Aelin a csuklyás alakot méregette. Nem. Kizárt, hogy ez az alak Rose di Angelo legyen. Roseról, amúgy sem hallottak már... nos, mióta a szüleik meghaltak. Amint értesült Joe és Dia haláláról elhagyta az államok területét. A sajtó valahol Olaszország környékén vesztette el a nyomát. Utána senki sem hallott róla. Páran azt hitték meghalt, de Aelin és Sven tudta, hogy nincs az Alvilágban. 

Hosszas hallgatás után Dan törte meg a csendet. 

- Öhm... ez kicsit bunkó lesz. de.... Ki az a Rose? - kérdezte.

A csuklyás alak oldalra döntötte a fejét. 

- Nem emlékszel rám Dan? - kérdezte kedvesen csilingelő hangon. - Pedig párszor vigyáztam rátok, mikor édesanyádnak és édesapádnak dolga akadt. 

Amy hatalmasat nyelt. Ő már emlékezett, Dannel és Yuival óriási vitát csaptak. Yui és Dan meggyújtott pár függönyt, míg ő jégcsapokat hozott létre... mármint a plafonon, meg a zongora körül. De Dan... Dan nem használta a képességét mióta az anyjuk meghalt! Tudatosult benne.

A nő a csuklyájához emelte a kezét és lehúzta a fejéről. Aelin szeme elkerekedett. Most már emlékszik. 

- Rose... - motyogta, majd a szája mosolyra húzódott. - ROSE! - kiáltotta és máris a nőhöz rohant. 

- Szia Aelin. - mosolygott vidáman Rose. 

Aelin csak szorosan ölelte a nőt, míg Sven alaposan végig mérte. Pontosan így emlékezett rá. Hullámos sötétbarna haj. Kicsi meleg mélybarna szemek, szinte pont olyanok, mint az Apjáé voltak, csak az Apjáé általában ijesztő volt, és hosszú szempillák. A tekintetében pedig ott ül valami csalóka dolog. 

- Te vagy a Kard őre? - kérdezte Sven.

Rose elhúzódott Aelintől és halvány mosollyal biccentett a fiúnak. 

- Hasonlítasz édesapádra... - állapította meg kicsit szomorúan. - Ugyanolyan az arcotok... csak a szemed színe.... 

- Az anyámé. - vágott a szavába Sven. - Mások is mondták már. 

Dan továbbra sem emlékezett a nőre. Valami halványan rémlett neki. De őt valahogy az izgatta, hogy mit keres egy elfeledett város, vagy inkább kolostorban a két Angelo nagynénje? 

- Öhm... Mi volt az a zöldes energia mező a kard körül? - érdeklődött. 

- Az... - komorodott el kicsit Rose arca, de folyamatosan mozgott rajta egy kedves, higgadt, békés fátyol réteg. Egy halvány mosoly mindig maradt az arcán. - A Lélekkardot nem érintheti meg akárki. - kezdte. - Igen válogatós a gazdái terén. 

- Válogatós?! - értelmezte a hallottakat Amy. - Úgy érted... a kard él? 

- Igen. A kard választja meg a gazdáját. Innen senki sem tudja felemelni, mióta az előző gazdája itt hagyta mikor meghalt. 

A négy gyerek unottan egymásra nézett. Végre találtak egy kulcsot, ahová nem követték az unokatestvéreik, vagy a Cabrák és erre nem ez az egyetlen mágikus tárgy, ami totálisan él és olyan válogatós gazdák terén, mint Dan alkatrészek terén?! 

- Remek. Most mit csináljunk? - húzta el a száját Aelin, miközben leült a színpad szélére. 

- Távoztok innen. - vágta rá Rose. - Ide rajtam kívül senki sem léphet be. Csak akik kiállják a próbákat amiket a kard elvár és még akkor sem biztos, hogy kiválasztásra kerülnek. 

- Ebből értett valaki valamit? - nézett körbe Dan. 

- Majd elmagyarázom. - mondta Amy. 

- Gyertek. - intett nekik Rose, majd a vörös színű köpenyében elsuhant a két testvérpár között. 

Jobb híján a négy gyerek utána indult. Rose kivezette őket a teremből, majd a kertbe  vezette őket. A hatalmas Rózsakertbe, hogy pontosak legyünk. 

- Itt beszélhetünk. - foglalt helyet a fűben. - A Rózsák tartják a szájukat. 

- Érti a növényeket?! - szaladt Dan szemöldöke a magasba.

