Sziasztok! Elsődleges és egyben legfontosabb dolog, amit muszáj feltüntetnem: 18+ jelenetet tartalmaz a fejezet! Tehát mindenki csak saját felelősségre olvassa (bár őszintén érdekel, hogy valaha valaki átpörgette-e az ilyen típusú jeleneteket)!

Nos, ennek fényében itt is hagynám ezt a fejezetet, ami minden bizonnyal más fajta véleményt fog mindenkiben hagyni. Alig várom, hogy olvassam a comment szekciót!

Jó olvasást és szórakozást (vagy kiakadást, kinek mi)!

Sven di Angelo és Madison Bradford a Kavics-parttól nem messze lévő község templomának árnyékában jelentek meg. 

- Amikor könyvtároskodtok, hogy is szokott ez kinézni? - kérdezte felvont szemöldökkel Madison, mialatt végig legeltette a tengerparton a tekintetét. Őszintén kíváncsi volt rá, hogy mit csinálnak a helyiek, ha áradás van és az óceán szint túl magasra emelkedik, mert elég közel voltak ám a nyílt vízhez. 

Ezt láthatóan Sven is kiszúrta, ugyanis szinte rögvest elzöldült az arca. 

- Nyomokat keresünk, összeszedünk a helyiektől minden információt, ami egy kicsit is közelebb juttathat minket a megoldáshoz, jelen esetben a lényhez. - kezdte el sorolni a fiú. - Utána átfésüljük a terepet és próbáljuk közben beazonosítani a lényt. Ezt rendszerint leadjuk Jenkinsnek, akinek elég nagy tudása van mágikus lényeket illetően, de nem tévedhetetlen. Viszont... jó alap ötleteket tud adni, amik elég gyakran, ha nem  is azonnal jönnek be, de az első öt tippjébe bele szokott tartozni a tényleges megoldás is. 

- Ilyen volt a szükség háza is?

- Igen. - biccentett Sven. - Bár... ott elég későn jöttünk rá a helyes megoldásra és túlságosan elvakítottak minket a sablonos szerepek. Bajba jutott lány, eltűnt ártatlanok és családtagok...

Azt nem tette hozzá, hogy ha Madison nem jelent volna meg a társaságával a háznál, akkor... Sven valószínűleg beette volna Katie Bener csaliját és mára már rég egy lenne a házban lakó kísértetek között.

- Kezdjünk a kikérdezéssel? - terelte el szerencsére a témát más irányba Maddie. 

Sven bólintott és egyből megindult a templom irányába. 

- Kinézek egyetemistának? - vonta fel hirtelen a szemöltökét Sven és fordult Madison felé. 

- Ki... Miért? 

- Kell alibi. - felelte a srác és lökte be a fából készült súlyos ajtókat. 

Tipikus templom volt. Márványból készült padló, néhány freskó, amik elengedhetetlenek az ilyen helyeken. Hátul az oltár, oldalt a gyóntató fülke, a hajó részében pedig padok. Sven nem foglalkozott a szenteltvizes tállal. Őszintén reménykedett benne, hogy ez nem egy olyan ügy, ahol használnia kell ilyesmiket. Főleg, hogy a kulcshajsza óta mindenki tart otthon legalább egy litert, esetleges démon megszállás esetén, kivéve... őt és Aelint. Az utóbbi értelemszerű, hogy miért nem.

- Hahó! - emelte fel a hangját Sven és indult meg az oldal ajtó felé, ahol nyilvánvalóan a helyi pap szokott bejönni a mise kezdetén. 

- Meglepően jól ismered a templomokat. - jegyezte meg mögötte két lépésre lemaradva Madison. 

- Többet jártam ilyen helyeken, mint szerettem volna. - felelte őszintén Sven. Mily meglepő, ennek is Annabell-hez volt köze.

A fiúnak kezdett egy olyan kellemetlen érzése lenni, hogy ez az ügy is valamilyen meg nem nevezett démonhoz kapcsolódik a felszín alatt. 

Sven belökte az ajtót, ami itt nem a sekrestyésbe tartott, hanem kivezetett a templomból. A járda végében pedig egy nagyobbacska ház állt, aminek csak az egyik része volt használat alatt, legalábbis erre következtetett a két fiatal a függönyök és az égő lámpafény alapján. 

A házhoz sétáltak és koppantottak kettőt az ajtaján. Sven nem volt ideges, nem úgy, mint Madison, aki egyik lábáról a másikra állt. Ő nem ezeket a módszereket alkalmazta. Egy félvér nem kérdezősködik, mert akkor gyanúba keveredik és vele lesz tele a média és az összes létező hírfolyam. 

Sven kedves, de nem tolakodó mosollyal üdvözölte az idősebb papot. 

- Csak a hat órás mise előtt van gyónás... - mérte végig alaposan őket a pap. 

Sven pontosan tudta, hogy a kis város, sokkal inkább falu... mérete okán, bizonyára minden egyes hívőt ismert a férfi. Tehát tudta, hogy idegenek.

- Nem gyónni jöttünk. - felelte előzékenyen. - Sven di Angelo vagyok, ő pedig a csoporttársam Madison Bradford. A Metropolitan Könyvtár egyetemista gyakornokai vagyunk. Olvastuk a furcsa esetet, ami a városukhoz közel eső erdőben és a tengerparton történt. Egy tanulmányt szeretnénk írni róla. Esetleg lenne némi ideje és szánna ránk néhány percet, hogy beavasson minket a történtekbe? Hallottam furcsa vitákat arról is, hogy ennek köze lehet az Apokalipszis eljöveteléhez...

Madison próbált nem döbbenten pislogni. Beleilleszkedni abba a szerepbe, amibe Sven egy pillanat alatt belekényszerítette. A lány persze értette Svent... Egyszerre tett fel egy kellemetlen kérdést, amiről nyilvánvalóan a pap nem szeretne beszélni, ez tisztán kivehető volt az arcából. Aztán a fiú bedobott egy olyan témát, ami érinti a papot, főleg ha valóban istenhívő. 

- Nem tudom az utóbbit milyen hamis média oldalon olvashatták. A történtek sok mindenhez kapcsolódhatnak, de biztosan nem az apokalipszis eseményeihez. - szegte fel az állát az öreg pap, még akkor is ha így kénytelen volt szinte lehunyni a szemeit, hiszen a férfi még Svennél is magasabb volt. 

- Miért önnek mi a véleménye? Miért tűnhettek el a gyermekek és a többi ember? - vonta fel a szemöldökét Sven. 

- Bizonyára valami ördögtől való sorozatgyilkos császkál a környéken. Hallottam, hogy nem olyan régen, mikor át akartak szállítani egy férfit az Alcatrazba, akkor San Fransisco egyik forgalmasabb útszakaszán meglógott az ürge és észak felé menekült. Nincs olyan messze a nagyváros. Pár nap leforgása alatt simán eljuthatott már ide és amilyen kicsi ez a város és jelenleg nincs is sheriffünk, könnyű elrejtőznie. 

Madison még mindig csak pislogott. Komolyan Sven ebből vár választ egy feltételezett szörny gyilkolásaira?!

- De ha kicsi a város, gondolom már régen rájöttek volna, hogy van itt egy olyan személy, aki nem tartozik ide. Aki idegen. - folytatta zavartalanul Sven. 

Madison értetlenül kapkodta a fejét, úgy akár egy macska a pingpong meccs fölött, ahol a játékosok Sven és a pap. Érdekes egy pingpong meccs...

- Ne higgye azt fiatalember. Maguk is könnyen besétáltak ide, anélkül, hogy bárki is szólt volna nekem róla. Kicsi város ez, gyorsan terjed a hír, ebben igaza van. De azt nem tudja, hogy ha valaki el akar rejteni valakit, akkor azt nem a város határain belül teszi. 

Madison most már biztos volt benne, hogy a katolikus pap dilis. Sven meg még adta is alá a lovat. 

- És találtak erre bármi bizonyítékot? 

- Egy kereső csapat még napokkal ezelőtt elindult az erdőbe, hogy megtalálja az első eltűnt gyermeket. A kislányt nem találták meg, csak fél pár cipőjét. 

- És hogy is hívták azt a sorozatgyilkost, akire tippelnek a város lakói? - faggatta a férfit Sven. 

- Henry Macinstler. Most ha megbocsátotok, még szeretném befejezni a könyvet, amit olvasok, mielőtt még elkezdeném a gyóntatást... Lesznek páran az elmebeteg gyilkos miatt... - mormogta az orra alatt. 

- Még egy kérdés, atyám! - kapta el az ajtót Sven. - Felmerült esetleg más tipp a rabló személyét illetően? 

A pap értelmes szemével alaposan végig mérte Svent. A fekete ruházatot, majd Madisont is, akinek a nyakában ott lógtak a tábori gyöngyök és... a tőr... bár lehet a férfi sokkal inkább zseblámpának látta a köd miatt, ami elrejtette a mágikus és mitológiai eredetű tárgyakat és lényeket a halandók elől. 

- Áh. Már értem. Ti kedvelitek a sötét mágikus dolgokat. Lucifer, kecskék, meg hasonlók. Ha ilyen... Gyermek meséket akartok hallani, akkor menjetek el a helyi kocsmában. Ott van egy két ember, aki természetfeletti lényekhez köti a gyermekek eltűnését. Bolondság... - mormogta és rántotta ki Sven kezéből az ajtót, ami hangos csattanással csukódott be. 

Sven csak megfordult és elindult vissza a főút felé. 

- Most meg hová megyünk? - kérdezte Madison. Szerinte ezek felesleges körök voltak. Nem a város határain belül kellene keresgélniük, sokkal inkább azon kívül, hiszen valahol ott tanyázik a szörny, akit minél hamarabb meg kell állítaniuk, mielőtt több áldozatot követel. 

- A kocsmába. - vágta rá Sven. 

- Minek? Félvérek vagyunk. Szörnyeket ölünk, nem... nyomozók! - értetlenkedett. 

- Te nem. Én igen. Könyvtáros vagyok. 

- És van egyáltalán ennek értelme? Mit tudtunk meg, ami lényeges lehet?! - kezdett kiakadni az Aphrodité vér. 

Nem elég, hogy kellemetlen rossz érzés fojtogatja mióta csak betette a lábát a faluba. Nem elég, hogy Sven... Ahogy beadta azt a süket dumát arról, hogy kik ők... Ami félig meddig egy ürügy volt, de még mellette... Be kellett ismernie, hogy hihetetlenül... szexivé tette. Az egész, ahogy kitalálta, ahogy mondta, az a lezser stílus, pedig... egyáltalán nem tűnt Sven az a nyugodt, érdeklődő, mosolygós típusú embernek. Még az érdeklődő önmagában helyt állna, na de a mosolygós?! 

- Történetesen azt, hogy Henry Macinstler hiába juthatott el idáig, ami egy meglepően releváns feltételezés, attól még nem lehet ő a gyilkos. Az a férfi fiatal 17-24 év közti nőket ölt, mert nem volt képes feldolgozni, hogy a menyasszonya az oltár előtt faképnél hagyta őt és emiatt elítéli a női nemet. Tehát akkor nem gyermekeket tűntetne el. A pap viszont kihangsúlyozta, hogy vannak itt furcsaságok, ami okot ad több dologra is...

