Extra hosszú rész következik Selma szemszögéből. Az extra hosszú alatt 4820 szavas fejezetet értek. Jó szórakozást hozzá. Véleményeteket várom commentben.

Ed csak húsz perce próbálta belőlem kiszedni az információkat a démonná változtatása illetően. Én pedig csak mosolyogva hallgattam, ahogy szépen lassan kiakad. De olyan kellemes volt visszaadni a véres incidenst. Sokkal jobb a lelki fájdalom, mint a testi. Erőteljesebb. Hosszabb. Bár... a testit sem érdemes alábecsülni. A legjobb a kettő kombinálása.

Mosolyogva fordultam Edmundhoz.

- Gondolkodj már. - tettem az arcára a kezem, miközben zöld szemeibe bámultam. - Ha én egyetlen csóktól démon lettem, halhatatlan. Akkor te, már ha megcsókoltalak, miért lettél fél démon?

- Van pár variációm. - fonta össze a mellkasa előtt a kezét, szeme kihívóan felcsillant. - Mert halott voltam, így nem pont úgy hatott a... az. Mint egy élő esetében. Illetve. A félistenségem miatt.

- Hm... - mosolyodtam el szélesen, játsszak még vele? Na jó. Kíméljük szegényt. - Nem csókoltalak meg. Sosem változtattam senkit teljes démonná két okból. A teljes démon fölött nem lett volna hatalmam és mégis csak egy csókról beszélünk. Más se hiányzik a hátamra, mint, hogy minden jött mentet lekapjak. A fél démonokhoz, bőven elég egy puszit nyomni a homlokukra. Mint egy óvó anya lefekvés előtt a kisfiának.

- Hogy mennél a Tartarosz legmélyebb bugyrába!! - csattant fel Edmund, mire csak még szélesebben mosolyogtam.

Jó ízűen felnevettem és elléptem a férfitól.

- Ilyenkor bánom, hogy nincs egy tükör a kezemben, hogy megmutassam a képedet. - dőltem neki a korlátnak.

- Jó dolog szórakozni másokkal? - kérdezte.

- Egy halhatatlan élete Ed. - lepte el a testemet valami keserű érzés - Unalmas. Fárasztó. És nincs vége. Soha. - Edmund arcára szomorúság ült ki. - Ezért nem fogadtad el a halhatatlanságot te sem. Igaz?

- Igen. - biccentett a férfi. - 16 évesen. Minden jóból kimaradni és megkapni az örök életet... Kegyetlenség.

- Hallie érdeme főleg, nem de bár? - markoltam bele a korlátba. Ha az a lány nem lett volna...

- És a testvéreimé. Nem akartam itt hagyni őket. - állt meg mellettem. - Látod azt ott? Azt a dűne szerűséget? - mutatott a távolba.

Közelebb léptem hozzá, hogy lássam merre mutat.

- Abu Szimbel.... mire számítsak? - néztem fájó szívvel a férfira.

- Mikor jártál utoljára ott? - kérdezte erre.

- Mikor elfoglaltuk. - feleltem.

Edmund arca megfeszült. A gyomrom hirtelen görcsbe rándult.

- Semmi jóra ne számíts. Légy erős. - A hajó jobbra kanyarodott. Én pedig balra zuhantam. Ed kis híján elnevette magát.

- Hahaha. Nagyon mókás. - gúnyolódtam, és ekkor ugrott be, hogy Edmundot nem láttam nevetni hosszú ideje. Az a kis mosoly máris eltűnt az arcáról és a kormányhoz sétált. Gondolkodva bámultam utána. - Mikor nevettél utoljára tiszta szívedből? - bukkant ki belőlem.

Hanyagul rám pillantott. Zöld szeme egy pillanat alatt sötétebb lett.

- Nem tudom. Hall még élt. - felelte.

Döbbenetemben elkerekedett a szemem.

- Mint démon. Akinek meghalt a két legjobb barátja tudod mit tanácsolok? Ne hagyd, hogy azok határozzanak meg akik körülötted vannak. A sorsod a te kezedben van. Hall meghalt. Nem hinném, hogy így akar látni téged. Azzal, hogy vágyakozol utána csak fájdítod a szívedet...

- Már rég nem vágyok utána. - szólt közbe. - Már... jó ideje nem álmodtam róla és... jó ideje nem... Mindegy.

- Nem hallucinálod be? - kérdeztem halkan, de persze, hogy meghallotta.

- Pontosan. Az emlékek... egyre kevésbé emlékszem milyen volt... egyre homályosabb előttem a képe, akárcsak Susané és Peteré is. Emlékszem rájuk, de... egyre nehezebb felidézem a hangjuk csengését, a kis arc rezdülésüket.