Rose vidáman felnevetett, míg Dan csak furcsán végig mérte őt, ahogy a két Angelo is. Számukra a legkevésbé sem volt normális, hogy egy olyan felnőtt, aki elvesztette a testvéreit nevet. Ingridnek alapból nem szokása. Dan már tudja, hogy mióta Hall meghalt az apja nem szokott mosolyogni, nem, hogy nevetni. Lucy... jó ő szokott, de ő színész és táncos. Ha nem mosolyog, vagy nevet nincs munkája. 

- Igen. - mondta mosolyogva. - Már elszoktam, hogy pár félistennek ez furcsa. Szóval. - fordult Svenhez és Aelinhez. - Gondolom sok kérdésetek van. 

- Igen. Mondjuk, hogy mért léptél le?! - fonta össze a mellkasa előtt a kezét Aelin. 

- Amikor Ingrid hívott, hogy mi történt Joeval, Diával, Susannel és Peterrel... Nem hittem neki. - rázta meg szomorú mosollyal az arcán a fejét. - Életemben először önként lementem az Alvilágba. Amikor rájöttem, hogy mindez igaz, nem volt elég lelki erőm, hogy Amerikába maradjak. Bármennyire is eltávolodtunk egyetem után... mi sosem csak testvérek voltunk, hanem barátok. A legjobb barátok. Susan a legjobb barátnőm volt Dia után. És Peterrel is nagyon jóban voltam. Menekülni próbáltam a fájdalomtól, attól, hogy a négy legjobb barátom meghalt. Így kötöttem ki Olaszországban Kevin Stollnál. Pár hetet töltöttem ott. Az alatt teljesen lefogytam és elvesztettem minden életcélomat. Hirtelen nem is tűnt akkora számnak a színészi lét vagy a táncosság. Joe és Dia nélkül nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam elképzelni milyen lehet nélkülük. Szégyellem de... drogozni kezdtem. Kevin egyik nap félholtan talált rám otthon... Túladagoltam magam. Kórházba kerültem. Majd miután kikerültem egy rehabilitációs központba küldtek a Kínai faltól nem messze, ahol a leszokásban segítettek. Nem jött össze nekik. De... csak, hogy kijussak onnan eljátszottam, hogy leszoktam. Miután kiszabadultam nem láttam értelmét ennek az egésznek. Kalandozni kezdtem. Ópium, különféle anyagokat próbáltam ki szerte a világban, ugyanis, ha ezeket használtam újra a régi voltam. Volt értelme élnem. Nagyjából hat éve volt itt egy buli Tibeten.. ahová a régebbi drogbárók próbáltak eladni különféle anyagokat. Ekkor tájt már eléggé pénz szűkében voltam és... nos.. kellett némi mani. Sikerült feketén elintéznem egy fellépést a színpadra. Utána leitattak és az egyik dílerrel kötöttem egy idióta fogadást. Hátra lévő életemig ingyen kapom az anyagot, ha megmászom a Himaláját. Részegen azonnal neki vágtam. Már a hó rétegnél jártam, amikor beszakadt alattam a föld és zuhanni kezdtem. Itt ébredtem fel. A szerzetesek gyógynövényekkel kezeltek. A drogról is így szoktattak le. Apránként rájöttek, hogy lelki beteg vagyok. Ezért elkezdtek tanítani. Azt hittem az egész egy hülyeség, de... sokat segítettek. Mindent megtanítottak, amit csak tudtak, önzetlenül. És semmit sem kértek érte. Fél év alatt eljutottam oda, hogy nem kellett a drog. Nem volt rá szükségem ahhoz, hogy lássam az élet jó oldalát. Nem akartam visszamenni Amerikába, mert szerettem és szeretek itt lenni. Itt megbecsülnek anélkül, hogy bármit felmutatnál, tanítanak azért, hogy rájöjj mi a fontos. Azzal, hogy magamat tönkre tettem nem segíthettem a barátaimon. Rájöttem, hogy nem tehetek értük semmit, és arra is, hogy ezzel csak magamnak teszek rosszat. Hogy ők sosem akarnának így látni. 

Amy egyre szomorúbb lett, ahogy Rose beszélt. Mikor befejezte csak bocsánatot kért és ott hagyta őket. Dan már pattant is volna fel, hogy kövesse, de  ő csak intett neki, hogy maradjon. A betegsége járt a fejében. Ha elhagyja magát, ahogy az Apja teszi meghal mielőtt még élhetne... De, ha azt teszi amit Rose... akkor lehet, hogy szerezz magának pár évet... 