- Például?! - Madison továbbra sem értette a lényeget. 

- Majd később. Előbb a kocsma. Infó kell és nem akarok az erdőbe azok nélkül kimenni. 

- Félvérek vagyunk! Mi rajta ütünk a szörnyeken, nem feltérképezzük a... - kezdte volna a lány, de Sven leintette és szinte nem is törődve vele besétált a kocsmába. - Na szép... Ő erőltette magát rám és most ő dirigál...

Madison hirtelen fékezett le és nézett az erdő irányába, majd vissza a kocsma bejáratára. A fejében végig futtatta a lehetőségeit és... és a fenébe Sven di Angeloval. Rendben, ő az egyik könyvtáros, rutinos a mágikus dolgok előkerítésében és kiiktatásában, de ez most az ő ügye. Madison pedig... Azt érzi, hogy nem ez a helyes ösvény. A lány sarkon fordult és megindult nyílegyenesen a Kavics-part felé. 

- Athéné vér féle túlbonyolítás... - zsörtölődött halkan az orra alatt.

~~~

Sven di Angelo tekintete végig siklott a kocsmán. Rögtön megállapodott a pillantása a hely díszein, amik tollakból, álomfogókból és egyéb élénk színárnyalatú tárgyakból állt. Az indián kultúra szerint volt a kocsma berendezve, ami rögtön rossz érzéseket keltett Svenben. Könyvtárosként hamar rájöttek arra, hogy közel minden vallás létezik valamilyen formában a világban. Sőt, időnként meglepően hasonlóak ezek a hit vallások.

Sven hátra fordult, hogy elmondja Madisonnak is, hogy mi jutott hirtelen az eszébe, de a lány nem volt mögötte. A fiú ideges lett. Az ajtóra tette a kezét, hogy meglökje és kimenjen, de valami furcsa illat csapta meg az orrát. Füstölő. 

Összevont szemöldökkel fordult a fiú a kocsma belseje felé. Annak ellenére, hogy még csak délután volt, meglepően sokan voltak az ívóban. A kocsmáros egy hölgy volt. Hosszú göndör haja hullámokban omlott a vállaira, kék szeme kedvesen, ám határozottan csillogott. Sven tudta, hogy nem árt elkerülnie, egy pillantásából rájön, hogy nincs még huszonegy és ki fogja zavarni őt az épületből, még akkor is, ha esze ágában sincs alkoholizálni. A bárpultnál két ember ült. Rutinos ivóknak tűntek, előttük három korsó üres pohár és két feles hevert az asztalon. A középen lévő asztaloknál, amik között voltak kettő, négy, hat és nyolc személyesek is, csupán két asztalnál ültek. Az egyiknél egy férfi ült egyedül. A laptopján ügyködött és nem alkoholt, hanem kávét fogyasztott közben. A másik asztalnál egy barátnői társaság tartózkodott, ők viszont ittak, a pohárból és az ital színéből ítélve whiskyt, méghozzá tisztán. Nem voltak hangosak, de időnként vagy nevetést, vagy háborgás zaja szűrődött ki. Sven... tisztán értette, hogy a sorozatgyilkosról beszélnek és arra tippelnek, hogy vajon ki rejtegetheti a városból a fickót. 

Sven ekkor szúrta ki a kocsma végében, szinte a mosdóknál lévő bokszokat. Onnan jött a füstölő szag is. A fiú bizonytalanul nézett a bejárati ajtóra. Madison nyomába kellene erednie, mielőtt a lány hülyeséget csinál, de... Nem érdemes azelőtt rátámadniuk a lényre, hogy megtudnának róla valamit és... ez a füstölő... Ismerős volt neki. Nem tudta honnan, csak érezte, hogy ismernie kéne. 

A fiú beljebb sétált a kocsmába, gondosan kerülte a kocsmáros pillantását és meg sem állt a bokszokig, ahol egy elég vegyes társaság ült. Két nő, akiken látszott, hogy anyák. A szemükben félelem égett, olyan mély és remény vesztett, ami csak azoknak az anyák tekintetében él, akik elvesztették a gyermekeiket. Emellett négy férfi volt még ott. Sven tekintete megállapodott az egyiken. Mintha a másik három nem is lett volna ott, olyan erős volt annak az egynek a kisugárzása. 

Sven hátán végig kúszott a hideg, ahogy felismerte a férfi auráját. Sötét haj, sötét szem és rézbőr. Egy indián. Volt benne valami... mély spirituális, olyan ami a lényéből fakadt és beleitta magát a környező személyekbe is. 

- Azt mondod nem egy sorozatgyilkos tette? - kérdezte az egyik férfi.

Sven nem vette le a szemét az indiánról, akinek a tekintete egyenesen rá siklott. 

- Ugyan. Egy sorozatgyilkos hagy bizonyítékot. Ez nem hagyott maga után semmit. - a hangja mély volt, ősibb, pedig nem lehetett több huszonnyolcnál a férfi. - Uraim, hölgyek. Távoznának? Úgy érzem eljött, akire vártam. Bár a társa hiányzik... - húzta el a száját. 

Sven gyomra görcsbe rándult. Rég olvasott az indiánok roppant furcsa életszemléletéről, de... annyit tudott, hogy nem sokban különböznek tudásban a mágusoktól, csak éppen nem rendelkeznek tényleges varászképességekkel. Az indiánok a természet energiáit használják fel, a mágusok is képesek erre, de... rengeteg féle-fajta mágia létezik és nem ez a legelterjedtebb a körükben.

Az indián intett Svennek, hogy foglaljon helyett mellette, miután a négy fő távozott. 

- Szóval várt minket? - vonta fel a szemöldökét Sven.

- Így van. - biccentett. - A terület a római tábor fennhatósága alá tartozik a TÉT alapján, bár nem tetszett a praetoroknak, hogy segíteniük kell. A nagyszellemek megmondták, hogy egy lányt fognak csak küldeni, olyat, aki túl jól harcol, ahhoz képest, hogy görög. Azt is megmondták, hogy velük jön az Alvilág egyik gyermeke, te. 

Sven ebben a pillanatban határozta el, hogy meg fog bízni a férfiban. 

- Akkor tudja mi a lény, ami ellen harcolnunk kell?

- A sorozatgyilkos. - biccentett az indián. 

- Nem az előbb mondta azt, hogy nincs rá jel, hogy egy sorozatgyilkos tette volna... - kezdte Sven, de az indián halvány mosolya láttán abbahagyta a beszédet, mert rájött, hogy itt még nincs vége a mondandójának. 

- Ismered a wendigo legendáját? - kérdezte végül a férfi.

Svennek hirtelen rossz érzése lett. 

- Az algonkin mitológia egyik lénye. - kezdett bele az ismeretterjesztőbe a Hádész vér. - Észak-Amerikához és Kanadához kötődik. A télhez, északhoz és az éhséghez kapcsolódik a legenda. Egyszerre tekintik mítosznak és filozófiának, mivel a legenda szerint, egy ember akkor változik át wendigová, ha kannibalizmust követ el. De... általában ez csak extrém hidegben fordulhatna a valóságban elő, amikor a hó teljesen elvág egy ember kolóniát a többitől és az élelmiszer készlet fogytán van vagy...

- Ha a wendigo szelleme elég gyakran megszállja egy ember testét és így átváltoztatja azzá. - fejezte be a gondolatmenetét az indián.

Sven nyelt egyet, ahogy összerakta a kirakósdarabkákat. 

- A sorozatgyilkos valóban elmenekült ebbe a városba és álmában meglátogatta a wendigo, így ő maga változott át a szörnyeteggé. Ugye? - sóhajtotta. 

- Attól tartok. A falánksága sosem múlik el, minél több embert öl meg és fogyaszt el, annál nagyobb az étvágya és annál erősebb és nagyobb teremtmény ő is. 

- És hogy lehet megölni? - vonta fel a szemöldökét  Sven.

- A legtöbb fegyver hatásos ellene és retteg a tűztől. 

Sven hirtelen elgondolkodott rajta, hogy lehet riasztania kellene Dant, de végül elvetette. Madison ügye. Azt sem akarta, hogy Sven jöjjön, Dannek sem örülne. 

- Jobb ha megtalálod a társadat, mielőtt őt találja meg a wendigo. - figyelmeztette az indián. 

Sven biccentett egyet és már talpra is szökkent, hogy megtalálja Madisont.

~~~

Madison Bradford az erdő szélén sétált végig az út mentén. A szeme sarkából tökéletesen látta a Kavics-partszakaszt. A tőrén tartotta a kezét, mialatt elindult az óceán egyik kisebb patak mentén befelé a sűrű erdőbe. A lány a talajt nézte, a lábnyomokat, amik több féle lényről árulkodtak. Mókus, vaddisznó, mosómedve, róka és így tovább. Nem gondolta volna, hogy valaha hasznos lesz, hogy az első három hétben a cseretáborozó program alatt mást sem csináltak csak az állatok és a szörnyek lábnyomait tanulták felismerni. 

Enyhén összevonta a szemöldökét, ahogy kiszúrta a vízmosásban a gyerekcipellők nyomait. A táv alapján itt még sétáltak, időnként lökdösődhettek. Valószínűleg idősebbek lehettek, olyan Dannel és Junieval egykorúak. 

A lány a nyomokat követve egyre beljebb haladt az erdőben. Hirelen szúrta ki, hogy a gyerekek lábnyomainak a távolsága megnövekedett. Innen már futottak. Felemelte a fejét és megnézte a menetirányt. Madison elgondolkodott rajta, hogy miért befelé futottak, miért egyre mélyebbre menekültek az erdőbe és nem a kis város felé. Megfordult és végig szemlélte az erdőt, majd megindult a bozótok felé, ahol hamar kiszúrt egy érdekes lábnyomot. Majd még egyet. Pislogva guggolt le hozzájuk.

Óvatosan megérintette a talajt, ami enyhén nedves volt. A lábnyom besüppedéséből ítélve a tulajdonosa nem futott, csak sétált és... követte a tekintetével a lábnyomokat. Rájött, hogy hol váltott át a furcsa illető futásra. 

A fejében végig pörgette az összes eddigi szörnyet, amivel találkozott és amikről tanult. Mi az, ami emberhez hasonló lábnyommal rendelkezik, de nagyobb, legalább három méteres magasságú? 

Madison követte a lábnyomokat, egészen addig, amíg ki nem szúrt egy olyan szakaszt, ahol teljesen el voltak a nyomok mosódva. Mintha valaki el akarta volna rejteni, vagy... vagy mintha leterítette volna a lény az egyik gyereket, aki az esés következtében elkente őket. Az esés nyom melletti fára siklott a pillantása, aminek a törzse enyhén elszíneződött. 

Madison a fához sétált, óvatosan megérintette a törzsön lévő elszíneződést, ami valami fura folyadéktól származott, majd megnézte az ujját. Egyértelműen vér volt, nem festék, hanem alvadt vér. 

Igen. A gyerekek megsérültek, vagy meghaltak. Esetleg haldokolnak. És ez a valami... bármi is.. Sokkal hatalmasabb és erősebb is lehet egy embernél. 

