Helen Smith hihetetlenül fáradt volt, pedig még suliba is vissza kellett mennie a verseny miatt, amire a sulija benevezte.

Az elmúlt hónapjai abból álltak, hogy párhuzamosan teljesített jól az iskolában, küzdött az öregek tanácsa ellen, akik időről időre megpróbálták elvenni az erejét, eléggé bénán, azt azért meg kell jegyezni és mellette megtanulta használni az erejét, minden létező mágiát felkutatott, amit csak lehetett a H.V.M nevű barlang alkotta rejtekhelyükön.

Egy hosszú nap után caflatott haza és csukta be maga mögött a ház ajtaját.

- Morgana fekete mágiájára... - sóhajtotta a lány, miközben kibújt a cipőjéből, amik maguktól szökkentek be a helyükre, a cipő tartóba. A kabátjából kibújt és csak elengedte, ám az a gravitáció törvényét meghazudtolva nem a földre esett a ruhadarab, hanem a fogasra repült.

- Zita! Anya és Apa befutottak már? - kiáltotta, miközben egy csettintéssel leellenőrizte, hogy ki merre van a házban, az emelettel kezdve, ám az üres volt. - Ha megint elment az a kis fruska a... - lefékezett, ahogy nyolc ismeretlen személyt érzékelt a nappaliban. - Francba... - mormogta, miközben három darab energia gömb jelent a feje mellett. - Ki van itt? - sétált be a nappaliba, egyik kezét maga elé emelve, ezzel egy láthatatlan pajzsot maga köré formálva.

Helen semmit sem látott. A függönyöket elfelejtette reggel elhúzni, így sötétség uralkodott a szobában. A boszorkány csak rátenyerelt a villanykapcsolóra, mire megpillantotta a nyolc kamaszt a kanapékon és a fotelben. A gömbök szaporodni kezdtek a feje körül, mire a fotelon ülő megszólalt:

- Nyugi Helen. - nő létére erőteljes volt a hangja.

- Honnan tudod a nevemet? - vonta össze a szemöldökét a boszorkány.

Hosszú szőke haja volt, jobb oldalt enyhén hullámosabb, mintha nem fésülködött volna rendesen reggel, vagy a nap folyamán valami összekócolta volna. Alatta Helen számára ismerős éjfekete szempár ült. Erős volt az aurája, sokkal erősebb, mint akivel eddig találkozott... Na jó nem. Két személyt kivételével.

- Aelin di Angelo vagyok. A jövőből jött. Ők pedig a barátaim: Dan Jackson. - mutatott az említett fiúra. - Junie Cortez, Lin és Nathaniel Stirling, Aaron Phinsky, Yui Jackson és Zoya Royal, Merlin és Morgana leszármazottja.

Helen szemei elkerekedtek. Az energia gömböket megszüntette és mosolyogva mérte végig Zoya Royalt.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket. Nem hittem volna, hogy így fogsz kinézni 19 évesen. - mérte végig Aelint, fekete bőr nadrágjában, csipkés felsőjében, amire rávett egy fekete bőrdzsekit.

- 12 évesen is ugyanígy öltözködött. - rántotta meg a vállát Junie.

- Igen, pont erre céloztam. - bólintott Helen.

- Kovács Helen! - rázta meg a kezét Dan. - Há! Ki tudtam mondani!

Helen meglepetten pislantott a fiúra.

- Ismernem kéne? - kérdezte Aelintől.

- Nem. - felelte a lány. - Hekáté elmondta, hogy...

- Hogy megfogtok keresni és el kell, hogy vigyelek titeket egy helyre? Persze. Miután elment a fiatalabb éned Hekaté megkeresett és elmondott mindent. Plusz minimálisan megfenyegetett, hogy elveszik a fekete mágiám, ha a tizenhatodik születésnapomon nem szentelem magam az Alvilágiaknak. Egy átlagos nap. - rántotta meg a vállát a boszorkány.

- Lemaradtam... - nyögte ki őszintén Zoya.

- Nem fontos. - válaszolta kórusban Aelin és Helen, mire Helen csak kérdőn elhúzta a száját.

- Eddig nem értettél egyet velem. - fonta össze ravaszul a mellkasa alatt a kezeit. - Csak nem találkozni fogunk még a jövőben?

- Mondja ezt egy kis fekete boszi, akinek a vérében egy kötelék van.

Helen csak a tenyerére pillantott és nyelt egyet.

- Szóval... Még össze fogunk futni... - szorította ökölbe a kezét a lány.

- Mért, csak nem hiányzik a bátyám? - vonta fel vigyorogva az egyik szemöldökét Aelin.

- Nem. - vágta rá azonnal Helen. - Ne szó párbajozzunk, inkább menjünk. Amióta elmentetek Svennel és... - pillantott Danre és Linre, akik szakasztott másai voltak, Daphénak és Davidnek, majd a tekintete tovább siklott Aaronre és Yuira, akik kicsit Stevere emlékeztették. - Ők... Azóta olyan, mintha valaki figyelne. Az hittem az öregek azok, de nem éreztem mágiát. Csak tudom, hogy figyelnek, úgyhogy óvatosnak kell lennünk.

- Oké. - biccentett Yui.

Helen magára kapkodta a cuccait és a vezetésével elindultak a hegyek felé. A boszorkány időnként varázslatokat mormolt, amikor Danék rákérdeztek Zoyánál, hogy mi ez, a csaj csak megrántotta a vállát.

- Lefedtem magunkat. Próbálom átvágni a figyelőmet. - felelte Helen.

- Tudunk ilyet?! - lepődött meg Zoya.

- Majdnem mindent tudunk, amit csak el lehet képzelni, csak ismernünk kell a megfelelő varázsszavakat. De ki is lehet találni új varázslatokat. Imperiem... - hunyta le a szemeit egy másodpercre, mire egy buborék jelent meg előtte, amiben képek villantak fel, mint egy xxl-es jósgömb.

- Király. - nyögte ámulattal a Merlin leszármazott.

Helen csak az egyik Léhvonalnál lassított le, óvatosan sétált bele és várta meg, míg mindenki beér alá, majd megérintette a kék fátyol szerű anyagot és elsuttogta a helyszínt.