Sven és Aelin a nagynénjüket bámulta, majd Aelin megszólalt: 

- Tehát szektás lettél. 

- Ez nem szekta. - mondta Rose. - Ez egy kolostor. 

- Tehát szekta. - vágta rá Aelin.

- Nem. Nem az. Csupán segítenek megtalálni a.... a.... 

- Aaaaaa? - csillogott Aelin szeme. 

- A lelki testi békét.... 

- Erősen szekta szaga van. - vigyorodott el a kislány. - A nagynéném szektás. Az apám és az anyám halott. A bátyám művészeti könyv... Szép az élet.... 

- ANYAAAAA! - hallatszott egy magas gyerek hang a Rózsakert elejéből. 

- Itt vagyok! - mondta Rose, majd egy sötétbarna hajú kisfiú bukkant fel. 

- Fatime szeretné, ha átvennéd az első szintű harcművészettisek oktatását. - mondta aranyosan mosolyogva a kisfiú. 

- Mond meg neki Joe, hogy 5 percen belül ott vagyok. - felelte Rose, a kisfiú vidáman bólintott és kifutott a Rózsakertből. 

Sven és Aelin kérdőn fordult Rose felé. 

- Anya? Joe? - kérdezték kórusban. 

- Ha lány lett volna Dia lenne a neve. - válaszolta azonnal Rose. 

- És ki az apja? 

- Az.. lényegtelen... - válaszolta halvány mosollyal az arcán, majd felállt és kifelé indult a Rózsakertből. 

- Várjunk harcművészet?! - kiáltotta Dan. - ROSEEEE!!! Milyen harcművészet? - rohant a nő után. 

- Karate. - állt meg és várta be a fiút. - Van kedved...

- Ahaaaa! - szólt közbe Dan. 

