig pár másodpercre, majd tovább járt fel és le a feje és a keze. A fiú alapból sem figyelt másra, de ahogy Lin időnként leengedte a torkába, csak annyira, hogy a teste bizseregjen és utána ezt fenntartotta a gyorsabb mozdulatokkal azzal szépen lassan közelített, ahhoz hogy elmenjen. Tudta pontosan, hogy hol tart, hogy bírja még. Egy dologgal nem számolt, amikor Lin úgy ment le, hogy a nyelvével végig simított közben a makkján, majd a farka többi részén. Hirtelen érezte meg, hogy a bizsergés eluralkodik az egész testén és még Lint sem tudta figyelmeztetni, annyira gyorsan és a semmiből jött. 

A feje teljesen kiüresedett, ahogy összerándult először, másodszor, majd harmadszor. A világ kicsit szétesett és a feje... abban nem volt semmi. Utána kezdett csak el összeállni, hogy hol van, hogy Lin csinálta ezt vele és... hogy nem szólt. 

Felkapta a fejét, mire Lint látta meg, ahogy egy elegáns mozdulattal lehúzta a fejét a farkáról, ami kezdett lankadni, majd nyelt egyet. Aztán még egyet. 

- Bocsi... - harapott az ajkára. 

- Kicsit keserű - húzta el a száját Lin. - De nem rossz. 

- Bocs, szólnom kellett volna... Csak...

- Semmibaj. Amúgy is... inkább a számba menj, mint a hajamra, vagy az arcomra, vagy a mellkasomra... Főleg, hogy anyud és apud nemsoká itthon lesznek, ahogy Amy is. Azt nehezen magyaráztuk volna ki. 

- Az biztos - ült fel és csókolta meg a lányt. - Hm. Tényleg keserű. Te sokkal édesebb vagy. Amúgy az elejét leszámítva, nagyon ügyi voltál. 

- Hát azért ezt még gyakorolni kell - mondta ki határozottan - Hova tetted a bugyim? 

Dan ezt meg se hallotta. Bárgyún elmosolyodott, amint meghallotta a "gyakorolni kell" részt. Hát ő biztos nem fogja megakadályozni Lint benne. 

~~~

Helen nem értette, hogy tegnap este mi ütött belé. Csak a roppant közeli barátaival szokott úgy viselkedni, mint Svennel. Anyáskodni egy bulin, haza (jelen esetben a srác szobájáig) kísérni valakit, nem egy olyan személlyel, aki elviekben utálnia kellene. Elviekben...

Nem volt biztos benne, hogy Sven mit jelent neki. Erre tudta a logikus választ: semmit. Nem is jelentett neki semmit, ő így hitte. A fiúval békét kötöttek, hogy a világ egyensúlyának felborulását megakádolyozzák, de miért ajánlotta fel a segítségét Sven?

Már az a terve egy része volt, hogy Helen úgy érezze, hogy tartozik neki? Ez nem jött össze a srácnak, hiszen be kellett vallania, hogy igaza volt a lánynak, amikor nem avatta be a kulcsok hollétét illetően. Sven maga vallotta be.

És mellé ez a folyamatos furcsa érzés...

Értette Sven célját, de a lépcsőfokokat nem.

A lány az első óráján tudatosan Svent kutatta a tekintetével. Egyszerre akarta megpillantani és kívánta mellette, hogy... Hogy... Hát már nem azt, hogy menjen a fenébe. Az a baj. De nem tudta pontosan, hogy mit is szeretne.

A fiú azonban nem jött el az első órára, amit Helen nem kicsit furcsált. Az órát nézte, hiszen fix késik. Elaludt. Nagyon ki volt tegnap. Tuti, hogy elaludt.

De Sven nem jelent meg az első óra alatt. A lány idegesen ment át Edmund órájára. Rögvest kiszúrta Janet, akinek az előző órája lehetett művészettörténelem, mert éppen csomagolt.

- Jane! - lépett a fekete hajú Jackson lányhoz, aki álmos fejjel emelte rá a pillantását.

- Szia Helen. Mizu?

- Sven... - kezdte majd az ajkára harapott.

Komolyan érdeklődik Sven után?! Ettől csak még idegesebb lett.

- Sam szerint szét hányta a reggelt - tájékoztatta a lány, az ajkán gúnyos mosoly ült. - Ennyire még nem itta magát rottyra, de már jön. - biccentett az állával az ajtó felé.

A fiú napszemüvegben sétált be, amiből Helennek egyből leesett, hogy Jane nem viccelt. Svennek valószínűleg brutális fejfájása lehetett. A talpig fekete ruhában pedig úgy nézett ki, mint egy vámpír, aki véletlenül kora reggel mászott ki a koporsójából.

A srác hozzájuk sétált, majd feltolta a napszemüvegét a hajába és vágott egy grimaszt.

Helen nagyon próbált nem nevetni, mert a Hádészos lesápadt vagy 5 árnyalatot, ezzel egy hulla jellegzetes színét felvéve.

- Faszom... - csapta le a sötétített üvegű lencsét.

Jane hangosan felnevetett.

- Ezért nem kell állandóan berúgni. - korholta le, míg Helen csak mosolygott. - Hogy akarsz így Ed óráján teljesíteni?!

- Felülök oda! - mutatott a terem legutolsó sorába, ott is az egyik szélső helyre, ahol a legtöbb hallgató próbált meg kaméleon módjára beolvadni a környezetébe. - És lapítok, mint egy préda, akit le akarnak vadászni. - azzal a lendülettel meg is indult felfelé, mielőtt Ed visszatért volna a szünetről.

Jane nevetésétől zengett a terem. Helen csak egy halk kuncogást engedett meg magának.

- Ed szét fogja szopatni. - rázta meg a fejét a fekete hajú lány, majd a boszorkányra nézett. - Te vitted őt fel a szobájába? Sam csak ennyit küldött kora reggel. - rántotta elő a telefonját a zsebéből és mutatta meg a családi chatbe beküldött képet.

Egy vécécsésze, amit Sven olyan nagy szerelemmel ölelt át, hogy azt bármely romantikus regény írója képtelen lett volna szavakba önteni.

- Ja, én voltam. - biccentett egyet Helen, akaratán kívül mosolygott. - Nagyon kész volt. Minden szart összeivott.

- Hm... - vonta enyhén össze a szemöldökét Jane. - Ez nem szokott rá jellemző lenni. Szokott inni, de általában Demetria után ő az örökös felvigyázó. Nem hiába járnak többségében ketten inni, olyankor Sven kicsit lelazíthat. De... Ez nem jellemző rá. - ismételte meg magát, amit a boszorkány nem kicsit furcsált. - Lehet mégis van valami, csak titkolná...

Jane olyan hirtelen kapta a pillantását Helenre, hogy attól a lány zavarba jött. Volt valami szokatlan Jane tekintetében. A kék szemeiben villámok csaptak össze, ahogy tetőtől talpig végig mérte őt.

- Órám lesz. Jó mulatást, Ed ma nem túl kedves. - vetette köszönésképpen oda, de nem firtatta a dolgot.

Helen meg akarta kérdezni, hogy mit ért az alatt, hogy Ed nem túl kedves a mai napon, de addigra a csaj már kisétált az ajtón.

A boszorkány hamar meg tudta, hogy Jane mire célzott, amikor Ed gyakorlatilag a múlt órán írt kis tesztet, ami egy beugró feladat volt és nagyon sokan egyáltalán nem készültek rá. Pechjükre. Mindenki, aki ezt nem tette meg, azokat Ed szarrá szívatta, sőt amikor kiszúrta, hogy Sven próbált nyitott szemmel aludni, akkor a srácra is rászállt.

Helen egy kicsit megsajnálta a srácot, aki már kezdett sokkal jobban kinézni, mint óra elején. Amikor Ed elengedte őket, akkor megvárta a fiút. Először azt hitte, hogy Sven figyelmen kívül hagyja, de végül megállt mellette.

- Mennyit ittam tegnap? - kérdezte tőle.

- Nagyon sokat. Oliver erről részletesebben be tudna számolni. - vette fel a táskáját és indult meg a srác mellett kifele. - Mire emlékszel?

- Just Dance - vágta rá. - És lehet volt benne valami... Can't take my eyes off you.

- Amikor én már ott voltam, akkor nagyjából fél órán át táncoltál. - világosította fel a srácot.

- Jesszus... - rázta meg a fejét. - Ebbe csak az a baj, hogy még a cigi előtt is táncoltam... vagy közvetlenül utána... Mindegy. - legyintett.

Helen elővette a telefonját és behívta a videókat.

- Jaj ne... videód is van?! - pillantott rá a srác, mialatt lecsapta a napszemüvegét, mert a telefon fényereje túl nagy volt és elindított a videót.

Sven a tizenkettedik másodpercnél nevette el magát.

- Jól megy nekem a csajos csípőrisza.

- Jobban, mint nekem. - ismerte el Helen.

- Azt látom! - tolta fel a feje tetejére a szemcsit.

- Mi készített ki ennyire? - kérdezett rá a boszi.

Sven az ajkára harapott, majd a lányra pillantott. Helen szívesen bele látott volna a fejébe, mert egy dologban biztos volt, hogy a srác elég sok mindenre emlékezett.

- Nem érdekes - válaszolta végül.

- Köze van ahhoz, amit megjegyeztél nekem a szobád előtt? Valami olyasmi volt, hogy el tudnád fogadni a Noáh-s dolgot? Bármit is jelentsen.

Sven nem lepődött meg, tehát igaza volt. Emlékezett sok mindenre, nem volt nála teljes kép szakadás.

- Ja, van. - biccentett alig láthatóan.

- Nem tudok kiigazodni rajtad... - mondta ki hangosan is a gondolatait Helen. - Szociális életet élsz, ott vagy a bulik központjában. Jó háttérbe húzódsz, de ott vagy, részt veszel rajtuk. Te... Nem ilyen voltál.

- Figyu... - fordult teljesen a boszorkány felé. - Szerinted, ha a háttérbe akarnék húzódni, akkor kollégiumba költöztem volna? Akkor eljárnék bulizni?

- De mi változott?

Sven elgondolkodott azon, hogy a lány fejéhez vágja, hogy semmi köze sincs hozzá. Azon is, hogy csak megvonja a vállát, hogy kifejti, hogy menyire megváltozott a felállás a családjában az utóbbi időben, hogy élvezi, amikor nem kell Könyvtárosként vagy félvérként világot mentenie, csak egy normális kamasznak lenni.

- Minden. - foglalta össze, mialatt le se vette a pillantását a boszorkányról. - Tényleg minden.

Még sosem vette észre Helen szemében a kontaktlencsét, most viszont tisztán látta, főleg ahogy a lány méregette őt és közben óhatatlanul apró mozgásokat tett. Sven ajka lassú mosolyra húzódott, mert még a húga sem méregette így, ilyen puhatolózóan. Úgy nagyon ritkán Amy szokta, de a lány szemeiben ott lapul sunyin, hogy rá akar jönni valamire, hogy ki kell játszani az ellenfelét, mert akkor okos, ügyes és hű Edmund vérvonalához.

Helen szempárjában nem ült sunyiság, csak nyílt kíváncsiság és még valami, amit a fiú nem tudott beazonosítani, illetve ez hazugság, mert a szíve mélyén sejtette a választ. A boszorkánynak nem volt indoka rá a tegnapi napon, hogy segítsen rajta, de kellenek indokok? Az ő múltjukkal természetesen mindig kellenek, mert semmi sem történhet véletlenül. Az ő esetükben nem.

A lány hirtelen mosolyodott el.

- Lesz még órád? - vonta fel a szemöldökét.

- Jól tudod, hogy nem.

- És a korrepetálásomon kívül van ma programod?

- Ha a józanodás annak számít, akkor roppant sok. - húzta el a száját a srác, mialatt az ablak felé pislantott. Csak tudná, hogy fog ebben a napfényben vissza vergődni a kollégiumba.

- Nem, az nem számít. Magadnak kerested a poharak fenekén a bajt, meg is találtad. - kapta el a srác kezét Helen, mire az kérdőn ránézett. - Emlegettél valami fagyist a plázában tegnap este.

Sven gyomra rögtön megkordult, főleg mert ma még nem evett egy falatot sem a reggeli másnaposság és szoros barátságkötése miatt a vécécsészével. Ép ezért a tömény cukorból készült fagyi nagyon jó ötletnek tűnt.

- Valóban?

- Aha. Nem úszod meg, ki fogom szedni belőled az okokat! - ígérte Helen.

Sven felsóhajtott, de hagyta, hogy a boszorkány kirángassa az épületből és meginduljon. A fiú lecsapta a napszemüvegét, amint kisétáltak az ajtón, majd felvilágosította Helent, hogy a négy suli pláza közül melyikben is nyílt az új fagyizó. Olyan kérdéseket nem mert feltenni magának a srác, hogy ebbe miért is megy bele.

- Amúgy... olvastam pár dolgot a mágusok tradícióiról. - kezdte Sven, ahogy elhagyták a szörnyen napos nyílt terepet és beértek a pláza megnyugtató neon lámpafényekkel teli zárt építményébe.

- Például? - tudakolta a lány.

Sven lazán feltolta a napszemüvegét a feje tetejére, csak utána folytatta:

- Egyes források szerint a középkorban egy bájital főzéséhez emberek egyes testrészeit használtátok fel, mint az ujjvég, köröm, időnként a kettő egyszerre, vagy kiöntött szüzek vére.

Helen sanda oldalpillantást vetett Svenre.

- Amy nem szokott elixíreket gyártani? - kérdezte.

- Nem. Csak a mágikus ismeretekben mélyült el. Te?

- Mostanság alaposabban gyakoroltam az alkímiát, de bőven elég az ember egyik hajszála hozzá. Bár igazából a vér a leghatásosabb, abba nem üthet be tévedés. Az ujjvég és a köröm dolog tisztahülyeség. Inkább túl élesek lehettek a kések, amikkel megvágták pár csepp vérért az ujjukat a kíváncsi személyek és velük ment az ujjuk vagy a körmük is. - vonta meg a vállát Helen. - Ami szüzek vérét illeti... Azt olvastam... - hajolt közelebb Svenhez, főleg amikor egy nagyobb tömegbe keveredtek. - Hogy közel minden mágikus szert legyőz a vérük, hiszen nincs annál tisztább.

- Hm... Már értem miért lesz a családom pár év múlva nagy veszélyben. Szerintem, amikor Irana megtámad minket nem lesz már senki sem szűz a családomban. - mondta ki az őszinte véleményét.

Helen elnevette magát. Átvágott a tömegen, akiknek a túlnyomó többsége egyetemista volt. A lány meg mert volna rá esküdni, hogy az egyik könyvesboltban Demetriát látta két osztálytársával sétálni, de ő most elsődlegesen a fagyi felé húzta Svent.

Ekkor jutott eszébe, hogy igazából már nem kellene fognia a srác kezét. Sőt már az oktató épületet elhagyva sem kellett volna. El akarta engedni a kezét, de Sven húzni kezdte a másik irányba, oda ahol egy cukrászda volt, rajta felirattal, amely azt hirdette: "Megnyitottunk".

Helennek esélye se volt elengednie innentől a srác kezét.

- Oh, süti! - mérte végig a kínálatot Sven.

- Nem tudtam, hogy nagy sütis vagy.

- Alapból nem vagyok édes szájú, sőt az evést kifejezetten egy létszükségleti tényezőnek vélem, nem pedig élvezeti cikknek. Ma pedig történetesen még nem ettem. Tehát ez igencsak létszükségleti állapot.

- Akkor nem inkább rendes ételt kéne enned? - szúrta közbe gúnyos hangon Helen.

- A cukor jelenleg a létszükségletem legfőbb követelménye - mosolyodott el Sven.

- Sziasztok! - lépett hozzájuk egy ránézésre végzős évében lévő egyetemista lány. - Mit kértek?

- Egy tányéra tegyél nekem légy szíves egy epres, egy citromos és egy pisztáciás süteményt. Köszi!

Helen még meg sem nézte, hogy mik vannak. Egyáltalán abban sem volt biztos, hogy fagyit vagy süteményt enne szívesebben. Kicsit pedig leragadt a ténynél, hogy Sven egyből három süteményt kért.

- Neked mit adhatok? - pillantott a lányra a felszolgáló.

- Külön... - kezdte volna Helen, de Sven legyintett.

- Majd rendezzük. Mondjad!

Helen makacsan kihúzta magát.

- Hagyjad, nem kell, külön fizetünk, egyszerűbb.

- Majd visszahívsz. - tett pontot az ügy végére Sven.

Helen úgy meglepődött, hogy elfelejtett felháborodni. Az egy dolog, hogy kölcsönösen segítenek egymásnak. Az viszont teljesen más, hogy Sven így fogalmazott, mert ez egyet jelent azzal, hogy a fiú még tervez eljönni vele cukrászdába. Ami... Amúgy nem olyan rossz dolog. Helent egyszerre nyugtatta meg és esett tőle kétségbe. Elásták a csatabárdot, de... De... Egyszerűen nem tudta kezelni ezt a szituációt!

Lélekben viaskodott magával, egy részről ott volt az az emlék, hogy mennyire csalódott Svenben és magában, amikor 15 évesek voltak. Megérdemelte Sven haragját, de nem ilyen sokáig tartót. Szenvedett azért, hogy túltegye magát a srácon. Kihasználta érte Victort és egyáltalán nem tette túl magát azon, amit a fiú vele csinált. Így érezte magát Sven is? Ha igen, akkor tökéletesen megérti, hogy miért volt rá annyira mérges, ám amióta kibékültek, a fiú érzelmein nem tudott kiigazodni. A sajátján sem, főleg a tegnapi napon nem.

A fiú úgy viselkedett vele tegnap, hogy Helen nem értette, hogy most a családja miatt feldúlt vagy más miatt. Mellette egyszerre mintha kerülni akarta volna őt, de közben meg ittasan... Teljesen megfordult a viselkedése és élvezte, hogy vele van. Magánál pedig azt nem tudta hová tenni, hogy miért gondoskodott ennyire a fiúról.

A csendje miatt kaphatta rá a fiú a fejét, másért biztos nem.

- Revoluton is átdobhatod a két gombóc fagyid árát, ha szegény csajszit végre felvilágosítod, hogy mit szeretnél. - mondta.

Helen észbe kapott, hogy többek között szegény csajt és mellé a kialakuló sort is feltartják.

- Ja, bocsi! - nézett a lányra. - Eper és vanília lesz, köszi! - mondta végül, mire az eladó már aktivizálta is magát. - Amúgy honnan tudtad, hogy két gombócot fogok enni? - sandított Svenre.

- Tippeltem - vette el boldogan a három darab süteménnyel megrakott tányért a srác.

Helen csak pislogott azon, hogy ezek mennyivel nagyobbak voltak, mint az otthoniak. Hát igen. Amerika, itt mindenből nagy adag létezik.

Sven ez idő alatt már ki is fizette az édességek árát. Együtt indultak meg az egyik asztal felé, ahol kis fotelek voltak elhelyezve ülőalkalmatosságként.

Helen innentől döbbenten figyelte, ahogy Sven pillanatok alatt elpusztította a süteményeket. A citromossal kezdett, a lány nem tartott még az első gombóc felénél sem, amikor már váltott is a pisztáciásra.

- Látszik, hogy Hádész elkényeztetett téged. Normális reggeli vagy ebéd előtt sütemény?! - szörnyülködött a boszorkány. - Engem ezért kinyírtak volna.

- Anya sose engedte - vallotta be Sven. - Szerette a rendszert és annál is jobban szerette apám agyát húzni, főleg hogy azért apa inkább kényeztető típus volt.

Helen ezen meglepődött, valahogy Sven apját úgy képzelte el, mint... Mint őt és a fiú nem éppen az az ember volt, aki szerette a kihágásokat. Legalábbis régen. Most már ebben nem volt annyira biztos.

A lánynak Noah jutott eszébe, ami furcsa volt. Nem nagyon gondolkodott a kisfiún, akivel merővéletlenégből találkozott az erdő kellős közepén azóta, hogy Svennel úgy váltak el, ahogy.

- Amúgy... Még azt mondtam, hogy ha Los Angelesben jársz menj el egy temető közelébe és mond ki a nevemet, ha látni akarsz. - jegyezte meg hirtelen a srác, szürke szemeivel pedig egyáltalán nem a süteményt nézte, hanem őt.

Nem volt benne rosszallás, sem bánat, hanem nyíltság ült benne, amitől Helen idegesen fészkelődni kezdett a helyén.

- Megmondtam, hogy nem fogom. Miért? Ha megtettem volna, mit kezdtél volna vele? - vonta fel a szemöldökét a boszorkány.

Sven elhúzott szájjal gondolkodott, majd az utolsó falat pisztáciát is megette.

- Valószínűleg figyelmen kívül hagytam volna - tette hozzá. - Nem akartalak látni.

Ezt Helen pontosan tudta, hiszen ő sem akarta.

A srác az utolsó szelet tortát kezdte meg. Enyhén összevonta a szemöldökét, ahogy megízlelte a süteményt.

- Ebben tényleg eper van! - hitetlenkedett.

- Végülis eper torta - vetette a szemére Helen.

- Igen, de az általában hamisított, mesterséges színezékkel és műeperrel ellátott cukros szar. - definiálta az epres tortát Sven.

- Akkor miért kértél epres sütit, ha azt hitted mű?! - értetlenkedett Helen.

- Mert szeretem a cukrozott, hamisított műepres szarokat.

Helen őszintén elmosolyodott.

- És milyen az igazi?

- Egész jó! - lelkendezett és folytatta az evést.

Helen alig ette meg az első gombócát, a srác már elégedetten hátra is dőlt. A szalvétával megtörölte a száját, majd összegyűrve az üres tányérba hajította. A lány figyelmét egy pillanatra sem kerülte el, hogy Sven összefont ujjakkal őt nézi.

- Mi az? - kérdezte.

- Gondolkodom, mint mindig.

- Most ép min?

- Túl sok dolgon. - rázta meg enyhén a fejét és kihúzva magát megtámaszkodott a karfáján a fotelnak. - Egyrészről ott van az sok minden, ami elkerülte a figyelmemet. Annyira fókuszáltam a két teljesen különböző jövő síkra, hogy nem figyeltem eléggé a részletekre, mert túl sok minden volt, amit meg lehetett ott figyelni. - a lány kérdő tekintetét látva, Sven részletezni kezdte. - Ott volt egy részről a tény, hogy a sárkányok fellázadtak és az uralmuk alá hajtották a földet. Meg kellett volna kérdeznem Amyt, hogy Dan elment-e a sárkányfészekbe, mert több dolog miatt is kialakulhatott az. Dant rosszkor küldtük be és ahelyett, hogy megnyerte volna a sárkányokat, pont hogy ellenünk hangolta őket. Illetve, hogy túl későn, mert a sárkányok már eldöntötték a támadást. Ez utóbbit szinte kizártnak tartom. A másik baj, hogy túlontúl érintett voltam az ügyben. Nem nekem kellett volna elmennem veled, hanem másnak.

- Másnak?! - értetlenkedett Helen. - Mégis kinek?! - ő a maga részéről nem látott alkalmasabb jelöltet erre.

- Yuinak vagy Ednek. Az unokatestvérem közvetlenül érintett a jövő kérdésességében, mert java részt ő tudja, hogy hol és mibe kell beleszólnia, de ő ódzkodott tőle. Fél. Retteg tőle, hogy mi van, ha egy ugyanolyan negatív kép alakulna ki, mint ahonnan a jövőből jöttek visszatértek.

- Így is történik... - jegyezte meg csendesen a lány.

- Ezért sejtem azt, hogy Yui összeomlott volna, ha látja azt. - dobolt a fotel karfáján a fiú, amiből rögtön rájött a boszorkány, hogy mennyire ideges a félvér. - Edmund hihetetlen koponya, ha szükséges, akkor képes a családban közel mindenkit lepipálni.

- Akkora koponya mégsem lehet.

- Tessék?! - meredt rá értetlenül Sven, a szürke szemek egyszerre voltak döbbentek és sértettek, amit Helen valahogy élvezett. Ritkaság volt Svent így látni, még jobban esett a lelkének, hogy ezt ő keltette.

- A könyvtáros rendelkezik olyan tudással, ami a világmegmentésére szolgál - mondta ki a nyilvánvalót a lány, hiszen nem egy könyvet olvasott a Könyvtár mágikus intézményéről. - A Könyvtár elküld az alkalmas jelölteknek egy meghívót, olyan személyeknek, akik érdemes arra, hogy könyvtárosok legyenek, mert olyan szintű logikájuk és tudásuk van. - sorolta - A Könyvtár megszegte a saját maga szabályát és plusz meghívókat osztott ki, konkrét meghívókat, Dannek, Amynek és neked. Nem Edmund Jacksonnak. Ez arra utal, hogy a világmegmentésére nem Yui vagy Edmund alkalmas, hanem ti.

- Igen. Én meg fogok halni. Amy megmenti az emberiséget, a mágusokat és a félvéreket a sárkányoktól, de nem tudja őket legyőzni. Dan meg lelép Linnel, mert nem hajlandó a szerelme életét kockára tenni. Jó kis világmegmentők... - gúnyolódott.

- Amy elpusztítja a kulcsokat - vetette ellen Helen. - Miért, ha nem azért, hogy ne kerüljön Irana kezére? Mi lenne ha felhasználnánk?

- Biztos nem használjuk fel! - vágta rá makacsan Sven. - Az nem kerülhet halandó kezére, vagy baj lesz belőle.

- Miért?! - értetlenkedett a boszorkány. - Ha fegyver, akkor Irana ellen lehet fordítani, elejét vennénk az egésznek.

- Mert a kulcsok az egy isten erejét rejtik - sóhajtotta a fiú.

Helen elhallgatott.

- Ha a kulcsokat egyesítjük, ami eleve nem lehetséges, mert egy Iranánál van és el kell vennünk tőle. De tegyük fel, hogy sikerül. Egyesítjük őket, kiengedjük az egy isten hatalmát, ami valakibe belemegy. Ezzel az egésszel az egyensúly annyira felborul, hogy egy Jackson az összes Olimposzi isten erejét birtokolhatná. Nincs értelme sem a mágusok képességeinek többé, sem a Nyugati Civilizációnak és ami ennél is fontosabb... Az én családom nem akar sem halhatatlanságot, sem ekkora hatalmat. Sok minden vagyunk. De hatalom mániások nem.

A lány elhúzta a száját és annyira eltűnődött Sven szavain, hogy a fagyijából egy csepp végig folyt a tölcséren, egyenesen a fekete nadrágján landolva.

- Ajj! - mormogta, majd óvatosan körbe kémlelt és végig vezette a kezét a folt felett, mire az eltűnt onnan. Sven meg csak nézett. - Kiszedhetetlenek... - érvelt meglehetősen gyengén a boszorkány.

- Nyilvános helyen vagyunk.

- Ez nem zavart téged ittasan, amikor egy buborékot húzattál velem körénk.

Sven résnyire összehúzta egy másodpercre a szemeit.

- Milyen egyéb trükköket tudsz? - hajolt előre.

- Sokat. Mi érdekel? - szegte fel az állát.

Sven csak gondolkodva körbe nézett, majd megállapodott a pillantása egy csajokból álló társaságon, akik hangosan beszélgettek és pletykáltak.

- Mondjuk valamit rajtuk - bökött az állával feléjük.

- NEM! - vágta rá Helen.

- Ne már, tipikus hülye pláza cicák, akik el vannak telve maguktól és apuci pénzétől.

A lány felsóhajtott és próbálta kerülni Sven tekintetét. A fiú pillantása kutakodó volt és provokáló, szinte mint sörpong alatt. A lány felsóhajtott, majd hátra fordult és alig láthatóan mozgatni kezdte az ujjait, éppen úgy, mintha zongorázna.

Az egyik jeges fagylalt hirtelen kitört az üvegből, mondani se kell, hogy teljesen természetellenesen, mert felfelé és oldal irányba fröcskölt, mint valami szökőkút a lányokat teljesen elárasztva. Sven elröhögte magát, míg Helen visszafordult a srác felé.

- Mutatok valamit. - könyökölt fel az asztalra és fonta össze az ujjait Sven, majd oldalra sandított, egyenesen az egyik falra felszerelt hatalmas állótükörre, amelyikben az egyik hokis az izmait szemlélte teljes átéléssel.

Helen enyhén elnyílt ajkakkal nézte, ahogy egy furcsa alak jelenik meg a tükörben, egy kísértet jellegűség. A srác is látta és halálra ijedve ugrott egyet, konkrétan a székkel együtt hátra esve.

A boszorkány tudta, hogy nem kellene ezt csinálniuk, hogy veszélyes, de... Nem értette miért de tetszett neki, még az is amikor Sven körül alig láthatóan, mintha árnyékok jelentek volna meg, mély feketeség. Ugyanolyan, mint a barlangban - eszmélt rá - még a HVM-ben és az is hihetetlenül tetszett neki.

- Hé! Ti! - indult meg az egyik biztonsági őr feléjük, aki nem az volt. Erre Helen akkor rájött, amikor a szeme felvillant.

- Ez nem szörny... - vonta össze a szemöldökét Sven.

- Nem. Mágus vadász. - pattant fel és húzta fel a fiút is, majd átvágva az asztalokon futásnak eredt. - Egy olyan helyre kéne kerülnünk, ahol nincsenek szemtanúk.

- Hát... Sok sikert, ez egy pláza! - vágta rá Sven, aki nem maradt le a lánytól, de az arca alapján a futásra még nem állt készen a másnapos gyomra.

Helennek valahogy futott egy ronda pillantásra, mielőtt az egyik kódos, lezárt ajtóhoz ért volna. Csak megérintette a zárat, mire az kinyílt és már be is rontott rajta. Egy kihalt folyosóra jutottak. Helen nem lassított, hanem végig futott rajta és közben a falakat kémlelte. Olyan hely kellett, ahol nincs kamera, mert hiába varázsolja el ezeket, a mágus vadászok tudják, hogy kell a láthatatlan mágiát látni.

A lány érezte, hogy a biztonsági őr, a mágus vadász bejutott utánuk, ám megtorpant, amikor a hátsó lépcsőhöz jutott, ahol szintén volt egy kódolvasó. Erre azonban hiába tette rá a kezét, nem történt semmi.

- Oh ne már... Mi franc van nála?! - kerekedtek a szemei.

Sven előre görnyedt, ahogy Helen elengedte a kezét és a mágiáját próbálta használni. Mindemellett erősen küzdött vele, hogy ne hányja ki a bezabált három tortát.

- Tudsz árnyékutazni?! - fordult hirtelen hátra a fiú felé.

- Nem. Próbálom nem viszont látni a tortákat... Ha árnyékutazom fix elhányom magam - hunyta le a szemét, hogy fókuszáljon egy kicsit, de Helen idegessége miatt ez nehezen ment neki.

A lány a mágiájához nyúlt próbált egy portált nyitni, ám alig akart az ujja végéből felsercenni valami. A szemében pánik csillogott. Újból neki veselkedett a zárnak, de az továbbra sem nyílt ki.

Helen megpördült, hogy... Hogy fogalma sincs mit csináljon. Ravasz boszorkány volt, de bármi is volt a férfinál, ha ilyen messziről hatott a mágiájára, közelről még inkább szét fogja őt szedni, annyira, hogy lehet elveszíti az eszméletét is. A lány megakadt valamiben, ami hátra is nyomta őt a falhoz. Egy pillanatra azt hitte, hogy ez is a boszorkány vadásznál lévő tárgy soron következő hatása, de tévedett. Ez Sven volt.

A fiú a csuklójánál fogta meg a kezét. Viharszürke szemeiben örvénylett a képessége, olyan intenzítással, hogy Helen nem mert megszólalni. Óvatosan oldalra pillantott, mire jól látta, hogy a fiú ujjai körül megjelenik a képessége. Olyan volt, mintha árnyékutazna, de mégsem teljesen. Inkább mintha az árnyak ahelyett, hogy engednék maguk közé lépni Svent, kinyúlnának érte és védeni akarnák őt és... És Helent. Sven meg akarja védeni őt. Furcsa volt ebbe belegondolnia és nem is nagyon volt rá ideje, hogy túlgondolja, mert az ajtó kivágódott mögöttük.

A boszorkány megdermedt, egyszerre próbált meg tényleg beleolvadni a falba és a fiúba. A tekintete hirtelen tévedt fel Svenre, ahogy a srác lehunyt szemmel előre hajolt. Egyszerre volt védelmező a beállása és mellette volt benne valami félelmetes is. Helen jól látta, ahogy az ereje körbe veszi őt. Az ajkai szétnyíltak, főleg amikor a vadász közvetlenül melléjük lépett, de nem nézett rájuk. Nem látta őket.

Sven elrejtette őket az árnyékok közé.

- Egy félvér van veled. - jegyezte meg a pasas. - Én türelmes vagyok és a végtelenségig ő sem rejthet el téged. Jobban tennéd félvér, ha nem védenéd a boszorkányt. Amúgy sem érdemes szövetséget kötnöd a fajtájával. Mindegyik csak a mágiáját és a fajtáját óvja a saját önös céljai elérésének érdekében.

Helen tátott szájjal nézte, ahogy Sven kinyitotta a szemeit. Feketeség örvénylett benne, olyan mély akár egy kút. Valahogy... elfelejtette, hogy milyen volt Sven ereje, amikor 15 évesen párbajozott vele és ott a srác csak a föld darabokat emelte ki a helyéről. Mást nem tett.

A fiú elengedte a boszorkány csuklóját, mire Helen szíve a torkában dobogott. Feszültté vált, mert azt hitte, hogy Sven hátra fog lépni, elengedi a másik kezét is és ezzel le fogja leleplezni, hogy valójában a lány végig ott állt és valójában csak rejtegette őt. Pont azért vesztette el a srác bizalmát legutóbb, mint amit a boszorkány vadász mondott az előbb.

Sven nem engedte el a másik kezét. Masszívan tartotta, mialatt a szabaddal megérintette a falat. Helen feje fölött mély sötétség száguldott át. Libabőrös lett a karja és a lába, ahogy a hideg levegő megcsapta őt. Hangokat hallott, halk suttogásokat, amik egyszerre voltak ijesztők és valahogy csábítók, mintha egyenesen a lelkéhez szóltak volna. Aztán újra világos lett és ő ott állt Sven szobájában, az ágy mellett, a fiú pedig éppen fehér arcszínből kezdett átmenni szürkébe.

Úgy nézett ki, mint aki be fog hányni.

- Bocs! - fordult meg Sven és rontott be a mosdóba.

