Hello! Na egészen hamar, csekély két hét alatt összekaptam magamat részben, remélem ezt a tulajdonságomat sikeresen megőrzőm, bár nem garantálok semmit... A résszel kapcsolatban nem jelentenék be semmit, csak annyit, hogy jó szórakozást hozzá és a véleményeteket tűkön ülve várom a comment szekcióban!

Amy Jackson mosolyogva vetette hátra a fejét Ethan vállára. A fiú egy csókot nyomott oldalról az arcára, majd vissza is temetkeztek a sorozatba. 

- Őszintén nem tudom, hogy vettél rá erre... - mormogta Ethan, mialatt megdörzsölte a homlokát. 

- Svennel a kulcshajsza után rászoktunk. Én szerettem. - vonta meg a vállát Amy. - Mondjuk Sven mindig megjegyezte, hogy a korszak ezen részében a kesztyűt teljes mértékben illetlenség volt levenni és a férfiaknak is kötelező volt társaságban a viselete, amit egyedül csak étkezés, dohányzás és kártyázás alatt vehették le, így sok jelenet kicsit tévesen mutatja a dolgokat. Ahogy az időnként elővillanó bokát vagy női combot is. 

- Egy élmény lehetett végig hallgatni Sven monológját... - gúnyolódott Ethan, mire Amy felnevetett. - Nem tudom, nekem kicsit sok ez a... Bridgerton család. Bár értem mért tetszik neked. Te is nagy családos vagy és igencsak megbotránkoztatnád drága apádat, ha kiderülni, hogy miket csinálsz velem és időnként Amandával. - mosolyodott el lassan a srác. 

Amy csak oldalba lökte, de magában mosolygott. Ha az apja tudná... Vagy fennhangon kifejtené, hogy mennyire ki van akadva, vagy csak megvonná rá a vállát, ezzel jelezve, hogy nem érdekli, vagy... olyan módon reagálna, amire Amy még csak álmában sem gondolt. 

- Nagyon fúrja az oldaladat az apám véleménye. - pillantott a srác szemeibe Amy. 

Ethan lazán megvonta a vállát, mialatt egy lágy puszit nyomott a lány halántékára. Amy lélegzete egy pillanatra elállt, majd olyan lassú és elégedett mosoly ült ki a szájára, mint még talán soha. Átkarolta Ethan nyakát és szembe fordult a fiúval. 

- Túl sokat hallottam a családodról. - felelte Ethan. - Susan, Peter, Kevin, Emily és ahogy akkor emlegették őket, az Angelo hármas... egy idősek voltak a szüleimmel. A családod mindig is vezető volt, főleg Edmund. Aztán... A titánháború után maga mögött hagyta a tábort, ahogy a családod többi tagja is. Sokan nem bocsátották meg nekik. 

- Miért mondod ezt el nekem? - simított az ujjaival a fiú tarkójára. 

- Nem tudom. Talán kicsit irigy vagyok, amiért egy ilyen legendás család része vagy. Még akkor is, ha tökéletesen tudom, hogy ti ezt nem élitek meg a rokonaiddal pozitívumnak. 

Amy elmosolyodott, majd előre hajolt és megcsókolta Ethant. A fiú egyik kezével átkarolta a lány derekát és az ölébe húzta őt, míg a másikkal a vörös tincsek közé simított. Amy teljesen a fiúhoz bújt, lassan simított végig a nyelvével Ethan ajkain. 

Akárhogy is bizonygatja Jane, hogy nem hozzá való Ethan, Amy imádott vele lenni. Szerette, hogy Ethan elfogadja őt, hogy képes annak látni, ami és soha nem próbálta megtéveszteni őt, mint más. 

Hirtelen hallott meg egy összetéveszthetetlen hangot, mire megszakította a csókot. Az ujjai között zöld színű mágia gyülekezett, majd hátra fordult és széthasította a küldött jelző buborékot Morgana erejével. 

- Miért is... edzettek azzal a fiúval, ha már jó ideje nem áll szándékotokban elapasztani a mágiát? - tette fel unottan Ethan a kérdést, mialatt leengedte a kezeit Amy derekáról. 

A lány lemászott róla és elkezdett felöltözni. 

- Mert Morgana ereje labilis és ha nem kontrolálom, akkor az fog engem. - vágta rá a lány, de az arcán düh uralkodott. Ethannel akart lenni, nem pedig Ian Cabra és Helen Smith képességét kivédeni egy órán át. 

Igen... Ian megkérte Helent, hogy kicsit segítsen be neki, mert... Amyvel nehéz.

Amy villámgyorsan vette fel a melltartóját, majd az alsóneműjét, utána a többi ruháját, a pólót, a nadrágot, a zoknit és a cipőt. 

- Utána visszajössz vagy haza mész? - vonta fel a szemöldökét Ethan. 

- Péntek van. - felelte mosolyogva a lány, miközben hátra pillantott a srácra. 

Ethan is elmosolyodott, majd elkapta a lány derekát és visszahúzta az ágyra. Amy játékosan felnevetett, majd csillogó szemekkel fordult hátra a fiú felé. Ethan az ajkával végig simította a nyakát. Amy hátra vetette a fejét a fiú vállára. Annyira maradni akart. 

- AMY! - jelent meg egy újabb mágikus buborék. 

Amy szemei zölden felvillantak, mire a buborék kristállyá fagyott és nagyot koppanva darabokra tört a parkettán. 

- Ne már... - nézett a barátnőjére Ethan. - Tegnap takarítottam!

- Megoldom. - nyomott egy puszit a srác ajkára, majd csettintett, mire varázslat révén az összes kristálydarab a szemetesbe repült. - Majd jövök! Szeretlek, szia! 

- Én is téged, szia! - csókolta meg hosszan a lányt. 

Amy elhagyta a kertesházat, majd futva megindult az elrejtett portál felé, ami a mágikus dimenzióba vezette őt, valahogy a teleportálást nem volt képes megtanulni, de nem bánta. 

Húsz perc késéssel ért be az edzésre. A tekintete rögtön megállapodott Helen Smithen, aki az egyik sarokban a háziját írta, csak akkor csukta be a lány a füzetet, amikor felpillantott és kiszúrta Amyt. 

- Ha nem jó neked az időpont... - kezdte a boszorkány. - Akkor rakjuk át későbbre, van jobb dolgom is, mint Morgana képességének kordában tartásába besegíteni... szívességből. - pillantott rosszallóan Ianre.

- Ugyan, akkor is késne mindig húsz percet, mert el van a pasikájával. - sétált Amyhez Ian.

Amy szemei résnyire összeszűkültek, ahogy meglátta a borostyán sárga szemű srácot. Igen. Valahogy pont ő jutott eszébe, amikor azt emlegette, hogy Ethan soha nem vágná át őt. Ian megtette. Nem is egyszer. 

- Mi van, nem kezdünk? Inkább csevegünk? - tárta szét a kezeit Amy, amiből mágia csapott fel. 

Ian gúnyosan elmosolyodott, majd hárította Amy támadását és Helennel együtt kezdték el ostromolni a lányt. 

Ian Cabra nem azért ragaszkodott az edzéshez és kérte Helen Smith segítségét, mert Amy Jackson nem tudta irányítani Morgana erejét, hanem mert... egyre inkább azt kezdte el használni. A könyvtárosi feladatoknál visszatartja az erejét, ahogy otthon is. De valahogy... Annál a fiúnál, a pasijánál, mindig jobban használja, mindig felbátorodik és Ian... Tartott attól, hogy egyszer valami bajt csinálna. A mágia alapvetően, ahogy a képességek is az érzelmektől függtek.

Helen tudta, hogy Iannek már elege van az edzésből, de nem ismert rajta és Morganán kívül más kettest, tehát szüksége volt a fiúra. Ő egyedül bármi van nem vihette volna Amyt. Ian nem magát az edzést utálta, hanem Amyt. Legszívesebben a fiú is úgy kerülte volna a lányt, mint ahogy Helen tette Sven di Angeloval. Hála Hekáténak a TÉT óta nem lett volna olyan eset, hogy találkozzon a fiúval. 

Egy órán át edzettek. Folyt róluk az izzadság, amikor végeztek és érezték, hogy Amynek végre sikerült a felesleges mágiát kiadni magából. A lány olyan gyorsan távozott, ahogy besétált. Nem beszélt Iannel, sem Helennel. Ez edzés volt, nem barátság. 

- Hogy lehettél ebbe a csajba egykor szerelmes? - pillantott Ianre Helen, mialatt visszasétált a házi feladatához és elkezdett összepakolni. 

- Akkoriban... más volt. - vonta meg a vállát Ian. - Visszahúzódó, csendes, okos... az utóbbi most is igaz, de... Miután ismét becsaptam őt... Nos. - húzta el a száját. - Fogalmazzunk úgy, hogy a nehezen felépített bizalmát is romba döntöttem. De... ezen már túl vagyok. 

- Oh, szóval összejöttél a skandináv boszival? - emelkedett a magasba Helen szemöldöke. 

- Nem arról volt szó, hogy a boszi degradáló kifejezés? - kérdezett vissza mosolyogva Ian. - Három napja járunk, ha érdekel. Neked is kéne egy pasi. Tovább kellene lépned Svenen. 

Helen elnevette magát. 

- Nem Sven miatt nincsen pasim. - vágta rá sértett hangon. - Nincs rá időm. Jövőre érettségit írok és be akarok kerülni egy amerikai egyetemre. Elegem van Romániából, a húgomból, a szüleimből, akik azt akarják, hogy maradjak meg a fenekemen... Németországban dolgoznak, ők beszélnek helyben maradásról?! Vicc... - húzta ki magát a lány és vette fel a hátizsákját a hátára. 

- Svennek volt pár csaja. 

- És ez verseny? Fogyasszak el öt palit, hogy én legyek előrébb egy kapcsolattal?! Tanulok. Nincs időm... pasikra. 