Ösztönösen átéreztem mi baja. Ha nem lennének Alexandroszról és Héphaisztónról olyan hitelesek a képek én sem emlékeznék rájuk. Hirtelen azon kaptam magam, hogy megfogom a kezét és lelket öntően megszorítom. Fojtogató érzést éreztem, amit már régen nem. Hasonlót, mint amikor megláttam Karnak templomát. Valami belülről marni kezdett, ahogy eszembe jutott Alexandrosz. Én is azt tettem volna Ed helyében, mint ő velem, ha ő cseszegette volna a barátaimat... a volt barátaimat... akik már réges régen meghaltak. Homályosan láttam és pár másodperc alatt rájöttem, hogy a könny rétegtől. Jó erősen megdörzsöltem a szemem.

- Jól vagy? - pillantott rám Ed.

- Persze. - köszörültem meg a torkom, pedig belül ordítani akartam.

Egyre inkább halandósodom. Átveszik felettem a hatalmat az érzelmek. Nagy előnye a démonságnak és a halhatatlanságnak, hogy képtelenek vagyunk mások iránt bűntudatot érezni. De most... egyszerre szakad rám minden. Ha messze lennék Egyiptomtól, Macedóniától, Görögországtól... talán még megúsznám, de így...

Edmund kezét a vállamon éreztem. Halvány mosoly bujkált a szája sarkában, mire szomorúan elmosolyodtam.

- És még én panaszkodok, hogy mennyire nehéz... - motyogta Ed. - Én nem vagyok több ezer éves. - kicsit megszorította a vállam.

A korlátra támaszkodtam és inkább a hömpölygő vízre szegeztem a tekintetemet. Ahogy lehunytam a szememet azonnal változott alattam a hajó. Egy hadihajón termettem. Elöntött valami teljesen más régi érzés. A hódítás öröme. Felpillantottam a vízről. A táj a régi volt. Ahogy a perzselő meleg is. Felnevettem miközben megpördültem.

- Jó kedvedben vagy? - megmerevedtem a hang hallatán. Lassan pillantottam fel a kormány irányába. De a férfi már a lépcsőn sétált lefelé. - Mi a baj? Úgy nézel rám, mint aki halottat lát.

A férfi megállt előttem. Zöld szemei melegen és bölcsen fénylettek. Sötétszőke, majdnem barna haja a melegtől a homlokára tapadt.

- Alexandrosz... - motyogtam.

- Csak nem napszúrást kaptál? - kérdezte mosolyogva.

Még mindig hökkenten bámultam őt. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy...

- Alexandrosz... - suttogtam hitetlenkedve.

- Nyilván napszúrást kaptál. Pihenj le mielőtt elérnénk...

- ALEXANDROSZ! - ugrottam a nyakába.

Döbbenten felhördült, majd a karjaiba zárt.

- Héj... minden rendben? - kérdezte kételkedve, de nem akartam elengedni. Mai kifejezéssekkel élve, bármekkora pszichopata, szadista állat én imádtam őt. Pont ezért mert egy földhöz ragadt zseni volt. Athéné egyik leszármazottja, hiszen a királyi dinasztiák első személyei az ő gyermekei voltak.

- Ha tudnád mennyire. - húzódtam el tőle annyira, hogy a szemébe nézhessek.

- Sok minden vár még ránk. - simította ki az egyik hajtincsemet a szememből.

- Nem elég, hogy a tiéd Felső és Alsó Egyiptom? Legyőzted III. Dárajavaust. Mit akarsz még?

- Megmondjam mit? - támaszkodott a korlátnak, miközben a derekamon pihentette a kezét.

- Különben mért kérdezném... Felség. - gúnyolódtam.

A férfi elmosolyodott és végig mutatott a Níluson. Távolba a messzeségbe és Kairó irányába.

- Hogy ez az egész Görögországhoz tartozzon. De kelleni fog... egy helytartó. Valaki akiben megbízok. Aki elég okos, hogy megkedveltesse magát az egyiptomiakkal és befolyást gyakoroljon a mágusokra.

A szívemben felpattant egy lakat. Tátott szájjal bámultam a férfira.

- Én? - kérdeztem.

- Rajtad kívül csak a tanítómban, Arisztotelészben bízok meg egy ilyen fontos feladatot illetően.

- Köszönöm. - suttogtam áhítattal.

- Én fogom megköszönni. Ha fenntartod a birodalmam ezen részét. - szorította meg a kezem, mire kellemetlen érzés férkőzött a tudatomba... Edmund... Az érzés... Nem! Ez... Tévedés.

Alexandrosz maga felé fordított, mire egy undorodó hang verte fel a hely némaságát.

- Ha smároltok kidobom a taccsot.

- Akkor dobd ki hátul Héphaisztón. - vágtam rá reflexből.

A katona. Triónk harmadik kereke csak a szemét forgatta és lelépett. Alexandrosz elismerően biccentett, majd lehajolt hozzám és megcsókolt.

- Selma....

Elhúzódtam a királytól.

- Ed? - kezdtem el pislogni, mire a kép elhalványodott. Edmund összevont szemöldökkel bámult engem. A keze még mindig a vállamon pihent.