~~~

Natalie Cabra az egész nyarat edzéssel töltötte, míg a bátyja tanulmányi táborban kuksolt. Az ifjú boszorkány a napjai nagy részében az ügynökség kiképző részlegen volt, ahol ha nem személyesen az anyja tartotta az óráit, akkor a három jobb kezéből valaki és ezek közül csak egy volt mágus, ami nagy elismerésre vallott a másik kettő részéről.

A lány szeptember közepén, alig két héttel, hogy megkezdődött az iskola, sétált be az anyja irodájába. A napirendi pont ezúttal más lett. Natalie a nyár során sikeresen teljesített a tíz próbából négyet: az orvlövészetet (tehát messziről eltalálni a megadott élő célpontot), közelharc (fegyver nélküli bunyó), mágikus párbaj (ami normál esetben nem része a próbáknak) és vívás (karddal és párbaj tőrrel).

Jól haladt és a legtöbb helyen eddig nagyon szép eredményt is ért el. Igazán nem értette, hogy az anyja miért hívta be egy megbeszélésre a soron következő próba előtt két órával.

Kopogás nélkül nyitott be.

Sok minden változott köztük, amióta Irana megtette azokat a lépéseket májusban, amik oda vezettek, hogy átesett egy méheltávolító műtéten és elmenekült az anyja szeme elől Dan Jacksonhoz. A zsebében akkor ott lapult a féltve őrzött kulcs, ami védelmet nyújtott az anyjának minden létező fenyegetéssel szemben. Arra tökéletes volt, hogy Irana megijedjen és ne induljon a keresésére, arra még inkább, hogy a nőt kelepcébe csalja és alkut csikarjon ki belőle. A terve készen állt. Még hat darab próbát kellett sikeresen teljesíteni, ahhoz hogy elismert kém legyen. Onnan pedig vannak bizonyos előnyei, nem is egy, főleg hogy ebben nem csak Irana a döntés hozó, hanem az apja is.

Irana az íróasztala mögött ült. Ujjaival a védelem amulettjének madzagját birizgálta. Natalie elmosolyodott, ahogy érezte a medálnak a lüktetését, amit az ő mágiája okozott. Elég lenne kimondania a bűvös szót és a kulcs fél másodperccel később a tenyerében pihenne.

Az anyja felpillantott rá. Natalie azt is szívesen elmondta volna valakinek, hogy mióta ellopta az amulettet, az anyja másképp nézett rá. Eddig nem volt a szemében több egy irányítani való bábnál, akinek célt, jövőt és félelmet kell mutatnia, hogy azt tegye, ami az ő érdekeit erősítik. Most viszont... az anyja szemében állandó figyelem ült. Már nem csak a lánya volt, hanem egy potenciális vetélytárs jelölt, és ez Natalienek nagyon tetszett.

Az ifjú boszorkány besétált az anyja irodájába, miután becsukta maga mögött az ajtót. Irana nem vette le róla egy pillanatra sem a tekintetét. Minél hamarabb megy végig a próbákon, annál hamarabb menekülhet meg tőle.

- Beszélni szerettél volna - foglalt helyet a székben a lány. 

Az anyja vett egy mély levegőt. Ez is gyakori volt azóta. Sokkal jobban átgondolta, hogy mit és hogyan mondjon el a lányának. 

- Ez más jellegű próba lesz, mint amikre korábban készültél - kezdett bele. 

Natalie résnyire összehúzta a szemeit. Az anyja aggódott, jól látszott rajta, amitől egyből gyanakodni kezdett. Amikor Irana utoljára ilyet tett, akkor kórházba került, megműtötték és úgy kelt fel, hogy valamit elvettek tőle. Megfosztották a jövő egy darabkájától. 

- Nem tudom, hogy most mire számítsak... - meredt gondolkodva a nőre. - Amikor legutóbb aggódtál, akkor azt sokkal inkább túltoltad és egy olyan dolog következet be, ami megváltoztatta az életünket - igen, mind a kettejüket, hiszen onnan átrendeződtek a színek a palettán. - Most viszont relatíve nyugodt vagy, ám a tekinteted óvaintő. Fura. 

Irana összepréselte az ajkait. A szeme megvillant. 

- Ide figyelj - váltott keményebb hangra. - Tudom, hogy sértett vagy és dühös. Tudom, hogy miért harcolsz, hogy kikerülj innen, de hiába teszed. Kém leszel, az embereim közé fogsz tartozni. 

- Mindig is oda tartoztam, nem? - húzódott gúnyos mosolyra az ajka széle. - Mindig is egy bábú voltam a sakktáblán, nem egy ember. Nem a lányod. Ez a te erőd titka - mérte végig az anyját, akiben a düh halványan, de növekedni kezdett. - Ez a terveid sikere. Ezért tudod az ellenségeidet legyőzni, hiába okosabbak nálad. A Jackson család tagjai, Annabeth, Susan, Edmund, Peter, Ingrid... - sorolta fel őket - Okosabbak, de te leverted őket, mert ott fogtad meg őket, ahonnan nem tudtak védekezni. A szeretteik által. 

Régen ilyet nem mert volna ennyire nyíltan kijelenteni. El se akarta volna hinni, most viszont minden egyes szava színtiszta igazság volt. 

Valahogy nem tudott már félni az anyjától. Mit tehetne még ellene? Elvette a jövőjét. Annak a lehetőségét, hogy valamit másképp csináljon. Azt akarja, hogy a kitaposott ösvény minden egyes szegmentjén végig menjen, anélkül hogy hátráltató tényezőkbe botlana. Szüksége van rá. Számára ő a jövő. Nem érdeke, hogy megölje. Nem érdeke, hogy porjaira morzsolja. Akkor mit tehetne még? 

- Ez a próba más lesz - villantak meg az anyja szemei. - Itt nem az a lényeg, hogy nyerj, hogy ölj, hogy megtaláld a válaszokat. Ebben az a lényeg, hogy be tudsz-e hódolni és te be tudsz-e hódoltatni valakit. 

Natali enyhén összevonta a szemöldökét. 

- Hogy értve? - kérdezte. 

- Ezt a próbát általában csak 18 éves kor felett végzik el. Onnantól legális - ettől a szótól Natalie összes idegsejtje jelzett. - Az engedélyeket az érdekedben megadtam, hogy hamarabb mehes a soron  következő próbákra. Dönthetsz, hogy elhalasszuk 16 éves korod utánra, vagy elvégezzük most, ám ahhoz neked is alá kell írnod a beleegyező nyilatkozatot. Apád ragaszkodik hozzá - emelt fel nem egy papírt, hanem egy egész dossziét. - Benne van a próba tájékoztatója is. Minden, ami számíthat, kivéve a menete. Az szubjektív szokott lenni. Olvasd át nyugodtan - kelt fel és sétált ki a szobából. - Fél óra múlva jövök, addig döntsd el mennyire akarod, hogy előre legyen hozva a vizsga. 

