Sziasztok! Nos... igen, még élek. És aprót mérlegelve annyit tudok kijelenteni, hogy nem tudom, hogy lesznek részek. Várhatóan nyáron majd gyakrabban. Sok tényező volt most az életemben, amit nehezen tudtam feldolgozni, már egészen jól haladok velük, ez onnan is látszik, hogy nagy nehezen megszületett ez a rész és már a soron következő nagyja is készen van. Sőt... a jegyzetem is nagyon jól áll a Jackson család végéhez. Időm az változatlanul nincs.

Ami még biztos, hogy mostanság extra hosszú húszezer pluszos fejezetek lesznek, mert a wattpad limitje 200 fejezet és hát... A j.cs elég hosszú és nem akarok 2-3 fejezet miatt egy új könyvet nyitni neki. Úgyhogy, amit csak lehet az össze lesz vonva. Tehát ritka, de extra hosszú fejezetek jönnek. 

Nos nem is húzom az időt... Valahol ott tartottunk pár hónapja, hogy a Jacksonok sikeresen megmenekültek. Helen pedig egy jót nyaralt az unokatestvérénél, ahol össze ismerkedett egy idegesítő mágussal, egy bizonyos Victorral... 

Helen Smith bizonyos dolgokkal nem bírt betelni London kapcsán. Az egyik ilyen az összes létező muzeális épület és kulturális létesítmény volt. A másik, hogy halálra idegesíthette Vikit.

- Victor... - sóhajtotta a srác, ahogy a lány az ebédlőasztalnál... Konkrétan tanult. Igen... Augusztus második hetében Helen Smith elkezdett felkészülni a következő tanévre... Őrült.

- A Viki jobban tetszik. - felelte Helen mialatt hatodjára is áttanulmányozta Anglia történelmi múltját. - Hihetetlen mennyire keveset tudtok a saját országotokról.

- Hihetetlen mennyire sok felesleges szart jegyeztél meg. Mire fogsz menni vele? Beírod az önéletrajzodba? Vagy mi? - nyomogatta a telefonját a srác, főleg mert csak arra várt, hogy Helen végre összeszedje magát és elinduljanak pasit keríteni neki, ahogy azt már minden negyedik napon teszik.

- Bármikor jól jöhet. - vágta rá a boszorkány és csukta össze a tankönyvét. - És addig sem leszek olyan tuskó, mint te.

- Stréber... - mosolyodott el Victor, főleg mert egyre jobban élvezte ezeket a kis szópárbajokat.

- Inkább stréber leszek, mint egy oktalan senki.

Victor arcán a mosoly gúnyossá változott.

- Ugye tudod, hogy attól még, hogy valaki okos, nem kell strébernek is lennie. Tedd azt le, érdekel valami! - nyomta le Helen kezében a román nyelvű tankönyvet, mire a lány sóhajtva felé fordult ültében. - Mi az iskolai átlagod?

- 9.7 - felelte Helen. - Ami nálatok mondjuk azt, hogy A-nak minősül.

- Tantárgyaid és osztályzataid mik voltak?

- Minden 10-es kivéve a románt, az nyolcas.

Victor vágott egy fintort, már nem azért mert Helen egy undorító kis stréber. Azt eddig is tudta.

- És milyen szakirányú egyetemre akarsz menni, azon túl, hogy amerikába?

Helen kinyitotta a száját és be is csukta, mert... Igazából túl sok minden érdekelte.

- Hát igazából nem tudom... Elég sok minden érdekel. A régészet, a mágikus csapdák és titkok miatt. A történelem azon része, amiben a halandók nem hisznek, az a sok mágikus írás. A pedagógia is érdekel, de nem akarnék halandókkal foglalkozni, szívesen alapítanék egyszer egy mágus sulit. Speciális tanrendet alakítanék ki, ami... - felpillantott Victorra, aki csak próbált nem röhögni. - Ha nem érdekel, akkor minek kérdezted meg?!

- Mert pontosan ezért vagy egy kis nyomi stréber. Ha valaki okos, akkor az nem emelkedik ki minden tantárgyból, lesznek markáns pontok amikhez nem ért. Például, ha valaki matekos agyú, azt nem fogja érdekelni annyira az irodalom. Ha valaki pedig szereti az irodalmat, akkor lehet, hogy nem fog bravúrozni matekból. Te viszont mindenből a maxot hozod ki. Maximalista vagy és ez hosszútávon nem előny, mert ha a maxot nyújtod mindig minden esetben, akkor ez lesz az alap egy idő után és hacsak egyszer is ez alatt teljesítesz, mert eddig bírtad, akkor mások meg fognak róni érte és éreztetni fogják, hogy csalódtak benned. De mivel te mindig a maximumot akarod kihozni magadból, teljességgel tudatosan, így te leszel az, aki leginkább csalódik majd saját magában.

Helen résnyire összehúzott szemekkel bámulta Victort, mert a tuskó kivételesen nem mondott hülyeséget.

- Inkább legyek...

- Nem. - vágott a szavába Victor, mire Helen érezte, hogy a düh dobolni kezd a tarkóján. - Nem az a lényeg, hogy az ellentétje legyél. A lényeg az, hogy megtaláld azt, ami boldoggá tesz, amitől nem görcsös stresszben állsz, mert meg kell csinálni, még pedig tökéletesre. Olyasmi, amit tökéletesítgetsz, de azért lesz tökéletes, mert te úgy akartad, nem mindenki más. Mert szerintem nem érdekel téged minden. Nem tűnsz matekos csajnak, nem tűnsz porban túrkáló régésznek. Multifunkcionálisnak esetleg, kreatívnak talán, de nem vagy realista. Pedig az akarsz lenni, egy kicsit sem normális világban.

Helen feje lüktetett, becsukta a könyvet és csak annyit vetett oda Victornak, hogy "átöltözök és indulhatunk." Victor magában elmosolyodott, mert rájött, hogy beletrafált mindenbe és nagyon élvezetes volt Helen Smithet idegesíteni és a sarokba szorítani.

Zita chatelt a szobabán, amikor Helent belépett. Szokásához híven a barátnőjével beszélgetett, hogy mennyire kegyetlenül szörnyűséges ez az angol nyelv és nagyon elege van belőle. Zita akkor hagyta csak abba a tevékenységet, hiába ömlengett éppen a barátnője arról, hogy milyen helyes az egyik inas srác a hotelben, ahol nyaralnak, amikor Helen magában pufogva elkezdet öltözködni.

- Mi az, mi bajod? - húzta fintorra az orrát Zita.

- Ha ma nem nyírom ki Victort, akkor soha sem! - vágta rá Helen.

Zita látványosan megforgatta a szemét, főleg hogy Helen az elmúlt két hét minden egyes napján elmondta ezt a mondatot.

- Akkor nyírd ki, vagy jöjj vele össze. - vonta meg a vállát Zita és emelte vissza a telefonját, hogy elolvassa mit írt a barátnője.

Helen majdnem elejtette a ruhát, amit Ellától kapott, ahogy meghallotta a mondat második felét.

- Tessék?! - meredt a húgára, még talán ennyire kiakadva soha sem, ami nagy teljesítmény a testvérétől.

- Nyírd ki egy bűbájjal. - kezdte unottan Zita, mialatt egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét a telefonjából. - Vagy smárold le, kezdj ki vele, mit tudom én, hogy szoktad az ilyet... Várj! Ezt pont tudom! Sehogy!

Helen kezdte azt hinni, hogy vele van baj, de hamar rájött, hogy a húgát mindig is ki akarta nyíri, úgyhogy amit érzett, az nem újdonság. Ennek ellenére nem tudta hová tenni, amit mondott neki.

- Nem tetszik nekem! - szögezte le.

- Emlékeztesselek rá, hogy Svennel is úgy kezdted, hogy ki voltál rá totálisan akadva?

- De Sven más volt! Ő udvarias volt! Nem egy ekkora tuskó, aki tapintatlan, belemászik a magánéletembe, úgy alkot meg képeket, hogy nem is ismer és még mellé ezek a képek kicseszett gyakran be is jönnek neki, ami arra utal, hogy nem is tuskó, hanem amúgy okos, pedig egy rohadék!

Zita pislogott párat, majd megpróbált nem nevetni.

- Értem. És a tuskóval megint... pasizni mész? Sok sikert! - azzal betette a fülesét a fülébe, hogy zenét hallgasson.

Helen kezdte azt hinni, hogy vele van a baj. Elképzelhető, hogy túl heves lett a vérmérséklete. Csak utána, ahogy fejben végig pörgette a beszélgetést, jött rá, hogy tulajdonképpen hosszú idő óta először védelmébe vette Svent, ami... Újdonság volt.

A boszorkány felöltözött az Ellától kölcsönkapott ruhába. Piros felső, kicsit ellasztikusabb anyagú és a szokásos fekete szoknya, a lapos talpú cipőjével. Nem ment ezúttal át Ellához, semmi kedve nem volt hozzá, hogy kisminkelje, főleg hogy a rúzsnak kb. Nulla értelme volt, úgy is leissza.

Helen arra ért le, hogy Ayden és Victor halkan beszélgettek, ami szokatlan volt. Általában a ház is zengett tőlük. Ayden komoly volt, Victor pedig, mint mindig mindent elpoénkodott. Helen varázslattal megpróbált hallgatózni, de egy falba ütközött, mire a két fiú azonnal rákapta a fejét.

- Ne türelmetlenkedj, mehetünk is! - szólalt meg vigyorogva Victor.

- Mi volt az a diskurzus? - kíváncsiskodott Helen, amint a fiú betette maguk után az ajtót.

- Nem lényeges, mágus ügy a többiekhez kapcsolódik, csak szeretjük ezeket diszkréten kezelni. Bár Ayden néha túl komolyan veszi a dolgokat. - pillantott Victor résnyire összehúzott szemekkel a boszorkányra. - Ez biztos családi vonás a... Ko... Ko... Kovass... Nem tudom kimondani, szóval a Smith ágtól.

- A te családod meg bizonyára túltolta a leszarom tabletta intravénás formáját... - mormogta Helen az orra alatt, miközben magában nagyon is próbálta elfelejteni, hogy Victor...

A lelkére tapintott korábban. Pontosan tudta, hogy mennyire teper a világban, hogy mennyire túlhajszolja magát és mennyire nincs... Valódi önképe, amiben el tudná magát képzelni egyetlen egy pozícióban.

Helen kivételesen véghez vitte a lehetetlent. Flörtölt és ismerkedett, ám az álláspontja nem változott. Általában 45 perc után rájött, hogy fajankók tömege tartózkodik a helyen és vissza is ment Victor mellé, aki sejtelmes, gúnyos mosollyal nézte őt.

- Meg ne szólalj! - fogadta el a pohár bort, amit a fiú felé tolt.

- Nem vagyok kívánság teljesítő dzsinn. - mosolygott még mindig Victor. - De... Tudod...

- Hagyjál! - figyelmeztette a lány.

- Ha 8 pasi megpróbál rád hajtani és te 8-ból eggyel sem vagy képes elbeszélgetni, akkor lehet, hogy benned van a hiba és nem a pasik... Hogy is fogalmaztál fejben? Fajankók?

Helen odacsapott a srácnak, telibe a karját.

- Ne mássz bele a fejembe!

- Akkor toloncolj ki. - vágta rá Victor. - Értem én, hogy a fejedben olyan téveszmés képek élnek, hogy a 8 milliárd emberből csak egy lehet az igazi, ami őszintén szólva elég gyerekes. Az is, hogy Sven di Angelo...

A mondatot nem tudta folytatni, mert a semmiből a sörcsapoló csapja letört és a sör mód felett érdekesen nem lefelé kezdett el folyni, hanem egyenesen Victor felé lőtt ki. Telibe a fiú szemébe és az orrába.

Victor leugrott a székről, mire a sör már nem felé fröccskölődött. Fehér pólója teljesen átázott, egészen a hasáig, sötétszőke tincsei a szemébe lógtak és sör csepegett belőlük. Barna szemeiben düh égett, de nem olyan erős, mint Helenében.

- Megmondtam: ne turkálj a fejemben! Ne mondd nekem, hogy ezt a friss gondolataim közt találtad! Olvasol bennem! Tudatosan! - legyintett felé mágiával a nyilvános hely ellenére, mire Victor csak azért nem zuhant a földre, mert mágiával vetette meg a lábát.

Helen visszafordult a pult felé és jelzett a pultos csávónak, aki elkerekedett szemekkel nézte végig az imént lezajlott jelenetet.

Victor mély levegőt vett és csak utána ült vissza, akkor sem a sör elé, amit nagy nehezen sikerült elzárni.

- Bocs. - nyögte ki. - Amúgy valóban nem a frissek között találtam. A vérszerződésed magját kerestem. Érdekelt, hogy az blokkolja-e a pasikkal szemben az érzékeidet, vagy miért vagy ennyire ellenszenves.

- Az alaptermészetem része. - vágta rá Helen, de egy pillanatra sem nézett a srácra, csak elvette a pincértől az italt és kifizette az árát. - Mert ti ilyenek vagytok. Pontosan ilyenek. - fordult villámló szemekkel Victor felé. - Beleütitek mindenbe az orrotokat. Azt hiszitek ti jobban tudjátok, csak mert ti az erős, minden problémát is megoldó férfinak hiszitek magatokat.

- De... igazából maga Sven blokkolja az egészet.

Helen összevont szemöldökkel meredt a srácra.

- Már nem direkt. - tette hozzá Viki. - Csak... van egy rakatnyi dolog, ami eléggé tetszett neked benne. A viselkedése, a stílusa, a tudása, az intellektualitása.

- Meglep, hogy ismersz ilyen bonyolult szavakat. - gúnyolódott Helen.

Victor csak vágott egy grimaszt, majd folytatta:

- Ezeket a dolgokat keresed a vérszerződés miatt és mert te személy szerint ezt preferálód. Így viszont... előjön az, hogy túlságosan hasonlít Svenre... Ami miatt el akarod taszítani magadtól. Tehát... nem tudom mi lenne a jó megoldás. - kortyolt bele a borába, ami az egész akciót túlélte. - Az azért eléggé érdekelne, hogy botlottál bele egy Jacksonba, főleg az ex amerikai elnök fiába.

- Félvér.

Victor zavartan összevonta a szemöldökét. Nem értette mire gondol Helen, főleg mert Sven di Angelo nem volt afroamerikai, legalábbis a bőrén biztosan nem látszott.

- Nem értem.

- Félvér. Félig isten, félig halandó az egész Jackson család, minden egyes tagjával együtt. Annabeth Chase, akit Eliot annyira istenít Athéné lánya volt és egy történelem professzoré, bizonyos Frederick Chase-é, aki halandó volt. Percy Jackson pedig Poszeidón fia, az édesanyja szintén egyszerű halandó volt, olyan egyszerű, hogy alig tudok róla valamit. - a találtam szót azért nem akarta kimondani, mert valójában Percy anyjának még a nevét sem találta meg a közösségi médiában. - Nico di Angelo Hádész és egy olasz hölgy fia, aki a második világháborúban meghalt, hála Zeusznak, aki történetesen az apja Thalia Gracenek. Ők lennének Sven nagyszülei. És, hogy hogy kerültem össze egy Jacksonnal? Mondjuk, hogy bele volt írva a sorsomba, ahogy az övékébe is. Muszáj volt találkoznom velük, hogy a mágiát visszahozzam... Hagyd abba...

Victor csendben meredt Helenre, ahogy belepillantott a kirakósdarabok egy roppant aprócska szegletébe.

- Bocs. Tényleg. - meredt maga elé gondolkodva, főleg mert... olyat látott, amivel nem számolt. Nagyon is érdekelte, hogy Sven di Angelo, hogy a francba tudott túllépni ezen a szaron, mert Helenhez annyi szállal kötődik, amiket eddig a pontig nem értett, hogy csak na...

- Csendben vagy. Ennyire szar a helyzetem? - gúnyosnak szánta a mondatot a boszorkány, de elkeseredés áradt a hangjából.

- Mérlegelek. - intett Victor is a csaposnak és több percen át nem szólalt meg. - Igazából van egy ötletem. Egy elég furcsa ötletem. - harapott az ajkára, amitől Helen felsóhajtott.

- Nem fog tetszeni, ugye?

- Egy cseppet sem. - rázta meg a fejét a srác és fordult Helen felé, aki már rég a fiút bámulta. - Ki akarok vetni rád egy bűbájt. A bűbájnak az lenne a lényege, hogy átmenetileg felszabadítja az érzékeidet.

- Ez alatt mire gondolsz? - vonta fel a szemöldökét a lány.

- Minden gátlásod alól felszabadítalak, nem csak a vérszerződés hatása alól, hanem egyéb dolgok alól is. Mindenkire másképp hat, amit átlagosan elmondhatok azaz, hogy valószínűleg inni akarsz majd, meg fogod nézni a pasikat, hamarabb interakcióba is fogsz lépni velük és így tovább.

- De nem fogok rájuk mászni, vagy ilyesmi...

- Nem. Ahhoz többünknek kéne rád olvasni ezt a varázslatot. - legyintett Victor. - Benne vagy?

Helen gondolkodva elhúzta a száját.

- Annyi a lényeg, hogy valaki megtetszen. Akkor elkezd a vérszerződés gyengülni... Ezzel eleve... elhalványítom a pajzsát... ugye?

- Technikailag igen. - biccentett Victor.

Helen belekortyolt a borába és számba vette a lehetőségeit. Nem akart örökké Sven után vágyakozni, vagy éppen kiakadni. Az lenne a legjobb, ha soha többé nem is kellene találkoznia vele, de nem lehetségesen minden, ezt a Könyvtárosi dolgok miatt már párszor megtapasztalta. Ha megtenné... Ha engedné Victornak, hogy ráolvasson egy bűbájt, összeszedne valami random palit, akivel nagyon maximum csókolózik, vagy talán annyi se, de arra elég lesz, hogy a szerződés hatása csökkenjen, hogy teljes életet éljen és ne árnyékolja azt be Sven. Neki ennyi pont elég.

- Oké. - fordult Victor felé. - Csináld!

Victor olyan jól megtanult nagy tömegben mágiát használni az elmúlt két évben, hogy Helen csak a szeme árnyalatának változásából jött rá, hogy valamit csinált a fiú. Először nem is érzett semmilyen változást, még meg is gyanúsította Victort, hogy nem csinált semmit. Aztán beütött, valahogy úgy, mint az alkohol egy bizonyos mennyiség után. Helennél történetesen úgy jelentkezett, hogy meglepően hamar kiitta a borát és jelzett a pincérnek, hogy kérne még valamit. Victor rendelt végül és nem ő.

A fiú az orra alatt mosolygott, amikor Helen szinte egymás után itta a poharakat és mellette vizslatta is nyomokban a helyiséget. A srác csak akkor kezdett el aggódni, amikor Helen hiába méregette a fiúkat, meg sem moccant.

Victort kért egy 10 darabos shotot, csakhogy Helen ne igyon meg méreg drágán két üvegnyi bort. Kettőt egymás után le is húzott, olyan ideges volt.

Nem lehetett igaz, hogy Helen Smith nem talál pasit magának egy rohadt kocsmában úgy, hogy bűbáj hatása alatt áll! Van itt vagy... Mit tudja Victor mennyi srác! Ránézésre minimum 25 pasi tartózkodott a helyen. Többségük egyedül érkezett vagy haveri társasággal, nem pedig barátnővel. Nem olyan nehéz dolog kikezdeni egy sráccal, ezt Victor be tudta volna bizonyítani, de nem akarta. Helenre kell vigyáznia, ebben állapodtak meg Aydennel, amit alapból is megtett volna. Abban is megállapodtak, hogy nem fog beavatkozni mágiával Helen dolgaiba, de mindent nem lehet teljesíteni. Ő igazán próbált nem olvasni olyan mélyen a lányban, hogy rájöjjön az alapvető problémákra. Az sokkal inkább bosszantó, hogy ez az egész elképzelhető, hogy totálisan felesleges volt, mert ez a lány még bűbájjal sem képes arra, hogy találjon egy szerencsétlen marhát, aki elűzi a fejéből Svent. Nem a nagy őt kell megtalálnia! Csak egy szerencsétlen balekot!

- Gyere! - kapta el a kezét Victor és húzta fel miután a shotok nagy részét Helen segítsége nélkül lehúzta.

- Hová? - kérdezett vissza Helen.

- Táncolni! - vágta rá Victort, mert ideges volt.

Az ereiben dübörgött az adrenalin és az alkohol. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy Helen válogat, hogy a fiúk többsége biztosan azért nem hajlandó megkörnyékezni, mert már Helen korábban kikosarazta. Ez ellen tenni fog. Ez biztos. Nem hagyja annyiban, mindig bejönnek a varázslatai, mindig helyesek a feltételezései és a tippjei. Ennek is annak kell lennie.

Victor a táncparkett szélére húzta Helent, aki túl sokat ivott, ezt annyiból kivette, ahogy elkapta a lány kezét és megpördítette.

- Túlságosan feloldotta az alkohol fogyasztásodat. - rázta meg enyhén a fejét.

Helen nagy szemekkel pislantott párat, majd olyan mosolyra húzta a száját, amit Victor napokkal korábban elnevezett már. A... "Mindjárt mondok valamit, amit sokkal jobban tudok nálad" féle Helen fej... Vagy legalábbis nagyon elhitte, hogy jobban tudja...

- Nem is vettem eddig észre, hogy mennyire ragaszkodsz a terveidhez.

- De. Nagyon is hatásosan kielemezted, hogy mennyire manipuláló, uralkodni vágyó és akaratos személyiség vagyok, aki nem enged még akkor se, ha szenved. - fülelt a fiú, miközben az alkoholtól a feje igencsak zúgott, ami miatt a ritmust roppant nehéz volt eltalálnia.

- Igen, de az okára eddig nem jöttem rá. Azt hittem azért, mert makacs vagy, valójában nem csak azért, mert makacs vagy, hanem mert bosszant, hogy valamit rosszul feltételeztél. - mosolyodott el jellegzetesen Helen.

Victor majdnem elnevette magát Helen szóismétlése miatt, főleg mert választékosabban beszélt, mint az angolok többsége. Olyan választékosan, mint akik tanulták a nyelvet. Most viszont a lány ittas volt.

- És ez miért is baj? - döntötte oldalra a fejét Victor. - Te is úgy fogod a szétrágott csizmát, mint a kutya. - célzott arra, hogy Helen ugyanolyan makacs, mint ő.

- Nem mondtam, hogy baj. - arra csak magában gondolt, hogy tulajdonmagán kívül egyetlen személyt ismert, aki ennyire makacs és nem enged az igazából. - Igyunk még! - indult meg a pult felé Helen.

Victor nem ellenkezett, főleg amikor végig mérte a terepet és páran élénken figyelni kezdték Helent. Ennyiből tudta, hogy fel kell szívódnia, teret kell engednie, de Helen... Rendelt, olyan gyorsan, hogy a fiú csak a kezébe kapta a piáját. A boszorkány összekoccintotta az üvegeket egymással, majd egybe lehúzta a piát. Victort kivételesen elgondolkodott rajta, hogy ez lehet rossz ötlet volt, majd megvonta a vállát és szintén kiürítette a pohara tartalmát.

Helen kiment a mosdóba, amin őszintén csodálkozott Victor, hogy még nem tett meg. Ő már volt kétszer is mosdóban, pedig nem ivott annyit, mint Helen. A fiú a tekintetével végig Helent követte és a potenciális jelölteket vizslatta. Nem voltak. Helen mindenkit kikosarazott, aki csak szóba jöhetett.

Victor káromkodott egyet és leszarva, hogy neki kellene vigyáznia Helenre, rendelt egy töményt magának. Mire Helen visszaért már a felét kiitta.

- Te... ez nem fog bejönni. - ült fel a bárszékre Helen, mire Victor szeme egy pillanatra megakadt a lány szoknyáján. Komolyan el kell beszélnie Ellával. Ezek nem neki való ruhák. - Menjünk haza.

Victor tudta, hogy igaza van, de annál rosszabb volt beismerni, hogy kell egy új kocsma. A fiú alig láthatóan bólintott, kiitta a pohara tartalmát és elég ingatag lábakon leszállt a bárszékről, majdnem hasast is dobva.

- Még, hogy én ittam sokat... - szállt le a székről Helen és igazította meg a retiküljét.

- Ideges lettem. - felelte Victor.

- Nem mentség, neked kéne a hős lovagnak lenned, aki haza kísér.

- Úgy nézek ki, mint egy 10. századbéli lovag, fehér lóval? - tette fel gúnyosan a kérdést és kapta el Helen kezét, hogy el ne veszítse a tömegben, majd meg sem állt a kijáratig, ahol lecövekelt. Részben a meleg miatt, részben pedig... - Hová is megyünk?

- Haza. - ásított egyet Helen.

Victor pislantott kettőt, majd megindult jobbra, végig az utcán.

- Hogy tudtad megcsinálni, hogy a bűbájommal nem találtál magadnak pasit?! Nem hiszlek el! - adta ki szóban is a kiakadását. - Bűbájjal!

- Talán mert boszi vagyok?

- Aydenen is használtam bűbájokat, sőt magamon is, de nálad nem történt semmi!

- Akkor mert nyomokban félisteni géneket tartalmazok? - tárta szét enyhén a kezeit Helen, mire megbicsaklott a lába és majdnem el is esett.

- Nem! Nem! Nem! - szólt rá Victort és húzta vissza. - Ittas vagyok ahhoz, hogy cipeljelek!

- Vagy csak nyomi vagy hozzá... - vágta rá gúnyos mosollyal a száján a lány.

Victor megállt a járda közepén, elkapta Helent és a hátára dobva vitte. A lány nevetve felsikoltott, míg a fiú egy új problémával találta magát szemben. Helen rövid szoknyájának módosult állásáról. Egy centi, de lehet csak fél hiányzott, hogy kilógjon a feneke.

Victor csak a ház előtt tette le Helent, aki egészen addig nevetett, amíg meg nem fordult és meg nem látta a címet, onnantól visítva nevetett és a hasát fogta közben.

- Most mi van? - kérdezte Victor.

- Viki... Ez nem Ayden háza! Hanem a tiétek! - mutatott a srác családnevére, mire Victor idegesen megdörzsölte az arcát.

- Hát... Azt mondtad haza, nekem ez a haza! - védekezett a srác. - Már mindegy. Én át nem sétálok Aydenhez, az innen még negyven perc oda meg vissza is! Itt alszol?

- Mi?!

- Értetlenség végett módosítom a kérdést kijelentéssé! - azzal kinyitotta az ajtót és behúzta Helent a házba.

Helennek ideje se volt körülnézni. A fiú felvezette az emeletre, onnan hátra végig a folyosón és be a szobájába. Igazából esélyese lett volna megnézni, annyira homályosan látott.

- Merre van a fürdőszoba? - kérdezte halkan.

- Szembe, ha kilépsz. Ugye nem akarsz zuhanyozni?

- Nem! Dehogy! A kontaktlencsét szeretném kivenni a szememből. - felelte Helen és azzal ki is libbent volna, de Victor megállította.

- Várj! - kezdte el feltúrni a fiókos szekrényét, míg előhúzott egy fekete felsőt. - Pizsinek. - magyarázta meg gyorsan.

Helen elvette a felsőt, majd el is tűnt a fürdőben. Victor magában hálát adott, amiért a lány végre leveszi majd magáról azt a piros felsőt és a fekete irtó rövid szoknyát. Direkt azért ment ő elől a szobájába maga mögött Helennel, mert túlságosan kezdte érdekelni, hogy mi van a szoknya alatt.

A feneke. Mi más. Igen... Csak más szempontból kezdte el érdekelni. A fiú nagyon gyorsan átöltözött, de Helen szerencsére nem sietett, ám amikor kijött, akkor Victor rájött, hogy még egy dologgal nem számolt.

A felsője történetesen halál pontosan addig ért Helennek, mint a szoknya, a combja felső harmadáig, ami baj volt. Nagy baj.

Victor jól láthatóan az ajkára harapott, amit Helen is észrevett. Felvont szemöldökkel, csípőre tett kézzel állt meg a lány.

- Mi az? Csak nem tetszik neked valami?! - tette is szóvá.

- Ne mondd, hogy neked szart se jelentene, ha levenném a felsőmet és meglátnád a kocka hasamat! Azért nem vagy te fából! - vágott rögvest vissza Victor.

Helen kétkedve vonta fel a szemöldökét.

- Aha... Kockahas. Hát hogyne. Szerinted el is hiszem? Nem. Tuti hazudsz.

- Ez valami rossz hergelés?! - fonta össze a mellkasa előtt a kezeit Victor.

- Nem, ez tény. Ha van valami, amit nem nézek ki belőled az a kockahas. Nem inkább pudingra gondolsz? - gonoszkodott a lány, mialatt neki dőlt az ajtónak a hátával.

- Hé! - meredt a lányra elkerekedett szemekkel Victor. - Ez sértés! Nem vagyok én elefánt! Ezt nagyon is tudod, a combaijdat meg rejtsd el, mert...

- Mert? - próbált nem nevetni Helen, mialatt kinyújtotta a lábát a levegőbe és pipált és spiccelt, egyet-egyet a lábfejével.

Victor mérgesen húzta ki az egyik fiókot és hajított Helen felé egy rövid nadrágot.

- Biztos nem. - kapta el és hajította is el a lány a fotel irányába, de mivel elég ittas volt az a fotel mellett landolt a földön. - Irtó meleg van nálatok!

- Ennek ellenére én sem flangálok félmeztelenül.

- Tőlem aztán... - vonta meg a vállát nem törődően Helen.

Victor itt elégelte meg a helyzetet, pláne, hogy Helen elkezdte szemre vételezni a szobáját, aminek az lett az eredménye, hogy a pólója időnként feljebb csúszott és előbukkant a lány feneke alatt lévő húsisabb, zsírpárnásabb rész, ahogy előre hajolt megbámulva egy csomó cuccot. A fiú ettől teljesen kikészült.

- Oké. - vonta meg ő is a vállát és mielőtt Helen kinyitotta volna a száját, hogy "csak poénkodott" Victor már ki is bújt a felsőjéből. - Egy-egy boszorkány.

Helen szeme szikrákat szórt, majd végig mérte a fiút, hogy végül elhúzza a száját.

- Jó, tényleg kockás. - egyezett bele, majd résnyire összehúzott szemekkel előre hajolt. - Azt a... Oké... Sejtettem, hogy kockás, mert szemüveg és kontaktlencse nélkül is láttam, mennyit edzel te?

- Most a nyáron kevesebbet, amúgy elég sokat, mert összekötöttünk egy olyan mágikus technikát, amihez a fizikai aktivitást is hozzá vesszük, kicsit ilyen kínai jellegű és... Még Ayden szedte, amikor tavaly... a családjával Kínában nyaraltak. - időnként összeakadt a nyelve, részben mert ittas volt, részben pedig azért, mert zavarba jött. Ami kicsit sem normális, ő nem szokott csak úgy zavarba jönni egy lány előtt. Jó, az a lány történetesen nem a felsőjében szokott parádézni azon kívül egy szál bugyiban. - Kérlek vegyél fel egy nadrágot.

Helen csak hümmögve megrázta a fejét.

- Megsülök nálatok. - sétált az ablakhoz és nyitotta ki, amihez lábujjhegyre kellett állnia.

Victor hirtelen nagyon is biztos volt benne, hogy a lehajlás sokkal jobb volt, mint mozgásforma. Ugyan is már azt is tudta, hogy Helen nem a tanga típusú csaj, de nem is a nagymamás pelenka jellegű fehérneműs fajta. Sokkal inkább a csipkés, háromszög alakú, normális bugyi, ami fedi a farpofák nagyobb részét, kivéve a már emlegetett zsírpárnákat.

- Helen... - nyögte ki nagy nehezen Victor és indult meg Helen felé, hogy a kezébe nyomja a nadrágot.

- Hm? - a lány kérdőn megfordult, mire szembe találta magát Victorral, aki csupán pár centire állt meg tőle. Fenyegetőnek akart tűnni, de Helen sokkal inkább sokkoltnak látta, amitől halványan elmosolyodott. - Te teljesen zavarban vagy tőlem.

Victor agya egy pillanat alatt elborult, amit a pia számlájára írt.

- Te végig direkt parádéztál itt fel-alá?! - akadt ki hangosan is, majd gyorsan lehalkította a hangját. A szüleit azért nem lett volna célszerű felébreszteni.

- Talán egy icike-picikét, csak mert mókás volt a fejed. - mutatta az ujjával a lány.

- Hú, de utállak. - szakadt ki a srácból.

- Az érzés kölcsönös, tuskó. - mosolyodott el Helen.

- Hogy lehetsz ennyire idegesítő, képbe mászó, frusztráló, ennyire... Ennyire... - kereste a szavakat, majd hirtelen elhallgatott.

- Na mi van? Kifogytál? - gúnyolódott Helen.

- Nem úgy viselkedsz, mint egy kis nyomi stréber... - értelmezte a szituációt nagy nehezen Victor.

- Bűbájt bocsátottál rám, rémlik?

- Igen, de annak el kellett volna már múlnia, hacsak nem rontottam el a bűbájt és... Ah... mindjárt megnézem. - emelte fel a kezét és tett úgy, mintha meg akarná érinteni a lány arcát.