Sötétség lepte el őket, majd Helen kezében tűz gyulladt fel, ahogy Danében és Yuiéban is.

Aelin alaposan felmérte a terepet, egy barlangban voltak, a padló és a mennyezett enyhén kékes árnyalattal derengett egy-egy csíkban.

- Ha ezen a folyosón végig mentek megtaláljátok, amit kerestek. Nekem suliba kell mennem. - húzta el a száját. - Hozzátok vissza a mágiát. - állapodott meg a pillantása Aelinen és Zoyán, majd egy bátorító mosolyt küldött feléjük és eltűnt.

- Akkor... Nincs más hátra, mint előre. - köszörülte meg a torkát Dan.

- Ezt szó viccnek szántad? - kulcsolta össze az ujjait a fiúéval Lin.

- Nem, de most, hogy mondod...

- Szar volt eddig is, most már végképp az. - szólt be Nat, mire Aelin halkan kuncogott az orra alatt.

- Menjünk már! - mondta izgatottan Zoya és termett egy fénygömb a kezében.

Yui és Aaron sétált utána, majd őket követte Junie, Dan és Lin, végül a sort Nat és Aelin zárta. Az ötös fogat meglehetősen lassan sétált végig a járatban. Húzni akarták azt az időt, úgy ahogy Kronosz tette értük, tized, század és ezred másodpercekre elnyújtani a pillanatokat.

Dan hirtelen szorította meg Lin kezét és állította meg. A lány szemeiben egy ideje már gyűltek a könnyek a bizonytalanság és a félelem miatt, a félelem a végtől.

Dan csak szorosan magához vonta Lint és a vállára hajtotta a fejét.

- Így lesz rendjén. - súgta. - Ha életbe maradunk a lépésünk semmit sem befolyásolna.

- Tudom... - hunyta le a szemeit a lány.

- Hé... - érintette meg a két személynek a hátát Aelin. - Gyertek, menjünk.

Dan és Lin összeszedték magukat és folytatták az utat. Lin óvatosan lesett hátra a válla felett. Aelin és Nat halkan beszélgettek. A bátya átkarolta Aelin derekát és hiába lengett körülöttük ugyanaz, mint bennük, valahogy... Jobban bírták, vagy csak jól titkolták, hogy nem bírják. Lin remélte, hogy abban a másik, jobb világban is összejönnének, nem tudtak eddig róla, de... Nagyon jól kiegészítették egymást.

A járat hirtelen szélesedett ki. A mennyezeten rúnák díszelegtek, ami a helynek egy kísérteties hatást adott, ennél ijesztőbb látványt már csak a terem közepén elhelyezett emelvény nyújtott, ami Zoyát leginkább a keresztények szentelt vizes tálkájára emlékeztetett, csak ez nem márványból készült, hanem talán bazaltból. Az oldalába minták voltak belevágva, egységes függőleges vonalak, amik néhol keresztbekasul futottak, ugyan ezek a mélyedések folytatódtak a talajon, amik egy kört alkottak. A kisebb vonalak, négy egységes nagy vonalba futottak össze.

Zoya már eddig is hallott valami furcsa hangot, de mióta belépett ebbe a terembe tisztán értette a suttogó szavakat. Aelinre pillantott, aki végig mérte a terepet.

- Te is hallod? - kérdezte.

- Aha. Pont ezt utálom a boszorkányokban. - engedte el Nat kezét és sétált az emelvényig, ahol a tál oldalába kapaszkodott, majd elhúzta a száját és belenyúlt. - Mindig a véres dolgok... Egyszer érdekelne mi van az ember vérében, hogy a mágusok mindent azzal akarnak megoldani. - húzott elő belőle egy pengét, amin szintén rúnák voltak. - El tudod olvasni?

- Talán. - lépett a lányhoz Zoya és nézte meg a penge lapját. - Leszármazottak. - olvasta fel a szót. - Úgy érzem ez nekünk szól...

- A legerősebb boszorkány és a triász vérű félvér... - sóhajtotta Aelin.

- Készen állsz? - kutatta Aelin pillantását Zoya, a lány csak a pengét bámulta, mintha egyben az a halálos penge lenne, ami véget vet az életének.

- Persze. - mondta pár másodperc után Aelin és sétált át a másik oldalára az emelvénynek.

Aelin a tenyeréhez illesztette a pengét. Az emlékeiben folyamatosan felvillant az a kép, amikor Sven tette ezt, majd az, amit Puck ígért neki, egy ugyanilyenért cserébe. Romániában egy dolgot tanult meg: sebezhető. Ő is, mint mindenki, és ez utána az élete minden pontján elkísérte. Felnézett egyenesen Nathaniel szemébe, vele akart lenni most már. Azt akarta, amit Dan Linnel. Csak azért hajlandó most ott állni ahol, hogy egyszer az a kislány, akit látott, megszülessen, hogy a családja megmeneküljön.