A lány hirtelen hallott meg valami furcsa hangot. Körbe kémlelt, de nem látott semmi furcsaságot, így hát követte a nyomokat, miközben kivonta a tőrét. Ha rátámad a lény, akkor nagyon közel kell csalnia magához, hogy le tudja szúrni. Lehet nem lesz annyi ideje, hogy átcserélje a kardjára a fegyverét. 

Madison csak akkor lassított, amikor kiszúrta a szétszaggatott ruha darabokat a bokrok tövében és az aprócska ágakba akadva. Legalább három gyerek lehetett a lábnyomok alapján, mégis alig maradt utánuk valami... Ez a lény nem tervezetten csap le, hanem csak az éhségét próbálja csillapítani, akár egy megvadult medve. 

A lány eltette a tőrét és helyette a kardját vonta ki. Ha itt tanyázik valahol a közelben, akkor szüksége lesz rá. Ez biztos. 

- Madison! - hallotta a háta mögül a kiáltást. 

A lány felsóhajtott, majd felkelt a bokor mellől és kijjebb sétált. Rögtön kiszúrta Svent, aki szintén kivont karddal sétált befelé az erdőbe. 

- Jó, még egyben vagy. - jegyezte meg, mire Madisont felvont szemöldökkel indult meg a fiú felé. 

- Majdnem levertelek kardforgatásban. - emlékeztette rá a fiút, hogy képes megvédeni magát. 

- De végül én vertelek le. - vágta rá Sven, majd megállt Madison előtt. - A szörny egy wendigo.

- Wendigo? Az mi?

- Indián hitvilági szörnyeteg, akit ha megkísért egy korábbi wendigo szelleme, átváltozik a kannibál lénnyé. 

- Olyan, mint a wendigo-pszichózis? - vonta fel a szemöldökét a lány. - Ha sokáig nincs élelem, akkor az emberek elkezdik egymást élelemnek tekinteni az életben maradás érdekében? Ez történt az Andok hegységben is, közel 90 éve, 1972-ben. Mégsem számoltak be ott wendigoról.

- Gondolom, azért mert a mítosz Észak-Amerikához és Kanadához kötődik. Alaszkában sem szoktak beszámolni ilyesmikről. - vonta meg a vállát Sven és mérte fel a környezetet. - Tűzzel és fegyverekkel le tudjuk győzni, csak nagy és gyors. Hosszú karmok, hegyes fogak. A szokásos szörnyetegeket jellemző tulajdonságok. 

- Nagyszerű... - biccentett Madison és indult el vissza a bokor felé. - A nyomok alapján nem tervezetten támad, nem bújik el, hanem nyíltan letámadja őket. A zsákmány a cél. A lábnyomából ítélve szerintem legalább 3-4 méter magas. 

- Tudsz nyom olvasni?! - lepődött meg Sven. 

- Tanították a római táborban. - vágta rá a lány és mutatta meg a lábnyomokat. - Sokkal gyorsabb nálunk. A gyerekeket eleinte sétálva közelítette meg, amíg a gyerekek rá nem jöttek, hogy valami bántani akarja őket. Élvezi, hogy támadhat, ha a zsákmánya menekül. Nem gondolkodik, csak támad és öl. Mindent felfal... - vezette el a fiút a ruha maradványokhoz, amikből tényleg csak cafatok maradtak.

Sven gyomra összerándult, mert... inkább ahhoz hasonlítottak a nyomok, mintha a gyerekek a bokorba kapaszkodva akartak volna megmenekülni és így kerülhettek oda a ruhadarabok, nem azért mert a wendigo letépte róluk, ami... az jelenti, hogy ruhástól megette őket. Már pedig....

- Azt hittem csak megsérültek, de innen nincs további nyom... - folytatta Madison. - Az egyik gyerek... valószínűleg elkúszott még addig. - mutatott a soron következő fához. - Azt is sérülten tehette, mert egy gyerek, ha fél hamarabb fel áll és fut, minthogy kúszon. 

- És a wendigo? - kérdezte Sven. 

- Tovább ment arra. - mutatott még mélyebbre Madison, oda ahol egyre több bokor és egyéb aljnövényzet rejtette el az élő vadvilágot. - Csapdát állítunk. 

- Csapdát? - visszhangozta Sven. - Te csapdát akarsz állítani egy wendigonak?

- Miért, te inkább besétálnál az erdő bozótos részébe, hogy valahonnan előugorjon a lény, aztán hamarabb kibelezzen, minthogy te akár csak egy vágást is ejthetnél rajta? - vonta fel a szemöldökét Maddie.

Sven elhúzta egy pillanatra a száját, mivel a lánynak igaza volt. Őrültség lenne bemenni az erdőbe, ahol az esélyeik nagy mértékben csökkennek, a wendigoé pedig növekszik. 

- Ahhoz csali is kéne, nem? - kérdezte végül. 

- Itt vagyunk mi. - mosolyodott el a lány és vette le a hátizsákját a hátáról. 

- Ennél fogva maradhatnánk a bozótos megoldásnál is... - pislantott kettőt Sven, mert hirtelen egyáltalán nem értette az Aphrodité lány logikáját. 

- Itt nyílt a terep, könnyű elrejteni egy csapdát és annál is könnyebb irányítani a lényt, hogy bele sétáljon. A fák ritkásan helyezkednek el, egymástól egész távol, tehát jó rálátásunk van a terepre. A törzsük nagy, azaz könnyen el tudunk bújni mi is, nem csak a lény és így már rögtön fedezékbe tudunk kerülni egy oldalról. Tehát csak három csapdát kell elhelyezni. - vett ki a hátijából egy furcsa zsákot, aminek a nyakát végig galamb minta díszitette. - Nyugi, értek hozzá. Addig drága könyvtáros... - eresztett meg egy könnyed mosolyt Sven felé. - ... és mivel a könyvtárosok köztudottan könyvkukacok, akik minden létező hasznos és haszontalan dolgot megjegyeznek random tárgyakról, élőlényekről és helyekről... - csillantak fel a szemeit. - Addig mesélj nekem lehetőség szerint hasznos dolgokat erről a wendigoról. 

Sven hosszan bámult Madisonra. Amikor rámosolygott a lány egy pillanatra egészen más dolog jutott az eszébe, aminek sok köze nincs ahhoz, hogy ő az egyik könyvtáros. Sven nem szerette, amikor más valaki meg akarta mondani neki, hogy mit csináljon. Ez valahogy egyfajta családi vonás volt, főleg a család eszesebb tagjai esetében, mint Edmund, Ingrid, Amy, Yui, Dan, Aelin és persze ő. Carmen és Junie hiába eszesek, más rendszerben nőttek fel. Ők kémek, akiknek teljesíteniük kell a parancsot. Jane, Sam valahogy maguktól sosem a megfelelő lépéseket tették, hatásosabb volt, ha valaki megmondta nekik, hogy mit csináljanak. Brady túlságosan háttérbe húzódott a családon belül, hogy bármit is megmutasson tehetségéből, míg az ikrek, Adel és Lena pedig egész egyszerűen túl fiatalok voltak, a legkisebbek, akik lassan 12 évesek lesznek. Mindig valaki megmondta nekik, hogy mit kell csinálniuk. Az erejük még csak most kezd majd el erősödni és 13 éves korukra érik el a csúcsát. Tehát... most válik el, hogy milyenné fognak válni.

Sven még pár másodperccel később is Madisont nézte. Olyan csendben, hogy a lány várakozóan felvonta a szemöldökét. "Mesélj csak! Vagy úgy már nem okító, ha én kérem?" Égett a szemeiben. 

Sven gúnyosan elmosolyodott. "Mindig okító." Üzente. 

Maddie belenyúlt a zsákba, így elfordította egy pillanatra a fejét és kihajított előbb három darab hálót, majd három darab kötelet. 

Sven pislogva meredt a zsák tartalmára, majd a lányra nézett várakozóan. "Hát ezek?"

- Anyám elég gyakran ajándékba add a gyermekeinek, tudod... egy ilyen fehér színű varázsruhát, amit ha az ember felvesz, akkor az a fantáziánk által elképzelt legeslegszebb ruhává képes átváltozni... Nos. Én azt a ruhát fogtam és át alakítottam egy zsákká. Varázs zsákká, ami így bármilyen szükséges holmit képes megteremteni. Esetünkben hálót és kötelet egy csapdához. 