Azzal elhagyta a helyiséget, míg Ian felsóhajtott, főleg mert... Mióta ott van neki a barátnője, azóta sokkal könnyebbek lelki szempontból ezek a találkozások Amyvel. 

~~~

Sven di Angelo a fejét fogva röhögött a római tábor egyik lelátóján. Sam, Jane és Demetria idióta ötlete volt, hogy menjenek le a szokásos májusi római játékokra. Jane mellette nyerített, míg Demetria a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse a nevetését. Ugyanis... Sam éppen... Vívott. Legalábbis, nagyon próbálkozott, de Sven soha nem fogadott volna, hogy életben marad egy csatában az ereje nélkül. 

- Hogy lehet, hogy ilyen béna kardforgatásban? - tette fel a kérdést. - Jackson!

- Hát... - nyerített fel ismét Jane. - Végülis... Thalia se értett a kardforgatáshoz. Mondjuk nem hittem volna, hogy Sam pont ezt a tulajdonságát örökli nagyinak! 

Demetria hirtelen visított fel Sven jobb oldalán, mire nem csak a fiú, de még Jane is riadtan ugrott egyet ültében. 

- Mi a halál... - mormogta Jane. 

- Nyugi, csak a barátnője. - legyintett egyet Sven, majd biccentett Madisonnak, aki visszaintett neki és rögvest csevegésbe kezdett Demetriával. 

Sven visszafordult az unokatestvére felé, aki felvont szemöldökkel meredt hol a lányra, hol Svenre. 

- Igen? - döntötte oldalra a fejét Sven. 

- Honnan ismered a csajt? 

- Demetria mutatta be. 

- Áh. 

- Áh? - meredt értetlenül Janere a fiú. - Ezt mit jelent a szótáradban? Nem beszélek parasztul...

- Haha... - mormogta Jane. - Csak annyit, hogy aha, vettem. Oké. - fordult vissza a vívópálya felé és kezdett el ordítani, ahogy Sam a pályán pislogva meredt az előtte álló srácra, akinek valahogy sikerült kivernie a kezéből a kardot, tehát Sam nyert. - Ez mi már?! - robogott le a lelátóról a lány. 

Sven kedvelte a római tábor játékait. Sérülés nélküli bajvívások és most kivételesen nem ittak alkoholt a tornák előtt és alatt, mint az őszin, így még tudták is mi folyik a küzdőtéren. Az egyik kedvence az volt, hogy itt minden résztvevőnek kötelező volt valamilyen eseményen részt vennie. Sven általában a tudományos dolgoknak hódolt, most azonban fogadtak az unokatestvéreivel... pontosabban Jane-nel, Sam csak panaszkodott. Amelyikük a legtöbb játékot nyeri, azt a vesztes meglepi valamilyen ajándékkal. A másik, amit szintén szeretett ezen a helyen, hogy véletlenszerűen húzták ki a küzdőfeleket egy kalapból.

Sam döbbenten sétált vissza a lelátóra. 

- Akkor én vezetek?! - akadt meg ezen a tényen a srác.

- Ugye milyen hihetetlen?! - bosszankodott Jane. - Valld be, hogy csaltál! Használtad az erődet!

- Akkor kizártak volna. - vetette ellen Sam. 

Sven csak kuncogott az orra alatt, majd összeöklözött Sammel. 

- Szép volt. - tette még hozzá, majd a kommentátorra emelte a tekintetét, hogy megtudja ki lesz a soron következő párbajozó pár. 

- A következő két személy... - nyúlt bele a kalapba és húzott ki egy cetlit. - Az egyik... Sven di Angelo, vendég résztvevő!

Sven szélesen elmosolyodott, mialatt lerobogott a lépcsőn át az arénába. A kezében megjelent sztügiai vasból készült fekete kardja, majd megpörgette a kezében. Kellett már valami edzés, most a könyvtárosi meló miatt elhanyagoltál az utóbbi pár napban. 

- Nyomi! - hallotta meg Jane kiabálását, mire csak felmutatta a középső ujját a kuzinjának. 

- A másik pedig... Madison Bradford! Cseretáborozó!

Sven kérdőn nézett előbb a kommentátorra, majd a lányra, aki mosolyogva robogott le a lépcsőn és húzott le egy gyűrűt az ujjáról, ami rögtön karddá alakult. 

- Aphrodité lánya, hogy teljesít egy kardpárbaj során? - jegyezte meg halvány mosollyal a száján Sven. 

- Majd meglátod, Sven. - szegte fel az állát Madison. 

- A szabályok egyszerűek. Háromszori bevitt ütés karra, vagy lábra. Fejre és egyéb ágyéki területre tilos ütést mérni. - sorolta a kommentátor. - Lefegyverzés estén a párbajnak vége és a lefegyverző fél nyer. 

Sven megforgatta még egyszer a kardot és maga elé emelte, mialatt nem vette le a pillantását a lányról. Maddie szemei halvány fénnyel táncoltak, pajkosan és játékosan, arcára azonban higgadtság ült. Sven innen tudta, hogy ez egy nehéz küzdelem lesz, amitől mosoly ült ki az arcára. 

Amikor felharsant a kürt szó, Sven nyitott. Egyből rátámadt a lányra, nem akart hagyni neki esélyt. A lány felfogta az ütését, majd eltaszította magától. Gyors volt. Hihetetlenül gyors, annyira, hogy Sven szemei elkerekedtek, ahogy bekapta az első ütést a karjára. 

- Berozsdásodtunk, könyvtáros? - hátrált vissza Madison. 

- Ez csak a bemelegítés, Aphros csaj. - vágta rá Sven. 

A következő jelzésnél Sven kivárt. Madison rést hagyott neki, ahogy rátámadott, de jól blokkolta az ütését. Sven itt jött rá, hogy Madison... Jó harcos, sokkal jobb, mint az várható lenne egy Aphrodité lánytól, de akár fogadni mert volna, hogy a nagy Jacksonokkal is fel tudná venni a versenyt, ami egyet jelentett. Karddal necces, hogy leveri-e vagy sem. Hirtelen pördült meg és vágott a lány helyett a homokba. 

Madison szemét találta el a homokkal és így sikeresen bevitte az első ütését. A lány kitörölte a szeméből a homokot, majd mérgesen kapta a fejét Sven di Angelora. A fiú csak nézte, ahogy a lány arcán egy másodperc alatt átalakulnak az érzelmek. Úgy húzta ki magát és szegte fel az állát, mint egy királynő. Sven lassú mosolyra húzta a száját.

Ismét összecsaptak. Sven koncentrált, mialatt a trükkökre figyelt. A lány lépései folyamatosan változtak, de Sven nem hagyta magát. Mosolygott, pedig a lányt nem bírta kicselezni, de még sose volt ilyen izgalmas párbajban része. Nem jutott át egyikük sem a másik blokkján. Hirtelen harsant fel a kürt, ami azt jelezte, hogy harmincmásodpercük van egyikőjüknek bevinnie egy találati pontot, vagy lefegyverzést, különben döntetlen lesz a párbaj kimenetele. 

Mind a ketten kétszer olyan erősen és ravaszabban támadtak, de mindig átlátták a másik támadásait. Ha nem is tudták, valahonnan mindig beletrafáltak, hogy ki honnan fog ütni. Ha Sven jobb oldalról akart bevinni egy ütést, akkor Madison jobbról blokkolta azt. Sven hirtelen váltott technikát. Amikor Madison balról támadt, elhajolt az ütés elől, térdre vetette magát, kockáztatott, hiszen ha Madison gyorsabb, akkor veszíteni fog. A kardját megemelve karon vágta a lányt, majd tovább gördült a földtől. 

A kürt felharsant, mire felnevetett. Felkelt a földről, miközben elharsant a kommentátortól, hogy ő a győztes és Madison felé fordult. Két centi. Ennyi hiányzott a lánynak a találathoz, se több se kevesebb. 

- Most mázlid volt. - rázta meg mosolyogva a fejét Madison. 

- Nem voltam formában. - vonta meg a vállát Sven. - Ha abban lennék esélyed sem lenne. 

- Majd kipróbáljuk. Mit szólsz? 

Sven elmosolyodott, kinyitotta a száját, de hamarabb lépett hozzá Jane és ölelte meg őt, ami szokatlan volt a lánytól... Madison csak intett a fiúnak és elhagyta a terepet. 

- Komolyan... két centi híján eltalált volna! És akkor döntetlen lenne! Elpuhultál! - rótta a szemére Jane. 

- De győztem. - vágta rá a srác. 

- Jaja, tudom, de még így is holtverseny van közted és Sam közt! Ennyit a fogadásról. 

- Vaaagy. - kezdte Sam. - Jössz mindkettőnknek egy-egy ajándékkal!

- Azért a lófasznak is van vége! - kapta az ikrére a fejét. 

- Holtverseny? - lépett hozzájuk Demetria. - Menni akartok?! 

- Ja. - biccentet Jane. - Kilyannál alszom. 

- De ne már! Kihagyjuk a buli részt! Gondolom ruhát se hoztatok... 

- Én igen. - jegyezte meg Sven. - Nem tudtam, hogy elmegyünk arról. 

- Akkor te maradsz szuper! Sam? 

- Majd kívánok egy inget. - oldotta meg sajátos módon a fiú a "szép" ruhát. 

Demetria elmosolyodott, majd a négy barát megindult a kijárat felé, hogy Jane-től elbúcsúzhassanak. Az este hátralevő része nyugalomban telt. Sven és Demetria részt vettek a matematikai és mitológiai ismereti versenyeken, pardon... játékokon. Hét órakor, ahogy a Napkorona a horizont alá süllyedt, pedig megkezdődött a mulatság rész.

Sven fekete ingben sétálgatott a fáklyák között, amíg ki nem szúrta a svédasztalnál Demetriát és Samet. Mosolyogva lépett hozzájuk. 

- Majd akarsz táncolni? - kérdezte Sam a barátnőjét. 

- Aha, csak előbb együnk. - harapott bele azzal a lendülettel a csirkecombba. 

Sven felkuncogott a beszélgetés hallatán. Más pároknál biztos, hogy ez fordítva szokott elhangzani. A pasi enni, a csaj táncolni szeretne, de... hát. Már régebben is sejtette, hogy az Aphrodité lányok génállománya zseniális lehet, hogy konkrétan zabálnak és nem híznak el. Ezt Hallie Beckendorf és Demetria máig alátámasztotta.

A fiú végig nézte a kiöltözött, mulatozó tömeget. Persze... nem báli ruhák vagy ilyesmik voltak, inkább elegáns görög-római stílusú ruhákat viseltek a lányok, a fiúk egy része pedig azt a tógát, vagy mit csavartak lehetetlenül maguk köré, hódolva a római kori öltözéknek. Másik része inget, farmerrel és sportcipővel.

Sven nem tudta miért maradt... Sam és Demetria biztos, hogy ugyanazt az egymást kisajátító viselkedést fogják produkálni, mint amit mindig tettek az iskolában is. Elfordította inkább a tekintetét a párocskáról, főleg amikor azok meglehetősen bensőségesen és jó hosszan megcsókolták egymást. 

Sven nem volt féltékeny típus. Sok mindent elfogadott az életében. Azt, hogy a húga erősebb nála, hogy Amy bármikor képes leverni a terveit, mert egyszerűen jobban ért a stratégiákhoz, mint ő. Még azt is, hogy Dan szerencsével oldja meg az egész életét. Örült annak, hogy Jane és Sam megtalálta Kilyan és Demetria mellett a boldogságot és láthatóan... nagyon jól megvannak, hiszen a kulcshajsza óta mind a kettő együtt van a párjával. De azt nem tagadhatta, hogy a művészet ismeretein túl ő is vágyott valami másra. 

Sven a tömeget figyelte. Mindenki nevetett, beszélgetett és mulatozott. Titokban arra is vágyott... hogy egyszer képes legyen egy társaságban ilyen fesztelenül viselkedni. Még Amy és Carmen is megtalálta a helyét a bulikban, néha túlságosan is... Egyedül ő nem tudott mit kezdeni a hellyel, a zenével és az emberekkel. Szeretett volna beszélgetni, de nem tudta, hogy kezdjen hozzá, mert... nem szeretett ismerkedni, nem szeretett beleszólni mások ügyeibe. Amy életébe se szólt bele. A húgáéba egyszer próbált meg, hamar rájött, hogy esélytelen az egész. Aelin a maga ura, ahogy ő is. 

A szeme hirtelen állapodott meg egyetlen egy ponton, a fáklyás sor melletti úton. Egy másodperc alatt felismerte a lányt, még akkor is, ha neki féloldalasan állt és... egyberuhát viselt. Egy görög sifont. Hosszú ujjú ruha, ami a felkar alsó harmadától a csukóig futott fehér fényes anyaggal. A szoknya is ugyanilyen anyagból készült, ami deréktól combközépig, talán annak felső harmadáig tartott. A mellkasa és a rövidujjú része csipkéből állt, elől a szegycsontnál madzaggal lehetett kicsit állítani a mellbőségen és a dekoltázs méretén. 

Sven lassan elmosolyodott. Hiába forgatja úgy a kardot a lány, mintha Athéné gyermeke lenne, attól még a ruhából tökéletesen látszott, hogy valójában Madison Bradford Aphrodité lánya. 

A fiú eltűnődve nézte a lányt, aki egyik pillanatról a másikra kapta a fejét rá. Kisebb tömeg volt kettejük között, mégis tökéletesen ki tudták venni egymás arcát. Madison ajkára kedves félmosoly húzódott, olyan lassan, de mégis határozottan, hogy Sven ösztönösen figyelte meg. Puhának tűnt, számítónak, élcelődőnek és valahogy... vágyakozónak. 