- Gondoltam.... - mosolygott a nő. - Mégis csak Hallie Beckendorf fia vagy.

~~~

A Főlektorral való találkozást nem igazán mondaná sem Junie, sem Carmen jónak. A fickó valami francia ficsúr volt. Elég vén volt már, ráadásul a neve is fura volt. Desjárda, vagy Desjardins. Valószínűbb az utóbbi. Amint megpillantották a fickót egy rossz érzés kerítette őket hatalmába. Olyan volt, mint amikor az Anyjuk a vérükben olvas. Csak rosszabb, mert ő a gondolataikban olvasott. A fickó mindenféléről fecsegett, amiből a két Cortez, semmit nem értett. Ráadásul Carment egyre jobban idegesítette, hogy a Főlektor, Carter és Sadie folyamatosan az Anyjához hasonlítják.  

"Ingrid is roppant tehetségesen kiállta az első próbát" kezdte Sadie. 

"Nem látom annak okát, hogy ők mért nem lennének erre képesek mikor Ingrid olyan jól megoldotta" folytatta Carter. 

Mást sem hallgat az ügynökségen sem.... 

"Te vagy Ingrid Jackson ügynök lánya? Édesanyád az egyik legjobb ügynökünk". mondta mindig Barbara ügynök. 

"Ingrid Jackson? A nő, aki kémkedett nekünk az araboknál, na meg az oroszoknál" 

A nem létező töke tele volt azzal, hogy folyton az Anyjához hasonlították. Nem is ismeri az Anyját! Mi benne olyan nagy szám?! Miért isteníti mindenki az ügynökségnél, miközben pénzért embereket öl?! Mi ez a Kronoszos dolog?! 

Az Anyja mindig titkolózott előle, mindig azt mondta, hogy nagy dolgokra hivatott, de mi az a nagy dolog? A kulcs hajszában erősen kételkedik. Az ügynökség pedig az édesanyja birodalma. Az Anyja kéréseit sosem tudta teljesíteni... és... igazság szerint... egy idő után már nem is akarta teljesíteni őket, hanem mindig a szöges ellentétét csinálta. Ne csatlakoz az ügynökséghez! Az első legjobb gyerek ügynök, akinek mindenki nagy jövőt jósol az ügynökségben. Ne merészelj jelentkezni a játékba! Szia Anya! Itt vagyok és keresem a kulcsokat! 

Juniera tévedt a pillantása, aki a kezeit bámulta. A fiú nem figyelt a beszélgetésre, csak azon gondolkodott, hogy mennyi mindent nem tud a saját családjáról. Mit tud a nagyszüleiről? Hogy Annabeth Chase nagyon okos volt. Egy igazi géniusz. Athéné lánya. Segített Percynek 12 éves korában visszaszerezni a villámot, járt a szörnyek tengerén, rájött, hogy a hübrisze a büszkesége, tartotta az eget, amit Atlasznak kellett volna, túlélte. Bement a labirintusba, túlélte, küzdött a második titánháborúban és életben maradt. Elvesztette Percyt, majd megtalálta, küzdött Gaia ellen, isten lett, majd újra félvér. Egyetemre ment, szakított Percyvel. Egyiptomba került, összejött Percyvel. És utána? Megszületett Peter és Susan, majd Edmund és Ingrid végül Lucy. És velük mi van? Semmit nem tud róluk. Peter.... orvos volt. Nem is akármilyen.... Susan az Egyesült Államok első női elnöke volt. Edmund sikeres régész és geológus. Lelkileg romokban van, de még mindig egy földhözragadt zseni. Az Anyjuk pedig kém és titkos ügynök. Lucy, az egyik legjobb színész, táncos és énekes.

De ezen kívül mást nem tudnak róluk. De tényleg. Semmit sem. 

A beszélgetés végén őt és Carment egy földalatti piacra vitték, ahol Carter és Sadie furcsa alakú pálcát vettek nekik. Carmennek emlékeztetnie kellett az öccsét, hogy rá kell jönniük hol van a Holtak és az Élők könyve. 

- Hát el sem hiszem, hogy ezt mondom... - suttogta Carmennek Junie. - De azt hiszem kénytelenek leszünk könyvtárba menni...

A lány erre csak látványosan felsóhajtott. A család és a könyvtár régi cimborák. Ja... voltak. De mára csak Sven, Amy és Yui látja hasznukat. Ők Dannel együtt inkább az elektronikus dolgokban bíznak. A megfelelő adatokat  kell megadni és kiadja azt amit keresel. De a könyvtár.... megadott témákon belül fejezetek melynek egy része elképzelhető, hogy tartalmazza az információt... vagy pedig valami teljesen más blablát. És lassabb. Sokkal.

Sadie a kezükbe nyomott egy furcsa dobozt - Carmennek ismerős volt egy kicsit és hamar rájött, hogy az Anyja íróasztala alatt egy ehhez hasonló külsejű doboz van - majd egy furcsa pálcát és egy botot.

- Rendszerint a bottal támadunk. A pálcával védekezünk. - mondta a nő.

Carmen erre csak összevonta a szemöldökét, az Anyja a pálcával támadott.

- Át kell öltöznötök. - mondta Carter.

Junie magára nézett. Határozottan nem volt a legjobb állapotban, de nem hozott váltóruhát.