Felpillantottam rá, miközben belülről mardosott a fájdalom. Főleg, amikor megláttam Ed zöld szemeit. Hogy nem vettem észre eddig... pontosan ugyanolyanok, mint Alexandroszé...

BUMM!

Oldalra vágódtam. Végig csúsztam a padlón és éppen idejében kaptam el a korlát szélét mielőtt legurultam volna a hajóról. Edmund tőlem nem messze olyat káromkodott, hogy még Hallie is megirigyelhette volna. Felhúztam magam a fedélzetre, majd körbe kémleltem. 

Hogy felejthettem el... 

- Albínó krokodil! - mondtam, miközben a legalább 5 méteres fehér hüllőt bámultam. 

- A mágusok egyik segítője... - folytattuk kórusban Eddel, mire egy pillanatra döbbenten végig mértük a másikat. 

- Az normális, hogy én tudom, de te honnan... - kezdte Ed. 

- Hahó! Időszámításunk előtt 356-ban születtem! 

A krokodil újra neki veselkedett a hajónak, mire megint elindultam lefelé, de Ed elkapta a kezemet. 

- Te vagy Poszeidón porontya! Csinálj valamit! - mondtam idegesen. - Vagy adj egy kardot! 

- Csinálok! Megakadályozom, hogy krokodil vacsora légy. - rántott vissza a férfi, majd a kezében megjelent a japán stílusú kard, amit Hall csinált neki. Középen ketté vált a fegyver, majd az egyiket nekem adta. - Csak, hogy tudd... Először is ez Szobek felség területe. Nem Poszeidóné. Másodszor: ez a kard semmit sem ér ellene. Fogpiszkálónak tökéletes lesz miután megevett. 

- Egy karddal csodát lehet művelni Ed. - mosolyogtam a fiúra, mire a szemei néma kérdést tettek fel. 

Én csak lassan kifújtam a levegőt a számon. A korlát végéhez sétáltam. A krokodilt figyeltem. Amikor kiszúrtam a feje tetején az ismerős jelet azonnal elmosolyodtam. A vitorlára siklott a tekintetem. Milyen jó, hogy 2390 év alatt semmit sem változott a hajók alap felépítése...

- Kormányozd a hajót Abu-Szimbel felé, maradj a nyílt vízen. - néztem Edre. 

- Ha a nyílt vízen maradunk elkap. 

- Ha kikötünk akkor is. Tedd amit mondtam! 

Edmund a krokodilra nézett, aki kiugrott a vízből és ha a kormány nem lenne Ednek köszönhetően automata üzemmódban a hajón landolt volna a hüllő. 

- Te papoltál bizalomról Ed! Nem én! 

Alaposan végig mért, majd megállapodott a tekintete a szememen. Fogalmam sincs mit sugározhattam de csak sóhajtott egyet, majd felrohant a kormányhoz. 

- Ed a kard! - kiáltottam, mire a férfi ledobta a fegyvert. 

Elkaptam a markolatánál fogva és megpörgettem a két fegyvert. 

Nem vagy halhatatlan. Nem vagy szuper sebes. Nem tudsz teleportálni. De letudod győzni, ha 24 évesen legyőzted őt halandóként most is letudod. 

- Hé! - léptem a korláthoz, mire a krokodil felém kapta a tekintetét. - Emlékszel rám? 

A lény szeme felcsillant. Megvillantotta hatalmas fogait, majd még nagyobb erővel taszított a hajón. A vitorlára siklott a tekintetem, majd a tartó kötélre. A régi trükk nem hinném, hogy beválik, de... talán... megkísérelhetem. 

- Gyere kroki. Kapj el ha tudsz. - vigyorogtam rá. 

A hüllő szemében vérszomj izzott. Kitátotta hatalmas száját, és csak pár centin múlott, hogy beleharapjon a hajóba. 

- Engedd fel, amikor ki ugrik. - utasítottam Edet. 

- Milyen őrültségre készülsz?

- Amekkorára te szoktál. Sajnos eltanultam tőled. - vágtam rá, miközben a vitorlára és a kötélre böktem a fejemmel. 

Edmund halványan elmosolyodott. Kicsiként... sokkal többet mosolygott. Tiszta szívéből volt boldog. 

A hajó alattunk megremegett, a hullámok felcsaptak, ahogy a krokodil kiugrott a vízből. A kormányt oldalra pörgette Ed. A hajó irányt változtatott... egyenesen a krokodil felé. 

A hajó jobb oldala megemelkedett, ahogy a balon landolt a lény. Hátrébb ugrottam és a krokodil szemébe néztem. Egy pillanat alatt megindult felém. Felemeltem a kardot és azonnal a szájára céloztam, végig szántottam a nyelvén, mire a lény felüvöltött.

Egyre hátráltam a fedélzet másik oldalára, majd amikor a korlátnak ütköztem megálltam. A szörny előre veselkedett én pedig elhajítottam a kardomat, egyenesen a kötél irányába. A kötél elszakadt, amikor találkozott a fegyver élével, majd a vitorla leesett és a krokodilra zuhant. Azonnal beleszúrtam a fegyverem a lénybe. Míg Ed leszáguldott a lépcsőn. A lénynek ennyi viszont nem ártott meg. Vakon utánam kapott. 