Egy mozdulattal végig szántotta a pengével a tenyerét és tudta, hogy innentől nincs visszaút.

~~~

Irana Cabra kábán emelte fel a fejét és mérte végig a természetvédelmi területet. A kulcsok a Jacksonokkal együtt eltűntek, kitapintotta a védelem amuletjét a zsebében, mire egy kicsit megnyugodott, de a dühe második arcként hullámzott az érzelmei között.

Elszalasztotta. Évek óta próbálta megtalálni, nem egyszer kereste fel Annabetht személyesen vagy telefonon és próbálta rávenni, hogy mondja el hol találhatja meg a kulcsokat, de csak az erejét ismerte, azt sem a nőtől tudta meg, hanem mert Sztálin is kutatta ezeket. A nemzet által szigorúan őrzött dokumentumokat véletlenül lelte meg egy karton doboz legalján, az ügynökség 1940-55 közötti időszakából.

Irana tekintete a fiára siklott, aki Natalie segítségére sietett, aki eléggé jó kedvű volt.

- Min vidulsz? - húzta össze a szemeit Irana és tápászkodott fel.

- Csak valami ilyesmit vártam tőlük. Tipikus Jacksonok. - húzta ki magát. - A démonokkal nem számoltunk...

Irana összevonta a szemöldökét a mondat hallatán. Nem számolt volna a démonokkal? Hozott sok mindent, szérumot, ami gyengíti a képességeiket, amit...

- A szérumot odaadtam neked. - pillantott a lányára.

- Milyen szérumot? - pislantott nagyokat barna szemeivel.

- A szérumot, amit Samnek, Jane-nek, Svenek és Aelinnek kellett volna beadnod, ami az erejüket gyengíti és összezavarja!

- Nekem nem adtál szérumot... - zavarodott össze a kislány. - Ugye Ian?

Ian hallgatott. Emlékezett rá, hogy az anyja előkészítette őket, ahogy arra is, hogy Natalie eltette.

- Nem. - rázta meg a fejét Ian és nézett amennyire csak tudott úgy az anyjára, mintha nem blöffölne. - Nem adtál nekünk szérumot semmilyen formában sem.

Irana felváltva nézett a két gyerekre.

- Ti most komplett hülyének néztek? - kérdezte, mire Ian nyelt egyet, Natalie pedig értetlenül pislogott.

- Anya...

- Ürítsd ki a zsebeidet!

Natalie csak engedelmesen belenyúlt a bolerója zsebébe. Zsebkendőt, rágógumit, szájfényt és igazolványtartót vett csak elő belőle.

Irana még inkább hitetlenkedve meredt a lányára és szó nélkül elindult vissza a kocsihoz. A két gyerek a nyomában maradva követte őt. Ian nagyon hamar a húgához húzódott és suttogva mondta:

- Mit csináltál? Oda adta neked...

- Nem adta. Vedd úgy. - felelte ugyanolyan halkan a kisgyerek.

Irana csak felnyitotta a kocsi csomagtartóját és a sport táskához nyúlt. Kivett belőle egy fémdobozt, felnyitotta a zárát és csak eltátotta a száját. A négy darab előkészített szérum ott hevert. Natalie nem jöhetett vissza, itt volt végig az autónál... Látnia kellett volna, ha Natalie visszajön az autóhoz, kinyitja a csomagtartót és visszarakja a szérumokat. Tényleg elfelejtette?!

- Ennyire nem öregedhetek... - mormogta saját magának.

Ian csak pislogott, amit az anyja szerencsére értetlenkedésnek azonosított be, nem pedig döbbenetnek.

A nő telefonja megcsörrent, mire előkapta a készüléket és felvéve a füléhez emelte.

- Igen? Tessék?! Joe, Susan, Peter és Dia halottak, hogy mérhette be őket a rendszer a... - Irana elhallgatott. - A jövőből jöttek... Romániában vannak Helen Smithnél? - Irana szemei elkerekedtek, ahogy összerakta fél másodperc alatt a szálakat, hogy kis Aelin miért vette el a Holtak könyvét a kulcsok közül és, hogy hogyan akarják a jövőből jöttek legyőzni őt. - Visszamegyünk a Londoni főhadiszálásra, készíts elő egy félszerzetet és küldd el a számát az Erdélyi hírszerzőnknek. Ezt a műveletet személyesen kell látnom. - vigyorodott el szélesen, majd letette a telefont.

- Jó hír? - kérdezte Ian.

- Ha tudtam volna, hogy ezért jöttek vissza magam vittem volna el őket abba a barlangba. - vágta rá Irana. - Szálljatok be!

20 percen belül visszaértek a főhadiszállásra, Ian úgy kapaszkodott az anyós ülés ablaka feletti kapaszkodóba, mintha az élete függene tőle és nem csoda, Irana 120-al hajtott végig az alapból 80-as út szakaszokon.

- Hova sietünk ennyire? - kérdezte azonnal Natalie, amint az anyja beállt a garázsba, kirántotta a kulcsot a helyéről és már rohant is az épület felé.

- Ti sehová, csak én. - felelte a nő, meg se állt a helyetteséig, aki mellett egy félszerzett állt ködös tekintettel. - Beszámítható?

- A tudata a miénk. - felelte a helyettes. - De mindent tud, csak írd le neki a helyet.

- Tudja hol van, minden mágia szülötte érzi, és ő már biztos eltalált oda. - érintette meg a félszerzett kezét, mire az angol főhadiszállásuk eltűnt és egy barlang járatába kerültek, oda ahová nagyjából 10 perces előnnyel Zoyáék is beértek.

Irana csak meghagyta a félszerzettnek, hogy bújjon el és elindult a hangok irányába. Halkan sétált végig a folyosón, hamar kiszúrta a jeleket a falakon, a talajon és leginkább a jövőből jötteket, akik Aelint és Zoyát figyelték.

Irana óvatosan lopódzott egy szikla mögé és feszülte figyelte, hogy mi történik. Aelin megvágta a tenyerét, majd ökölbe szorította, felfogva a cseppeket. A kést átadta Zoyának, aki némi habozás után szintén megvágta a kezét, a kést visszatette a tál szélére. Aelin és Zoya összenézett. Úgy álltak, mint két tökéletes ellentét. Az Alvilág gyermeke, minden gonoszság és sötétség megtestesítője, a démonúrnő és Zoya Royal, egyes szintű, a legtisztább, legerősebb erejű boszorkány a világon.

Felemelték a kezüket és hagyták, hogy belecsöpögjön a tálba a vérük. A vörös folyadék egyetlen cseppje hullámot indított el. A vér csíkokban folyt végig az emelvény díszein, majd a talajba futottak és onnan a mederbe.

Irana csak várt. Eszébe se jutott közbe lépni. Amikor meglátta, hogy a vörös folyadék kékes derengésű lesz elmosolyodott, halványan és reménytelten.

Az utolsó négy darab csatornára emlékeztető csőben mágia áradt szét. Zoya felkapta a fejét, ahogy megérezte az energiát. A vér helyét a Léhvonalak váltották fel a tálból kiindulva a plafon felé lőttek, mint egy polip, aki nyolc helyett ezer karjával kapkod a plafon felé.

Dan sárkány génjei megbolondultak, ahogy a mágia bűze végig áradt a helyen és kitört a világba mindent elsöprő erővel. Olyan volt, mint egy kábítószer, teljesen megzavarta az érzékeit, eltompította a látását és a hallását. Dan csak annyit vett észre, hogy a föld hirtelen egy síkba került vele. Zoya fél másodperccel később ájult el az energia dózistól, amit kapott. Irana előtt megbillent a világ. A falba kapaszkodva csúszott le a földre és próbált a szédülésén úrrá lenni.

Lin Dan felé sietett, hogy megnézze mégis mi van vele, de hirtelen földbe gyökerezett a lába, ahogy meglátta Iranát.

- Skacok! - szólalt meg riadtan.

- Mi a... - pislogott nagyokat Yui és vették őt körbe a lángok.

- Maga mégis mit keres itt?! - indult meg felé Aelin, ám félúton megtorpant, ahogy meglátta a nő körül fodrozódó mágiát. - Ne... - sápadt el és rázta meg a fejét - Ne...

Yui szemei riadtan elkerekedtek, ahogy felfogta mit lát. Irana látása kezdett kitisztulni, barna szemében sárga színű mágia fénylett. A nő a földön maradt és csak megemelte a kezét, amiben aranysárga színű mágia hullámzott.

- Ha tudtam volna, hogy erre készültök... - kezdte halkan, de nagyon is jól hallhatóan. - Magam hoztalak volna ide titeket. - szétvágta a kezeit, mire a teremben az aranyló mágia végig rohant és a Jacksonok végtagjaira tapadt.

Zoya és Dan még mindig kábultan a földön feküdtek, amikor a sárga kötelek elkezdték befedni a testüket. Irana csak széles mosollyal feltápászkodott.

- Maga mágus... - nyögte ki nagy nehezen Aelin. - Oroszországban több száz éve nem volt mágia... Mágia mentes családok születtek, akikben ott lappanganak a képességek, de... de...

- A Léhvonalak állása miatt nem fértünk hozzá, de a mágia visszatért. - vigyorgott Irana - És kaptam egy új ütőkártyát, hála nektek.