- Öhm... - kezdte. - Nincs nálunk más cucc.

- Tessék. - nyúlt pár göncért Carter, majd oda dobta nekik.

Carmen csak felvont szemöldökkel bámulta a zsákra emlékeztető pólót és nadrágot. Valamilyen növényi szövetből készülhetett. Viszont neki valami nagyon nem stimmelt itt. Ha az édesanyja tudott mágiát használni, miért nem használja? Talán azért mert a félvéri képességei elegendőek? Elképzelhető... de... miért pont Egyiptom? Miért pont mágia? Carmenben egyre inkább előtört az a furcsa érzés, ami Junieban is. Az a tipikus valami nem stimmel érzés. Megnedvesítette az ajkát és hagyta, hogy Sadie egy terembe vezesse őt, ahol átöltözhetett. Ezek után egy hatalmas kivájt barlangba ment, ahol Junie és Carter várta őket. 

A barlang tetejéből sugárban víz folyt egy szoborra. Junienak valahonnan ismerős volt a madár fejű figura. 

- Thot... - motyogta a fiú. 

Carter mosolyogva bólintott. 

- A nagymamátok volt egy ideig a gazdateste. 

Carmen a férfira kapta a fejét. 

- A görög istenek nem testszállók. Az egyiptomiak akkor miért? - kérdezte. 

Carter és Sadie összenéztek és úgy tűnt Juniéknak, hogy valamin nagyon gondolkodnak, hogy elmondják-e vagy sem. 

- Az isteneink ősibbek, mint a tietek...  és... nos... nem mindenhatók. A Duaton keresztül kapcsolódnak a gazdatesteikhez. Ha megtalálják a tökéletes embert, akkor a teljes képességük birtokába kerülnek.

- ÁLLJ! - emelte fel a kezét Junie, mintha iskolában lenne. - Mi az a Duat? 

- Az Alvilág. 

- Még egy?! 

Carmen erre felnevetett. Hát igen... a tolvajok világa, a görög mitológiai Alvilág és most az egyiptomi... Túl sok Alvilág kezd lenni. 

- Szóval az Alvilágban vannak az istenek? 

- Nem mindegyik. Ez bonyolult. És rohadtúl nincs hozzá kedvem, hogy részletezzem. - sóhajtotta Sadie, félre lökve a bátyját, aki készségesen válaszolt volna. 

Carmen és Junie innentől már tudta, hogy csak este lesz rá alkalmuk, hogy megtalálják a két mágikus könyvet. 

Késő este kerültek ágyba, ugyanis Carter és Sadie gondoskodott róla, hogy elkezdjék a mágiát megtanulni használni. Pár óra alatt annyira lefáradtak, mint még soha az anyjuk kiképzésén. Nagyon hasonló volt a kettő, csak itt varázsoltak nem tanították őket semmire, maguktól kellett rájönniük mindenre, és miután Junie kétszer futóhomokba süllyesztette a nővérét, belátták, hogy Carmen ebből sem örökölt sokat az anyjától. Ráadásul még valami éget gumi  ízű szart is kentek a nyelvükre, hogy jobban beszéljék a Mágia nyelvét. 

Éjszakára egy sötét zugba zárták be őket. Carmen és Junie a kis homokkőből készült ház egyik, másik sarkába fészkelték be magukat távol a másiktól. Junie a ház plafonját bámulta és azon gondolkodott, hogy egy lámpát igazán rakhattak volna ide. Vagy legalább egy gyertyát. 

- Carmen. Alszol? - suttogta a kisfiú. 

- Nem. - felelte Carmen. Persze, hogy nem aludt. Mindig féltékeny volt az öccsére, mert... mert az Anyjuk tőle nem várt el semmit. Mindig csak ő volt napirenden nála... Biztosra venné, hogy Ingrid azt akarná, hogy ő tudjon varázsolni, de a mai nap után.... Nagyon úgy tűnik, hogy Junie kapta ezt a Joker lapot a génektől. 

- Mennünk kéne... 

- Tudom. - lerúgta magáról a takarót és az ajtóhoz lépett. Ám az be volt zárva. - Most mi legyen? 

Junie óvatosan felemelte a kezét, majd lehunyta a szemét. Az ujjai körül hieroglifák jelentek meg. 

- Nyílj ki. - mondta alig halhatóan a fiú, mire az ajtó zárja csörrent egyet, majd kinyílt előttük a szabadulás kapuja. 

Junie elmosolyodott, míg Carmen egyre marcosabb lett. Megint az öccse viszi a prímát, mint a párbajon. Az öccse! Mindig ő volt a jobb, az erősebb, az okosabb, nem az öccse! 

Kisurrantak a házból és elindultak a sötétben a feltételezett Könyvtár irányába. Mikor mentek edzeni elhaladtak mellette és visszafelé is. Junie sötétben nehezebben emlékezett az útvonalra, de végül sikerült megtalálniuk a könyvtárat. 

Junie egy hatalmasat nyelt amikor beléptek. 

- Van valami ötleted, hogy ennyi könyv között, hogy találjuk meg? - kérdezte csendesen. 

- Te vagy a mágus. Használj valami kereső mágiát. - vágta rá bosszúsan a nővére. 

Junie keze ökölbe szorult. 

- Komolyan féltékeny vagy rám? - lépett az egyik polc sorhoz.

- Nem. Nem vagyok. - válaszolta Carmen. 

- Szóval az vagy. 