A boszorkány nem mozdult, ahogy megérezte a mágia vibráló energiáját, csak akkor döntötte enyhén oldalra a fejét, amikor Victor leengedte a kezét és furcsán végig mérte Helent.

- Mi az?

- Nem értem... Rajtad van, de nem úgy hat, ahogy kellene. Nem értem. - rázta meg hozzá még a fejét is, csakhogy az értetlenség képe maximális legyen.

- Talán nem kéne túlagyalnod a dolgot? Nem ezt szoktad mondani? - mosolyodott el halványan Helen, mialatt felnézett a srácra.

- Nem érted! - vágta rá Victor. - A bűbájnak az a lényege, hogy nyitottá válj és érdekessé a pasik számára, erre nem lettél érdekesebb egy kicsit sem!

- Te aztán tudod, hogy kell egy lánynak bókolni...

- Jaj, hagyd már abba! - forgatta meg a szemeit. - Én segíteni próbálok, te meg tudatosan ellenállsz. Miért?

- Mert nincs még egy olyan srác, aki úgy tetszene, mint Sven! - vágta rá Helen. - Nem tudom ő, hogy lépett túl, de... Nekem tetszett a személyisége. Tetszett, hogy makacs, hogy okos, hogy úgy ért valamihez, mint egy igazi mester vagy professzor, hogy tudálékos, de mégis segítőkész és szelíd. - kezdett el ömleni belőle a szó, majd a végén idegesen a hajába túrt és lehajtott a fejét.

- De nem kellesz neki. Nem igazi. Csak egy kötelék, még ha be is jön a személyisége, akkor is. Tudod? - érintette meg óvatosan a vállát, hogy ránézzen, de Helen kitartóan bámulta a földet. - Tudod? - emelte fel a lány fejét az állánál fogva.

- Persze. Tudom. De... Voltak női ideáljaid? Olyan dolgok, amiket szerettél volna, hogy meglegyenek egy lányban és tudtad, hogy megvannak azok a tulajdonságok, akkor teljesen beleesel.

- Igen. Megvannak. - biccentett alig láthatóan Victor, mialatt enyhén összevonta a szemöldökét.

- Nekem... A vérszerződés ellenére... Ezek megegyeztek. Így sokkal, de sokkal... nehezebb. Érted?

- Aha. - nedvesítette meg az ajkait.

- Nagyon szívesen elfelejteném. El akarom felejteni, de... nincs még egy olyan fiú, mint... ő. Max a családjába a Jacksonok között, de lehet még ott sem. - emlékezett vissza Danre, hogy mennyivel másabb az a fiú, mint Sven.

- És más nem tud tetszeni? Csakis azok a tulajdonságok? - kereste Helen tekintetét, hogy végre ránézzen és ne legyen feszült a téma miatt. - Vannak szörnyen makacs emberek. Én vagyok az egyik legjobb példa rá, a másik meg Ayden. Vannak hihetetlen koponyák, mint Eliot, jól kijöttél vele, az ő intellektusával. És mindenki ért valamihez Helen, mindenkinek megvan a maga készsége. Mint... Camnek a rajzolás, vagy mint... Aydennek és nekem a mágia. Minden emberben van valami különleges, ami csak arra vár, hogy más valaki meglássa benne.

Helen végre ránézett. Látta a szemén, hogy pontosan érti, hogy mire gondol a fiú és halványan a könnyeket is, amik nem a fájdalomtól, vagy ilyesmitől csillogtak. Hanem mástól. A kétségbeesett elfogadástól, attól hogy ezekkel pontosan tisztába volt, de időnként... sokkal nehezebb kifejezni valamit szavakkal. Időnként nehéz tovább lépni és tisztalappal kezdeni.

Helen villámgyorsan letörölte a könnyeit.

- Bocs. Nem szoktam sírni... - akarta elkapni ismét a pillantását, de Victor visszafordította az arcát.

- Nem bűn kimutatni az érzelmeket. Remélem ezt is tudod, mondjuk inkább az a kérdés, hogy mit nem tudsz.

Helen halványan elmosolyodott és csak egy pillanatra vette le Victorról a pillantását, majd már vissza is nézett. A fiú az ajkára harapott, ahogy Helent figyelte. Nem találkozott még ennyire idegesítő boszorkánnyal, az hétszentség. Egyszerre ment az idegeire és akart neki segíteni, mert... Mert makacs volt és...

Helen nyíltan őt nézte, a könnyek még fénylettek a szemében, de már nem volt szomorú a tekintete és megint látta benne azt a furcsa dolgot, amit már korábban is. A múzeumban, a séta során, a kocsmában, a parkban. Olyan mélyen ült benne, hogy most már tudta, hogy Helen mit csinál ilyenkor. Elmerül az emlékeiben, visszajátssza az élete bizonyos momentumait és átgondolja mit kellett volna tennie, hogy kerülhetett volna el bizonyos kellemetlenségeket.

- Mindent túl agyalsz, ugye? - simított végig az arcán.

- Te mindent könnyen veszel, nemde? - mosolyodott el halványan a lány.

- Most éppen valamit nem... - vonta enyhén össze a szemöldökét, ahogy ittas fejéből apránként rájött pár dologra: hogy túl közel van Helenhez, hogy a lány arcát érinti, hogy a lány nem rázza le az érintését, tehát a bűbája hatott, csak...

- Nocsak, min?

- Nem érdekes. - hajlította be az ujjait, mire végig simított Helen tarkóján. A lánynak az egész gerincén végig futott a bizsergés - Csak...

- Csak? - vonta fel a szemöldökét Helen, mialatt kicsit feljebb emelte a fejét, csak annyira, hogy a srác arcát tisztán lássa.

- Rossz dolog veled inni Helen. - meredt egyenesen bele a szemébe, időnként lejjebb vándorólt a pillantása.

- Tényleg? Miért? - húzódott lassú mosolyra a szája szeglete a lánynak.

- Mert rossz dolgok jutnak ittasan az eszembe, olyan dolgok, amik józanul nem jutnának az eszembe.

- Például a combom és a fenekem megbámulása?

- Például... - biccentett alig láthatóan.

- És hogy úgy bámulsz, mint aki meg akar csókolni?

- Igen, úgy valahogy.

Helen be akart szólni.

- Jaj, meg ne szólalj! - hajolt le Victor és csókolta meg a boszorkányt.

Helen megdermedt egy pillanatra, mert valahogy erre nem számított. Lehet csak a bűbáj hatása volt. El akart húzódni, de volt valami végtelenül megnyugtató Victort érintésében, a mozdulataiban, valami olyasmi, amit Helen eddig nem nagyon érzett. A fiú közelében végképp nem, mert Victor minden, csak nem megnyugtató.

- Ez nagyon rossz ötlet... - suttogta a fiú ajkára.

- Tudom. - vágta rá Victort és már vissza is tapasztotta az ajkait Helenére.

Helen próbálta az agyát működésre bírni, hiszen... Ki nem állhatta a srácot. Ezer, meg ezer és még ezeregy oka volt, hogy miért ne csinálja ezt vele. De az egész valahogy mégis körbe fonta és nem engedte, hogy a gondolatai máshová terelődjenek. Érezte, hogy ez az egész nem helyes. Hiszen Victorral olyan elletétet alkotnak, ami hosszútávon nem működhet.

Hiszen ő... Precíz, intellektuális, hajthatatlan és maximalista. A srác pedig pontatlan, ítélkező, elbizakodott és lezser. A tökéletes ellentétje. Semmiképp sem működhet, egy kicsit sem, és mégis... ebben a lezser, elbizakodott személyben volt valami, ami képes volt fogva tartani Helen érzékeit. Talán azok az elvek, amiket Helen sosem mert megtenni. Most sem merné, de jó érzés, hogy mellette bármikor megtehetne. Jó érzés volt beleolvadni a karjaiba, újra érezni valamit, ami valahol mélyen hiányzott neki, még akkor is, ha mindenkinek azt hajtogatta, hogy nem hiányzik neki egy pasi. De. Nagyon hiányzott neki egy bizonyos pasi és annál is jobban hiányzott neki az emberi érintkezés, amit azóta limitált, hogy átverte Svent. Ez is egyfajta személyes büntetés volt, amit a bűntudat miatt követett el. Pedig nem kellene büntetnie magát, mert nem csinált semmi rosszat. Azt tette, amit tennie kellett, még ha ezt Sven soha nem fogja beismerni és ennek így kell lennie. Neki pedig tovább kell lépnie. Végre tovább kell lépnie. Végérvényesen.

Elszakította magát a sráctól és zavartan nézett rá, mialatt próbált rájönni, hogy mi a francot csináljon.

Victor ugyanolyan döbbenten bámult rá vissza. A csendet végül Helen törte meg. Gondolkodnia kellett.

- Inkább mégis lezuhanyzom... Egy törülközőt esetleg tudsz adni? - kényszerítette magát, hogy vegyen egy nagy levegőt.

- A fürdőben az ajtó mellett van egy szekrény, ha kinyitod fentről a második polcon lesz pár.

Helen se perc alatt el is hagyta a szobát. A fürdőben megtalálta az emlegetett szekrényt és ki is vett egy darabot, de nem nyitotta meg azonnal a vizet, hanem egy ideig csak állt a mosdókagylóba kapaszkodva, mialatt mély levegőket vett.

Az egyik baj az volt, hogy... szívesen folytatta volna Victorral a csókolózást. A másik az a személy kiléte volt. A harmadik pedig... hogy mérföldkőhöz érkezett. Sosem járt még ilyen közel, ahhoz hogy elhalványítsa a vérszerződést, de... Akkor kihasználná Victort. Ezzel a srác biztosan tisztában van, különben nem engedte volna, hogy kimenjen. Látta a szemében a folyamatosan kavargó gondolatokat. Értette mit érzett a srác.

Victor odabent hasast dobott az ágyra, pontosan az után tíz másodperccel, hogy Helen kiment és jól hallhatóan belemorgott a párnába.

- Hülye... hülye... hülye... - becsmérelte magát kitartóan. - Én lettem a szerencsétlen balek! A marha! Nagyon jó! Kibaszott jó... - emelte fel a fejét és dörzsölte meg az arcát. - És még Ayden is szét fog szedni...

És azt már nem mondta ki hangosan, mert félt tőle, hogy Helen hallgatózik, hogy lehet... de csak lehet, hogy Aydennek igaza volt és mégis érez valamit a csaj iránt.

- Bassza meg...

~~~

Victor másnap reggel visszavitte Helent a Smith családi házába, ahol Ayden már az ajtóban várta őket, ezt már messziről kiszúrták.

- Szerinted reggel óta ott kotlott és várt? - kérdezte óvatosan Helen.

- Fix.

A tegnap este óta nem beszélték meg, hogy mi van. Victor azon agyalt, hogy a bűbájra és az alkoholra fogja-e a Helennel történt csókót vagy sem. Míg Helen próbált olyan ellenérveket felsorakoztatni, amikre a mellkasában vágyakozó szíve is méltóztat hallgatni. Az eszével nem volt baj, az tudta, hogy nem kezdhet ki Victorral.

Ayden akkor nyitotta ki az ajtót, amikor Helen és Victor megindult felfelé a lépcsőn. A srác figyelmét nem kerülte el, hogy Helen a fekete szoknya felett nem azt a pólót viselte, amiben tegnap elment bulizni, hanem egy igencsak túlméretezett pólót, ami minden kétséget kizáróan Victoré volt.

- Meg merjem kérdezni? - maradt halálosan komoly.

- Ne, legyen annyi elég, hogy ez az idióta ittasan nem hozzád hozott haza, hanem magához, mert csak annyit mondtam neki, hogy menjünk haza, az agya meg a saját otthonába kódolta magát. - felelte Helen mialatt gyorsan megölelte az unokatestvérét. - Hajat mosok, ha nem baj! - fordult is azzal be a házba.

Ayden alig láthatóan biccentett, de közben végig a haverját bámulta.

- Csak ne itt, oké? - suttogta Victor, mert nagyon jól tudta, hogy Ayden a fejébe keres bejáratot, hogy meg tudja mi a fasz történt, mert nem volt olyan naiv, hogy elhiggye Helen kis "rossz haza volt az irány" dolgát.

Ayden beengedte a haverját, aki az emeletre vezető lépcső helyett lefelé vette az irányt a pincébe.

- Na, mesélj. Mi volt?

- Nem sok minden. - kezdte lezseren a srác. - Ráolvastam egy bűbájt, hogy a pasik másszanak rá, de nem jött be, csak kicseszett sokat ivott, amivel dugába döntötte a tervemet és ez annyira kiakasztott, hogy berúgtam, mint az atom. Kijelentette, hogy menjünk haza, de rossz irányba mentem, nem hozzátok, hanem hozzám, úgyhogy ott aludtunk.

- Csináltál valami hülyeséget? - vonta fel a szemöldökét a haverja.

- Ez nézőpont kérdése...

- Megverlek, az nem lesz az.

- Szóval öhm... - vakarta meg a nyakát. - Emlékszel arra, amikor azt beszéltük, hogy nem jön be a kuzinod?

- Igen? - szorította ökölbe a kezét Ayden.

- Nos, lehet, hogy mégis bejön.

- Mit csináltál?

- Megcsókoltam. De ő kezdte! Hergelt! A meztelen combjaival, az előbukkanó fenekével, a felvágott nyelvével. Bűbájjal a szervezetében még makacsabb, tudtad?

- Viki...

- Eltitkolhattam volna, de elmondtam! - mutatott a haverja felé. - Ez azért pozitívum, nem?

- Ágyba vitted?

- Ez is nézőponttól függ. - gondolta át a dolgot a srác.

- Kinyírlak geci. - mordult fel Ayden.

- Még ne! Még hadd legyen pár utolsó mondatom, főleg mert téves gyilkosság lenne. - ült le a srác a fotelba. - Szóval, technikailag egy ágyban aludtunk, mert nem akartam ittasan matracot fújni, vagy felverni a szüleimet, akik nem tudják, hogy ki a franc Helen. Így gyakorlatilag, igen. Bevittem az ágyamba. De nem feküdtem le vele! Nem is akartam, a tény, hogy én vagyok az a marha, aki a vérszerződését semlegesíteni fogja eléggé földhöz vágott, hogy ne akarjam.

- Vérszerződés?! Mit csináltál?! - borult el a srác arca.

- Én semmit! Éppen ezt próbálom a tudatodra adni. - emelte fel békítően a kezeit Victor. - Szóval a csaj vérszerződésben van egy amcsi sráccal. - azt nem kell tudnia, hogy egy Jacksonnal. - Helen ettől akar megszabadulni és én segíteni akartam benne neki.

- Mióta vagy te a jótündérkeresztanya?

- Akkor már inkább apa, de részletkérdés. A lényeg, hogy a csaj próbálja a vérszerződést gyengíteni, rámondtam egy bűbájt, ami szerintem engem pécézett ki magának, mert... mert... Nos... - gondolta át az elmúlt hetekben történteket. - Nagyon sok időt töltöttem az unokatestvéreddel. Szoros, irritáló, utálkozó kapcsolat alakult ki köztünk, amit meglepő módon élvezek. Nagyon jó idegesíteni Helent és... Szerintem emiatt lehetett. Meg hát jól néz ki.

- Utálod... De jól néz ki?

- Mért anyukádat is imádom, mert finom a sütije és mindig ad belőle!

Ayden inkább nem próbálta meg megérteni a barátját.

- Különben is te tavaly csak azért jártál Christine-nel, mert jó volt az illata! - vágta rá rögvest Victor.

- Karácsony illata volt... Almás fahéjas...

- Tehát ugyanolyan őrült vagy, mint én, ezért vagy a haverom! - vonta le a végső következtetést Victor.

- Mind a ketten leírhatatlan nagy marhák vagytok. - robogott le Ella a kezében egy hatalmas lavorral, azzal a szánt szándékkal, hogy kiteregessen.

- Fogd be, húgi! - vágta rá szemrebbenés nélkül Ayden, míg Victor széles mozdulatokkal elkapta Ella karját.

- TE!

Ella felvont szemöldökkel pillantott előbb Victor szemeibe, majd a kezére, végül ismét az arcára.

- Ella vagyok, mi van?

- Miért vannak neked olyan kivágott szexi felsőid és miniszoknyáid?! Elárulnád nekem?!

- Mert szoktam vásárolni? - kérdezett vissza gúnyosan a csaj.

- Azt látom! De miért szexiket?!

- Na, ha neked bejön, akkor az átlagnál okosabb pasiknak is, remek. - jelent meg egy ravasz mosolya a szája szegletében.

- Most az átlagnál okosabbnak tartasz?

- Nem, de Eliotot igen és ő is kiemelte, hogy túl szexi cuccokban járkálok, főleg a koromhoz képest. Alapvető, hogy neked ezt meg kellett kérdezned.

Victor vágott egy fintort, mialatt résnyire összehúzta a szemeit.

- Amúgy nem tanácsos kikezdened egy kötelékkel rendelkezővel... - jegyezte meg teljesen függetlenül Ella.

- Tudom... - suttogta Victor.

- De kifogsz. Mert bejön neked és mert tetszik neked. Szóval... Sok sikert és számíts rá, hogy ez nem veled fog örökké tartani.

- Nem is feltételeztem...

- Egy állomás leszel, egy ugródeszka. - tett a szabad kezét csípőre Ella.

- Tudom... - biccentett.

- Valaki, aki elindít benne valamit és sokat tesz érte, de nem lesz maradandó jutalma. Csak...

- Az emlékek... Tudom...

- És ennek ellenére meg akarod próbálni, úgyhogy Helen Romániából származik? A találkozást igazából könnyen meg tudjátok oldani, hiszen mind a ketten mágusok vagytok. A két órás időeltolódás jelenthet csak akadályt, mert más életritmusban lesztek. - gondolta végig azt Ella, amit igazából Victornak kellett volna. - No meg persze... Mind a ketten az érettségi évében jártok és ahogy kivettem Helen oldaláról sokkal több nehézség lesz, mint a tiedről.

- Hé! - szólalt meg Ayden. - Te most kinek az oldalán állsz?! Egyáltalán mit szólsz bele?!

- Veled ellentétben logikusan érvelek és nem akarom beverni a haverod képét. - mosolyodott el gúnyosan Ella. - Meg Victor nem olyan szörnyűséges ember. Lehetne sokkal rosszabb is.

- Kösz a bókot... - húzta el a száját az emlegetett.

- Nagyon szívesen! - ajándékozta meg egy szarkasztikus mosollyal a fiút, aki erre gyerekesen hasba bökte Ellát. A lány máris lendítette azt a kezét amelyikben a lavor volt, hogy kupán nyomja vele a srácot.

Victor időben kapta el a lavort és szerelte le az orv támadást, míg Ayden a háttérben csak a szemeit forgatta. Voltak bizonyos dolgok, amiket egyszerűen képtelen volt megérteni. Ez Ella és Victor viszonya volt. Ő és a bátyja Olly, ehhez képest sosem verekedtek Ellával. Néha bosszúból olyan 12 éves korukig meghúzták a haját, aztán ennyi.

- Na, elég már! - állt be közéjük, amikor látta, hogy Victor arcán gúnyos mosoly megjelenik, míg a húga szemében a félreérthetetlen villámok összecsapnak, tele haraggal és bosszúval. - Akkor mit szeretnél? - tette fel a kérdést Victornak. - Az unokatestvérem. Úgy kell csinálnod, bárhogy is sül el, hogy valószínűleg még találkozni fogsz vele. Nem is egyszer.

- Nem tudom... Hajlok rá, hogy megpróbáljam, de... Helen tudja, hogy mivel jár ez az egész. Tudja, hogy nem a soron következő, hanem az az utáni srácot tudja majd teljes szívvel szeretne. Én... Tetszik, de nem hiszem, hogy össze fogok törni, ha eljön az a pillanat, hogy én már mindent helyre hoztam és nem én fogom megkapni érte a jutalmat.

- Biztos? - vonta fel a szemöldökét Ayden.

- Miről beszéltek? - értetlenkedett Ella.

- Igen. - biccentett Victor. - Nem a nagy ő-t keresem, csak... Helen idegesít és talán pont emiatt tetszik.

~~~

Percy Jackson augusztus 18.-án nyugodtan kelt fel a Londoni Jackson villában. Kivételesen nem volt az éjszaka folyamán rémálma, pedig már kezdte megszokni, hogy ha nem Annabetht látja az álmaiban, akkor a gyermekeit vagy az unokáit, amint épp bajba kerülnek. Ami ennyi unokával szinte mindig fennálló probléma volt, főleg Dan Jackson esetében.

Percy belebújt kék színű köntösébe. Lassú léptekkel sétált el a fürdőszobához vezető ajtóhoz, hogy elvégezze reggeli fürdőszobai rutinját, tehát lezuhanyozzon, fogat mosson és felöltözzön. A férfi innen az étkezőbe vette az irányt.

- Boldog Születésnapot Mr. Jackson. - mosolygott rá a komornyik.

- Köszönöm Herold. Ugye Lucy nem tervez semmit? - vonta fel a szemöldökét Percy.

- Erősen kétlem, éppen forgatáson van a férjével Olaszországban. Maximum Ingrid és Edmund terveznek valamit, ha nem felejtették el a születésnapját.

- Edmund a fellegekben jár, a saját születésnapját is elfelejtette volna, ha nem lenne Ingrid az ikre. - legyintett Percy. - Ingrid meg...

A telefonja abban a pillanatban szólalt meg, mire Percy kivette a zsebéből az eszközt.

'Boldog 68. születésnapot, Apa! Majd bepótoljuk, ha végzek itt! Egy szem "pici" lányod, Lucy.' - Percy elmosolyodott, ahogy elolvasta az üzenetet.

- Lucy kisasszony nyert?

- Mrs. Wizards már jó pár éve, Herold. - vetett egy ferde pillantást a komornyikra Percy.

- De jobban örülne, ha a pici lány lenne, nemde? - villantott egy kedves mosolyt a férfira.

- Nekem mindig az lesz, ahogy Ed egy kotnyeles, okoskodó kölyök, Ingrid meg Kronosz... - a férfi elhallgatott, ahogy meghallott valamilyen szokatlan zajt. - Herold, a pajzsok aktívak? - vonta fel a szemöldökét.

- Természetesen uram... - bólintott a komornyik.

Percy feltápászkodott a székéből, belenyúlt a zsebébe és elővette Árapályt, majd alig láthatóan biccentett egyet a komornyiknak, aki erre megindult a hátsó ajtón át lefelé a konyhába, hogy fedezékben legyen.

Percy levette a toll tetején lévő kupakot, mire az karddá nőtt a kezében. A férfi felemelt fegyverrel indult meg a lépcsőn lefelé, ám ahogy lelépett az első lépcsőfokra rögvest meglátta Yuit, majd sorban a családja többi tagját.

- Meglepi! - rikkantotta Yui, akinek az arcán széles mosoly játszott, míg Percy leengedte a kardját és végig mérte a családját. A tekintete megállapodott a gondosan hát mögé rejtett ajándékokon és Heroldon, aki épp egy tortát hozott be.

Percy elnevette magát, majd visszatette Árapályra a kupakot.

- Tudjátok veszélyes dolog egy félvér esetében a meglepetés buli. - cammogott le a lépcsőn. - Még akkor is, ha ilyen öreg.

- Csak tovább élsz, mint a legtöbb félisten, főleg triász kölyökként. - jegyezte meg Ed. Ő volt az egyetlen, aki nem dugta el az ajándékát a háta mögé. - Lucy majd személyesen adja át az ajándékát.

- Ő szervezte? - vonta fel a szemöldökét Percy, mert abban biztos volt, hogy nem Ed csinálta.

- Nem. - húzta ki magát Yui. - Igazából én voltam az ötletszerző. Ingrid meg bevatta a személyzetet. Boldog Születésnapot, nagyapa. - emelte meg az ajándékát és adta a férfi kezébe.

Percy mosolyogva vette el és ölelte meg a legidősebb unokáját, majd bele pislantott az ünnepi szatyorba. A férfi felhorkant, ahogy egy képesalbumot húzott elő.

- Már van pár. - jegyezte meg.

- Igen, de nem rólunk. - vonta meg a vállát Yui, majd kinyitotta az első oldalon a könyvet.

Percy arcára halvány mosoly ült ki, ahogy meglátta az újszülött Svent Susan karjában. Alatt egy másik képet, amit talán még sosem látott. Halliet és Yuit. Hall éppen szerelt a műtermében, míg a kis egy év körüli Yui a 3d-s tervezőn ült, egy csavarhúzót rágva. Teljesen biztos volt benne, hogy Ingrid készítette a képet, Annie, Izzy és Cora kitépte volna a gyerek kezéből a csavarhúzót. Csak Izzy és Hall olyan felelőtlen, hogy ezt hagyta.

- Köszönöm.

Percy egész nap a gyerekeit és az unokáit figyelte. Az volt eredetileg a terve, hogy egymagában tölti a születésnapját, még a személyzetnek is kimenőt ad és vagy Annabeth sírjához látogat el, vagy áthívja Nicot és Thaliat, hiszen a születésnapja miatt alapból elutaztak Londonba, már csak azért is, hogy az első tevékenységet eszébe se jusson elvégezni.

A családjából minimális szinten, de elege lett, amikor a Libris Fabulás eset megtörtént. Persze, attól még örült nekik, csak az egy megterhelőbb időszak volt.

Percy délután háromkor kezdte el először nézni az órát. Fárasztóak voltak az unokái, ezt bárki beismerte volna, de valahogy ahogy öregedett egyre nehezebb volt elviselnie a kamaszkorukat. Yuiét jól bírta, a lány nem volt az a tipikus rossz gyerek, mint időnként Ed vagy Susan. Bár arra hamar rájött az unokái révén, hogy az ő öt gyermeke teljesen normális kamaszkort adtak nekik. Igen. Nekik, mert Annabeth-el nem kaptak minden ötödik másodpercben idegrohamot tőlük.

A férfi a halmokban álló ajándékokat nézte, fele akkor se volt, mint karácsonykor, de... valahogy furcsa volt. Emlékezett rá, hogy milyenek voltak a gyermekkori születésnapjai az édesanyjával. Alig pár ember, gyakran csak ketten, a szokásos kék színű tortával. A kék torta most is megvolt. Percy meglepődött, amikor megtudta, hogy ezt nem a szakácsnő csinálta (sose tudott kék kajákból finomat készíteni), hanem Aelin.

Mikor Percy felismerte az ízvilágot, ami tökéletesen megegyezett az anyjáéval, akkor faggatni kezdte, hogy honnan tudta, hogy kell. Aelin válasza egy vállrándítás volt, majd az, hogy "belehet jutni dédihez egyeseknek, Percy."

A férfi onnantól fejben állandóan elkalandozott. A vörös hajú srác, Yuiék jövőből jött fia egyszerűen nem tudta nyugton hagyni. Halott lesz. Ott már az lesz, de ha Yui ennyire nem akar foglalkozni házassággal és gyermekvállalással a jövőben sem, akkor még legalább 20 éven át élni fog. 88 évesen meghalni... Na nem. A barátai, a régi banda közül már csak Pollux Liber, Nico di Angelo, Thalia Grace, Leo Valdez (akivel nem tartja a kapcsolatot) és a római táborlakók élnek. Clarisse, Charles, Silena, Travis, Katie és Annabeth... már nem.

Percy megkönnyebbült, amikor a családja este hatkor végre valahára elhagyta a házat. Roppant lassan, fél óra alatt és ekkor is az állt meg és fordult vissza, akire a legkevésbé sem számított. Ed.

- Jól vagy? - nézett rá zöld szemeivel, amiket hiába örökölt Percytől, úgy tudott nézni velük, mint Annabeth. Ugyanaz a kutató, észtől szikrázó nyomozó tekintet.

- Persze. Ritkán éli meg a félvér a 68. életévét. - mosolyodott el Percy.

- Tudom. De... Ez nem csak a születésnapod. Ezért aggódom érted.

Percy meglepetten meredt a fiára.

- Ugyan. Értem sosem kellett aggódni. Nekem miattad annál jobban.

Ed megforgatta a szemeit, majd folytatta.

- Arra célzok, hogy anya halála óta soha sem ünnepelted meg a születésnapodat, hiszen anyával ezen a napon lettetek egy pár a 16. születésnapodon. - meredt rá. - Én sem tartottam meg a születésnapomat Hall halála óta. Most... Hall tette széppé és furcsa volt, mert nem szerettem a születésnapomat, hiszen Hallel a 16. születésnapomon jöttem össze, akárcsak te anyával.

Percy kényelmetlenül érezte magát. Tudta, hogy mások elől elrejtheti, de a fia elől nem, mert hamarabb élte át a fájdalmat, amit érez ezen a napon, mint ő.

- Csak más anyád nélkül.

- Tudom. Jó neked így? Egyedül?

- Jó-e a vén embernek, hogy ellehet magányában a dolgaival? Igen. Nekem így teljesen jó.

- Biztos?

- Nem kell aggódnod értem. Eddig se tetted, most se kezd el. - veregette meg a fia vállát. - Lucy eleget aggódik értem. Megnyugtatlak.

- Értem. - biccentett Ed. - De ha... nem szeretnél egyedül lenni, csak szólj. Van egy lakásom Los Angelesben, amit senki se használ. Egyedül lennél, de közelebb a családodhoz. Ha gondolod. - szorította meg az apja vállát, majd témát váltott, mielőtt Percy nemet mondhatott volna. - Aelin és Sven még benn vannak, hármasban akarták neked odaadni az ajándékodat.

Percy összepréselte az ajkait, de bólintott. Már szívesebben lett volna egyedül az este hátra levő részében, főleg mert lassan lemegy a nap és szeretne addigra a sírnál lenni. Amint Edmund megindult a többiek felé, hogy mindenkit haza teleportáljon becsukta az ajtót. Visszament a nappaliba, ahol Sven már össze is szedte a tányérokat és a zsúrkocsira pakolta őket, míg Aelin a fotóalbumot nézegette, amit Yuitól kapott a férfi.

Percy elmosolyodott, ahogy megállt a lány mellett és meglátta a képet.

- Három voltál. - szólalt meg halkan. - És mindig talpig rózsaszínben járkáltál.

- Más voltam. - érintette meg a képet, először Svenen simított végig, majd saját magán. - És Sven is más volt. Boldog. Madison mellett sem látom ezt a szemében... Ami furcsa.

- Nos... - pillantott az órára, ami hetet mutatott, tehát egy óra múlva le fog menni a nap. - Mit is kapok tőletek?

Sven abban a pillanatban abbahagyta a pakolást és Percyhez sétált, üres kézzel. Aelin becsukta a fotóalbumot és letette a kisasztalra, majd felkelt és a nagyapjára nézett, ugyancsak üres kézzel.

- A személyzetet elküldtük. - kezdte Sven. - Majd mi elpakolunk.

Percy enyhén összevonta a szemöldökét.

- Miért küldtétek el őket?

- Mert nem kéne látniuk az ajándékunkat. - felelte Aelin. - Majd csak holnap délután jönnek vissza. Az ajándékunk nem hosszú idejű, átmeneti. Nagyjából holnap reggel 9-ig lesz... elérhető.

Percy értetlenül mérte végig az Angelo testvérpárt. Ilyenkor mindig rájött, hogy mennyire... Susanre és Joera ütöttek, pontosabban Annabethre és Nicora, mert ők voltak képesek erre a viselkedésre.

- És mi az... - kezdte Percy, de valaki félbeszakította.

- Nem kell ennyire éretlennek lenned Hínáragyú.

Percy megdermedt. Előbb Svenre nézett, aki halvány mosollyal meredt a férfi mögé, majd Aelinre, aki csak szélesen elmosolyodott és a kezével mutatta neki, hogy forduljon meg. Percy hirtelen pördült meg és nem hitt a szemének, ahogy meglátta Annabetht.

A nő mosolygott, a haja őszülő volt, pont mint halála napján, de nem volt gyenge, nem volt fáradt. Élet mozgott a szemében.

- Észlány... - automatikusan lépett előre és zárta a karjaiba a feleségét.

- Szia, nagyon hiányoztál. - ölelte át Percyt Annabeth.

A férfi csak kinyitotta a száját, mint aki mondani akarna valamit, majd megfordult inkább és az unokáit nézte.

- Mit csináltatok? - próbált nem arra gondolni, hogy szabályt szegtek, hiszen Hádész nem szokta csak úgy kiengedni a szellemeit az Alvilágból.

- Mostanában sokat tanulmányozom, hogy mik is a jogaink Hádész gyermekeként. - mosolyodott el Aelin. - Meglepően sok irat szól róla a könyvtárban. Öt évente egyszer... Egy lelket 6 órára vissza tudunk hozni az élők közé. Svennel összeadtuk a 6-6 óránkat, így körülbelül 12 óráig veled lehet Annabeth.

- Miért nem Susant vagy Joet...

- Mi elérjük őket. - vonta meg a vállát Sven. - Megkérdeztem Samet és Janet, hogy szeretne-e beszélni Peterrel vagy Diával, de nem akartak. Így 12 óra lett. Aelin eleve neked szánta a 6 óráját. De... ne menjetek ki. A halandóknak nem szabad megtudnia ezt semmilyen úton-módon.