Madison a fiú felé fordult és élesen felvonta a szemöldökét. Mintha... Azt kérdezte volna, hogy "mi a helyzet?" Sven az arcát vizslatta, a hosszúkás arcot, a hibátlan és puha bőrt és a szemekben megbúvó fényt. 

A fiú mosolyogva rázta meg, kicsit még hitetlenkedve is a fejét. Nem látott még ilyen pimasz Aphrodité lányt, inkább az emberre ráakaszkodó típust. Azt a fajtát, amelyik a karjához simult, hozzá tapadt és kisajátítóan belekarolt. 

A fiú végül csak Sam és Demetria felé biccentett, akik aranyosan összebújva beszélgettek. Madison vállai megremegtek az elfojtott nevetéstől. Értette Sven célzását. Ezek itt el vannak foglalva egymással, én meg állok mellettünk feleslegesen harmadikként. Miután a lány összeszedte magát elfordult kicsit Sventől, a táncolók felé és felemelte a kezét. Sven egy pillanatra teljesen elfelejtkezett arról, hogy tulajdonképpen némán, csak gesztusokkal kommunikálnak. A tekintete ugyanis megakadt a lánynak az ajkán, amiket most enyhén összepréselt, hogy leplezze a nevetését, de a mosolya ott bujkált a szája sarkában. Sven fejben elkalandozott, hogy... milyen lenne azokat az ajkakat megérinteni, esetleg többet csinálni velük. A fiú lassan összevonta a szemöldökét, ahogy próbált visszazökkeni a szituációba. A lány a táncolókra mutatott, majd magára. 

Tánc. Vele. 

Sven tagadóan megrázta a fejét. Ő nem éppen az a táncos fajta. Ért hozzá, Hádész ragaszkodott hozzá, hogy az alapokat megtanulja és egy-két egykor társastáncot oktató szellem mindig megjegyezte, hogy mennyire jól érzi a ritmust, ám attól még nem élvezte a táncolást. 

Madison morcosan lebiggyesztette az ajkát. Sven őszintén örült, hogy nem mellette állt a lány, hanem vagy öt-hat méterre, mert lehet, akkor nem tudott volna nemet mondani neki. Akkor lehet kézen fogta volna és behúzta volna a táncolók közé, hogy... Hogy mit is csináljon vele? 

Sven ismét megrázta a fejét. Maddie megvonta a vállát és megindult a táncolók felé. 

Sven követte őt a tekintetével. Nyelt egyet, ahogy a lány hosszú, kecses, de mégis izmos lábait meglátta. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy a lány nagyon jól tudja mik jutottak az eszébe, legalábbis erre utaltak a kimért léptek, amelyekkel szinte már vonult. Madison lazán sétált az egyik sráchoz, akit ismert már korábbról. Sven valahonnan sejtette, hogy ő is csereprogramos, mert nem tűnt rómainak. Nem volt meg benne az a harcias pillantás és testtartás. 

Pár másodpercen belül már a táncparkettként szolgáló részen táncoltak és Sven... Nem bírta levenni a szemét a lányról. Nem azt figyelte, hogy táncol a fiúval, nem is azt, hogy a lépések során a ruha szoknya része hol csúszik fel egy kicsit és pördül meg, pedig azt is megérte volna. A lányból áradó energiát figyelte, a mosolyt az arcán. Valahogy vágyott rá, hogy neki mosolyogjon így a lány, mint ahogy az előbb tette. Ő volt a hülye. Ha igent mondott volna, akkor most ő kapná ezt a mosolyt, nem az a... az a... az a fogalma sincs kicsoda! 

Hirtelen érzett meg a fiú egy kezet a vállán, mire elkapta a fejét a lányról és egyenesen Demetria pillantásával találta szembe magát. A barna szemek úgy mérték végig őt, mintha egy megfejtendő feladvány lenne, majd a lány Madisonra kapta a tekintetét. 

- Ez meg mi volt? - kérdezte halvány mosollyal a száján. 

- Csak volt egy néma csevegésünk. - vonta meg a vállát Sven. 

- Miről is?

- Nem érdekes... - nem akarta, hogy Demetria olyan dolgokat képzeljen bele az egészbe, amik nem valósak. Nem rég szakított Jessicával és... Nem egy Aphros csajra szeretne ráhajtani. Ám... Valami hirtelen a fejébe ötlött. - Mondd csak, Demetria. Volt valami más oka, hogy azt kérted kísérjelek el az Aphros kis találkozóra, azon túl, hogy ne hagyjam, hogy Mr. D felzaklasson? 

- És az összetört szíved meggyógyításán kívül? - emelkedett fel a lány szemöldöke. - Sam, hoznál egy kis bort, köszi! - hajolt a fiúhoz és nyomott egy puszit az arcára, majd megvárta amíg elsétált, hogy utána visszanézzen Svenre. - Nem volt. De úgy érzem a tudtommon kívül elindítottam valamit. 

- Nem. Semmit. - felelte a fiú. - Tudod, hogy jelenleg semmi  kedvem egy újabb barátnőhöz, akivel ismételten nem fog működni valamilyen okból a kapcsolat. - mert nem mágusok... a neje mágus lesz, ezt pontosan tudta Noah miatt. 

Demetria elmosolyodott, olyan tisztán, hogy Sven gyomra hirtelen összerándult, mert ez baljósabb volt bárminél. 

- Aha, azért találkozott a pillantásotok, legeltetted rajta előtte igencsak alaposan a szemedet és... beszéltetek némán egymással. Szavak helyett gesztusokkal. Te, aki olyan jól képes vagy forgatni a szavakat. - mérte végig alaposan a fiút, mintha csak érezte volna a lelke lüktetését. - És azért bámultad végig őt, még akkor is, amikor nemet mondtál az invitálására. Az eszed, a racionalitásod azt mondja, hogy ne légy szerelmes. De a szíved mást akar és... - a lány hirtelen hallgatott el. 

A szemei elkerekedtek, ahogy eszébe jutott, hogy még mielőtt Jessicával összejött volna Sven,  mit beszéltek Jane-el egyik haza utazásuk alkalmával a buszra várás során. Svennek lehetne tapasztalata a lányokkal, csak ő nem azzal gondolkodik, ami a lába között van, hanem a fejével... Akkor lesznek bajban, amikor Sven egyszer találkozik egy olyan csajjal... Akinél a lába közötti himbi-limbije fog működni az esze pedig csütörtököt mond.

Demetria felnézett Svenre és pislantott egyet, hogy összeszedje magát. 

- ...És... - agyalt azon, hogy hová akart kilyukadni. - Lehet esélyt kéne adnod, hogy ő döntsön. A szíved. Kivételesen. - mosolyodott el lassan. 

- Most mire is gondolsz egész pont... - a mondatot nem fejezte be, mert jobbra kapta a fejét, ahonnan Madison közeledett feléjük Sammel. 

Demetria most már nem mosolygott, hanem elvigyorodott. Ha valamit mindig is látott, az a rajongó, kezdeti még csak ábrándozó és érdeklődő, nem valódi szerelmi pillantás volt. Mondjuk a szerelmes pillantást is elég könnyű volt kiszúrni, de ott még nem tart Sven.

- Annyira örülök neked Maddie! Olyan rég láttalak! - ölelte át félig a lányt Sam, de csak óvatosan, hogy a két pohár bort ki ne öntse. Majd Demetriához lépett és átadta neki az egyik poharat. - Na, utána táncolunk? 

- Remek ötlet! - felelte Demetria. - Ti nem táncoltok? - nézett egyenesen Svenre és Madisonra. 

- Már felkértem lány létemre egy táncra. Nagyon csúnyán kikosarazott. - húzta el játékosan a száját Maddie. 

- Ne már! Tudsz táncolni! - fordult Sven felé Sam. - Akkor meg ne kéresd itt magad, amúgy is leverted kardforgatásban, legalább engeszteld ki egy tánccal. 

Sven már ki akarta nyitni a száját, hogy válaszával véget vessen az egész hadműveletnek, amibe Demetria kezdett bele. Valahogy... viszont ismét egy kéz állította meg, egy puha érintés. Madisonra kapta a fejét, aki kedvesen mosolygott rá. 

- Nem erőltetem, ha nem szeretnéd. - mondta. 

Demetria látványosan megforgatta a szemeit. Nem hitte el, hogy a féltestvére komolyan hárítja magától Svent, mikor már majdnem rávették Sammel, hogy táncoljon vele, pedig a párja általában nem vette észre ezeket a dolgokat. 

Sven a lány arcát nézte. A szemei megnyugtatóan fénylettek, olyan lágyan, hogy Sven... Kezdett elveszni bennük. Lesütötte a tekintetét és... El akarta utasítani, nagyon el akarta, de... valahogy képtelen volt rá. 

- Jó. Menjünk! - fogta meg a lány kezét és húzta maga után a táncparkettre. 

Demetria elkerekedett szemekkel meredt utánuk. Fogalma sem volt, hogy Madison direkt mondta-e ezt, vagy sem, de a válasznak nagyon is örült. Mosolyogva karolt bele Sambe és koccintotta össze a poharát a párjáéval. 

- Ügyes vagy! - kortyolt bele a borába. El kellett ismernie... a rómaiak borászati technikája roppant szorosan ott volt a görögöké mögött. 

- Köszi, de miért? - kérdezte Sam, mire a lány kérdőn felnézett rá. 

- Mert Svennek... lehet bejön Madison.

- Tényleg?! Ja, hogy ezért jöttél a tánccal?! - értette meg a srác. 

Demetria hangosan felnevetett, majd átkarolta a fiú nyakát és lehúzta magához egy csókra. 

- Szeretlek, kis értetlenem. 

- Én is téged... Most komolyan össze akarod hozni a féltesódat Svennel? - vonta fel a szemöldökét. - Jó ötlet ez?

- Nem én akarom. Szerintem Sven akarja. Csak még nem hiszi el. - nézett a táncparkettre. - Nem mondtad, hogy Sven tényleg tud táncolni.

- Mondtam, csak nem hitted el. - ölelte át a lány derekát hátulról. 

Sven... tényleg nem szeretett táncolni, de... valahol mélyen el kellett ismernie, hogy ez tényleg egész jó. Bár nem a tánc része miatt, hanem sokkal inkább, mert Madison nem a csendes táncoló volt, hanem a beszélgetős fajta. Mindenről kérdezte, a szavak csak úgy jöttek és ő is képes volt fesztelenül kérdezgetni a lányt. Sok témát hoztak fel. Madison kérdezett az eddigi életéről, a testvéréről, a kuzinjairól és a könyvtárosi melóról. Sven meg olyan hamar feloldódott, hogy nem is tudta mikor szűnt meg a kellemetlen gyomorszorító érzés, amit Demetria okozott neki. 

Még akkor is, ha bosszantotta, hogy a lány Sam mellett mosolygott az első táncuk alatt és határozottan nem táncoltak, hanem boroztak és őket figyelték. Aztán a második zenére történő táncuk alatt is. A harmadikon már nem, mert Sammel ők is csatlakozta a táncparkettre. Madison a negyedik szám után szólt, hogy inna valamit, így átmenetileg megszabadult Demetria tekintetétől. 

- Bocsi, nem bírtam Demetria pillantását. - szabadkozott Madison. 

- Akkor nem csak engem idegesít. - mosolyodott el őszintén Sven. 

- Nem. Egyáltalán nem. - vett fel egy pohár bort magának és Svennek is. 

- Köszi. - vette el a lánytól és csak akkor folytatta a csevegést, amikor már kiitta a pohara tartalmát, ahogy lány is. - Tudsz valami nyugisabb helyet? 

Madison mosolyogva biccentett.

- Lassan egy éve vagyok itt, elég jól ismerem ezt a tábort. - azzal a felhúzott sátrak között megindult a tó felé. Sven látta, hogy a lány nagyon is ismert utakon jár, mint aki roppant gyakran menekült ide. 

- Gyakran vonulsz el ide? - vonta fel a szemöldökét Sven, ahogy neki dőlt az egyik fa törzsének. 

- Mondhatni. - a lány eleget ivott, hogy beszédesebb legyen, aminek Sven minimálisan örült. Legalább nem kellett témákat felhoznia. - Tudod, nekem csak féltestvéreim vannak, akikkel nem vagyok valami szoros kapcsolatban. Az apukám összetalálkozott Aphroditével, nagy volt a szerelem köztük, de... Az anyámnak apám csak egy állomás volt, aki ugyan lelkileg megérintette, de annyira nem, hogy mellette maradjon. Az olimposzi szabályok miatt alapból sem tehette volna meg. - figyelte a lány a kifeszített víztükröt, mintha fókuszálnia kellene, hogy felidézze a sztorit. - Apám elfogadta, nem tehetett mást. De kapkodott, ott voltam neki én, a munkája és az a sok emlék, ami fájdalmassá vált a számára a hetek és hónapok elteltével. Elvett egy nőt, amikor három éves voltam. Nincs róla sok emlékem, mert három éven belül el is váltak. Apukám nem dolgozta fel teljesen Aphroditét és ezt a nő is érezte. De született egy ikerpár a házasságukból. Az öcsém és a húgom, ők nem rég töltötték be a tizennégyet. 

Sven magában elmentette az információt, hogy Madison féltestvérei Dannel, Junieval és Linnel egyidősek, majd végzett egy gyors fejszámolást. 

- Akkor tizennyolc vagy. - jelentette ki. 