Natalie az asztalra hajított dossziéra kapta a pillantását, ami mágiával a kezébe reppent. Belelapozott és... és... nem értette mi áll benne. Nem értette a homályos jogi nyilatkozatokat, sem a többit. Egyetlen mondatot talált csak, aminek volt értelme. 

"A feladat elvégzője és elvégeztetője mentesül a 187.-es szexuális erőszak elkövetésére vonatkozó törvényről, annak értelmében, ha a papír aláírásra kerül." 

- Mi a franc ez...? - suttogta, mialatt az órára nézett, még pontosan 15 perce volt. 

Egy gömböt teremtett és az egyetlen egy olyan személyt hívta, aki egy kicsit is érthetett ebből az egészből. 

- Szia, apa... - sóhajtotta szinte. - Anya adott valami dossziét, tele olyan szöveggel, amit nem értek - pillantott a gömbre, amiben az apja arca jelent meg. Ott volt, ahol mindig, ahol sosem szabadott zavarniuk, az irodájában. - Mi ez a próbatétel, amiről anya beszélt?

- Nem mondott semmit?! - akadt meg az apja a vonal másik végén.

Natalie elhadarta, hogy mit mondott az anyja és a végén az apja káromkodott az orra alatt. 

- De jó lenne, ha egyszer nem játszana... - mormogta jól hallhatóan. - Figyelj Natalie... Ezt elég szar lesz így tálalni, de kevés az időd. Ha aláírod a papírokat, egy szobába fogsz kerülni. Egy olyan szobába, ahol nem akárhogy akarnak behódoltatni. Ez nem harc lesz. 

- Akkor mi? 

- Az én értelmezésem szerint... és ezért is elleneztem maximálisan, hogy ezt a próbád most csináld meg... Gyakorlatilag ez nemierőszak.

Natalie megdermedt. 

- Tessék? - meredt az apjára, aki jól láthatóan mély levegőt vett. 

- A próba lényege, hogy egy férfi betörjön. Be tudj hódolni. Azt csinál veled, amit akar, úgy ahogy akarja. Nincs beleszólásod, meg kell tenned, olyat amiről fogalmad sincs. Ez arra megy, hogy teljes mértékben rendelkezzen minden létező jogod fölött a kémhálózat. Tudom, badarság, elcsépelt, de tipikus minden kémnél. Anyád is megcsinálta, csak ő 18 volt. A forrásaink szerint még az olyan roppant liberális országokban is divat, mint az USA. A második része pedig abból áll, hogy te hajtasz egy férfit az uralmad alá, te vezérled, elcsábítod, úgyhogy tőled függjön. Ezzel mérik fel, hogy mennyire vagy alkalmas arra, hogy elcsavard a célszemélyek fejét. Nyilvánvalóan nem vagy az, hiszen csak 15 éves vagy. 

A lány nem vette le a pillantását az apjáról, akinek a szeme vibrált. 

- Könyörgöm kicsim, tudom hogy le akarod tenni ezt a szart január elejére, de kérlek... Halaszd el, legalább várd meg, amíg lesz egy srác az életedben. Lehetőség szerint rendes, olyan aki nem okozna neked fájdalmat és veszítsd el vele a szüzességed, ne így! 

Natalie kinyitotta a száját és be is csukta, majd megdörzsölte az orrát. Nem akarta lelombozni az apját azzal, hogy... valószínűleg sosem fog pasizni. Minek? Hiszen nincs jövője... miért vegye el valaki mástól is az esélyt, arra hogy családja legyen, csak mert elkövette azt a hibát, hogy belészeretett? Ő nem lesz szerelmes, ő nem fog fiúzni, nem fog mást céltáblává változtatni és elrontani a jövőjét. 

- Kösz az őszinteséget, apa - szegte fel az állát. 

- Natalie! - nyomta meg a nevét az apja, de folytatni már nem tudta, mert a lány széthasította a fénylő gömböt. 

A papírt nézte, majd nyelt egyet. Ha minden jól megy... akkor januárra végez minden próbával és leléphet innen. Megéri neki rettegni addig, amíg 16 éves nem lesz és küldhetik el kötelezően? 

Nem. 

Az ifjú boszorkány felkapta a tollat és a papír végén aláírta a szükséges vonalkánál. Ha közelebb kerül ezzel a szabadságához... akkor még egy darabka feláldozása nem számít a saját lényéből. 

~~~

Sven tényleg hányt, de Helen nem foglalkozott vele. Azzal sem foglalkozott, hogy a fagyija eltűnt az árnyékutazás során. Lefoglalta az a tény, hogy Sven kiemelte, hogy nem fog árnyékutazni, mert rosszul lesz és mégis megtette érte, mert bajba került és a mágus annyira visszanyomta az erejét, hogy ha egyedül lett volna, akkor már csapdában lenne, ha nem, akkor halott.

A fiú miután visszasétált a szobába hanyatt vágta magát az ágyra.

- Miért csináltad? - kérdezte óvatosan Helen.

- Hidd el, nem akartam hányni - sóhajtotta Sven.

- Nem azt. Miért árnyékutaztál? Kiemelted, hogy nem fogsz.

Sven hitetlenkedve nézett rá és mellé sértetten.

- Te minek nézel engem? - teljesen őszintén kérdezte. Helen pedig nem mert megnyikkanni. - Komolyan azt hiszed, hogy kiadlak egy boszorkány vadász kénye-kedvének, csak mert egykor volt egy kis nézeteltérésünk?!

A lány azért a négy éven át tartó haragot és sértettséget nem nevezte volna kis nézeteltérésnek...

- Megtehetted volna. Nem hibáztattalak volna érte, mikor elárultalak. - vetette ellen a lány.

- Békét kötöttünk. - vágta rá Sven. - Én komolyan megbocsájtottam neked.

Helen kinyitotta a száját, majd becsukta, végül mély levegőt vett és egyszerűen kimondta a gondolatait.

- Mégis bezárkóztál, miután visszatértünk az időutazásból. Bármi is járt a fejedben, bármivel is nem tudtál megbirkózni, amiatt ittad le magadat, teljesen tudatosan. - érvelt.

- És? - értetlenkedett a srác. - Ezt már kitárgyaltuk, az egész sokkoló volt. Nem nekem kellett volna elmennem veled. Hiába állítod azt, hogy Yui és Ed nem lettek volna rá alkalmasak, de szerintem jobbak lettek volna. Főleg Ed.

- Attól még miért tetted? Ott hagyhattál volna.

- Te ott hagytál volna? - kérdezett vissza Sven.

Helen pedig erre nagyon jól tudta a választ, lüktetett a lelkében.

- Nem... - suttogta.

- Miért? - döntötte oldalra a fejét a fiú.

Helen ezt már nem tudta. Nem értette az összefüggéseket, nem látta át, hogy mi zajlik Sven lelkében. Azt sem, hogy mi forog a sajátjában az értetlenségen túl.

- Ugye, ugye... - mérte végig Sven a lányt. - Na, csapassuk a korrepetálást.

Helen azt hitte rosszul hall.

- Mi?! De hisz...

- Hánytam, megint. Asszem már jól vagyok - kelt fel és vett ki a hűtőből egy flakon hidegvizet és kezdte el kortyolgatni. - Ja. Jobban vagyok. Elméleti matek?

Helen hitetlenkedve meredt rá. Egyszerűen nem tudta hová tenni Sven viselkedését, de innentől nem volt választása. Elővette az Amy által összeállított könyvet, ami tartalmazta az elméleti matematika minden részletét. Sven az ágyára ült le és intett a lánynak is, hogy jöjjön oda. Helen rosszalló fejrázás kíséretében tette ezt csak meg, míg Sven eldobta magát az ágyon. Úgy, hogy a feje a könyv mellett legyen és csak hasra kelljen fordulnia, hogy lássa Helen mit is próbál neki elmagyarázni. Tehát már minimum 10 perce csak feküdt a hátán, időnként a vizét kortyolgatva.

A lány ebből kifolyólag kételkedett benne, hogy Sven egyáltalán hallja, hogy miket mond. Kíváncsiságból egyszer témát váltott, mire a fiú rögtön a hasára gördült és bele pillantott a könyvbe.

Helen nyelt egyet, ahogy a fiú válla súrolta a térdét. A fiú sötét haját méregette és megkísérelte ezt is, mint mindent az életében túlgondolni. Az akadályozta meg benne, hogy Sven ránézett.

- Te direkt mást kezdtél el mondani? - kérdezte gúnyos hangon.

- Teszteltem, hogy figyelsz-e - mosolyodott el halványan Helen, mialatt pozíciót váltott.

Háton fekve Svennek könnyű elhelyezkednie a saját ágyán, de ahogy a lány előre görnyedt, hogy értelmezze és magyarázza az elméleti matematikai példákat, az minden volt csak nem kényelmes, így fordult ő is a hasára.

Nagyjából 20 percig lesz kényelmes, utána biztos elkezd tiltakoznia a háta a póz miatt.

Folytatta az olvasást. Sven egy ideig még így maradt, majd visszafordult a hátára és onnan figyelte elhúzott szájjal Helent. A lányt eleinte nem zavarta, de ahogy időnként gondolkodva összehúzta a szemeit, majd magában elmosolyodott valamin, az kifejezetten idegesítette. Arra emlékeztette őt, amikor a 13-14 éves mágus kölyköknek adott le órákat, akik valahogy páros munkánál mindig ilyen fejet vágtak. Főleg, ha a srácok a csajokkal voltak összerakva.

- Ha mágus lennél azt hinném, hogy elképzelsz bajusszal és éppen a megfelelő időzítésen agyalsz, hogy mikor ragaszd rám a bűbáját - jegyezte meg hangosan a lány.

Sven felkuncogott.

- Kreatívabb fantáziám lenne ennél, ha mágus lennék. Csak szólok.

- Miért min mosolyogtál ennyire?

- Tudod, hogy enyhén ráncolod a homlokodat, ha valamin nagyon gondolkodsz? Eddig ezt nem vettem észre nálad, csak a tanakodó csücsörítést.

- Te megfigyelsz engem - rázta meg enyhén a fejét Helen.

- Félvér vagyok és Könyvtáros. És ne mondd nekem, hogy te nem ezt csináltad az elmúlt két hét alatt! - vetette a szemére a srác.

Helen eltátotta a száját. Persze, hogy ezt csinálta, de nem gondolta, hogy Sven ezzel pontosan tisztában van.

- És még a szememre is veted!

- Athéné dédunokája vagyok és Könyvtáros. Evidens, hogy szembesítek másokat a tehetségemmel.

- Az ivás résszel lehet nem kéne.

- Igen... Elvetettem a sulykot. Így is, sokkal később, mint a legtöbb rokonom, de tény, hogy elvetettem.

Helen meglepődött rajta, hogy ezt Sven ennyire könnyen beismerte. Többnyire azt tapasztalta, hogy az emberek nem ismerik be a hibáikat, Sven meg... Túl sok mindent hagyott már látni magából.

- Miért csinálod ezt? - rázta meg enyhén a fejét a lány, mialatt felült, mert a háta jelzett, hogy kezd kényelmetlen lenni a hason fekvés.

A boszorkány belenézett Sven szürke szempárjába, amiben olyan érzelmek csillogtak, amiket Helen nem akart megérteni. Nem is hitte el az intő jeleket.

- Sokat gondolkodtam és rájöttem jó pár dologra. - ült fel Sven.

- Például? - harapott az ajkára Helen.

Sven jól látta a mozdulatot. Magában elmosolyodott azon, hogy a boszorkány ideges, de közben csak az járt a fejében, amit a húga mondott neki egykor. Azt, amit korábban mélységesen tagadott.

Létezhet-e olyan, hogy egy személyt kijelöl valaki számára a sors? Egy olyan valakit, aki bármilyen szempontból illik hozzá és a társa lehet egy életen át?

Sose hitt benne, hogy létezik ilyen, még akkor sem, ha olyan nagy szerelmek vannak a családfájában, mint Lucy és Jake, a gyermek szerelem. Vagy Ingrid és Gregorio, akiknek úgy indult a kapcsolatuk, ahogy össze is házasodtak: megpróbálták megölni egymást. Vagy, mint Edmund és Hall, akiknek a kapcsolatát túl hosszú lenne egy mondatban leírni. Vagy mint a szülei, Susan és Joe, akik gyűlölték egymást. Vagy mint Peter és Dia, akik a leginkább különböztek egymástól és valahogy mégis elkezdtek egymásba szeretni.

Most viszont egyre inkább elhitte, hogy a húgának igaza van. Aelin már 12 évesen látta azt, amit ő nem volt hajlandó. De kamasz volt, ugyan miért kellett volna logikus döntéseket hoznia? 19 éves fejjel sem biztos benne, hogy jól cselekszik, nemhogy 15 évesen.

Sven vett egy mély levegőt, ahogy rájött, hogy kicsit túl sokáig elmélkedett. Ezt leginkább Helen szemein látta. Olyan volt, mintha a lány legalább 30 lehetséges verziót alkotna arról, hogy neki mi járhat a fejében.

- Hány verziót képzeltél el válasz gyanánt? - kotnyeleskedett mosolyogva.

Helen felhorkant, ám ahelyett, hogy visszahúzódott volna, ahogy általában tette, hogy elkerülje Zoyával szemben a vitákat, most a srácra szegezte a tekintetét.

- Miért ismersz engem még mindig ennyire? Ilyen könnyű belém látni?! - kérte ki magának.

- Nem, kicsit sem - rázta meg a fejét lassan Sven. - Sosem tudtam teljesen beléd látni. Mindig rejtegettél valamit, mindig őriztél magadból valamennyit. Csak azt tudtam, hogy aktuálisan mit jelenthet a tekinteted, hogy azon belül... mikor, mit, miért és hány féle képen... Esélyem se lenne megállapítani.

- De miért jegyezted ezt meg? Miért nem változtam?! Te változtál! Rengeteget!

- Mert dühített, hogy hiányzik. A fejemben maradt, mint a kulcsokhoz vezető ösvények. És sokat változtál, hidd el. Legalábbis az alapján, amit eddig láttam. Magabiztosabb vagy, makacsabb és kotnyelesebb. És... - gondolkodott el a fiú, mert... neki nem tűnt fel, hogy ő változott volna, legalábbis nem olyan irányba, ami neki is szimpatikus. - Nem lettem más ember. Sőt. A kamaszkorom leginkább visszafele sült el. Illetve, nem teljesen, de... A kulcshajsza óta nem lettem több. Dan, Lin, Junie ők valahogy fejlődnek, keresik az útjukat. A húgom is egyre inkább próbál rájönni, hogy mi a helyes irány a számára és van egy olyan érzésem, hogy hamarabb meg fogja találni, mint én. Valahogy nem tudom, hogy nekem mi lenne jó. Így olyan, mintha csak toporogtam volna és ugyanazt csinálom, mint a kulcshajsza alatt, csak most könyvtárosi melónak hívják.

- Introvertáltból szinte már extrovertált lettél az egyetemen - cáfolta meg a fiú állítását Helen.

- Azért ez túlzás. Akkor lenne szobatársam, ha annyira extrovertált lennék.

- Szóval... - fogott bele a lány, hogy megpróbálkozzon kimondani egy ép-kézláb mondatot. - Dühített, hogy hiányzik a gondolkodásmódom? - furcsa volt, hogy ezt ennyire kiemelte az előbb a srác.

- Ja. Meg más is. Egész pontosan te. Bár erre mostanáig nem jöttem rá.

Helen résnyire összehúzta a szemeit, ahogy felrémlett neki, hogy Sven mit mondott. Úgy érezte, hogy a kirakósjáték minden eleme ott van a keze ügyében, még sem látta át, hogy pontosan mi az az egy tényező, ami köré az egész felépül.

- Valamiért az a legvalószínűbb, hogy viccelsz velem. Fogadtál valakivel? - döntötte enyhén oldalra a fejét a boszorkány.

- Kihagytam a felsorolásból, hogy gyanakvóbb lettél. Amúgy nem, nem fogadtam senkivel sem és nem viccelek.

- Nem igazodom ki rajtad - vallotta be a lány - Nem látom át egy kicsit sem, hogy miért csinálod ezt.

- Oh, pedig minden ott van a kezed ügyében, csak túlbonyolítod. - mosolyodott el Sven.

A szemében nyíltság ült és kedvesség, olyan amitől Helen egy pillanatra elfelejtette túlgondolni a mondatot. Kiment a fejéből, hogy el kellene kezdenie összepárosítani az eddig ismert információkat, a szituációkkal.

- Túlbonyolítom - ismételte el a boszorkány tanakodva a szót. Úgy ízlelgette, mint valami varázslatot, mert igaz volt. Ez pedig egyszerre volt hihetetlenül frusztráló és mellé bosszantó, mert hibának érezte.

- Mélységesen. - biccentett enyhén Sven, mialatt le se vette a pillantását Helenről.

A lány gúnyosan elmosolyodott, majd előre hajolt.

- Miért te nem ezt szoktad csinálni?

- Nem. Én döntésre jutottam.

Ez felpaprikázta Helent. Ezt hajtogatja neki Sven folyamatosan, mégis húzza az időt, tanakodóan figyeli őt. Tálcán nyújtja neki a kirakósdarabokat, amit ő nem hajlandó összerakni, mert... ha elkezdené összerakni, akkor... Lehet nem akarná megtudni, hogy mi a válasz.

- Akkor mondjad, mire jutottál. - meredt bele a szemeibe, mivel mindketten az ágyon ültek, így ez meglepően egyszerű volt, közelről tudta szemlélni a szürke szempárt, ami nevetett rajta.

- Már párszor utaltam rá, de nagyon nem akarod elhinni. - rázta meg a fejét a srác. - Nos, folytassuk, vagy agyalsz? - pillantott a könyvre.

Helen vett egy mély levegőt, majd a könyv felé fordult. Majd át fogja gondolni a dolgokat, ez bizonyos, de nem most. Elsődlegesen tanulni jött ebbe az országba, nem azért, hogy a Sven di Angelo fejében lévő dolgokat megfejtse.

~~~

Aelin di Angelot nehéz volt az esetek többségében kihozni a sodrából. Legalábbis nagyon kevés embernek ment ez roppant könnyen, úgymint: Nathaniel Stirlingnek és Dan Jacksonak. Ám a mai napon egy olyan személynek is sikerült elérnie, aki mindkettőhöz nagyon szorosan kapcsolódott, ahogy hozzá is. Ez a személy pedig nem volt más, mint Lin Stirling.

A Hádész vér morcosan ácsorgott a pláza belső szökőkútja mellett. Az, hogy esetleg valamelyik kölyök lefröcsköli szívderítőbb lehetőség volt, mintha valamelyik emeleten kellene várakoznia, ahol középen nyitott a tér és valami idióta üvegből készült korlátokat tervezett a kócerájnak (mint a legtöbb plázában). Aelin pedig tériszonyos volt, innentől kezdve a korlatnak való támaszkodás szóba sem jöhetett, mint várakozási pont.

Hogy kire várt? Na vajon... Lin Stirlingre. Az állítólagos legjobb barátnőjére, akit röpke két és fél órája nem lehet elérni telefonon, ő meg itt várakozik már több, mint húsz perce.

Félig meg akart ütni valakit. Mondjuk Dant, mert elsősorban őt okolta Lin késéséért. Félig pedig megpróbált nem kétségbeesni, mert másodsorban nagyon rettegett attól, hogy Lin... elfelejtette őt.

Lin általában nem feledékeny, ezzel nyugtatta magát. Ám a figyelme hajlamos elveszni Dan mellett, főleg azon része, ami az időre és egyéb dolgokra vonatkozik. Csak nem feledkezne meg róla!

Vagy mégis?

Ismét elővette a telefonját, hogy felhívja a barátnőjét, teljesen feleslegesen. Hosszan kicsöngött, mint eddig és csak a hangpostát érdekelte a hívása. Azonban megpillantott egy platina szőke hajú lányt a bejárati ajtónál, mire megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját és zsebre vágva a telefonját megindult a lány felé.

- Bocsi! Bocsi! Elnéztem az időt és a suliban felejtettem a telefonomat, mert az a hülye némber Mrs. Fontoskodó Petersolen elkobozta föcin! - mentegetőzött Lin, ám hirtelen elhallgatott, ahogy Aelin hosszan megölelte őt a folyosó kellős közepén az ajtótól csekély 5 méterre. - Oké.... Lázas vagy! Ja nem! Haldokolsz! - kezdte el sorolni, majd Aelin halvány mosollyal az arcán elhúzta a válláról a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. Lin utána csak pislogni volt képes pár másodpercen át. - TE JÓ ÉG! Már tudom! Klón vagy! Egy rosszul programozott mesterséges intelligenciával megáldott klón!