Percy alig láthatóan biccentett egyet, míg Annabeth már húzta is az emelet felé a férfit.

- Érdekel, hogy van Susan és Peter?

- Hogyne! - vágta rá Percy. - Milyen Elízium?

- Már érdekel?!

Sven és Aelin csak követték a tekintetükkel a nagyszüleiket, majd felemelték a kezüket és összepacsiztak.

Percy először nem tudta mit is mondjon. Úgy érezte magát hirtelen, mint amikor a táborba került és azt hitte, hogy az anyja meghalt. Zavarodott volt, nem értette teljesen a helyzetet, még ha egyértelmű is volt.

- Asszem... - kezdte végül, végig pörgetve az eddigi születésnapjait a fejében. - Ez az új kedvenc születésnapom.

- Jobb, mint amikor azt a szörnyű kék színű tortát sütöttük neked Tysonnal és megmentetted az Olimposzt a tizenhatodik születésnapodon? - tűnődött hangosan Annabeth, mialatt belekarolt a másik kezével is Percybe.

- És nem fogadtam el miattad a halhatatlanságot? - kérdezett vissza Percy.

- És Rachel Elizabeth Dare-ből Orákulum lett? - tette hozzá Annabeth.

- Aminek soha sem örültél. Csakis titokban.

Annabeth szürke szemei Percyre mosolyogtak.

- Pontosan. - hajolt a férjéhez és csókolta meg őt, ám amikor elhúzódott a szemében eltökéltség villant. - Viszont van pár dolog, amit át kell beszélnünk Hínáragyú, ha már egy ilyen lehetőséghez jutottunk. - pillantott hátra, hogy Sven és Aelin figyeli-e őt és amikor rájött, hogy nem, akkor irányt váltott. A hálószobák helyett a hátsó lépcső felé vette az irányt.

- Nem tudnál egyszer lazítani, Észlány? - sóhajtotta Percy, de az ajkán mosoly játszott.

- Ugyan, szerinted Ed kitől örökölte, hogy képtelen megülni a seggén?

- Tőlünk... - vágta rá gondolkodás nélkül. - Mesélj!

Annabeth pedig halkan bele is kezdett.

- Sok mindent hallunk odalent az Alvilágban. Múltat, jelent és jövőt egyaránt. Sőt... - sóhajtotta Annabeth, a hangjába fájdalom vegyült. - Az emlékek folyója nagyon sok mindent őriz, olyan dolgokat, amiket nem lenne szabad megfigyelnem.

- Fel se teszem a kérdést, hogy ha nem szabad, akkor miért nézed meg... Mondanál inkább példákat? Mit hallottatok odalent? - vonta fel a szemöldökét Percy, mialatt ráfordultak a folyosó végén a hátsó lépcsőre.

- A Jackson család négy éven belül meghal. - felelte Annabeth. - Miattunk. Irana ki fogja írtani először a Jacksonokat, utána a félvéreket, végül ledönti az Olimposzt és az uralma alá hajtja az Alvilágot.

- Mármint... Úgy érted folytatja a bosszú hadjáratát? - kapta a fejét a nejére, mialatt Annabeth tovább húzta őt, le a pince felé. - Susan, Peter, Dia és Joe után is csak azért állt meg, mert Yuit elkapta és mert nem találta meg a gyerekeinket, csak...

- Minket. - biccentett Annabeth. - És alkut kötöttünk vele, de én már halott vagyok. Idő kérdése és lépni fog.

- Ennyire utál minket, csak mert a szülei...

- Makacs szülők, makacs gyermeke. - sóhajtotta a nő. - És akár tetszik, akár nem, közünk volt a szülei halálához. Megmondta... Mi elvettük a múltját, ő el fogja venni a jövőnket.

- És terved is van, Észlány? - kérdezett rá Percy, bár a választ sejtette.

- Nem nekem. - mosolyodott el Annabeth. - Az unokáinknak, főleg Svennek. Az egyik esetén életben maradunk, ha Yui jókor fog lépni. A másikban... Ha Yui hibázik, akkor alternatívát kell kitalálni, egy új fajta alternatívát, mert a mágiát, már a jövőből jött Dan, Lin, Junie, Nat és Aelin visszahozta. De nem tudták, hogy Irana egy mágus család leszármazottja, akik elvesztették a Léhvonalak gyengülése miatt a mágikus képességeiket.

Percy megrázta a fejét.

- Várj... Mi van?!

- Le vagy maradva drágám. Az unokáidat megfigyelted, de a Bázist nem.

- Kellett volna? Azt nem írtad bele a végrendeletedbe, hogy azt is figyeljem! - bökte oldalba a nejét, aki csak megforgatta erre a szemeit.

- Mindenre én sem gondolhatok!

- Helytelen! - vigyorodott el Percy, mire Annabethel találkozott a pillantása. A nő szemében gúnyos mosoly ült.

Athéné lánya kinyitotta a pincébe vezető ajtót. Halvány mosoly jelent meg a szája szegletében, ahogy meglátta az iratait és jegyzeteit, mindent ott, ahol hagyott.

- Nem vitt rá a lélek azóta sem, hogy elpakolj?

- Jól esik lejönni ide néha és gondolkodni. - vonta meg a vállát Percy. - Olyankor, olyan mintha itt lennél.

Annabeth mosolyogva érintette meg Percy arcát, majd neki döntötte a homlokát a férfiénak.

- Ígérem, pár perc alatt kitalálom, hogy hol tudunk alternatívával élni. - suttogta a nő. - Aztán foglalkozunk egymással.

- Szavadonfoglak. - felelte Percy, míg a nő az egyik dobozhoz sétált.

Percy nem lepődött meg, hogy pontosan tudja, hol tárolja a felvételeket a kulcshajszáról. Arról azonban igen, amikor nem azt vette elő, hanem egy kis dobozt. Egy dobozt, amit még Edmund kért meg, hogy rakjon el.

- Azok csak random felvételek a Bázisról, banki ügyekhez kapcsolódik, meg aktivitási zónák. - mondta óvatosan Percy.

- Még mindig nem tudsz rájönni, hogy Ed mikor hazudik neked. - mosolyodott el halványan Annabeth. - Ezek a jövőből jött ötös felvételei. Ed eltette, mert azt remélte, hogy hasznos lehet még akkor is, ha minden információt Yuinak adtak tovább.

- Miért nem ölték csak meg Iranat?

- Mert Amy párja Ian lesz a jövőben. Junié pedig Natalie és az a lány... Szerintem, ha bukunk, akkor egyedül vele tudjuk megfordítani ezt az egészet, csak még azt nem tudom, hogy hogyan...

~~~

2061. szeptember 5.

Edmund Jackson biztos volt benne, hogy bizonyos dolgokra teljes mértékben alkalmatlan. Az egyik ilyen, az a puszta tény volt, amikor augusztus végén az apja rávette arra, hogy elfogadja az UCLA művészettörténelmi karának az oktatói felkérését. Egyetemi professzor lett...

- Végülis 3 hónapos próbaidőm van, az alatt nyugodtan felmondhatok, következmények nélkül. - asszisztált Hall mellett reggel hajnali hatkor. A nő kísérletet folytatott. Reggelit készített. Mármint reggelit sütött, nem csak egy szendvicset pakolt össze.

- Nem mondasz fel. - vágta rá ellentmondást nem tűrő hangon Hallie. - Először is, okoskodó vagy, tudálékos és akkor is ontod magadból a tömérdek maszlagot, ha senki se akarja hallani. Másodszer, nálad jobb oktató nem volt eddig a táborban.

- Csak kardforgatást oktattam és te bármikor jobb voltál nálam. - vetette ellen Ed.

- Jogos. A második legjobb oktató voltál. - helyesbített Hall, miközben a bundáskenyeret szemlélte. - Szerinted jó már?

- Nem? Illetve... nem tudom?

- Nem hiszem el... - mormogta a vörös. - Nézz ránk. Itt vagyok én, a világ egyik legjobb feltalálója és te, a világ első számú régésze, de nem tudunk főzni...

- A bundáskenyeret nem sütni szokták?

- Na látod! Erről beszélek! - vágta rá Hall. - De visszatérve rád. Kész a tanterved, te viszed a művészet töriseket heti 2 elméleti órával, az építészeti szakirályt heti 1 órában és a designer alkotókat heti 2 órában. Heti 5 óra. Nem halsz bele.

- Majd Iranába.

Hall csak egy ferde pillantást vetett rá, majd sziszegve kapta le a bundáskenyeret, ami inkább barnára, mint arany színűre sült.

- Nem megy ez nekem... - sóhajtotta.

- Nem ám, anya! - viharzott be Dan és dobott be két szelet kenyeret a piritóba. - Cső fater! - intett Ednek.

- Te fenn vagy hatkor? Beteg vagy? - kérdezte összevont szemöldökkel Ed.

- Nem, csak kezdődik a suli és Junie idegeire kell mennem azzal, hogy Lint minden szünetben meg kell csókolnom legalább... - gondolkodott el. - Olyan 5 percen át. Junie már nem menekülhet Nathez, mert gimis lett.

- Hé! - dobta arcon Hall egy konyha ronggyal Dant. - Viselkedj! - emelte fel az ujját.

- Ugyan már! Nem döntöttem romba a házat a nyáron!

- Emlékeim szerint csak egy ablakot törtél be... - vetett egy sanda oldal pillantást Danre Ed. - Nem beszélve arról, hogy mit csináltál Málagán a múzeumban.

Dan kínosan elmosolyodott, majd megpördült, ahogy a pirítósa elkészült.

- A lényeg, ősök. - tette le a tányérra a reggelijét és kente meg vajjal. - hogy Lin értem jön, Amyért elugrik Sven, úgyhogy nem kell bevinnetek minket. Illetve az én részem olyan 5 perc múlva esedékes. - harapott is bele a vajas pirítósába.

- Várj... Kilenctől van suli, mint csináltok Linnel ilyenkor?! - nézett összevont szemöldökkel a fiára Ed.

- Mondjuk, hogy kódorgunk.

- Ez egy új fajta szleng a szexre? - pillantott Hall Edre, majd a levegőbe öklözött, ahogy kivett egy bundáskenyeret, amit nem sikerült szarrá égetnie.

- Nem! - vörösödött el Dan. - Ott nem tartunk! És ne Apa előtt kérdezz ilyeneket!

Ed sűrűn pislogva meredt Hallre, aki csak megvonta a vállát. A férfit persze még a lányai is kizárták minden létező fiúkkal kapcsolatos dologból, jól is tették... Amint megtudta, hogy Amy kivel jár, az első dolga volt Iant kitiltani a házból. Itt biztos nem fognak csinálni semmit sem! De, hogy még Dan is beavatta Hallt a dolgaiba, nem csak Yui és Amy... Ő nem csinált ilyet az anyjával!

- Akkor mit takar a kódorgunk? - vonta fel a szemöldökét Hall.

- Szörnyvadászatot. - felelte Dan.

- Izzy tud róla?

- Dehogy! Sose engedné el Lint. Csak... Szóval a lényeg az, hogy gyakran olyan, mintha az erőnk feszítene belülről, ezért ki akarjuk próbálni mizu. Így Lin el fog árnyékutazni velem és Junieval együtt Floridába.

Hall és Ed megdermedt és egyszerre fordultak Dan felé.

- Oda nem! - vágták rá másodpercre pontosan egyszerre.

- Mert?

- A Szörnyek tengere ott van! Oda nem mentek!

- Könyvtáros vagyok...

- Nagyapád meg Poszeidón fia és alig bírt úrrá lenni azon a tengeren, ennek ellenére! - kiáltotta szinte Ed. - Menjetek bárhová, csak oda ne! Felőlem még Görögországba is betehetitek az ősszörnyek közé a lábatokat, de a Szörnyek tengerére te biztosan nem mész! Izzy kitekeri a nyakam...

- Jó, jó jó! Vettem! Nyugi van! - emelte fel a jobb kezét Dan, majd folytatta a reggelizést. - Anya... ég!

- Hú, baszki! - pördült vissza Hall a serpenyő felé és vett ki egy fekete bundáskenyeret.

- Tudod anya, attól még, hogy sárkány vagy nem kell mindent elégetni... - jegyezte meg Dan, mire Hall szemében tűz lobbant.

- Mindjárt elégetek valaki mást... - mormogta jól hallhatóan az orra alatt. - Ébreszd fel a nővéredet!

- Oksi. - vette el a második szelet pirítóst és tett be még két szelet kenyeret a piritóba.

Dan felrobogott a lépcsőn, mialatt félig fülelt, ahogy az apja és az anyja folytatja-e a korábbi beszélgetést, hogy Ed mennyire lenne vagy nem lenne alkalmas arra, hogy oktasson az UCLA-n. Dan hangosan biztos nem mondta volna ki, hogy valószínűleg Eden kívül csak Sven lenne alkalmas erre a feladatra, de csak akkor, ha előtte Ed befoltozza a hiányos réseket a tudásában.

- Amy! - koppantott kettőt az ajtón, majd be is nyitott.

Dan szemei rögtön elkerekedtek. Rögtön becsukta maga mögött az ajtót, mielőtt az anyja vagy legfőképp az apja rájönne, hogy valami nem stimmel.

A kissrác egymás után legalább háromszor káromkodott magában. Mérgesen megrázta a fejét, majd lassú mosoly jelent meg a szája szélén, ugyanis a helyzetet még bőven a saját előnyére tudja fordítani.

A következő tárult a fiú szeme elé: Amy Jackson, azaz a nővére, az ágy jobb oldalán feküdt. Ahhoz képest, hogy milyen harcias és makacs tud lenni, roppant édesen és aranyosan összegubódzva a jobb oldalán aludt. A feje pedig egy nem mindennapi párnán pihent. Annak a párnának még neve is volt, Ian Cabra.

Dan pedig több dolgot is levágott a pozícióból, a nyitott ablakból és a szerte-szét heverő ruhákból, no meg a nővére meztelen hátából és Ian szembe tűnően fehéren virító mellkasáról.

- Amy... - mondta, próbálva egy kicsit sem érzékeltetni, hogy gáz van, mialatt besétált a szobába.

- Hm? - emelte fel a fejét a nővére. - Dan... kifelé a... - itt nézett az órára. - Oh, baszki, ne már! Bealudtunk! - rázta meg Ian vállát.

Ian körül mágia jelent meg, ahogy egy védőpajzsot, vagy egy felmérő varázslatot küldött útjára, hogy beazonosítsa a helyet.

- Szia Dan! - pillantotta meg Ian a fiút.

- Hali! - intett vigyorogva Dan, majd nézett egyenesen Amyre.

A lánynak elég volt meglátnia az öccse szemének villanását, hogy elkomoruljon az arca.

- Mennyit akarsz? - sziszegte a fogai közt.

- Mondjuk ötven dolcsi. - vágta rá Dan.

- Ötvenet?! - akadt ki Amy. - Ugye nem fejenként?!

- Csak mert nagylelkű vagyok. - mosolygott még mindig a srác. - Tudod apa mennyire utálja Iant... És hogy megtiltotta, hogy belépjen a házba, ami bámulatos ravaszságot mutat a részedről. - pillantott az ablakra. - Holtpont a rendszerben, majd szólok anyának. Kivéve persze... Ha te ezt nem szeretnéd. És nyilvánvalóan nem szeretnéd. Nos? - nyújtotta ki a kezét a srác. - Vagy utalsz telón?

Amy felmordult, majd kihúzta az éjjeli szekrénye felsőfiókját és kivett belőle ötven dolcsit. Dan széles mosollyal a száján tette zsebre.

- Falazok neked, amíg Iant kitessékeled. De, csak hogy tudd. Nagyjából olyan 2 perc és elhúztam. Úgyhogy gyors légy! - sétált ki azzal a lendülettel az ajtón.

- Kapd be! - kiáltotta utána Amy.

- Hogy mondod? Mi van Iannel? - nézett hátra az ajtóban Dan, direkt hangosan mondta, hogy lenn is hallják.

Amy vett egy mély levegőt, mialatt érezte, hogy a szemében tűz jelenik meg. Erőltetve megrázta a fejét és felkapta a melltartóját, ami félig az ágy alá csúszott be.

- Ja, neki még nincs suli! Szemét mázlista! Na majd gyere, anyuék várnak! - tette be maga után az ajtót Dan.

- Minden oké? - szúrta ki Edet, aki kipillantott a konyhából.

- Hogyne! - vágta rá lelkesen Dan. - Csak éppen Iannel volt videóhívásban. Na hol a pirítósom... - sétált beljebb a konyhába és kente meg a másik két kenyeret is. - Amúgy szerintem ne aggódj ezen apa. Jó tanár vagy, menni fog. Nálad jobb régésztől nem tanulhatnak.

Ed résnyire összehúzta a szemeit. Dan bókol... régen rossz jel.

- Miben sántikálsz? Verd ki a Szörnyek tengerét a fejedből!

Dan egy szemforgatás kíséretében vette elő a telefonját és pötyögött Linnek egy üzenetet, hogy ne közvetlenül a ház elé árnyékutazzon, hanem mellé. Figyelje, hogy Ian mikor hagyja el a telket és ha tudja kicsit zavarja össze a kamerákat.

- Mondtam, hogy vettem. - kezelte teljesen lezseren az ügyet. - Lin késik, Izzy faggatja. Amúgy mizu Izzyvel és Breddel?

- Haladnak. - felelte Hall, aki most minden idegszálával a bundáskenyérre figyelt.

- Hm... Ez gyors volt! - tömte be magába a két pirítóst Dan. - Lin itt van! Léptem! - kapta fel a nappaliba letett hátiját. A szeme sarkából Amy szobájára nézett, ahonnan a nővére éppen kilépett, szerencsére Ian nélkül. - Majd mesélj milyen volt Nat első napja! - intett Amynek, aki csak bemutatott neki. - Te már csak tudod az milyen...

Amy egy jégcsapott lőtt az öccse felé, aki rögtön visszatámadott egy tűzgolyóval.

- Idebent nincs csata! Megbeszéltük! - kiáltotta a konyhából Hall.

Ed végig Dant és Amyt bámulta, még akkor is, amikor Hall elordította magát. Csak amikor a fia becsukta maga után az ajtót, akkor lépett a nejéhez.

- Mit titkolnak? - vonta fel a szemöldökét a férfi.

- Mit nem? - kérdezett vissza Hall.

- Fura szag, valami? - érdeklődött Ed.

Hall csak beleszimatolt a levegőbe, de az égett bundáskenyéren kívül semmit sem érzett.

- Nem igazán... - hirtelen csapta meg valami új illat, ahogy Amy belépett a konyhába és köszönt. Összevont szemöldökkel próbálta meg az égett szag mellett beazonosítani az illatot, de egyszerűen a bundáskenyér teljesen elnyomta. - Nem, semmi. - nézett Edre. - Mikor is kell menned?

Ed az órára nézett.

- Ha az évnyitóra is oda akarok érni és kocsival akarok menni, nem teleportálva...

- Kocsival fogsz menni, hogy ne kelts gyanút. - vágta rá Hall.

- De akkor nem tudlak megvárni, mert most kell mennem.

- Nem kell, viszem a sportkocsit. - vigyorodott el Hall.

- Ha megint összeszedsz egy gyorshajtásit... - komorodott el Ed tekintete.

- Ugyan már! Ilyen forgalomban?! Mint a csigák olyanok! - legyintett a nő.

Ed mély levegőt vett, de nem kötözködött. Hallhez lépett, egy csókot nyomott a szájára, majd kisétált a ház elé, ahol a családi autó parkolt.

Hall csak akkor fordult Amy felé, amikor meghallotta, hogy Ed beindította a motort. Csípőre tett kézzel nézett Amyre, aki ártatlan arccal meredt vissza rá.

- Igen? - kérdezte.

- Először is... Dan úgy vigyorgott, mint a tejbe tök. Másodszor, van egy plusz illatod, amit nem tudok most pontosan behatárolni, hogy mi, olyan éget szagot csináltam itt, de van. Harmadszor... - lépett a lányához és söpörte hátra a haját a nyakából. - Ez egyértelműen egy kiszívott nyak. Ha apád megtudja, hogy Ian itt aludt... Nem csak aludt...

Amy csak felsóhajtott.

- Azért kentem le Dant ötven dolcsival... - húzta el a száját.

Hall elnevette magát.

- Legalább megérte? - döntötte oldalra a fejét a nő, mialatt kikapta a soron következő bundáskenyeret a serpenyőből.

- Apa nem tudja, úgyhogy...

- Nem az.

Amy óvatosan elmosolyodott.

Igazából arról volt szó, hogy Ian lelép tegnap este. Randiztak, kivételesen nagyon jót, talán még ennyire jót sose és... Amy ezt nem vallotta volna be magának, de ez azért volt, mert nem gyártott a fejében kétszáz ellenérvet Ian ellen. Csak jól akarta érezni magát, nem akart semmi olyan dolgot, ami elronthatja a kedvét. Mozival kezdtek, utána kivesézték a filmet, minden pozitívumot és negatívumot és Amy sokadjára megállapította azt a tényt, amit már rég tudott. Hogy Ian okos, nagyon jól átlátja a szituációkat és még talán nála is jobban értette a filmbéli csavarok ok-okozati összefüggéseit. Utána még sétáltak egyet és...

Amy eleinte nem gondolt arra, hogy felhívja Iant hozzájuk. Eszébe se jutott, de tényleg. Aztán valahogy minden elég gyorsan történt. A csókolózásból ölelkezés, az ölelkezésből simogatás. A simogatásból... egész más irányba indult el. Igen ő. És mivel, amint Ed megtudta, hogy járnak betáplálta a főbejárat arcfelismerő rendszerébe Ian arcát, hogy ide be ne jöjjön, így maradt az ablak.

- Hát... Más mint Ethan... - kapaszkodott meg a pultban Amy és kezdett el dobolni az ujjaival.

- Milyen értelemben? - vonta fel a szemöldökét Hall és vette ki az utolsó bundáskenyeret is a serpenyőből.

- Sok értelemben.

- Tudod... - harapott bele a kenyérbe, majd vágott is egy fintort, mert nem sózta meg. - Só... - nyúlt bele a tartóba és tett két csipetnyit mindegyik szeletre.

- Mit tudok?

- Az orosz pasik nem olyanok, mint az amcsik. Az amcsik zöme vagy kenyérre kenhető, vagy manipulálható. Nem állítom, hogy az oroszok nem, de van bennük egy fajta tartás.

Amy végig mérte az anyját, pont olyan pillantással, amivel Ed szokta.

- És ezt te miért is tudod?

- Hm... Volt apád után és előtt pár kalandom. Mondjuk a bodyshotot kihagytam a repertoárból.

Amy elvörösödött.

- Ki mondta...?

- A tequilával, citrommal, sóval és rúzzsal tarkított pólód a mosásból. - mosolyodott el Hall. - Pasik, csajok?

- Is-is...

- Hány?

- Olyan... 25... körül... - tűrte idegesen a füle mögé a haját Amy.

Hall elismerően biccentett egyet.

- Apádnak ne mondd el. Totálisan kiakadna. Nem mintha ő nem csinált volna őrültségeket, de sosem ismerné be nektek.

Amynek eszébe se jutott elmondani az apjának. De az anyja... Nagyon meglepte.

- Mért, mit csinált apa? - tette fel óvatosan a kérdést.

- Ugyanazt, amit én. Csak kevesebbel és pasik helyett csajokkal.

~~~

Edmund Jackson nagyon próbált nem bealudni az évnyitó ünnepségen, ahol egy hihetetlenül hosszú és unalmas beszéd alkalmával, többek között őt is köszöntötték az új kollégák sorában. Fel kell mondani. Tuti. Vannak határok még az ő idegrendszere számára is, és az nem Dan, mint arra rájött, hanem ez a hely. Nem hiába nem ment ő amerikai egyetemre... Hanyag oktatás, túl sok szabadidő, kevés házifeladat, arra is van két hónapos határidő... Halál unalom a köbön.

Edet személyesen a kar dékánja vezette körbe és mutatta meg a tantermeket, többek között azt a tantermet, ahol ő fogja tartani az óráit, illetve a kari tanári szobát és azzal együtt az asztalát. A kis irodát, ahol konzultációs órákat tarthat és így tovább.

Ed alig várta, hogy kilenc legyen és megtartsa az első óráját, hogy kiszabaduljon abból a tömör "nagyon örülünk magunknak" tömegből. Szerencsére az óráit összesűrűsítette hétfőre és keddre, így nem kell olyan sok időt itt töltenie, el is gurulna a gyógyszere.

A férfi hirtelen torpant meg a folyosó közepén, ahogy kiszúrt egy alakot, aki nagyon ismerős volt neki.

- Andrew Flare? - kérdezte.

A férfi felvont szemöldökkel fordult meg a neve hallatán. Sötétbarna hajában egy ősz hajtincs virított, ami korai volta a korához képest, de Ed emlékezett rá, hogy már Kínában is megvolt neki.

- Edmund Jackson. - mondta ki halvány mosollyal a férfi. - Repesgették a kollegáim a művészettörténelem karon, hogy jönni fogsz tanítani, de nem hittem benne.

Ed kis híján rávágta, hogy ő sem.

- Jah, bár nem tudtam, hogy te is itt vagy. Az utolsó infóm rólad, hogy végeztél az egyetemen és a Metropolitan Múzeum régész kurátora lettél. - tette zsebre a kezeit Ed.

- Úgy volt, aztán olyan 5 évvel ezelőtt egy bizonyos Mr. Palmer inkább a te tanácsaidat kérte ki az enyém helyett, így ki lettem rúgva.

Ed ajka megrándult.

- Mr. Palmer a tanárom volt gimiben, jól ismer, ezért kért fel engem. - magyarázta meg a helyzetet, míg ha nem is tartozott vele.

- Ugyan. - legyintett a férfi, majd a hajába futtatva az ujjait. - Az egyetemen is mindig megelőztél. Megszoktam, hogy a nyomodba sem érhetek.

Ed villámgyorsan pörgette végig a fejében a múltjukat, ami nem volt hosszú. Kevesen kaptak lehetőséget, hogy Kína elit egyetemén tanuljanak. Egész pontosan három amerikainak volt rá lehetősége, Mandy Evansnek, Andrew Flare-nek és neki, Edmund Jacksonnak.

Mandyvel jól kijött. Meglehetősen jól, ami azt illeti. Hasonló volt a múltjuk abból a szempontból, hogy mindketten magas tanulmányi eredményeket értek el. Mandy inkább az építészet felé húzott, mint a régészet fele, így nem is nagyon voltak nézeteltéréseik, amik vitákhoz vezettek volna. Plusz... Mandy is maga mögött hagyta a pasiját az egyetem miatt, ahogy Ed Halliet. Ed többek között Mandyvel jött rá arra, hogy milyen bónusz lehetőségeket nyújthat Poszeidón leszármazottjaként egy zuhanyzó. Szex és barátság, ennyi volt köztük és a baráti kapcsolatot nem sokkal az egyetem után limitálta, majd Hall halálával meg is szüntette.

Andrew... ő más volt. Nem találta meg vele soha sem a közös hangot. Őt is ugyanúgy a régészet érdekelte és míg a kínaiak zöme vagy magában vagy csoportosan dolgozott, ahogy Ed is, úgy Andrew kizárólag egyedül tevékenykedett. Irigy volt rá, amikor Edmund véletlenül megtalálta az eddig felfedezett agyagkatonák között, hogy hol lehet a császár sírja.

- Még mindig azért a kirándulásért fújsz rám? - vonta fel Edmund a szemöldökét.

- Nem, azon túltettem magam. Bénáztál, elestél, mázlid volt. Az egyetem hülye volt és nem akart elengedni, így leléptél. Eleinte ki akartak rúgni, aztán amikor tényleg megtaláltad a császárt rögvest kézhez kaptad a régészeti diplomádat és levelezőn befejezhetted az építészeti és a geológusi részét.

Ed az elesés és bénázás részt átcserélte magában szörnytámadásra, de hangosan eszébe se jutott kimondani.

- Akkor?

- Nem hoztad sohasem nyilvánosságra, hogy mit találtál a császárnál. Helyette inkább visszamentél Egyiptomba. Utána pedig... Volt az a káosz Hallie Beckendorffal.

Ed összevonta a szemöldökét, mert hirtelen elbizonytalanodott benne, hogy Andrew... tényleg halandó? Biztos nem, ha tudja, hogy Hall...

- Mire gondolsz? - rázta meg a fejét.

- A kis perpatvarra, amikor kiderült, hogy a Beckendorf cég vezérigazgatójának volt egy eltitkolt lánya, akinek az apja te vagy.

- Ja! - könnyebbült meg Ed, hogy erre a káoszra gondolt, nem a szó szerinti káoszra. - Igen. Közbe jött pár dolog. Jó pár. - biccentett helyeslően. - Családom lett, gyerekeim, a nejem kómába került és a kórház azt közölte le a végrendeletnek megfelelően, hogy meghalt. Tudod, hogy mennek ezek a jogi ügyek. - legyintett. - És te... Melyik karon is vagy?

- Angol irodalom. - felelte Andrew. - Sok a beadandó munka, de szerintem nálad se lesz kevesebb.

- Akkor... - kezdtek el kattogni Edmund fejében a fogaskerekek. - Kommunikációsok, általános angol, kreatív írás és...

- Újságírás szakosok. - mosolyodott el Andrew. - Igen, tanítom a lányodat, Yuit. Mindig elrontja a beadandó dolgozatát. Tavaly megkegyelmeztem neki egy kettessel, de idén jobban kell teljesítenie.

Ed szemei hirtelen szűkültek össze, mert hirtelen képbe került. Yui rá panaszkodott az egyetemi tanárai közül, akihez legalább négyszer újra kellett írnia a beadandóját és év végére is kettest adott neki. Yui azt mondta, hogy pikkel rá...

- Ugye nem azért akarsz keresztbe tenni a lányom tanulmányainak, mert leköröztelek az egyetemi éveink alatt? - döntötte oldalra a fejét.

- Nem vagyok az a típus Ed. Az te technikád volt kirúgatni a neked keresztbe tevő professzorokat. Nos, ideje mennem. Órám lesz. - biccentett neki Andrew és indult el a lépcső felé.

Ed az órára kapta a fejét, majd az orra alatt káromkodott. Öt perce múlt kilenc. Nagy léptekkel indult el a nyugati folyosó felé, ahol a tanterme volt található.

A férfi feltépte az ajtót és végig szemlélte a tantermet, ahol frissen szabadult érettségizők ültek. Folyamatosan dumáltak a társaikkal. Elég volt egy pillantást vetnie mindenkire, hogy rájöjjön ki, hogy viszonyul ehhez az egészhez. Látta kik azok akik másnaposak, látta kik azok, akik már bekészítették az Ipad és egyéb eszközöket a jegyzetelésre.

Hú... de rég volt egyetemista. Hát nem hiányzott neki az a sok hülye vizsga. Ha nem lenne fotógrafikus memóriája biztos kikészült volna idegileg.

- Szép napot! - sétált beljebb és tette le a katedrálisra a táskáját.

Kényelmesen vette elő belőle a laptopját és csatlakoztatta össze a kábellel, hogy a projektorra majd tudjon vetíteni. Amíg a laptopja betöltött előkapta a telefonját és bement az e-mailjeibe.

- Első évesek vagytok, ugye? - emelte fel a tekintetét a hallgatókra, akiknek egy része értetlenül meredtek rá, a másik felé, akik tudták, hogy kik baromi idegesek lettek, de azért bólogattak. - Remek. Akkor legalább veletek együtt kezdem a sulit, csak nekem meló. Sose voltam jó abban, hogy nálam fiatalabbakat magázzak, úgyhogy tegezni foglak titeket. -nézte meg, hogy mi a helyzet a vetítővel. - Nagyon jó. - vette magához a távirányítót és lépett be az egyetemi dokumentumába. - Nos, mondom a tervet. - tette zsebre a kezét és sétált hátra a teremben.

A terem maga U-alakú volt, akár egy görög amfiteátrum, ami megnyugtatta Edmund Jacksont. A táborra emlékeztette, ahol már jó ideje nem tartózkodott, főleg a gyerekei és a munkája miatt. Összességében három részre lehetett tagolni a teret a lépcsőknek hála, amik 12 soros magasságig vezettek fel. Edmund a középső lépcsőn baktatott fel, de a harmadik lépcsőfokon megállt.

- Először is a nevem Edmund Jackson. Mr. Jackson, Edmund, vagy Ed. Az érettségimet New Yorkban szereztem meg. A diplomámat pedig Kínában, régészeti, építészeti és geológus szakon. Amit még hébe-hóna érdemes tudni rólam... - kattintott egyet, mire a dia váltott. - Felfedezéseim közül a legismertebb Csin Shi Huan-ti sírjának megtalálása a megmaradt agyagsereggel és a császárral együtt. - halvány mosoly jelent meg a száján, ahogy meglátta azt a képet, amikor a felnyitotta a császár sírboltjába vezető utat. - Másik ismert felfedezésem, Egyiptomban VIII. Ramszesz fáraó sírboltjának felfedezése, ahol eredetileg teljesen más kutatómunkában tevékenykedtem. - kattintott tovább, mire a Királyok Völgye jelent meg, ott is egy föld alá leásott lyuk, ami egy oldalkamrához vezetett. - Továbbá, amit szánt szándékkal és nem mázlival találtam meg... Nofertiti sírja. - kattintott ismét egyet, ahol bejutott a szarkofághoz és épp amellett térdelve nevetésben tört ki, hiszen megtalálta őt.