- Majdnem pontosan egy hónapja. - bólintott a lány. - Azon túl... van egy rahedli féltesóm anyai ágról is. Csakhogy jó legyen. - mosolyodott el. 

Sven a lány ajkait nézte. Azt a mosolyt, ami mindenről képes volt elterelni a figyelmét. Megfelejtkezett egy pillanatra arról, hogy könyvtáros, arról hogy félvér, hogy a szülei elhunytak és a dédapja nevelte fel az Alvilágban. Még a kulcshajszáról is elfeledkezett. Arról, hogy a mai napig Mr. Palmer őrzi a 35 kulcs 32 darabját a Könyvtár egyik termében. Hirtelen nem tűnt olyan megrázónak az a tény, ami valahogy mindig beleszőtte magát az álmaiba. A halála. Hogy egyszer valószínűleg Irana keze által meg fog halni. Még Noah sem tűnt annyira ijesztőnek, pedig máig retteg valamilyen szinten attól a kilenc éves kisfiútól, akivel Romániában találkozott. Rettegett, ugyanezért rettegett tőle, amiért a halálától is. Két kimenetel, két olyan kimenetel, amit még távolinak érez, amivel tizenhat éves korában nem és azóta sem tudott megbékélni. Túl sok információ volt, túl sok lehetőség, ami ellen ösztönösen tenni akart. 

Sven azt érezte, hogy a sorsa meg van pecsételve, hogy az életét valaki egy táblán irányítja és a döntése pusztán a kijelölt út ösvényeire irányulnak. Madison mellett viszont... ez a kellemetlen érzés, ami feszítette belülről... A tény, hogy Noah anyja egy mágus lesz... Ez volt az a tény, amiért közel minden kapcsolatát engedte, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múljon. Ezért váltott át barátságra Ava Dickensonnal, Déméter lányával. Ezért nem harcolt Tracy Blackért, amikor az Apollón lány azt feltételezte... nem feltételezte, pontosan tudta, hogy nem szerelmes belé, hiszen így is volt és szakított vele a lány. Ezért... utálta magát, hogy megtetszett neki Jessica Ludge, mert belerángatta abba a világba, amiről pontosan tudta, hogy egy halandónak sok lenne, mégis megtette. Madison Bradford viszont... benne volt valami, amitől azt érezte, hogy... talán kijátszhatná a sorsot. Talán mellette megfelejtkezhetne a kötelékről is, hiszen... nem érzett még egyik barátnőjénél sem olyan erős vágyat arra, hogy megcsókolja, mint nála. 

- Használsz rajtam... valamilyen... - kereste a szavakat Sven, főleg mert Madison legalább egy perce bámulta őt és várta, hogy megszólaljon, csak Sven teljesen elmerült a fejében. - Mondjuk azt, hogy Aphrodité féle elme ködösítő varázslatot? 

Madison felnevetett, pedig Sven nem viccelt. 

- Ha tudnék se élnék ilyesmivel, Sven di Angelo. Minek ringatnám magamat hamis szerelmi bűbáj áldozataként? - vonta fel a szemöldökét, mialatt ajkára számító mosoly ült. - Nem örököltem ilyen képességeket anyámtól. A szeretet minden sebet meggyógyít, ha nem is azonnal. Én ezt örököltem.

Emiatt kezdte el Sven egyre tisztábban látni a kapcsolatát Jessicával és... A fiú szemei elkerekedtek, ahogy összerakta a kirakós darabkákat. Nem hiába kezdett el apránként ráeszmélni erre, hanem mert Madison segített neki és így a lelke azon része, ami kétségbeesetten próbált nem beleesni a sorsként nevezett tátongó mélységbe... Valahogy kezdte megtalálni az útját el onnan. 

- Látom érted az erőm működését. - csillantak meg lágyan a lány szemei, majd valamilyen furcsa erő foglalt benne helyet. - Különben is. Nem kellenének nekem szerelmi bűbájok, hogy bármilyen romantikus érzelmet is kiváltsak belőled. Akkor nem bámulnál így. - vonta meg a vállát. 

- Mért, hogy bámullak? - döntötte enyhén oldalra a fejét Sven, mialatt neki is dőlt a fa törzsének, de közben végig Madison felé fordult. Nem vette le róla a szemét, kételkedett benne, hogy egyáltalán képes lenne rá. 

- Előtte hadd kérdezzek valamit. Voltál már valaha szerelmes, Sven? Olyan igazán magával ragadóan? Olyan fél méterrel a föld felett járó, elvakult szerelmes? 

Volt valami a lány hangjában, amitől érezte, hogy ez egy elég fontos kérdés. Jól lehet azt nem értette, hogy miért és... nem tudta rá a pontos választ sem. Visszagondolva arra rájött, hogy Ava egy menekülés volt Helen Smith elől. Tracy... Benne volt valami, ami megfogta. A vadsága és a betörhetetlensége leginkább, de nem tetszett neki annyira, hogy meg akarja zabolázni. Jessica... Őt az intellektualitása miatt kedvelte meg. De nem. Nem volt szerelmes beléjük. Akkor a szakítások is jobban megviselték volna és Avaval szinte kizárt, hogy barátok lennének a mai napig, ha szerelmesek lettek volna ténylegesen egymásba. 

Helen... Ő egy kényesebb téma volt. Egy kötelék mellett lehet egyáltalán az ember szerelmes? Mindenesetre... Helen valóban magával ragadta, mellette nem érdekelte őt a kulcshajsza, a feladatai, ott tényleg elvakult. Aztán kiderült, hogy Helen becsapta és megtévesztette őt egész végig és hirtelen magához tért a legzordabb rémálomból, a valóságból.

- Nem tudom. - felelte végül. 

Madison elmosolyodott, de nem volt vidámság benne, csak szomorúság. 

- Ki vágott át? 

Sven összevonta egy pillanatra a szemöldökét. 

- Honnan tudod, hogy... 

- Az anyám a szerelem istennője. - ennyit mondott csupán. - Sokat kell még tanulnom, de... elég sok mindent fel tudok már ismerni.

- Egy lány. Egy mágus. Elég régen, lassan közel három éve. - hiszen augusztusban lesz három éve, hogy Annabeth meghalt és elindította a kulcshajszát. - Hazudott nekem a megismerkedésünk pillanatától kezdve. Egy hét volt csupán, de... - nem beszélt erről még senkinek sem ennyire részletesen, csak Amynek. - Az alatt elég jól megismertük egymást, legalábbis én azt hittem megismertem. Megtetszett, az első lány volt, aki megtetszett. Megbíztam benne, feltétel nélkül, aztán kiderült, hogy... átvágott. Megtévesztett. Hazudott. 

- És eddig minden kapcsolatod egy menekülés volt előle. - nem kérdezte, kijelentette és ez egy pillanatra megrémisztette Svent. 

- Megválaszoltam a kérdést. - nyelt egyet Sven, hogy összeszedje magát, mert... a lány bele látott és ez legalább olyan ijesztő volt, mint amikor Helenben megbízott és aztán a lány átejtette őt. - Te még nem. 

Madison mosolygott és ez a mosoly szinte rögtön lágyabb színbe vonta Sven félelmét és a rossz emlékeit, amik Helenhez kötődtek. 

- Úgy bámulsz... - pillantott végig rajta Madison, olyan tekintettel, amitől Sven szerette volna a kezét a lány nyakára simítani, magához húzni és megcsókolni. - Mint aki legszívesebben nekem esne és megcsókolna. 

Madison szemei lámpásként fénylettek. Nem használta Aphrodité erejét, nem örökölt ilyen képességet, csupán megtanulta már a fiúk ezen pillantását felismerni. Volt rá alkalma itt és a Félvértáborban is, nem beszélve azt az időt, amit a halandók világában töltött. 

Sven most nem ijedt meg, pedig arra számított, hogy ez a válasz a lelkébe fog marni, helyette elmosolyodott. Tényleg ezt akarta. Kár lett volna tagadnia. 

- És ha így van? - vonta fel a szemöldökét. 

- Tudod Sven... Én nem vagyok könnyű falat. - mézédes volt a lány mosolya. - Több szempontból sem. 

- Melyik lány az? - őszintén kérdezte. 

- Vannak könnyebb esetek. Jó pár tesóm például az. 

- Ez... azt jelenti, hogy itt és most nem tudnálak megcsókolni? - nem tudta honnan jött a kérdés, mert... ő nem szokott ilyen lenni. Rámenősnek rámenős, ha tudja, hogy mit akar, de... nem csók kérdésben, hanem randiban. 

Madison felszegte az állát, mialatt lesütötte a pillantását. Egyszerre árasztott magából felsőbbrendűséget, ártatlanságot és hatalmat. Sven gúnyos félmosolyt engedett meg magának, ami abban a pillanatban letörlődött az arcáról, hogy a lány közel hajolt hozzá. Az illata teljesen körbe vette Svent. A levendula és rózsa keveréke fejbe kólintotta egy pillanatra, mert a következőben már ráeszmélt, hogy alig pár centire van tőle Madison ajka. 

Sven ledermedt. Kerek szemekkel bámult a lányra, akinek a szemében különös tűz villant meg, majd a fiú füléhez hajolt. 

- Pontosan azt jelenti. - suttogta. - És tudod miért? Mert én fogom eldönteni, mikor csókolhatsz majd meg. Jó éjt Sven! - azzal megpördült, de Sven elkapta a csuklóját és olyan gyorsan tolta neki a fa törzsének, hogy Madison hátra hőkölt. 

Sven a lány elkerekedett barna szemeit nézte. Nem félt tőle. Sventől nem is szoktak, ő többnyire túl jámbor hozzá, hogy megijedjenek tőle az emberek, nem úgy, mint a húga. Aelintől az emberek menekültek, tőle... Sventől a fiúk tartottak, a lányok pedig... A rossz fiút látták benne, akit jó útra kell téríteni. Nem kellett. Sosem kellett. 

- A Jackson türelmetlenek. - szólalt meg végül Sven. 

- Úgy rémlik Angelo a neved, nem Jackson. - döntötte neki a fejét a lány a fa törzsének, mire Sven tekintete a nyakára siklott. 

Olyan jó lett volna lehajolni és végig csókolni, megérinteni a bőrét és... Ő annyira nem ilyen szokott lenni. Ez a lány... 

- Azért ötvenszázalékban még is csak az vagyok. - felelte a fiú, mialatt elengedte Madison csuklóját és helyette óvatosan a nyakán simított végig, de alig pár másodperc erejéig, hogy utána hátra lépjen. - Mit csinálsz jövőhétvégén? 

- Majd jelzem. Sűrű a program a Jupiter táborban. - vágta rá Madison. - Jó éjt, Sven! 

- Jó éjt, Madison. - tette zsebre Sven a kezeit és figyelte a lány alakját, aki a híd felé vette az irányt, hogy minél hamarabb visszatérjen a légiójához. 

Sven megindult vissza a buli felé, még akkor is, ha az ereiében lüktetett a vér. Akkor is, ha a lány után szeretett volna menni, mert másra sem vágyott, csak arra a makacs tekintetre. 

Alig közelítette meg a tömeget, amikor egy szőke haj koronát megpillantott, aki a tűztől nem messze szobrozott. Aztán kiszúrta a felé közelítő alakot is, akinek halvány narancssárga ruhája, szinte kígyóként tekergett a lábai körül. 

- Te merre jártál?! - korholta le Demetria. 

- Beszélgettem a húgoddal. - válaszolta Sven, de nem állt meg, Sam felé tartott. 

- Féltestvér. - vágta rá Demetria. - Még pedig közel 2500 évvel fiatalabb nálam. 

- Az nem nehéz teljesítmény egy ókori csajtól. - mosolyodott el a fiú. 

- Mi volt? Hm? Vagy egy órája eltűntetek. 

Sven megtorpant és Demetriára nézett. Kinyitotta a száját, majd be is csukta. A tekintete a híd felé vándorlott, ahol a légió tölti a kiképzési időszakot, amiben cseretáborozók is részt vehettek immár jó pár évtizede, hála... nos. Többek között az ő családjának. 

Demetria hátra fordult, követte Sven pillantását, majd visszatekintett a fiúra, aki immár őt nézte. 

- Belezúgtam a féltestvéredbe. - mondta ki. 

- Tudom. 

- Ő is tudja.

- Nem nehéz. - vonta meg a vállát Demetria. - Csak légy eszednél és hallgass a... 

- Nem... 

- Parancsolsz? - vonta fel a szemöldökét a lány. 

- Tudod... van egy olyan érzésem, hogy sok mindennél leszek, csak éppen észnél nem. Sőt. Ebben szinte biztos vagyok. Mikor indulunk haza? Lassan mennék. - vagy lehet Madison után megy és abban nem lesz semmi köszönet, ha minimum megcsókolja a lányt, bár lehet ha megérintené sokkal messzebbre menne. 

- Azért ne akard elrabolni a húgomat, mint Hádész Perszephonét. - húzta el a száját Demetria. 

- Pedig nem egy rossz ötlet. - mosolyodott el Sven. 

- Mi a téma? - ért hozzájuk Sam. 

- Megyünk haza! - felelte Demetria. 

- Szuper. Te, mit csináltál eddig Madisonnal? Ennyire elcsavarta a fejedet? - fordult a szőkeség Sven felé. 

- Hát... Elég nagy sikert aratott. Ha tudni akarod, beszélgettünk. 

- Flört is volt? 

- Nevezhetjük annak. - fogta meg Sam és Demetria kezét Sven, majd beleolvadt a fáklyák lángja nyomán keltett árnyékokba és elhagyta a római tábort. 