Aelin képen röhögte Lint, majd úgy engedte el, mintha az ölelés meg sem történt volna.

- Már azt hittem, hogy felültettél - indult el a mozgólépcső irányába, de a Stirling lány elkapta a könyökét és a lift felé vezette.

- Nem hiheted, hogy tesi után, ahol egész órán át futatott minket a tanár, majd fel fogok menni a negyedikre gyalog! - kérte ki magának. - Biztos jól vagy? Nem szenvedsz valami ritka ölelő kórságban? Új vírus az Alvilágban, vagy ilyesmi?

Aelin válaszul egy lesajnáló pillantásra méltatta a barátnőjét.

- Amúgy tényleg bocs a késésért. Föcin lőni akartam, mert nem tudtam készülni a témazáróra, meg igazából tökre kezd elegem lenni a vaktérképekből. Értelmük nulla, akkor már az erdőben tanítsanak meg tájékozódni - kezdett bele a panaszkodásba Lin, amit Aelin csak mosolyogva hallgatott. - Aztán persze lebuktam, hogy puskázom. Dan bezzeg nem... Úgyhogy elkobozta a telomat és elvárta a nő, hogy kuncsorogjak a tanári előtt a telomért, elhiszed ezt?! Főleg, hogy amúgy hahó! Tableten írjuk a dogát és mellé azon tanulunk, mekkora gáz már...

- És miért nézted el az időt? - érdeklődött Aelin, mialatt megtorpant a lift előtt.

Ki nem állhatta ezt a liftet is...

Lin csillogó szemekkel pillantott a barátnőjére, olyan csalfa mosollyal, hogy Aelin egyből tudta a választ.

- Dan - sóhajtotta beletörődően, majd rájött egy apró bakira Lin kiakadásában. - Várj... Hogy lehetséges, hogy te, a kis stréber jelölt, mindenki kedvenc Lin Stirlingje puskázni akart föciből?! Életedben nem lőttél még ki egy dolgozatot sem! - érezhetően korholta a lányt.

Lin elvörösödött, de... valahogy másképp, mint szokott. Aelin jól ismerte a barátnőjét és tudta, hogy ha ideges, akkor nem így szokott elvörösödni. Akkor általában felpaprikázza magát, annyira hogy a sarkára álljon, vagy pedig teljesen visszahúzódóvá, szánni és óvni való kislánnyá váljon. Most viszont Lin... Teljesen elvörösödött és zavarban volt.

- Na jó... Mi a francot titkolsz el előlem? - szállt be a liftbe és kapaszkodott meg szorosan a korlátban, direkt ott, ahol a panelek is ott voltak. Lin viszont nem az ajtóhoz közel állt meg, hanem besétált az U alakú végébe a liftnek, ami szintén üvegből készült... és lelehetett látni a mélybe, ahogy emelkedett fel több emeletnyi szintet ez a szar kalitka.

- Fogalmazzunk úgy, hogy... Néha elfelejtem, hogy vannak más tárgyaim matekon és angol irodalmon kívül...

- Nem értem az összefüggést - felelte tárgyilagosan Aelin.

- Hát... Dannel... - vörösödött el még jobban, míg Aelin csak összeráncolt szemöldökkel meredt rá. - A kapcsolatunk... Nos, ahogy mi is kezdünk felnőni, úgy kapcsolatunk is kezd... felnőni.

Aelin arckifejezése nem változott.

- Felnőni? Mi? - rázta meg enyhén a fejét, majd elkerekedtek a szemei, ahogy Lin angyali mosolyra húzta a száját, de a szeme nem volt angyali. Sokkal inkább más, olyan mint... A bátyja, ha Maddie-vel van. - Várj... MI?! - akartak kiesni a szemgolyói a helyükről. - Lefeküdtél az unokatesómmal?! - ebben nem ez a kiakasztó, hanem hogy Dan még nincs 15! Még van egy rohadt hete addig!

- Nem. Még nem. 

- Még?!

- Hát majd igen. Hamarosan. Valószínűleg.

A lift ajtó kinyílt és Lin olyan gyorsan ment ki rajta, hogy Aelin csak hebegett-hápogott utána. Gyorsan utána iramodott, elkapta a lány karját és belekarolt, hogy ne tudjon elmenekülni.

- Valószínűleg?! - csapott fel visszhangnak. - Te meg miket tervezel a béna kis kuzinommal?! - ismét kiszúrta a lány pillantását. - Te jó éj! Mit csinálsz a nyomi unokatesómmal?!

- Először is nem béna és nem is nyomi. 

- A barátnője vagy, a szavaid fabatkát sem érnek az én rokoni tapasztalataimmal szemben - replikázott vissza Aelin. 

- Mondja ezt az az Angelo, aki 5 és 12 éves kora között az Alvilágban élt, jó messze az unokatestvéreitől - vetett egy sanda oldalpillantást rá Lin. - Miközben én végig a legjobb havernője voltam Dannek, meg persze Junienak. 

- Utállak.

- Tanulj meg érvelni ellenem, ne csak Sven ellen - mosolyodott el sokkal vidámabban a platina szőkeség, tudván hogy ő nyert. 

- Tehát... Miket csináltok ti Dannel? - hajolt közelebb a lányhoz Aelin, mert már így is kezdtek túl hangosak lenni a pláza kellős közepén. 

- Jó dolgokat - csillantak fel a szemei. 

- Azaz? 

- Az unokatestvéred és az én magánéletem érdekel. Átgondoltad? - szegte fel az állát a lány, amitől valahogy Aelin neki akart menni a falnak. Mikor kezdett el Lin ennyire magabiztossá válni? Mindig volt egyfajta elbűvölő, gyermekien aranyos stílusa, de ez most nem volt gyermeki. 

- Igy is-úgy is megtudnám. Akkor már tőled halljam! 

- Oké. Mondd csak olvastál már olyan regényt, amiben szex jelenet volt? 

Aelin sok mindenre számított. Erre a kérdésre pont nem. 

- Nem. De van egy bátyám, aki elég aktív szexuáliséletet folytat Madisonnal, elég extrém helyeken. Egy Sam nevű kuzinom, aki rózsaszín vattacukor pamacsban van Demetriával... hát... asszem három éve. Ott van Jane, aki azért néha ki is nyitja azt a nagy száját Kilyannal kapcsolatban, főleg ha ott van mellette Yui fiúja, Aaron. Tehát szerintem ezeket vehetjük egy regény cselekményének. Oh! És elfelejtettem Amyt, bár neki Ian Cabrája van, akivel a nagy család előtt azért nem dicsekszik. Tehát? - nézett várakozóan Linre. 

- Kulcsszavak: Fürdőszoba.

- Ójaj... - sóhajtotta Aelin - Kabin vagy kád? 

- Káddal kezdtük nyár végén, zuhanykabinnál vagyunk mostanában. Nagyobb a mozgástér. 

- Nyár végén?! - háborodott fel, hogy ő csak most tudja ezt meg. 

- Még ne akadj ki, mi lesz veled később? Szóval további kulcsszavak: Kíváncsiság, Dan rohadék és egy manipuláló. 

- Hm... Ha olyan kamasz lesz, mint Ed az baj lesz neki - mosolyodott el Aelin, mert szívesen látta volna, ahogy Dan kiakad, hogy úgy tervezget, mint az apja és mellé Edet se akarta kihagyni a lehetőségek tárházából, aki aztán végképp idegbajt kapna a fiától, aki úgy akarja manipulálni őt, mint ahogy azt ő tette mindenki mással. 

- Jah - helyeselt Lin, majd folytatta. - Akkor... ujj kalandozás, több irányba. 

- Kinek a részéről? 

Lin először bizonytalanodott el. Kicsit zavart is lett. 

- Hát... Dan ujjai. Nekem eddig csak egyszer volt ilyen felfedezős utam... 

Aelin csak előre hajolt, ahogy a lány még mindig zavart pillantással nézett mindenhová a plázában csak rá nem. Később jött rá, hogy nem zavart volt az arca, hanem szégyen ült ki rá. 

- És mit csinált Dan, amit te nem és ez eléggé nyomaszt? - kérdezett rá.

Lin csak ránézett. Egy olyan pillantással, hogy Aelinnek nem kellett válasz. A lány tekintete elég volt. 

- Kis nyomi... - mormogta Aelin. - Két nővérrel könnyű tudni, hogy mit kell csinálni... - vélte legalábbis így. Hiszen máshonnan nem tartotta valószínűnek, hogy Dan tudná, hogy mit kell tenni. Jó... Van pornó a világon, de Dan azért képes a gondolkodás ritka képességére és elmenni olyan személyekhez, akik el tudják mondani mi igaz és mi nem belőle. - És milyen érzés? - leginkább ez érdekelte. A továbbiak annyira nem. Mégis az unokatestvére létezni kezdő nemiéletéről volt szó. 

- Intenzív - kezdte Lin, mialatt balra kanyarodott, be az egyik ruha üzletbe. - Teljesen... Elveszti az ember a fejét. És ha jó helyen csinálják, akkor jó. A szextől viszont kicsit félek... Elviekben az először fáj. 

- Hát... Yui, Jane, Demetria és Amy tud erről nyilatkozni, ha gondolod.

Aelin többet nem is akart mondani a dologról, mert semmi tapasztalata nem volt ilyen téren. Érdekelte a téma, baromira. A romantikus regények ezen részéért sosem volt úgy odáig, mint Lin, de kíváncsi volt, akárcsak Dan. Lehet ez is valami családi ártalom. 

A lány hagyta, hogy Lin tovább fecsegjen, de nem szakította félbe. A fekete színű ruhák között kezdett el keresgélni. Nem sokat nőtt a nyáron, időnként megijedt, hogy ő 13 és 16 éves kora között letudta a növekedést és 161 centinél nem lesz magasabb, pedig a családjában a nők 170 centi körül szoktak mozogni. 

Lin elhallgatott, mire Aelin felpillantott rá. Bajt szokott jelenteni, ha a lány ilyen hirtelen elcsendesedik és ahogy azt sejtette, Lin résnyire összehúzott szemekkel figyelte őt, az ajkára halvány mosoly ült ki. 

- Igen? - kérdezte Aelin. - Hallgatlak, miért nézel ilyen szemekkel?

- Csak tök fura - legyintett. 

- Azt is kifejted, hogy mi? - vonta fel a szemöldökét. 

- Volt alkalmam eljönni Cessidie-vel vásárolni a múlt héten - ettől Aelin gyomra összerándult. 

Eleve azért nem figyelt annyira Linre, mert most valahogy kifejezetten frusztrálta őt, hogy a barátnője... olyan dolgokat kezd megtapasztalni, amire ő is vágyik és fényévekre érzi magát tőle. Bakker, lehet tényleg pasiznia kéne... 

Most meg... Lin egyszer csak benyögi, hogy a bátyja csajával jár shoppingolni a legjobb barátnője helyett?! Ez szíven ütötte, de persze esze ágában sem volt kimutatni. 

- És? - várta a folytatást, mintha egy kicsi sem zavarná a dolog. Teljesen természetes, hogy eljárkál vele ide-oda, ha nem Dannel van... 

- Cess nem hord semmi más színt, csak feketét. Ugyan ezeket a részlegeket nézegette, amiket az elmúlt 2-3 percben te - vágott bele Lin, mire Aelin ajka megrándult. 

Most Lin komolyan azt pedzegeti, hogy mennyire hasonlítanak?! 

- Ugyanolyan stílusban is szokott beszélni, mint te. Leszámítva, hogy benne nincs ott az a pszichopata, Hádészos rezgés.

Aelin továbbra sem tudta, hogy elkezdjen-e megsértődni. 

- Ugyanúgy gesztikuláltok, ugyanazok a kifejezések és fenyegetések. Nagyon érdekes. 

- Mért lenne az?! - kérdezte kissé ingerülten. 

Az egy dolog, hogy Lin általában Dannel tölti a szabadideje túlnyomó többségét, dehogy Cessidie-vel járkál el ide, amikor vele is lehetne és most éppen azt fejtegeti, hogy tulajdonképpen szinte semmiben sem különböznek egymástól, az egyszerűen több a soknál! 

- Mert a bátyám csaja - vágta rá tényként Lin, mire Aelin ledermedt. Itt egyáltalán nem róla van szó, legalábbis nem olyan értelemben, ahogy azt eddig hitte. - Ami felvet egypár kérdést. Például, hogy a bátyám mi a fenéért jár egy olyan csajjal, aki ennyire hasonlít rád?

Aelin csak a lányra pillantott, aki olyan fejet vágott, amit túl jól ismert. 

- Bele se kezdj! - kapta le az egyik fekete felsőt a fém színű rúdról és indult meg a soron következő fekete ruharészleg felé. 

- Hogy a bátyám totálisan bele van esve egy olyan csajba, akinek ruhák terén ugyanolyan az ízlése, mint neked. Ugyanúgy beszél, diskurál, gesztikulál, mint te és mellé még szőke is? - forgatta meg a szemeit Lin. - Könyörgöm! A bátyám a koppintott verziódba van belezúgva! 

- Mi francért vagy ennyire ráizgulva a köztem és Nat között soha nem is létezett és soha nem is létező romantikus vágyakozásnak?! - emelte a tekintetét a plafon felé Aelin, abban a reményben, hogy beomlik felette és nem kell tovább hallgatnia ezt a hülyeséget. - Ami hozzá teszem, soha nem is fog létezni!

Lin elhúzta a száját, mire Aelin ledermedt. 

- Te tudsz valamit - mondta ki teljes meggyőződéssel.

- Az a baj, hogy nem. Csak láttam valamit, ami arra utalt - vonta meg a vállát és kezdte el ő is megnézni a ruhákat. 

- Mikor adtam én neked arra utaló jelet, hogy kicsit is vonzódom Nathez?! - akadt ki teljesen. 

Lin felhorkant. 

- Nem én... A jövőbéli énem, akivel szintén találkoztál? Istenek... - sóhajtott fel mélyről, ahogy rájött honnan fúj a szél. - Mit vétettem?! Figyu, nem tudom mit hiszel, hogy mit láttál, de nem érdekel bátyjád! Őt sem érdeklem én! 

- Ebben kételkedem - jegyezte meg Lin és fordult el a ruháktól. Aelin már szóra nyitotta a száját, hogy érveljen, de a lány nem hagyta. - Előbb mondtam el. Szőke haj, fekete cuccok, a beszédstílus, az arcmimika, a testbeszéd... minden tulajdonsága Cessnek rád hajaz. Nem tudja a bátyám, de ezek szerint, valamilyen szinten bejössz neki. Ez egyértelműen lejön. 

Aelin nem tudott erre mit mondani egy pillanatig, olyan abszurd volt Lin minden egyes szava és mégis... Tényleg minden jel kurvára erre utalt. 

- Ez véletlen csupán - kapott le további három ruhát, egy felsőt, egy farmer nacit és egy elegáns ruhát, aminek szép volt a szabása, majd le akarva hagyni Lint megindult a próbafülkék felé. 

- Akkor lenne véletlen, ha csak szőke lenne, ha csak feketét hordana, ha csak... 

- Vágom, vágom, fel ne sorold! - ripakodott rá Aelin és amikor ketten elfoglaltak egy fülkét fogalma sem volt róla, hogy kerülhetett Linhez legalább hét gönc. - Hidd el nekem, a bátyádnak nem jövök be. Ezt már túltárgyaltuk párszor. 

- Francokat! - vágott vissza Lin, mialatt kibújt a felsőjéből. - Natnek fixen bejössz, különben minek kezdene ki egy ilyen csajjal?! Főleg, hogy tudod, hogy jöttek össze?! Utálták egymást, mint... 

- Tudom, mint mi! - kiabálta szinte Aelin. - Jesszus... Nem lehetne, hogy kiverd ezt a hülyeséget a fejedből?! Sose jött be nekem a bátyád, soha nem is fog! 

- Fogadunk? - döntötte oldalra a fejét Lin, mire Aelin érezte, ahogy a képessége elő kezd törni belőle. Fodrozódott körülötte, a padlót és a falakat simogatta, készen állva arra, hogy ledöntse őket. 

- Nem. - vészjósló volt Aelin hangja. 

- Miért nem, ha ilyen fene nagy magabiztos vagy a jövődet illetően? 

- Mert tudom, hogy nincs igazad. Az, hogy Nat csaja hasonlít rám, nem engem minősít, hanem a bátyád mazoista hajlamát, amivel imád felbosszantani. Megkérdezted már őt is erről? Neki mi volt a véleménye? 

Lin hallgatott. 

- Na látod. Nem kérdezted meg, mert tudod, hogy Nat leteremtene, amiért ilyen zagyvaságokat beszélsz. Koncentrálhatnánk végre a... 

- Nat nem azért teremtene le, mert zagyvaság, hanem mert ő sem ismerné be magának. Utálni akar téged, így utálni fog, de nem hinném, hogy örökké és kíváncsian várom, hogy mikor kezdtek el megváltozni. 

Aelinnek rossz előérzete volt, mert... Eddig minden egyes rokonánál volt egy nagy fordulat. Amikor Hayden meghalt és Yui Aaron karjaiba és ágyába menekült. Jane, aki rájött, hogy egy másik dimenzióban mennyivel jobban ki tud teljesedni, mint a Földön és mennyire élvezi Kilyan társaságát. Sam, aki rájött, hogy a vágyott dimenzió, vágyott Legfőbb bölcse néha nagy csalódás és ott kaphatja meg a legnagyobb szeretet, ahol soha nem is gondolta volna, egész pontosan egy ókori csajtól, aki a Földön kötött ki. Amy, aki képes volt annyi huzavona után beismerni és elfogadni, hogy Ian a számára tökéletes pasi. Dan, aki sárkánnyá vált, aki könyvtáros lett és nem volt hajlandó félni a jövőtől, melyben Lin a barátnőjévé vált. Sven... Aelin valahogy érezte, hogy az ő történetének koránt sincs vége, sőt... a java még csak hátra van. 

Az Angelo lány a barátnőjére nézett, aki már bele is bújt a piros felsőbe és alaposan szemügyre vette magát. 

- A változás jó dolog, főleg ha nagyon váratlan - mosolyodott el Lin. - Annál izgalmasabb. 