Ed még akkor is mosolygott, amikor tovább kattintott.

- Szintén, amit még érdemes tudni... Az édesanyám Annabeth Chase volt, a Kaliforniai félsziget egyik legnagyobb építészeti vállalkozója, akinek a cége 15 év alatt meghódította az egész USA-t. Emellett régészprofesszor és író volt. Ő találta meg a Holtak és az Élők könyvét. - kattintott ismét egyet, mire meglátta az anyja fiatalkori mását a Holtak és az Élők könyvével a kezében. - Az édesapám, Percy Jackson, óceánvédő, aki aktívan támogatja és maga is létesített tengerbiológiai központokat, amik az óceáni és tengeriállatok megmentését, védelmét és visszaszoktatását végzik a környezetükbe. - ismét kattintott egyet, mire az apja nézett vele farkasszemet fénykép formájában, gyorsan kattintott tovább, mire Hallt látta meg talpig mocskos ruhában, amit összepacsizik egy egyetemista sráccal. - Végezetül a feleségem, Hallie Beckendorf, a Beckendorf cég vezérigazgatója, egyben az UCLA gépészmérnöki és informatikai karának befektetője és az új ösztöndíj programjának megalkotója, ami lehetőséget kínál az itt tanuló gépészeknek és informatikusoknak a találmányaik és ötleteik megvalósításában.

Ed titkon élvezte, hogy a teremben zúgolódás ment végig.

- Én a tanév alatt a művészettörténeti alapokat fogom megtanítani. - kezdett bele Ed, majd el is hallgatott, ahogy kattintott egyet és kiszúrt egy képet, aminek nem kellett volna benne lennie az diák között.

Dan vigyorgott a kamerába, maga mögött Amyvel, aki egy könyvet tartott a kezében és Yuival, aki nevetve intett Dannek a karácsonyfa mellett állva, hogy fejezze már be.

- A gyerekeim... És Dan még kapni fog ezért. - az osztály felnevetett. - Nos tehát... - kattintott még egyet, mire a tanterv ugrott elő az egyik sarokból. - Az első félévben futólag érintjük az őskori, mezopotámiai és azték művészeteket, majd részletesen elkezdünk végig menni az egyiptomi és a görög művészeten. Ezt a két tárgyat vesszük a félév hátra eső részében. A második félévben - amennyiben itt marad... - következik a római és a skandináv. Másodévben pedig az ázsiai kulturális ismereteiket szélesítjük.

Ismét kattintott egyet.

- A követelményi rendszer a következő. Két hetente fogok feladni beadandót, aminek a határideje két hét. - döbbent zúgolódás ment végig a termen. - Összesen hét beadandót fogok feladni, mindegyik egy-egy kisjegyet fog érni. A tanév végén lesz egy írásbeli vizsga és szóbeli elbeszélgetés. Az írásbeli teszt a beadandók mintájára fog épülni, aki a beadandókkal foglalkozik, annak semmi ördögtől való nem lesz benne. A beadandók a jegy 50%-át teszik ki, az írásbeli és a szóbeli pedig 25-25%-át.

Újabb zúgolódás, majd egy kéz lendült fel.

- Igen, Miss... - kezdte Ed.

- Wellington. - vágta rá a lány. - Szóbeli elbeszélgetés alatt, mire gondol Mr. Jackson?

- Elbeszélgetésre. Ne úgy gondoljatok rá, mint egy vizsgára. Nem szeretem a vizsgákat, fárasztóak és feleslegesen kiidegelik az embert. Elbeszélgetésre. Az eddig tanultakból kihúznak egy témát, amiről közösen elbeszélgetünk. Mi a korszakra jellemző stílus, mik a lényeges formák, hogyan lehet beazonosítani egy tárgyat satöbbi.

- Tehát vizsga.

- Nem... A vizsgánál szóban kell nyilatkoznotok, anélkül hogy én feltennék irányító kérdéseket. A szóbeli elbeszélgetésnél értekezletet, ha úgy tetszik vitát folytatunk valamilyen témában. - sóhajtotta Ed, mialatt magában megjegyezte a csaj arcát. Ezért nincs neki idegrendszere tanítani. - Inkább megmutatom a példát és ezzel el is kezdem az órát. - sétált le Edmund a lépcsőn és ült le a székére. - Oh, még egy fontos dolog! Az órámon nem szeretnék beszélgetést hallani, amennyiben nincs csoportos munka. Van elég dolgom szerdától péntekig és fognak is órák elmaradni vagy online formában leoktatva lenni a régészeti munkám miatt, így nem akarok fegyelmezni. Akinek fontos értekezni valója van, álljon fel, menjen ki, rendezze le, majd jöjjön vissza. Akit meg kicsit sem érdekel, be se jöjjön. Nem kötelező az óra látogatása, csak ajánlott, hogy az anyagot könnyebben feldolgozzátok. Az ajánlott irodalmat elküldtem nektek, ahogy a diasorokat is. Akit továbbra is érdekel az óra, az maradjon.

Tette zsebre a férfi a kezeit, majd állt fel és várt. Jó páran, akik másnaposan voltak, vagy még aznaposak, felálltak és elhagyták a termet.

Ed nem kommentálta.

- Nos, prezentálom mi kell. - hívott be egy képet, ami mellett nem volt ott semmilyen plusz infó. - Ugyanezt fogom elvárni a beadandókban is. Először is mit látunk a képen? - Edmund hátra nézett, mire látta, hogy a kezek a levegőbe emelkedtek. - Csak mondjátok, nem kell jelentkezni.

- Egy vázát, ami egy férfit ábrázol. - hallotta jobb oldalról.

- Milyen férfit? Nézzétek a ruháját, a haját, minden kis infót.

- Görög tóga. - hallotta balról, mire hátra nézett a lányra.

- Ott a pont. Nevet kérek. - csapta fel a naplóját Ed.

- Veronica Gwinton.

- További dolgok, jellemezzétek, mondjátok amit láttok. - állt fel Ed és várt, amikor csend állt be, akkor neki kezdett. - Férfit ábrázol, görög tógában, kezén karkötők, lábán cipő, tartása egyenesen, hajában babérkoszorú, kezében szőlő. - sorolta. - Nem paraszti, sokkal inkább előkelő. A szőlő egyértelműen szimbólumként szerepel. Szőlő és görög férfi, tehát Görögországból származik a váza. Ezt amúgy a színek is alátámasztják, de itt még nem tartunk. Miért van szőlő a kezében? Láthatóan nem szüretel, átnyújtja a szőlőt.

- Dionüszosz? - hallotta valahonnan hátulról.

- Bizony. - biccentett. - A lényeg az, hogy mindig tegyétek fel, hogy miért, mit látunk? Egy férfit. Mi van a férfin? Egy tóga. Milyen korszakot jelöl a tóga? Görög és római. Melyik lehet ez a kettőből? Jó kérdés. Milyen a színe? Fekete és vörös? Mivel készült? Festékkel. Miből? Agyagból. Hogy keletkezett? Égetéssel. - sorolta Ed. - A lényeg, amit én adni tudok nektek egy mankó, hogy mit kell keresnetek. Mi alapján tudtok rájönni, hogy mi honnan származik, beazonosítani a képet, hogy majd beazonosítsatok egy tárgyat. Nincs rossz válasz, ezt tanuljátok meg. Az emberek azért fedezték fel a világot és hoztak létre új találmányokat, mert meg merték kérdezni, hogy miért van ez? Miért villámlik, miért esik le a fáról a gyümölcs, miért hullámzik a tenger, miért fúj a szél, miért mozognak a csillagok? Mind ártatlan kérdések, amikre meg lehet találni a választ és akkor fogjátok megtanulni ezeket a dolgokat, ha a miértekre megtaláljátok a válaszokat.

- Tehát nem kell magolni? - vonta fel a szemöldökét az egyik srác.

- Valamennyit kell, de engem nem fog érdekelni, hogy a megtanult szöveget mennyire tudod visszamondani, hanem az, hogy mennyire tudod nekem elmondani azt, hogy mit talált. - állt fel Ed és fordult meg, mire sok zavarodott tekintet meredt rá. - Van kérdés?

Több kéz is felrepült a magasba. Ed találomra rámutatott az egyik srácra.

- Ez mire jó? - kérdezte.

- Arra, hogy gondolkodjatok. - vágta rá Ed és mutatott a következő lányra.

- Így találta meg a sírokat?

- Nofretitiét igen. - biccentett egyet Ed. - És remélhetőleg hamarosan így fogom megtalálni Kleopátra sírját is.

- Van tippje, hogy hol van?! - szólalt meg Miss. Wellington.

- Sok tippem van, hogy hol lehet. A kérdés az, hogy melyik fog bejönni és mivel mindegyikre nem kapok csapatot és támogatást meg kell találnom a sok kérdőjel közül azt, amelyik a legvalószínűbb és ehhez kérdések és válaszok kellenek. Egyéb kérdés?

~~~

Dan első dolga az volt, amikor Linnel és Junieval landoltak Floridában, hogy elkapta a barátnője derekát és magához húzta egy csókra. Egy jó hosszú üdvözlő csókra.

- Ez fix jó ötlet? - vonta fel a szemöldökét Junie, majd meglátta Lint és Dant. - Ne már... Skacok... Nem vagyok szobanövény... Ez letudhattátok volna a Beckendorf villa előtt is...

Lin csak mosolyogva húzódott el Dantől, akinek a szemei csillogtak. A lány gúnyos pillantást vetett Juniera.

- Majd egyszer megérted.

- Nem akarom... - rázta meg a fejét Junie. - Szóval... Ez biztos jó ötlet? Anyám valamiért bepánikolt, amikor meghallotta Floridát és a lelkemre kötötte, hogy bárhová csak ide ne menjek.

- Én ezért nem mondtam el hová megyünk. - húzta el a száját Lin.

- Az én őseim is így reagáltak... - gondolkodott el egy pillanatra Dan. - Nem lesz gáz, csak keressük egy random szörnyet és teszteljük rajta az erőnket.

Junie csak felsóhajtott, míg Dan előkapott a zsebéből egy készüléket.

- Azt mondja, hogy... - figyelte, hogy merre jelez a készülék. - Anya azt mondta, hogy kelet felé ne menjünk, tehát... irány dél! - indult meg előre.

- Ez biztos jó ötlet? - kérdezte kicsit hisztis hangulatban Junie, főleg mert még álmos volt.

- Nem lesz baj! - pillantott Lin a fiúra és kapta el Dan kezét.

Junie nem lett nyugodtabb. Mindvégig a környezetét figyelte, minden apró rezdülést, de... a cudar igazság az volt, hogy nem kellett keresniük a szörnyeket. Azok ugyanis se perc alatt rájuk találtak.

Dan hirtelen torpant meg az utca felénél.

- Öhm... Valami jön.

Lin elengedte Dan kezét, mialatt a jobb kezében örvényleni kezdett a káosz, míg a bal alkarjára rendszalagok tekeredtek fel. Junie csak kinyújtotta a karját az egyik tűzcsap felé, amiből a víz rögvest megindult felé. Dan körül pedig tűz kezdett el örvényleni.

- A kurva... szemet becsukni! - kerekedtek el Lin szemei, majd rögtön le is hunyta őket, míg Dan egy tűzfalat emelt közéjük és a szörnyek közé.

- Tempó! Tempó! Tempó! - kapta el Lin és Junie kezét Dan és rángatta be őket az egyik sikátorba.

- Miért pont az egyik legerősebb szörny szagolt ki minket? - kérdezte futás közben Junie.

- Nem tudom, egyáltalán Florida nem túl meleg Medúzának?! - hitetlenkedett Lin.

- Lehet, hogy most a tengerparti szobrok a menők... - vetette fel Dan, mire Lintől és Junietól is egy értetlen pillantást kapott. - Most mért, szoborban utazik, nem? Amúgy van egy ötletem. Kerüljünk fedezékbe és mondom!

Junie ekkor szúrt ki egy furcsa kis épültet. Hirtelen rántotta félre Lint, aki magával húzta Dant, ám a srác kezéből kiesett a mérőkészüléke.

- Hé! A mérőcuccom... - akart visszafordulni Dan, ám ekkor kiszúrta Medúzát, aki kényelmes tempóban sétálva fordult be a sarkon. - Ha jobban meggondolom... majd csinálok újat.

Junie feltépte az ajtót, majd amint Dan és Lin bejött utána be is zárta.

- Oké, mi a terv? - nézett Danre.

- Hát... Igazából Amy szokott lenni a nagy terves, meg Sven...

- Ez nem könyvtárosi kiruccanás Dan! - szólt rá Lin, aki behúzta a függönyöket.

- Tisztába vagyok vele! - vágta rá gúnyos mosollyal a száján Dan. - Szóval az jutott eszembe, hogy Lin teremthetne egy káosz szörnyet és akkor az lát helyette, tehát általa tudná figyelni Medúzát és simán ki tudnád nyírni.

- Nekem tetszik az ötlet! - vette meg rögtön Junie és nézett a két fiú egyszerre Linre.

- Oké... Először is, az nem jutott eszetekbe, hogy ha ránézek az állaton keresztül a lényre, nem csak az állat, hanem én is kővé válhatok?

A két fiú csendben maradt, majd Dan szólalt meg:

- Nem valószínű. Logikailag ha valamin keresztül nézel, az olyan mintha egy tükrön át néznéd. Kéne tükör! - pillantott Juniera.

- Csajnak nézek ki, aki sminkes tükröt tart magánál? Amúgy a telóink nem jók? - kapta elő a telefonját Junie. - Mondjuk ez elég kicsi...

- A házban biztos van! - vetette ellen Dan.

- Fiúk... - suttogta Lin. - Asszem nem jó házba jöttünk be...

Dan itt hallgatott el és fordult meg, mire kiszúrt... Nos rengeteg szobrot és a hátsó kertben még többet.

- Oh, ne már...

A kilincsnél csörgés hallatszott. Dan szemei elkerekedtek, villámgyorsan kapta el Lin kezét és húzta be fedezékbe. Junie kérdőn meredt rá, majd bevetette magát a szobrok közé.

A zár csörrent és az ajtó kinyílt.

Dan közelről meredt Lin szemeibe és aprót biccentett neki. A lány hevesen megrázta a fejét.

- Menni fog. - tátogta.

- Tudom, hogy itt vagytok. Olyan erőteljes a szagotok, hogy csodálkozom rajta, hogy még nem szagoltak ki titeket. - halk hangja volt, szeretett teljes, egyáltalán nem olyan, mintha egy szörnyeteg lenne. - Ismerős illatok... Poszeidón vére, de halványan, vegyül sok más valakikkel... Oh... - nem láthatták, de mosoly jelent meg a nő száján. - Kimerészkedtetek Los Angelesből? Hallottam ám rólatok kis héroszok. Kettőtök Perszeusz Jackson és Annabeth Chase unokája. - Dan és Junie összenézett a szobrok között. Komolyan ennyi mindenre rájönnek csak a szagukból?! - Az egyikőtök mellette Árész unokája is, míg a másik... Héphaisztosz és Aphrodité dédunokája. A lány... Ismerem egy részét az illatnak, ami beborít... Nagyon régről. Isabell Young lánya, Kronosz embere volt, míg el nem árulta őt Percy fiáért.

Dan megszorította Lin kezét, aki csak hevesen megrázta a fejét. Hirtelen hallatszott csörömpölés, majd Junie rontott ki a szobrok közül.

- Futás! Gyerünk! - rohant el Dan és Lin mellett, akik csak a mozgolódó alak felé kapták a fejüket.

- Rá ne nézz! - húzta Dant kifelé Lin.

Junie már rég a kertben járt, amikor Dan és Lin még csak átlépték a küszöböt.

Junie végig száguldott a szobrok közt. A nyomában a földből kivált a víz és apránként egy falat kezdett el felemelni, amit abban a pillanatban összeállított, hogy Dan és Lin beérték őt.

- Terv? - nézett hol Danre, hol Linre a Cortez fiú.

- Lin... - kezdte Dan, de a lány csak hevesen megrázta a fejét.

- Alternatív ötlet? - vonta fel türelmetlenül a szemöldökét Junie, mialatt végig mérte a kert hátsó részét.

Szobrok. Rengeteg. És valóban, sok bikinis szobor is volt, tehát Dannek igaza volt a tengerparti szobor kollekcióval kapcsolatban.

A baj az volt, hogy Junie nem látott kiutat. Hiába siklott végig a tekintete, a kerítés fából készült és az égbe magasodott. Ha egy szoborra felmásznak csak onnan tudnak talán átkelni, de annyi idejük nincs. Junie érezte, ahogy a lény, Medúza megérinti a vízfalat.

- Dan! - meredt az unokatestvérére Junie.

- Menni fog! Lin nem lesz baj, csak...

Junie hirtelen érzett meg valami szokatlan dolgot. Olyan volt, mint egy hűs szellő. Mint amikor a jeges víz megérinti a tarkóját. A fiú hirtelen nagyon gyorsan rájött, hogy a kígyók ellen haszontalan a víz.

- Szemet behunyni! - kiáltotta félig.

Dan elkapta Lin kezét és magához húzta, olyan közel, hogy a füle az ajkánál legyen. Lin szorosan behunyta a szemeit. A fejét Dan vállának döntötte.

A lány gondolataiban az álmai jártak. Azok az álmok, amikben mindig a káosz lényei szemén keresztül nézte a külvilágot. Kémkedett és figyelt, olyan dolgokra, amiket normál esetben sosem tett. Egy vörös hajú férfi lakását látta, aki időnként át kelt egy kapun. Gyakran ő is vele tartott és odaát... Egy teljesen más világot talált, egy olyan dimenzióssíkot, amiben a félvérek védve vannak. De ezek a gyerekek... nem olyan ártatlanok, mint Lin. Ő sem az, de nem ilyen kegyetlen. Kinyírták a káosz szörnyét és Lin érezte. Olyan volt, mintha valaki szétégetné és nem akarta megtudni milyen lehet, ha kővé dermesztik az egyik lényét.

- Menni fog... - hallotta meg Dan suttogó hangját. - Nem lesz semmi baj. Csak próbáld meg. Csak próbáld...

- A félelem nagy úr, Dan Jackson. - sétált át a vízfalon Medúza. - Még akkor is, ha benned nincs egy fikarcnyi félelem sem. Nem csodálom. Perszeusz Jackson unokája vagy, abban a kölyökben sem volt egykor egy kis félelem sem. Egyedül akkor ijedt meg, amikor közel volt hozzá, hogy elveszítse Athéné lányát. Szélviharként söpört végig pár évvel ezelőtt Annabeth Chase halál híre. Sokan akarták akkor levadászni Percy Jacksont, bár az unokái legalább ilyen elégtételt fognak jelenteni.

Dan óvatosan nyitotta ki a szemeit. Nem nézett fel, csak a talajt figyelte, ahol több lábat szúrt ki. Két hatalmas patát és ahogy a sárkány génjeihez nyúlt, meg is érezte a szagát. Állatszag. Bika. A Minotaurusz. Furcsa csúszó-mászó hangot hallott, mire arra kapta a fejét, mit sem törődve Medúzával, mire kiszúrt két kígyónőt, mögöttük lávából álló, embereknél jóval magasabb óriásokat, ahogy Annabeth hívta őket, kanadaiak, avagy laisztrügónok.

Dan hirtelen észlelt mozgást a szeme sarkából, mire a pajzsait felemelte és szorosan lehunyta a szemét. Érezte, ahogy neki ugrik egy lény, majd még egy és még egy.

- Lin... Látnom kéne. Nagyon látnom kéne! - suttogta Dan a lány fülébe, de Lin ledermedt. - Nézz rám! Csak rám!

Lin óvatosan nyitotta ki a szemeit és pillantott fel Danre. A fiú tekintete nyugodt volt, még akkor is, ha a pajzsát legalább 8 lény ütlegelte. Kitartott. Kitartana így akár több órán keresztül is, de nem lehetnek itt addig. Látta a szeme sarkából, hogy Junie elővette a telefonját. Alternatíva lehetőségeket keres, de Dan csak és kizárólag Linre fókuszált. No meg a pajzsra.

- Nincs semmi baj. Mély levegő.

Lin vett egy mély levegőt, olyan mereven engedte ki a száján, hogy Dan tudta, semmi haszna sincsen.

- Hozz létre egy káosz szörnyet és vezess engem. Ne kémkedj. Engem vezess. Hová és mikor csapjak le. Menni fog. - nem kérdezte, mert teljesen megbízott Linben, tökéletesen tudta, hogy képes rá.

A lány meg akarta rázni a fejét, de Dan vakon kilőtt egy tűzkart. A szörnyek elugrottak előle, míg a fiú mélyen beszívta az orrán át a levegőt, próbált rájönni, hogy hol vannak. A szemeivel közben mindvégig Lint nézte. Egy másodpercre sem vette le róla a tekintetét. Óvatosan írt le köröket az ujjaival, amikkel Lin derekát fogta, úgy mintha Lin egy törékeny kismadár lenne, akire vigyáznia kell.

Lin próbált nem összeomlani. Ez más volt, mint egy poénos edzés, mint amikor kilógtak esténként. Ott nem támadt rájuk ennyi szörny, nem ilyen erősek. Óhatatlanul Lin az anyját okolta, hiszen Izzy óvta még a széltől is őket. Ő félvér, Hádész és Apollón unokája, Erisz dédunokája. Nem lenne szabad, hogy rettegjen, hogy attól féljen, hogy baja lesz.

- Van egy elcseszett ötletem... - kezdte Junie. - Nem tudom működik-e tükörként, de talán tudok alkotni vízből egy üveget a káosz lényed szeme elé, mint egy szemüveg, úgy működne... Nem tudom használ-e vagy sem. De jelenleg nincs jobb ötletem.

Dan tudta nagyon jól a szobrokról, hogy úgy hülyeség Junie ötlete, ahogy van, de ahogy az unokatestvére felé pillantott, rögtön kiszúrta a srác tekintetét. Ő is tökéletesen tisztában volt vele, hogy hülyeség. Nem ezért ajánlotta fel, hanem Lin miatt, hogy a lányt megnyugtassa.

- Nem rossz ötlet! - vágta rá gondolkodás nélkül Dan. - Egy próbát mindenképp megér.

Dan azt is pontosan tudta, hogy Lin jelenleg nincs annyira tisztában a világgal, hogy meglássa ezt az aprócska logikai bakit. A barátnője óvatosan bólintott és enyhén oldalra emelve a jobb kezét megteremtett egy káosz lényt. Egy kis egeret. Junie pedig gondolkodás nélkül alkotott rá egy vízből készült szemüveget.

Dan megszorította Lin kezét, mialatt érezte, hogy a lány bal kezéből egy arany színű rendszalag bújik elő. A csuklója köré csavarodott, olyan szorosan, hogy tudta belőle. Lin retteg. Dan lehunyta a szemét, mire látta, hogy Lin mit lát az egéren keresztül.

A pajzsait egy másodperc alatt leengedte a fiú és neki küldte a tűzerejét Medúzának, a kígyónőknek, a Minotaurusznak és a laisztrügónoknak. Hallotta az ordításukat.

- Junie! A laisztügónókra bal oldalt! - mondta ki Dan, mialatt körbe vette az erejével Medúzát. Marta, égette, gyorsan akart véget vetni neki. Amikor leengedte a tűzét a nő eltűnt.

Kinyitotta a szemét és jól látta, hogy Junie már nyitott szemmel a kanadaiakat vette kezelésbe. Linre nézett, a lány még mindig lehunyt szemmel állt és csak akkor merte kinyitni őket, amikor Dan megszorította az ujjait. Azonnal rá nézett, nem a lényekre.

- Segítesz? - mosolygott Linre.

A lány oldalra pillantott. Dan eltátotta a száját, ahogy Lin szemeiben a káosz örvényleni kezdett, olyan mélyen és sötéten, ami a lányra sohasem volt jellemző. Junie ez idő alatt egy jól irányzott örvénnyel eloltotta a kanadaiak tűztől lángoló testét és közelharcba elegyedett velük.

- Dan! - kiáltotta.

- Léh... - nyögte ki óvatosan Dan, mire a kardja megjelent és segíteni kezdett Junienak, de a fiú még ekkor is csak Lint nézte.

A lány tenyeréből káosz áradt, ami előbb a kígyónőket, majd a Minotauruszt nyelte el. Pár másodperc alatt megtakarított mindent, még az utolsó két kanadait, akiket Junienak és Léhnek nem sikerült kinyírnia is ő ölte meg.

Junie enyhén verejtékezett, ahogy Danhez és Linhez sétált.

- El se hiszem, hogy ezt mondom... De most már mehetnénk suliba?!

Öt perc múlva, életükben először egy órával tanítás előtt már benn voltak a suliban. Junie kijelentette, hogy letusol és azzal el is tűnt a testnevelési épületben, hogy a fiú öltözőben rendbe szedje magát.

Dan nem vesződött ilyesmivel. Letették a tancuccaikat a teremben, majd kimentek a suli udvarára. Ott is hátra. Ahhoz a tipikus kis eldugott helyhez az épület végében, ahová a nyolcadikosok szoktak elbújni, hogy cigizzenek és csókolózzanak.

- Megmondtam! - nézett a barátnőjére Dan. A keze Lin derekán pihent. A lány a fenekével és a lapockájával lazán neki dőlt a fehérre meszelt falnak.

- Mit? - mosolyodott el Lin.

- Hogy menni fog! Láttál mindent és továbbítottad nekem! Úgy ahogy azt kell!

- Junie miatt volt... - rázta meg enyhén a fejét Lin.

Dan enyhén az ajkára harapott. Elmondja Linnek? Miért ne mondaná el? Joga van tudni, hogy mire képes, hiszen az ő érdeme volt.

- Nem. Igazából a tiéd. - mondta ki.

Lin újból megrázta a fejét, visszakozni akart, de Dan belé fojtotta a szót.

- Junie kamuzott a szemüveggel. Semmi haszna se volt. A víztükör alapból hatásos lenne. De... Átnézni a vízen, mint egy szemüveg... Ahhoz túl sok olyan részecske kell, ami biztosítja a lencseszerűséget. Ennél fogva a szemüveges nem válhat kővé, ami egy faszság. Csak azért tette rá a lényedre Junie, hogy megnyugodj.

Lin arca egy másodperc alatt megváltozott. Fekete szeme mintha mélyebb lett volna, olyan akár egy fekete kút. Tekintete fénytelenné és tompává vált. Ajkát mereven összepréselte. A lénye pedig... Mélység ömlött belőle, valami végtelenül sötét és iszonytató. Olyasmi, amitől Dan sárkánygénjei jelezni kezdek, hogy meneküljön.

Dan vállai ösztönösen feszültek meg. A barátnőjét figyelte, mialatt hátrált egy lépést.

- Ti... Átvertetek engem? - minden egyes szó, amit Lin kiejtett a száján... Dan nem tudta leírni, hogy milyen volt. Mély. Sötét. Félelmetes.

- Nem. Mi csak... Azt akartuk, hogy...

- Junie tippelt. - nyers volt Lin hangja.

- Túlzás, mert én biztos voltam benne, hogy...

- Mennyire voltál benne biztos...? - volt valami vészjósló a hangjában. Dan ilyet még nem érzett. Lin konkrét választ akart és Dan a csontjaiban érezte, hogy nem mindegy mit mond. Most nem nyerhet. Nem létezik most olyan, hogy jó válasz.

- Hát... - hebegte. - Egészen... biztos?

- 1-100%-esetén? Mennyi? - emelkedett fel Lin bal szemöldöke, de úgy, ahogy Amyé szokott, amitől Dan nyelt egyet, mert ezt a mozdulatot túl jól ismerte. Bajban volt, csak azt nem értette, hogy miért.

- Hát...

- Mennyi? - erélyessé vált a hangja, olyan szilárddá, akár a szikla.

Dan pislantott párat. Nem fogta már Lin derekát. A lány sem támasztotta már a falat, ami... A fehér vakolat... Sötétedni kezdett mögötte.

Dan megnedvesítette az ajkát.

- Olyan... Nyolcvan? Kilencven? Közt?

- És ha nem jön be a terved? Azzal kalkuláltál? Ha kővé válok a lényemen keresztül?

- Tíz és húsz százalékkal, ami statikailag nagyon elenyésző és...

Lin arcáról... Dan nem tudta mi áradt. Annyit tudott, hogy menekülnie kéne. Érezte, hogy a hátán félelem kúszik fel. Ahogy a sárkány génjei tombolni kezdenek a bőre alatt. Feszítik minden idegszálát és menekülni akar. Menekülnie kell, attól az erőtől, ami Lintől származik.

- Statikailag... - ismételte el Lin az egyik szót a mondatából. - Statikailag én azt látom... - Dan hátrált, mert Lin körül... a fal már nem fehér volt. Egyetlen egy fehér terület sem volt rajta, hanem fekete káosz hömpölygött rajta. - Hogy volt tíztől húszig esélyem arra, hogy kővé váljak, hogy meghaljak. Ezt felfogtad, Dan?

A fiú kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Az igazság az volt, hogy...

- Nem. - mondta ki helyette Lin... és tökéletesen igaza volt. - Tudom, hogy könyvtáros vagy. Tudom, hogy szeretsz bajba kerülni.

- Nem, én... - próbálkozott Dan, de most nem ő beszélt, hanem Lin. Neki esélye se volt.

- De! Imádod feszegetni a határokat. Imádod a rizikót és ha valami más perspektívába helyezhető. Olyan módszerrel, ami nem mindennapi, ami más. Mint... engem bedobni a mély vízbe. Vagy kiúszom, vagy megfulladok. Jó kis módszer. Csak mondjuk meg kellett volna nézni, hogy a víz mennyire gőzölög.

- Én nem akartam...

- Elhiszem! - villantak meg Lin szemei. - De egyszerűen gyerekként gondolkodsz, olyan fontos dolgokban is, mint másoknak az élete. Mit tettél volna, ha kővé válok? Halandót nem lehet kidermeszteni, örökké Medúza szobra lesz.

Dan kinyitotta a száját, ismét. Nem bírt mit mondani.

- Fogalmad sincs, mert nem számoltál vele.

Dan valami furcsát érzett. Nem tudta behatárolni, hogy mit. Összevont szemöldökkel fordította el a tekintetét Linről, mire kiszúrta... Kiszúrta... Nem tudta mit.

Csak magát látta, Svent, Amyt és Aelint.

- Még a Bázison vagyunk, miért ragadtunk itt?!

- És miért van itt ekkora kupi?!

- Vissza! Próbáljunk kijutni!

Ajtó kattanás.

- Magunktól kell kijutnunk.... - mondta ki Dan óhatatlanul.

- A legjobb kiút mindig az egyenes. Robert Frost.

Dan pislogva meredt maga elé, ahogy a terep ismerőssé kezdett válni. Egy épületben volt, ami pont úgy nézett ki, mint... mint... Az a labor, ahonnan összeszedték a kristályt, ami találkozott egy hibás kóddal és... veszett zombik... videójáték, ahol...

Dan lehunyta a szemét, ahogy meghallotta az első kiabálást. A fülére tapasztotta a kezét, de lehunyt szemén keresztül is nagyon jól látta... ahogy hagyta Svent direkt a sokkoló lemezre lépni, hogy meghaljon, hogy újra kezdődjön a játék. Hogy olyan kódot kellett volna feltörnie, aminek színek szerint kellett volna összeállítva lennie és... állandóan látta, ahogy Amy torkát átharapták a veszett zombik. Aelint és Svent is és...

De erre nem emlékezett eddig. Nem mentette el a játékát, törlődött minden eredménye a memóriájából. Akkor...

- Dan! - hátra ugrott, ahogy Lin zavartan megfogta a kezét.

Dan itt jött rá, hogy folyt róla a víz. A lány szemében hömpölygött valamit. Lin csinálta.

- Mit csinálsz? - suttogta Dan, mialatt balra kapta a fejét, ahol... látta, hogy belöki Svent a forró gőzbe, hogy újra induljon a játék.

- Semmit! Jól vagy? - szorította meg a kezét, de Dan elrántotta azt és hátrált. Egészen addig, amíg neki nem koccant egy fának, de... olyan volt, mintha nem ő lenne az, mintha Aelin lenne, akinek neki ugrik vagy tíz zombi és...

- Fejezd be... - remegett meg az ajka.

- Mit?

Dan megfordult és elindult befelé, ahogy egyre távolodott Lintől, úgy a képek csökkentek. A feje viszont sajgott. Emlékezett. Mindenre emlékezett. Arra is, hogy... mit csinált, ami miatt a többiek büszkék voltak rá. Megmentette őket, azzal hogy a saját életét feláldozta, csakhogy kijussanak. Nyert.

Lint meg... bedobta. Nem gondolta végig. Egy lapra tett fel mindent. Egy játékban van esélye végig próbálni minden egyes vezetéket, de Lin... belőle egy van. És jelenleg azzal az eggyel sem akart találkozni.

~~~

Dan úgy vágódott le a padba, mintha haldokolna. Nem a helyére ült le, hanem Junie mellé, aki értetlenül meredt rá.