~~~

Madison Bradford mosolyogva sétált végig az úton, elhaladt a barakkok mellett, majd elsétált a fürdő előtt, amíg el nem ért a hetes cohors-hoz. Tudta, hogy még mindenki bulizik, így arra számított, hogy egyedül lesz, amikor belép az épületbe, ám a lámpa égett odabent. A mosoly lehervadt az arcáról. Feltépte az ajtót és már szóra nyitotta a száját, amikor kiszúrta a vörös hajú nőt, aki unottan lapozgatott egy magazint a közös használatú helyiség kanapéján. 

- Szia, anya. - húzódott mosoly a lány szájára. 

- Maddie! - rikkantotta Aphrodité és tette le a magazint. - Már azt hittem sose érsz ide! 

- Oh. Akkor nem Sven di Angeloról akarsz beszélni? 

A nő arcára olyan ragyogó mosoly ült ki, hogy Maddie rögtön tudta beletrafált az anyja látogatásának okába. 

- Nem változol. Csak Demetriát keresed fel az ügyes-bajos dolgaiddal. A többi véredet mindig akkor, ha egy fiú jön a képbe. - vágta rá. 

- Ez a munkaköröm és imádom! - vigyorodott el a nő. - De mondd csak, Maddie. Nem azt mondtad nekem, alig egy hete, hogy... Sven di Angelo nem olyan nagy durranás, mint ahogy azt a féltesóid hiszik? Akik még posztereket is csináltak róla?

- Nem is volt az. 

- Mi ez a múlt idő? - lépett a lányához Aphrodité. 

- Nem zavar a római tábor?

- Ugyan már a szerelem mindenhol szerelem! Ennyitől nem zavarodok össze, különben is. Időnként pont elég őrült a szerelem. Nos... Mi volt az a múlt idő? 

- Van a srácban valami. - vallotta be Madison. 

- Tudom. Válogatós. Mindegy kit küldök a nyakára... Egyszerűen... Sosem esik bele rendesen. 

- Demetriával küldetted a nyakamra? 

- Pont ez a szép benne. - pislogott lágyan a nő, mialatt tökéletesre rúzsozott szájában fehér fogai szinte ragyogtak. - Nem terveztem el! Csak megtörtént. Megfogtad őt és ezt pontosan tudod. 

- Az nem jelenti azt, hogy kezdek is vele valamit. 

- Kicsi szívem... - csücsörített enyhén a nő. - Csak mutatom. - jelent meg egy tükör a kezében. - Ha nem kezdesz vele valamit, az a kis fény... ki fog hunyni, mert neked tetszik az a fiú. - kezdte el megigazítani a sminkjét.

Madison nem akarta bevallani, hogy az anyjának igaza van, de a szíve mélyén tudta. Imádta ezt a kis játékot, Sven pillantását, ahogy irányította kicsit őt, direkt tapogatta a határt, hogy a fiú hol ugrana neki, meddig tudja visszatartani magát. 

- Nem volt még igazán szerelmes. - mondta Maddie. 

- És nem is vágyott igazán még senkire sem. 

De most rá igen. Ez számított, nagyon sokat számított. 

- Még eldönti a szívem, hogy mit szeretne. Jó éjt, anyu! - akart hátra sétálni a női lakrészbe, ahogy átöltözzön és lefeküdjön aludni. Holnap kemény nap vár rá és Mars fiai és lányai sokkal keményebbek itt, mint a görögöknél. Nem akart felsülni. 

- A szíved rég döntött, csak kéreted magad. 

- Néha nem árt vezetni a fiúkat, hagyni hogy fussanak utánunk, nem de? 

- A Jacksonok nem futnak. Döntenek. - húzta ki magát Aphrodité. - És ha eldöntik, hogy megszereznek valakit, akkor az az övéké lesz. Ha van valami, ami nem változott ötven év alatt, akkor az ez. 

Madison csak egy futó pillantást vetett az anyjára. 

- Nem mondtam, hogy kikosarazom, csak azt, hogy fusson egy kicsit. - mosolyodott el, amit Aphrodité is viszonzott, majd a nő egy pukkanás és parfüm illat kíséretében eltűnt. 