Aelin nyelt egyet, mert... Lehet lassan nem kéne angyalinak gondolnia Lint. 

~~~

Sven di Angelo nem tudta, hogy került péntek délután a Kolimpia nevezetű eseményre. Egy dolognak örült, hogy valahogy kidumálta magát a legtöbb ivós játék alól és főleg a logikai játékokba tették őt be, ahol hála égnek nem kellet sokat inni (tehát csak 3-4 pohárnyi sört). Barátságosabb volt a lépcsős vodka fokoknál.

Ebben a játékszámban 3 ember versenyzik, mindegyig más-más szinten lakik, de mindannyian a földszintről indulnak. A feladat az, hogy fel kell futni az utolsó emeletig a lépcsőn, minden egyes szinten van egy vodka állomás, ahol le kell húzni véletlenszerűen kitett poharak közül egyet, amiben vagy vodka van, vagy víz. Lefele már nem kell inni, ha felért az adott személy a tetejére, csak gyorsan le kell rohannia, hogy a váltás fusson felfele és igyon.

Helennek már nem volt ilyen mázlija, ugyanis benevezte a szobatársa a vodka fokra. A srác első sorból nézte végig, ahogy Helen elrajtól és kocogva indult meg felfelé. Őszintén sajnálta, hogy a többi emeleten nem állhat ott és láthatja az arcát. Mindent leírt az a morcos ábrázata a versenyről és az ivásról egyaránt.

Demetria a fiú füléhez hajolt, mire Sven csak oldalra döntötte a fejét.

- Mekkora egy hülyeség ez a játék... - suttogta a lány.

- Ne mondd ki hangosan, szerintem megköveznének! - figyelmeztette a Hádész vér.

- Nekem tetszik, kivéve a vodka részt - felelte Jane.

- Hát nem tudom... - hezitált Sam, aki csak átkarolta Demetria derekát. - Futás? Lépcsőn? Fusson a halál... - mormogta az orra alatt.

Sven halkan felkuncogott, mialatt az órára pillantott. Mennyi idő lehet futva felérni a tetejére biztosan nem olyan sok. Lassan vissza kellene érniük, nemde?

A srác nem kicsit lepődött meg, amikor a boszorkányt látta meg leghamarabb lesprintelni a lépcsőn. Úgy galoppozott három lépcső fokonként lefelé, mint valami zerge. Leváltotta őt a szinttársa, míg a lány lihegve neki dőlt a falnak.

Sven kiosonva Demetria és Jane közül egyenesen Helenhez lépett. A boszorkány egy ferde oldalpillantást vetett rá, amiből egy dolgot leszűrt a srác.

- Hány vodkába nyúltál bele? - mosolyodott el óhatatlanul is Sven.

- Ahány szint van. - tette csípőre a kezeit a lány, hogy kicsit könnyebben tudjon levegőt venni. - Hányingerem van...

- Felráztad az egész vodkát, még jó, hogy. - kuncogott.

Helen rondán rápillantott.

- Mindjárt szólok a felsőbb éves szervezőknek, hogy itassák le a logikai játékosokat! - fenyegette meg a srácot, még az ujját is felemelte hozzá.

- Nem, nem, nem! - kapta el a kezét és nyomta le. - Nem kell. Én már bűnhődtem a héten.

Helen ezt az egyet aláírta.

Mindeközben a háttérben három szempár figyelte őket, ami természetesen egyiküknek sem tűnt fel. Miért is tűnt volna? El voltak foglalva egymás agyának a húzásával.

Demetria felcsavarta az egyik hajtincsét a mutató ujjára, mialatt le sem vette róluk a pillantását. Jane nem tett semmi kényszer cselekvést, nyílegyenesen rájuk meredt, míg Sam úgy kapdosta ide-oda a fejét, mintha egy pin pong meccsen lenne.

- Most... mit néztek ennyire? - értetlenkedett a szőkeség.

- Sven más - szólalt meg óvatosan Jane. - Nagyon más mostanában.

- Tényleg? - értetlenkedett Sam.

- Ti nem látjátok?!

Demetria csak alig észrevehetően az ajkára harapott, ami egyértelmű jele volt annak, hogy látta. Bár nem szerette volna, mert túl sok kérdést vetett fel.

- Mi is volt pontosan e között a boszorkány és Sven közt korábban? - kérdezte, mert a részleteket nem tudta. Azzal volt képben, amit a többiek meséltek neki.

Sven összeismerkedett Romániában a kulcshajsza alatt egy erdélyi boszorkánnyal. Azt hitte, hogy a lány a segítségére lehet és elkövette azt a hibát, hogy fokozatosan beleszeretett. Valójában a boszinál voltak a kulcsok, hogy a saját céljaira használja fel őket, ám ezt nem mondta el Svennek, hanem eltitkolta, megvezette és átverte a srácot.

- Erről Amy részletesebben tudna beszámolni - vetette neki a hátát a falnak Jane. - Röviden... Beleszerettek egymásba, de a kapcsolatuk nem igazi.

Demetria értetlenül összevonta a szemöldökét.

- Nem igazi?! Hogy érted, hogy nem volt igazi?! Elvarázsolta őt a boszi?

- Nem! - rázta meg a fejét Jane. - Csak... Fogalmazzunk úgy, hogy egy hely varázsolta el őket. Azt hitték, hogy valódi, hogy ők alakították ki, de valójában nem. Ők csak elkezdtek érezni egymás iránt valamit, mint... mint... - a lány csak sóhajtott egyet és rájuk mutatott.

Demetria elsápadt, ahogy rájött, hogy mire gondol Jane.

- Mint most? - mondta ki Sam. - Dehát Svennek van csaja!

- És ez számít valamit a mai világban? - csúszott ki egy részeg első éves száján, aki valószínűleg már eleve berúgva érkezett a Kolimpiára.

Az ikrek elhallgattak, míg Demetria alapvetően napbarnított bőre, szinte falfehérré változott. Beszélni kell Svennel, mert... Meg kell tudnia mi ez és ahhoz használnia kell az Aphroditétől örökölt képességét a srácon. Csak ahhoz közelebb kellene jutnia hozzá.

~~~

A Kolimpia különböző számai különböző helyszíneken zajlottak a kampuszon. Sven igazából nagyon unta az egészet az után, hogy lement a logikai vetélkedő. Demetria egy matematikai versenyen vett részt, aminél minden egyes harmincadik másodpercben le kellett húzni egy pohár VBK-t, azaz vörösboroskólát. A lány két perc alatt végzett a feladattal és hosszasan kifejtette, hogy mennyire őrült volt az a személy, aki el merte rontani a finom vörösbort kólával.

Aztán jött a soron következő ügyességi vetélkedő, ahol a kosárlabda pályán kellett teljesíteni, természetesen alkohol hatása alatt. Ebben Jane képviselte a szintet.

Sven nagyon unottan állhatott, időnként hatalmasat ásítva, mert ezt az egészet ugye délután kezdték. A lépcsős szám önmagában elvett egy órát. A matematika verseny ment le a leghamarabb tíz perc alatt. A logikaihoz is kellett közel egy óra, mert rejtvényt kellett fejteniük. Így már javában lement a nap és még messze volt a vége.

Szóval a fiú éppen ásított, amikor Helen mellé lépett.

- Marha unalmas ez az egész. - szólalt meg a boszorkány.

Sven bólogatva folytatta az ásítást, majd kiesett a száján. A héten nem sokat aludt a keddi ivása óta és már kellett volna egy tizenkét órás alvás, hogy kicsit összeszedje magát.

- Fekete alsónadrág. - mosolyodott el Helen.

- Hm? - pillantott rá Sven.

- Fekete alsónadrág.

- Ja, értem lelátsz a lyukamig - jelent meg egy halvány mosoly a srác száján is, majd unottan körbe nézett. - Pszt! - hajolt a lányhoz. - Lépünk le innen. Úgy se figyel senki se!

Helen elhúzta a száját. Végülis a Kolimpián kötelező a részvétel, de nem mondták, hogy ha már  lement a saját száma az embernek, akkor nem mehetne el.

A lány barna szemei találkoztak Sven szürke tekintetével. A fiú vigyorogva nézett szét. Demetria éppen a fejét fogta, mert a szénsav az összes bort felnyomta a fejébe és mellé a cukortól még csak aludni sem tudott volna. Sam őt ölelve ápolta, míg Jane... Hát ő kosarazott.

Újra egymásra néztek és két perccel később már eltűntek a Sport Centrum kosárpályájának széléről. Kimentek az éjszakába, ahol Helen hátra vetette a fejét. Végre kapott levegőt, még pedig egészen kellemesen hideget.

- Aki kitalálta ezt a Kolimpát, azt fel kéne kötni - csúszott ki a száján.

- Mennyi vodkát ittál? - pillantott rá Sven, mialatt felpillantott a csillagokra. Szerette a kampuszt, azon csodálkozott, hogy Aaron ezt ott hagyta azért, hogy Irana után nyomozzon. Nem akarta elhinni, bár tény, jó oka volt rá. Úgy hívták: Yui.

- Már rég kiment belőlem. Na jó, talán minimálisan spicces vagyok, mert nincs víz, csak pia. Újabb ellenérvem a Kolimpia ellen.

- Csapvíz mindig van a mosdóban - vágta rá Sven.

- Oh... Okos!

- Várj! Ezt felírom, azonnali elismerés és nem bonyolult ok-okozati tényezők által formálódott túlgondolásból fakadt. - nyúlt bele poénkodva a zsebébe, mintha csak egy jegyzetfüzetet keresne.

- Hé! - lökte vállon a srácot Helen. - Annyira nem is vagyok vészes! - csillogtak a szemei, ahogy a srácra nézett.

- Túlgondolásban? - állt meg és fordult Helen felé. - Vannak dolgok, amin nem kell gondolkodnunk. Ez az egyik, ez tény.

Helen felkuncogott, majd mosolyogva visszapillantott a srácra, aki szintén halvány mosollyal őt szemlélte.

- Mi az? - kérdezte a lány.

- Megfejtetted már az összefüggéseket?

Helen megforgatta a szemeit.

- Nincs kedvem az összefüggéseidhez.

- Akkor feladtad - értelmezte Sven, mialatt oldalra pillantott.

- Nem. Csak elhalasztottam. Tudod, a túl sok túlgondolás megárt.

- Nem hiszem, akkor már a halálos ágyat nyomnád, arról tudnék. Hádész vér. - kémlelte továbbra is az eget.

- Mit nézel ennyire?

- Olyan mintha... - abban a pillanatban a távolban villám szelte át az eget, majd pár másodperccel később dörgött egyet az ég és elkezdett szakadni az eső.

Pillanatok alatt az eső eláztatott mindent. Helen és Sven nevetve eredtek futásnak, ám a kampusznak egészen a másik oldalán volt a Sport Centrum. Esélytelen volt, hogy hamar visszaérjenek a kollégiumba.

Sven akkor húzódott be egy fedett bicikli tárolóba, amikor már csöpögött a hajából a víz, végig folyt a nyakán, egészen a ruhájáig, ami még vizesebb volt, mint a haja.

Helen pár másodperccel később állt meg mellette. Az ő haja is vizes volt, de a pólója kicsit jobban megúszta Svenéhez képest.

A két kamasz egymásra nézett, majd hangosan elnevették magukat.

- Azt hiszem 5 perc sprintre van a kollégium. - jegyezte meg Sven, mialatt felpillantott az égre, mert... Meglepően hirtelen jött ez a vihar, szinte a semmiből. Megfordult a fejében, hogy nem-e Jane-től ered.

- Jó, mindjárt. - kapkodta enyhén a levegőt Helen. - Csak kilihegem magam.

Sven itt követte el azt a hibát, hogy Helenre nézett. A lány szemei csillogtak. Vizes haja a fejére tapadt. A hajtincsek nagyja hátra simult, ezzel kiemelve a nyakát, ami puhának tűnt és meglepően hívogatónak. A boszorkány a halántékára és homlokára tapadt kósza tincseket hátra fésülte az ujjaival, majd az egyik hajtincsét is hátra simította. Talán ez a mozdulat volt a legnagyobb baj, mert Sven megérezte a lány samponjának az illatát. Nem tudta volna megnevezni a virág nevét, de nem volt édes, pont kellemes illata volt.

A lány a Kolimpiára kapott méreg zöld színű csapatmeze teljesen elázott immár a hajától. Sven szintjének arany sárga volt a felső színe, amit nem volt hajlandó felvenni, ahogy Jane se. Egyedül Sam és Demetria vették fel, nekik egy kicsit sem állt jól. Bezzeg Helennek a méreg zöld igen. Kiemelte a fehér bőrét, ami még így is sötétebb volt, mint Svené. De a legdurvább akkor is a haja és a nyaka volt, teljesen vonzotta a tekintetét.

Helen kiszúrta Sven pillantását, mire ledermedt. Kísértetiesen gyorsan akartak a felszínre törni a korábbi emlékei, arról amikor megismerte a fiút. Sven egy pillanattal később már nem a nyakát, hanem a szemét nézte, ami talán még ijesztőbb volt. A lány el akarta kapni a fejét, de nem tudta, főleg amikor Sven ajkainak szeglete enyhén felfelé kezdett ívelni.

- Még mindig van egy kis zöld a szemedben. Korinthoszi oszlop mintájú. - jegyezte meg hirtelen Sven.

Helen pislantott egyet, majd tudtán kívül elmosolyodott. Sven pontosan ezt mondta neki, amikor hozzá vágott egy sziklát a fejéhez és agyrázkódást okozott neki és... A lány összevonta a szemöldökét, ahogy felrémlettek neki a furcsa párhuzamok, főleg egy bizonyos része. Amikor agyrázkódása volt a srácnak, akkor hadovált neki össze-vissza, ami valójában egy rejtvény volt. Most ittasan hadovált neki ugyanúgy minden sületlenséget, ami szintén egy rejtvény. Annak a rejtvénynek régen a megoldása az volt, hogy... hogy...

- Min kattogsz fejben? - hajolt le hozzá Sven, főleg mert a lány, már nem őt nézte, hanem nagyjából a kulcscsontja magaslatában bambult.

- Tetszem neked - mondta ki meggondolatlanul. - De nem tetszhetek neked, hiszen... hiszen...

- És ezt a korinthoszi oszlop mintából következtetted ki?! - lepődött meg Sven. Bezzeg a boszorkánynak még mindig nem esett le a Noáh-s dolog.

- Ugyan ezt mondtad nekem régen.

- Emlékszel rá? - kerekedtek el a szemei. - Azt hittem eltemetted azokat az emlékeket.

Helen el akarta, de mennyire, hogy el akarta. Egészen a mai napig, amíg meg nem hallotta Sven szavait nem is jutott eszébe, fel sem merült benne, hogy mit mondott egykor.

- Én is... - suttogta, majd hirtelen a fiúra nézett. - De... Te nem is tagadod! - rázta meg lassan a fejét.

- Miért kéne?

- Egyszer már nagyon pórul jártunk! Átvertük egymást! És igazából a kapcsolatunk nagyja nem is a saját érzelmeinkre épül, hanem a... - akarta volna folytatni, felhozni a formálható köteléket, de Sven kicsit közelebb hajolt, ezzel Helent teljesen zavarba hozta, mialatt másik kezével megérintette a lány állát, mert a boszi mindenhová nézett csak a fiúra nem.

Hamar rájött, hogy miért nem tette ezt eddig meg. Sven tekintete nyílt volt, a szemeiben nem ült megtévesztési szándék. Helen ettől kicsit megriadt, de nem tudott más felé nézni, csakis a fiúra. A torkában egy lenyelhetetlen csomó fészkelte be magát.

Sven éppenhogy végig simított az állán, de Helenben a két érzés vegyülni kezdett. Először is iszonyatosan szorított a torka, menekülni akart volna a helyzetből, mert... Mennyit szenvedett azért, hogy elfejtse a fiút és nem akart megint ugyanabba a malomba bemenni őrölni. Más részről ott volt az kellemes érzés, ami Sven ujjától indult és már lassan a mellkasánál járt, ami a végletekig elkezdte felmelegíteni, olyan volt akár egy óvó kar, ami mindentől megvédheti. A szíve egy áruló rohadék volt. A gyomra remegett, hogy a kettőből melyik miatt, arról fogalma sem volt.

- Sokat gondolkodtam mostanában - szólalt meg Sven, mire Helen torkában a szorítás felerősödött.

Túl sok minden volt a fejében. Victor, azok a londoni esték, ahol a sráccal azon dolgoztak, hogy elfelejtse Svent, aki most itt állt vele szemben, akiért aggódott, akin nem tudott kiigazodni és akit meg akart fejteni. Mi tagadás elég pocsékul ment neki ez az elfelejtés rész.

- Ne gondold túl - figyelmeztette a fiú.

- Ennél fogva mondhatnád azt a fuldoklónak, hogy ne vegyen levegőt a víz alatt. - horkant fel Helen.

A fiú elmosolyodott, de folytatta:

- Tudod az volt a legfurcsább Erdélyben, hogy utána el akartalak felejteni, ki akartalak törölni az emlékeim közül, de nem voltam rá képes.

A lány összepréselte az ajkait, főleg mert tudta, hogy Victor mágiát használt rajta és az egyértelműen megmutatta, hogy Sven tovább lépett. De nem szólalt meg. Várta, hogy mi lesz ebből.

- Makacsan túl akartam tenni magam. Csak az ment a fejemben, hogy az egész egy kapu miatt van, ami vérszövetséget hozott létre kettőnk közt, tehát nincsen benne semmi valódi. Mű az egész.

Helen a fiú arcát méregette, mialatt a torkában lévő szorítás már fojtogatóvá vált. Miért kell erre emlékeztetnie őt Svennek?! A mellkasában uralkodó érzés eltörpülni látszott a másik mellett. A lány el akart lépni, de Sven úgy mozdította meg az ujjait, olyan cirógatóan, ami nem támadásnak tűnt, ami kivárásra ösztökélte, még akkor is, ha rettegett, ha félt és az esze azt suttogta, hogy meneküljön. Sven di Angelo egyszer már összetörte őt, amiből alig volt képes felállni. Máig kételkedik benne, hogy egyáltalán annak lehetett-e azt nevezni.

- A húgom... Aelin - rázta meg enyhén a fejét a fiú. - Azzal áltatott, hogy ez nem igaz, hogy a családom párkapcsolatai között egy láthatatlan kötelék feszül, ami összetartja őket, ami miatt még... Még Ed is újból visszakapta Hallt, hogy ez köztem és közted csupán nem láthatatlan, hanem nagyon is valódi. Szerinte mi megkaptuk azt, amit mások egy életen át keresnek és nem vagyunk hajlandók élni vele.

Helen szemei fokozatosan elkerekedtek. Nem hitt a fülének és annyira meglepődött, hogy a torkában uralkodó szorítás egyik pillanatról a másikra megszűnt. Azt hitte, hogy ez valami illúzió és ha megszólal, akkor kiderül, hogy csak képzeleg. Dermedten állt és kivárt.

- Nem hittem neki. Egy pillanatig sem. Leszóltam őt. - érintette meg a nyaka és az álla közötti puha részt a középső ujjával, amitől Helen reflex szerűen kihúzta magát és nem vette le a fiúról a tekintetét. Ha leveszi, akkor eltűnik az illúzió. - De Aelin... Valahogy mindig emlékeztetett rá, még akkor is, ha nem ez volt a célja. Mindegy hány lány tetszett meg, mert akik a barátnőim lettek, mindegy hogy mennyi időre, én nem őket kerestem. Nem az ő személyiségük érdekelt, nem akartam őket megismerni. Egyedül téged kerestelek bennük.

Helen ajkai lassan elnyíltak. A szíve szaporán dübörgött a mellkasában. Az arcára mély döbbenet ült ki. Itt valami átverésnek kell lennie. Sven szívatja, de miért tenne ilyet? Túl sok információ pörgött a fejében és mindet megkérdőjelezte. Sven szavait, a saját érzéseit, az elmúlt 4 évet, az elmúlt két hetet. Biztos a kötelék miatt van, biztosan azért van, mert megbeszélték, hogy nyitnak egymás fele és ezt a szövetségük ki is használja.

- Ne, ne, ne! - tolta el magától Svent a lány. - Ez csak a...

- Nem! Nem csak a szövetség! Eddig nem értettem én sem, de már értem! - vágott a szavába Sven és egyáltalán nem hagyta a boszorkánynak, hogy hátra lépjen, egy karnyújtástól messzebb nem tudott eltávolodni tőle. - Mert mindig mindenkiben téged kerestelek. A te hajadat, a te szemedet, a te mosolyod, a te eszedet, a te reakcióidat és ezt Aelin mindig ki is emelte. Ezért kerestem utána... mást. Olyat, aki az ellentéted. De még benne is ott voltál.

Helen nem tudta mit tegyen.

- Tulajdonképpen végig téged kerestelek és letagadtam, ha ezt bárki is felhozta. Aztán... találkoztunk itt és először megijedtem. Rettenetesen megijedtem. Mérges voltam, hogy eddig el tudtalak kerülni, erre a Sors fintorjaként pont itt találkoztunk. De nem akartalak cserben hagyni, nem akartam, hogy ne menjen neked az egyetem, mert megérdemled az ellenkezőjét. Hiszen egyszer minden célodat meg fogod valósítani, mert makacs vagy, határozott, önfejű és okos. Nincsenek előtted legyőzhetetlen akadályok és ha az állomásokat nem is mindig tudod, a fő célt igen, hogy mi lehet a mágusok segítségére, mi vihet előre titeket.

A lány érezte, hogy könnyek jelennek meg a szemében, mert sokszor úgy érezte, hogy senki sem érti meg őt. Zoya a nézeteit lassan helyezte előre, jött rá arra, hogy együtt sokkal többre képesek. Iant a saját problémái lefoglalták annyira, hogy nem akart olyan tanácsokat adni, amik akár a visszájára is fordulhattak. Nem tanulta meg a szüleitől, hogyan kérjen tanácsot, félelemben élt, nem mert beszélgetni az érzelmeiről, mert azt tanulta meg, hogy azok nem fontosak. Helen nagyon is látta, hogy Amyvel mennyire húzzák egymást egyre feljebb és feljebb.

Erre itt volt Sven, aki röpke két hét alatt rájött, hogy mennyire nem változott egyes dolgokban. Tökéletesen értette a lelkét, ami róla nem volt elmondható. A fordítottja pedig alig érte el a 70%-ot.

- Még akkor is, ha túlgondolod, ha mindig túlgondolod.

A lány arcára rögvest halvány mosoly ült ki, mert teljesen igaz volt állítás. Egy dolgot viszont nem akart túlgondolni.

- Akkor ez nem csak a vérszövetség? - döntötte oldalra a fejét a boszorkány.

- A vérszövetséget nevezzük inkább Sorsnak és az egész máris egy teljesen más szintre emelkedik. Mert nem egy vérszövetség miatt kerestelek téged, hanem azért, mert te jössz be, mert a Sors egymásnak szánt minket. - felelte Sven.