~~~

Mr. Palmer, a Könyvtáros talán még életében nem pánikolt ennyire, mint azon a csodálatos áprilisi napon, amikor a Frigyláda egyik pillanatról a másikra eltűnt a Könyvtár szigorúan védett vitrinjéből, anélkül, hogy az épületben azon a napon bármiféle behatolást észleltek volna.

Őrjöngve rohangált az Archívumban, miközben szerencsétlen Gina fejét leordította a helyéről, aki hiába nézte a biztonsági kamerákat az elmúlt napokban semmilyen gyanús mozgást nem észlelt.

- Elloptak egy felbecsülhetetlen relikviát közvetlenül az orrom elől! - kiabálta teli torokból Mr. Palmer.

- John, nyugodjon meg, attól nem fog visszakerülni, hogy kiakad.

- Az én pályafutásom alatt Gina! Én vagyok a könyvtáros 28 éve! Nem érti Gina... Ez nem csak egy tárgy, ez A TÁRGY csupa nagybetűvel! - gesztikulált hevesen a férfi, miközben fel-alá elkezdett sétálni az íróasztala előtt. - Az első ereklye, amit megtaláltam és a kinyitása nélkül tanulmányoztam, az egyik legveszélyesebb ereklye. Az eredeti történet szerint a zsidók két kő táblája van benne, de valójában nem... Sokkal veszedelmesebb dolog van benne... - komorult el a tekintete. - Az egy isteni hatalom... Ha valaki kinyitja... Az a világ korlátlan ura lesz.

Mr. Palmer hirtelen pillantott fel az asztal felet lévő óriási földgömbre, amin a megmaradt Léhvonalak futottak végig. A foszforeszkáló mozgást figyelte a Himaláján.

- Ne csüggedjen Mr. Palmer, majd megint megmenti a világot a veszélytől, bár előbb végre Edmund Jacksont kellene felkeresnie, hogy a kulcshajszának végett vessenek, túl nagy veszéllyel járnak azok az ereklyék.

- Maradjon csendben Gina! - szólt rá a nőre. - Ez érdekes... Valami történik. - sietett hátrébb, hogy az egész földgömböt belássa.

A Himalája területén, ahová elvitte Zoyáékat Helen, teljesen megbolondultak a Léhvonalak, majd egy éles villanás robbant fel abban a pontban. Mr. Palmer szeme elkerekedett, ahogy a Himalájától kiindulva a kék Léhvonalak, amelyek eddig főleg Ázsia, Egyiptom, Los Angeles, New York és a Csendes óceán bizonyos szigetcsoportjainál, kisebb mértékben Romániában, New Yorkban, a Földközi tengeren és London környékén jelentek meg, most mindent beterítettek. Új főgyökerek jelentek meg, amik behálózták a mágia nélküli területeket is, mint Oroszország, Kanada, Alaszka, Dél Afrika, Ausztrália és így tovább.

Mr. Palmer és Gina ledermedtek.

- A mágia... - képedt el a nő.