- Baj van? - kérdezte a srác.

- Ül... Ülhetek ma itt? - alig bírta Dan kiejteni a szavakat.

- Ja. - bólintott egyet Junie, de közben le se vette a szemét az unokatestvéréről. - Zűr van a paradicsomban?

Dan ajka megremegett.

- Asszem... elbasztam valamit, amit egyszer megtanultam, csak... elfelejtettem. Lin... valahogy... előhozta azt az emléket, amikor... Amikor... történt az a laboros dolog. Meséltük?

Junie résnyire összehúzta a szemeit, majd megrázta a fejét. Legalábbis hirtelen nem rémlett neki semmilyen laboros esemény és lehet a haverjának se ártana, ha csak simán kiadná magából.

- Az egyik kulcs, a vibránium, elkerült egy laborba, ahol egy kvantum számítógéphez akarták felhasználni. - kezdte a magyarázkodást Dan. - Találkozott egy vírussal, ami egy számítógépes játékkal került letöltésre, így felülírta a játékot. Mivel én léptem bel elsőnek az ajtón, így én lettem a játékos, Sven, Amy és Aelin pedig az agyatlan bábok...

- Escort küldetés... - húzta el a száját Junie. - Hogy én mennyire utálom azt a játéktípust.

- Jah, de a legrosszabb, hogy... végig vittem a játékot, de csak arra emlékszem, amit Amy, Sven és Aelin elmesélt, mert... meghaltam az utolsó fordulóban és a játék összeomlott. A mentési pontig visszaállt a játék, ami így tulajdonképpen az lett, mintha semmi sem történt volna meg az egészből.

- Akkor mit hozott elő Lin? - vonta össze a szemöldökét Junie.

- Hát pont ez az! - fakadt ki Dan. - Arról beszéltünk, hogy túl sokat kockáztatok. Olyan dolgokba vakon belevágok, amiknek a kimenetele nem biztos, hogy jól sikerül és akkor... Furcsa dolgokat kezdtem el látni magam körül.

- Mit?

Dan kinyitotta a száját, majd be is csukta. Látott maga előtt mindent. Azt, ahogy belökte Svent a gázba, ahogy elege volt már belőle és hagyta rálépni az elektromos lapra. Lehet, hogy valójában rossz ember? Olyan ember, aki képes lenne veszélyeztetni másokat? Lehet, hogy igen, de Lint... Lint soha.

- Azt, ahogy direkt vagy véletlenül megölöm Svent, Aelint és Amyt.

- Hát... aláírom, hogy időnként mind a három idegesítő és egy virtuális játékban biztos, hogy én is szarrá lőném a nővéremet, Carment, de az csak egy játék volt. Nem a valóság. Ezen kár agyalnod. De... Lin hogy tudta ezt megcsinálni?

- Nem tudom... - rázta meg a fejét Dan. - De azt érzem, hogy igaza van.

- Nincs. Tudtuk, hogy Lin ereje tökéletesen fog működni, különben én sem mentem volna bele azzal a játékkal az ötletedbe. - fordult Dan felé és lökte finoman vállon. Dan ugyanis egyre inkább előre görnyedt a padban. A vállai csak lógtak előre és látszott az arcán, hogy mennyire maga alatt van a sok kérdőjeltől, ami a fejében keringett. - Tuti, hogy ez valami Eriszes képesség. - tette még hozzá Junie.

- Lehet...

- Hé! Kockáztattunk! Anélkül pedig nincs nyereség. És mi nyertünk! Ez csak azért van, mert Lint Izzy agyon félti. - forgatta meg a szemeit Junie. - Szard le. A kulcshajsza velünk megtanította, hogy mennyit merjünk kockáztatni.

- Igazából... Ez nem igaz. - emelte most először Juniera a tekintetét Dan. - Te is tudod. Mit csináltam én a kulcshajsza alatt? Aktiváltam minden létező csapdát, kulcsot, vagy egyéb baromira veszélyes, még "ne érj hozzá" táblával is ellátott holmit, csak mert... azt hittem poén! Állandóan veszélybe sodortam Amyt, Svent és Aelint. Mindenkit. Téged is!

- Hé... A Warren Múzeum azért nagy százalékban az én saram is volt, ne akard magadra venni!

- De én vettem ki Annabellt a helyéről! Holott ki volt írva, hogy nem nem szabad! Én sodortam mindenkit veszélybe! Emlékeztesselek rá, hogy mindenki, aki csak a kezébe vette a Viszály Aranyalmáját az gonosszá változott?! Amy és Ian a világurai akartak lenni! Aelin egy teljes démonsereget gyűjtött maga köré! Sven képes volt a legnagyobb művészek műveibe beleállni! Apa meg... Az Olimposz ellen fordult, képes lett volna romba dönteni mindent ás letaszítani az isteneket a trónról! Kire nem hat egyedül az a szar alma?! Rám!

Junie nem tudott mit mondani. A barátja szemeit nézte, a zöld szemekben kérdések úsztak, olyan kérdések, amiket egyikük sem tudott megválaszolni.

- Most mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte óvatosan Junie, tartva a választól.

Dan fülében visszhangzott a mondat. Olyan erősen, hogy tenni se tudott volna az ellen, hogy kimondja.

- Hogy én vagyok önmagam legrosszabb énje. - mondta ki ugyanazt a mondatot, amit akkor, évekkel ezelőtt használt Sven a kulcshajsza alatt.

- Dan ez hülyeség... - rázta meg a fejét alig láthatóan Junie, de a hangja gyenge volt, mert tudta, hogy nincs igaza.

- Egy alma, aki mindenkiből kihozza a legrosszabbat, csak belőlem nem... Erisz, a viszály istennőjének Aranyalmája... Ez egy elég egyértelmű dolgot jelent. - gúnyos pillantást küldött Junie felé. - Én vagyok önmagam legrosszabb énje. Ez fix. És lehet igaza van Linnek, mert veszélyes vagyok, ha nem is úgy, mint... - gondolkodott el Dan. - Irana, vagy Kronosz, vagy Gaia, vagy a szörnyek, de gonosz vagyok.

- Hogy lennél már gonosz?! - akadt ki teljesen Junie. - Dan te vagy az első, aki tűzbe menne másért! Illetve a te esetedben inkább tűzbe borítaná a világot másért...

Dan az unokatestvérét bámulta, mialatt a szemei lassan elkerekedtek. Eszébe jutott az idősebb énje... A 18 éves Dan, amikor Lin majdnem meghalt. Aztán eszébe jutott a nővére, Yui. Sose értette miért volt olyan furcsa az ölelése, amikor Hayden meghalt. Nem fájdalmas volt, nem gyenge, hanem mérges, kiakadt és riadt.

- Lehet pont ez a baj... - gondolkodott el Dan. - Hogy a világot is tűzbe borítanám, ha valakivel a családból történne valami. Hogy nem látom mit érdemes kockára tenni...

Dan abban a pillanatban megfeszült, hogy Lin belépett az ajtón. Junie ezt jól látta és... Résnyire összehúzta a szemeit, ahogy kiszúrta azt a furcsa energiát, ami Linből áradt. Érezte, hogy a tarkóján felállt a szőr, szinte a fülében csengtek Carmen szavai.

"Vele mindig kivételezel! Miért ér Junie többet nálam?! Őt miért pátyolgatod és engem miért nem?!"

Junie felpattant, ahogy Lin hozzájuk ért és elkapta a csuklóját, olyan erősen, hogy Lin kiessen.

- Aú! - kapta rá a fejét a lány, mert eddig Dant nézte.

Junie ekkor látta meg, hogy Dan zavartan pislogott párat, majd ahogy Lin szemeibe nézett... Most sokkal jobban érezte. Kényelmetlenül érezte magát a bőrében, a gyomra fel-alá liftezett. Hányinger gyülekezett a torkában, ahogy Carmen... most nem az anyjának címezte a mondatokat, hanem neki. Nem okolta őt sosem, azért mert az anyja vele nem bánt olyan keményen, mint vele. De időnként előbújt a szög a zsákból és Carmen olyankor mindig megmondta neki a magáét, hogy Junienak nem kellett olyan keményen küzdenie Ingrid elismeréséért, mint neki. Junienak volt tehetsége és nem akart sosem megfelelni az anyjának. Ő a saját feje után ment, Carmen pedig az anyjuk elvárásait és vágyait akarta beteljesíteni, ami képtelenség volt.

- Lin... - gyenge volt Junie hangja. - Ezt fejezd be, mielőtt még valaki más is bejön rajtunk kívül.

- Mit?! - rántotta ki a csuklóját Junie szorításából.

- Azt, hogy viszályt akarsz okozni... - mondta ki óvatosan Junie. - Hogy láttatod velünk azokat a szituációkat, amik fájtak nekünk.

Lin értetlenül összevonta a szemöldökét, majd Danre nézett, aki a padot bámulta. Nem mert ugyanis a lányra nézni és túl sok gondolat őrjöngött így is a fejében, nem kellett hozzá még Lin ereje.

- De én nem is... - emelte a tekintetét Juniera a lány, mire a fiú összerezzent, de vett egy mély levegőt.

- De. Csinálod. Csak nem tudod. Tudom, hogy mérges vagy ránk, de... - Junie lenyelte a mondatot, ahogy meglátta Lin szemét és már nagyon is értette, hogy Dan miért szállt ilyen hirtelen magába, mert ő is érezte azt az erőt, ami Linből áradt. A képességét, amit Natnél... valahogy sosem vettek ilyen mértékben észre.

- Nekem ne add elő ugyanazt, amit Dan! Felelőtlenek vagytok! Megvezettetek! Ha rosszul sült volna el most kőszobor lennék és ezt képtelenek vagytok beismerni! Lehet, hogy vakmerőek, kreatívak és bátrak vagytok, de nem látjátok át, hogy hol hibázhattok és ez baj! Nagyon nagy baj, Junie.

- Lin...

Lin felemelte a kezét, az ujjai végében káosz hömpölygött. Az árnyékok megnyúltak a teremben, amitől Dan körül tűz kezdett el parázslani, de nem úgy ahogy szokott. Junie szemei elkerekedtek, ahogy rájött, hogy Dan... félt. Lintől félt.

- Nagyon jól tudod, hogy bizonyos mértékig igazam van!

Junie már ki akarta nyitni a száját, hogy nem, ez nem igaz, ám akkor szinte érezte maga körül, ahogy a tér furcsán fodrozódik. A tekintete Lin mellé úszott, ahol látta a maszkot... A csontból készült babát, amik átvették a teste és az elméje felett az uralmat, majd Annabellel egy csapatot alkotva meg akarták ölni őt és a családját.

Junie arcából kifutott a szín, ahogy látta maga előtt, hogy direkt felveszi a maszkot. Ő kereste a bajt, ő volt felelőtlen. Az nem bátorság volt, hanem esztelenség, balga gyermeki hülyéskedés.

- Pontosan tudod, hogy mikor nem gondoltad át a cselekedeteidet.

Junie az ajkára harapott, ahogy eszébe jutottak azok az ügyek, amiket kapott a kémkedések alatt és megbukott rajtuk. Tudta, hogy mindegyik hol csúszott el, ott hogy túl hamar lépett. Ő nem volt olyan türelmes, mint Carmen. Nem tudott annyit figyelni, mint a nővére, azért sem ment bérgyilkosnak. Elkapkodta volna. A védés más, ott mindig résen kell lennie, tervek kellenek, olyan variációk, amiket bármikor képes volt fejben tartani és hirtelen és gyorsan kellett cselekedni. Ahogy ő mindig tette.

- És pontosan tudod, hogy ha elhamarkodottan lépsz, milyen nagyot eshetsz pofára. Akkor miért nem vagy képes mérlegelni?

Mert nem is akart...

Lin elfordult tőle, mire a furcsa látomás megszűnt. Junie pislogva meredt a szőkeség után, majd lerogyott a helyére, Dan mellé. Mindvégig Lint nézte, aki leült a helyére, elővette vezetéknélküli fülesét a táskájából, majd a könyvét is és Junie még a helyén is jól hallotta, hogy üvölt a zene Lin fülében.

- Oké. Asszem értem, hogy mire gondoltál.... - sóhajtotta Junie. - Beszélnünk kell Nattel.

- Minek? - vonta fel a szemöldökét Dan.

- Minek, minek... Mert ez tuti, hogy ahhoz kapcsolódik, hogy Lin betöltötte augusztus 2.-án a tizennégyet. Ha egy félvér betölti a tizenhármat, akkor hamarosan jön az ugrásszerű erő növekedés, amit Linnél eddig nem tapasztaltunk... úgy érzem... most eljött.

- Ha te mondod...

- Ne már! Ennyire nem rezelhettél be a csajod erejétől!

~~~

Nat elhúzott szájjal bámulta a robosztus narancssárga-fekete kombinációjú zászlokkal tarkított épületet. Huszonhétnél abbahagyta a zászló számolgatást. A fiú az apjával ült a kocsiban, aki valamiért mosolygott, olyan vidáman, mintha ide járt volna.

- Mondjad... - sóhajtotta Nat, mert sejtette, hogy az apja mondani akar valamit, csak tapintatos is szeretne lenni és pontosan tisztába van vele, hogy Nattel nem könnyű kommunikálni.

- Eszembe jutott, amikor én mentem először gimibe.

Nat felvont szemöldökkel az apjára nézett. A két tökéletesen megegyező árnyalatú kék szempár találkozott, ami tagadhatatlan bizonyitéka volt, hogy Nat, Brendon Stirling fia. Még akkor is, ha 98%-ban az anyjára ütött. Az a 2%-k, ami Bred számlájára volt írható, a fiú szemének színe és a helyes, csajmágnes arca volt, amiért már nyolcadikban az összes csaj oda meg vissza volt érte.

Bred folytatta végül:

- Kilencedikben magántanuló voltam. Az apám, Apollón akkor képzett ki a Rend használatára és arra, hogy egyszer találkozni fogok a Káosszal, akit vagy meg kell mentenem, vagy pedig meg kell akadályoznom, hogy ártson másoknak.

- Anya volt a Káosz. - húzta el a száját Nat.

- Ja, azóta is az, csak már anyasárkánynak hívják...

- Azt hittem az Hall.

- Akkor anyatigris. Egy sárkánynál is vérszomjasabb anyatigris.

- És hová is szerettél volna kilyukadni az első gimis sztoriddal? - kérdezte Nat, mialatt az ölébe kapta a hátizsákját, ezzel is jelezve, hogy már menne befelé.

Bred azonnal észbe kapott.

- Az első igazi gimis élményem az volt, amikor 16 éves koromban csatlakoztam Hall, Michael és Izzy osztályába. Ekkor mindenki azt hitte, hogy Edmund Jackson halott, csak Izzy tudta az igazat. Egyből rájöttem, hogy neki kell segítenem.

- Nem arról volt szó, hogy megmentened vagy megakadályoznod kell valamiben? - vonta össze egy pillanatra a szemöldökét Nat.

- De. De ott már tudtam, hogy segítenem kell majd neki. Nem volt ura az erejének, nem úgy, mint ti.

- És miért volt akkor olyan jó dolog a gimi? - értetlenkedett Nat, neki inkább csupa felelősségnek hangzott, amire a legtöbb kamasz, többek között ő is, a legkevésbé vágyott.

- Nos... - pillantott Natre. - Tőlem örökölted a helyesség génjeit. Tudod választ.

Nat vágott egy fintort. Ebből a szempontból nagyon örült, hogy az augusztus végét betegen töltötte és nem kellett a gólyatáborban találkoznia az osztálytársaival. Szinte már most látta maga előtt, hogy az összes csaj osztálytársa rá fog tapadni. Még erőteljesebben fintorgott.

- A gimi más. Nem olyan mint az általános. A csajoknak az jön be, ha egy srác menő, ha megközelíthetetlennek tűnik...

- Randiztál Annievel is gimi alatt... - próbált meg nem undorodó fejet vágni hozzá a fiú.

- Ja. - biccentett Bred. - És semmi komoly nem lett belőle, csak tudtuk, hogy mindketten ugyanolyanok vagyunk. Megközelíthetetlenek a jó fiúk és a jó lányok számára. Pont tökéletes volt, hogy együtt lógjunk, de ne többet a kelleténél.

- Anya nem volt nagymenő...

- Nem. De megközelíthetetlen volt és gonosz. - vágta rá Bred. - A gimi a kalandokról szól. Arról, hogy rájöjjön az ember, hogy mi jön be neki. Ha te nem állsz még készen azzal nincs baj, de mások igen és ezt ki lehet használni.

- Járjak azért egy csajjal, mert bejövök neki?! - akadt ki Nat. - Ismered Dant és Lint?!

- Oh, fog még fájni a fejem Dan és Lin miatt, ezt nagyon jól tudom. - legyintett Bred, ahogy megjelent lelki szemei előtt a 18 éves lánya és annak a pasija, Dan. - De... Ők nem tipikus példa. Minden haveri társaságban kell lennie egy olyannak, akiket a sors is egymásnak szánt. Nálunk ez Hallie és Edmund, továbbá Lucy és Jake voltak. De a nagy többség keresgél, mint... Susan, Peter, Rose, Annie, Johnny, Cora... Vagy pont, hogy leszarja, mint Joe, Dia, Emily, Kevin és Michael. De volt egy pont, ahol Joe beismerte magának, hogy hiába utálja Susant, szereti is. Ahol Dia elfogadta, hogy Peternek nincsenek hátsó szándékai, csak segíteni akar önzetlenül és mindenkin. Ahol Emily rájött arra, hogy Kevin azért idegesíti annyira, mert fogalma sincs, hogy tudná kifejezni, hogy tetszik neki. Ahol Michael beismerte, hogy igazából azért nem foglalkozott soha sem a csajokkal, mert Annie lénye lenyűgözte, de nem tudta elhinni, hogy egy olyan lány, mint Annie bele tud szeretni egy akkora idiótába, mint ő.

Nat még nem hallotta egy huzamban ennyit beszélni az apját.

- És neked miért kellett anya?

- Mert nem hatott rá a helyes kis pofikám. - Nat először azt hitte viccel, de amikor meglátta, hogy az apja mosolyog és a szeme az emlékekben úszik rájött, hogy nem kamuzik.

- Mert anyának nem jöttél be?! - akadt ki szinte teljesen.

- Anyád... megközelíthetetlen volt és gonosz. - ismételte meg magát. - Különben is a káoszt vonzza a rend.

- Érdekes... A szobámban lévő káosz mégsem rakja magát rendbe...

Bred gúnyosan a fiára nézett, majd kinyújtotta a kezét és összeborzolta a haját. Nat elnevette magát, ahogy Bred is.

- Léptem! Kösz a fuvart! - kötötte ki magát Nat.

- Nat! - szólt utána Bred, mire a fiú még nem nyitotta ki az ajtót, hanem kérdőn az apjára nézett. - Csak próbálj meg barátkozni, jó?

- Egy évig kéne antiszocnak lennem Dan, Junie és Lin nélkül. Nem lenne olyan gáz. Sőt. Felüdülés lenne.

- Légyszíves.

Nat megforgatta a szemeit, de bólintott, majd elköszönt az apjától és kiszállt a kocsiból. A fiú mély levegőt vett és anélkül sétált be az épületbe, hogy hátra nézett volna.

Ez csak egy suli. Ugyanolyan suli, mint az általános volt, csak... több a hormon. Hú... Sokkal több. Azonnal megcsapta a kosárlabda felől jövő öltözők tipikus izzadság szaga, majd a kosárcsapat is. Dan leírása miatt be tudta azonosítani a csapatkapitányt, Josh Garciat. Elhúzta a száját, ahogy kiszúrta mellette Amy exét. Ciki vagy sem per pillanat nem ugrott be a neve... Talán... Ervin? Nem... Mindegy.

Nat egyenesen a tanterme felé ment, ami a második emeleten volt, szinte a sarokban. Vele szemben rögvest kiszúrta a 12.B-sek tantermét, a szekrényeknél pedig megpillantotta Samet és Demetriát, amint csókolóztak. Tőlük nem olyan messze, hátat fordítva nekik, Sven és Jane beszélgettek.

Sven, amint meglátta őt intett neki. Nat csak biccentett, majd bekanyarodott a tantermébe. Szinte mindenki rákapta a pillantását, míg Nat csak résnyire összehúzott szemekkel a képessége után nyúlt. Pontosan érzékelte, hogy próbálják beazonosítani a gólyatáborból. Onnan nehéz lesz...

Végül egy srác indult el felé.

- Cső, te vagy az a srác, aki lebetegedett a táborra? - vonta fel a szemöldökét.

- Jah. - bólintott Nat.

- Robby Mason. - tartotta a kezét, mire Nat belecsapott és bajtársiasan megszorította, ezzel túl teljesítve a fél évre a "barátkozás" témakörét.

- Nathaniel Stirling, röviden Nat. - mondta, de nem mosolyodott el, míg Robby igen.

- Gyere, ülj hozzánk! Ő Tom Linwood, ő meg Roger Ridley. - mutatott a másik két srácra.

Nat alaposan végig mérte őket és egy pillantásból rájött, hogy halandók.

- Anyám... - mormogta Roger. - Te aztán durva vagy, haver.

Nat felvonta a szemöldökét, majd követte Roger pillantását, aki pár lányt bámult, akik össze-vissza sugdolóztak. Kettő a haját csavargatta, míg egy szinte nem is hallotta, amit a másik három beszélt, úgy zavarba jött valamitől. Az utolsó csaj, a szőke viszont rájuk se hederített, sőt még a szemeit is úgy forgatta... úgy, mint... Nat nem jött rá, hogy kire hasonlított.

- Mert? - dobta le magát Nat Robby mellé, aki gúnyosan mosolygott.

Tom hajolt előre, félhosszú barna haja a szemébe hullott, amit gyorsan ki is seprett onnan.

- Mert a csajok fogadtak. Arra tippeltek, hogy egy kis nyomi vagy, azért nem jöttél gólyatárborba.

- Kik egyáltalán a csajok? - kérdezte őszintén Nat, mialatt az erejéhez nyúlt.

- A barna lófarokba fogott hajú az egyik, Lyssa Hunter. - kezdte Roger, mialatt Nat az energiákra összepontosított. Idegesen megvakarta a kezét, ahogy pontosan érezte, hogy a csaj kibeszéli a másikkal, hogy jól néz ki. Tehát ez is csak olyan, mint a nyolcadik osztály volt, pontosan olyan. Vagy rosszabb. - A fekete hullámos hajú, Judie Bronte. - vele sugdolózott Lyssa és pontosan érezte a hajcsavarásából, hogy mennyire próbálja elrejteni, hogy megszemléli őt. Nat próbált nem látványosan fintorogni. - A világosbarna hajú, aki totál elvörösödött, az Navy Walter, ő amúgy lekövetett téged instán és facebookon. - Nat kellemetlenül fészkelődött a helyén, amit hamar a cuccai előpakolásával kezdett leplezni, mert még sose érezte ilyen brutálisan egyértelműen, hogy mennyire bejön valakinek... Bár... erről már a pipacs vörös szín is árulkodott.

- És ki a szöszi? - kérdezte mialatt kipakolta a tolltartóját és egy jegyzet füzetet.

- Cessidie Mondrey. - mosolyodott el Roger. - Valahogy rá kell vennem, hogy randizzon velem.

Nat hirtelen vonta össze a szemöldökét, mert... A csajból nem érzett mást csak közönyt. Olyan semleges közönyt, ami új volt. Teljesen új.

A srác felpattant a helyéről és megindult előre. Az erejét folyamatosan használta. Érezte, hogy mindenki őt figyeli, ahogy az mindig lenni szokott, mert... Az apjára ütött, olyan az arca, amit mindenki megnéz, amiről a lányok ábrándoznak és a fiúk vagy havernak akarják tudni, vagy nagyon gyorsan el akarják tüntetni a közelből. De Nat nem rájuk figyelt, csakis a szőke Cessidiere.

A lány unottan nézett fel rá, ahogy a közelébe ért, olyan mély unalommal, hogy Nat pislantott egyet és még meg is torpant a lány mellett.

- Mi van? - vonta fel a szemöldökét a szöszi.

- Te nem olyan vagy, mint ők. - pillantott a három barátnőjére, Judiera, Navyra és Lyssára.

- Mert nem dobom el magam a pofikádtól?! - fintorgott a lány.

Nat alig láthatóan elmosolyodott.

- Nem, hanem mert meg sem akarod játszani.

A csaj enyhén összevonta a szemöldökét, szóra nyitotta a száját, de Nat mit sem törődve vele visszasétált a helyére és onnantól nem is foglalkozott az osztállyal, főleg mert a telefonja jelzett egyet. Elővette és elolvasta Junie üzenetét.

Lin... Belenyúlt mások emlékeibe a viszály erejével... Az baj. Az nagy baj... Nat emlékezett arra az alkalomra, amikor az osztálytársain először használta ezt a képességét. Új volt, főleg neki. Nem bírta eleinte irányítani, olyan mértékben nem, hogy az anyjához fordult, ami régen rosszat jelentett. Az, hogy Linnek most jelent meg bajt hozhat rá. Ideje lesz elkezdeniük egy teljesen más fajta edzést.

Nat zsebre vágta a telefont, ahogy becsengettek. Leginkább csak próbált sodródni az árral. Szünetben Rogerrel, Tommal és Robbyval lógott, legalábbis majdnem mindegyik szünetben, amíg ebédnél...

- Hová üljünk...? - mérte végig az ebédlőt Roger.

Nat tekintete pedig abban a pillanatban megakadt Jane-en.

- Hé! Nat! - kiáltotta el magát, mire Nat úgy érezte, hogy az ebédlő megfagyott. Pedig Amy nem használta a képességét.

- Te ismersz végzősöket?! - kerekedtek el Robby szemei.

- Jah, a legjobb haverjaim unokatesói és nővérei... - sóhajtotta Nat, míg kiszúrta, hogy a legtöbben, főleg a kosárcsapat és a pomponlányok asztalai, de még az elit stréberek asztalainál is csend állt be.

Mindannyian őt figyelték és a Jacksonokat.

- Nat, gyere már! - szólt rá Amy is, aki egy bátorító mosolyt küldött mellé.

Nat nyelt egyet, de végül megindult az asztal felé. Olyan volt, mint egy halál tusa. Nat próbált rájönni, hogy a Jacksonok mit tölthetnek be a suliban, de helyette inkább kiengedte az erejét.

"A Jacksonok nem engednek be idegeneket maguk közé... Miért engednek be akkor egy kilencedikest?!"

"Ő is Jackson lenne?! Fix nem, nem olyan az arcvonása. Az összes Jackson orra szinte pontosan ugyanolyan!"

Ez Natnek még sosem tűnt fel, de lehet volt benne valami.

A fiú letette a szabad helyre a tálcáját, majd leült és abban a pillanatban tökéletesen tisztában volt vele, hogy mindenki őt bámulja. A kilencedikeseket azonnal beavatták a tizedikesek, hogy mi is történik éppen a szemük előtt.

- Ez mire is volt jó? - nézett felvont szemöldökkel Jane-re.

- Junie és Dan megkértek minket, hogy ne hagyjuk, hogy kivond magadat a forgalomból. - válaszolta meg a kérdést Carmen. - Innentől nagymenő vagy.

- Nem akartam nagymenő lenni... - mormogta az orra alatt Nat.

- A Jacksonok nem engednek be kívülállókat. - vágta rá Amy. - Leszámítva Demetriát. - küldött egy meleg mosolyt a lány felé, aki csak az egy görög salátás tálból csipegetett zöldséget, időnként a mellette levő grillezett csirkéből is vágva egy-egy falatot.

- Jah, még Jessicát és Ethant se engedtük be. - mosolyodott el gúnyosan Jane. - De téged igen, aki nem a rokonunk és nincs egyikünk sem szerelmi kapcsolatban veled. Undi is lenne... - húzta fintorra az orrát. - Tehát nagymenő lettél. Valaki, akin érdemes csámcsogniuk.

- Egy hét és túlteszik magukat rajta. - legyintett Sven, mialatt a telefonján Madisonnal chatelt.

- De vannak legalább bónuszaid. - vonta meg a vállát Sam.

Nat felvont szemöldökkel meredt a szőkeségre, aki letette a villáját és előre hajolt.

- Megvan az összes témazáró dolgozat és mint azt Carmen kiderítette tizedikben... Az irodalom és a történelem kérdések sosem változnak. Úgyhogy könnyű dolgod lesz.

- Ha oda adjuk Amyvel a válaszokat. - vágta rá Sven, anélkül hogy felpillantott volna a telefonból.

Sven ezzel még csak flegma sem volt, mert Amy válaszra sem méltatta Natet. A fiú egy ferde oldalpillantást vetett Amyre, aki halkan beszélgetett Carmennel, olyan halkan, hogy senki sem hallotta az asztalnál, pedig amúgy csend volt. Meglepően nagy csend és...

- Mi van?! Nem változott arannyá a srác! - emelte fel a hangját Jane. - Lehet enni! - forgatta meg a szemeit és fordult vissza feléjük.

Az ebédlő pár másodperc alatt visszaállt a normális állapotúvá, de Nat még mindig érezte a halandók pillantását.

- Ennyit jelent, hogy Jacksonok vagytok? - túrt bele a kajájába Nat, még ha nem is volt étvágya. - Az általánosban valahogy ez nem ilyen volt.

- Dant figyelik. - pillantott rá Amy. - Nagyon jól tudják, hogy kicsoda, hogy Hallie Beckendorf fia, csak Dan nem különül el. Érintkezik velük. Mi nem.

- Miért? - értetlenkedett Nat.

- Mert nem akarunk. - felelte Jane. - Mi másban nőttünk fel, mint ti. Te pont az a vékonyka határ vagy Linnel együtt, akik tudják milyen, ha érzik a többiek, hogy mások vagytok, de ezeket vissza tudjátok fogni. Limitálni és megválogatni, ha úgy tetszik. Dan és Junie azt látja, hogy mik azok a tulajdonságok, amit mindenki képes elfogadni, amit érdemes mások arcába tolni. Mi... - húzta el a száját és váltott egy pillantást először Sammel, majd Svennel. - Azt láttuk a kulcshajsza előtt, hogy mik azok a tulajdonságaink, amiket nem tudunk elrejteni, ami miatt mindig különcök leszünk. Meg sem próbálunk beilleszkedni, inkább... A magunk csoportjához húzunk.

Nat ismét Amy és Carmen felé biccentett. Kísértetiesen emlékeztette a két lány viselkedése Juniera és Danre, leszámítva, hogy a srácok mindig hangosak.

Óvatosan engedte ki az erejét, hogy rájöjjön ki pontosan mit is szeretne. Jane-ből egy fajta gőgös dacot érzett. Nem ő akarta, hogy ideüljön, ő csak rábólintott. Samből szó szerint hullámokat vert a szerelem, amiket Demetria viszonzott, bár most a figyelme javát a kaja vitte el. Svennél ugyanez a telefon felé... pontosabban Madison felé irányult. Amy felől viszont... olyat érzett meg, ami miatt rögtön ki is kapcsolta az erejét.

Fűtött romantikát. Már volt tippje, hogy mibe avatta be Amy Carment és ahhoz aztán semmi köze sincsen! Kicsit hálát adott, hogy neki húga van és nem nővére. Aztán eszébe jutott, hogy a húgának Dan a pasija. Kényelmetlenül helyezkedett egy kicsit a széken, hogy lenyugodjon és kiverje az esetleges lehetőséget a fejéből, hogy egyszer Dan és Lin is eljutnak arra a szintre.

Különben sem kell mindenről tudnia Lin bátyjaként.

~~~

Amy eleinte nem akarta elmesélni Carmennek, hogy pontosan mi történt, de elkövette azt a hibát, hogy belekezdett. Amy... tényleg nem akart lefeküdni Iannel, csak... hát... tulajdonképpen abba is csak belekezdett.

Jól kijöttek Iannel. Kivételesen annyira jól ment minden, mintha egy álomba csöppent volna.

Egy történelmi filmet néztek a moziban, ami igazából egy kicsit sem a zsánere. Mint kiderült, Iannek sem. Ennek ellenére minden egyes cselekményt kiveséztek. Külön rákerestek arra, hogy mi mennyire volt történelmileg hiteles. Carmen ennél a pontnál forgatta meg látványosan a szemeit és elemezte ki, hogy egy normális pár egyáltalán nem ezt csinálná.

Igen. Ez biztos így van. De hát Irana és Dimitrij Cabra fia, továbbá Edmund Jackson és Hallie Beckendorf lánya, hogy lehetne egy normális pár? Gyakorlatilag ők a modern Rómeó és Júlia sztori megtestesítői. Bár... remélhetőleg csak képletesen, nem igazán szerette volna Amy ideje korán feldobni a talpát.

- Napóleon köztudottan kissebségi komplexussal rendelkezett, de szerintem a végére a filmrendezői már túltolták az egészet. - húzta el a száját Amy, amikor kifele sétáltak Iannel a plázából.

- Enyhe kifejezés. - mosolyodott el Ian. - Gyakorlatilag egy duzzogó óvodás nem viselkedik úgy, mint a filmben lévő Napóleon.

- Te pontosan úgy viselkedtél egykor.

- Igen, amikor 14 voltam. Azóta 17 lettem. Csak szólok. - pillantott a vörösre.