- Selma! Lejjebb! - kiáltotta Ed. 

A krokodil a hang felé fordult, újból beledöftem a fegyvert, de meg sem ártott neki. Mintha... a mágia védené. 

- Tudsz teleportálni? - kiáltottam Ednek. 

A fiú Abu-Szimbel felé pillantott. 

- Nem biztos, hogy eltudok a templomig... - motyogta félig. 

- Csak próbáld meg! 

A lény szétszakította a vitorlát és Edmund felé kapott, aki gyorsan felugrott a lépcsőre. 

- A fedélközben van a fickó!- mondta.

- Ne most mentsél ártatlanokat! - panaszkodtam, amit majdnem a karom bánt, a krokodil szeme közé csaptam, a lény üvölteni kezdett. - A mágusok utánunk küldték! Nem utána! - kiáltottam. 

- Hát jó... - motyogta Ed, mire kinyitotta a szobát, amibe bezárta az ürgét, illetve felrohant a kormányhoz és annak is mondott valamit. 

Felrohantam a lépcsőn, ahová a krokodil nehezen tudott követni elkaptam Edmund kezét, mire a férfi teleportált. 

A következő pillanatban hideg vízben landoltam, és amilyen szerencsém van, pontosan akkor vettem levegőt, amikor víz alá került a fejem. Ha Ed nem ránt fel a víz fölé, valószínűleg egyhamar nem bukkantam volna fel. 

Köhögő roham rázta meg a testem, majd levegőért kapkodtam. A part nagyjából 100 méterre volt tőlünk. Tehát összességében messze. 

Edmunddal úszni kezdtünk. A nagy fehér test lecsúszott a hajóról, majd utánunk iramodott. 

- Nem tudsz segíteni?

- De. Kapaszkodj. - Kapta el a kezemet és rántott magához. A víz alattunk megelevenedett, majd olyan gyorsan kezdünk el száguldozni, mintha szuper sebességet használtam volna. 

Ed csak a partnál lassított. A szemei fáradtan csillogtak, ahogy kimásztunk a vízből. A krokodil lassítani kezdett, majd megállt és visszafordult. 

- Mennyi idő Abu-Szimbel? - lihegtem fáradtan. 

- A nap állásából ítélve... nagyjából 10 perc séta. - kapkodta ő is a levegőt. 

A folyó, és a teleportálások nagyon kezdik kiszívni az erejét. 

Az időjósolása bevált a Jackson kölyöknek. Pontosan 10 perc múlva kaptam ideg összeroppanást, hogy mégis mi történt Abu-Szimbel-lel. 

A színek lekoptak, akárcsak a minták. És az egész, valahogy.... más volt. Mint amikor valaki 10 centivel arrébb rakja valamidet és te tudod, hogy annak nem ott kéne lennie. Edmund mellém lépett és lehalkított hanggal suttogni kezdet, miközben megfogta a kezemet, mert legszívesebben azonnal vissza mentem volna a krokodilhoz csak ne lássam mi lett II. Ramszesz és Nefertari sírjával. 

- Ez nem ilyen volt. - hagytam teljesen figyelmen kívül Edet és belül egyre jobban éreztem, ahogy az emlékek utat törnek az elmémben, de Edmund szorosan fogta a kezemet. 

- Mielőtt megkezdődött a Nagy Gát építése. - kezdte elölről Ed, abban hittben, hogy a hangja eljut a tudatomig. - Az UNESCO 1960. március 8.-án egy felhívást tett a núbiai műemlékek megmentésére. 14 műemléket helyeztek át. Más országok is részt vettek a mentésben, ezért pedig jutalmat kaptak. Mint Kleopátra tűje, ami Luxorban, illetve Franciaországban van. Ezért van sok egyiptomi ereklye Olaszország, Spanyolország, Hollandia, és az Egyesült Államok múzeumaiban. 

- De mi lett ezzel a hellyel? Megmernék rá esküdni, hogy... sokkal magasabban van, mint... 

- Magasabban is van. - suttogta, mire azonnal behúzta a féket a lábam, de Ed tovább húzott. - 1963-ban kezdték el leszedni a templom feletti sziklaréteget, majd az egész építményt, 30 tonnás kőtömbökre vágták. 64 méterrel feljebb van, ha jól emlékszem 1966-68 óta az építmény, mint eredetileg.  

- De... Hogy tehették?! Nem szabadot, volna... 

- Ha nem tették volna, akkor a Gát miatt feltorlódott víz elöntötte volna az egész helyet. Ez homokkőből van. Ha vízzel érintkezik... 