- Visszatért. - fejezte be Mr. Palmer. - Meg kell néznem mi történt! Készítsen egy ajtót Tibetbe Gina!

~~~

Helen Smith nem tudott figyelni a verseny felkészítőre, csak a jövőből jöttek jártak a fejében és az, hogy vajon sikerül-e nekik. Az sem segített sokat, hogy egyre rosszabbul érezte magát, ahogy teltek a percek.

- Elnézést, tanárnő! - emelte fel a kezét Ervin. - Nem vagyok túl jól, kimehetek a mosdóba?

- Mit érez Ervin? - ráncolta össze a szemöldökét a Tanárnő, azt már megszokta, hogy a gyerekek kimászkálnak az óráiról, azt már kevésbé, hogy egy verseny felkészítőjéről, amire önként lehetett jelentkezni akarnak kimenni.

- Nagyon szédülök... - mormogta.

- Valaki kísérje el a mosdóig, nehogy összeessen félúton. - engedett a nő.

- Majd én! - emelte fel a kezét Helen és állt fel azonnal, neki csak a közérzete volt rossz, de időnként összefolyt előtte a világ.

Ervin és Helen kisétáltak a teremből. A fiú a férfi, a lány a női mosdóban tűnt el.

Helen alaposan megmosta az arcát, miközben próbált egyenletesen lélegezni.

- Ervin, tényleg szarul vagy? - kérdezte kíváncsiságból.

- Baromira.... - mormogta a srác, miközben megjelent a női mosdó küszöbén, de nem sétált be.

- Ervin mássz arrébb! - rohant be a mosdóba Lisa, aki azonnal befordult az első fülkébe, mire Helen csak az öklendezése hangját hallotta.

- Lisa! Jesszus, mi bajod?! - nyitott be a lányhoz Helen.

A lány homlokán verejték cseppek gyülemlettek fel, a látása zavarossá vált.

- Nem vagyok jól... - ült le a padlóra és támasztotta neki a fejét a fülke oldalának.

Helen egy halk süvítő hangot, majd egy puffanást hallott a folyosó felől. Megindult kifele, de a fülke ajtajánál tovább nem jutott, mert a lába megbicsaklott, a tér megbillent körülötte és a padlón kötött ki. A boszorkány felpillantott. Ervin eszméletlenül feküdt félig a női mosdóban félig pedig a folyosón. Lisa feje oldalra bicsaklott és teljesen beájult.

- Lisa... Ervin... - mormogta halkan és tolta fel magát a karjaival, ekkor szúrta ki a talajon futó kékes színű derengést.

A boszorkány ereiben szétterjedt az adrenalin, ahogy felismerte a mágia egyik ágát. Helen felpattant és az ablakhoz támolygott. Az égen egy erőteljes Léhvonal futott végig, úgy ragyogott, mint az Északi sarkon az éjszakai fények.

Helen karjába kellemetlen szúró fájdalom jelent meg. A boszi felszisszent és felemelte a jobb karját, az alkar alsó harmadában egy jel jelent meg, amit eddig csak a régi varázs könyvekben látott. A mágia jele virított a bőrén.

- Sikerült nekik... - mosolyodott el. - Lisa, Ervin!

~~~

Ian Cabra, abban a pillanatban elkezdett a húgával vitatkozni, hogy az anyjuk eltűnt, de még volt benne annyi, hogy ne az ügynökség emberei előtt, hanem félre vonva az anyja dolgozó szobájában vonja kérdőre.

- Mi volt ez az egész?! - tette be maga mögött a szoba ajtaját Ian.

- Mire gondolsz? - kérdezte ártatlanul Natalie, miközben neki vetette a hátát az egyik könyvespolcnak.

- Nekem itt ezt ne játszd, nem vagyok anya! Mi volt ez az egész a szérummal és a Jacksonokkal?

Natalie csak lesütötte egy pillanatra szemét, zavarodottnak tűnt, mint aki kicsit bánja, amit tett, hogy gyakorlatilag kijátszotta az anyját, de valami más is ült abban a szempárban...

- Nem tudom mi van abban a ládában, de azt tudom, hogy ha anya kezébe kerül, akkor itt kőkövön nem marad. - nézett fel a bátyára. - Ez sose a mi játékunk volt Ian, hanem anyáé! És sose volt játék, mint ahogy azt a Jacksonoknak beharangozták...

- Kijátszottad anyát... Ha erre rájön... - rázta meg a fejét elképedve Ian. - Egyáltalán, hogy merted?!

- Muszáj volt. Bármi van a ládában, nem kerülhet anya kezébe soha sem. Ő semmit sem akar csak úgy megszerezni, minden lépése mögött legalább ezer ok áll. És... - a lány hirtelen elhalkult, ahogy megérzett valamit.

Ian felkapta a fejét és maga mögé nézett az ajtóra, valami közeledett. Visszapillantott a húgára, látta rajta, hogy ő is hallja a hangot.

- Megnézzük? - kérdezte halkan a lány.

Ian csak biccentett és rátenyerelt a kilincsre. A hang után iramodtak, ami kivezette őket a főhadiszállásról. Az erdő sarkáig sétáltak, ahol mindkettőjük lába a földbe gyökerezett.

- Nem innen jön... - mormogta Ian. - Hanem...

- Ian...

A fiú követte a húga pillantását, aki az égre meredt ott is valahová a távolba, kék színű fény közeledett, olyan erőteljesen és gyorsan akár egy szupernova.

- Mi a fene... - motyogta Ian, majd csak egy villanást látott, ahogy elhaladt felettük a fény.

Ian nem kapott levegőt, olyan volt mintha valaki ki akarta volna tépni a lelkét a testéből. A húga ájultan a földre zuhant. Ian a mellkasára esett, majd onnan a hátára gördült, levegő után kapkodott, de hiába nyitotta ki a száját, a levegő egyszerűen gátba ütközött.

- Ejnye... Ezzel nem számoltam. - mondta egy ismeretlen hang valahonnan, de Ian nem látta őt, egészen addig amíg fölé nem hajolt.

A nőnek fehér bőre volt, sötét haja és mágiától csillogó szeme. Ujjai között lila színű mágia keringett.

- Ian Cabra, másod rendű sötét mágus. - mosolygott rá a nő és érintette meg a mellkasát, mire Ian végre levegőhöz jutott. - Így nem jobb?

- Igen... Maga meg ki és...

- Hekaté vagyok, a mágia istennője, ami immár visszatért. Az Alvilágiak áldásában részesítelek, használd okosan, amikor eljön az ideje. - fújt rá lágyan a fiúra, mire Ian szempillái elnehezültek és se perc alatt bealudt.

Hekaté alaposan végig mérte a két Cabra vért, majd elmosolyodott.

- És még azt hitték ezzel megváltoztathatják a jövőt. A java csak most jön. - lépett Nataliehoz szavakat formálva az ajkaival.

A lány szemei felpattantak, de addigra az istennő már nem volt sehol sem. Natalie tekintete az alkarján akadt meg, ami kilátszott kék blúza alól és egy vörös színű tetoválás jelenség vált láthatóvá rajta.