Sven eltátotta a száját és magában fogadott rá, hogy ez még semelyik Aphrodité vérnek nem jutott eszébe. Még talán Hallie Beckendorfnak sem. 

~~~

Tíz perccel később felállították a csapdákat. Ennyi idő alatt Svent elmondott mindent, amit tudott a wendigoról, sőt... akár kétszer is el tudta volna mondani, mert az indiai hitvilág lényeivel nem volt teljesen tisztában. Ez egy vak foltot jelentett a tudásában. Ő sem lehet mindenből profi. 

Madison tüzet rakott a csapdáktól nem messze, direkt az egyik fához közel, hogy onnan védve legyenek. Sven di Angelo közben elővette a lány cuccából a bekészített hálózsákokat, mert valahogy volt egy olyan kellemetlen érzése, hogy egy ideig várniuk kell a wendigo megjelenésére. 

- Ha ez gyakorlatilag egy ártó szellem... - tett még egy adag fát a tűzre Maddie. - Akkor nem lehetséges, hogy kiűzzük belőle?

- Nem. - felelte Sven. - A monda szerint, ha már fogyasztott emberi húst, akkor a lelke örökre romlott marad. El kell pusztítani, mert az étvágya csillapíthatatlan, minél többet eszik, annál erősebb és hatalmasabb lesz és annál éhesebb... - figyelte a fákat és az árnyékokat, amik egyre jobban megdőltek. 

A lemenő Nap fénye narancsszínbe vont mindent. Madison a tűz mellől figyelte ugyanazt, amit Sven. 

- Gyönyörű... - jegyezte meg a lány. - Kár, hogy van itt egy kannibál démonfajzat. 

Sven pislantott egyet, ahogy... furcsa emlék uralkodott el felette. Szinte biztos volt benne, hogy Aelin ajkát egyszer egy ehhez roppant hasonló, ha nem ugyanilyen jellegű mondat hagyta el. Az meg nem a legjobb, hogy Madison a húgára hasonlít. Svennek belefurakodott a szükség háza utáni emlék a fejébe, az amikor útnak indultak haza és Aelin... megjegyezte, hogy másképp tekint Madisonra, úgy ahogy korábban egy lányra sem. Sven pedig kénytelen volt beismernie magának, hogy a húgának igaza volt. Mondjuk ezt biztos, hogy nem fogja elmondani neki, heteken át hallgathatná a fölényeskedését, aztán meg az unokatestvérei kárörvendését. 

- Miért? - mosolyodott el lassan a fiú. - Ha nem lenne itt a lény, akkor nem lenne gyönyörű? - fogalma sem volt miért kezdett bele egy ilyen jellegű mondatba.

Madison ránézett barna szemeivel. Sven halványan, de sárga színt vett észre bennük, ami néhol megtörte az egységes barnát. A lány tekintetében tétovázás volt. Sven érezte, hogy a mosolya egyre őszintébbé válik. 

- De. Az lenne. - kezdte Madison. A tűzfénye rezes árnyalatúvá változtatta a barna árnyalatot, a sárgát pedig olvasztott arannyá az íriszében. - Viszont akkor nem hiszem, hogy itt lennék veled.

Nem lett volna szabad eljönnie Madisonnal. Ebben is hirtelen nagyon biztossá vált. Mert... Miért is nem? Miért is ragaszkodott annyira hozzá, hogy elkísérje?

- A római táborban lennél. - valóban akkor ott lenne most Madison. - Bár... elképzelhető, hogy mégis itt lennél. - hiszen azért jelent csak meg a római táborban, mert félt, hogy Maddie kikosarazta. - Hiszen akkor ezen a hévégén semmi dolgot nem lett volna. Én pedig vártam, hogy szólj, mikor alkalmas neked... - velem lenni. Ezt azért mégse akarta kimondani, mert akkor úgy tűnne, mintha képtelen lenne elfogadni, hogy Madison nem vágyna a társaságára. Mintha... az a beszélgetés, a tánc, a néma társalgás, a kardforgatás, ezek... nem jelentettek volna Madisonnak semmit sem. 

Madison szeme megcsillant. Ajkára ravasz mosoly húzódott olyan, amitől Sven összerezzent, amitől tényleg félni kezdett, pedig... lenne rá oka? Nem. Nincs, hiszen ő... Egy Jackson, egy Angelo, aki megkapja, amit és akit akar és... Ez a lány teljesen összezavarja az érzékeit és az eszét, a racionalitását, amire nem is hallgatott az utóbbi időben. Emiatt van most itt, nem pedig bárhol máshol.

- Amikor alkalmas nekem? Mondtam már Sven, hogy nem vagyok egy könnyű falat. - döntötte enyhén oldalra a fejét Maddie. Sven fejében viszont csak az járt, hogy ez csupán egy duma. Elhitetés. Védekezés. Távoltartás. Kéretés. Mindegy mi a jelentése, de ez a mondat nem igaz.

Az volt a lánynak a balszerencséje, hogy Sven jól ismerte a családját. Először is Yuit, akinél nehezebb eset nem igen létezett, kivéve talán a lány húgát, Amyt. Yui nem az alapján választott párt, hogy ki hajtott rá, hanem az alapján, hogy ő kit akart. Sven nem ismerte Yui összes fiúját, csupán a legfontosabbakat, mint Edward Hamingent - akit Edmund utált, bár nem jobban, mint Aaront - Hayden Millert és Aaron Phinskyt. Mindet Yui választotta, a fiúknak esélye sem volt nemet mondani, mert... Yuinak van egy jellegzetes tulajdonsága, hogy vezetni tudja a fiúkat. Meglengetni a mézesmadzagot és addig húzni, olyan kínzóan lassan, amíg a fiúk két kézzel nem ugranak érte és csavarodtak be teljesen a játéktól. Ezt Amy szintén örökölte és Aphrodité áldásának hála kellően ki is tudta használni. Jane-nél csupán akkor látta ezeket az apró, finom és kimért rezdüléseket, amikor Kilyan roppant ritkán, évente kábé egyszer átlátogatott az ő világukba. Demetriánál... alapvető volt. Mindig látta, hogy Sammel játszik, időnként csak egy finom mosoly, egy átható pillantás. Carmennél még nem látta, de Carmen más világban mozgott, más körökben. Mesterin el tudta rejteni az érzelmeit, ha nem akarta, hogy azt valaki észre vegye. Lehet, hogy valójában tetszik neki valaki, lehet randizgat valakivel, de ők nem tudják, mert titkoban tartja. A húga pedig... Aelin... Nos... Sven tudja, hogy képes lenne a testvére egy ilyen csábításra, csak még nem jött szerencsére egy fiú sem, aki kis mértékben is megtetszett volna neki. Hiszen ők Jacksonok. Választanak. Döntenek. Onnantól pedig... Még egy olyan szoknyapecér is horogra akad, mint Aaron Phinsky. 

Madison szerencséje, sajnálatos módon ugyanez volt, hogy Sven ismerte a családját. Tudta, hogy nincs köztük olyan srác, aki ennek az ártatlannak tűnő csábításnak ellen tudott volna állni. Egy fajta ártatlan kihívás volt és be akarták bizonyítani, hogy ez a kihívás, nagyon is legyőzhető, meghódítható. Legalábbis nála és Samnél jól látható volt. Brady, Dan és Junie még kicsik (mondjuk már annyira nem), eddig nem látott náluk ilyet. De... ha Lin egyszer elég bátorságot összegyűjtene, hogy kipróbálja Danen, a fiú biztos rohanna utána, mint egy hűséges palotapincsi. 

- Könnyű úgy játszani a nehéz falatot, hogy esélyt se adsz. - mondta ki a keserű igazságot Sven és sétált a lányhoz, hogy pontosan szembe álljon vele és alig egy karnyújtásnyire legyen. 

- Nem mondtam, hogy nem adok esélyt... 

- Szóval, ha ma történetesen nem lett volna dolgot. Ez. - mutatott elegánsan körbe. - És én felbukkantam volna a római táborban, megtalállak, előadom a dumát, amivel üdvözöltelek... Akkor az lett volna a válaszod, hogy...? 

- Hogy ma talán van időm. - felelte éllel a hangjában Madison.

- Talán? - vonta fel a szemöldökét a fiú.

- A kérdés, hogy szeretném-e veled tölteni az értékes szabadidőmet. - szegte fel az állát a lány.

Sven fejében az első gondolat az volt, hogy hogyne szeretné, hiszen ő egy Jackson, de ezt nem mondta ki. Megtanulta, hogy ennek a névnek bizonyos esetekben előnye, más sokkal gyakoribb esetekben hátránya van. 

- És erre mi a válasz? - tette fel a szükséges kérdést Sven. 

- Arra neked kell rájönnöd, Sven di Angelo. - mosolyodott el a lány és sétált el Sven mellett, hogy magához vegye a kardját és készen létbe helyezkedjen, amennyiben a wendigo felbukkanna. 

Svent megcsapta a rózsa és a levendula illatfelhő keveréke, ami a lányból áradt. Lehunyta egy pillanatra a szemét, azzal a szánt szándékkal, hogy erőt vegyen magán és kicsit össze kapja a gondolatait. Koncentrálniuk kell. A wendigo gyors, nagy, de halk lény. Nem szabad, hogy a támadása meglepje őket, mert akkor az ingatag talajon, pontosabban csapdákon álló előnyük elillan. A fiú megfordult és a lányra nézett, aki jobb kezében lazán tartotta a kardját, de közben őt nézte. 

- Igen. - vágta rá Sven. - Hiszen még te is kiszúrtad, hogy úgy nézlek, mint aki meg akar csókolni. Te meg most úgy kóstolgatsz engem, ahogy azok a lányok szokták, akik kicsit vezetik a fiúkat, hadd harcoljanak, hadd udvaroljanak, mielőtt beadnád a derekadat. 

Sven sok mindenre számított, arra azonban nem, hogy a lány elmosolyodik. Fél mosollyal. A szemében pedig egyfajta büszkeséggel kevert elismerés csillant. 

- Megmondtam. Én döntöm el, hogy mikor és hol csókolhatsz meg. Azt nem mondtam, hogy szakítani akarok rá időt és hogy ez valaha is megtörténik. - felelte a lány. 

Sven hirtelen lépett a lányhoz és meglepődött saját magán, hogy egy könnyű mozdulattal kivette a lány kezéből a fegyvert és a lendülettel hátrébb is tolta, neki egyenesen a fa törzsének. Ez a jelenet ismerős volt... 

Madison meglepődött és elállt a lélegzete. Svenből hűvös energia áradt, olyan hideg, ami eloltotta a tüzet, elszívta az életet a környezetből, ám a tekintete mégis perzselt. A lány ilyennek képzelte el a Tartaroszt. Egy jég hideg gödör, amiben mégis minden elég a gonoszságtól. 

A fiú egyik keze a feje mellett volt, pontosan a fa törzsének barázdái közt. A másik a lány oldalán, hiszen annál fogva tolta neki a fának, azt nem tudta, hogy a kardot mikor támasztotta neki a törzsének. Madison még azzal sem foglalkozott hol voltak Sven kezei, helyette az energiáját figyelte. Ijedtnek kéne lennie, hiszen... Sven családja a legerősebb félvér család a Földön, főleg mióta egybe olvadt az Angelokkal. Ha Svent hergeli, azzal olyan erőket szabadíthat el, amiket biztosan nem szeretne megismerni, még kevésbé megtapasztalni a saját bőrén. Ennek ellenére elmosolyodott, féloldalasan, lassan és lágyan. 

- Mi az? - kérdezte Sven, aki tisztában volt vele, hogy milyen erő árad belőle. A húga ezt is fegyverként használja... Ő meg... Eszébe jutott, amikor párbajoztak Helennel a H.V.M rejtekhelyén. Ritkán engedte ki magából az ereje nagy részét, legutóbb ott és amikor az apja gonosz énje ellen harcolt. 

- Mindig érdekelt, hogy miért tartogatnak a féltestvéreim posztereket rólad a falon. Kezdem kapizsgálni. - vonta meg a vállát, de nem lépett el, pedig könnyen megtehette volna. 

Svenből csökkenni kezdett a hűvösség, arcára halvány gonosz mosoly ült ki. A lány füléhez hajolt. A lány még csak össze se rezzent, a légzése változatlan maradt. 