Helen hirtelen hajolt előre és csókolta meg Svent. A kezeivel azonban nem merte átkarolni, csak akkor simított végig a mellkasán, amikor a fiú a hajába futtatta az ujjait. Földön túli érzés volt, mintha a lelke célt ért volna. Elfelejtette, hogy bőrig ázott, hogy a levegő fokozatosan egyre inkább lehűlt, hogy amúgy ellógtak a Kolimpiáról.

A lelke táncra perdült, ahogy Sven visszacsókolta. Melegség ömlött végig a testén, elárasztva minden egyes kis testrészét.

Lassan húzódtak el egymástól és még akkor is elég közel maradtak, ahhoz hogy ha lettek volna a közelükben, akkor mindenki értené a köztük lezajló szituációt.

- Szia boszi. - mosolygott Sven, szürke szemei olvasztott ezüstként fénylettek.

- Hello félvér. - kuncogott fel a lány.

Sven visszahajolt és hosszan megcsókolta a lányt. Elfelejtett minden egyebet, ami lényeges lett volna. Érezte a boszorkány illatát, az ízét az ajkain, a puha bőrét és annak melegét az ujjai alatt. A másik keze a lány derekára simult. Helen közelebb lépett hozzá, olyan közel, hogy egy gombostű is alig fért volna el köztük.

- Ezt még meg kell beszélnünk - suttogta Helen a fiú ajkára.

- Mert nem az előbb vallottam neked szerelmet, te meg csókoltál meg - vágta rá a srác és pillantott oldalra, mert az eső kezdett elcsendesedni. - Na, menjünk! - fogta meg a lány kezét és húzta kifelé.

Nem telt bele három percbe és az eső újból szakadni kezdett. A két fiatal futva tette meg a maradék távot. Az épület előtt lassítottak csak le, egész pontosan a kollégium tornácán. Helen annak ellenére, hogy rájött, mennyire szar a kondija - mivel állandóan csak varázsigékkel foglalkozik - mosolygott, meg persze lihegett. Megmagyarázhatatlan öröm járta át a testét, ami óhatatlanul az arcára is kiült, főleg amikor a fiú felé fordult.

Sven felemelte a jobb kezét és a lány halántéka mellett a hajába futotta az ujjait, onnan pedig hátra a tarkójára, megtámasztva a fejét. Helen lehunyta a szemeit, ahogy a fiú az ajkaira tapasztotta a száját.

Ha ez egy álom... Csak soha ne ébredjen fel! De lehetetlen, hogy ez a valóság, a tudata folyamatosan kibúvókat keresett. Minden létező ellenérvet megpróbált felkutatni, ám Sven ajka nagyon gyorsan elkergette ezeket a gondolatfoszlányokat.

Helennek szakadozva voltak meg az információk. Azt tudta, hogy még látta, hogy bementek a kollégium épületébe. Köszönt vajon a portásnak? Egyáltalán ült az ajtóval szemben bárki is? Még arra is emlékezett, hogy a liftbe belépett, hogy-hogy került az oda... azt nem tudta, mert a paneltől kb. 2 centire csak Sven ajkaira emlékezett. Meghát, nos a liftben is. A szintje gombját is vakon nyomta meg és csak onnan tudta, hogy eltalálta, hogy amikor a lift ajtajai kinyíltak és ki akart rajta lépni, ezzel ellépve Sventől, a fiú elkapta a karját.

- Ne már! - meredt rá enyhén sértett arccal. - Komolyan itt akarsz hagyni, hogy felmenjek a szobámba egyedül?

- Miért mit szeretnél? - emelkedett meg Helen szemöldöke.

- Mondjuk megbeszélni?

- Mert nem az imént vallottál szerelmet, nemde? - gúnyolódott a lány.

- Gyere, légyszi - kérte és olyan arccal hozzá, hogy Helen egy pillanatra megingott.

A bőre alatt minden porcikája Svenhez akart lépni, mondhatott bármit a fiú, ez bizony a kötelékük volt, ami éppen hogy, de megérezte egymást és végre nem gyűlöletet tapasztalt. Addig akarja kihasználni a ki tudja meddig tartó fegyverszünetet, ameddig lehetősége van rá.

- Bocs nem. Jobb lesz, ha... - mit akar lassan haladni? Ez nem kapcsolat, nem beszéltek meg semmit, de ez... ez a kötelék. - Ha gondolkodunk egy kicsit - ami régen rosszat jelent.

- Az nagy baj, akkor túlgondolod.

- Mért ez nem egy olyan dolog, amit érdemes lenne átgondolni?! - kérte ki magának a boszorkány.

- Akkor gyere - engedte el Helen kezét és lépett vissza a liftbe a fiú.

Helen pár másodpercig Svent nézte, mert... annyira megzavarta őt, hogy azt kérte, hogy menjen, de közben meg elengedte a kezét. A lift pityegett egyet, jelezve, hogy a következő szintre fog menni és az ajtókat mindjárt összecsukja.

Sven nem mozdult és Helen sem. Az ajtó pedig becsukódott, mögötte Svennel, Helen nélkül.

A boszorkány megfordult, vett egy mély levegőt, majd elindult a szobája felé a folyosón, de egyáltalán nem látta, hogy merre is megy. A szíve furcsán lüktetett, szinte már nyomott, mintha egy nagy hibát követett volna el. Pedig az esze logikusan csinált mindent, hiszen... a kötelék miatt van az egész. De akkor is... Sven meghagyta neki a választást és... Át kell gondolnia, hogy mit akar, hogy jó ötlet-e ez, még akkor is, ha egy gyenge pillanatában megcsókolta Svent, még akkor is, ha a fiú szerelmet vallott neki, de... Akkor miért érzi azt, hogy választott, még pedig rosszul?

Helen csak az ajtaja előtt állt meg, ahol ledermedt, ahogy meglátta az ajtón lévő ruhadarabot, majd előkapta a telefonját és irdatlan gyorsan megkereste Sarah arcképét a chaten. Egyetlen üzenet fogadta: "Hali, tudom, hogy nagy kérés, de olyan éjfélig nem tudnál elleni valamerre? Kapásom van."

A lány szeme tikkelt egyet, főleg mert még csak este kilenc volt. Mi a francot csinálnak ezek?! Ő meg Victor, ha lefeküdtek, akkor még a leghosszabb is 30 perc volt, mit csinálnak ezek még további három órán át? És amúgy ezt egy órája küldte neki.

- Merlin szakállára, most mi a francot csináljak?! - káromkodta el magát az orra alatt.

Még akkor is, ha Merlinnek amúgy nincs szakálla a valóságban.

~~~

Sven frusztráltan szállt ki a liftből. Hol rontotta el? Egyáltalán miért hagyta Helennek, hogy megnyomja a gombot?

A fejében másodpercenként futott át újabb és újabb gondolat, olyan ideges volt, hogy ahogy elővette a zsebéből a belépőkártyáját el is ejtette, még majdnem be is rúgta a lábával a szobába. Nem lett volna belőle baja, csak át árnyékutazik a folyosón lévő mosdóból, vagy ilyesmi, de akkor is. Ő nem szokott ennyire szétszórt lenni, ám Helen... jócskán megkavarta a fejét.

Szerelmet vallott neki! Megértette végre, hogy mit akar! Végre tudta is és meg merte lépni! Aelinnek igaza volt, ami önmagában elég szörnyű, hiszen az őrangyala, sőt ami ennél is szörnyűbb, a húga. A testvére jobban megérti őt, mint ő saját magát. Jó, mondjuk őrangyalként pontosan az a dolga, hogy a könyvtáros mentális lelkiállapotát támogassa és utat mutasson benne, de akkor is! Mikor megismerték Helent még nem tudták, hogy egyszer könyvtárosok lesznek! De igaza volt.

Sven összeszedte a bátorságát. Elmondta Helennek, hogy mit érez. Hagyta magának, hogy rájöjjön, hogy Noah nem is olyan rossz dolog, hogy mennyi minden értelmét nyerte általa, amit Romániában láttak, amit a felvételeken láttak a jövőből jött ötössel kapcsolatban, akik Zoyát keresték, mert hozzá kapcsolódik egy jobb és szebb jövő, mert neki félig mágus lesz a gyermeke.

Helen meg... Megcsókolta, benne volt. Határozottan benne volt, még mindig tetszik neki, de kihátrált. Egyszerűen kihátrált.

Bevágta maga után az ajtót, amikor nagy nehezen összeszedte a kártyáját a földről és hozzá érintette a panelhez. Odabent csak letette a pultra, majd eldőlt az ágyon. Lehunyta a szemeit, ahogy próbálta elnyomni a késztetést, hogy lemenjen Helenhez, hogy kérdőre vonja, hogy mit akar annyira átgondolni? Tetszik neki? Igen. Ő is neki? Igen. Nem bonyolult! Ez nem bonyolult, csak nem akarták elfogadni a világ egyik legegyszerűbb dolgát. Az összes kifogást megkeresték és Helen ezt fogja csinálni. Túlgondolja és kifogásokat fog találni.

A fiú megmasszírozta az orrnyergét, majd felült. Perceken át nem mozdult meg, mert meg kellett emésztenie, hogy lehet elbaszta azzal, hogy Helennek választási lehetőséget hagyott. Visszalép hozzá a liftbe és megbeszélik ezt az egészet, ahogy ő akarta, vagy elmegy... és bármi lehet belőle. Lehet egy hiba, egy gyenge pillanat, egy rosszul átgondolt éjszaka, bármi.

Sven nehezen kelt fel és lépett a hűtőhöz, még ha nem is volt éhes, de kellett valami, amivel eltereli a figyelmét és az olvasás most nem segített volna. Kinyitotta a hűtőajtót, amikor kopogást hallott.

Összevont szemöldökkel lépett az ajtóhoz és nyitotta ki. Döbbenten bámulta Helent, aki csak felmutatta a telefonját, mintha ezzel minden választ megkaphatna Sven.

A fiú végig futotta az üzenetet, majd a chat tetején szereplő névre siklott a pillantása, amin egyértelműen Helen szobatársának a neve virított. Kitört belőle a nevetés, míg Helen elvörösödött a szégyentől.

- Mit szeretnél? - hagyta abba a nevetést és dőlt neki az ajtófélfának.

- Maradhatok éjfélig? - sütötte le a szemeit a lány.

- Akár reggelig is, úgyse használom ki a másik ágyat - lépett el az útból Sven, hogy a boszorkány belépjen.

- Nem alszom itt - vetett egy lesújtó pillantást a félvérre, miközben besétált a szobába.

- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt még Sarah eldönti - csukta be az ajtót a fiú.

Helen, amennyiben lehetséges még lesújtóbb pillantást vetett Svenre. Beljebb sétált a szobába és már csak azért is elv alapján meg sem közelítette a fiú ágyát, hanem az étkezőként szolgáló asztalhoz ült le.

Sven pedig mindezt mosolyogva nézte végig, még halkan fel is kuncogott.

- Nem vicces! - szólt rá Helen. - Nem azért vagyok itt, hogy kinevess!

- De nem is azért, mert miattam jöttél - vágott vissza Sven, mialatt kibújt a felsőjéből. Várta a beszólásokat, vagy bármit, de Helen meg se szólalt.

Kérdő pillantást vetett a lányra, aki egyből végig mérte őt. Önkéntelenül is elmosolyodott Sven, mert ez az emlék kristálytisztán lebegett a szeme előtt. Arra is, hogy Romániában szokott rá arra, hogy póló nélkül alszik. Teljesen felesleges volt viselnie tekintettel rá, hogy mindig valamiért koszos vagy vizes lett a felsője és így is úgy is a mosásban végezte. Helen pedig... mindig megbámulta őt, nem értette, hogy lehet ilyen hasizma. Ettől valahogy annyira nosztalgikus érzése lett, hogy még azt se vette észre, amikor a lány pillantása átment kifejezetten morcosba.

- Nem kell felvágni és önelégültnek lenni! - érkezett meg késve a beszólás a boszorkány részéről.

- Nem az vagyok - lépett közelebb a lányhoz Sven - hanem mert történetesen emlékszem erre a tekintetedre. Akkor is így néztél rám, amikor ott voltunk nálad pár hetet és annak az időszaknak egy része máig kedves emlék a számomra. Na, mentem zuhanyozni - váltott éles témát, mert... túl sokat felfedett magából és Helen... Ő nem - Kaja van a hűtőben, ha érdekel.

Azzal Sven be is sétált farmerban a fürdőbe. Úgy is van benn egy szennyes zsák, amihez Demetria ragaszkodott, ahogy a közös mosáshoz is, mert így mennyivel környezetkímélőbben mosnak. Mintha Demetria nem alkothatna meg bármikor bármilyen ruhát, de Sven inkább úgy vélte, hogy azért született meg ez az indok, mert Samnek összességében jó, ha volt 6-7 fekete színű holmija. Könnyebb az ő fekete cuccaival (tehát minden létező ruhájával) kimosni azt a 6-7 ruha darabot, mintha kézzel kimosnák azt a párat, vagy amiatt lemennie egy adagnyi mosásnak.

Sven zuhanyzás alatt megpróbálta teljesen kizárni a fejéből a boszorkányt, ami nehezen ment neki és talán öntudatlanul is, de sokkal hamarabb végzett a tisztálkodással, mint általában. Fekete törülközőjét a csípője köré csavarta, így lépett ki a fürdőszobából. Rögtön kiszúrta Helent, aki az asztalnál ülve már neki is esett a tejfölös csirke húsnak, tésztával.

- Ezt te csináltad?! - kérdezte döbbenten a lány.

- Aha. Bár Sam asszisztált benne, mert lövésem sincs, a tejföl, tej, csirke, só és egyéb fogalmam sincs milyen fűszerek arányáról. Samnek van. Azt nem tudom honnan, de így rászoktunk a közös főzésre. Aelin tud még jól főzni, bár főleg sütni - csúszott ki a száján, ami nem volt rá jellemző.

Nem szokott általában random információkat megosztani magáról másoknak. Sőt, néha a családjának sem, ebből szoktak a problémák kialakulni.

- Aelin?! - vonta fel meglepetten a szemöldökét Helen. Erre egyáltalán nem számított. Csak ezek után mérte végig Svent. Alig láthatóan az ajkára harapott, ahogy meglátta Sven hasizmait, majd lejjebb a V vonalát. A lány egyből tudta, hogy a fiún nincs alsónadrág.

- Igen - helyeselt Sven - Meglepően jól csinálja, bár még ritkán lehet rávenni bármire is, mert maximálisan tagadja, hogy érdekli és van hozzá érzéke, de jó benne.

A Hádész vér ajkára lassú mosoly ült ki, ahogy meglátta Helen elrévedő tekintetét. Egyértelmű volt, hogy mit néz ennyire. Egyszerre simogatta Sven egóját, hogy ez még mindig ilyen hatással van rá. Más részről nem hazudott a lánynak, tényleg egy kellemes emlék volt a számára Románia, még akkor is, ha ezt eddig magának sem merte bevallani.

- Miért tagadod? - tette fel a kérdést, mert... már mindegy nem?

Ennél több kártyát képtelenség kiteríteni. Jó nem. Ez így nem igaz, egy lapja maradt: Noah. Elmondhatná Helennek, azt amire rájött, amitől bepánikolt. De ahogy neki, úgy a lánynak is idő kell majd és most sok mindent akart, csak ilyen rizikós dolog miatt időt adni nem. A boszorkány dönthetne könnyen úgy, hogy nem fogadja el a Noah-s dolgot és Sven nem akart ilyen tényezőkkel számolni. Esélyt sem volt hajlandó adni nekik.

Helen nagy szemeket meresztve nézett nyílegyenesen a szürke színű íriszébe.

- Mit tagadok? - merte megkérdezni.

- Szerelmet vallottam neked, mire megcsókoltál - mondta ki a történteket Sven, mert úgy néz ki valakinek ki kellett - Ki se emelem mennyit csókolóztunk az elmúlt egy órában. Aztán amikor felértünk a lifttel az emeletre, azt mondtad, hogy át akarod gondolni. Mit is?

Helen idegesen szorította meg a villát a kezében. Végül le is tette az evőeszközt, bár ez lehet rosszabb volt, mert utána az asztal alatt kezdte el tördelni az ujjait.

- Hát minket - nyelt egyet, de nem az ételt, mert már legalább egy perce nem evett egy falatot se.

- Mit kell ezen átgondolni? Tetszünk egymásnak vagy nem?

- Mondjuk az elmúlt négy évet? - kérdezett rá a lány, teljesen nyíltan. - Haraggal váltunk el, olyan haraggal, ami éveken át kitartott. Ott a vérszerződés is. Arról nem is beszélve, hogy át kell gondolnom, hogy megbízok-e benned egy olyan szinten is, mert nem számít mennyire vonzódom hozzád, ha nem tudok megbízni benned, mint partner! Mi van, ha megint átverlek? Ha te teszed meg velem?

- Én nem fogom megtenni, ahogy te sem - ebben Sven teljesen biztos volt.

- Mért vagy ebben annyira biztos?

Mert te leszel Noah anyja. Te vagy az, akit a Sors nekem szánt. Te vagy az, akit sosem kellett volna elengednem, akiben meg kellett volna bíznom. Mert pontosan úgy gondolkodsz, mint én és feláldoznál mindent a céljaid érdekében. Már megértem. Mindent megértek. - Ezt azonban Sven nem mondhatta ki.

- Mert már megbízunk egymásban. Megbeszéltük, hogy mire van szükség, ahhoz hogy a világ egyensúlya megmaradjon. A mágusoknak és a félvéreknek a megfelelő időben össze kell fognia. - ezt mondta az idősebb Helen is és ahogy őt nézte... Óvatos volt és mellette szomorú, mert ha nem vigyáz, akkor elveszíti őt. De ha nem rontják el, akkor megszerzik az utópiát, a boldog befejezést, amiben biztos lesz pár hátul ütő, mert ők félvérek, de akkor is. - Ha tudunk együtt dolgozni, akkor a többi tényező nem számít.

Helen nem tudta miért ellenkezik, miért ragaszkodik ennyire görcsösen a dolgokhoz. Valahol mélyen rettegett Sventől, hogy megint sérülhet, mert eddig kétszer bocsátkozott romantikus kapcsolatba. Egyszer Svennel és sérült, még pedig rettenetesen nagyot. Aztán pedig Victorral, aki pedig át akarta formálni őt, állítása szerint, azért hogy Svent elfelejtse.

- És ilyen egyszerű lenne? - vonta fel a szemöldökét a boszorkány.

Sven közelebb lépett hozzá. Olyan közel, hogy Helen megérezte a fiú tusfürdőjének illatát. Szinte már meg sem lepődött a gránátalmás illaton, olyan Hádészos volt, de a szürke szemeken igen, amiben valami földöntúli eltökéltség csillogott.

- Igen. Elég egyszerű - biccentett a srác - Tehát elárulnád, hogy miért akarod túlbonyolítani?

- Mert a vérszerződés mozgat. - bökte ki a problémáját, mialatt lesütötte a szemét. Ez talán rossz ötlet volt, mert így Sven hasizmával találta szembe magát, így inkább vissza felnézett a szürke szemekbe, bár az sem volt sokkal jobb. - Mert amiatt akartam feljönni ide veled. Csakis amiatt, nem magamtól, mert tetszem neked vagy ilyesmi, hanem a vérszerződés miatt, az húz. Úgy, mint régen.

Sven szemeiben mintha valami megtört volna.

- Nem húzna, ha te nem akarnád, mert ez kettőnkön múlik. Mindig is rajtunk múlt. Mondhatjuk azt, hogy a Vérszerződés és mondhatjuk azt, hogy a Sors teszi. A megnevezése mindegy. Egy a lényeg, hogy vannak olyan kapcsolatok, amik mélyebbek bárminél. A családom tele van ilyen párokkal és...

- De én nem érzem annak - vette elő a telefonját a boszorkány, mert az rezzent egyet a zsebében. - Ah... Sarah! - nyögött fel.

Sven mit sem törődve a személyesszféra fogalmával kivette a lány kezéből a mobilt és bele pillantott. Kár, hogy nem kötött fogadást, mert Sarah valóban dobott egy üzenetet, még pedig, hogy a sráccal... Nos... nem fog egy hamar végezni.

- Itt aludhatsz - ajánlotta fel, mire Helen szemében mágia lobbant.

- Aha, biztos, hogy nem! Egy kibiztosított vérszövetséggel kettőnk közt, amit te gerjesztesz?!

- Te csókoltál meg - vetette ellen a srác.

Helen körül piros színű mágia sercent fel, amitől Sven ajkára lassú mosoly húzódott. Kiengedte magából az ereje egy részét, mire az árnyak úgy vették körbe, mint az ágak a törzset. Egyek voltak, mégis védték őt és támadtak, ha kellett.

- Ismétlem. Ha szeretnél itt aludhatsz. Elférünk bőven. - fordult meg és indult el a szekrény felé, ami magától nyílt ki.

Sven kikapott belőle egy törülközőt, egy alsónadrágot és egy pólót. Természetesen mindegyik fekete színű volt, amiket utána a lány kezébe is nyomott.

- Pizsamának. - küldött egy gúnyos mosolyt felé.

Helen felmordult, olyan mélyről, amit eddig csak Hallie Beckendorftól tapasztalt a srác. Határozottan dühösen sétált be a zuhanyzóba és zárta be az ajtót. Sven halványan elmosolyodott, mialatt felkapott egy alsónadrágot és egy pizsama nadrágot. Felkapta a telefonját és megnyitotta a húga arcképét a chaten. Pár másodpercig csak körzött felette az ujjával. Már nem beszéltek jó ideje, ami egyáltalán nem volt rájuk jellemző, de Svent lefoglalta az egyetem, a bulik, az ismerkedés és az órák. Végül inkább nem írt semmit, mert... hogyan is kezdhetne bele? Hogy vezetné fel, hogy Helennel egy egyetemre járnak, hogy belezúgott és így tovább.

Félre tette a telefont, elnyúlt az ágyán és elmélkedett. Hogyan kellene Helent csapdába csalnia? Az, hogy kénytelen nála aludni meglepően nagy segítség, de nem akarta kihasználni a boszorkányt. Főleg, mert Helen képes lenne őt egérré vagy valami más csúszó-mászó lényé változtatni.

- Pedig már reménykedtem, hogy a pizsama felső híve lettél az évek alatt... - hallotta meg Helen hangját, meglepően hamar, de lehet túlságosan elkalandozott fejben és sokkal hosszabb időre, mint azt gondolta volna.

Sven felemelte a fejét, mire kiszúrta Helent a fekete felsőjében, ami pontosan a feneke aljáig ért, teljesen elrejtve a shortját. Megnyalta az alsó ajkát, ahogy rájött, hogy nagy hiba volt Helennek ruhát adnia. Olyan volt tőle, mintha a lány hozzá tartozna, mintha az övé lenne. Eddig nem akarta kihasználni, most viszont... hirtelen nagyon is megfordult a fejében. Végülis... egy csókba belemanipulálta valahogy, illetve... nem manipulálta, mert Helen csókolta meg, de nem értette, hogy Helen miért csinálta, ha nem akarta, de... akkor...

Jó. Le kell állnia.

- Peckhedre nem - feküdt vissza, kicsit talán direkt úgy, hogy a hasizmai jobban látszódjanak.

Helen felhorkant, mintha immunis lenne rá. A törülközőt az egyik szék háttámlájára tette, a ruháit pedig az ülőkére. Majd olyan méltóságteljesen, mint egy királynő végig sétált a kis szobában egyenesen az ágy másik oldaláig.

- Csak alvás - figyelmeztette Svent.

- Másra nem is gondoltam - vágta rá gúnyos mosollyal a szája szegletében, majd hirtelen jutott eszébe egy aprócska valami. - Utánam hány pasid volt?

- Számít valamit? - bújt be a jó meleg takaró alá, ami kifejezetten jól esett neki a bőrig ázás után. A haja még mindig vizes volt.

- Neked számított?

Helen megdermedt, majd óvatosan Svenre pillantott. Alig egy karnyújtásnyira volt tőle, hiába volt nagy az összetolt ágy. A szemeit résnyire összehúzta. Vajon tud valamit? A félvérek között is léteznek olyan mágikus dolgok, mint náluk? Hogy képesek bepillantást nyerni mások érzéseibe és múltjába?

- Egy valaki volt - azt nem tudta, hogy miért mondja el Svennek - Egy angliai mágus. Egészen addig jól kijöttünk és boldog voltam mellette, amíg nem állt az utamba. Amíg nem nyúlt bele a fejembe és vette el tőlem a tovább tanulási vágyaimat.

- Nem akarta, hogy ide járj?! Hiszen ez nagyon szép teljesítmény. Ide nem vesznek fel bárkit! - fordult az oldalára Sven, hogy jól lássa a lány arcát, amin meglepően sok érzelem vonult át.

- Nem akarta, hogy találkozzak veled. Attól tartott... hogy ez lesz. Ezért inkább felül próbálta írni az álmaimat. Elérni, hogy eszembe se jusson ide jönni, hiába adtam be a jelentkezésemet és hiába vettek is fel.

Sven elhallgatott, ahogy felfogta Helen szavait.

- Meséltél neki... rólam?! Hiszen...

- Utáltalak? Valahol mélyen igen, de... Nem csak te kerestél engem másokban. - ismerte be Helen - Victor képben volt, hogy mi van köztünk. Tudta, hogy működnek a kötelékek, hogy kell valaki, aki kiszedi az adott személyből a maradványokat.

Sven lassan vonta össze a szemöldökét, ahogy rájött, hogy Ava-ba, a Déméter lányba hogyan szeretett bele. Menekült a Félvér táborbéli rajongói klubja elől és a lány kihúzta őt a csávából. Beleszeretett, de félúton rájött arra, hogy az sokkal inkább egy barátság volt, némi extrával. Aztán abból a kapcsolatból leginkább a barátság rész maradt meg a mai napig. Utána következett Tracy, az Apollón lány, akit már tényleg szeretett, szerelemmel. Nem egy baráti viszonyra hitte azt, hogy bimbózó románc. Ám voltak határok, amiket nem akart átlépni, maga sem tudta, hogy miért és végül a lány szakított vele. Aztán jött Jessica, aki... élete egyik legnagyobb baklövése volt, mert egy olyan világot tárt a szeme elé, ami egy halandónak túl sok és végül...

- Elfelejtettelek - folytatta Helen, mire Sven gondolatai teljesen elcsitultak - teljesen elfelejtettelek és Vicktor rettegett attól, hogy eljövök ide, találkozom veled és mindent, amiért küzdöttünk, amiért szenvedtünk az semmivé válik, mert... 

- Mert itt leszek és elindul minden elölről, mint Romániában - értette meg Sven, hogy Helen miért riadt meg, miért akart mindent átgondolni. 

- Ahogy végül történt és... - pillantott a mennyezet felé a lány. - Az a legrosszabb, hogy az egyik oldalam, az ami menekült előled az elmúlt négy évben, az ordít! - fordult vissza a fiú felé. A szemében tekergett a mágiája. - A másik, akinek viszont nagyon is tetszettél, aki még Victornak sem vallotta be sohasem, hogy mi tetszik benned, az meg... Az meg megcsókolt, úgy röviden. 

Sven elmosolyodott, mert ha Helen Smith nem is értette a fiút, az már tökéletesen megértette őt. A Hádészos óvatosan könyökölt fel és fordult a hasára, csak annyira, hogy lássa a lány arcát. 

- És mi az, ami még mindig tetszik bennem? - kicsit sem volt fennhéjázó a kérdés, sokkal inkább kíváncsi és érdeklődő. 

Helen attól még ferdén pillantott a srácra. Felkönyökölve megtámasztotta tenyerével a fejét, mialatt végig mérte Svent. 

- Victor sötétszőke volt. Utálom a szőkéket, mindegy milyen árnyalat. A fekete hajúakat viszont imádom. 

- Samet leszámítva mindegyik Jackson srácnak fekete a haja. - és egyedül Yuinak és Jane-nek fekete a haja a Jackson lányok közül. 

- Folytassam, vagy ajánlgatod még a rokonaidat? 

- Fiatalabbak nálad... sokkal. És egynek barátnője van, úgyhogy nem működne. Folytasd. - mosolyodott el, ahogy Helen gúnyosan felvonta a szemöldökét. 

A lány csak csendben végig mérte Svent, azt hogy milyen nyíltan mégis kutatóan nézett rá. 

- A szürke szemed, mert sosem áll le. Mindig agyalsz valamin, mindig összefüggéseket keresel. Hogy... - nyelt egyet Helen, mert ismét túl sokat kezdett el elmondani. Felfedi magát. 

- Hogy? - döntötte oldalra a fejét Sven. - Minden oké? 

- Persze. - biccentett a lány. - Hogy te nem olyan vagy, mint a többi srác. Okos vagy, intellektuális és... egyszerűen annyira más. Felnőttesebb, komolyabb, érettebb, de nem a fura 18. századbeli ficsúr jellegűen. 

Sven felkuncogott. 

- Tehát azt szereted, hogy nem vagyok olyan idióta, mint a korosztályom. 

Helen bólintott párat. 

- És az erőd. Van benne valami, ami... egyszerűen mintha hívna. - kereste a szavakat a lány. - Nehéz kifejteni de... Még amikor gyakoroltunk és teszteltük egymást Romániában, már ott éreztem, ahogy lüktet, ahogy hív, ahogy... érzékelem. Mintha a sötétség valamiként a részem lenne, mintha... - hallgatott el, míg Sven lassan elmosolyodott. 

- Talán mert a részed. Hiszen az erőd az Alvilághoz kapcsolódik és fel is esküdtél az Alvilág erőinek, a képességeim magjának.

- Sven... - suttogta Helen, de a srác abban a pillanatban elfordult tőle. 

Az éjjeli szekrényhez nyúlt és lekapcsolta a rajta lévő lámpát. 

- Jó éjt, Helen. 

A boszorkány nem hitt a fülének, ahogy egyértelműen hallotta, hogy a fiú kényelmesen elhelyezkedik az ágyon. Sok mindenre számított, de erre nem. Bár... legalább Sven nem tett semmit. 

- Jó éjt, Sven. 