- Ez meg... mi... Ian! - kúszott a testvéréhez, de az ujjából vörös színű por röppent ki. Riadtan ugrott hátra, majd maga elé emelte a kezét. Az ujjai között cikázott a mágia. - Oh jaj... Ebből még nagyon nagy balhé lesz...

~~~

Elszabadult a pokol. Aelin legalább is ezt érezte, ahogy ott állt még mindig az emelvényen. Zoya beájulva mellette hevert, Dan a földön vergődött ájulás és eszméletvesztés között. Lin mellette térdelt és próbálta valahogy összekaparni a fiút. Nat és Junie pedig Yuit és Aaront védte az esetleges támadástól, aminek a forrása maga Irana volt.

A nőből mágia áradt, valósággal betöltötte az egész helyt az illatával. Aelin álmában sem gondolta volna, hogy mágus. Az emlékeiben apránként rémlett fel Simon és Natasha Jackson. A rozsdabarna hajuk, a lány zöld szeme és a fiú borostyán sárga szeme, az erejükkel együtt. Mágiát használtak, hiába voltak Amy gyerekei, a lány férje egy mágus volt. Ők pedig eddig életükben egyetlen egy személlyel találkoztak, akinek borostyán sárga a szeme és még Amynek is bejött, sőt a száma is megvan neki. Ian Cabra.

Ian és Amy. Simon és Natasha Cabra. Elmentek megkeresi a nagymamájukat, nem Annabetht... Hiszen ő a dédmamájuk, hanem Halliet, de Hall megsemmisült, tudniuk kellett, tehát ők végig... Iranát keresték. Az a két zseni gyerek pedig megtalálta és... Mi van, ha... ha... Az a két okos elmondta nekik, hogyan lehet a családod... Aelin nem folytatta a gondolatmenetet, nem akarta elhinni, hogy még mindig vergődnek abban a hörcsög kerékben, amiben eddig. Ordítani tudott volna, de Irana csak szétnyitotta a tenyerét, mire Lin Dan mellől neki csapódott a helyiség falának. A kőből karok nyúltak ki, amelyek teljesen beborították a testét.

- Eressz! - legyintett egyet, mire káosz robbant szét a térben, de a kezek teljesen lefogták őt és a képességét is csírájában elfojtották.

- Húgi! - indult meg a húga felé Nathaniel, de a talajba raggadt a lába és elkezdte elnyelni őt a föld.

- Bátorkodom megjegyezni... - nyelt egyet Junie, miközben felemelte a kezeit és az ujjai körül fekete mágia jelent meg. - Ez volt életünk legrosszabb ötlete! - hajított egy gömböt Irana felé.

A nő unottan elkapta, még meg is nézte. - Hm... Hetes. - hajította a háta mögé a gömböt, ami a fal felét berobbantotta.

- Franc...

Irana csak a fiúra mosolygott, mire Junie éles fájdalmat érzett a combjaiban, mintha legalább két tőrt belé döftek volna. Előre zuhant, egyenesen a csuklójára esett, így nem csak a combja, hanem a kéztőcsontsora is sajgott.

Yui amikor meglátta a mágia villanását egy tűzből készült pajzsot vont maga és Aaron köré. Irana képessége neki feszült a védőfalnak. Az aranyló mágia féreg módjára falta fel Yui képességét.

A lány tenger zöld szemeiben pánik égett. Aaronre nézett, de tudta, hogy a srác ebben nem segíthet, így felvette a szemkontaktust a sokkot kapott Aelinnel.

A szőkeség megpróbálta felidézni, hogy mit látott Helentől, de csak az járt a fejében, hogy a csaj mindig lenyomta őt, Sven barátnőjeként is, ahogy a Medve barlangban oly régen. Eszébe jutott Noah is, a kisfiú végtelen ereje, ami még Svent is visszaszorította. Aelin hiába erősebb a testvérénél, nyersebb a képessége a fiúénál, nem vehette fel a versenyt Iranával, a mágiával szemben nem.

Aelin ennek ellenére támadásba lendült. Démoni képessége szinte végig úszott az egész térben, Iranát körbe vette vele, de a nő fél másodperc alatt kilőtt felé valamit, amitől Aelin szemei előtt azok a pillanatok elevenedtek meg, amiket látott a saját világukban.

- A mágusoktól nem hiába rettegtek még a héroszok is, Kis Angyal. - vigyorgott rá a nő. - Mit akartál kezdeni azzal a démon erővel? Hm?

Aelin csak Danre pislantott, aki körül az energiája, démoni képessége vibrált, bele mart a fiúba, de annyira, hogy Dan egyre mérgesebb kezdett lenni.

A sárkányok a mágia legősibb teremtményei...

A fiú hirtelen változott át és pusztította el Aelin füstjét tűzzel, majd megállapodtak zöld színű vékonyra nyúlt szemei Iranán. A nő szemében ijedség csillant meg.

Dan pikkelyen tűz futott végig, más volt mint általában. Aelin mindig az unokatestvérét látta benne ilyenkor is, most viszont nem... Egy fenevad volt, akiben a mágia lüktetett, majdnem olyan agresszívan festett, mint Főnix.

Dan torkából tűz robbant ki, egyenesen Irana felé. A nő nehezen tudta maga elé kapni a kezeit és mágiával oldalra hárítani a tüzet. A sárkány folyamatosan közeledett felé, miközben a mágiája egyre gyengébben pislákolt.

Aelin Zoyához kúszott, ha Dant magához térítették, akkor Zoyát is lehetséges.

- Zoya! - rázta meg a vállát a lánynak. - Zoya! Ébredj! Zo...

Harmadjára már nem tudta kimondani a nevét. Túlságosan meglepődött. Zoya bőrén kékes árnyalatúvá váltak az erek, de nem úgy, mint egy átlagos embernél a könyök hajlatban, combokon, kézfejeken és az alkarokon. Ezek mindenhol ott voltak, halványan csillogtak és áramlottak, mintha a Léhvonalak egy része költözött volna belé.

- Zoya! - próbálkozott tovább Aelin.

Irana vett egy mély levegőt, a szemeiből a kezdeti idegesség eltűnt. Bal karjával megerősítette a pajzsát, míg jobb kezével oldalra nyúlt. Zoya zsebéből a toll kirepült és egyenesen Irana ujjai között landolt. A nő legyintett fele, mire penge hasította át a levegőt és Dan tüze elapadt, az oldalán egy harmincöt centi hosszú vágás hevert, amiből vér szivárgott.

Aelin zihálni kezdett, mert látta, hogy mély a seb. Dan viszont csak megrázta a fejét, a pikkelyei között tűz kezdett vibrálni. Irana csak mosolyogva megemelte a pálcát, mire Dan hátra tántorodott az arcán keresztben egy ugyanilyen vágás jelent meg.