Madison még akkor is mosolygott, amikor lefeküdt aludni. Kíváncsi volt mi lesz még itt. 

~~~

Helen Smith összerándult gyomorral lépte át a házuk küszöbét. Hangtalanul csukta be maga mögött az ajtót, még direkt egy védőbűbájt is maga köré emelt, hogy senki se vegye észre, hogy haza ért. Kibújt a cipőjéből, majd azt is egy hang nélkül tette be direkt a fiókos szekrénybe, még akkor is, ha ezzel reggel megkockáztatta azt, hogy tovább tart kijutnia a házból, de legalább most nem fogják kiszúrni, hogy itthon van. Reggel pedig suliba kell mennie, ennek elég jó indoknak kell lennie, hogy az édesanyjától megszabaduljon, ha mást nem akkor holnap estig. Bár Helen reménykedett benne, hogy a legközelebbi kiutazásáig valahogy sikerül elkerülnie. 

Helen édesanyja, Kovács Rebeka nem volt egyszerű eset. Hekaté lánya volt, egy félisten, aki Romániában született és cseperedett fel, de nem az édesanyja, vagy a félisteni születése tette őt kifejezetten nehéz esetté, hanem a viselkedése és az átélt élete. 

Helen bizonyos mértékig büszke volt a családjára. Az anyja és az apja is mindent megtettek, hogy két lányuk, Helen és Zita számára a lehető legjobb életet biztosítsák... Bár Helennek meggyőződése volt (a húgával ellentétben), hogy csak akkor lenne igaz ez a mondat, ha Zita születése után rövidesen nem csak ők mennek ki dolgozni Németországba, hanem az egész családot kiköltöztették volna. 

Helen emiatt sosem értett teljesen egyet a szülei nevelésével. Mit nem kaphattak volna meg az ottani oktatásban, amit Romániában igen? Aztán az évek elteltével rájött, hogy lehet ennek más oka van. 

Az anyja... Nos... Nem mondhatni, hogy jó anyai kép volt előtte, az állandóan varázsoló és soha meg nem látogató Hekaté személyében. Még akkor se, ha Hekaté olyan mértékben kitüntette Helen nagyapját a figyelmével, hogy nem egy, hanem két félvér lánnyal ajándékozta meg, attól még nem volt ott. Nem nevelte a lányait, nem anyáskodott felettük, satöbbi. Ez azonban nem volt mentség Rebeka számára, ugyanis Márta, a húga, egyben Helen és Zita nagynénje mindig ott volt a két lánynak. Anyjuk helyett anyjukká vált az évek alá és Helen mindent, de mindent megadott volna időnként, hogy tényleg ő legyen az anyja. 

Rebeka házsártos volt, utasítgató, az a személy, aki nem szerette, ha körülötte vita, rendetlenség és legfőképp fejetlenség van, amibe bizony a mágiát is bele sorolta. Az anyjuk ugyanis... nem szeretett varázsolni. Az idősebb lánya pedig a folyamatos varázslással bizony a fejetlen kategóriába tartozott. Helen sosem kapott rá választ, hogy miért. Márta... a nagynénjük más volt. Ő szeretett varázsolni, szerette a trükköket, amit a H.V.M. előtt Helen megtanult azt mind neki köszönhette. 

Helen egy pisszenés nélkül osont fel az emeletre és tette be maga után a szobája ajtaját. A gyomra még mindig görcsben állt, örült, hogy evett az edzés előtt, mert bizony minden étvágya elment. Általában az anyja ezt hozta ki belőle, amióta betöltötte a tizenhatodik életévét. 

A szülein a legszebb szóval élve is nehéz volt kiigazodni, még akkor is ha meglehetősen általánosak voltak az elvárásaik, legalábbis Helennel szemben. Legyen jó tanuló, ezt teljesítette. Szeretett új ismeretekre szert tenni, az idejét mindig is jól tudta beosztani, ritkán keveredett csak el a határidők és teendők tengerében. Tanuljon minél több idegennyelvet és az anyanyelvein kívül beszéljen minimum egy idegennyelvet anyanyelvi szinten. Romániában született, erdélyi magyar, tehát rögtön két nyelvet (még ha a románért nem különösebben volt oda) anyanyelvi szinten beszélt. Az angolt kiskora óta tanulja és már tavaly letette a felsőfokú angol nyelvvizsgát, hála többek között Ian Cabrának és még néhány brit, skót, ausztrál és amerikai mágusnak, mint mondjuk Zoya Royal. 

Viszont... És leginkább ez idegesítette Helent... A szülei mindig arra bíztatták, hogy álmodjon nagyot és ragadjon meg minden lehetőséget, hogy azokat beteljesítse. Ezt tette a H.V.M. idején és sikerre is vitte a Jacksonoknak és Zoyának hála a mágia visszahozását. Ám ezen túl a másik nagy álma az volt, hogy kiszabaduljon ebből az országból. Sosem érezte, hogy ő ide tartozna, neki túl sok és túl nagy tervei voltak, olyanok amikre nem találta meg a lehetőségeket Romániában. Tehát Helen nagyot álmodott. Ki akart jutni az Egyesült Államokba, tanulni akart, olyasmit, ami érdekli, ami elég kreatív, nem kötődik asztali munkához és lehetőleg... tudja alkalmazni a mágikus képességeit is benne, még akkor is, ha trükköznie kell hozzá. Amikor pedig Helen a szülei elé állt tavaly, amikor specializációt lehetett választani a líceumban, azaz középiskolában és elmondta, hogy mekkorát álmodott... Akkor a szülei elkezdték visszafogni. Ne menjen el, maradjon Romániában, mit kezdene egy vadidegen országban, hogy boldogulna, mi van ha eltéved, elvesz... Itt jött rá Helen, hogy valójában Márta, azért vigyázott rájuk, hogy leadja a drótot, még akkor is, ha Gábor és Rebeka egy kicsit sem nevelte a gyermekeiket és helyette a szükséges megélhetést és jó életszínvonalat szerezték meg Németországban. 

De Helen nem erre vágyott és baj, hogy azt várta, hogy a családja támogatni fogja az álma elérésében? Még Anna, Ervin és Lisa is támogatta. Sőt Ian és Natalie Cabra is, akik még kicsit irigynek is tűntek, amiben nem kételkedett Helen. Oroszország sosem a liberális gondolkodásmódjáról volt híres és talán valami sosem változik. 

Az utolsó dolog, ami a szüleivel kapcsolatban kifejezetten idegesítette az a párkapcsolati kérdés volt. Egészen addig amíg be nem töltötte a tizenhetet, valahogy az anyja és az apja hallani sem akart a fiúkról. Sőt, szinte már drasztikusan el volt tiltva a pasiktól és bármilyen programtól, ami a pasizáshoz volt köthető. Ez nyilvánvalóra a húgára, Zitára nem vonatkozott. A húga ugyan csak augusztusban fogja betölteni a tizenötöt, míg Helen szeptemberben lesz tizennyolc éves, ám a húga vele ellentétben már három pasit elfogyasztott. Helen őszintén szánta szerencsétleneket, de valamiért a pasiknak mindig az enyhén ribanc lelkű lányok jönnek be fiatalkorukban, tehát végső soron a saját maguk által ásott gödörbe estek csak bele. Illetve... szinte minden srác ismerősével ez történt, kivéve... Svent... ő nem ilyen volt, ahogy Ian Cabra sem erősítette ezt a tábort. 

De visszatérve a lány szüleire... Mióta Helen egyre közelebb került a tizennyolcadik születésnapjához valahogy a nincs pasizás egyik hónapról a másikra váltott át, a "mikor lesz már végre pasid" témára. Helen itt jött rá arra, hogy a szülei sekélyes emberek, akik hiába dolgoznak Németországban, attól még adnak a falu véleményére és hiába élnek a 21. században, valahogy mintha a középkorban ragadt volna ez a kis falu minden közeli és távoli lakójával együtt, hiszen a lassan tizennyolc éves lány, az már vénlány, aki egy srácnak sem kell és örökké a szülei nyakán fog csüngeni és még unoka se lesz... Nevetséges. 

Helent csak ezen csekélységek idegesítették. Várta, hogy a szülei ismét kimenjenek több hónapra dolgozni. Remélte, hogy a nyáron egy kötelező családi nyaralással megússza az egész dolgot, vagy legjobb lenne, ha... 

- HELEN! - a lány megdermedt a szobájában. 

Villámgyorsan cikázott át a fejében, hogy lehet azt kellene tettetnie, hogy lefeküdt aludni. Az óra szerint azonban még csak este nyolc óra volt. Ki hinné el, hogy ilyen korán már alszik? Hiába korán fekvő típus, azért nem ennyire. 

Helen annál is gyorsabban lódult meg az ágya felé. Ha megtudná játszani, hogy elaludt, akkor megkímélné magát egy kellemetlen beszélgetéstől... Kivel is? Az anyjával vagy az apjával? Hirtelen nem tudta melyik lenne a rosszabb variáció, ahogy azt se melyikük is kiáltotta a nevét.

A lány beesett az ágyába és magára rántotta a lepedőt. Lehunyta a szemét, nem foglalkozott még a kontaktlencsével sem. Ennyitől nem lesz baja, csak lépjen le az őse...

Az ajtó kinyílt, Helen pedig egyenletesen vette az orrán át a levegőt. Kicsit szétnyitotta a száját, éppen csak annyira, amennyire Zita említette, hogy alváskor elnyílik az ajka.

- Tudom, hogy az előbb jöttél haza. - az apja hangja volt. Ez még talán egy fokkal jobb, de ha az apja itthon van, akkor... - Anyukád elment segíteni nagymamádnak. 

Helen kicsit megkönnyebbült és mivel a kelleténél hangosabban fújta ki a száján át a levegőt, ami az előbbit alátámasztotta, így kénytelen volt kinyitni a szemeit. Az apja kék szemeit nem örökölte, amikkel a férfi éppen végig mérte. Azt a sunyi, csínyokon törő szempárt Zita kapta, amit Helen nem bánt. Az anyja barna szeme (amit Helen tőle örökölt) minden kétséget kizáróan sokkal ijesztőbb és szúróbb tudott lenni, ami meglepően sok mindentől mentette már meg a lány életét. 

- Igen? - tolta fel magát Helen ülőhelyzetbe. 

- Nem kérdezem meg inkább mi volt ez a kis megtévesztő hadművelet, mind a ketten jobban járunk. - mondta kimérten az apja, mire Helen összepréselte az ajkait. 

Nehéz két olyan szülővel szót érteni, akik két-három havonta járnak haza Németországból és akkor sem maradnak egy hétnél tovább velük. Technikailag... Ők nemzették őket. Aztán ennyi. Márti nevelte fel őket. 

- Mit szeretnél Apa? - vonta fel a szemöldökét Helen és hagyta figyelmen kívül a mondatot. 

- Emlékszel a bátyámra? - kérdezte rögtön Gábor. 

Helen nem ismerte jól a nagybátyját. Annyit tudott, hogy ő is mágus és egész pontosan hat évvel idősebb az apjánál. A férfi elkezdte az egyetemet még Romániában, majd cserediák program révén másodéves korában lehetősége volt kimenni Angliába tanulni. A nagybátyja élt vele és kinn is ragadt. Mellé összeismerkedett egy jogász lánnyal, aki két évvel idősebb volt nála. Addig-addig járt rá, amik a lány el nem kezdett járni vele (ez nyilván valami családi vonás lehetett, mert Gábor is így nyerte el Rebeka szívét, aki négy évvel volt idősebb a férfinál). Gábor ekkor még líceumba járt, akkor tájt kezdte meg középiskolás tanulmányait, tehát jogosan neheztelt a bátyjára, ami éveken át így is maradt. 

- Igen. Mi van vele? - támaszkodott meg a térdén, miközben próbált rájönni, hogy mi folyik itt. 

- Nem olyan régen felvette velem a kapcsolatot és kíváncsi rád és Zitára, így meghívott titeket a nyár egy részére Londonba. - jól hangzott. Túl jól. 

- Aha... - kereste a rejtett lapokat, de az apja mesterein tudta időnként előadni, hogy a szándékai tiszták. Ezért is alkalmazták őt a munkahelyén olyan szívélyesen. - Nem azt mondtad, hogy... helytelen, hogy maga mögött hagyta a gyökereit. 

- De, de úgy vélem nyelvi szinten sok fejlődést adhat nektek... pontosabban Zitának. - neki sose ment az angol, pedig turizmus irányba szeretni tovább tanulni, oda aztán kell. 

- Én meg vigyázzak rá? - tippelt Helen. 

- Igen és ha valóban amerikába szeretnél tovább tanulni, akkor nem árt, ha a szleng nyelvet is megtanulod. - ezt vehette volna bóknak is a lány, de tudta, hogy az apja számára ez inkább rosszallás, mint támogatás. 

- És mikorra tervezi egész pontosan ezt a nyaralást? - vonta fel Helen a szemöldökét. 

- Július 25 és augusztus 30 között várnak titeket. A részletekről majd később.

Helen alig láthatóan biccentett egyet, majd ahogy az apja távozott elővette a telefonját és felment a közösségi média oldalára. Nem szerette az okostelefonokat. Alig használta mióta a mágia visszatért és más alternatíva lehetőségei is voltak a kapcsolatok fenntartásra. Most viszont nem volt más eszköze. 

Rögtön az apja profiljára ment, akinél ott volt a nagybátyja neve, aki még születése előtt megváltoztatta a nevét, amikor megszerezte az Egyesült Királyságban az állampolgárságát. Levente Smith. 

Helen alaposan megszemlélte a férfit, próbálta felkutatni az emlékeiben az arcát. Hasonlított az apjára, ezt rögtön megállapította. Barna haj és a lélegzetelállító kék szemek, amik mindig csínytalanul fénylenek. A boszorkány átkattintott a nagybátyja feleségének profiljára, aminek a tetején az Emma Smith (Ward) név állt. A nő mosolygós volt, a szemei igazi boldogságtól fénylettek, amin Helen nem lepődött meg, mivel a háttérben a Stonehenge látszott. Nyilván egy kiránduláson készült a profilkép. Szőke haja egy szoroskontyba volt összefogva, kék vagy szürke szeme pedig, mint az már említésre került, ragyogott.

Helen tovább kattintott, át az unokatestvéreire, akikkel utoljára szintén tíz éve találkozott. Halványan rémlett neki, hogy két fiú és egy lány volt. A fiúk az idősebbek, a lány a fiatalabb. Az egyik srác... A nevére nem emlékezett, de arra igen, hogy nagyjából vele volt egy idős. 

- Olly, Ayden és Ella Smith. - suttogta magának Helen, mialatt elhúzta a száját. 

Olly profiljára kattintott előbb. A srác 20 éves, másodéves a Manchester Egyetemen mechatronikai mérnök szakirányán. Helen meglepetten felvonta a szemöldökét, amikor rájött, hogy mennyire hasznos dolog az internet. Még arra is rájött, hogy van egy vele egy idős barátnője a srácnak, egy bizonyos Riley Atkins, aki 20 éves és a gazdasági szakon van, szintén a Manchester Egyetemen. Továbbá Helen arra is rájött, hogy indiai felmenőkkel rendelkezik a lány. 

Ayden következett a szemrevételezésbe. Hirtelen ugrott be Helen fejében a srác gyermekkori arca, főleg mert ugyanúgy csillogott a szeme, mint akkor. A fiúval végig fogócskázták tíz évvel ezelőtt a... mire is utaztak vissza Romániába? Talán... Egy esküvőre? Igen. Lehet. Nagyjából tíz éve volt Helen másik nagybátyjának, Ferencnek az esküvője egy román hölggyel, akit Helen nem kifejezetten kedvelt, Elena Manole. Ez volt a nő lánykori neve. Ikreik születtek, két kislány, Aurora és Flavia. Arra már nem emlékezett Helen, hogy hány évesek a kicsik, csak arra, hogy a hölgy megtagadta a gyerekektől a magyar nyelvtanulást és Ferenc ahelyett, hogy kiállt volna a hagyományaiért inkább behódolt a nőnek. Ott szakadt meg a kapcsolat a család azon ágával. 

Helen elmosolyodott arra az emlékre, hogy Aydennel alig értették egymást. Helen akkor még nem tanult angolul, de ott döntötte el, hogy érdekli ez a nyelv. Ayden meg csak pár szót ismert magyarul, a mondatok nehezen mentek neki. Néha nem is tudta ragozni őket, mégis... Tökéletesen értették egymás gyereknyelvét, a csínyeket és minden mást és hamar egy követ kezdtek el fújni. 

Ayden most már nem az a kisgyerek, de a szemében ugyanaz a fény égett. Bármikor kicseszhet veled annak ellenére, hogy a profilja szerint 18 éves. Helen nem látott a srác adataiban kapcsolati státuszt, de annyit tudott, hogy ez nem jelentett semmit. Helen összevont szemöldökkel nézett egy képre, ami egyértelműen egy kerti sütögetésen készült, még pedig a fiú haveri körével. Egész pontosan négy sráccal. 

Helen alaposan végig mérte mindegyiket. Az afroamerikai beütésű, sötétebb bőrű srác egy nyársat fogott a kezében, amelynek a végén a virsli lángolt. A fekete hajú, kicsit sárgásabb tónusú, valószínűleg ázsiai felmenőkkel rendelkező srác hátra vetett fejjel nevetett a haverján. Ayden a tenyerébe temette az arcát. A barna göndör hajú srác szintén nevetett rajtuk. Az utolsó fiú pedig, aki még a képen volt, egész pontosan belógott, mivel ő készítette a szelfit sötétszőke hajú volt, mély barna szemű és vigyorgott. 

Helen hirtelen nagyon nagy késztetés érzett, hogy ilyen átlagos élete legyen. Vagy... Legalább legyen egyetlen egy olyan napja, amikor megteheti, hogy kinn a kertben sütöget a barátaival, anélkül, hogy feladatai lennének. Talán ez a kis rokonlátogatás jót fog tenni neki és végre pihenhet. Még Zoyával is meg kell beszélnie ezt az utazást. 

Helen rákattintott a kép címére, ahol ott sorakoztak a képhez megjelölt személyek. Erről jött rá, hogy az afroamerikai srác neve Cameron Gallagher, az ázsiai Finley Poole, a barna hajú Eliot Jones, míg a sötétszőke, aki a képet készítette az Victor Isham. 

Helen elhúzott szájjal kattintott az utolsó srác profiljára. Látszott, hogy nem a közösségi médián élte az életét, alig volt róla valami infó, bár ez az egész barátitársaságra jellemző volt. Helen annyit kiderített, hogy mind az öt srác a Westminster középiskolába járnak, ami közel helyezkedik el a Buckingham palotához. Arra is rájött, hogy jövőre kezdik meg végzős évüket, tehát a fiúk valóban Helennel egyidősek. 

A lány hirtelen rázta meg a fejét. Egy pillanatra fogalma sem volt róla, hogy mit keres Victor Isham profilján, mikor ő az unokatestvéreit akarta megszemlélni magának. Gyorsan kattintott rá az utolsó, egyben legkisebb testvérre, Ella Smith profiljára. 

A lány az anyjára ütött, ezt már a képből is tökéletesen látta Helen. Ella 16 éves, szintén a Westminster középiskola tanulója. Róla és a baráti köréről is volt fenn kép. Helen jócskán meglepődött, hogy a lánynak többségében fiú barátai vannak. 

Helen szobájának ajtaja hirtelen nyílt ki és Zita lépett be rajta. A húga kék szemei kétségbeesetten csillogtak. 

- Ugye apa csak viccel?! - kérdezte. 

Helen elmosolyodott, most még nem fáradozott azzal sem, hogy lecsessze a húgát, amiért nem kopogott, mielőtt bejött a szobájába. A tekintete elég büntetés volt. 

- Szerintem jó ötlet. - mondta ki őszintén Helen. 

- De ne már! Én nem akarok egy hónapon át Angliában porosodni! 

- Miért? Lennél inkább itt? - vonta fel a szemöldökét a nővér. 

Zita vágott egy fintort, mire Helen csak győzedelmesen elmosolyodott. 

- Szerintem jó lehetőségeket fog nyújtani ez az utazás. - folyamatosan mosolygott, mert... hosszú idő után végre jó előérzete volt. 

Ha Ayden megmaradt annak a mosolygós fiúnak, aki kicsiként volt, akkor... Helen még magának sem vallotta be, de... valahogy hitt abban, hogy az öt sráccal jóban lehetne. Szót értene velük. Még akkor is, ha halandók. 