- TUDOM MI LESZ, HA VÍZZEL ÉRINTKEZIK! - csattantam fel. De... egyszerűen nem bírtam. Ez... Egyiptom nászfészke! Azért építette ide II. Ramszesz, hogy bizonyítsa Alsó és Felső Egyiptom határát. Hórusszal a testében építette ezt a helyet! A napistennek ajánlotta fel! Süt a szobrok arcából az a fennköltség, ami minden isten képéből sugárzik! A másik templomot az északit, pedig Hathor a szerelem istennőjének és Nefertari, a felesége tiszteletére építette. Ez volt.... ez volt Hathor és Hórusz szent nászának színhelye! II. Ramszesz, mint Hórusz és Nefertari, mint Hathor. Az isteni nászt jelképezte, melyből minden reggel életre kell a nap és boldogságod ad a fáraónak és feleségének. 

Edmund maga felé fordított és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. 

- Állj le. Ne csináld ezt! - mondta határozottan. 

Az ajkamba haraptam és csak Abu-Szimbel két temploma irányába néztem, mire Ed magához húzott és átölelt. Ekkor jöttem rá, miért mondta azt amit. Az egész testem remegett. A vállára hajtottam a fejem. Szorosan lehunytam a szemem, hogy lehiggadjak. Ed megérezte, hogy jobb ha csendbe marad, mert nem mondott semmit, csak simogatta a hátam. 

Elhúzódtam a férfitól és egy pillanatra megállapodott a szemén a tekintetem. 

- Menjünk... ha... nem akarjuk, hogy a két Cortezé legyenek a kulcsok. - suttogtam, majd Abu- Szimbel felé sétáltam. Edmund nem maradt le tőlem. 

Amint megláttam a szobrokat, azonnal megéreztem Edet. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy annak ellenére, mit tettem vele nem hagy magamra. Nem hiába kedvelik őt annyian. Túl jó, túl lágy szíve van... 

Az oszlop csarnok... A gyomrom egyre inkább feszült, ahogy végig néztem a színtelen helyen. 

- Hol lehet a két könyv? - fordultam Ed felé. 

- Ha én elakarok rejteni valamit, akkor vagy olyan helyre rejtem, ahová senki sem léphet. Vagy pedig szem előtt hagyom. 

A tekintete végig siklott a kamrán, majd bekukkantott a szentélybe végül megállapodott egy oldalsó járaton. Összenéztünk és elindultunk az ajtó felé. Edmund rátette a kilincsre a kezét, mire az menten kinyílt. 

- Carmen és Junie... - mondtam. 

- Igyekeznünk kell. - felelte. 

Azonnal bementünk a terembe és döbbenten mértük végig a helyiség közepén tátongó lyukat. Sötétség lepte be a helyet. 

- Milyen mély lehet? - kérdeztem. 

- Nem tudom. - csillant fel a férfi szeme és indult el a lyuk felé. - Na. Ideje ugrani. 

- És, ha 20 métert zuhanunk?! - hitetlenkedtem. - Azt se tudjuk mi van az alján!

- Pont ez benne az izgalmas! - vágta rá, majd elkapta a kezemet és lerántott az alagútba. 

Szerencsére két lábbal a talajra érkeztem. Azonnal karon vágtam a férfit. 

- Szívrohamot kaptam! - panaszkodtam. 

- Nem hiszem... de a karomat majdnem eltörted. Együtt edzettél Hallel és Ingriddel? Ők ütnek ekkorát... kivéve Hallt. Ő ütött. - javította ki magát, majd körbe kémlelt a sötét teremben és felkapcsolta a zseblámpáját. 

- Így lényegesen könnyebb mi? - gúnyolódtam. 

- Kuss. Gondolkodom... - mérte végig a hieroglifákat. 

- Fáraó nevek. - mondtuk kórusban... - Horembeb... - frusztráltan elhallgattunk. - Első Ramszesz... - szólaltunk meg megint egyszerre. - Második Ramszesz... Kihagyták... Hagyd már abba! - kiabáltunk egymással. 

- Hiányzik Első Széthi! - mondta gyorsan Ed. - Há!

Csak a szemeimet forgattam, majd Ed a sziklafalhoz lépett. Forgós keresztrejtvény... 

- Jesszus... Hogy is volt... - gondolkodott Ed. - Kör a körben... 

- Utána a furcsa pipa. - léptem a középső jelhez és forgattam el azt. - Majd... 

- A téglalap. - mosolyodott el halványan Ed és elforgattuk az utolsó jelet is. 

- És most? - néztem a férfira, majd a talaj alattam megremegett és zuhanni kezdtünk. 

Több mint 2400 éve nem éreztem ilyen erőteljes halál félelmet. A fülem mellett csak zúgott a menet szél és a sikolyomon kívül mást nem hallottam, aztán valami puhára érkeztem, ami nem tetszése jeléül felnyögött. Állj... Mi? 

Kinyitottam a szemem és magam alá néztem. 

- Leszállnál rólam?! - mosolygott rám Ed. 

- Nem. Tök kényelmes az öledben lenni. - vágtam rá vigyorogva, mire lelökött magáról és felállt. 