- Nem! Csak idegesít, hogy neked könnyen megy... Hogy pár másodperc alatt lenyomtál, mikor... 

- Mikor te vagy az idősebb? 

- Keressük meg a könyvet, majd ha leléptünk innen akkor vitázzunk. - felelte dühösen Carmen és bevetette magát az egyik sorba. 

Junie lassan utána indult és elkezdte nézegetni a polc sorokat. A szemével csak egy ideig nézegette a könyvek gerincét, majd inkább azon akadt meg a szeme, hogy kis agyagszobrocskák vannak a polc sorok végein. Az egyiket megfogta és felemelte. Egy ronda kis leegyszerűsített emberre hasonlított. Egy két helyen a festék már le volt kopva. 

- Carmen ez mi? - kérdezte a kisfiú. 

- Agyagszobornak tűnik. - felelte gúnyosan a nővére. 

- Na ne mond! És mit keres egy könyvtárban, vagy húsz darab kis agyagszobor? - Junie az egyik kezéből a másikba kezdte el dobálni a szobrot. - Tök jó ez a szoborember. Csak azt nem értem, hogy minek vannak itt. - húzta el a száját és emelte szemmagasságba. 

- Nem szoborember vagyok, hanem Usébti.

Junie kis híján majdnem elejtette a szobrot. Csak elkerekedett szemekkel bámulta a mozgó, élő, BESZÉLŐ agyagszobrot... vagyis usébtit. A szabad kezével megérintette a pulzusát, majd jó erősen belecsípett a bőrébe. Nem. Ez nem álom. 

- Mit bámulsz így? És csukd már be a szád! Nem vagy te hal! - Junie gyorsan becsukta a száját, mielőtt a szobor megint megszólal. 

- Carmen! - visított fel félig. - Beszél a szobor! 

- Mi?! - fordult vissza a sor végéről a nővére, majd amint meglátta a mozgó szobrot, ugyanis az kiugrott Junie kezéből, neki is leesett az álla. - Mondjuk a palló óta nem csodálkozom, hogy ez is beszél... Te mi vagy? 

- Usébti. - felelte Junie. 

- És az mit takar? - nézett inkább a szoborra, mint az öccsére. Micsoda véletlen, hogy pont az ő kezében elevenedett meg a szobor... 

- Megmondjátok mit akartok és amennyiben a könyvtárban van, vagy módomban áll idehozni megteszem. - felelte készségesen a szobor, miközben kimászott a kisfiú kezéből. 

- Tényleg? - kérdezte meglepetten Carmen. Kizárt, hogy ekkora mázlijuk legyen. - Akkor hozd ide a Holtak és az Élők könyvét. 

- Sajnálom kisasszony. De az nem áll módomban. - persze, hogy nincs mázlijuk... 

- Miért nem? - kíváncsiskodott Junie. 

- Mert a mágusok erős mágiával elrejtették valahol a sivatagban, ahová még nekünk Usébtiknek sincs belépési engedélye. - felelte a szobrocska. 

- Kár... - húzta el a száját Junie. 

Carmen viszont nem hagyta annyiban a dolgot, nem azért szállt szembe a pszichopata kamasz anyjával és viselte el, hogy az öccse jobb nála, hogy most feladja. 

- És... - gondolkodott. - Nincs hozzá térkép sem? 

A szobrocska hirtelen kiugrott Junie kezéből és hátra rohant a könyvektől teljesen máshová. Tekercsekhez. Szóval a könyvek csak figyelem elterelés... Ó bakker... hát persze... az egyiptomiak papiruszra írtak! Ostorozta magát Carmen. Az Usébti kihúzott egy tekercset, majd megállt Carmen lábánál és felnyújtotta. 

- Köszönöm. - vette el a tekercset a lány. 

A szobrocska csak meglepetten pislogott a szó hallatán, majd visszamászott a polcra és ismét megdermedt. 

Carmen és Junie az egyik kőasztalhoz sétált és felpattintották a henger alakú doboz tetejét. A papirusz azonnal kicsúszott. A két gyerek egyszerre nyögött fel. A túlnyomó többsége különféle rajzok voltak. Azaz egyiptomi hieroglifák. 

- Nincs angol nyelvű változat?! - nyögte Carmen, mire a szobor ismét megmoccant és egy másik tekerccsel tért vissza. 

Junie elvette és azonnal megnézte, mosolyogva pillantott fel a nővérére. 

- Remek. Ezt eltudom olvasni, mondjuk az ógörög jobb lenne.... Az nincs véletlenül?

- Sajnálom de nincs. - felelte az usébti. 

- Gondolhattam volna. Tessék. Itt az egyiptomi. - adta a szobornak a másik példányt Carmen, majd összehajtogatta a tekercset és a hátizsákjába süllyesztette. - Megvan mindened? 

- Igen. Még a varázspálcám és a botom is. - vigyorodott el a kisfiú, mire Carmen csak a szemeit forgatta. 

- Akkor ideje indulnunk. 

Újdonsült részem. Remélem tetszett, hogy felkeltsem érdeklődéseteket egy kicsit. Üzenem mindenkinek, hogy a következő részben Edmund és Selma bemutatóját követhetitek végig, amint megkísérelnek bejutnia az egyiptomi mágusokhoz. Véleményeteket a mostani fejezettel kapcsolatban várom commentben, vagy akár a hír hallatán is.