~~~

Madison nem kereste Svent a következő hétvégén. Olyan fáradt volt a heti edzésektől, hogy szombaton délig ki sem mozdult az ágyából. Vasárnap végig segédkezett a pakolásban, takarításban és a következő hadgyakorlatra a pálya előkészítését. Hétfőtől péntekig kiképzésen volt. Ami azt illeti sokkal szigorúbb kiképzésen, mint amit a Félvértáborban a korábbiakban valaha is kapott. A szombati napot ismételten délig ágyban töltötte.

A későre nyúlt reggelijén tudta meg a lány, hogy a praetor hívatta őt. Madison káromkodva hagyta ott a reggelije maradékát és sietett a praetorhoz. Az ajkait összepréselte, ahogy megtudta, hogy a hétvégén sem pihenhet, ugyanis egy küldetést kapott... Társak nélkül. 

Bevett szokás volt ez a görög táborozók esetében. Ha úgy ítélte meg a római tábor, hogy a cserediákjuk már eleget tanult, akkor jön az egyéni küldetés, ahol kifejezetten kijelentik, hogy nem vihet magával társat. 

Madison meghallgatta a szokásos próféciát, amit szinte feleslegesnek tartott. Nem tudta meg, hogy mit kell pontosan megtalálnia, ahogy azt sem, hogy merre induljon. Ráadásul egyedül volt. 

Amint elhagyta a jósdát a barokk felé akart indulni, hogy felszerelkezzen fegyverek terén, mert másra nem számíthat, csak magára és a fegyvereire. Ekkor látott meg egy ismerős alakot a chorosok közt sétálni. 

Madison önkénytelenül is elmosolyodott. Lassan indult meg az idegen felé, akkor a római táborba általában bulizni járt és nem kiképzésekre. Azt megkapta a dédapjától, Hádésztól. 

- Hát te? - kérdezte Madison. 

- Elgondolkodtam azon, hogy ki lettem kosarazva. - válaszolta Sven di Angelo, ahogy megfordult és a lányra nézett. 

Madison csak enyhén oldalra döntötte a fejét. 

- Úgy rémlik megmondtam neked, hogy igen sűrű a menetrend a római táborban. - incselkedett a hangjával. - Most is éppen egy küldetést kaptam. 

- Akkor feleslegesen jöttem? - húzta el a száját Sven. 

Madison tudta, hogy attól a vihar szürke szempártól kezdett el remegni a térde. A torkában egy apró gombóc alakult ki, ahogy Sven... Őt nézte. Ugyanúgy, mint a rendezvényen, mint akinek hozzá kellene lépnie, szüksége lenne rá, hogy hozzá érjen a lányhoz és hogy... 

Maddie vett egy mély levegőt. 

- Attól tartok. - felelte és indult meg a lakrésze felé, hogy átöltözzön és elhagyja a tábort. 

- A társaid hol vannak? - kérdezte Sven, miközben lemaradva két lépéssel követte őt. 

- Nincsenek. Egyéni küldetés. - vágta rá Madison. 

Sven megtorpant egy pillanatra, olyan hirtelen, hogy Madison ránézett. A fiú arcára egyértelműen az aggodalom jelei ültek ki, amitől Madison szíve egy pillanatra hevesebben kezdett el dobolni. De csak egy pillanatra. 

- Mi az, hogy nincsenek?! - lepődött meg Sven. - Mindig felajánlják... 

- Ez a római tábor. Itt mások a szabályok. - vonta meg a vállát Maddie. 

Sven csendben indult meg arra, amerre a lány megindult korábban. Madison felzárkózott hozzá és halkan tették meg az utat Madison lakrészéig. Sven a nappaliban megállt, végig tekintett a hely lakóin. Tudta ki kinek a gyereke. Egy pillanat elég volt hozzá, hogy rájöjjön, de csak biccentett nekik. Nem akart beszélgetni velük. 

Nem azért jött ide, hogy Madison miatt aggódjon. Valóban érdekelte, hogy a lány felültette, vagy sem, mert... Érezte azt az energiát. A lány tekintetét és... Amikor Aaronnek mesélt róla múlt hétvégén... A srác két dologra hívta fel a figyelmét. Az egyik természetesen várható volt: hajtson rá. Rá is akart. Ezt tudta. A tónál folytatott beszélgetés óta tudta, hogy pontos legyen. A másik... Aaron döbbent arca volt, amit hamarosan mosoly váltott fel, miközben fennhangon kijelentette, hogy... "nocsak, Sven di Angelo szerelmes? Azt hittem nem érem meg ezt a pillanatot ilyen korán!" 

Sven meg... nem ijedt meg. Kicsit sem. Akkor ijedt meg, amikor Madison nem kereste őt. 

Madison átöltözött. Lecserélte a Jupiter tábor lila színű egyen pólóját egy egyszerű narancs felsőre és rövid farmerre. Hátizsákja tömve volt nektárral, ambróziával, fegyverekkel, térképpel, váltásruhával, az anyjától kapott ajándékkal, élelemmel és vízzel. Ahogy kilépett a lakrészéből a lakótársai sok szerencsét kívántak neki, Sven meg megindult vele a kijárat felé. 

- Azt ne mondd, hogy velem akarsz jönni. - jegyezte meg Madison, ahogy élértek a folyóhoz. A Kis Tibrishez. 

- Könyvtáros vagyok, félvér és egy Jackson. Kell ennél több? - kérdezte pimaszul, mire Madison megállt és felé fordult. Mérgesen próbált meg tekinteni a srácra, de a szürke szemek... nem ült bennük pimaszság, csak... aggodalom. 

Madison lenyelte azt a mondatot, amit az előtt akart szóvá tenni, hogy meglátta a fiú szemeit. Nem vagy eltelve egy kicsit magadtól? Ez volt a kérdése... De... Nem azért mondta Sven, mert nagyra lenne magával. 

- Te féltesz engem? - kérdezte a lány. 

Sven összepréselte az ajkait. 

- Mondjuk, hogy eszembe jutott az, amikor a társaiddal beléd futottunk a semmi közepén, ahol a Léhvonalak alatt a szükség háza volt, benne egy gyilkossal, aki... megölte volna a húgomat és az unokatestvéreimet, ha a ház nem menti meg őket. A te társaidat nem voltak ilyen szerencsések. 

Madison lesütötte a tekintetét. Nem akart gondolni erre az emlékre. Nem volt rá hajlandó, mert... könnyebb volt így. Ha végig gondolta volna, hogy mit kellett volna tennie, akkor eljutott volna odáig, hogy megmenthette volna őket és akkor rosszul érezné magát, amiért nem tett semmit, hogy életben maradjanak. Sokkot kapott. Akkor. Ott. Sokkot kapott. Nem mérte fel a lehetőségeket, amiket tanult, hogy a veszélyt bárki és bármi hordozhatja magában. Meglepődött, hogy Sven ott van és Katie... Azt hitte, amit Sven, hogy egy ártatlan halandó, akit meg kell védeni. 

- Elboldogulok egyedül is. - emelte fel végül az állát Madison. 

- Azt mindjárt gondoltam. - állta a lány tekintetét Sven. - De... Ha van valami, amit megtanultam a kulcshajsza és a könyvtárosi lét alatt, akkor az az, hogy nem jó dolog egyedül lenni egy küldetés alatt. 

Sven egyedül nem lett volna képes végig csinálni a kulcshajszát, ahogy a könyvtárosi feladatokat sem. Szüksége volt a családjára. Szüksége volt Amy eszére, Dan ravaszságára és Aelin kegyetlenségére, hogy teljesítsen. 