Amy halvány mosollyal bámult bele a borostyán sárga szempárba, amik szinte lámpásként fénylettek. Akár két szentjánosbogár.

- Tudom. És azóta is egy nagyra nőtt óvodás vagy. - gúnyolódott nyíltan a lány, míg Ian megfogta a kezét és a közeli sikátor felé vette az irányt.

- Mégsem én gúnyolódom a másikon. - vágott vissza.

- Családi ártalom. - vonta meg a vállát Amy, mialatt Ian körbe kémlelt, majd létrehozott egy átjárót, aminek a túlsó fele a Beckendorf villától nem messze jelent meg.

A két kamasz átlépett a fátyolszerű anyagon, mire a villától olyan 300 méterre bukkantak elő, az egyik fa tövében.

- Igen, a családi ártalom listádat meglepően jól ismerem. - mosolyodott el Ian. - Igen hosszú.

Amy egy szúrós pillantást küldött a fiú felé, de valójában nem volt mérges. A családja nem volt könnyű eset, de Iané sem és ezt az utóbbi időben egyre jobban átlátta.

- Voltatok valaha nyaralni a szüleiddel? - váltott éles témát Amy, főleg mert ha ilyen kérdéseket tett fel Ian mindig... Mássá vált.

Most is a testtartása kicsit megváltozott. A gondolataiba mélyedt pár másodpercre. A szemei egy pillanatra eltompultak, majd aprót biccentett tíz másodpercen belül.

Amy rájött arra, hogy ezeknél a kérdéseknél Ian sokkal több mindent megmutat magából, mint máskor. Általában olyan, mintha egy maszkot venne fel és ekkor egy olyan oldalát mutatná, amilyennek szeretné, hogy lássák.

- Igen, bár akkor még kicsi voltam. Natalie lehetett... Olyan 4 éves, de lehet még annyi se. Alig emlékszem rá, arra viszont tisztán emlékszem, hogy Olaszországban voltunk. - meredt a Beckendorf villa ablakaira, amíg sötétségben úsztak az éjszakában. - Arra is emlékszem, hogy anya... Furcsa volt. Sokat változott, de... Igazán ott indult el benne valami.

Amy nem mondta ki, de tudta, hogy ez mikor lehetett. 2050. Nyarán, hiszen a Jackson fekete nap 2051. január 10.-én volt, ahol meghalt Peter, Susan, Joe és Dia. Továbbá mindenki azt hitte, hogy Hallie is. 

- Tudod... - szorította meg Amy kezét, mire a lány ösztönösen karolt bele a másik kezével is Ianbe. - Anya... Egykor nem olyan volt, mint most. Olyan volt, mintha... Olaszországban azon a nyáron megnyomtak volna benne egy gombot. Komorabb lett, kevesebbet mosolygott és nagyon sokszor csak ült a teraszon és bámult valamit a messzeségben. Nem volt ott semmi, de mintha ő látott volna valamit.

Amy ezeket a jeleket történetesen nagyon jól ismerte. Az apja csinálta ezt a Jackson Bázison, amikor Halliet gyászolta. Csakhogy Irana esetében nem volt indokolt ez a fajta viselkedés.

- Néha... Elgondolkodom azon, hogy képes lenne-e bántani engem. - mondta ki óvatosan Ian. - Vagy Nataliet... Valahogy a Jacksonokból ezt nem nézem ki.

- Hát sosem vertek minket. Érzelmileg manipulálnak, főleg Apa, de legtöbbször jó ügy érdekében és már megtanultam nem hallgatni ezekre. Dan világéletében le tudta szarni. - irigykedett is titkon érte a lány.

- Csak arra célzok, hogy... - fordult Amy felé a háztól harminc lépésnyire. - Ijesztő, amikor... Tudsz félni az anyádtól. Nem úgy félni, mintha meg akarna büntetni és szobafogságot adni. Hanem... Úgy félni. El akarom hinni, hogy a fiaként nem tudna bántani, aztán... 

Ian nem folytatta, mert eszébe jutott, hogy az anyja... Gyakorlatilag megmondta, hogy ha nem szakít Elinával, akkor a lány meghal. Amyvel is megtenné, ebben biztos volt. Állandóan mágiával álcázza magát, klónt hozott létre, hogy az anyja azt higgye otthon van, mikor valójában Amyvel volt. Most elvekben házit írt, valójában meg itt állt, Amyvel szemben a háztól pár lépésnyire.

- Aztán jönnek az olyan tények, minthogy az anyám képes lenne kinyírni egy ártatlan lányt, csakhogy engem megleckéztessen. Ha erre képes lenne... Még mire?

Amy hamarabb szólalt meg, minthogy végig gondolta volna:

- Bármire, akár az egész világot képes lenne elpusztítani és senki iránt nem lenne könyörülettel. - abban a pillanatban megbánta, hogy kimondta, amint meglátta Ian arcát. - Sajnálom. Tudom, az anyád és biztosan nehéz neked ez az egész szituáció.

- Igen. Az. - mondta, de nem biccentett mellé. Amy tudta, hogy Ian mélyen a fejében van, mert a szorítása enyhült, szinte már teljesen elernyedt.

A lány lábujjhegyre állt és megpuszilta a fiú arcát, puhán, kedvesen, édesen. Azért tette, hogy megnyugtassa, hogy Ian érezze, hogy mellette áll.

- Nem hibáztatlak édesanyád tettei miatt.

- Már nem. - nem volt rosszallás a hangjában, csak simán kijelentette.

- Ne haragudj amiatt. - simította ki  a szeméből Amy az egyik kósza vörös hajtincsét.

- Megalapozott volt. Túl sokszor vertelek át. - fogta meg a lány derekát a bal kezével, míg a jobbat az arcára simította.

Amy halványan elmosolyodott, ahogy megérezte a fiú érintését. Volt benne valami furcsán megnyugtató, olyan amit másnál korábban nem érzett. Minden egyes csók, minden egyes érintés, mintha nem is lett volna valódi. Nem érezte, hogy élvezte volna. Josh, Amanda, Ethan, vagy bármelyik buli, bármelyik srácával vagy csajával folytatott enyelgése... Jól esett neki, de nem volt bennük semmi. Nem voltak többek egy játéknál, de ez Iannel...

Miért volt valahogy vele minden másabb?

Amy nem volt naiv, tudta, hogy léteznek olyan dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni. Létezik a sors, aki mindenki számára add egy társat. Van, hogy ez ideális, mindenben hasonlító, mint Lucy és Jake esetében és van olyan is, hogy úgy különböznek egymástól, mint tűz és víz, mint az anyja és az apja.

Tudta, hiszen látta a családjában. Logikus volt a számára, hogy ezt kereste, hiszen ebben nőtt fel... Pontosabban nőhetett volna fel, ha ennek a srácnak az anyja el nem veszi tőle az édesanyját.

Amy nem rótta fel neki. Miért tette volna? Most megvolt az a furcsa érzése, amit a szülei szemében látott, meg Yuiéban, amikor Aaronnel volt. Azt érezte, amit Dan és Lin esetében. Svennek sosem merné elmondani, de... Helenben ugyanazt az energiát érzi, mint Svenben, megfűszerezve egy kis plusszal. Több tettrekészséggel és kevesebb mérlegeléssel, mert Sven világéletében mindent átgondolt és csak akkor lépett, amikor biztos volt a tettei következtében... Kivéve talán Madisont. Talán az volt az egyetlen eset, ahol Sven nem mérlegelt.

A lány akkor rázódott vissza a világba, amikor Ian ismét végig simított az arcán és ő is mosolygott. Tudta. Nagyon is jól tudta, hogy Amy elmerengett.

- Mi az? - kérdezte a lány.

- Vártam valami frappáns visszaszólást, de úgy érzem a gondolataiddal sosem versenghetek. - hajolt le és csókolta meg Amyt.

A lány gyomra megremegett, reflexből karolta át a fiú nyakát. A mellkasában egy aprócska láng gyulladt, de hiába volt apró, a melege minden egyes porcikáját elárasztotta.

Kísértetiesen emlékezett az első csókjára Iannel, főleg mert az Aranyalma hatása alatt álltak. Abban egy furcsa erő volt, amivel a világot le akarták rombolni és újra alkotni. Nem harcoltak egymás ellen. A legrosszabb énjük képes volt a megalkuvásra, amire a jó énjük sokáig nem. Amy gyakran ugyanazt a nyers, puha, mégis vágyakkal teli erőt tapasztalta meg.

A lány hirtelen húzódott el, olyan gyorsan, hogy Ian kettőt pislantott.

- Feljössz? - biccengett Amy a villa felé.

- Apád levédette a házat. - emlékeztette Ian.

- Igazából... Vannak kiskapuk. Kiskapuk mindig vannak. Ezt Dantől tanultam. - engedte el Ian kezét és indult meg a ház felé. - Mássz be a kertbe, ha ki akarod használni. Van egy rész, ahol a fák miatt alacsonyabb a kerítés. - mosolygott rá kihívóan.

Amy nem látta Ian hitetlenkedő pillantását. Nem foglalkozott a fiúval, még csak hátra sem nézett. Elővette a lakáskulcsát, besétált a főbejáraton át a hallba. Lerúgta magáról a cipőjét és halkan felkocogott a lépcsőn keresztül a szobájába.

Az anyja miatt nem aggódott, az apja miatt sokkal inkább, ezért akart csendben lenni.

Kinyitotta az ablakot, felkapcsolta a villanyt és várt. Ian három perccel később mászott be az ablakon. Hitetlenkedően megrázta a fejét.

- Nekem nem rémlik, hogy Rómeó is bemászott Júliához... - csukta be maga után az ablakot, mialatt mágiával körbe vette a szoba minden egyes falát, hogy le ne bukjon Edmund Jackson előtt.

- Igazából van olyan feldolgozás, ahol felmászik és még szexelnek is. Az 1998-as Szerelmes Shakespeare-ben. - jegyezte meg Amy. Egyszer látta azt a filmet, ki is volt akadva, hogy ez meg mi a halál. - Nem is egyszer... - húzta el a száját.

- Ezt vegyem célzásnak? - vonta fel a szemöldökét Ian, mialatt végig mérte Amy szobáját.

Amy gúnyosan felhorkant, de Ian meg se hallotta, annyira elmélyedt Amy szobájának tanulmányozásában, mert... valahogy nem volt Amys.

A narancs, citrom, fehér és a szürke színek domináltak. Az ágy esetében mind a három színárnyalat szerepelt. Az íróasztal rendezett volt, katonás sorrend uralkodott benne. A szekrény behúzva, a talaj csillogott a tisztaságtól, a komódon is minden rendezetten állt, cuccok nem hevertek rajta, csupán egy kis kézi tükör, fésű és egy sminkes táska.

Ian tekintete azonnal a könyvespolcra tévedt, mert az már Amys volt. Kaotikus káosz uralkodott rajta. A könyvek egy része szigorú sorrendben állt, másik része ide-oda volt dőlve, a harmadik része pedig elfektetve heverészett. A könyvek közé papírlapok voltak beékelve. Ian dolgozatokat, esszéket, emléklapokat, díjakat és ékszereket fedezett fel.

- Olyan mintha be se laktad volna a szobádat ezt az egy részleget leszámítva. - mondta Ian, mialatt az íróasztalhoz sétált és végig nézte a rajta lévő két képet.

Ez is tökéletesen tiszta volt, egyetlen egy porszem sem rejtőzködött a sarokban. A bal oldali képen Carmennel egymást átölelve álltak, csillogó szemmel, kicsit talán ittasan. A jobb oldalin pedig Svennel, egy könyvesboltban voltak. Egyikük szeme sem állt jól, amiből pontosan tudta Ian, hogy előtte vitáztak valamelyik könyvön. Ezen túl semmilyen családi kép nem volt látható.

- Anyuddal, apuddal, Yuival és Dannel nincsen egy közös képetek sem? - kérdezte Ian.

- Anyával már jobban kijövök, nem neheztelek rá annyira, mint korábban. Apa sosem volt az a nagy "csináljunk családi képet, mert az olyan jó" - macska körmözött a levegőben Amy. - Szerintem nem is készült rólunk közös kép, vagy az utolsó is tíz plusz éves. Valószínűleg azt is Annabeth, Percy vagy Lucy csinálta sunyiban. Yuival... Mi inkább az intellektuális tesók vagyunk, nem azok akik csinálnak kétszáz képet. Dan meg... Nos... Ő Dan. - próbálta nem elnevetni magát. - Egy idegesítő kis tetű. - lépett a lány Ian mellé, alaposan végig mérve a képeket. - Carmennel... túl éltünk hideget és meleget is. Egy időben a legjobb barátnők voltunk, aztán megutáltuk egymást, más dolgokat kezdtünk el fontosnak tartani. Olyan dolgokat, amiket a másik vagy nem tudott értékelni vagy pedig elítélt. A kulcshajsza végére megértettük egymást, ha nem is értünk egyet a másik életének minden egyes pontjával, elfogadtuk, hogy nem a saját döntésünk, hanem az övé. Sven meg... - halványan elmosolyodott. - Sven volt az a személy az életemben, aki még ha piszkált is valamivel azt sosem gondolta komolyan. Aki képes volt minden velem kapcsolatos dolgot elfogadni, legyen az bármilyen jellegű is.

- Nekem ez a személy Helen. - csúszott ki Ian száján, hiszen Helennek még az anyjáról is beszámolt. Elmondta neki miért nem kedveli, mitől fél...

- Hogy-hogy nem jöttetek össze?! - vonta fel a szemöldökét Amy. - Voltak utánam csajaid, Helennel miért nem kezdtél ki?

Ian próbált nem nevetni, miközben tovább sétált az éjjeli szekrényhez, de azon még kép sem volt, csak egy sólámpa és egy zsebkendős csomag.

- Helen sose tetszett és én se neki. Megértjük egymást, sok hasonló célunk van és tőle tanultam minden varázslatot, amit csak tudok. Egyszerűen sosem éreztünk többet mester-tanítvány viszony és barátságon túl.

- Értem. - támaszkodott neki az íróasztalának a lány. - Amúgy azért nem laktam be a szobát, mert sosem csináltam ilyesmit...

- Miért nem?

- Amikor a hetet készültem betölteni minden létező cuccomat itt kellett hagynom, hogy életben maradjak. Utána a Jackson Bázison éltem közel tíz éven át. Eleinte arról volt szó, hogy nem maradunk sokáig ott. Aztán... Aztán hamar megértettem, hogy ez nem így lesz, hogy ide soha többet nem fogunk visszajönni, mert Apa képtelen rá. Arra is képtelen volt, hogy Yuit felkutassa és megmentse. Aelin kutatta fel, Aelin kovácsolta össze Svent, Janet és Samet, hogy elmenjenek érte, ők hozták ki Irana lebegő börtönéből. Aelin csak öt volt, a többiek közül Sven töltötte be épphogy a nyolcat, Sam és Jane még hét évesek voltak. Megtanultam, hogy... Nem kell sok holmi, ebben a kulcshajsza csak még inkább megerősített. Az, hogy most itt vagyok... Egyszerre ijesztő és egy csoda. És nem hiszek benne, hogy ez a csoda örökké tartana...

Ian megdermedt, ahogy végig pörgette a fejében Amy mondatának a végét, mert mintha ott ragadt volna abban a mondatban "Irana lebegő börtönéből". Nem mert visszakérdezni, ahhoz sem volt elég bátorsága, hogy belegondoljon, mit élhetett át ott Yui. Az a hely rosszabb a halálnál, ennyit tudott. Az anyja azokat vitette oda, akik érdekesek, akik veszélyesek, de túl sokat érnek ahhoz, hogy meghaljanak.

A fiú annyira csendben maradt és a gondolataiba merült, hogy összerezzent, amikor Amy megérintette. A zöld szemekben aggodalom pislákolt.

- Baj van? - kérdezte halkan.

- Nincs. Elkalandoztam. Ennyi. - rázta meg gyorsan a fejét Ian, majd lehajolt és megcsókolta Amyt.

Kellett valami, ami eltereli, ami kikapcsolja. Amy pedig sokkal jobb volt erre bárminél is.

Úgy csókolta meg, mintha nem lenne holnap. Szüksége volt Amyre. Ian félt. Félt az anyjától, attól hogy elveszíthet mindent. Nem a családját, hanem önmagát, azt amitől ember lesz. Félt attól, hogy az anyja a képére formája, hogy nincsenek más opciók és egyszer csak olyan lesz, mint az apja vagy az anyja. Mást akart, teljesen mást. Nem tudta, hogy mit, de nem ezt. Erre pedig Amy... Ráébresztette, más akart lenni miatta, olyan akitől nem rettegnek, olyan aki teremt, alkot, nem pedig pusztít és öl.

A lány hajába fúrta az ujjait, megtámasztotta a tarkóját és hátra döntötte a fejét. Amy belekapaszkodott. Az egyik keze az oldalán volt, a másik a hasán támaszkodott, közvetlenül a köldöke alatt.

A megnyugvás szigete volt. Amy illata beterítette, magával ragadta. Ilyenkor nem léteztek a negatívumok, nem létezett más a világon.

Amikor elhúzódott, akkor sem ment messzire. A lány homlokának támaszkodott és jobbra-balra mozgatva a fejét az orrával a lányét piszkálta.

Amy elmosolyodott. Aranyosan, éppen csak a szája sarka görbült felfelé, amitől Ian boldog lett. Mert ez egy olyan kis mozdulat volt, amit Amy nem játszhatott volna meg. Nem is tett volna ilyet.

A lány hirtelen szállt be a játékba, mialatt az Ian hasán lévő kezével apró köröket írt le a fiú pólóján. Ian hasa jól esően összerándult, melegség áradt szét benne, ami egy helyen kezdett összpontosulni.

Vissza akarta tapasztalni a száját Amy ajkára, de a lány elfordította a fejét, így csak egy puszit adott az arcára.

- Mit szórakozol? - suttogta Ian, de a hangja reszelős volt, fojtott.

- Nem játszhatok? - fordította vissza a fejét Amy, ám amikor Ian ismét meg akarta csókolni ugyanazt játszotta el, mint korábban.

Ian válaszul elkapta a lány állkapcsát és hosszan megcsókolta őt. Szétnyitva a száját végig simított először Amy alsó, majd a felső ajkán. A lány lehunyta a szemeit, enyhe borzongás futott végig rajta, amire Ian elmosolyodott. Nem rohant, volt valami mókás abban a pillanatban, ahogy Amy elkapta a fejét. A várakoztatás, az enyhe kínzó érzés, mind felpezsdítette.

Hirtelen érezte meg, hogy Amy keze lejjebb siklott a pólóján. Le egészen a nadrágja övéhez és onnan is mélyebbre.

- Amy... - suttogta a lány nevét, de ő csak visszatapasztotta az ajkait az övére.

Ian hagyta magát elveszni. Élvezte, ahogy a lány átvette az irányítást. Csak Amy érintése létezett, az ajkai, a lénye. Az érintés része pedig nem volt semmi... A lány határozottan cselekedett. Ian már megtanulta, hogy Amy nem az a visszahúzódó, kedves és halkszavú lány, akit megismert évekkel ezelőtt. Amy sokat változott és ebben a szituációban ez előnyére vált.

Amy elhúzódott a sráctól. Egy mozdulattal gombolta ki a nadrágját majd még eggyel lehúzta azt, az alsóval együtt. A lány mosolygott. Ian pedig hirtelen nagyon érezte, hogy Amy mennyi mindenben változott. Legvadabb álmaiban sem tudta elképzelni, hogy Amy képes lenne Body Shot-ot csinálni, vagy édeshármast, vagy... Hogy elpirulás nélkül a kézbe veszi őt és kényezteti nem csak az ujjaival, hanem az ajkaival is.

Ian egykor sokszor elképzelte ezt. Rengetegszer. Egyszerre volt vágy- és rémálom.

A kezét a lány hajába csúsztatta és irányítani kezdte a mozdulatait. Amy hagyta. Ez volt benne talán a legjobb, vagy inkább az, hogy megtörténik. Ian a zöld szempárt nézte, amik ki tudták volna készíteni.

- Hogy tudsz ennyire ártatlanul nézni?! - csúszott ki Ian száján.

Amy szeme nevetett, halványan pedig gonoszság csillant meg benne. Válaszolni nem tudott volna, a fiú nem is adott rá esélyt. Ian lehunyta a szemét és kicsit hátra is vetette a fejét. Élvezte a lány ajkait, a nyelvét, az energiáját. Lehet, hogy tudat alatt ki volt akadva, hogy Ethannel jár és hogy a fiúval vesztette el a szüzességét, de egy-két dologért nagyon hálás volt per pillanat.

Hirtelen csúsztatta le a kezét a lány tarkóján keresztül a nyakára. Amikor Amy hátra csúszott az ajkával rajta, akkor a fiú még hátrébb húzta, majd fel hozzá, egy csókra.

Kigombolta Amy felsőjét. Egy aprócska mély zöld színű nyári felső volt rajta. Fodros rövid ujjú, illetve az alsó bordái és a hasa tökéletesen látszódtak. Ian nem hiába koncentrált annyira Amy szemére. Ha nem azt nézte volna, akkor a hasán vagy a mellein legeltette volna a tekintetét.

A felsőt hagyta a földre esni, míg az ajkával egy gyors csókot nyomott a lány szájára, majd teljesen máshová kalandozott. Az állkapcsán haladt végig, onnan le a nyakára, amit helyenként megszívott.

Amy felnyögött és ez valóságos zene volt Ian fülének. Hátra siklottak az ujjai a lány melltartó kapcsára, amit egy gyors mozdulattal ki is oldott. A ruha darab követte a felsőt. Az ajkával egy pillanatra sem akart elválni Amy nyakától. Túlzottan tetszett neki, ahogy a lány szépen lassan cseppfolyóssá kezdett válni és feltett szándéka volt, hogy ez még inkább megvalósuljon, ezért a kezével először csak a lány hasán simított végig. Szépen lassan, direkt alig haladva többet pár centinél.

Amy izegni-mozogni kezdett előtte. Próbálta elérni, hogy a keze feljebb vagy lejjebb csússzon. Igazából mindegy volt, hogy melyik irányba megy, csak ne egyedül a hasán legyen!

- Mit szeretnél, Amy? - vált el egy másodpercre az ajkától a srác.

Amy nem akarta kimondani. Fogalma sem volt miért, csak... Ethan nem játszott vele így.

Ian a derekára kulcsolta a kezét, majd megemelte és felültette az íróasztalra.

- Hm? - vette a fülcimpáját az ajkai közé.

Amy testébe mintha villámcsapott volna. Most már ha akarta volna se tudta volna kinyögni. A fejét köd lepte el, olyan sűrű, amiből esélye se volt kimászni.

Ian annyira húzódott el tőle, hogy belelásson a szemébe.

- Mit szeretnél, Amy? Hm? - mosolyodott el Ian, ahogy meglátta Amy kéjtől csillogó szemeit. - Felfelé vagy lefelé induljak? - dobott neki egy képzeletbeli labdát, esélyt, hogy válasszon, ám elkövette azt a hibát, hogy lenézett.

Ian megnedvesítette az ajkait. Nem bírt betelni a látvánnyal.

Egyrészről a lány veszett szexi volt felső és melltartó nélkül, csak a roppant rövid szoknyával magán, ami mivel a fiú eléggé gyorsan ültette fel az asztalra, nagyon felcsúszott.

Másrészről... Nem volt rajta melltartó, hiszen már leoperálta róla. Ez a tény pusztán önmagában is bőven elegendő volt, hogy a fiú tervei egyetlen egy testtáj felé terelődjenek.

- Kezdjük felfelé. - érintette meg a lány combját, mire Amy kicsit széjjelebb nyitotta a térdeit.

Ian halkan felkuncogott, mialatt visszatapasztotta a lány fülére az ajkát. Úgy szórakozott, mint cica az egérrel. Azt figyelte, mikor, mire reagál Amy. Mikor kapkodja hevesebben a levegőt, hogy mikor rándul össze a teste a bizsergéstől és mikor ad ki apró nyögéseket.

A jobb kezét végig a lány térde felett tartotta. Éppenhogy cirógatta az ujjai végével, Amy mégis mocorgott, terpesztett, feljebb invitálta.

Annyira nem ilyennek képzelte és mégis tetszett neki az egész. Amy pedig... A lány mindenhol Iant érezte.

A feje zúgott. A vér lüktetett a nyakán. Túl sok mindent akart. Azt, hogy Ian keze csússzon feljebb a combjára, hogy fejezze be a fülével való játékot és csinálja azt, amit mondott. Felfelé haladjon. De azt is akarta, hogy eszébe se jusson leállni az ajkaival.

Ian végül hirtelen vált el a fülétől és hajolt le a lány mellkasához. Amy háta ívbe feszült. A jobb kezével Ian hajába túrt, a ballal megtámaszkodott maga mögött. Az ajkára harapott, hogy ne nyögjön fel hangosan.

Nem voltak gátak. Nem volt benne semmi olyasmi, amihez általában alkohol kellett. Nem hiába nem dicsekedett a body-shot-os incidenssel. Kicsit sem volt büszke rá, hogy milyen módszerrel sikerült Iant totálisan kikészítenie, féltékennyé tennie, annyira, hogy eméssze belülről a méreg és sav törjön fel a tehetetlen indulattól a torkából. Csak az alkohol miatt volt rá képes. Amikor először kipróbálták Ethannel az édeshármast Amanda Weblennel, akkor is ittak, azért hogy ellazuljanak, hogy ne legyenek aggályok és határok. Arra is emlékezett, hogy amikor Ethannel először lefeküdt szintén ivott. Nem sokat, egy keveset, mert... Nem hiába halogatta. Nem érezte úgy, hogy készen áll... Ezt mondta, de valójában nem volt igazán szerelmes.

Ez volt az igazi különbség, ami egyszerre volt ijesztő és döbbenetes. Annyira, hogy egy pillanatra megdermedt, nem kapkodta úgy a levegőt, mint korábban, amit Ian is kiszúrt.

- Minden oké? - pillantott fel rá.

Amy megszorította a tincseket az ujjai közt. Az egész este alatt azt érezte hogy Ian megtesz mindent, amit tud, hogy ne legyen semmi... Káosz. Tudta, hogy a srác bele van zúgva, ebben nem kételkedett. Carmen jól tudta, hogy neki is tetszik a srác... Jó, hogy Carmen nincs itt, mert kijavítaná, hogy ne szépítse, fülig bele van esve. De... Eddig nem érezte ezeket az aprócska dolgokat.

Minden esetre túl sokáig csendben maradt...

- Hagyjuk? - állapodott meg a térdkalácsán Ian keze.

- Nem! - vágta rá. - Eszedbe ne jusson! - húzta vissza a srácot.

Hevesen csókolta meg. Ian egy pillanatig tétovázott, majd bal kezével végig simított a lány belső combján. A szoknyát hanyagul félre legyintette, de a csípő hajlatban megállt.

Amy halkan méltatlankodva felnyögött. Ha Ian még egyszer kimeri ejteni a száján a "Hagyjuk?" szót, akkor Amy azzal a kevéske tűzerejével, amit az anyjától örökölt meg fogja pirítani a tojásait. Persze, csak véletlenül. Természetesen. Alapvetően a lábára célozna, nem máshová. Hát persze. 

A fiú elvált az ajkától, de nem kérdezett semmit sem. Helyette megfogta Amy lábait a térdhajlata alatt és egy kicsit lejjebb húzta. A lány halkan felsikkantott a hirtelen mozdulattól, a kezeivel megtámaszkodott maga mögött, a dereka is az asztalra került.

Ian lehajolt, be egyenesesen Amy combjai közé. A lány az íróasztal támlás, fiókos részének vetette a fejét, mialatt a testén eluralkodó remegése felett próbálta átvenni az irányítást. De túl jó volt, olyan jó, hogy a fejéből a józan gondolatok kiszálltak, ami még nem fordult elő vele. Hirtelen nagyon is sejtette a szülei miért tudtak elfelejtkezni olyan aprócska, ám mégis életfordító dologról, mint a koton.

Amúgy... Van nála...

- Ian... Van nálad... - kezdte gondolkodva, hiszen amit Aarontől kapott anno, azt rég elhasználta Ethannel és alapból Ethan gondoskodott erről.

- Persze. - csettintett egyet, mire a semmiből egy doboz jelent meg Amy mellett az íróasztalon.

- Ilyet lehet mágiával?! - tátotta el a száját a lány és tapogatta le a képességével, hogy Ian milyen varázslatot olvasott rá a dobozra.

- Oh, nagyon sok mindent lehet tenni mágiával, Amy. - vegyült Ian borostyán sárga szempárjába zöld szín. Pont, olyan árnyalatú, mint a kettesek színe. 

Amy testén bizsergés futott végig, ahogy egy láthatatlan kéz megérintette a jobb mellét, majd ahogy egy másik kéz végig simított a hasán. Ianre nézett. A szemeiben hullámzott a zöld mágia, ajkán halvány öntelt mosoly ült. A lány biztos, hogy egy másik esetben letörölte volna a képéről azt a vigyort, de nehéz volt ebben a helyzetben ilyesmikkel foglalkoznia. Főleg, hogy Ian ismét visszatért a combjai közé, amitől a lány úgy érezte, hogy meg tudna gyulladni. A mágikus, láthatatlan kezeket nem tüntette el a fiú. Amy mindenhol azokat érezte. Vándoroltak a testén, hol a mellkasán, hol az oldalán, nyakán és csípőjén tekeregtek. Mintha nem csak Ian lenne vele, vagy inkább, mintha egyszerre három Ian lenne vele. 

A lány bágyadtan pislogott, amikor Ian felemelte a fejét. Futólag látta, hogy Ian a dobozért nyúlt, hogy magára görgette a kotont. Lehajolt a fiú egy futó csókért, majd Amy combjai közé fészkelte magát.

Amy a fiú ajkára harapott, ahogy Ian beléhatolt. Egyszerre feszítette és úgy érezte, mintha hozzá tartozna. Mintha ennek így kellene lennie.

Lehet vajon örökölni, hogy olyan emberbe szeressen bele, akibe nem lenne szabad?

Egyszerre érezte azt, hogy elolvad, mégis rugalmas. Feltolta magát ülő helyzetbe, míg Ian a lábait a nyakába vette.

- Nem képzeltem, hogy ennyire imádni fogod ezt. - szólalt meg hirtelen Ian.

- Mert?! - kérdezte kábán Amy, amitől a hangja kicsit sem tűnt döbbentnek.

- Valahogy a Body Shot-ig azt hittem prűd leszel.

- A csendes lányok cserfesek. - mosolyodott el Amy. - A családomra is sokszor ezt hiszik. - Ahogy Ed Hallre, aztán az anyja lefeküdt egy csomó pasival... Hű... Ijesztő, hogy mennyire hasonlít az anyjára...

- Aha. - engedte le a lány lábait Ian és emelte meg a fenekénél fogva.

Amy átkarolta a fiú nyakát, míg Ian az ágyhoz lépett és ráfektette a lányt.

- Túl sok volt az inger? - mosolyodott el Amy.

- Ha rövid menetet akarsz vissza teszlek az asztalra. - vágta rá Ian.

Amy csak terpeszbe nyitotta a lábát válasz gyanánt. Ian előbb a mágikus kezeivel simított végig Amy testén, ingerelte őt, kínozta, míg a valódi kezeivel megtámaszkodott a lány két oldalán. Az ajkait a lány nyakára tapasztotta.

- Ian... - könyörgött szinte Amy, de Ian játszott. Hagyta, hogy a mágiája körbe lengje Amyt. Érezte benne Morgana erejét, a félvérséget, látta a tüzet és a vizet, ami keringett a lelkében.

Ian megszívta Amy nyakát, amikor belécsúszott. Imádta, ahogy a lány felnyögött. A kába, kéjtől csengő hangját. Érezte Amyt maga körül, az illata körbe lengte és egy dolgot nagyon jól tudott. Hogy vannak dolgok, amikért harcolni kell, mindig.