Feltápászkodtam és leporoltam magam, míg Ed körbe nézett a helyen. 

Tükör sima fal volt mellettünk, mi pedig egy párkányon álltunk. A túloldalon lévő ajtó és köztünk pedig egy hatalmas szakadék húzódott az alján hegyes kövekkel. 

- Még jó, hogy nem oda estünk... - motyogtam magamnak, majd várakozóan Edre pillantottam. - Hol vagyunk?

- Fogalmam sincs... - morfondírozott, miközben még mindig a helyet bámulta, ahová alig jutott be némi fény. - Már van. Halál kamra. Meg kell fejteni a titkot. 

- Zseniális... - morogtam. 

- A kiút az ajtó a túloldalon.

- Mondj valami újat. - forgattam a szemeimet. 

- El kell jutnunk oda. 

- Nem ártana. - bólintottam, majd rá néztem. - Terved is van? 

- Mindjárt. - emelte fel a kezét, miközben a termen végig tekintet. 

- Időnk, mint a tenger. - sétáltam a falhoz, majd neki dőltem. 

Edmund a párkányán szélén állt. 

- A falak túl simák, ha csak nincs tapadós kesztyűnk és cipőnk nem jöhet számításba. Nagyjából 20 méter lehet.... ha kicsit szélesebb lenne... talán sikerülne a démon génekkel átugranom, de veled semmiképp sem, ráadásul teleportálásra képtelen vagyok... 

Csak unottan támasztottam a falat, miközben Edet bámultam, aztán majdnem orra estem. Újra neki dőltem a falnak, de mielőtt neki dőlhettem volna már a köztünk lévő távolság megfeleződött. A fal felénk közeledett!

- Ed! 

- Talán, ha... nem nevetséges. 

- ED! A FAL! - kiáltottam, mire a fiú megpördült. A szemei elkerekedtek, majd a falnak vetette magát velem együtt és próbáltuk visszatartani, az egyre jobban közeledő falat. - Terv?

- Őőőő... - járt fel-le a tekintete. 

- Basszus! Ed csinálj valamit nem akarok meghalni! 

- Alkalmanként te is gondolkodhatnál! - vágta rá. - Szóval... szóval, szóval... A fal közeledik. Lelök minket a párkányról. Meghalunk. 

- Kösz! Ezt én is tudom!

- Fogd már be! Gondolkodom, ha már más nem nem képes rá... 

Csak felmordultam. De nem tehetek róla, több mint 2300 éve halhatatlan vagyok! Voltam... Mindegy! Megszoktam, hogy nem árthat semmi! 

Edmund ellépett a faltól és oda- vissza kezdett sétálgatni. 

- Ed... 

- Nem jut semmi sem az eszembe! - tette egymáshoz érintve a tenyerét a szája elé, mintha imádkozna, de látszott a szemén, hogy fejben más van előtte. Keres valamit. 

- Ed.

- Nem tudom! - kezdett pánikba esni. 30 centi és lezuhanunk.... 

- Menni fog! Csak gondolt végig és lehetőleg gyorsan! 

- De... Nem megy... nincs meg. Fogalmam sincs! Kijutottam több száz csapdából, de... úgy nézz ki kezdek kiöregedni. 

- Nevetséges! - horkantam fel. - Te vagy Edmund Jackson! Nem azért szálltalak meg, mert vészhelyzetben meghátrálsz! Mindig megtaláltad a menekülő utat! Mindig volt terved! Ez nem változott Hall eltűnésével! Legyőzted Athénét Ed! 

- Igen... de... az rég volt... és... - hirtelen elhallgatott. - Menekülő utat mondtál? - pillantott rám. 20 centi... 

- Ja. 

- EZ AZ! Kellett lennie egy menekülő útnak, ahová a papok menekültek! Csak rá kell jönnöm... merre lehet... 

A párkány végére kerültem, Edmund a méreteket szemlélte, majd megállapodott a tekintete a szakadékon. 

- Ott van. - mutatott bele egyenesen a semmibe. 

- Az csak levegő! - csattantam fel. 

- Nem. Nem az. Gyere! - nyújtotta felém a kezét. 

A falra néztem, majd a szakadékra. Ez komolyan azt akarja, hogy ugorjak!

- NEM! Az ott... csak levegő!

- Selma. A bizalom. 

Hatalmasat sóhajtottam, majd megfogtam a kezét. 

- Egyszer élünk. 

- Kivéve, ha újjászületünk. - vágta rá, amivel nem kicsit cseszte fel az agyamat. - Mehet? 

- Nem? - remegett meg a hangon, de egyszerre ugrottunk a szakadékba. 

Már felkészültem a zuhanásra és arra, hogy most itt hagyom a fogamat, de masszív talajt fogott a lábam. Hitetlenkedve bámultam magam elé. Alattunk volt a szakadék mi pedig a semmin álltunk. Kérdőn Edre néztem, majd vissza a szakadékra. 