- Vicces, hogy ők végig üldöztek a táboron, te meg mindent bevetsz, hogy fenn tartsd a látszatott, hogy nem érdekellek. - nyelt egyet, ahogy megérezte a lány illatát. Emiatt egyszer biztosan nagy bajba fog kerülni. Madison minden más érzékszervét eltompítja ilyenkor. - Mondjuk érdekelne, hogy miért. - húzódott el, hogy egy kicsit magához térjen, bár erre nem sok esélye volt. - A nagyapámnak... Percynek, volt egy érdekes szokása. Minden egyes csata, vagy jelentősebb kaland előtt és alatt megcsókolta a nagymamámat, Annabetht. - nem sokszor találkozott velük a Jacksonok fekete napja óta, miután a szülei meghaltak, de... emlékezett rá, hogy nyolc éves kora előtt milyenek voltak a nagyszülei. - Nem értettük miért. Aztán megkérdeztük egyszer Jane-nel és Sammel. Egy félvér bármikor meghalhat egy szörnytől vagy egy csatában. Mindegy mitől. Bárhol, bármikor, bárki által, tehát Percy azért csókolta meg minden egyes ilyen esemény előtt Annabetht, mert lehet, hogy az lesz az utolsó csókjuk. Van értelme ilyen szempontból a kéretésnek, mikor... - jutott eszébe Katie. - lehet, hogy egy elborult agyú sorozatgyilkos kinyír minket pár órán belül? 

- A kéretés lényege a csábítás. - halkította le a hangját Madison, mert... hirtelen nem volt annyira biztos a dolgában. Hirtelen nagyon is megértette, hogy Aphrodité mire célzott. - Az érzelmek felkorbácsolása... a láng növelése és...

- Azt nem kell korbácsolni és növelni. 

Madison elkövette azt a hibát, hogy Sven viharszürke szemeibe nézett. Enyhén elnyílt az ajka, ahogy a szem úgy csillogott, akár az olvasztott ezüst. Vesébe látóan, nyíltan, ám tántoríthatatlanul. Kísértetiesen értette, hogy miért szólt neki Aphrodité, még Sven is megjegyezte, hogy a Jacksonok döntenek. Ám Sven... Sokkal veszélyesebb dologba került bele. Akkor lenne ez döntés, ha a fejére hallgatna, a racionalitására. De nem. Sven... szerelmes belé és teljesen a szívét követi, amit... Ő nyitott meg, ő használta rajta az erejét és hagyta, hogy minden, amit a fejével el akart nyomni az a felszínre kerüljön. Miatta van és ő került bele a fiú szívébe, pedig egyáltalán nem ez volt a szándéka. 

- Csak hagyd, hogy... - kezdte Sven. 

- Hogy? - várta a folytatást Madison, mialatt próbált nem figyelni a fülében lüktető vérre. A bőre alatt végig futó forróságra. 

Sven szemei hirtelen résnyire összehúzódtak.

- Nem. Inkább nem is mondok semmit. Úgy is kijelentetted, amit kijelentettél, a játékszabályodat. Bár... elég könnyű megkerülni. 

Madison értetlenül megrázta a fejét. Elvesztette Sven gondolatmenetét. 

- Mégis mi... - kezdett bele a mondatba, ám befejezni már nem tudta, mert Sven előre hajolt és az ajkára tapasztotta a sajátját. 

Madison megdermedt, ahogy rájött, hogy mekkorát hibázott. Gondolkodott. Sven is ezt tette, hiszen... még meg is jegyezte. Elmondta, hogy nem Sven dönt, hanem ő. Azt merte feltételezni, hogy Sven... azok alapján, amit látott belőle betartja a szabályokat, azt a határt, amit ő felállított két hete. A fiú viszont szánt szándékkal megkerülte a szabályát, ami egy dolgon alapult, hogy Sven... tiszteletben tart egy kérést. Egy elég gyenge lábakon álló kérést, ami nyilvánvalóan egy rozoga kapu mögött volt, mert a jelei egyértelműek voltak. Sven tudta, hogy nem közömbös iránta, hiszen elmondta neki. Önként megmutatta neki, holott a várakoztatással tökéletesen elérte, hogy Sven megijedjen, hogy féljen, hogy ki lesz kosarazva. 

A lány mégsem érezte magát rosszul. Nem bírta hibaként felfogni a helyzetet, hiszen Sven éppen csókolta, az egyik keze immár nem a feje mellett, hanem a nyakán volt, míg a másik a dereka köré simult és... egyszerűen túl jó volt az egész. 

Hagyta, hogy a fiú nyelve az ajkai közé hatoljon. Még bíztatta is azzal, hogy az ujjaival a fiú tarkójába túrt, hiszen olyan jó volt. Olyan igazi, olyan heves, mégis biztonságot adó. Teljesen magával ragadták az érzelmek és...

Hirtelen érzett meg valami furát, valami oda nem illő szagot. Dögszagot. 

- Vigyázz! - tolta el magától Svent és lökte enyhén oldalra, miközben ő lebukott és oldalra akart gördülni. El a karmok elől, ám azok telibe találták a vállát.

Maddie egy pillanatra beszédült, biztos volt benne, hogy a torkából sikoly tört fel, még akkor is, ha egy pillanatra nem hallott semmit. Svent viszont látta. A fiú arcából egy másodpercre kifutott a szín, de a kezében megjelent a kardja és végig hasított fele a lényen, a wendigon. 

A szörny felordított, olyan aszott volt, hogy azt hitte Madison, hogy össze fog esni, de bőre alatt izmok dagadtak. Vékony csontokon, vékony izmok, amiknek hála fürge és mozgékony volt. Aszott arca olyan volt, mintha most mászott volna ki a lény a sírból, leszámítva, hogy nagyon is élt és Svenre támadt. 

Maddie a jobb vállára nézett. A ruhája elszakadt, ahogy a sportmelltartója pántja is. Az öt egységes karom nyom a kulcscsontjától a mellkasáig tartott, kicsit a mellét is érte, ami majdnem előbukkant a sportmelltartó maradványából, de ez most nem igazán érdekelte. A fegyvere... A kezében volt, mielőtt Sven... Rögtön kiszúrta a fegyvert a fa törzsénél. Jobb karjával érte nyúlt, mire a vér gyorsabban kezdett el végig folyni a karján. Fájdalom hasított belé, de nem érdekelte, kell a fegyvere. Muszáj. 

Svenre pillantott, aki az erejével hátra lökte a lényt, egyenesen neki az egyik fának, majd megindult a kötelek felé, de a lába a földbe gyökerezett. 

- A fenébe... - mormogta. 

Madison tekintete a kihelyezett csapdákra siklott. Az összes kötél el volt vágva. A lábnyomokból pontosan látta, hogy a wendigo honnan közelítette meg őket. Szélcsendes irányból. Ezért érezték meg az utolsó pillanatban a szagát, ő viszont nagyon is érezte őket. Volt rá ideje, hogy amíg ők... amíg ők... hülyék voltak, addig a csapdákat hatástalanítsa. Lehet mégsem olyan buta, mint azt hitték. 

A wendigo felmordult. Madison elkerekedett szemekkel bámulta a fogait, amik sokkal hosszabbak voltak, mint egy átlagos lényé. Ha azt beléjük mártja, akkor bármit képes kitépni belőlük. A lény előbb Svent mérte végig, majd Madison, aztán megnyalta vézna, szinte csak csontból álló állkapcsát. 

Sebesült. Őt fogja támadni és nem Svent főleg, hogy... 

Madisont nyelt egyet, ahogy a szörny beleszagolt a levegő, majd ahogy felemelte a karmos, megnyúlt, egykor biztosan emberi kezeit és lenyalogatta róla a vérét. Már értette miért nem látott máshol vért, ami a gyerekek halálát bizonyította volna. Ez a lény felnyalta azt is.

- Téged fog támadni... - jegyezte meg Sven. - Mennyi idő kéne, hogy egy újabb csapdát felállíts? 

- Három perc... - suttogta Madison. - Sérülten lehet, hogy több... Öt, hat, talán hét perc. 

Az túl sok. Ezt mind a ketten tudták. Sven kisebb és lassabb, jó ha egy percig fel tudná tartani egyedül. Hirtelen nagyon megbánta, hogy Dant, Amyt és Aelint nem riasztotta. 

- Amikor azt mondtad, hogy utolsó csók... - mordult fel a lány és emelte fel a fegyverét. Sven csak utána jött rá, hogy a sérülése miatt volt a morgás, nem a rosszallás miatt. - Nem hittem volna, hogy tényleg ilyen hamar jön el... 

Sven most nem akart arra a csókra gondolni. Még akkor sem, ha úgy érezte a kiáltásig és az ellökésig, hogy végre célt ért, ott van ahol lennie kell. Most másra kellett figyelni. A képességéhez nyúlt, próbált hatni a lényre, de más hitvilág volt, más szabályokkal. 

A wendigo megindult Madison felé. Olyan gyorsan, hogy Madison tudta, hogy nem térhet ki. Felemelte a kardját, meglendítette, hogy telibe kapja a lényt, de az átugrott felette. Csak azért nem lökte fel őt hátulról, mert Sven újra az erejéhez nyúlt. Amikor a lény ismét hátra repült széttárta a fiú a kezeit. Csontváz harcosok emelkedtek fel a földből és indultak meg a lény felé. A wendigo letarolta, szétkaszabolta vagy egybe lenyelte őket. 

Madison hirtelen vonta össze a szemöldökét. 

Egybe nyeli le az áldozatokat... 

- Van egy ötletem. - mondta ki. 

- Hallgatom! - vágta rá Sven. 

- Elmebeteg ötlet. - figyelmeztette Madison. 

- Ismered a családomról szóló sztorikat? 

- Bármi lesz, ne akarj megmenteni! 

- Jó, de mi az...

A lány futásnak eredt, egyenesen a wendigo felé. Sven meg akart indulni, hogy egyszerre tudjanak támadni, de megdermedt, amikor kiszúrta, hogy Madison elteszi a kardját és helyette a tőrét vette a kezébe. Ahhoz túl közel kellene jutnia szörnyhöz, ilyen közel nem fog tudni, hacsak... 

- Madison! - kiáltotta, ám a lány megállt. Pontosan a lény előtt és vigyorogva az arcába kiáltott. Sven elborzadt, ahogy a wendigo visszaordított a lányra, hatalmas karmokban végződő kezét a lány dereka köré kulcsolta és egyben lenyelte. 

Sven nem kapott levegőt. Még akkor is csak állt, amikor a lény a következő préda felé vette az irányt, tehát megindult egyenesen felé. 

A fiú hátrált egy lépést, felemelte a kardját, hogy védekezzen, de a wendigo hirtelen megtorpant. A hasából egy tőr hegye állt ki, majd ketté hasadt a lény. Sven pislogva meredt Madisonra, akin valamilyen csoda folytán tiszta volt. Szaga se volt. A lény meg holtan esett össze a földön. 

Sven lassan nyújtotta ki a kezét Madison felé, mialatt eszébe jutott az a hülye könyv... libris fabula, vagy mi. Ami a meseszereplőt csinált belőle, Amyből és Aelinből is. Ő ott a vadász volt, aki kivágta Piroskát az óriás farkasból. Hát... az valahogy nem viselte meg annyira, mint Madisont kihúzni a wendigo gyomrán ejtett vágáson át. 

Madison elfogadta a kezét és felállt. A válla még mindig rosszul nézett ki, de amúgy jól volt. 

- Meglepő, hogy nincs gyomornedve... - jegyezte meg a lány. 

Csak nézték a wendigo tetemét, ami meglepően lassan kezdett hamuvá válni és beivódni a földbe. Sven kivolt. Teljesen ki volt készülve.

- Olyan szarul csókolok, hogy inkább nem is akartál több csókot, vagy olyan jól, hogy azt akartad, hogy ez legyen az utolsó csókod? - el kellett menekülnie valamibe. Bármibe. Mert... nem ijedt még meg ennyire. Még Annabellhez képest is rossz volt ez az egész és... 

Ha Madison téved, ha tévedett volna... Akkor most halott lenne és ettől teljesen kész volt idegileg. 

- Jól csókolsz. - meglepetten nézett a lányra. Nem hitte el, hogy ezt mondta. - Nem kifejezetten szeretném, hogy... az utolsó csók legyen az életemben. Ha lehet választásom, akkor több kéne belőle.

Találkozott a pillantásuk és halványan egymásra mosolyogtak, ugyanolyan halványan, mint a szükség házás kaland után. A hely nem volt alkalmas és az idő sem, illetve...

- Gyere, ellátom a sebedet. - fogta meg a lány kezét Sven és vezette a patakhoz. 