Madison gondolkodva végig mérte Svent. Római tábor lakó, vagy cseretáborozós valóban nem jöhet vele. Ezt a praetor is kiemelte, de... Sven nem római és nem cseretáborozó, hanem Jackson, az Alvilág gyermeke. De... attól még szabály szegés lenne a rómaiak soraiban, mondjuk ő valójában görög. 

- Ne maradj le. - válaszolta végül Madison és indult meg az alagút felé, de Sven elkapta csuklóját. 

A lány hátán végig kúszott a bizsergés, ahogy a feje ösztönösen ahhoz az érzéshez társította az érintést, amikor Sven befordította háttal egy fa törzsének. 

- Mit keresünk pontosan? - kérdezte a fiú. 

- Valamit, ami nem illik a képbe... 

- Van pár ilyen dolog, elég sok helyen. Egy egész album tele van vele a Könyvtárban. 

Madison szemei hirtelen húzódtak össze egy egészen aprócska réssé. 

- Akkor talán ott kéne keresgélnünk. - vetette fel, mire Sven beolvadt az árnyékok közé és magával vitte a könyvtárba Madisont is. 

~~~

Sven di Angelo azt figyelte, ahogy Madison végig lapozza az albumot. A lány barna szemei elmélyülten tanulmányozták az oldalakat. Sven szívesen segített volna a lánynak, de Madison abban a pillanatban félre hessegette, ahogy megmutatta neki az albumot, ami tömve volt furábbnál furább ügyekkel. Így Sven inkább mással töltötte az idejét. Egészen pontosan azzal, ahogy a lány a roppant puhának tűnő kezeivel lapozgatott, időnként megállt és az újságcikkeket tanulmányozta, mintha megtalálhatná benne, hogy pontosan mi is lehet a feladata. Sven viszont csak azon agyalt, hogy meglepően puha a keze, ahhoz képest, hogy mindig kardot forgat. 

Madison hirtelen nézett fel a fiú szürke szemeibe. Sven kérdőn felvonta a szemöldökét, mire a lány horkantott egyet és visszafordult az albumhoz. Sven most már el is mosolyodott, csak onnan tudta, hogy a lány pontosan látta a mosolyát, hogy hirtelen kicsit szorosabban fogta meg az oldal sarkát, éppen csak annyira, hogy megtörjön a papírlap. 

Sven nem szólalt meg, egy pillanatra sem akarta elrontani ezt az édes kis játékot. Hatással volt Madisonra, ezt nagyon jól látta abból, ahogy a papírt szorította. A fiú megtámaszkodott a könyv tartóján, közvetlenül Madison mellett. Rögtön fejbe kólintotta a lány levendula és rózsa egyvelegű illata. 

Sven megrázta a fejét. Tényleg segíteni akart a lánynak. Jó... azért, mert tetszik neki. Igen. Ebben már nincs kétsége. Madison az elmúlt két hétben mindenhová belopta magát az életében. Eleinte csak a legtermészetesebb helyeken csapta meg a lány illata, majd apránként mindenhol. Először Perszephoné kertjében. Volt, hogy jó pár másodpercre megállt a levendula és a rózsák környékén, hogy érezze a lány illatát. Aztán már a szobájában, Hádész palotájának folyosóin, a suliban... Túl sok helyen ütötte fel a fejét az illata.

Aztán, ahogy közeledett a megbeszélt hétvége Sven egyre izgatottabb lett. Már nem olyan izgalom járta át, mint amikor vizsgája lesz vagy egy szörnnyel küzd. Ez pozitív volt. Várta, hogy újra lássa Madisont. Nagyon várta. Aztán Madison lemondta a Jupiter tábor ügyes bajos dolgaira hivatkozva a találkozót. Sven itt még nem esett kétségbe. Csak várt. Ekkor már az álmaiba is belopta magát Madison és furcsa mód... az álmok minden egyes alkalom után egyre élénkebbek lettek. Eleinte csak a lány alakját látta. Igazából lehetett volna egy random lány is, de Sven Madisonnak azonosította az alakot. A soron következő éjszakán nyilvánvaló lett, hogy a lány valóban Madison. Az arca, a szemei, a haja, minden tökéletesen megegyezett, csak a viselkedése nem. Az más volt. Úgy viselkedett, mint egy kegyetlen lény, ami el akarja csavarni Sven fejét. Az álom rendszerint beszélgetéssel kezdődött, évődéssel. Mindig Madison kezdte, Sven meg folytatta. Aztán... Aki hamarabb elvesztette a türelmét (rendszerint Sven), az megcsókolta a másikat és ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a lány Madison... Nem állt meg az álom a csóknál.

Sven még sosem várta ennyire az éjszakákat, mint az utóbbi egy hétben. Félig azért, hogy gyorsabban teljenek a napok, félig pedig azért, mert... imádta ezeket az álmokat. Aztán Madison ismételten lemondta a hétvégét. Sven ekkor esett kétségbe, mert azon az éjszakán volt a legélénkebb álma, a csókolózás a kiinduló pont volt. A vége meg... hát... teljesen más. Ezek miatt került a római táborba. Félt attól, hogy Madison felültette és kikosarazta, még akkor is, ha ezt nem tartotta valószínűnek. 

A Jackson család tagja. Olyan a félvérek között, mint a halandóknál a BTS, One Direction, Selena Gomez, Britney Spears, Johnny Deep vagy más korabeli sztárikonok. Tehát... nem kellene megerőltetnie magát, hogy különösebben felkeltse a tábor leány tagjainak figyelmét. Ez sajnos egy tény. Sven kicsit sem örült ennek, főleg azok után, hogy a Déméter, Aphrodité és Apollón bungalók lány lakói végig üldözték a táboron a kulcshajsza után, de kénytelen volt elfogadni. És ennek alapján szinte lehetetlen, hogy Madison kikosarazza. Ha meg azt akarja, hogy fusson utána... Akkor pokolian jól csinálta. 

- Ez lesz az! - mutatott egy újságcikkre Madison. - Kellően nem mágikus, de nem is általános. 

- Az album meg tudja téveszteni az embert. - vetette ellen Sven, mialatt végig olvasta a cikket. - Nem tűnik római cuccnak. 

- Nem is feltétlen római kell. - szegte fel az állát Madison és meredt kitartóan Svenre. - Görög vagyok, olyasmi kell, ami a két világhoz egyaránt kapcsolódik.

- Ezt mondták is? - pillantott a lányra Sven és örömmel vette észre, hogy Madison kinyitott a száját, majd hirtelen össze is préselte, ahogy találkozott a tekintetük. Zavartan fordult vissza az album felé, hogy összeszegye a gondolatait. Sven... Ezt nem akarta hagyni. - Mégis inkább egyedül szeretnéd végig csinálni a küldetést? 

Madison ajka megremegett. Igen, rá kellene bólintania erre. Mert... Megőrült Sven jelenlététől. Alig bírt koncentrálni, ahogy a fiú őt méregette és hiába olvasgatta a cikkeket semmi sem maradt meg belőle a fejében. Nem szabadna ennyire a fiú hatása alá kerülnie. Oké, hogy tetszik neki! Oké, hogy Aphrodité lánya és a szerelem istennőjének gyermekeként nem szokása elengedni a vonzalmat, ha egyszer megérezte! De ennek nem itt és nem most van itt az ideje!

- Igen! Nem... - Madison nyelt egyet, mialatt Sven lassan elmosolyodott. - Ezt fejezd be! 

- Mit? - vonta fel a szemöldökét Sven. 

- Ezt a játékot! Ezt a nézést! Dolgunk van! 

- Unk? Akkor nem akarod egyedül csinálni. Értem. - mosolyodott el megnyugtatóan, Madison pedig legszívesebben jó hangosan ordított volna. Helyette csak felmordult. 

- Ez lesz az. - mondta ismét, inkább magának, mint Svennek. 

- Már bocsánat. Nincs infóm a küldetésed részleteiről, de ez egy könyvtárosi szint alapján sokkal inkább tűnik egy átlagos kis incidensnek, amit minél inkább hallogatunk, mint világ megváltó, vagy római és görög tábort megmentő ügynek. - lapozott visszább az albumban a srác, egészen az első oldalra, majd csapta le a vastag könyvfedelet. - Jó tanács. Ez a könyv... ez az album... Nem úgy működik, mint valami magazin. Mindig szól, ha olyan baj van, ami halaszthatatlan és mindig mindenki számára a hozzá legspecifikusabb ügyet választja ki. Ami azt jelenti, hogy csak kérned kell és megmondja mi a feladatod. Gondolom ezt a praetorok nem tették meg. 

Madison nyelt egyet, majd lassan megrázta a fejét, mialatt rossz kedve lett. 

- Semmi baj. A rómaiak ilyenek, még nagyobb hülyeség a plüss macit belező jóslásuk. - tette hozzá Sven, mire Madison felkuncogott, főleg mert ő is erre gondolt az első pillanattól kezdve. - Csak kérd és a Könyvtár segít az albumon keresztül. Csak kérd. - érintette meg a vállait a fiú.

Madison ajkára halvány mosoly ült ki. Sven keze megnyugtatóan fedte le a vállait. Eddig fel sem tűnt neki, hogy Sven mennyivel magasabb nála. Jó két fejjel. Ha egy picit hátrébb tenné a testsúlyát, éppen csak egy kicsit... Akkor a mellkasának dőlne és...

Madison megrázta a fejét és megnedvesítette az ajkait. Ki kell vernie Svent a fejéből még most. Muszáj ezzel foglalkoznia, mert ha hibázik és üres kézzel tér vissza a táborba, akkor egy életen át hallgathatja a bukását a rómaiaktól. Ha még nagyobbat hibádzik... Akkor lehet vissza se tud térni, mert alulról szagolja az ibolyát.

A lány magában fogalmazta meg a kérést, ki se mondta, csak előre nyúlt, mire az album kinyílt. Madison riadtan ugrott hátra, neki egyenesen Sven mellkasának, mire a fiú kicsit megszorította a vállait, hogy megnyugtassa őt. Madison egy pillanatra még lélegezni is elfelejtett. Ennyit arról, hogy kiveri a fejéből Sven di Angelot. Bár... mintha képes lehetne ilyesmire... 

- Ez nem a Kavics tengerpart körzetében van? - szólalt meg Sven, bár Madison hirtelen azt se tudta mi a téma. 

A lány előre lépett és megnézte az újságkivágást, ami valóban a Kavics tengerpart egy lejjebb eső partszakaszát mutatta, ott ahol a víz egy patakba folyik, be az erdőbe. A leírás alapján furcsa dolgokat láttak a tengerben és a környező erdős területen. A szóbeszéd alapján valami félig vízi, félig szárazföldi lény kószál szabadon, ami előszeretettel támad rá a turistákra. A helyiek inkább nem mennek ki sötétedés után az érintett területekre, bár a gyermekeket alapból sem engedik ki ezekre a helyekre a támadások óta. 

- Nem szeretem a víziszörnyeket... Meg bármit, ami vízhez kapcsolódik... - mordult fel Sven, aki nyilván Maddiehez hasonlóan a cikket olvasta.

- Ez meglepő egy Jackson leszármazottól. - mosolyodott el lassan a lány. 

- Ebben inkább az apai ágamra ütöttem...

- Hádész és Zeusz?

- Főleg Hádész. A magas helyeket se kedvelem... - rázta meg a srác a fejét. 

- Tériszonyod van?! - nézett meglepetten Madison a fiúra. 

- És nyílt víziszony. Bár a kettő közül még a teret jobban bírom és ha eléggé koncentrálok, akkor nem akadok ki annyira. De a víz... - nyelt egyet. - Azt sose kedveltem. Na, induljunk. Jó lenne napvilágnál felderíteni a helyet.