Ed előre nyúlt és megkocogtatta a felületét a masszív tárgynak. 

- Tükör. 

Most rajtam volt a sor a Hallie-féle káromkodást illetően. 

- Nagy kő esett le a szívedről mi? - kacsintott rám, majd elengedte a kezemet és óvatosan átsétált a tükör lapon. 

Utána mentem, majd követtem őt a következő terembe. Az oszlopokat alaposan végig mértem, ahogy Ed is, óvatosan indult meg a folyosón, majd mikor súrlódás ütötte meg a fülemet a karja után kaptam, de ő hamarabb vissza lépett. 

- Egyre jobban utálom a sírokat... - motyogtam, miközben a nyíl hegyeket bámultam. 

Ed szemöldöke össze húzódott. 

- Pontos ritmus.... egy két há... Ismerős... Hall dúdolt mindig egy számot ami... keringő! Csak táncolnunk kell. 

- Mi?! Én nem táncolok! Arról ne is álmodj! 

- 2414 éves vagy és nem tudsz táncolni. - mosolyodott el gúnyosan. 

- Sosem kellett megtanulnom. 

- Hogy éltél te a reneszánsz korban?! 

- Nem a halandók között félvér, az egyszer biztos. - grimaszoltam. 

- Na gyere ide. - kapta el a kezemet, majd maga felé fordított. - Lépj hátra. Majd jobbra majd előre. - kezdte el mondani, de én csak álltam. - Nem látom Carment és Juniet. 

- Lehet, hogy... mindegy. Csináljuk. Valahogy ki kell jutnunk. - mondta, majd megint elkezdte. Lassan követtem az utasításait. - Ne te vezess. És bal kezed a vállamon. 

- Jóóó - forgattam a szemeimet és hagytam, hogy vezessen. 

Egyszer csak elindult a nyilak irányába én pedig olyan hangot hallattam, amit sosem hittem, hogy valaha kifogok adni. Felnyüszítettem. A lábam szerencsénkre nem blokkol le. 

- Rám nézz! - mondta határozottan.

Felkaptam a fejem és szembe találtam magam a tekintetével. Zöld szemei megnyugtatóan csillogtak. Nem hallottam a nyilakat. Nem láttam semmit, csak a zöld szempárt. Nem tudtam mi történik, csak kapaszkodtam a tekintetébe. 

A nevem Selma. Démon vagyok... Voltam. Most csak egy halandó vagyok, aki 2390 év után rettegésben él. Újra félek a haláltól. Rettegek... A démonságom tett valakivé... halandóként mihez kezdjek?

Ed megdöntött, mire a fejünk felett egy bárd szerűség suhant el. A mai napon nagyjából ötödjére kaptam szívrohamot.

- Látnod kéne a fejed. - vigyorodott el majdnem Ed, mire csak elmosolyodtam. 

A nyilak megszűntek, mi pedig két állvány előtt álltunk. Két üres állvány előtt. 

- Carmen és Junie... - suttogtam. 

- Megelőztek minket. 

Zúgó hang csendült fel. Tanácstalanul összenéztünk, majd tovább füleltünk. 

- Mi ez? - kérdeztem. 

- Úgy hangzik... mintha... a gát! - fehéredett el Ed arca.

Az állványok mögött álló ajtóra pillantottunk, majd gőz erővel futni kezdtünk. A kijárat után kutattunk, de a folyosó ketté ágazott. 

- Merre? 

Ed végig futotta a hieroglifákat, majd balra mutatott. Rohanni kezdtünk. A hang egyre hangosabb volt. Ed megállt a folyosó közepén és megfordult. 

- Edmund... - remegett meg a hangom. 

A víz berobbant a folyosóba Ed felemelte a kezét, de a víz csak tovább áradt.

Miért nem használ? 

- Ó, hogy dögölnének meg. - pördült meg, majd maga után húzva tovább rohantunk. 

- Mi az?

- A mágusok! Olyan mágiát használtak, ami lefedi a képességem a Nílus vízére! 

- Tehát nem tudod irányítani... 

- Nem... 

Most már tuti meghalok... Mögöttünk a víz egyre közelebb és közelebb ért. Edet még sosem láttam ennyire zavartank, mindketten tudtuk, hogy a vízzel nem kelhetünk versenyre. A férfi lefékezett, mire neki csapódtam. Az alagút be volt omolva. Valaki berobbantotta... Carmen és Junie...

- Ne... - kapkodta a tekintetét a folyosón. 

Teljesen ledermedtem. Mielőtt észbe kaphattunk volna már a víz alatt voltunk. A sodrás a falhoz passzírozott minket. Elrugaszkodtam a talajtól és a felszínre úsztam. A víz hihetetlenül gyors tempóban lepte be a helyet. Edmund köhécselve bukkant fel mellettem. Levegő után kapkodott és csurom vizes volt. 

- Nem tudok... levegőt venni a víz alatt... 