- Zoya, kérlek! - rángatta már szinte a lány karját Aelin, miközben Dan bekapott még egy ütést a láthatatlan pengétől. - Ez fájni fog, ne haragudj... - érintette meg Zoya karját és engedett ki magából egy kisebb erejű démoni képességet.

Dan fájdalmában egyre jobban hátrált, érezte a sebeket, tudta, hogy mélyek, de nem tudta behatárolni a pálca erejét, hogy a támadások mikor és honnan jönnek, nem olyan volt, mint egy átlagos mágia. Lin izgett-mozgott a falon, próbált kiszabadulni, segíteni Dannek, de képtelen volt rá.

A lány szemei hirtelen kerekedtek el, ahogy megérzett egy új energiát, ösztönösen hunyta le a szemeit, ahogy a lökéshullám végig száguldott a barlang belsejében, egy olyan hívó szót leadva, amilyen erőset még sose érzett, pedig ez nem az ő fajtájának szólt. Nem a félvéreknek.

Amikor Lin már kimerte nyitni a szemét, azonnal Zoyára kapta a tekintetét. A lány Aelin mellett két lábon állt, de olyan volt, mint Dan, nem teljesen önmaga. Sötétbarna bőrén a Léhvonalak kék fénnyel hullámzottak. A szemei nyitva volt, de barna írisze helyén a Léhvonalak kéksége ragyogott. Az arca semmit sem tükrözött, ami ijesztővé tette az alapból mindig jókedvű boszorkányt.

Zoya csak kitárta a karját, mire Irana kezében a pálca megremegett. Hiába fogta a nő, a pálca a gazdája leszármazottjához repült, a levegőben megnyúlt és mire Zoya kezébe ért egy jogarrá változott. Prospero pálcája, egy penna, amellyel maga Shakespeare írta a történeteit, egy rejtett forma volt, ami egy mágikus jogart bújtatott el több száz évig.

A boszorkány egyenesen Iranára mutatott a jogarral. A nő körül a föld megremegett és elkezdte bekebelezni a Cabra nőt. Zoya tudta, hogy nem pusztíthatja el, de elküldheti innen a lehető legmesszebbre, így is tett, a hegy belsejébe száműzte a nőt, egy légmentesen lezárt lékbe, ki fog jutni, találni fog egy olyan varázslatot, de addigra ők már messze lesznek.

Zoya Aelin felé fordult és halványan rámosolygott. A szeme kezdett visszaváltozni a normális színűvé és a bőréről is kezdett visszahúzódni a Léhvonal ereje.

- Ügyes volt. - mondta Aelinnek. - Vissza küldelek titeket a Bázisra, nekem még... - pillantott az egyik Léhvonalra, amely sokkal erősebben suttogott neki, mint a többi. - Van egy kis dolgom.

- Hová mész? - kérdezte Aelin.

Zoya nem válaszolt, csak legyintett, mire a többiek béklyói eltűntek, Dan sebei gyógyulni kezdtek Zoya mágiájától, majd a boszorkány elmormogott pár szót és Yuiék nemes egyszerűséggel köddé váltak.

Zoya a Léhvonalra nézett és varázslattal a levegőbe repítette magát. Óvatosan érintette meg a Léhvonalat, ami lágyan simogatta a bőrét, olyan volt, mint egy második otthon, egy másik világ.

- Vigyél oda, ahová kell. - suttogta maga elé.

Színeket látott, kavargó mintákat, majd valahol a hegyekben kötött ki. Kőből vésett padlón állt, amin boszorkány szimbólumok díszelegtek. Zoya csak követte a mintákat a tekintetével, majd meglátott egy lyukat a talajban, gondolkodás nélkül megfordította a jogarát és gömb alakú végét beleillesztette.

Portálok nyíltak meg a sötétségben, kékes derengésű fénnyel bevonva a teret. Zoya összevont szemöldökkel figyelte az átsétáló alakokat, nem ismerte őket, nem tudta kik ezek, de látta a tekintetüket, a boldogságot, a félelmet és a kíváncsiságot. Mágusok. Egytől egyig azok.

- Szép volt! - lépett mellé egy barna hajú lány.

Zoya elmosolyodott.

- Helen Smith. - biccentett a 15 éves kis boszorkánynak. - Mit csináltam?

- Visszahoztad a mágiát és a Léhvonalak... Úgy érzem adtak nekünk egy helyet, amit eddig nem ismertünk... - meredt a portálok mögé, ahol valóban egy város terült el, lakatlan volt nagyon jól látszott, mintha a mágia csökkenésével ez a hely lezárult volna a földi mágusok elől.

- Dimenziók közti tér a pontos megnevezése. - csendült fel egy másik hang, mire Zoya szíve kihagyott egy ütemet.

Elkerekedett szemekkel pillantott hátra. Egy sötétbarna bőrű nő állt ott, haját egy kontyba a tarkójára fogta össze, arcán széles mosoly ült.

- Anya! - engedte el a jogart Zoya és vetette a nő karjaiba magát. - Azt hittem...

- Irana párszor majdnem megtalált, de túl ravasz voltam. - szorította magához a lányát. - Te pedig visszahoztad a mágiát, hiába találta meg Irana a pálcát, amit elrejtettem, elvetted tőle és rájöttél, hogy hozzád kötődik. Mérhetetlenül büszke vagyok rád.

Helen csak a kapun beáramló tömeget nézte, a sok mágust, akik vagy ismerték, vagy nem ismerték a képességeiket.

- Nem baj, ha segítünk egy kicsit? - lépett Zoyához. - A H.V.M.-mel elég jól kamatoztattuk a képességeink megismerését és úgy érzem...- állapodott meg a szeme egy barna hajú, borostyán sárga szemű srácon, aki mellett egy kislány állt. - Sokan eléggé el vannak tévedve.

- Köszi. - mosolygott szélesen a lányra Zoya.

Helen csak intett Lisának, Annának és Ervinnek, akik rögvest elkezdték kasztokra szétszedni az embereket, míg Helen céltudatosan elindult a kamasz srác felé.

- Hali, Helen Smith vagyok, négyes szintű mágus. Titeket, hogy hívnak?

- Ian Cabra... - mérte végig alaposan a fiú a lányt. - Ő a húgom, Natalie.

- Szuper, szabad? - érintette meg azonnal a kezüket, mielőtt még feleszmélhettek volna rá. - Kettes és négyes. - kerekedett el kicsit a szeme. - Kettessel még sose találkoztam korábban, illetve... - jutott eszébe a két okos tojás gyerek, Simon és Natasha. - Egyszer. Majd kitaláljuk, hogy működik a képességed. - pillantott a srácra.

- Oké... Bár az anyjánk nem hiszem, hogy boldog lesz, ha itt maradunk...

- Csak ravaszság kérdése, át lehet járni az ősök eszén. - vágta rá Helen.

- Nekem szimpi a csaj. - nézett fel a bátyjára Natalie.

- Azt mindjárt gondoltam...

- Neked viszont sok mindent tudok tanítani. - emelte fel a kezét Helen, amiből a piros színű csillámok azonnal előpattantak.

- Ez egy jó kis barátság kezdete. - vigyorodott el Natalie.