~~~

Helen a Nap első sugarára ébredt fel, amint az beszűrődött a sötétítő függöny apró résein át. Csak konstatálni akarta, hogy reggel van és átfordulni a másik oldalára, ám ahogy megfordult és beleszagolt a levegőbe egy szokatlan illat csapta meg az orrát. Egy olyan illat, amit nehezen tudott volna összetéveszteni mással: Sven di Angeloé. 

Hirtelen jutott eszébe, hogy mi is történt tegnap este. Ahogy az is, hogy lesz egy két keresetlen szava Sarah-hoz. 

A boszorkány szemei felpattantak, mire megpillantotta az alvó Svent. A fiú haja kócosan meredt szerte szét. A takaró egy részét begyűrte maga alá, amit furcsált, emlékeiből úgy rémlett neki, hogy Sven mindig nyakik beakarózva szokott aludni. Most viszont a mellkasa java nem volt a takarója alatt. A szemei lassan kerekedtek el, ahogy rájött, mi a hiba az egyenletben, hogy Sven mellkasa egy kicsit közelebb van, mint kellene lennie, hogy a saját takarója nem csak magán van, hanem a fiún is, hogy azért érzi ennyire az illatát, mert a karja egy részét kispárnának használta. 

Halkan felnyögött, csakis ő lehet ekkora szerencsétlen. Hát persze, mi volt az egyetlen egy dolog, amit nem akart? Svennél aludni. Erre most mit csinál? A fiúnál alszik és hogyan? Hát a karjaiban, csodás! 

Óvatosan mérte fel a terepet, azon gondolkodva, hogy tud csendben kicsúszni a fiú kezei közül. Eljutni a ruhájáig, átöltözni, vagy legalább felkapni őket és leosonni a szobájába, anélkül hogy Sarah kérdezősködni kezdene és... 

Egyáltalán Sarah kapása távozott már a horogról?! Vagy még mindig vergődik?! Több órás... fogalma sincs mi után biztos, hogy vergődik valahol, csak ugye nem még mindig a közös szobájukban, amiről muszáj lesz elbeszélgetnie Sarah-val, mert több ilyet nem akar átélni!

Bár előbb ebből kellene valahogy kimásznia, de Sven félvér. Arra edzették, hogy érezze a veszélyt, tehát kizárt, hogy csak úgy ki tudjon osonni a szobájából, egyáltalán a karjai közül. 

Helen óvatosan mozdult meg a takaró alatt, mire rájött, hogy Sven másik keze, amit nem kispárnának használt, az a derekán, a keresztcsontja felett pihent. A lány az ajkára harapott, mialatt mit sem törődve a sráccal elkezdett kicsúszni a takaró alól, ám a derekán nyugvó kéz határozottan megszorította. 

- Hova, hova? - nyitotta ki Sven a szemeit. 

- Menekülök... - ismerte be a boszorkány. 

- Áh, már esélytelen - rázta meg enyhén a fejét Sven, mert a párnától nem tudta jobban - A te hibád, viseld a következményeit. 

Helen eltátotta a száját. 

- Mi az, hogy az én hibám?! - kérte ki magának. 

- Letetted a fejedet a párnára, kényelembe helyezted magadat és két percen belül már úgy szuszogtál, mint egy kisbaba, aki a legnagyobb biztonságban érzi magát.

Történetesen abban igaza volt Svennek, hogy rég aludt ilyen mélyen és ennyire pihentetően. 

- Majd elaludtam én is. Aztán olyan cirka 1-2 órával később arra keltem fel, hogy valami a mellkasomba fúródik és lábszáron rúg. Hamar rájöttem, hogy az a valami, valójában valaki és Helennek hívják. 

A lány érezte, hogy a nyakáig elvörösödött. Közben nem sajnálta magát, hanem fejben jól lecseszte áruló testét. Már amikor elhelyezkedett és Sven nem csinált semmit, rögtön megérezte, hogy mennyire leszívta a Kolimpia, a bicikli tároló és úgy az egész nap eseményei. Nyugalmat érzett, végre és... tényleg mélyen aludt. 

- Nem szoktam álmomban forgolódni... - vetette ellen, de hiú érv volt. Sven vele ellentétben ébren volt és végig kísérte a történteket. 

- Hát most összejött - a fiú tekintete tiszta volt. A szürke szemek nem voltak megrovók, hanem vidámak. - De örülök, hogy jól aludtál. 

Helen gyomra megfeszült, de ez kivételesen nem az a kellemetlen fajta volt. Sokkal közelebb állt ahhoz, ami a romantikus regényekben szokott szerepelni. Az a fura pillangó jellegű. Persze ezt sosem ismert volna be. És nagyon gyorsan ki kell találnia valamit, hogy elmeneküljön innen, mielőtt Sven átveszi teljesen az irányítást. 

- Mennem kéne, hogy visszahódítsam a szobám rám eső felét - próbált meg kibújni a takaró alól, de Sven keze még mindig ott volt, egy centit sem moccant. 

A lány visszapillantott a Hádész vérre. A végtelen sötétség mozgott a szeme alatt, olyan lágyan és kicsit sem támadóan, hogy Helennek... Hádész és Perszephoné története jutott róla eszébe. A mítosz szerint az Alvilág ura elrabolta Perszephonét, levitte a palotájába, ahol a tavasz istennője megette az ott termett gránátalma felét. Hirtelen nagyon is elképzelhető változatnak tartotta azt is, hogy Hádész nem rabolta el a csajt, mert másképp nem tudta rávenni, hogy a felesége legyen, hanem valójában Perszephoné vette rá, hogy levigye őt. Kíváncsi volt, meg akarta ismerni azt, amitől mindenki óvta őt. Fellázadni, kitörni az ismertből és mert vonzotta őt az a végtelen sötétség, amit még sosem tapasztalt meg máshonnan. 

- És, ha nem hagyom, hogy kimássz az ágyamból? - vonta fel a szemöldökét Sven. 

Helen gyomra összerándult és ez már határozottan az a pillangós verzió volt. 

- Mágus vagyok - figyelmeztette őt a lány. 

- Nem mérvadó.

- Mert te meg félvér vagy? - horkant fel Helen. - Azért kicsit sokat képzelsz magadról, nem?

- Nem, nem ezért és nem képzelek magamról sokat - sőt, egyértelműen arra is képtelen volt sokáig, hogy elfogadja a sorsát. Ahogy most az is hihetetlenül nehéz neki, hogy a családja jövője nem csak Yui vállán nyugszik, hanem az övén is. A világ megmentése valahogy kevésbé stresszes. - Csak szimplán, mert nem akarsz innen elmenni, maximum elmenekülni, ami nem túl okos húzás. 

Helen résnyire összehúzta a szemeit. Kinyitotta a száját, hogy beszóljon Svennek, de a fiú egy laza mozdulattal átkulcsolta a lábait és az oldaláról a hátára fordította őt. A boszorkány nyelt egyet, ahogy Sven fölé magasodott. A csípője két oldalán térdelt, karjaival az arca és a keze között támaszkodott. 

- Nem menekülhetek el? - suttogta szinte, mert... basszus, Sven másban is változott. Kicseszettül tisztában volt vele, hogy rosszfiús imidzzsel van megáldva és élt is vele. Ha nem is tudatosan, akkor is Helent szinte kenyérre kente vele. 

- Nem - vágta rá a fiú - lefutottunk egy pár kört. Szerelmet vallottam neked. Te pedig elmondtad, hogy mit szeretsz bennem. Mi kell még? 

Helen nem tudott rá mit mondani, mert nem kellett már semmi. Ez elég volt, és mivel Sven nem Victor volt, így elég volt három másodperc, hogy ezt ki is következtesse. Halvány mosoly ült ki a fiú arcára. Ezúttal, először és utoljára nem azt mondta, amit az esze vagy a szíve diktált, hanem azt, amit Aaron Phinskytől hallott. 

- Bár lehet hagynom kéne, hogy elmenekülj, vagy legalább annyit, hogy átöltözz. Nehéz nem neked ugrani, mikor az én felsőmet és alsónadrágomat viseled. 

Mintha egy dinamit végét gyújtotta volna meg Sven. Helen szemében az ereje szikrája fellobbant. A fiú érezte a mágiáját a lánynak, úgy lüktetett alatta, mint egy élő szív. Sosem érezte még ennyire kristálytisztán, ilyen pulzálóan. Már sejtette, hogy mit érezhet Dan a sárkánygénjeivel, amikor egy démon vagy egy mágus van a közelében. 

A fiú elmosolyodott, mialatt a tegnapi naphoz hasonlóan kiengedte az erejét. Belepte a szobát egy másodperc leforgása alatt, úgy vette körbe Helent, mintha el akarná nyelni. A boszorkány mágiája azonban félre hessegette az erejét, letapogatta, vizsgálta. 

Sven felvont szemöldökkel figyelte az egészet, ahogy Helen is. A vörös színű por és a fekete massza, amit általában csak Aelin szokott a felszínre engedni egymással foglalkozott. Nem bántották a másikat, feltérképezték. 

- Ez durva - suttogta Sven. 

- Anno... nem csináltunk ilyet az erőnkkel... - pislogott fel a fiúra Helen. 

- Nem. Mit szeretnél boszi? - ült fel a sarkára a fiú. 

Helen majdnem rá vágta, hogy lelépni, de még időben becsukta a száját. Sven erejére nézett, az Alvilág sötétségére, ami visszább húzódott, el tőle. Nagyon át kellett gondolnia, hogy mit mondjon Svennek, mert ez egy próba lesz. 

A fiúra emelte a tekintetét, aki nyíltan meredt rá. Látta benne, hogy mennyire türelmetlen, hogy mennyire... félt. Enyhén összevonta a szemöldökét, mialatt végig pörgette magában, hogy mi történt, hogy mit mondott neki Sven. 

- Egy dolgot nem értek. Miért? Mi miatt jött a 180°-os fordulat? - vonta fel a kérdőn a szemöldökét. 

- Kifejthetem később? Sokkal később? Megvárod? 

- Mennyire később? 

Sven megvonta a vállát. 

- Jobb esetben pár nap, esetleg hét. Rosszabb esetben több hónap, vagy évek. Nem tudom. 

- Köze van ahhoz, amit láttunk?  

- Eléggé - biccentett a fiú. 

- Megváltoztat sok mindent? - tapogatózott Helen. 

- Akár az egész felfogásodat és nem biztos, hogy jó irányba. 

Volt valami abban, ahogy Sven kimondta a mondatot. Helen nem tudta volna megnevezni, hogy mit érzett a fiú szavai mögött. Csak azt, hogy az ereje... lüktetett, mert igazat mondott. 

- Akkor megvárom - mosolyodott el halványan - és... Akkor mi legyen? 

- Attól függ. Maradsz vagy mész? 

- Tegyük fel, hogy maradok - tolta fel magát ülő helyzetbe Helen, így a fiú még mindig vele szemben volt, a lábain egész pontosan, de a testsúlya nem volt rajta, mert a sarkain ült. - Mi lesz akkor? 

- Akkor... Vegyük úgy, hogy elfogadod a vérszövetség dolgot? 

- Amit te gerjesztesz? 

- Nem tőlem jött a repkedő pillangó érzés - vetette a szemére Sven. 

- Azt ne mondd, hogy kezded érteni, ezt a cuccot! - képedt el Helen. 

- Kicsit. Megmutatom. Csak... Ne állj ellen, jó? 