Amy pontosan ilyen.

~~~

2062. januárja

Helen Smith neki döntötte a fejét Victor vállának, aki az oldalát simogatta, mialatt nagyon próbált nem nevetni a barátnőjén.

- Nem vicces, hogy élvezed a szenvedésemet... - jegyezte meg Helen, aki a homlokát masszírozta.

- Ti szavaztátok meg. - tette hozzá ártatlanul Victor.

Éppen a mágikus dimenzióban voltak, az egyik tanteremben. Zoya beváltotta az ígéretét, még ha kicsit késett is a bejelentésével a tervezett dátumhoz képest és szeptember helyett november végén alapította meg az A.M.K-t.

Helen éppen a szabályokat nézte át, amiket közösen alkottak a tagokkal. Ian egy buborékon át volt mellette, míg Victor csak azért jött el Angliából, hogy lenyugtassa, ha már Ian állandóan felpumpálja a vérnyomását a magasba.

- Jah... Bár magam sem tudom minek, ha ennyi a baj vele... - próbáltak egy olyan rendszert kitalálni, ami működik más szemszögből a mágusok besorolására. Bármit, ami nem a számrendszerhez kapcsolódik, főleg mert Helen volt rá az élő példa, hogy a számok nem jelölik teljesen a határt. Nem ott van egy személy erejének a vége, hogy négyes, a négyes simán elérheti a kettes szintet és lassan Ian is túlszárnyalja Zoyát, aki egyes.

- Én léptem. - szólalt meg Ian. - Dolgom lesz még.

- Politika vagy... - kezdte Helen.

- Nem, Amy. Sven és Aelin születésnapja most lesz. Hivatalos vagyok rá.

Victor szemmel tartotta Helent, aki össze sem rezzent a fiú nevének a hallatára. Elhúzta a száját a lány.

- Január 20 és 21. - idézte fel az Angelok születésnapját. - Sven most lett 19, Aelin meg 16.

- Aha. - helyeselt Ian. - Én meg februárban leszek 18, ha nem felejted el...

- Nem szoktam. Na szia! - mosolyodott el, majd hasította szét a gömböt.

Victor végig őt bámulta.

- Minden oké? - kérdezte óvatosan.

- Igen. - biccentett. - Három év maradt és beüthet az a baj, ami miatt visszahozhattam a mágiát. - kelt fel a fiú öléből és vette fel a lapokat.

- Most meg hová mész? - vonta fel a szemöldökét és indult meg a lány után.

- Zoya Royalhoz, mert érdekel, hogy mit tud.

Helen belökte az intézmény vezetőjének az ajtaját, mert ezt a tisztséget továbbra is Zoya viselte. A lány tudta, hogy a nyomában ott van Victor, örült is neki, főleg mert mióta augusztusban összejöttek a fiú egyre kevésbé volt idegesítő a számára. Sok mindent elkezdett megosztani vele, olyan dolgokat, amiket előtte senkivel sem. Még a mágia visszahozásának körülményeibe is beavatta és... Victor kérdéseket tett fel. Olyan kérdéseket, amikre Helen korábban sosem gondolta végig a választ. Miért jött vissza a jövőből Aelin di Angelo? Miért csak három Jackson érkezett, mikor sokkal többen vannak? Miért Yui Jacksontól kértek segítséget és Zoya Royaltól, mi történt a jövőbéli Yuival és Zoyával, amiért ők nem jöhettek el?

- Szia Helen. - köszönt neki Zoya, ahogy felpillantott az iratokból, többek között nála is ott volt egy előzetes törvény javaslat, amit a napokban kellene megbeszélniük... Erősen kételkedett benne, hogy esedékes lesz. - Mondd, hogy jó hír. - emelte fel a papírt.

- Nem. Más érdekel. - legyintett. - Aelin di Angelo.

- Most lesz a 16. születésnapja. Mi van vele? - vonta fel a szemöldökét Zoya.

- Csak érdekel, hogy... miért kellett a jövőből jötteknek visszatérnie? - mióta Victor felemlegette az volt a kellemetlen érzete, hogy... valahogy nem jó dolog miatt tértek vissza.

Zoya mély levegőt vett és letette a papírt, amiből rögtön tudta Helen, hogy ez nem tartozik rá.

- Nézd. Egyrészről, nem tudom. - kezdte a boszorkány. - A jövőből jöttek egyedül Yuit avatták be az ok-okozati összefüggésekbe. Másrészről... Vannak dolgok, amikbe nem ajánlatos belemásznod Helen. Ez az egyik. - tért vissza Zoya az iratokhoz.

- Veszélyezteti őket?

- Nem tudom. - hazudta Zoya, amit Victor pontosan érzett. - És ha tudnám is ez az egész rájuk tartozik.

- Van köze ahhoz, amit Natalie csinál több, mint egy éve?

- Irana veszélyes, ezért figyeltetem őt Natalieval, főleg a kis mágikus különítményét, amiben Natalie beépített ember. - vágta rá a lány.

- És köze van a Jacksonoknak Iranához? - kérdezett rá Helen, hiszen tudta Ian mennyire figyel minden egyes lépésre, főleg, hogy augusztus eleje óta együtt vannak Amyvel. Nem rég lettek öt hónaposak, ami nagy szó.

- Ha tudnám sem mondhatnám el. - a szeme se rebbent Zoyának.

Helen csak biccentett egyet, majd elhagyta a szobát. A folyosón várakozóan Victorra nézett.

- Nos?

- Hazudik, mint a vízfolyás... Ki ez az Irana? - húzta össze résnyire a szemöldökét.

- Eddig azt hittem, hogy csak az Orosz kémhálózat és mágikus különítmény vezetője, de ezek szerint nem. Valami köze van a mágiához és még más dologokhoz is. - fogott szagot Helen.

- Ugye nem akarsz utána menni?

- Nem. Az a nő veszélyes. De ideje lesz használnom a tükrös termet.

Victor már megtanulta, hogy Helenbe nem szabad bizonyos dolgokban beleállni. Ez az egyik ilyen dolog.

- Légy óvatos! - hajolt le és csókolta meg a lányt. - Küldj egy buborékot, ha minden oké.

Helen megvárta, amíg a fiú nyitott egy átjárót és visszament azon keresztül Angliába, csak utána indult meg a pince felé. Egy olyan terembe ment be, amibe tükröket halmoztak fel, olyan tükröket, amik eleve meg voltak már bűvölve. Már azelőtt az épületben hevertek, hogy ők birtokba vették volna.

A boszorkány sorba lehúzta róluk a függönyöket, mire megérezte a bennük lüktető feketeséget, a sötét mágiát, ugyanolyat, ami az ő vérében is csörgedezett.

Helen vett egy mély levegőt, majd felemelte a kezét és a mágiája révén kapcsolódni kezdett sorban a tükrökhöz.

- Egy választ keresek, egy kérdésemre. - mondta ki, mire érezte, hogy a mágia tekeregni kezd. Búgott a fülébe a tükrök ereje.

"Csak egy? Minden kérdésedre választ tudnánk adni. Ahány tükör, annyi lehetőség."

- Egy elég. - vágta rá Helen magabiztosan, főleg mert minden kérdésnek ára van. - Érdekelne, hogy miért csak Aelin, Dan és Junie jött vissza a jövőből, mi volt olyan szörnyű, hogy a mágia miatt visszatértek.

Helen összerezzent, ahogy az első tükör összetört, majd a következő és a soron következő is. Eddig magát látta bennük, most azonban csak feketeséget, hömpölygő feketeséget.

- Ez mit jelent?

Nem jött válasz. A tükrök kisimultak és a lepel visszahullott rájuk, amit Helen nem értett.

Törött tükrök... feketeség... Mit jelenthet ez?

~~~

Yui Jackson próbált nagyon arra figyelni Sven és Aelin buliján, hogy boldog legyen. Ez egy örömteli esemény. Az unokatestvérei betöltöttek a 19 és a 16. életévüket. Aelin az elmúlt két hónapban az eddigi 155 centijét nagy nehezen megtoldotta 10 centivel, így már közel egy magas volt Yuival, Amyt le is előzte, de még így is alul maradt a társaságához képest.

Nat már elérte a 175 centit, kifejezetten idegesítő volt Yui számára, hogy a kissrác, már nem kicsi, mindezek mellett 5 nap múlva betölti a 16-ot ő is, tehát kissrácnak sem lenne szabad hívnia. még kb. 10 centi és eléri a jövőből jött Nathaniel Stirling magasságát, amitől görcsbe rándult a gyomra.

Dan amint nyolcadikos lett, gyakorlatilag folyamatosan a ruháit cserélte. Hall és Ed állandóan erre panaszkodtak, úgyhogy már tisztában volt vele Yui, hogy egy póló egy hónapig jó rá, utána kell egy új, mert kinövi. Az öccse már elérte a 168 centiméternyi magasságot (megelőzve Amyt, amitől a vörös nagyon ideges volt), Junieval felváltva volt 1-2 centivel magasabb az egyikük, de Ingrid és Gregorio nem panaszkodott a ruhák miatt. Lin Danhez képest csak 3 centivel volt lemaradva, viszont olyan vékony volt a folyamatos növekedéstől, hogy mindenki 170-nek hitte és mellette lecseszték, hogy miért nem eszik, hiszen olyan gebe.

- Nyugi... - érezte meg Aaron szorítását.

- Nem vagyok nyugodt... - suttogta. - Aelin 16 lett, ami egyet jelent...

- Három év, tudom. - sóhajtotta Aaron. - Három év sok.

- Úgy telt el két év, hogy semmit nem haladtunk. Várunk. Egész pontosan arra várunk, hogy elteljen még egy év és Natalie...

- Natalie májusi. - szólalt meg óvatosan Aaron. - Dan 2047. szeptemberi, Junie novemberi, Lin augusztusi, Natalie pedig májusi. Öt hónap és Natalie betölti a 15. életévét.

- Nem tudom, hogy mi fog történni vele... Dan nem mondta el...

- Mert megakadályoztad volna. Ismer téged.

Yui összerezzent, ahogy Aelin gyomorszájon könyökölte Natet, akit a húga lökött arrébb Aelintől, majd kuncogva segített felvágni neki a halálfejes tortát.

- Tudom. Egyre jobban hasonlítanak... Nos... Technikailag saját magukra. - jegyezte meg halvány mosollyal Aaron. - Élvezd ki, vagy elvesztegeted a pillanatot és...

- Miről van szó? - lépett hozzájuk Percy, olyan gyanakvó hangsúllyal, hogy Hall megfordult és bele karolt a férfiba.

- Zseniális egy torta! Mesélj csak, honnan is rendelted? - mosolygott Hall, akit kicsit sem érdekelt a torta, csak azt akarta, hogy Percy ne üsse bele az orrát a dolgukba.

Yui hálás pillantást vetett az anyjára, majd megpróbált nem nevetni, amikor kiszúrta, hogy Nat egy jól irányzott mozdulattal a tortáját Aelin ruhájára borította.

- Jaj hoppá... - mormogta, de a szeme se állt jól.

- Kibelezlek... - villantak meg Aelin szemei.

- Nyugi! - állt be közéjük Lin. - Véletlen volt! - nézett Aelinre. - Ne akadj ki miatta! Te meg... - pillantott a testvérére, akinek a vállán egy káosz lény landolt. Lin nem mondott semmit, de Naten látszott, hogy összepréselte az ajkát, végül elsétált Aelin közeléből.

- Fene... - mormogta Junie. - Nem ér a csajodat bevetni!

- Nem mondtad, hogy nem! Tíz dolcsi! - nyújtotta Dan a tenyerét, míg Junie mormogva belejtett két öt dolcsit a srác kezébe.

- Fiúk. - pisszegett Nat Dannek és Junienak. - Mibe fogadunk, hogy Madison ajándékát nem látjuk, mert valami szexhez kapcsolódó cucc lesz?

- És ezt hogy akarod kideríteni? - kérdezte Dan.

- Hahó, Tűzherceg! - forgatta meg a szemeit Nat. - Káosz lények, rémlik?

- Engem annyira nem érdekel, hogy Madison mit ad Svennek! - tette fel védekezően a kezeit Junie.

- Mert te most lettél csak 14. - vágta rá Nat.

- Attól még, hogy majdnem két évvel idősebb vagy nálam... - kezdte mérgesen Junie.

- Khm... - köszörülte meg a torkát Lin és lépett Danhez, aki mosolyogva ölelte át a derekát és húzta be a lányt az ölébe, de a lány minden szavát Natnek címezte. - Viselkedj! Nem tesz jót neked a gimi...

Nat erre csak elnevette magát, majd ismét Aelin felé nézett, de a húga hamarabb fejbe vágta.

- Aú! Most nem is...

- Hahó, káosz lények, rémlik? - gúnyolódott Lin, mire Dan kuncogva a lány vállára hajtotta a fejét.

Nat inkább nem mondott semmit.

- Legyen. - szólalt meg hirtelen Dan, mire Nat felvont szemöldökkel fordult a srác felé. - Fehérnemű lesz. Tíz dolcsi rá.

- Jaj már... - sóhajtotta Junie. - Lin, szólj már rájuk!

- Nem vagyok az anyjuk.

- De ha együtt maradsz Dannel, a gyerekeitek között ott lesz ő is! - vetette ellen Junie.

- Oké. Tíz dolcsiba, hogy más lesz, mint fehérnemű. Mondjuk bilincs. - szólalt meg Nat, figyelmen kívül hagyva a többieket.

Lin összevont szemöldökkel nézett a bátyjára.

- Bilincs? - visszhangozta. - Minek...

- Ne akard tudni! - nézett rá Junie a lányra. - Én tudom. Nem akartam volna, de tudom.

Lin inkább nem kérdezősködött, csak hozzá bújt Danhez, majd kérdőn a fiúra is nézett.

- És te miért tudsz ilyet?

- Amiért Nat is tudja. - vágta rá Dan helyett Junie.

- Csak fehérnemű. - felelte Dan, mialatt óvatosan Linre pillantott, akinek rögtön beugrott, hogy mivel volt tele az idősebb énjének a gardróbja. Amúgy azokkal a holmikkal mi történt?

- Megegyeztünk.

- Oké... - kezdte Lin. - És, hogy akartok rájönni, hogy mi lesz az ajándék?

- Káosz lények. - vágta rá Nat.

- Na nem! - rázta meg a fejét Dan. - Te biztos nem! Az csalás! Simán bekamuzod, hogy haha igen, ott egy bilincs nyertem!

- Akkor honnan tudjuk meg? - tárta szét a kezét Nat, majd egyszerre néztek Linre.

A lány hevesen megrázta a fejét, mialatt felemelte a kezeit.

- Nem, nem, nem és nem! - ellent mondást nem tűrő volt a hangja. - Én nem veszek részt ekkora hülyeségben! Beküldeni egy káosz lényt Madison én Sven szobájába... - pufogott. - Elárulnátok nekem... - mászott ki Dan öléből, mire a fiú lebigyesztette az ajkát, míg Lin úgy állt be, hogy mind a három srácot tökéletesen lássa. - hogy mégis miért érdekel ennyire titeket Maddie és Sven magánélete?!

Junie már szóra nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de Lin közbe vágott:

- Tudom, te nem akarod tudni! - pillantott rá, majd a pasijára, végül a bátyjára. - De ti ketten igen. Miért?!

- Mert poén? - tette fel óvatosan a kérdést Dan.

- Ja... Meg azért Maddie nem néz ki rosszul... Jó bőr. Csak kattos. - húzta el a száját Nat.

Junie értetlenül nézett Natre.

- Kattos?! Miért kattos?!

- Mert minden csaj kattos.

- Inkább szerzek még egy szelet tortát... - azzal Junie el is sétált.

- Kamaszodsz... Nagyon! - pillantott a bátyjára Lin. - Oké, más logikába helyezem a dolgot. Te... - fordult Dan felé. - Szeretnéd egyszer, hogy valaki lássa, ha... - Lin elvörösödött.

- Ha? - vonta értetlenül össze a szemöldökét Dan.

- Ha dugnátok. - mondta ki Nat, majd fintorogva meg is rázta a fejét. - Be is mosnék annak a rohadéknak, aki ilyet csinál...

- Szeretkezés vagy szex. A dugás olyan csúnya szó. Az állatokra mondanak ilyet! - kötött bele a bátyjába Lin.

- Végülis Dan sárkány, az egy elég nagy állat.

Ezzel Nat kiérdemelte a második fejbe vágását az est alatt.

- Nyugodjál már le! Csak mert 15 leszel a nyáron nem kell bekattannod!

- Te meg ne játszd itt a nagymenőt, mikor eddig a visszahúzódó, csendes kis srác voltál 200 colos kiadásban!

- Én se mondhattam volna jobban... - sétált Aelin a társasághoz, maga mellett Junieval, aki úgy állt a lány jobb oldalán, mintha az a pajzsa lenne. - Először is, a bátyám tabu. Másodszor, ha Lin már átment az anyátokba az régen rossz. Korábban kellett volna ide hívnod. - fordult Juniehoz, aki a fekete színű étcsokoládés tortát tömte magába. - Tudod, hogy bármikor imádom Natet lerántani a magas lóról.

Nat felállt és a zsebébe csúsztatva a kezeit lenézett Aelinre. A lány mély fekete szemei, olyan sötéten pillantottak fel rá, hogy Junie inkább átsétált Lin mellé, mielőtt a tortája súlyos sérülést szenved a bekövetkező bunyótól.

Lin vett egy mély levegőt.

- Tudjátok mit? Ha kinyírjátok egymást az a ti gondotok. Dan, lépünk? - biccentett az emelet felé.

- Mindjárt. Junie... - suttogta a végét, hogy Aelin és Nat ne hallja. - Tíz dolcsi, hogy Aelin előbb sebesíti meg Natet.

- Hé! Ez nem ér! Aelin hevesebb és agresszívabb! Akkor viszont... - pörgette át a fejében az infókat. - Tíz dolcsiba, hogy... Izzy fog közbe lépni!

Lin látványosan megforgatta a szemeit és inkább visszaült Dan ölébe. A srác vigyorogva karolta át a barátnője derekát és nyomott egy puszit a halántékára. Junie várta, hogy Lin vagy Dan megszólaljon, de mind a ketten csendben maradtak, így inkább visszafordult Aelin és Nat felé.

A két Hádészos egyenlőre csak olyan pillantással bámulták egymást, mintha ki akarnák nyírni a másikat. Ez nem is állt távol a valóságtól.

- Ne rontsd el a szülinapunkat Svennel. - szegte fel az állát Aelin, olyan királynői gesztussal, amit még az igazi kékvérűek is megirigyeltek volna.

- Ugyan, egy kis bunyó nélkül nincs is igazi családi buli. - vonta meg a vállát Nat, mialatt félmosolyra húzta a száját, amitől ijesztőnek és fenyegetőnek tűnt.

Juniet őszintén érdekelte, hogy mennyit gyakorolhatta ezt tükör előtt a srác.

- Légy jó fiú és ne akard más cipőjét megcsócsálni. - azzal Aelin elfordult, de Nat hamarabb küldött rá egy káosz lényt.

- Ne már! - morgolódott Dan. - Vesztettem...

Aelinből halált ígérő energia csapott fel, a káosz szörnyet mentem magába olvasztotta, majd Natre küldte az erejét. Nat felemelte a jobb kezét, amiből rendszalagok törtek elő. Végig hasították Aelin fekete, haláltól izzó képességét.

Dan reflexből szorította meg Lin derekát, aki fel akart állni és félbe szakítani a legjobb barátnőjét és a bátyját. Lin a fiúra kapta a fejét, aki nem Aelint és Natet figyelte, hanem a nővérét, aki elkerekedett szemekkel bámulta Aelin halálos erejét.

- Yui! - emelte fel a hangját Dan, mire minden felnőtt a kibontakozó csatázókra kapta a fejét.

Valóban Izzy, majd Bred, végül Hall és Ingrid indult meg a Hádész vérűek felé.

Dan a maga mellett lévő székbe csúsztatta Lint és meg sem állt a nővéréig.

- Yui... - fogta meg a lány karját, mire a világ fordult vele egyet.

"Az utolsó élő Jacksonok..." - ismerte a hangot....

"Natalie..." - a saját hangját.

"Miért jöttetek vissza?!" - Yui...

"Régen baj, ha én vagyok az egyetlen, aki megért téged Aelin." - Nat...

"16 voltam..." - Junie.

"Ami nem öl meg... Az fájni fog. Megtanultam." - Aelin.

"A 15. Születésnapomon utáltam meg anyámat." - Natalie.

"Lin mindig Dannek hisz, mindig az ő parancsait követi." - Aelin.

"A húgom jól tud kémkedni." - Nat.

"Natie titkolózott." - Junie.

"Meg kell mentened..." - ő.

Dan lihegve engedte el Yuit, mire majdnem összeesett, de a nővére benyúlt a karja alá és megtartotta.

- Mi az? - pillantott le rá, már csak alig fél fejjel volt magasabb nála. - Láttál valamit?!

Dan szédült, mert... Nem értette mit hallott. Látni nem látott semmit, csak... Csak... Aelin erejét. Mintha Yuit is az babonázta volna meg.

- Mi... Mit nem mondasz el nekünk?! - mondta ki nagy nehezen. - Miért jövök vissza a múltba?! Mi lesz Natalieval?!

- Te nem fogsz visszajönni. Nem hagyom, hogy odáig elfajuljon az ügy... - Yui csak Aaron felé pislantott, aki már meg is indult felé.

Dan tovább faggatózott. Aaron, amint meglátta Yui arcát a kezét védelmezően a vállára tette és végig lapozta az ereje révén a legutóbb történteket.

- Dan figyelj. Ezt megoldjuk, anya is segít. Nem lesz baj. Neked ezzel nem kell foglalkoznod. - szorította meg a karját Yui.

Nem akarta, hogy az öccse még egyszer elveszítsen mindent. Majdnem Lint is.

Dan zöld szemei vonakodva fénylettek, óvatosan biccentett, kicsit sem magabiztosan.

- Dan. - szólalt meg Aaron. - Ígérd meg, hogy nem avatkozol bele!

- Oké... - biccentett és mielőtt megeskedhették volna visszasietett Linhez, aki leplezetlenül őt bámulta.

- Mi az? - kérdezte, amint visszaért.

Dan csak leült és Linhez hajolt.

- Asszem Natalie bajban lesz...

- Milyen bajban?

- Nem tudom... De van egy olyan érzésem, hogy hamarosan megtudom...

~~~

Helen Smith az elmúlt időszakot azzal töltötte, hogy kutatott. Az íróasztala fölött egy parafatábla állt, ahol normális esetben az érettségire vonatkozó dolgokat tűzte ki. Minthogy június első hetének hanyadik napján lesz a matek, a magyar, a román és az angol emeletszintű érettségi, plusz a választott bónusz tárgy, ami az ő esetében a történelem lett. Illetve már a júliusban lemenő szóbeliknek is fenn kellene lenniük.

Most viszont nem ilyen infók szerepeltek a táblán, ami nem volt jellemző Helenre, ezt főleg az ajtóban támaszkodó Victor tudta, aki emiatt idegesen dobolt a felkarján.

Aggódott Helen miatt, hiszen az írásbeliig szűk egy hónapja maradt hátra. A lánynak már meg kellene terveznie minden apró részletet, letöltenie a korábbi érettségiket és azokat megírnia. De... Nem ez volt a parafatáblán.

- Szia. - szedte össze a bátorságát és sétált a lányhoz, lehajolt hozzá és egy csókot nyomott az arcára.

- Hali! - fordította el a fejét Helen, rátalálva a srác ajkára, de mire Victor feloldódott volna a lány már vissza is fordult a papírhalom felé.

- Min dolgozol? Az érettségi terven?

- Nem, dehogy! - legyintett Helen. - Mondtam, hogy mi volt még januárban a tükrös teremben? Nos az elmúlt két és fél hónapban ezeket az infókat szedtem róla össze.

Victor ettől tartott.

- És mit találtál? - bár abban nem volt biztos, hogy szeretné is tudni.

- A törött tükrök negatív ómenek. - kezdte magabiztosan a lány. - Alapvető jelentései közé tartozik a balszerencse és a halál, néha a kettő együtt. Több tükör tört el, tehát a gyanúm az volt, hogy a Jacksonok többsége meg fog halni a jövőben. Ennek kapcsán visszamentem a barlangba...

- Várj, mi van?!

- A barlang, ahol visszahozták a mágiát.

Victor próbált nem kiakadni.

- Az a barlang, amit kielemeztél nekem, hogy meglehetősen veszélyes, mert úgy működik, mint egy...

- Válaszvonal. A mágia és a halandók között. A fekete és a fehér mágia, a rossz és a jó között. Igen! - biccentett egyet. - Szóval visszamentem oda és kivetettem pár nyomkövető mágiát, aminek hála találtam alvadt vért. - emelt fel egy kémcsövet. - A 18 éves Dan Jacksoné. Egyből rájöttem, amikor a mágiám kijelezte a benne lévő sárkánygéneket.

- Azt hittem nem szereted az alkímiát... - Victornak egyre rosszabb előérzete volt.

- Nem szeretem, de meglepően hasznos. Csak kellett egy üst, pár fura gyökér, sisakvirág, orbáncfű és még valami lila virágú gyomnövény, aminek most nem jut eszembe a neve és máris... Láthattam emlék foszlányokat Dan Jackson múltjából. Ami a kicsinek a jövője lett volna, csakhogy az meglepően sok pontban már most eltér. Például sosem lett volna Dan könyvtáros, ha a mágia nem tér vissza. Lenyűgözően furcsa az időkereke.

- Helen... Mit is csináltál pontosan?

Helen mosolygott, a szemei csillogtak, de úgy, ahogy Victor eddig még sosem látta. Helen valami olyan dolgot tett, amit nem lett volna szabad, ebben biztos volt.

- Fogalmazzunk úgy, hogy... Áttanulmányoztam a múlt egy aprócska szegletét, amiben a félvérek halálra vannak ítélve. Míg ott ez gyakorlatilag közel 100% volt, addig itt csupán a fele. Lenyűgöző, hogy a mágiával ezt is fel lehet idézni. - kelt fel az íróasztalától és sétált a szekrényéhez, amiből azonnal kivette az üstöt, amit valamivel konzerválhatott, mert még mindig bugyogott.

- Hallgatlak... - harapott az ajkára Victor.

- Inkább nézd, jobban jársz! - emelte fel a kezét a boszorkány és csettintett egyet, mire az üstben egy kép jelent meg, ami egy szőnyeget ábrázolt.

- Ez a Sors szőttese?! - kerekedtek el Victor szemei.

- Igen. De ez nem úgy tartalmazza az alternatívákat, ahogy azt általában szokták az emberek emlegetni. Valójában ebben több olyan szál van, ami egy adott pontban el lett csomózva, de nem lett elvágva. Ezek mind alternatívák. Minden alternatíva a maga nevében valóság. Nálunk van mágia, de valahol nincs. Danék is egy ilyen jövőből tértek vissza.

- És ez miért annyira fontos? Helen... Egy hónap és érettségizünk.

A lány csak legyintett.

- Az menni fog. Ez most sokkal érdekesebb.

Victor aggódott Helen miatt. A lányra kicsit sem volt jellemző ez a fajta hozzáállás. Már-már mániákusan kutatott... Sőt. Teljes mértékben kijelenthető, hogy mániákus volt. A boszorkány rá akart jönni arra, hogy mit csinált az elmúlt években.

Miért van az, hogy Zoya Royal Nataliet folyamatos veszélynek teszi ki? Miért retteg ennyire Ian a tulajdon anyjától és miért vállalta el Natalie ennyire tudatosan a saját anyja megvezetését? Mitől fél Yui Jackson? Hiszen jól látta, hogy Zoya Royal aggódik, szinte állandóan Aaron Phinskyvel és Yui Jacksonnal beszélgetett és sosem vált nyugodtabbá. Kerestek, kutattak, figyeltek. Ezt csinálják mindannyian évek óta, csak éppen sosem árulták el nekik, hogy mit kell pontosan keresni.

Helen hitte, hogy a válaszok a múltban rejtőznek, pontosabban abban a jövőben, aminek ő csak egyetlen egy aprócska szegletébe kapott bepillantást a múltban. Hála Dan Jackson vérének most már bele láthat a fiú emlékeibe. Jól látta, hogy mire lesz egyszer képes az a fiú a barátnőjéért, hogy elárulja az Olimposzt, az isteneket és a félvéreket. Kiadja majd őket, de voltak bizonyos dolgok, amiket nem értett.

Miért akarták az istenek, hogy legyen mágia? A félvérek és a mágusok világéletükben elhatárolódtak egymástól. Ha a két világ találkozik, annak sokkal valószínűbb, hogy a hosszú távú hatása egy évtizedekig tartó belháború lenne. Bölcsebb lenne, ha a két világ soha nem kerülne egymással szorosabb kapcsolatba. Már csak azért sem, mert akkor létrejöhetnek olyan személyek, mint Lisa.

Fellegvári Lisa egy mágus férfi és Héra lánya volt. Egy olyan személy, aki sokkal erősebb volt egy átlagos mágusnál és félistennél is. Nem lenne bölcs dolog, hogyha a mágusok és a félvérek elegyednének. Abban az esetben olyan képességű gyermekek születhetnek, akik felérnek a triász vérűekkel, vagy akár náluk is erősebbek lehetnek.

- Helen... - hallotta meg a lány Victor hangját. – Ezt nem mondod ugye komolyan?! Egész tanévben azt hallgattam, hogy parázol az érettségitől. Le kell hoznod az angol felsőfokú nyelvvizsgát, ami érettségi után egy héttel lesz. Valahogy dűlőre kell jutnod a románnal, mert az húzza le leginkább az amúgy teljesen tökéletes átlagodat. Erre most... Azt mondod, hogy ezek nem számítanak?!

- Persze, számítanak! – vágta rá Helen, mert nem volt hülye. A jövője számít. – Csak... - kereste a szavakat. – Csak nem akarok foglalkozni vele, vagy... - rosszul lesz. Liftezik a gyomra, szét rágja az ajkát, a lába úgy jár, mint egy Parkinson szindrómásnak és úgy érzi, hogy a feje bármikor széthasadhat a pániktól. – Vagy nem vagyok benne biztos, hogy kontroll alatt tudom tartani a stresszemet! Ez leköt! – folytatta. – Látom az összefüggéseket, csak nem értem, hogy miért pont ez volt a Jacksonok terve. Dan parancsot teljesít, egy olyan parancsot, aminek az ötlet szerzője Sven di Angelo volt. De nem értem... Miért hitte azt Sven, hogy ez az egyetlen megoldás? Mi lehet az a dolog, amit ő látni fog, én pedig nem látok?!

- Ha ennyire érdekel, hogy az exed miért akarta, akkor kérdezd meg tőle és engedd el ezt az egészet!

Helen mérgesen összepréselte az ajkait. Ez volt az egyik tényező, amit biztosan nem tenne meg, hamarabb mondana le a mágikus képességéről.

- Nem tudja. Más már az életútjuk. – húzta el a száját Helen. – Ott Sven, Amy és Dan soha nem lettek könyvtárosok, sosem kellett a mágikus ereklyékkel foglalkozniuk. Ott más emberek voltak, más kötelességekkel. Még akkor is, ha az alternatívák több síkon megegyeznek.

Azzal az aprócska részlettel nem foglalkozott Helen, hogy látta magát is a Jacksonok körében. Azzal sem, hogy Iant és Nataliet is. Ostoba véletlennek tulajdonította be. Még akkor is, ha kifejezetten fúrta a kíváncsiság, hogy Amy és Ian, hogy jöhettek ott össze, ha mágia nem létezett olyan formában, mint most.

A lány hirtelen vonta össze a szemöldökét és hunyorított mellé gyanakvóan.

- Egyensúly... - suttogta. – Egy kozmikus egyensúly... Hiszen a főbb pontok... megegyeznek ott és itt is... A kapcsolatok, a személyek... Mert... Ez egy kozmikus egyensúly.

A félvérek túl erősekké váltak, főleg a Jacksonokkal. Még az istenek is elhatárolódtak tőlük, mivel túl erősek lettek. Ezt Irana vagy látta, vagy megtapasztalta és így létrehozta azokat a fura robotokat, egy olyan dolgot, ami az egyensúlyt a maga malmára billenti. Sven azt hitte, hogy a mágia visszahozásával az egyensúly átbillen és a félvérek kerülnek előnybe, mert... A világon mágia lesz, olyan mágia, ami átrendezi a lehetőségeket. És... ha Zoya jól játszik, ahogy azt mostanában teszi, akkor a vége az lesz, hogy a mágikus birodalom nem csak határokat szab meg, hanem kapcsolatokat fog kialakítani, olyan kapcsolatokat, amik előnyösek, már-már barátiak. Ha Irana ledönti a félvér közösséget, akkor az mindenki érdeke lesz, mert ők lehetnek a következők. Tehát, ha Irana háborút indít a félvérek ellen, akkor minden természetfeletti lény ellen háborút fog indítani.

- Sven vissza akarta állítani a kozmikus egyensúlyt, hogy a természeterői és az emberek egyensúlyba kerüljenek. Ha a természeterőiből kiesnek a félvérek... - sietett az üsthöz a boszorkány és kezdett el kutakodni a hozzávalók között, amíg meg nem találta a babér levelet, a hősök szimbólumát.

Egy bűbájt kezdett el mormogni, egy halálos varászlatot, majd belehajította a babér levelet az üstbe. Egy füstfelhő szállt fel az üstből és amikor Helen óvatosan belekémlelt az üstbe a szemei elkerekedtek.

Ha a félvérek kiesnek a képből, akkor az nem csak a mágusokat és a többi természetfeletti lényt fogja érinteni. Látta, ahogy az egyiptomi, skandináv, kínai és azték hitt világ istenei felbolydulnak. Mindenki magának követeli a vezetést, azt is látta, ahogy a sárkányok kihasználva a káoszt és hogy az istenek nem kötik őket béklyók alá, előjönnek rejtekhelyükről. Felemelkednek és elkezdenek más lények ellen fordulni. Civilizációk pusztulása, katarzis, olyan káosz, aminek csak azoknak az istenei örülhetnek. Egy valóságos... Apokalipszis.

- Beszélnem kell Svennel. – másolta le a bűbájt Helen. – Ezt nem tudják a félistenek. Iranának minél hamarabb ki kell kerülnie a képből, vagy nem csak a félvéreket fogja kiiktatni, hanem az egész világ egyensúlyát megbontja.

Victor csak pislogott, nem értette, hogy jutott Helen ilyen hirtelen erre a következtetésre.

- Helen! – kapta el a lány könyökét Victor. – Biztos, hogy ezt most kell?! 

- Nem figyelsz rám?! A világ egyensúlya felborulhat! Most kezdtük el helyre hozni, nem lenne szabad...

- Helen... Érettségizni fogsz. A világ ráér várni még egy-két hónapot. A mágia visszahozásába is éveket öltél.

- Nem érted! - rázta meg hevesen a fejét a boszorkány, főleg mert értette már, hogy mi folyik itt. Értette, hogy Yui miért tartja a szemét folyamatosan Zoyán, hogy miért hajtogatta azt neki Ian, hogy mintha Yuit egyáltalán nem lepte volna meg, hogy összejött Amyvel, sőt határozottan megkönnyebbült.

- Helen. Ez nem te vagy. Ismerlek és te nem hanyagolnád el a tanulmányaidat.

- Ha nem kevesebb, mint a világ egyensúlya múlna ezen?! De. Eléggé! Ezt csináltam nyolcadikosként is, amikor beindulta H.V.M kutatása. Le fogom hozni az érettségit, nem mérv adó! - legyintett a lány. - Ha megbocsájtasz ideje elmennem Sven di Angelohoz, mert talán ő az egyetlen, aki igazolhatja a jövőbéli énje gondolkodásmódját és rájöhet, hogy milyen "résre" céloz Dan, amit ki kell használni, hogy...

A lány nem tudta folytatni a mondatot, mert Victor elkapta az alkarját. A szemében a mágiája keringett, olyan erősen, hogy Helen ledermedt. Nem bírt pislogni, nem bírt más felé nézni, csakis Victorra.

- Félre teszed egy kicsit ezt az egészet. - mondta ki magabiztosan Victor. - Elfelejted ezt az egészet, addig, amíg nem lesz vége az érettséginek, mert most arra kell koncentrálnod. Túl sok lenne ez így neked. Azt pedig, hogy Sven di Angelohoz kell fordulnod... - lett kicsit mérges a fiú, főleg mert emlékezett rá, hogy Helent árulónak hiszi a srác, azt hiszi átverte holott, csak a mágia érdekeit tartotta szem előtt a lány. Helen úgy cselekedett, ahogy kellett, azért hogy jobb legyen. A boszorkány és a félvér között vérszerződés van, olyan vérszerződés, amit kicseszett nehezen rombolt le az elmúlt közel egy év alatt. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy amit nehezen leépített, azt ez a srác egy másodperc alatt képes legyen visszaállítani. És ehhez nem engedhette meg, hogy Helen Sven közelébe kerüljön. - ... Az hülyeség. Nem akarsz találkozni Sven di Angeloval az ügy miatt. Soha többé nem akarsz találkozni vele és nem is fogsz. 

Victor megfordult és végig pillantott a több száz nyomot, amit Helen talált az elmúlt napokban. Felemelte a kezét, majd csettintett egyet, mire minden eltűnt. Aztán vissza fordult Helen felé. 

- Nem fogsz emlékezni erre... - nem helyes, amit tesz, ezt nagyon jól tudta, de Helen... túl sok harcolt, hogy most eldobja. - Nem fogsz emlékezni erre. Értetted? 

Helen alig láthatóan biccentett egyet, míg a srác csettintett egyet. 

Helen pislantott kettőt, majd összevont szemöldökkel körbe fordult. 

- Mit is... akartam...?

- Az érettségiről hadováltál. - felelte Victor. 

- Oh igen! Hülye román! Bocs, jobb ha mész, szenvedni fogok...