~~~

Messzebb mentek a hadakozás helyszínétől. A patakot követték egy sekélyesebb részhez, ahol kényelmesen le tudtak ülni a kövekre és kitisztítani a sebet. Madison eleinte hárította Sven segítségét a sebet illetően, de később belátta, hogy Sven ebben hajthatatlan. Valahogy szüksége volt a fiúnak arra, hogy ezt ő oldja meg. 

- Megijedtél? - vonta fel a szemöldökét Madison, miközben figyelte, hogy Sven kivette a hátizsákból az elsősegély ládát és rutinosan pakolta elő a fertőtlenítőt, kötszert és így tovább. 

- Amikor spontán öngyilkosságot követtél el, azzal hogy hagytad, hogy felfaljon a lény? - kérdezett vissza Sven. - Nem, dehogy. - gúnyolódott. 

Madison elmosolyodott, mire Sven szeme megvillant. 

- Szerinted vicces volt?! - kérdezte magához képest roppant idegesen. 

- Nem! - vágta rá Madison, de még mindig mosolygott. - Csak... Nem gondoltam, hogy tudsz cinikus és szarkasztikus lenni. 

Sven valóban nem szokott ilyen lenni. Na jó, Jane-nel általában ilyen, időnként még Amyvel is, de az más, ők az unokatestvérei. 

Nyomott egy adag fertőtlenítőt az egyik gézlapra, majd végig mérte a lány vállán látható öt egységes karom nyomot. Nem voltak mélyek, emiatt tudta használni a karját Madison. Már a vérzés is elállt, de attól még a lány lenyelette magát egy lénnyel. Biztos, hogy alaposan ki fogja tisztítani a sebet. 

Sven tekintete megállapodott egy pillanatra Maddien, főleg a ruháján, amit teljesen szétmarcangolt a lény. Elkapta a pillantását és igyekezett minél inkább a sebre koncentrálni, nem pedig... másra. 

- Van nálad váltás felső? - kérdezte. 

- A táskámban. - felelte Madison és még mindig ott ült a mosoly a szája sarkában. 

Sven nem foglalkozott vele. Minden figyelmét az ápolásra korlátozta. Ha másra figyelne, az akkor sem Maddie mosolya lenne. Nem... Az fixen más lenne. Főleg, hogy az a sportmelltartó csak nagyjából maradt ott, ahol.... ahol... a funkcióját el kell látnia. Illetve kellene ellátnia, mert láthatóan nem látja el, hiszen... Nem!  Nem látható, mert Sven nem nem nézi. A sebre koncentrál. 

Madison felkuncogott, mire Sven morcosan felpillantott rá, majd mit sem törődve a lánnyal ráfújta a sebre az alkoholos fertőtlenítőt. Maddie felvisított, ahogy a fertőtlenítő marni kezdte a sebet, Sven pedig elégedetten elmosolyodott. 

Még akkor is mosolygott, amikor szinte a lány mellét érve tisztította ki a sebet. Madison arca ugyanis az égő érzéstől pipacs vörös volt, a nyakán kitagadt az erek, ahogy próbált nem sikítva elugrani. Amikor Sven végre végzett megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Kedve lett volna megmártózni a patakban, hogy az égő érzés enyhüljön, de tudta, hogy ugyanúgy csípné és még valószínűleg el is fertőződne, ha megtenné. 

Sven elővett egy nagyobb sebtapaszt, hogy leragassza a karomnyomokat. A legnagyobb odafigyeléssel ragasztotta le a ragtapaszt. Nem nézett máshová, csak a sebre. Nem volt hajlandó mással foglalkozni és magában imádkozott, hogy az a szar ne legyen levegős és ne keljen rá simítani a....

Sven megdermedt. Összepréselt ajkakkal, mint egy mérges kisfiú, úgy bámulta a ragtapaszt, ami nem akart odaragadni a lány bőrére magától. 

- Lennél szíves... - mormogta az orra alatt Madisonnak címezve, aki ismét vigyorgott. 

- Nem arról volt szó, hogy ragaszkodsz hozzá, hogy elláss? A ragtapasz láthatóan nem ilyen ragaszkodó... - találta ki a lány az arra irányuló gondolatait, hogy innen oldja meg magának az sebtapaszozást. 

Sven felmordult és már csak azért is végig simított azon a nyavalyás ragtapaszon. Hiába nem nézett a lány első bordájánál lejjebb, attól még a bőrtónus változását érzékelte. Egészen pontosan azt, hogy a hirtelen kemény, határozottan csontos alapú bőr másmilyenné válik. Puhábbá. 

- Nem voltál még lánnyal úgy. - jelentette ki  a letörölhetetlen mosolyával Madison. - Ugye? - csak azért kérdezte, hogy ne tűnjön annyira magabiztosnak.

- Nem. - pakolta el a holmikat Sven, közben nem nézett Madisonra. 

- Hogy-hogy nem? - őszintén érdekelte a lányt. - Volt három barátnőd. 

Sven elrakta az elsősegélyes ládát és felnézett Maddiere. 

- Nem tűnt... jó ötletnek, hogy lefeküdjek velük. - vonta meg a vállát. 

- Miért nem? 

- Az magánügy. - vágta rá a fiú. 

- Egyáltalán érdekelt a testük? Vágytál egyáltalán rájuk? 

Sven egyszerre gondolta sértőnek és érdekesnek a kérdést. Sértő volt, mert valamilyen szinten azt feltételezte, hogy nem vágyott a szexre, vagy ha vágyott is, mintha nem érdekelné őt egy lány bája. Érdekes is volt, mert a családja elég szókimondó volt, jobban, mint kellene és... valahogy hiába kérdezték már ezt meg tőle, az nem így hangzott. Sokkal inkább... szemre vetése volt egy hibának, amit elkövetett. 

"Pasiból vagy! Azok csak a szexre tudnak gondolni! Megkaphattad volna, akkor miért nem éltél vele?!"

Aaron. Ő jött sokszor ezzel. Ő nem tudta ezt megérteni, ő végig dugta a fél USA-t, hogy... kiverje a fejéből Yuit. Neki erre nem volt szüksége. Neki egy valaki kellett, valaki akit igazán szerethet és vágyik rá és... ezért volt ennyire feszélyezett Madison mellett.

- Nem kifejezetten voltam szerelmes beléjük, úgyhogy nem mondanám, hogy vágytam volna rájuk. - felelte végül és nézett a lány szemeibe. 

Madison tekintetében furcsa fény villant. Olyan, amit Sven még nem látott nála. Egyszerre volt csábító és gondolkodó. Rémisztő és hihetetlenül... megbízható. 

- És velem gondoltál már rá? - vette magához a hátizsákját a lány, de közben le sem vette a fiúról a szemeit.

Sven pislogás nélkül meredt a lányra. Igen. Túl sokszor. Még álmodott is róla és általában reggel suli előtt egyéb elfoglaltságai is akadtak a szokásos rutinján túl ezektől az álmoktól.

- Túl merész vagy. - mondta végül. 

- Szóval igen. Megtisztelő. - jelent meg a szokásos mosolya a száján, amitől Sven hirtelen valamelyik fa törzsének tudott volna menni. Hogy vágyhat rá és mellette, hogy idegesítheti őt ennyire?!

- Azt hittem a lányoknak ez sértés. - tényleg ezt hitte. Ha egy csajnak, akivel... egyszer csókolózott, majdnem meghaltak és még csak nem is randizott vele... ez valamilyen módon megtisztelő, akkor az őrült. 

Ez egy meglepően logikus magyarázat. Bár Sven meggyőződése volt, hogy az összes nő nyomokban őrült. Azt várja, hogy a húga mikor kattan be, ha fogadnia kellene rá, akkor valahol a második-harmadik pasi közt csinál valamit. Drog, cigi, mindkettő, esetleg szex valami eldugott helyen, mint... mondjuk egy roncstelep. Passz. De valami extrém, ez tuti. A húgától ezt várja. 

- Aphrodité lány vagyok. El kéne olvadnom, hogy egy Jacksonnak bejövök és a lábai elé vetnem magamat a féltesóim szerint... - forgatta meg a szemeit. - Ez csak egy ártatlan mondat volt. Plusz a pasik nagyobb százaléka, hamarabb gondol arra, hogy megdugná a csajt, minthogy megcsókolná, úgyhogy csak tipikus pasi vagy. 

Sven nem tudta, hogy ezt sértésnek vegye-e. 

- Kösz... Mért neked eszedbe jutott már, hogy... - akarta megkérdezni Madisont. 

- Ilyet nem illik kérdezni. - pislogott rá ártatlanul.

- Te is megkérdezted. - vágta rá Sven. 

- Igen. 

Sven kérdőn felvonta a szemöldökét. Várta a folytatást. 

Madison csak biccentett. Ekkor esett le Svennek, hogy Madison nem azért bólintott, mert helyeselte a mondatát, hanem mert... válaszolt. Igennel válaszolt. Tehát megfordult a fejében, hogy... hogy... 

Maddie elmosolyodott. "Látom le esett" Égett a tekintetében. 

Sven szájára is lassú mosoly húzódott, mialatt érezte, hogy égni kezd az arca. Biztos volt benne, hogy elvörösödött. Pedig ő nem szokott... 

Madison felállt és elővette a váltás felsőjét a hátiból. Ehhez előrébb kellett hajolnia, csak annyira, hogy belelásson a táskába, de bőven elég volt, hogy más is eltérő pozícióba kerüljön. Sven pedig most, hogy nem volt feladata fókuszt vesztett. Illetve azt talált, csak nem azt, amit szabadott volna. 

A lány elfordult és elindult az egyik fa felé, hogy átvegye a felsőjét. Sven felpattant, két lépéssel elkapta Maddie karját, ezzel megállítva őt. Aztán... Aztán a lány felé fordult és ráemelte barna szemeit. Olyan ártatlanul tudott nézni velük, pedig Svennek volt egy olyan érzése, hogy Madison sok minden, de ártatlan semmiképp nem lehet. Viszont azt tökéletesen el tudta érni, hogy Sven ne tudjon gondolkodni, hogy ne legyen magabiztos. Hirtelen még azt sem tudta, hogy miért kapta el Madison kezét. A lány arcára lágy mosoly ült ki, visszalépett hozzá, továbbra sem engedte el a kezét, ahogy alig egy lélegzetnyire csökkentette a távolságot köztük. 

Madison lepillantott Sven ajkára és Sven... talán ezt az egy dolgot pontosan értette, még akkor is ha a lányok nagy aránya érthetetlenül viselkedik. Ha egy lány egy fiú ajkát nézi csókon gondolkodik és ha azon gondolkodik, akkor szeretné is. 

Sven nem habozott, lehajolt és megcsókolta Madisont. A lány azonnal visszacsókolta, kezét a fiú tarkójára vezette, ujjaival pedig még szorosabban magához húzta. Sven egy pillanatra elhúzódott és körbe nézett. Madison értetlenül meredt rá.

- Jó, nincs egy wendigo se a közelben. - jelentette ki. 

Madison elnevette magát, de Sven rögtön magához húzta őt, hogy folytassák azt a tevékenységet, amit az előbb elkezdtek. Madison beleszédült ebbe a határozott csókba. A lába elgyengült, de a keze nem. A sérülést nem is érezte, ahogy minkét kezével átkarolta Sven nyakát. Nem tűnt fel neki a fánál, hogy ilyen magas a fiú, valószínűleg azért nem, mert ő félig a fa gyökerén állt, ami egy jó tíz centit emelt rajta. 