A félvér megfogta a boszorkány kezét mialatt az erejéhez nyúlt. Ha ő érzi a lüktetést, akkor Helennek is éreznie kell és ha szóban elmondta már párszor, ideje másképp is. A lány csuklójára tekeredett Sven képessége. Kedvesen, lágyan és... Helen lassan érezte meg, hogy mire gondolt Sven, hogy olyan volt, mintha egy ajtóhoz hívnák, csak nem kellett lenyomnia a kilincset, az valahogy magától nyomódott le és nyílt ki résnyire, választást hagyva Helennek. Bemerjen nézni mögé? Vagy sem? 

Miért is kellene félnie? Sven szemeibe nézett, amikben örvénylett az ereje. Emlékezett rá, amikor először találkozott az Angelo testvérpárral és Sventől sosem kellett tartania. Még akkor sem tudta őt bántani, amikor mérhetetlenül dühös volt rá, mert... mert... 

- Miért csak te tudtál akkor megérteni? - csúszott ki a száján, de Sven elmosolyodott. 

- Miért, most nem tudlak megérteni?

- De én nem értelek téged. 

- Majd megfogsz. Már most megtetted hozzá az első lépést. 

- És ez elég? 

- Nekem bőven az. Nekem te kellesz, Helen. Minden pozitív és negatív tulajdonságoddal együtt. Minden kis hibával a múltban, főleg mert lesz még belőle, mindkettőnk oldalán. De mindent meg lehet oldani, nemde? 

Helen lassan elmosolyodott. A fiú ajkára pillantott, majd a csuklóján tekergőző erejére. 

- Ezt is érzed? - vonta fel a szemöldökét. 

- Igen. A másikat is. 

- A másikat...?! - kerekedtek el a szemei, mert... magának sem merte bevallani, hogy... 

Sven felkuncogott, majd előre hajolt és az ajkára tapasztotta a száját. Helen megfeszült, ahogy megérezte a fiú erejét, azt ami az ajtó mögött volt és reflexből irányította oda a sajátját. Sven gondolatait érezte mögötte, a vágyait, hogy... volt ott valami, amit nem látott tisztán, de nem is érdekelte, mert lefoglalta az a csomó más dolog. 

"Kellesz nekem. Szükségem van rád. Kit érdekel a vérszövetség? Kit érdekel, mikor a Sors egymásnak szánt minket. Hozzám tartozol és én hozzád." 

Nem mondta ki, csak gondolta és... Ez hogy lehetséges? Ez a vérszerződés, de... nem ezt érezte, mert... 

"Túlgondolod" 

Belenevetett a csókba, ahogy Sven is. 

- Nem kell túlgondolni - súgta az ajkára - Válaszold meg egyszerűen a kérdésem, a lehető legegyszerűbben, azzal az egy szóval, ami először az eszedbe jut. Miért kerestél másban? 

- Mert hiányoztál. 

- És miért hiányoztam? 

- Mert te voltál az első és egyetlen srác, aki megmozgatott bennem valamit. 

- Mit? - csillantak fel a fiú szemei - Csak mondd ki. 

- Egy olyan részemet, amit én se ismertem. Ami miatt hinni kezdtem a szerelemben.

Sven elvigyorodott és azt a két centi távolságot megszüntette. A lány hajába futtatta az ujjait, míg a boszorkány átkarolta a nyakát. Helen teljesen elveszett. A gondolatai hosszú idő után először elhallgattak és csupán egyetlen egy hang létezett a fejében, az is mindenáron Svent akarta. Érezte az erejét. Érzett mindent belőle. Át engedett valamit a fiú. Valamit, amit most kicsit sem akart értelmezni.

A lány beleharapott a fiú ajkába, mire az felnyögött. Helen a hajába túrt, míg Sven a dereka köré fonta a másik kezét. A félvér a sarkáról az ágyra ült, a lányt magával húzva, át az ölébe. Rég élvezett ennyire bármit is, rég hagyta magának, hogy a figyelme ennyire elkalandozzon. Csak az létezett, ahogy Helen a combjaival átfonta a törzsét. A kezei, amikkel a nyakába kapaszkodott. A puha ajkai. Istenek, túlságosan vágyott rá. 

Helen a bal kezével lejjebb simított a fiú nyakáról a mellkasára. A srác a csókjából is érezte, hogy megtorpant, mert elkezdte feltérképezni őt. Apró volt az érintése, tapogatózó és aranyos.

Elszakította a lány szájától az ajkait és végig csókolt az állkapcsán, egészen a nyakáig, ahol megállt és előbb a nyelvével simított végig a puha bőrfelületen, majd a fogaival. A boszorkány testén bizsergés futott végig, amit Sven jól érzett. Mosoly ült ki a szájára, mialatt megszívta a lány nyakát ott, ahol bőre a legvékonyabb volt. Helen belekapaszkodott a mellkasába és hátra vetette a fejét. A bőre alatt hömpölygött az ereje. Sven köré akart fonódni, elveszíteni a masszív határokat, ledönteni a falakat. Lejjebb simított a kezével, le a fiú hasa felé és az volt a baj, hogy máshová is le akart jutni. 

Sven felkuncogott, ahogy megérezte Helen ujjait a hasán játszani, majd a köldöke alatt. Ezt a játékot ketten játszák és mennyire jól esett neki, hogy ezt most a boszorkány kezdte.

A fiú keze lejjebb csúszott a lány derekáról. Le egészen a póló aljához, ami már felcsúszott annyira Helenen, hogy nem a feneke alatt volt, hanem a csípőjén. Egy laza mozdulattal behatolt a felső alá. Egy pillanatra megállt a keze, ahogy megérezte, hogy a boszorkányból mekkora hőség áradt. Mint egy kazán, olyan forró volt a tenyere alatt, mellette pedig hihetetlenül puha, selymes és lágy. 

- Sven... - nyögte Helen, ahogy a fiú ujjai megálltak. 

- Hm? - mormogta a nyakába. 

A lány nyelt egyet, a pulzusa felgyorsult. Sven egy oldalpillantást vetett Helen arcára, amire kéj ült ki és túl sok vágy. A fiú az ujjaival felfelé indult, a boszorkány bordái felé. 

- Bassza meg - váltott át magyarra a lány, amitől Sven elnevette magát. Mert egy dolgot megjegyzet erdélyi útjuk alatt. Helen csak akkor vált át ilyen hirtelen angolról magyarra, ha káromkodik. 

A lány elkapta az egyik kezével a fiú állát, maga felé fordította és megcsókolta őt. Innentől pedig elvesztették a kontrolt maguk felett. Helen ereje tekergett, ki akart törni. Svent érezte, a sötétséget, ahogy lüktetett körülötte, vagy az is ő lenne? Egyáltalán külön van még kettejük ereje, vagy már össze akarnak olvadni? 

A fiú egy gyors mozdulattal lefektette Helent az ágyra. A lány egyik kezével a nyakába kapaszkodott, de nem esett kétségbe, a srác abban is kételkedett, hogy egyáltalán felfogta-e a pozíció váltást, mert nem tűnt úgy. Az ő ujjai még mindig a lány pólója alatt voltak, csak most már olyan egyszerűen hozzá fért, hogy az túl nagy szabadsággal járt. Helen kapkodta a levegőt, ami Svenen nem segített, túl izgató volt. Túl erős inger és ő túl sok mindent akart, de mind ugyanoda vezetett. Helent akarta. Olyan sokféleképpen, ahogy mást sohasem, ahogy korábban senkit sem. 

Hogy állt ennek az erőnek ellen 15 éves korában? Egyáltalán melyikük gerjeszti? Számít ez egyáltalán? Nem egy kicsit sem, főleg mert Helen kezét megérezte a nadrágja madzagjánál és a feje egy másodperc alatt kiüresedett. Elszakad egy pillanatra a lánytól, hogy le nézzen, ám Helen hirtelen megállt. 

- Le ne állj! - suttogta az ajkára, vissza pillantva a barna szemekre, amikben az a kis zöld, most szinte szentjánosbogárként világított. 

- De... Mintha... Mintha éreznék... - bizonytalanodott el a lány. 

Sven nem értette miről beszélt. Lefoglalta az, hogy az ő ujjai hol jártak éppen, mert már nem Helen bordáin, hanem a melle alsóívénél. Ám abban a pillanatban Sven is megérezte. Egy új energia volt a szobában. 

Hátra kapta a fejét, mire a konyhapult mellett a tátott szájú Aelint szúrta ki. Az árnyék még fodrozódott mögötte. Egyértelmű jele volt, annak, hogy a húga alig pár másodperce árnyékutazott be. De Aelin egyáltalán nem a testvérét nézte.

- Helen Smith?! - nem tudtak már hová kerekedni a szemei. 

- Aelin di Angelo... - suttogta a boszorkány. 

Sven káromkodott az orra alatt és ilyen gyorsan még nem rántotta ki a kezét póló alól. Bár eddig nem is keveredett ilyen szituációba. Aelin tudta, ha a barátnője lenn volt az Alvilágban és nem zavarta őket, de ez merőben új szituáció volt mind a kettejüknek. Helen úgy engedte el a nadrágja madzagját, mintha égetne és még Sven is meglepődött rajta, hogy a boszorkány milyen gyorsan kimászott alóla. 

- Jobb, ha megyek! - szedte össze a ruháit. A cipőjébe is csak beleugrott. 

Sven rá akarta volna vágni, hogy ne, de a húga tekintete... Megijesztette. Egyszerre volt hökkent és mellette mérges a pillantása. Mint egy vulkán, ami már ontja magából a füstöt, mielőtt kitörne. 

Helen futólag vette csak észre, hogy Aelin már vele egy magas. Az utolsó emléke az volt róla, hogy a válláig ért, de nem most akarta ezt megtárgyalni. Hamarabb elhagyta a terepet, mint a patkányok a süllyedő hajót és a testvérpár kettesben maradt. 

Sven felsóhajtott, ahogy a húga felé fordult. 

- Kezdj bele! - törődött bele, hogy Aelin... szét fogja szedni. 

- Helen Smith?! - ismételte magát a húga, ami kifejezetten ijesztő volt. - Na jó! - sétált hozzá és állt meg vele szemben, mintha ő lenne az idősebb. - Először is, három hete ignorálsz! Le se szarsz, hiába írok neked, felületes válaszokat adsz nekem. Írtam neked tegnap, hogy ma meglátogatlak, ha nem tolod haza a képedet reggel 10-ig. Nem láttad, gondoltam oké, lehet potyára jövök, mert Madisonnal vagy, de nem! Hogy a viharba keveredtél össze Helen Smith-el? Mikor akartad elmondani? És mi van Madisonnal?

Sven értetlenül meredt a húgára. 

- Mit nézel ilyen bambán?! Le tagadom, hogy magas az IQ-d! - vágta rá a lány - Válaszolj a kérdésekre! 

- Mi van?! - értetlenkedett tovább a srác. 

- Én is ezt kérdem! Nem fogom elismételni! Ne is várd! - kiabálta szinte. 

- Mi lenne Madisonnal? Miről beszélsz?! 

Aelin álla félő volt, hogy a padlón fog kikötni. 

- Madison Bradford. Tudod kb. 175 centis csajszi, az álladig ér, barna haj, barna szem, Aphrodité, a szerelem istennőjének a lánya és a barátnőd több, mint egy éve! Hacsak nem dobtad az elmúlt három... - a lány elhallgatott, ahogy kiszúrta, hogy a bátyja lesápadt. - Nem dobtad az elmúlt három hétben. A keresztények istenére! Mi a francot csináltál?! - most már tényleg kiabált. - Te... Megcsaltad Maddiet?!

- Nem feküdtem le Helennel... - kereste az emlékei között, hogy mikor jutott eszébe utoljára Madison. Egyáltalán mikor írt neki? A hét elején? 

- De le akartál, azt láttam! - ordibált vele a húga. 

- Befognád egy kicsit?! - kiáltott rá Sven, mire Aelin elhallgatott, de nem a mondat miatt, hanem a bátyja arca miatt. 

A testvére kétségbeesett. Minden jelét tökéletesen látta. Aelin leült Sven mellé és átölelte, mert a... a bátyja félő volt, hogy összeomlik.

- Elmeséled mi volt az elmúlt három hétben? - kérdezte sokkal szelídebb hangon Aelin. 

Sven alig láthatóan biccentett. Olyan halkan beszélt, hogy Aelinnek hegyeznie kellett a fülét és hamarosan megtudta, hogy Sven az egyetem első napján belefutott Helenbe, szó szerint. Eleinte minden maradt a régiben, majd megsajnálta a boszorkányt, amiért írásban nem olyan jó az angolja, mint szóban és elhatározta, hogy segít neki elméleti matekból. Aelin magában megjegyezte, hogy Amyt, aki tudott mindenről, továbbá Janet, Samet és Demetriát finoman, de érzéssel kupán fogja vágni, amiért elfelejtették őt beavatni abba a fontos részletbe, hogy a testvére egyenes úton haladt afelé, hogy beleszeressen Helenbe. A testvére utána kifejtette azt is, hogy Yui szöges ellentétben álló tiltása ellenére előre utazott a jövőbe, ahol találkozott...

- Láttad Noaht? - lepődött meg Aelin. - De ő téged... 

- Nem látott. Egy alternatív síkon voltunk abban a jövőben. Ott az már nem a családunk jövője volt. Azért mutatta meg Amy, hogy tudjam miért kell harcolni, mit kell keresni és... megláttam, hogy a jövőbéli Helen hogyan nézte Noaht - pillantott fel most először a húgára - Igazad volt az ostoba páros és Sorsos dologgal, mert... Helen lesz Noah anyja. 

Aelin enyhén összevonta a szemöldökét, ahogy eszébe jutott Sven mit mondott, hogy nem fog megházasodni, hogy Noah nem fog megszületni, ha rajta múlik és... az anyjuk gyűrűjét levitte a Tartaroszba. Kihívás volt magával szemben, hogy ne legyen bolond és gondolja meg alaposan, ha meg akarna házasodni és...  mellette kihívás a leendő feleségének is. Vagy megszerzi a gyűrűt, vagy meghal a Tartaroszban. 

De esze ágában sem volt elmondani ezt Svennek, Helennek végképp nem. 

- És simán elfogadtad? - kérdezte helyette. 

- Dehogy. Leittam magam a sárga földig és ittasan rájöttem arra, hogy... Arra amikkel jöttél, hogy túlreagálom a vérszövetséget. Nem fogadom el azt, ami nekem egyértelmű másoknak pedig egy harc. 

- Hogy Helent neked szánta az egész univerzum? - jelent meg egy gúnyos mosoly a szája sarkában. 

- Ne gúnyolódj! - vetette a szemére Sven. 

- Tehát igazam volt. 

A fiú morgásából rögtön tudta, hogy mennyire is igen. 

- És Maddie? 

Sven az ajkára harapott, majd megdörzsölte az arcát. Aelin pedig egyből értette a fiú minden reakcióját. 

- Elfelejtetted. 

- Teljesen... - bámulta a padlót Sven. 

- Mert Helent annyira meg akartad szerezni. 

- Nem csak az. Mintha... Mintha eltűnt volna onnan. Létezik egyáltalán ilyen?! - kelt fel ingerülten. - Egy évesek lettünk alig pár hónapja és csak úgy elfelejtettem?! - mérges volt magára, mérges volt arra, hogy Aelin megjelent és rávilágította erre. 

- Vérszövetség. 

- De magamtól akartam Helent! - kapta a fejét a húgára. 

- Nem számít. Akadály volt előtted, a szerződés pedig gondoskodott róla, hogy eltűnjön, azzal hogy olyan mélyre száműzte a fejedben, ahol a lojalitásodnak sincsen hatásköre. 

- De én nem szoktam megcsalni a barátnőmet! 

- Most megtetted - vonta meg a vállát Aelin - És? Nálad rosszabbak is megteszik. Az a lényeg, hogy mit fogsz csinálni? Helent akarod. 

- Rohadt életbe, hogy ezt tudod! 

- Csak 12 éves korom óta tudom - forgatta meg a szemeit a lány - Még azt is nagyon jól láttam, hogy Dan és Lin mennyire odáig vannak egymásért... Beszélned kell Madisonnal. 

- Totálisan ki fog akadni... - nyelt egyet a fiú, mert... Nem ezt akarta. Nem így akarta. Maddie... hogy felejthette el? - Tudod az a szörnyű, hogy Sam és Jane sokszor kérdezték, hogy mi van vele és... - rázta meg a fejét - Valahogy sosem értettem miért kérdezik, miért jönnek vele és nem is... 

- Nem érdekelt. 

- Kicsit sem...

- Maddie Aphrodité lánya, ha van valaki, aki megértheti, hogy miért csináltad ezt, akkor az ő. Beszélned kell vele. 

- Jah...

- Minél hamarabb - tette hozzá Aelin, hogy ha nem lenne egyértelmű. 

- Igen... - helyeselt a srác is és sétált a cuccához, ahol a telefonja volt - Nem akarom őt bántani... 

- De bántani fogod és akkor már jobb minél előbb megtenni, mint húzni ezt az egészet és átverni őt. Nem? 

- Mióta vagy okos? - húzta el a száját a srác. 

- Dan visszajött és... - sóhajtotta - Lin egyfolytában vele van. Mellette ott a gimijük, ahová éppen beilleszkednek. Natnek is lett egy barátnője, aki... valamiért kicsit hasonlít rám. Már nem csak viselkedésben, hanem stílusban és... Lin is sok mindent zagyvál, ha nem éppen Dannel van, ami elég ritka és... - hadovált össze-vissza - És... Junie meg kémkedik, mint mindig és... és... és...

- Nem tudod, hogy hol a helyed - értette meg Sven. 

A húga összepréselte a száját. 

- Nem... - suttogta. 

- Tudod... Nem azért kezdtem el gimibe járni, mert annyira élveztem, hogy időnként inkompetens tanárok oktatnak, hanem... Mert tudtam, hogy választanom kell. Vagy marad minden ugyanúgy, mint eddig és akkor elszigetelem saját magamat a családomtól és a lehetőségektől. Vagy pedig kimozdulok a komfort zónámból. Eleinte csak kicsit, majd sokkal jobban - mutatott körbe a koli szobájában - Eldöntöttem, hogy nem leszek olyan, mint a legtöbb Angelo. Nem vonom ki magamat a társaságból és azok közül, akik a barátaim lehetnek. 

- De én nem akarok gimis lenni... - nyögte szinte Aelin. 

- Akkor emészd még kicsit. Van időd kitalálni. Adj magadnak fél évet, vagy egy egészet.

Aelin elhúzta a száját, majd ahogy Sven mellé ült szorosan hozzá bújt. A testvére szorosan átölelte őt. 

- Mikor mész el Maddiehez? 

- Még nem írtam neki... 

A lány csak a telefon felé hajolt és megnyomta a hívás gombot. 

- Akkor beszélj vele!

- Aelin! - kiabált szinte a húgára, aki csak gúnyosan elmosolyodott. - Maddie? Szia. Tudunk találkozni a mai napon? A római vagy a... a görögben, oké. Mondjuk két óra múlva? Szuper. Szia. - nyelt egyet, jólláthatóan akkorát, mintha egy vasgolyót kellett volna leküldenie a torkán. 

- Azt mondta, hogy szeretlek? - vonta fel a szemöldökét Aelin.

- És hiányzom neki... Rohadék vagyok. 

- Legalább egyszer tényleg a rosszfiús imizsednek megfelelően viselkedsz. 

Sven csak lehajította az éjjeli szekrényre a telefont. 

- Mi van azzal, hogy Nat csaja olyan, mint te? - pillantott felvont szemöldökkel a húgára. 

- Ne is kérdezd... Lin kezdte, nem hittem neki. De... Egyre többször találkozom velük és... Mintha egy kedves ikrem lenne... 

- És Natnek bejön?!

- Mondom! Ne kérdezd! - emelte fel a kezét - Mi a reggeli? Menjünk el valahová? 

Sven le akarta hurrogni a húgát, de... nem ártott volna neki egy séta. 

- Felöltözöm és mehetünk. 

- Maddiet is így dugtad meg az erdőben, mint most majdnem Helent? 

- Aelin... 

- Meg a vécében azon az egyetemi bulin? 

- Húgi! 

- Csak érdekel. Amúgy, hogy az istenbe került a szobádba a boszorkány? 

- A szobatársának kapása volt. 

- Oh... - állt fel Aelin az ágyról, mialatt a bátyja magára kapkodta a ruháit. - Legalább neki is az lett. Nem vagy te rossz halacska! 

- Leszámítva, hogy utálom a vizet. 

- Selejtes hal, de nincs választása. 

- Kösz... - rázta meg a fejét Sven és bújt bele a cipőjébe. 

A testvérpár két percen belül el is hagyta a kollégiumot.