Sose láttam még Edmundot ennyire ijedtnek. A szemében félelem úszott. Vett egy nagy levegőt, majd lebukott a víz alá, mikor újra felbukkant még idegesebbnek tűnt. 

- Semmit nem látni! 

A falból kiálló fáklya tartó után kapott. Mellé úsztam, míg az agyam lázasan pörgött. A víz nem tudott elfolyni, így egyre csak töltődött fel a folyosó. 

- Most nagyon nagy baj van... - motyogtam. 

- Na ne mond! - csattant fel. - A legrosszabb az, hogy a szüleim is kerültek ugyanilyen helyzetbe! 

- Hogy jutottak ki? - markolt a szívembe a remény. 

- Kidöntöttem egy oszlopot, ami betörte a terem falát... 

A remény hal meg utoljára... 

Edmund rám pillantott, majd intett, hogy kövessem a víz alá. Egy nagy kő halmaz felé úszott, majd amennyire csak tudta neki feszült a beomlott köveknek. Egy-kettő megmozdult, mire én is elkezdtem segíteni. Mikor a levegőnk fogytán volt felúsztunk a felszínre. Harmadjára, már alig volt némi hely, hogy levegőt vegyünk. 

Összenéztünk. Ed szemében egyértelműen láttam, hogy utoljára tudunk levegőt venni. 

Leúsztunk az alagút aljára. Ed betámasztotta magát a fal és a kövek közé, de már túl nagyok voltak a sziklák, hogy eltudja őket távolítani. A torkomban fojtogató érzés kezdett úrrá lenni, a tüdőm dübörgött. 

Edmund arrébb húzott a beomlott résztől. Óvatosan emelte fel a kezeit, majd gondolkodva bámulta a kő halmot. A látásom összemosódott. Az alakok a formák kezdek, mind egységes szürke színt felvenni. Légszomj kínozott és Ed is kezdett rosszul lenni. Nem tudom, hogy képzeltem-e vagy sem, de mintha Ed körül egy pillanatra hieroglifák táncoltak volna. Körbe vették őt, majd a beomlott szikláknak csapódtak. Robbanás rázta meg a helyet. A sodrás erősödött, magával rántott minket. Utána fényesség lepett be mindent és hirtelen már tudtam levegőt venni. 

Vizes homokon hasaltam. Tőlem pár méterre Edmund feküdt a hátán. Kicsit köhögött, de semmi baja nem volt, ahogy nekem sem. 

Lassan néztünk egymásra. Elmosolyodtam. Edmundból pedig kitört a röhögés. Megpróbáltam komoly maradni, hiszen nem sokon múlott, hogy feldobjuk a talpunkat, de egy idő után nem bírtam visszatartani a nevetést. 

- Szóval... a kaland nálad a halállal egyenlő. - mondtam két nevetés között, miközben feltápászkodtam. 

- Ura voltam a helyzetnek. - állt fel még mindig röhögve, csillogó szemekkel. 

- Persze... - gúnyolódtam vigyorogva. 

- Élünk nem? - tárta oldalra a kezeit. 

Végül is igaza volt. Élünk. Újra elnevettem magam, akárcsak Ed. Alig bírtam felfogni, hogy megúsztam élve. 

- Élünk... - ráztam meg hitetlenkedve a fejem. 

- Igen élünk. - bólintott Ed.

Hirtelen járt át a boldogság, hiszen reggel még azért indultam el Eddel, hogy segítsek Aelinnek. Most meg megúsztam egy kalandot élve. A könyvek Carmenéknél van, de... túléltem! Túléltem ezt a nagy hajcihőt!

- Élünk! - nevettem fel, ahogy Ed is. 

Nem tudom melyikünk ötlete volt, de a következő pillanatban már csurom vizesen Edet ölelgettem, aki pedig felemelt a földről és megpörgetett maga körül. Nem tudtuk abbahagyni a nevetést. Én a tudattól, hogy túléltem, Ed pedig... talán ő is ezért. Visszatett a homokra de a karjai a derekamon maradtak. Egymásra néztünk és a nevetést felváltotta az őszinte mosoly. 

Végig néztem Edmundon és... tudatosult bennem, hogy ő már nem az a gyerek, akit én démonná tettem. Már felnőtt. Sok mindenben változott, sok rossz tulajdonsága előtört, de... még mindig ugyanolyan tiszta a szíve, mint régen. A mosoly akkor hervadt le az arcomról, amikor szöget ütött a fejemben, hogy Ed mióta nem nevetett és, hogy alig pár másodperce mit csinált... 

A keze az arcomra siklott, majd döbbenten pislantott párat. Ösztönösen megéreztem mi miatt torpant meg. Kivételesen nem ki miatt... nem látom őt a szemében, ami egyszerre váltott ki belőlem ijedséget és megnyugvást. 

Végig simított az arcomon és kicsit megemelte az államat. Zöld szemei lámpás módjára fénylettek. 

- Ed... - suttogtam, de mielőtt folytathattam volna a férfi előre hajolt és megcsókolt.