A lány belesimult a fiú érintésébe, ahogy Sven végig vezette az oldalán a kezét. Az egész teste átforrósodott, miközben teljesen eluralkodott rajta az érzés. Annyira... jó ötletnek tűnt, annyira helyén valónak. Lehet Aphrodité megkutyulta volna a fejét? Vagy Erósz? Egyik sem lenne jó, de érezné, ha varázslat lenne rajta és nincs. Ezt pontosan tudta. 

Felnyögött, ahogy Sven másik keze az alsó bordájára simult, ha csak egy kicsit feljebb menne... Nem kéne sokat, alig két centit, akkor már a mellét... Az fiú ajkára harapott, incselkedően, de finoman. Csak annyira, hogy a fiú merészebb legyen, mert... volt tapasztalata csókolózás terén, ezt nagyon is érezte, de tudta, hogy másban nem, hiszen szóba jött. 

Elment az esze. Biztos elment az esze, ha teljesen belezsong abba a gondolatba, hogy Sven... technikailag ártatlan, érintetlen, szűz és...  istenek. A fiú elvált az ajkaitól és helyette más irányokba indul el a szájával. Végig egészen a nyakán. Madison hátra vetette a fejét, hogy jobban hozzá férjen. Az ajkai elnyíltak, levegő után kapkodott és a fejében túl sok gondolat volt, mindegyik központjában Sven állt. Nem segített benne az sem, hogy Sven megállt a nyaka hajlatában, egy aprócska kis gödröcskénél a kulcscsontja fölött és óvatosan megszívta a vékony és érzékeny bőrt. 

Madison a fiúba kapaszkodott. Az ajkára harapott, hogy elfojtsa a feltörő hangját. Sven futólag érintette a seb területét is, de ezt Madison csak onnan észlelte, hogy valami éppen hogy, de hozzá ért a ragtapaszhoz. Várta, hogy lejjebb menjen, hiszen még nem vette át a felsőt. Nagy lehet a kísértés és ha megérintené... az a baj, hogy Madison nagyon akarta Svent. Úgy akarta, mint még semmit az életében, úgy mintha tétje lenne. De az érintés nem jött, így kinyitotta a szemét. 

Sven tétovázott. A lányt nézte. Madison meg magában káromkodott. Komolyan ki kellett fognia egy rendes srácot?! Az jöhetett volna tizenhat éves korábban, amikor elvesztette a szüzességét! 

- Nem, nem, nem. - rázta meg a fejét és simított végig Sven arcán. - Eszedbe ne jusson. 

- Mért? Alkalmas az idő vagy mondjuk a helyszín? - jegyezte meg Sven, de a hangja távoli volt, egy lökés és elveszti a fejét. Egyetlen egy. 

- Engem nem érdekel. Csak téged. - fogta meg Madison a bordáján pihenő kezét a srácnak és húzta kicsit feljebb. Nem ütközött ellenállásba. 

Sven őt figyelte, nem a kezét. Csak akkor nézett le, amikor a megérezte a változást. A sportmelltartó anyagát, majd ahol a szörny felhasította a ruhát, amit át akart venni Madison, mert... nos... elég sok mindent mutatott.

Ezzel az az egyetlen kis hang is megszűnt a fejében, ami azt sorolta, hogy ez itt és most miért lenne rossz ötlet. Neki esett Madison ajkának. A lány testén hullámokban terjed szét a forróság. Mindenféle óvatoskodás és finomság nélkül siklott a nyelvével Sven ajkai közé. Sven pedig elveszett. Olyan mértékben vágyott Madisonra, hogy nagyon jól tudta, hogy bölcsen tette, hogy nem ment bele Tracyvel ilyesmibe. Vele ez egyáltalán nem ilyen volt. Nem volt heves, vágytól fűtött, nem érezte azt, hogy minden tökéletes, hogy boldog, pusztán mert vele van. Madisonnal viszont ezt érezte. Még akkor is, amikor eltűnt és ráhozta a frászt, meg amikor felfalatta magát a wendigoval, még akkor is, ha idegesítette. 

Sven nem gondolkodott, ahogy az ujjaival végig simított Madison mellkasán. Még a ruha anyagán keresztül is érezte, hogy megduzzadt a lány mellbimbója. Lejjebb húzta az anyagot, csak annyira, hogy ne legyen semmi akadály előtte. Újból a lány nyaka fele kalandozott, de Madison elkapta a tarkójánál fogva őt és lejjebb nyomta a fejét, egyenesen a ruha anyagától megszabadult testrészhez. 

A srác felpillantott a lányra. Madison szemei csillogtak, olyan vágyakozóan, akaratosan és szenvedélyesen, hogy eszébe se jutott visszavonulót fújni. Engedelmesen simított végig a lány  bőrén az ajkaival. Madison az ajkára harapott, de még így is hallotta Sven, hogy halk nyögés tört elő a torkából. 

Sven pontosan tudta, hogy Madison mikor kattant át. Később, mint ő, bár nem sokkal. A lány szinte egyik pillanatról a másikra simított végig a tarkóján és húzta fel őt szemmagasságba. Megcsókolta őt, de a kezei egy másodpercre sem lassítottak. Sven csak arra eszmélt fel, hogy annyi időre elhúzódott tőle a lány, hogy lehúzza róla a felsőt, majd újból az ajkára tapasztotta a száját. Madison ujjai végig siklottak Sven mellkasán, a vállain, a hasán, majd megállapodtak a nadrágot tartó övön. Ő nem habozott Svennel ellentétben. Kicsatolta Sven övét. Hagyta a földre esni a nadrágot és már be is siklott a keze a fiú alsónadrágjának anyaga alá. 

- Maddie... - suttogta Sven a lány ajkára, de nem tudta volna és nem is akarta leállítani. Lehunyta a szemét, ahogy a lány egy lágy és puha csókot nyomott az ajka sarkára, majd az állára, a nyaka minden egyes pontjára egyenes vonalban lefelé az ádámcsutkájáig, ugyanazt az utat bejárva, mint az ujjaival.  

Ha ez is egy álom... Akkor eddig a legintenzívebb, az biztos. 

A lány leguggolt elé és megszabadította az utolsó ruhadarabtól is Svent.

Nem. Ez nem álom. Ezt álmában sem tudná ilyen intenzívnek elképzelni. Egyszerűen... Egyszerűen túl sok mindent érzett. Madisonnak akart ugrani, de mégis a földbe cövekelt ott az erdő közepén, a pataktól alig pár lépésnyire, attól amit Maddie csinált vele. Az ajkaival. A kezével. 

Sven a lány hajába futtatta az ujjait és elkövette azt a hibát, hogy kinyitotta a szemeit és lenézett Madisonra. Nagy hiba volt. Aaron elég sokat mesélt nekik. Gyakorlatilag jobb szexuális felvilágosítást nyújtott, mint az iskola, vagy a pornó filmek. De még Aaron sem volt arra képes, hogy leírja azt az elemi erőt, amit a látvány nyújtott. Birtokló volt, mintha hozzá tartozna a lány és Sven  nagyon akarta, hogy ez így is legyen. 

- Madison... - ejtette ki a lány nevét, főleg mert nem tudott gondolkodni. Annyit tudod, hogy akarta őt és ha a lány a mostani tevékenységet tovább folytatja, akkor ő a fellegekbe kerül Hádészos létére, de a lány nem. 

- Tudom mit csinálok. - hangzott a válasz, ahogy a lány hátra húzta a fejét és aztán már ajkával újra körbe is vette Sven egy bizonyos testrészét.

- Azt érzem... - nyögte ki a fiú és futtatta a tincsek közé az ujjait.

Sven talán életében először egyetlen egy dologra figyelt. Madisonra. Nem röpködtek megoldhatatlan rejtélyek a fejében. Különböző korszakbéli festmények valamelyik nem rég látott galériából, aminek festményeiről többet tudott, mint maga az idegenvezető. Csak Madisonra figyelt és arra, amit a lány csinált. Még azon se gondolkodott, hogy Madison miért csinálja. Azt csak a lány tudta.

Svennek ilyen élményben még nem volt része, hiszen szűz. Madisonnak pedig szánt szándéka volt ezt az aprócska dolgot, minél hamarabb orvosolni és sajnos mellé önző volt. Nem akarta, hogy Sven alig hogy elmélyült benne el is menjen. Az a fiú önbecsülésének se tett volna jót, mert... Sven nem olyan volt, mint az első pasija, akivel Madison le is feküdt. A srác fel se fogta, hogy neki nem esett jól, hogy a közelében sem volt a gyönyörnek. Sven... túl... rendesnek tűnt ahhoz, hogy ne eméssze az, ha ő elmegy, Maddie meg nem kap semmit. Persze, lehet hogy téved. Könnyen lehet, hiszen... nem ezt hallotta Svenről, nem hallotta, hogy ennyire tud vágyni valamire, hogy... Istenek, nincsenek is együtt! Még csak nem is randiztak! Bár ez a legkevésbé sem foglalkoztatta jelenleg a lányt. Az sokkal inkább, hogy Sven elmenjen. Utána csak az izgalmát egy olyan szinten kell tartania, hogy ismét felálljon, aminek fel kell állnia, mert másodjára már bírni fogja. Nincs önbecsülés sérülés, amit ápolnia kéne még a kielégületlenség mellé. Természetes, hogy első alkalommal nem bírná, hogy hamar elmenne és más helyzetben biztos nem lett volna baj, de... Annyira vágyott most a fiúra... Ha nem lehet úgy az övé, ahogy azt szeretné, akkor... Nem lehet! Muszáj úgy!

A lány időnként felpillantott Sven arcára. Látta rajta, hogy mennyire élvezi és elégedetten elmosolyodott magában, amikor Sven pár perccel később kirobbant. A bágyadtan pislantott párat, míg Madison hátra húzódott, nyelt egyet, majd felállt. 

- Jól vagy? - mosolyodott el Madison Sven arcán. 

- Hm? Ühüm. - hümmögött egy sort Sven. 

A lány kuncogott egyet. Már kiment a fejéből, hogy milyen ez elsőre egy srácnak. De Sven még egészen magánál volt, legalábbis annyira igen, hogy észre ne vegye a szeme csillanását. Ami miatt még inkább elmosolyodott. Igen. Nagyon is jól sejtette Madison, hogy Sven melyik fajta srác a rendesen túl. 

- Nyugi, még nincs vége. - fogta meg a lány a felsőjét és bújt ki belőle, majd követte a szétszaggatott felsőt, a megtépázott sportmelltartó is. 

Sven alaposan végig mérte Madisont. Olyan kutató tekintettel, hogy attól a lány zavarba jött. Aztán a fiú már nem fogta vissza magát, hiszen a játékszabály teljes mértékben megváltozott. Először megcsókolta Madisont, miközben ujjaival a lány megkeményedett mellbimbójával kezdett el szórakozni. 

Madison halkan felnyögött. Két szűz pasija volt és ilyet nem szoktak....

- Ezt honnan tanultad? - kapkodott levegő után, ahogy Sven megszívta a nyakát. 