~~~

2062. május 23.

Natalie gúnyos mosollyal szemlélte a bátyját, aki elrejthetetlen mosollyal chatelt a telefonján. Mindig így viselkedett, ha Amyvel beszélgetett. Natalie őszintén azon csodálkozott, hogy mióta tavaly augusztus elején Ian és Amy összejöttek, azóta nem sokat vitáztak. Akkor baromi nagyot. Ian elmesélte neki az egészet. Nem kicsit lepődött meg, hogy Ian túl tudta tenni magát Amy roppant durva, kicsit talán túl is tolt bosszúján.

- Ha anya egyszer rájön... - kezdte Natalie, arra célozva, hogy Ian és Amy járnak. 

- Nem fog. Alkut kötöttem vele, amúgy sem tehet ellene semmit. - tette zsebre a telefonját a testvére.

Natalie inkább nem szólalt meg, hogy ebben erősen kételkedik. Ian is csak magát ringatta ebben a hitben. A bátyja hirtelen pattant fel és sétált a könyvespolchoz, majd az alsó dobozokból két ajándékos szatyrot vett elő.

- A ma esti programunk még áll? - sétált vissza a húgához.

- Az erőnk tesztelése? Hogyne. - jelent meg egy lassú mosoly Natalie száján, mialatt kihúzta magát és felállt.

- Boldog 15. születésnapot, húgi. Ez tőlem van, ez pedig Dantől.

Natalie előbb a bátyjától kapott ajándékot vette el. Kinyitotta a csomagot, majd elkerekedett szemekkel kapta a fejét Ianre.

- Ez az amire gondolok?!

- Igen. Az a mágikus könyv, amin dolgozunk Helennel fél éve. A régi és az új varázslatok összesített kiadása. - biccentett Ian.

Natalie elmosolyodott, még akkor is, ha Helen az utóbbi időben nem adott magáról hírt. Már április közepe óta az érettségire készült, illetve még rá volt kattanva valamire, amiről olyan hirtelen állt le, hogy Iannek és Natalienak ideje se volt ráeszmélni, hogy mi volt a baj.

- Köszi! És gratulálok! - ölelte meg a bátyját. - Majd öleld meg Helent is helyettem.

- Majd. Szóbelikig szerintem nem fogom látni. Így is szétstresszeli magát és ezen Victor sem segít.

- Azt nem csodálom. Baj lenne, ha Victor egyszer valamit komolyan venne. - baromi erős mágus, ezt pontosan tudta Natalie, pedig alig párszor találkozott a sráccal. - Na nézzük... - nyitotta ki Dan ajándékát, ami egy kis kézi tükröt rejtett. Mellékelve egy üzenet hevert mellette.

"Nyugi, nem egy csini-vini púdert kapsz. A porra vigyázz, ami benne van. Ha valami nem stimmel és hazugságot szimatolsz, csak vesdd be, máris megtudod az igazat. Boldog Születésnapot! Dan Jackson."

Natalie elmosolyodott és zsebre is vágta a tükröt, még akkor is, ha nem hitte, hogy valaha használnia kell.

- Nos, léptem. - indult el az előtér felé.

- Hová? - kérdezte Ian.

- Lenn vár a limuzin, anya vár a magánkórház előtt. Most érkeztek be a szokásos éves orvosi kivizsgálásra az eredmények.

- Neked most csinálja?! Nekem csak nyáron fogja... - lepődött meg Ian.

Natalie megvonta a vállát. Nem kifejezetten érdekelte, hogy mégis mi lehet oka az eltérő időpontnak, csak túl akart lenni rajta. Sosem kedvelte az orvosokat. A lány felvette a ballonkabátját, majd kisétált a Cabrák Moszkvai rezidenciájáról és meg sem állt a limuzinig. A sofőr rögtön ajtót nyitott előtte, ahogy becsukta maga mögött a kapu ajtaját. Beült a kocsiba, bekötötte magát.

- Mehetünk kisasszony?

- Hogyne. - felelte Natalie, mialatt kifelé bámult az ablakon. Jól látta, hogy a bátyja az ablakból szemmel tartotta őt.

Már alig várta, hogy vége legyen ennek a rutin kivizsgálásnak és este Iannel elmenjenek Szibériába, hogy kipróbálják mennyit fejlődtek túlélés terén a mágiájukkal.

Az anyját rögtön kiszúrta a magánkórház előtt. Már a legtöbb vizsgálat, mint a vérvétel és az általános MRI megtörtént. A hasi ultrahang maradt egyedül hátra.

Amikor a kocsi megállt Natalie kiszállt az autóból és egyenesen az anyjához sétált.

- Szia. Rosszul nézel ki. - köszöntötte az anyját.

- Rossz előérzetem van... - fonta össze az anyja a kezeit a mellkasa előtt.

- Felesleges. - húzta ki magát Natalie és onnan meg sem állt az orvosig.

A doki már ránézésre is ijesztő volt. Idősebb fickó volt, olyan 60 feletti. Egy általános kikérdezéssel vette kezdetét a vizsgálat. Natalie a mondatokra figyelt és a dokira. Ideges volt, főleg az MRI felvétel alatt és időnként hümmögött.

- Baj van? - sétált Irana a dokihoz és nézte meg, hogy mi a helyzet, még akkor is, ha semmit sem láthatott a felvételeken, amik neki mondanának valamit.

Natalie hol az anyját, hol az orvost figyelte, időnként az asszisztenst, aki várakozóan meredt a dokira.

- Hm... Nézzük meg azt az ultrahangot. Lefeküdni a kezelőágyra, Natalie?

A lány felállt, kibújt a cipőjéből. A pólójából kibújt, majd felfeküdt az asztalra. Az orvos úgy állt be, hogy az anyjának tudjon mutogatni. Natalie összerezzent, ahogy a hidegzselé a hasához ért.

- Bocsánat. - kezdett el valamit nagyon keresni.

Natalie az anyját figyelte, aki kérdőn meredt a dokira. A férfi keresgélni kezdett.

- Megvagy... - sóhajtotta. - Látja ezt? - mutatott valamire a monitoron.

Natalie hiába nyújtotta a nyakát, nem látta, hogy mire mutat a doki.

- Az mi?

- Hát a felépítése és az MRI kép alapján cisztára tudok gondolni és... - hirtelen hallgatott el, majd valamit még nagyon nézett, aztán elvette az ultrahang fejét és egy papírtölőt adott a lánynak. - Tessék törülközz meg. Édesanya... Beszélhetnénk?

Natalie itt kezdett el csak igazán figyelni. Az anyját figyelte, akivel az orvos higgadtan elkezdett beszélni, de olyan halkan, hogy nem hallhatta, hogy miről van szó. Irana elsápadt, ezt hamar kiszúrta, ami nem jelentett jót. Felállt és nem foglalkozva azzal, hogy őt ki akarták hagynia megbeszélésből, oda sétált az orvoshoz. Ahogy meglátta a behívott MRI felvételt, amin épp magyarázott valamit az anyjának, rögvest összevonta a szemöldökét. Volt egy nagyon nagy fehér folt, furcsa elmaszatolt folyadékkal a képen.

- Az mi? - mutatott rá.

Irana még mindig sápadt volt.

- Pillanat. - nézett a lányára. - Jó... tegyük fel, csak egy ciszta és nem rák. Mi van, ha mégsem az, hanem rák?

- Akkor meg kell műteni, még nem látok máshol elváltozásokat, tehát a műtét sikeres lesz.

Natalie csak kapkodta a fejét az anyja és a doki között.

- Mi... - kezdte volna Natalie, de nem teljesen fogta fel az infókat.

- Igen, de ahhoz mintát kell venni. Azt el tudjuk végezni odalent és estig megjön a kiértékelés, aszerint tudunk lépni.

Natalie nem tudta mi történt a soron következő pár órában. Eleinte még tudta mi történik, bement a citológiára egy mintavételre. Hazament. Iannel beszélt, hogy lehet csak holnap mennek el Szibériába. Aztán... az anyja kapott egy telefonhívást este hat órakor. Utána Natalie csak akkor fogta fel, hogy mi történik, amikor kapott egy kórházi ágyat és tájékoztatni kezdték a nővérek, hogy meg fogják műteni, mert a citológiai eredménye rákot mutatott ki. Aztán viszont mély sötétségbe került.

Nem értette mi folyik itt, nem értette, hogy kerülhetett oda ilyen gyorsan.

Másnap reggel, amit felébredt szokatlanerősen fájt a hasa. Ahogy az ujjai lesiklottak a hasára egy tapaszt érzékelt, tehát a rákos sejtet eltávolították. A mágiájához nyúlt, hogy felgyorsítsa a seb gyógyulást, ám hirtelen megtorpant, mert... valami nem stimmelt. 

Valami nagyon nem stimmelt. 

Az ágy végében megpillantott a kórlapjait, a fájdalommal nem foglalkozva, villámgyorsan mászott oda és kapta ki a dokumentációt.

Minden le volt írva, hogy mi történt a műtét során, de latinul és nem értett belőle egyetlen egy szót sem. 

- Francba már... - kereste meg a szekrényében a telefonját és keresett rá a latin kifejezésekre és amikor meglátta a szavak értelmét, akkor végképp nem értett semmit. 

Ez egy félreértés. Elbaszták a papírjait. Ez biztos, hogy nem az övé.

Mit sem törődött azzal, hogy még ágyban kellene feküdnie és hogy a hasa időnként feszült, szúrt, sőt hasogatott, kimászott az ágyból. Kiment a folyosóra és egyenesen besétált a nővérekhez.

- Mit jelent az, hogy petefészek és méheltávolítás? Nem arról volt szó, hogy csak az egyik petefészkem érintett? - tette le a papírt a nő elé.

- A műtét alatt mást találtak, áttétek voltak már a másik petefészken és a méhen is.

Natalie nem értett semmit sem.

- És ezt mit jelent? Akkor...

- Jaj drága, gyere. - nyújtotta ki a nővér a kezét és hívta magához Nataliet. A lány leült a mellette lévő székre, mialatt a nő behívott egy fényképet. - Ez azt jelenti, hogy a méhedet és petefészkedet kivették. Így néz ki most belül az a rész. - mutatott egy képet.

- De... nem voltam rosszul. Nem voltak tüneteim, se... semmi. - értetlenkedett a lány.

- Ez egy alantas dolog, gyakran csak akkor mutat tüneteket, amikor már átterjedt máshová is. Szerencsére nálad időben elkapták.

- És... Akkor... - kezdte értetlenül Natalie. - Akkor nekem... nem lesz... menstruációm... mert... Mert... - hallgatott el, ahogy kezdte felfogni, hogy mi történt vele.

- Nem, nem lesz. - szorította meg a kezét a nővér. - Sőt. Mivel nincs már petesejted, így sajnos...

- Nem lesz gyerekem. - értette meg a lány. - De... Ez nem igazság! Egy kicsit sem az! Nem is voltak tüneteim!

- A citológia minta sajnos pozitív lett. Nem mondtak neked semmit?

- NEM! - vágta rá Natalie és mit sem törődve a nővérrel bement a szobájába és elkezdett felöltözni.

- Kisasszony, még nem mehetsz haza, megfigyelésen vagy. - sietett utána a nővér.

- Nem érdekel! - vágta rá Natalie és kapta fel a hátiját, amiben a homijai voltak.

- Az édesanyja...

- Az édesanyjám akár mindenkit kinyír ezen az osztályon, ha azt mondom, hogy rosszul bántak velem! Ki enged! Vagy bajban lesz! Megértette? - szegte fel az állát Natalie és ki is sétált az osztályról, senki sem állt az újába. Gyalog ment haza, miközben a dokumentumait szorította.

Nem értette mi folyik itt. Nem értette, hogy történhetett minden ilyen gyorsan. Amint haza ért meg sem állt a gépig és elkezdte átnézni a laboreredményeit, majd a MRI-t, de minden ott volt feketén fehéren. Minden.

- Nem értem... Nem értem... Nem lehet. - rázta meg a fejét, majd csörgést hallott, ahogy a fém és a műanyag találkozott.

Összevont szemöldökkel nyúlt bele a zsebébe, amiben ott hevert a Dantől kapott ajándéka. A gépre nézett és rányomott a MRI és az összes orvosi papír kinyomtatására.

A nyomtatóból kikapta a papírokat és egy varázslatot mormogva felpattintotta a Dantől kapott púder tetejét. Belenyúlt a finomra őrült porba és szórt belőle a papírlapokra.

Natalie szeme elkerekedett, ahogy az MRI felvételről eltűnt a fehér folt. Ahogy a citológiai lelet lapja hófehér lett és ahogy a műtétnél megváltozott a műtéti ok. Ezt viszont már tökéletesen értette.

- Óvintézkedés. - olvasta el.

Natalie érezte, ahogy elönti a düh a szervezetét, mialatt megpróbált visszaemlékezni a tegnapi napra. Arra, hogy hogyan viselkedett az orvos, aki ideges volt, az asszisztens értetlen arcára és az anyja túlaggódására. Egy színjátékot látott volna? Nem lett volna az egész más, mint egy színjáték?

Visszasüllyesztette a zsebébe a púdert és zsebre vágta az iratokat, mialatt felhívta a sofőrt. Leült az anyja gépéhez és elkezdett átnézni minden egyes levelet, amit az utóbbi időben váltott. Amikor meglátta az orvosa nevét, rögtön rányomott a nyomtatásra. Csak amikor a kezébe került az irat, akkor olvasta el és hirtelen nagyon is kedve lett volna megölni valakit. Mondjuk az anyját. Aztán a dokit. Aztán a műtétet végző orvost.

Natalie egy vihar sebességével robogott le a lépcsőn és ült be a limuzinba.

- Az anyámhoz! Most azonnal!

- Az anyja tárgyaláson van. - tájékoztatta a sofőr.

- Azt mondtam, most azonnal!

Natalie egész végig szorította a zsebében lévő púdert. Még akkor is, amikor megindult a parlamentben felfelé. Nem lassított a tárgyaló teremig, ahol tündéri mosoly jelent meg a száján, úgy lépett be.

Az anyja épp tárgyalt, ahogy azt a sofőr mondta.

- Szia, anyu! - lépett be és nyomott egy puszit az arcára. - Kiengedtek a kórházból! - hazudta szemrebbenés nélkül. - Ne haragudjon, drága elnök úr. - meredt a koreai férfira. - De beszélnem kell az édesanyámmal. Önnek is lánya van, nyilván megérti.

Irana majd felrobbant, miközben a lánya után indult, aki nem állt meg az anyja irodájáig.

- Mit képzelsz... - sziszegte az orra alatt Irana.

- Nagyon feldúlt vagy, annak ellenére, hogy a lányod élete most menekült meg... Talán azért, mert soha sem voltam életveszélyben. - villantak meg a szemei, mialatt belökte az ajtót maga után, majd az összes papírt lehajította az anyja íróasztalára. - Óvintézkedés? Mit jelent ez?

Irana pislogva meredt a papírokra, majd a lányára nézett.

- Milyen mágiát...

- Én kérdezek, nem te! - legyintett a kamera felé Natalie, ami menten kikapcsolt, a függönyök behúzódtak, az ajtó zárja pedig kattant egyet. - Tehát kezdjük újra, mire ment ki ez az egész műtét? Mire ment ki, hogy a teljesen egészséges petefészkemet és méhemet eltávolíttattad, meghamisítva a labor eredményeket, az MRI-t és lefizetve az orvosokat.

- Te mióta kutakodsz a levelezéseimben?

- Évek óta. - vágta rá Natalie, mert elege volt. - Nem bízok benned. Sosem bíztam benned. És most végképp nem bízok benned. - vette elő a púdert és fújta a port az anyjára.

Irana köhögni kezdett. Natalie ekkor szúrt ki valamit. Előre lendült és kihasználva, hogy az anyja átmenetileg nem ura a helyzetnek kirántotta a zsebéből a védelem amulettjét.

- Natalie! - nyögte ki két köhögőroham közt Irana.

- Válaszolj a kérdéseimre, anya! Vagy eltöröm ezt a szart. - lépett hátra az anyjától, mialatt mindvégig az amulettet a kezében tartotta. - Mire ment ki ez az egész? Semmi nem volt igazi? Megszervezted az egészet?

Irana a lányát bámulta, de úgy, mintha most látná őt életében először. A tekintetét nézte, ami komor volt, kegyetlen és halált ígért. A nő hazudni akart, de nem bírt, csak az igazság tudott kijönni a torkán.

- Nem, megtervezett volt.

- Miért? - szorította az amulettet Natalie.

- Mert engem ti visszafogtatok. Sebezhetővé váltam miattatok. - Natalienek rögtön eszébe jutott az nagyon régi emléke, amikor... Egy mediterrán védettháznál... Gregorio Cortez egy fegyvert nyomott a fejéhez. Junie fejéhez meg az ő anyja nyomott fegyvert. - Olyan fogópontok voltatok, amit nem hagyhattam figyelmen kívül. Azért se mentem több éles bevetésre, ami máig hiányzik. Nálad ezt nem akartam, így tettem róla, hogy ne legyen rá gondod.

Natalie érezte, ahogy a mágia feszíteni kezdte a testét. Az anyja... az anyja...

"Tettem róla, hogy ne legyen rá gondod..."

- Te egy szörnyeteg vagy... - suttogta Natalie, de a mágia felcsapott a testéből. A bútorok eltörtek, az ablak üvege megrepedt, mert benne is megrepedt valami. - ... Mert te... Mert neked hibák vagyunk... hátáltató tényezők, sebezhetőség... Te képes voltál óvintézkedésből elvenni tőlem a jövőmet?!

Irana hátrébb lépett, miközben óvintézkedésből egy pajzsot emelt maga köré. Jól tette mert Natalieból kirobbant az ereje. Neki csapódott a pajzsának és elkezdte felemészteni.

- És ha én akartam gyerekeket? Ha én akartam családot? Ha én nem akartam életem végéig kém lenni?! - nem kiabált. Az volt az egészben a rémisztő. A mágia égett a szemében, olyan erőteljesen, hogy Irana tudta, hogy csak azért nem jutott még át a pajzsán, mert nem esküdött fel Hekatának.

- Nem lett volna bölcs döntés. Különben is... te veszed át utánam a...

- Nem. - mondta ki Natalie. - Te nem irányítasz engem. Én nem Ian vagyok. Én nem vagyok egy bábú a sakktábládon. Ezzel elrontottad. Ezzel végleg elrontottad, mert egy anya nem tesz ilyet a gyerekével. Ha te nem vagy anya. Akkor én nem vagyok a lányod és csak, hogy tudd. Ha kém is lesz belőlem, mindent meg fogok tenni, hogy rettegj tőlem, hogy félj attól, hogy mikor fogom álmodban elvágni a torkodat.

Irana nem mozdult, még akkor sem, amikor a lánya áttörte a pajzsát és a mágiája körbe lengte. Halvány mosoly jelent meg a nő száján.

- Mi van? - kulcsolódott az anyja teste köré Natalie mágiája.

- Most lettél olyan, mint én. Ebben a szent pillanatban, amikor bosszút akarsz állni.

Natalie megdermedt, majd olyan hirtelen csapott le az erejével, hogy az anyja hiába teremtett újabb pajzsot és indított ellentámadást, egyszerűen ketté hasította mind a kettőt az erejével. Az anyja akkor lepődött meg, amikor az arca vérezni kezdett a bűbájtól.

- Bassza meg...

- Itt van nálam. Ne felejtsd el. - pörgette meg az ujjai közt a medált Natalie, majd fogta és a nyakába akasztotta. - Nézzük meg, mi van akkor, ha nincs nálad egy hétig. Hányan akarnak vajon még rajtam kívül kinyírni?

- Natalie! - kiáltotta Irana, mire csak egy varázslatot kapott a képébe.

Natalie pedig egy mágikus ajtót nyitott, mert el kellett tűnnie innen. Megdörzsölte az arcát, majd átsétált a teleportáló ajtó.

- Natalie! - hallotta az anyja kiáltását, de csak áthasította a varázslatot.

A lány még nem omlott össze, csak érezte, ahogy a torka elszorult, a füle zúgni kezdett, a szemében pedig könnyek gyülekeztek. Megfordult és végig mérte a homokos, sziklás partot. A nap még csak most kezdett el lemenni. Pár könnycsepp végig csorgott az arcán, így ismételten végig kellett mérnie a helyet. Nem figyelt, hogy pontosan hová nyitott ajtót, de amikor kiszúrta a távolban az épületet, már tudta, hogy majdnem jó helyre, így elindult a villa felé.

Automatikusan lépkedett végig a homokon, majd nyitott egy átjárót és már a hegy tetején sétált végig. Kisétált az úttestre és csak az ajtó előtt állt meg. Megnyomta a csengőt.

- Jó, jó, nyugi már! - kiáltotta benn Dan, majd nyitotta ki az ajtót. - Natalie?! Mit keresel itt? Megkaptad az ajándékod?

- Igen. Meg. - biccentett Natalie, arra már nem akart gondolni, hogy mennyire hasznos is volt Dan ajándéka. - Emlékszel arra, amikor... azt mondtad, hogy ha baj van... akkor az ajtód nyitva lesz előttem?

- Persze. - mérte végig a lány arcát. Látta, hogy az arca nyirkos, látta a szemeit is. Épp elégszer sírt már Dan, hogy tudja Natalie az összeomlás szélén áll. - És baj van.

Natalie abban a pillanatban zokogásban tört ki, hogy Dan kimondta, hogy baj van, mert igaza volt. A világa egy pillanat alatt felborult, sosem volt fenékig teljes, hiszen az anyja kémnek nevelte. Eleinte csak kémnek. Aztán Zoya kérésére, hogy ismereteket szerezzenek az oroszok mágus különítményéről, Natalie gyakorlatilag beépült oda is. Ha valamit világéletében nagyon jól megtanult az anyjától, az a titkolózás volt és még annál is jobban megtanulta, hogy kerüljön vissza a kegyekbe, ha esetleg árulónak hiszik.

De voltak határok. Azt hitte, hogy vannak bizonyos falak, amiket a személyét illetően az anyja soha nem merne ledönteni. Mégis megtette. Kinyilvánította, hogy nincs határ és az élete egy másik részébe is beavatkozott.

Iannek nincs igaza. Az anyjuk bármire képes. Bármire. Ha Ian rosszkor van rossz helyen, akkor... Natalie nem akarta elképzelni, hogy mik történhetnek. A vágya arra, hogy az anyja nem tenne beszámíthatatlan dolgot, azt súgta, hogy van határ az anyjánál is, de lénye másik fele ennek a szöges ellentétjét.

A lány nem tudta, mikor ért hozzá Dan, csak érezte az ölelését, amitől csak még hangosabban sírt. Azt sem tudta, hogy mikor terelte be őt a Beckendorf villa nappalijába. A lány könnycseppeken keresztül nézve szúrta ki Junie Cortezt, Lin és Nathaniel Stirlinget a kanapén. Ahogy hátrébb siklott a pillantása pedig meglátta az ebédlőnél Hallie Beckendorfot és Edmund Jacksont. Junie értetlenül meredt Danre, ahogy Nathaniel is, míg Lin pislogva felállt és hozzá sétált.

- Gyere, üljünk le. - fogta meg a kezét Lin. Natalie pislantott párat, olyan döbbenettel, mint ahogy a két srác nézett rá.

A lánynak esélye se volt ellenkezni. Lin és Dan közé szorult. A lány beszélni kezdett, olyan dolgokat kérdezett, amik alap dolgok voltak. Kér-e inni? Esetleg gyümölcslét vagy vizet hozzon? Zsebkendőt szó nélkül nyomott a kezébe.

Natalie próbált rájönni, hogy pontosan kicsoda is Lin Stirling. Névről ismerte, főleg mert Dan említette, hogy ő a legjobb barátja. Arcról is könnyen felismerte, hiszen látta Dan rajzait még, amikor lementek a Föld középpontjába. A viselkedését nem értette. Miért kedves vele?

- Lin, mit csinálsz? - kérdezte Junie. - Egy Cabra. Dan egyáltalán minek...

- Ő a barátom. - szólalt meg Dan.

- Egy Cabra. - mondta olyan hangsúllyal a srác, amitől Natalienak a helyzet ellenére gúnyos mosoly húzódott a szájára. Dan ugyanezzel a hangsúllyal beszélt róluk nagyon sokáig, sőt a bátyjáról még mindig így beszél.

- Nem olyan Cabra. - legyintett. - Sokban hasonlítotok, mellesleg.

Junie értetlenül összevonta a szemöldökét, míg Dan teljesen leszarta Juniet és a lányra nézett, feltéve azt a kérdést, ami elől Natalie ide menekült.

- Mi történt?

Natalie látta, hogy Edmund feléjük pillantott, míg Hall csak tovább folytatta az evést. Kellemetlen érzése lett a lánynak, ahogy a nőt bámulta. Danre nézett, a tekintete nyugalmat árasztott és kíváncsiságot. Natalie kinyitotta a száját, majd be is csukta, mert... hogy érthetnék meg, hogy egy olyan dolgot vett el tőle a tulajdon anyja, aminek még nincs jelentősége. Még nincs sok értelme. Majd tíz, tizenöt év múlva lenne.

Valaki megszorította a bal kezét, mire Linre kapta a pillantását.

- Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. - mondta. - Otthon volt valami?

Natalie alig láthatóan biccentett egyet.

- Maradj nyugodtan velünk egy ideig.

- Lin! Nem tudod ez ki! - kezdte újból Junie.

- Hallottam róla és hiszem, hogy nem olyan, mint az anyja. Ha Dan megbízik benne. Akkor én is. Különben is a bátyjával jár Amy.

- Jaj, erre ne is emlékeztessetek... - hallotta meg Edmund hangját Natalie, mire halvány mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Khm... - köszörülte meg a torkát Hall és nézett olyan pillantással Edre, hogy a férfi morgott valamit az orra alatt, majd megfogta az asztal végében lévő könyvet és kinyitotta a közepén.

- Ő egy Cabra, Dan a kulcshajsza végéig utálta őket és most sem kéne... - érvelt volna tovább Junie, de Dan félbe szakította.

- Nat, haza vinnéd Juniet? Nem tudja magát moderálni.

- Te tudod, mit jelent ez a szó?! - vonta fel homlokráncolva a szemöldökét Nat, aki eddig meg se szólalt.

- Lin a barátnőm, neked meg a húgod. Tudod mennyi zagyvaságról tud beszélni. - mosolyodott el Dan. 

Natalie nem rosszallónak érezte a mondatot és láthatóan Lin sem annak vette.

- Amíg lerendezed a haverjainkat... - kelt fel Lin és húzta magával Nataliet is. - Gyere. Igyál valamit, tényleg nem nézel ki túl jól. Sápadt vagy.

Natalie nem tudott ellenkezni, de nem is akart. Hagyta, hogy Lin bevigye a konyhába és kinyitva a hűtőt jó cukros szörppel tele nyomjon egy üdítőt, amit azonnal a kezébe is nyomott. Natalie csak a cukrot érezte benne, mást nem.

Teljesen más dolgokról kezdett el beszélni Lin, olyan dolgokról, amikhez még volt is köze Natalienak. Tudta, hogy mit csinált a lány, elterelte a figyelmét, legalább is nagyon próbálkozott.

- Ne figyelj Juniera. - váltott egyszer csak témát a lány. - Néha egy pukkancs tud lenni és olyankor hajlamos nyűgös lenni, de majd megbékél és onnantól jó fej lesz.

- Kétlem... - jegyezte meg az orra alatt Natalie.

- Dan megbízik benned. - vetett egy ferde pillantást a lányra Lin. - Dan nem bízik meg olyanokban, akik nem érdemesek rá.

- Emlékeim szerint... - húzta össze résnyire a szemeit. - Dan mindenkiben megbízik, főleg ha természetfeletti lény vagy bármilyen állat.

- Oh, eleinte a saját maga jövőből jött változatában sem bízott, mert azt érezte rejteget előle valamit. Amikor rájöttünk arra, hogy mit... - harapott az ajkára. - Akkor már igen. Ha Dan megbízik benned, akkor lát benned valamit, ami miatt érdemes vagy arra, hogy higgyen benned.

Natalie enyhén összevonta a szemöldökét, ahogy értelmezni kezdte  Lin szavait.

- Jövőből jött változat? - ragadta ki végül ezt.

- Ja. - biccentett Lin. - Furcsa dolgok történnek a Jacksonokkal. Még furcsább, hogy ennyi év után itt vagy.

- Tudod, hogy Dan mikor ajánlotta fel, hogy ha baj van, akkor tárt ajtókkal fog várni...?!

- Mindent tudok, Dan mindenbe beavat. - vonta meg a vállát Lin. - Azt is tudom, hogy miért hisz benned. - mosolyodott el. - Junie és Nat nem tudja, ezért nem bíznak meg benned, de ezt nem veszed magadra, mert ellenkező esetben... Te sem bíznál meg bennük.

Natalie csak halványan elmosolyodott, ennyivel igazat adva Linnek.

- És mi is ez a... jövőből jött dolog?

- Oh, ez egy elég hosszú történet. Úgy kezdődött a dolog, hogy... - Lin csacsogott, úgy amiben Natalienak még nem volt része korábban és ez meglepően jól esett neki. 

Lin pozitív energiája úgy töltötte be a leveket, hogy hirtelen nagyon is kezdte elfelejteni, hogy mi történt vele. Natalie el akarta hinni, hogy az egész csak egy álom volt. Egy rémálom. De tudta... innentől az élete megváltozott és erről senkinek sem fog mesélni az ég adta-e világon. 

Egyetlen egy léleknek sem.

Csak mivel ez egy extra hosszú rész, ide megemlíteném, hogy véleményeteket nagyon várom commentben. És amúgy... emlékeztek még mi volt a fejezet elején?