- Az unokatestvérem pasija Aaron Phinsky. - vágta rá Sven. 

- Oh! - magáról megfeledkezve hangosan felnyögött, ahogy Sven a másik mellét vette kezelésbe az ajkaival. Jó. Minimálisan tévedett. Van némi hallott tapasztalata, még pedig Aarontől. Össze se merte számolni, hány már nem táborozó, nála idősebb féltestvérét vitte ágyba a srác évekkel ezelőtt. Bár a fiú már nem állt nagy nőcsábász hírében, sokkal inkább horogra akadtéban, hiszen Yui Jackson lett a barátnője. 

Madison bizseregni kezdett, ahogy megérezte a nadrágján Sven kezét. A fiú elhúzódott tőle és fürgén kigombolta a lány rövid nadrágját.

- Azért téged se kell félteni. - húzta le róla a fehérneműjét is. - Mi is van azzal, hogy nem vagy könnyű falat? - mosolyodott el. - Arról ne is beszéljünk, hogy technikásan kétszer is felállítottál, gondoskodva arról, hogy a második elég ideig tartson... 

Madison elvörösödött, amitől Sven elvigyorodott és felvonta a szemöldökét. 

- Meggondoltam magam... - mormogta a lány. 

- Vettem észre. - csókolta meg ismét őt Sven, miközben a kezével végig simított a lány combján, majd a belsőívre tévedt a keze és végül egészen a lány testének középpontjához. - Remélem, ha már meggondoltad magad... - mosolyodott el, ahogy megérezte, hogy Madison a vállaiba kapaszkodik, hogy félig lehunyta a szemeit és teljesen kezd elkábulni. - Legalább nálad van óvszer. 

- Fogamzásgátlót szedek. - suttogta Maddie. 

- Ez jó hír. - kulcsolódott mindkét keze a lány derekára, mire a lány panaszosan ránézett, hiszen nem fejezte be, amit elkezdett. 

Hangosan szóvá tenni azonban már nem tudta, mert Sven megemelte őt. Madison reflexből fonta körbe a fiú törzsét a lábaival és kapaszkodott bele a nyakába. Madison pislogva meredt Svenre, míg a fiú egy fához nem lépett. Onnan már tudta, hogy mire készül. Neki döntötte őt a fa törzsének és kicsit lejjebb engedte a csípőjét. A homlokát az övének támasztotta. 

- Menni fog? - kérdezte Madison, hiszen... ez nem éppen egy könnyű póz. 

- Nyugi. Ha nem is tudom, de sejtem mit csinálok. - pillantott rá szürke szemeivel a srác.

Madison gúnyosan elmosolyodott. 

- Még nem érzem és... - ekkor már érezte. 

- Tényleg? Pedig az arcod más van írva. - vigyorodott el Sven, ahogy a lányban hirtelen benn rekedt a levegő.

- Oh, fogd be és csináld! - kapaszkodott bele még jobban a fiú vállaiba. 

Sven pedig engedelmeskedett. 

~~~

Aelin di Angelo nem győzte elhessegetni a közeléből a démonjait, akik rosszabbak lettek hirtelen a piócáknál és a postagalamboknál. Igen. Mindkettőnél. Úgy tapadtak rá, mint a piócák és minden áron el akarták neki mondani, hogy Sven valamilyen küldetésen volt tegnap. Ez viszont a legkisebb mértékig sem érdekelte Aelint. Tudta jól Mr. Palmertől, Amytől és Dantől, hogy kivételesen ezen a hétvégén nem várt rájuk semmilyen világmegmentő kaland, tehát Sven nem lehetett küldetésen. 

Az más kérdés, hogy a bátyját tegnap egész nap nem látta, miután elment a római táborba valami csaj miatt. Aelin csak reménykedett benne, hogy a csaj, akit a bátyja nem volt hajlandó megnevezni, az Madison. Nem volt hülye. Látta, hogy nézett egymásra az a kettő a kocsiban. Azok között kialakuló félben volt már ott is valami, amit Demetria alá is írt neki szóban, amikor kifaggatta őt arról, hogy milyen volt a kis római táboros esemény két héttel ezelőtt. 

A bátyja... Sven... Viszont felháborító módon nem mondott neki semmit. Nem említette Madisont, sőt... Úgy viselkedett, mint valami bolond félnótás. Minden reggel csak csomagolt reggelit vitt, mert állítása szerint elaludt. Aelin ebben kételkedett, de még tizenhárom éves korában megtanulta, hogy vannak dolgok, amiket egy húgnak nem kell tudnia a bátyja felkelési és lefekvési rutinjáról. Legalábbis az utóbbi két hétben óra pontos egy rutin lett, ami késést idézett elő minden egyes reggelen a bátyjánál, úgyhogy nevezhető rutinnak a... dolog. 

Aelin vasárnap tíz órakor unta meg, hogy Sven még nem dugta ki az orrát a szobájából. Koppantott kettőt az ajtón, de nem érkezett válasz. A lány felmordult. 

- Ryan! - toppantott egyet, mire egy csontváz komornyik kilépett a falból. 

- Igen, Aelin? - kérdezte kíváncsian. 

- A bátyám haza jött tegnap? 

- Igen. Késő este.

- A szobájában van? 

- Igen. De nem hiszem, hogy illendő lenne... 

Aelin nem várta meg a mondat végét. Rátenyerelt a kilincsre és benyitott Sven szobájába. Ha ébren lenne és el lenne foglalva a rutinjával, akkor kiabált volna neki, tehát még alszik. Tíz órakor! Vasárnap! Úgyhogy egy betűt nem tanult még a hétvégén!

Aelin betette maga után az ajtót, majd az ágy felé fordult és rögtön el is kerekedett a szeme, ahogy kiszúrta a bátyját, aki.... nos valóban aludt, de a ruhái azok le voltak csak hajítva egy csomóban a kardjával együtt a kanapéra és a fekete cuccok közé narancs és kék színek vegyültek. Továbbá még egy kard és egy hátizsák. Illetve... Sven ágyában sem volt minden kerek, ugyanis nem csak Sven volt benne, hanem egy barna hajú lány is. 

Aelin előre tett egy lépést, mire a lány megmozdult, meglepően fürgén. Jobb kezébe tőrt fogott, vállán egy sebtapasz volt. Bal kezével pedig még volt annyi lélekjelenléte, hogy a takarót magára rántsa, mert amúgy meztelen volt. 

- Madison Bradford... - tátotta el a száját Aelin. 

- Oh. Aelin. - engedte le a tőrét a lány, majd láthatóan elvörösödött. 

Aelin csak Svenre nézett, aki szintén mocorogni kezdett, majd Madisonra, aki a pipacs jellegzetes árnyalatát vette fel. 

- Te... a bátyámmal... Azt a rohadt! Sven! - mondta ezt a kelleténél hangosabban, mire Sven megmoccant, egész pontosan felemelte a fejét. - Ti jártok?! 

- Nem éppen... - mormogta Madison, most már cékla vörös arccal. 

- Sss! Ne mondj neki semmit, két perc múlva már minden családtagom tudni fogja. - szólalt meg a fiú. - Aelin, kifelé a szobámból!

- De... - kezdte volna. 

- Kifelé! - ismételte meg Sven és várta meg, amíg a húga hangos csattanással bevágta maga után az ajtót. Csak utána ejtette vissza a fejét a párnára és fordult Madison felé. - Mondtam, hogy az Alvilág nem a legjobb ötlet a folytatásra. 

- Jobb, mint a római tábor, ahol közönségünk is lett volna. - gördült a fiú mellkasára és fúrta bele az arcát. 

Sven mosolyogva ölelte át a lányt, teljesen magához szorítva. 

- Mit csinálsz jövőhétvégén? - vonta fel a szemöldökét a fiú.

- Bejelentem magamat, mint munkavállaló a római táborba, ami alapján jár heti kettő kötelező pihenőnap. - mormogta a lány. - Ha elfogadják a tiéd vagyok az egyik napon egy randi erejéig. 

- Csak egy randi? - gúnyolódott Sven. 

- Igen. Hiszen nem vagyok könnyű falat... - pillantott gúnyos mosollyal a fiúra, aki hangosan felnevetett, majd lehajolt és megcsókolta a lányt és... életében először úgy érezte, hogy végre van esélye egy tartalmasabb kapcsolatra. 

Aelin mindeközben morcosan állt a folyosó közepén, amíg Selma meg nem jelent mellette. Ekkor elegánsan felszegte az állát, főleg mert tizenötéves létére, még mindig alig volt 160 centi magas. Egész pontosan 5 centi hiányzott hozzá, már Dan és Junie is túlnőtte őt.

- Szóval. - mormogta. - Miért is kerestetek állandóan tegnap? 

- A bátyád küldetésre ment. - felelte gúnyos mosollyal a száján Selma. 

Aelin megforgatta a szemeit, ehhez ma valahogy nem volt idegrendszere. 

- És? - várta a folytatást. 

- Te vagy az őrangyal, így állandóan figyeljük Amyt, Dant, Svent és Mr. Palmert, ha esetleg veszélybe kerülnének és Sven tegnap abban volt, mert felajánlotta Madisonnak, hogy segít neki a küldetésében. Legyőztek egy wendigot. 

Aelinnek fogalma sem volt mi az, de nem is akarta, hogy Selma kifejtse, így csak bólintott. 

- És, hogy kerültek Sven szobájába? 

- Nem fogod elhinni... - kezdte mosolyogva Selma. - Árnyékutazással. 

- Jó! Legközelebb nem hessegetlek el titeket és figyelek rátok! Most már mondd el, hogy mi a franc történt tegnap a bátyám és az Aphrodité lány közt, vagy Hádész a tanúm rá, hogy elveszem a démoni fiatalságodat és... 

- A wendigo legyőzése után ellátta Sven Madison sérülését és egymásnak estek az erdőben.

- Úgy érted... - értelmezte a mondatot Aelin. - A bátyám... megdugta az erdőben... Madisont, akivel még nem is jár?! - Selma kimérten bólintott. 

- Aztán itt is egyszer, ha nagyon érdekel. - szemlélte unottan a körmeit a démon. 

- Belezúgott... - értelmezte a hallottakat Aelin. Más logikus magyarázat nincs Sven viselkedésére, csakhogy megőrült és szerelmes, ami technikailag egy és ugyanaz.

- Totálisan, Zero is megerősítette és a lány is belé. 

- Hű... Ha ő bekattant én mennyire fogok annyi idősen, mint ő? - pillantott fel a démonjára. 

Selmának rögtön eszébe jutott először a démoni kör, akitől távol tartotta őt az idősebb Aelin és időnként azaz egy-két szó, amit elcsípett Lintől, vagy Dantől. Zero, Astarot és Gavriel. Selmát kirázta a hideg. Aztán eszébe jutott Nathaniel Stirling. 

- Várhatóan nagyon. - válaszolta végül diplomatikusan. - Távozhatok?

- Menj csak. Hírt kell terjesztenem a családban! - vette elő a démonúrnő a telefonját és már be is írta, hogy mit látott alig 5 perce Sven szobájában a közös családi csoportba. 

Hát... robbant a bomba a család részéről, annyi biztos.