~~~

Yui, Aaron és a jövőből jött ötös a Jackson Bázis nappalijában bukkantak fel. Dan elkezdett vissza változni, míg Nat bemerevedett lábát kezdte végig masszírozni, ott ahol a talaj majdnem magába szippantotta.

Lin Danhez sietett felkapva egy pokrócot az ajtó mellett lévő szekrényről és a fiú meztelen bőrére terítette.

- Hogy vagy? - emelte fel az arcát, amin egy halvány gyógyuló félben lévő heg maradt csak, az oldaláról már teljesen felszívódott a seb.

Dan nem válaszolt. Aelin is felkelt a földről, összefonta a mellkasa alatt a karjait és csak a padlót bámulta.

- Ezt egész könnyen megúsztuk. - jegyezte meg Aaron. - De nektek nem kellett volna eltűnnötök? - bökött Danék felé.

- De... - nyelt egyet Dan és fogta össze maga előtt a pokrócot, majd rá se nézve Linre kisétált a helyiségből.

- Dan! - sietett utána Lin.

- Akkor, hogy hogy itt vagytok még mindig? - folytatta Aaron.

- Úgy, uogy elbasztuk. - vonta meg a vállát Junie. - Irana... Mi nem tudtuk, hogy mágus, új esélyt kapott. Nem változtattunk semmit sem, ugyanannyi esélye van annak, hogy meghal a család, mint eddig...

Aelin csak helyeslően biccentett, miközben Dan után indult. A fiút a szobájában találta meg, immáron felöltözve. Lin nyugtalanul figyelte őt.

- Mi az? - kérdezte Aelin, ahogy barátnője mellé ért.

- Más...

- Persze, hogy más! Amy azt bizonygatta, hogy amint visszahozzuk a mágiát eltűnünk, mert 50-50% az esély rá, hogy a család meghal vagy sem. Ha Irana végre hajtja azt a műtétet Natalien, meggyűlöli miatta véglegesen és Natie Danhez menekül, akkor tudunk véget vetni ennek, de itt vagyunk. Tehát olyasmit csináltunk a mágiával, aminek nem tudjuk a következményeit... - nyelt egyet, ahogy felrémlett előtte ma már sokadjára Simon és Natasha. Ian és Amy gyerekei. Ebben teljesen biztos. Tehát van esélyük, csak baromi kevés. - Beszélni akarok Dannel, kettesben.

Lin rosszallóan elhúzta a száját, de biccentett és elhagyta a szobát.

Aelin nem ment közelebb Danhez. A fiú idegesen nézte át a terveit, mindent, amit megbeszéltek Amyvel, amit a nővére rábízott, egyes egyedül rá. Senkivel nem volt hajlandó megosztani, csakis Dannel, mert az öccse volt, mert tudta Dan mennyi mindenre képes, ha érettként tud kezelni egy feladatot. Most viszont nem volt összeszedett, mint eddig. Aelin érezte a sárkány szagát. Még sose érezte ennyire intenzíven, a démon ereje szinte könyörgött, hogy pusztítsa el, támadjon rá. A teste hullámzott, mintha a mágia az ő testébe is bele költözött volna, úgy mint Zoyáéba.

Aelin közelebb sétált a fiúhoz és finoman megérintette a karját. Dan rámordult és felé vicsorgott, majd megrázta a fejét.

- Bocs. Csak a szagod... Mindegy. - rázta meg a fejét.

- Nyugi, valami nekem is azt súgja, hogy tépjelek szét, mielőtt te teszed meg velem. Csak a démonok és sárkányok közötti ellenségeskedés. - vonta meg a vállát Aelin. - Mit tervezel?

- A kulcsidőpont Natalie. Ez tuti. Neki kell lennie, mert ez... - hitetlenkedett a helyzeten.

- Beszélnünk kell Yuival, mindenbe be kell avatnunk, hogy tudja mikor kell lépnie. - értette meg Aelin.

- És nekünk el kell tűnnünk. - egészítette ki Dan. - Nem maradhatunk itt, veszélyes.

- És mit akarsz tenni? Hajtsunk végre ötös öngyilkosságot? - gúnyolódott Aelin.

- Nem. Rosszabbat. Egy olyat, amire Amy is felkészített. - adta át a tabletjét Aelinnek.

A lány csak elvette a készüléket, majd elkezdte olvasni a leírtakat.

- B terv, ha esetleg még élnétek... - húzta el a száját. - Aranyos a címe, még hogy Amynek nincs is humora... - pillantott fel Danre. - Zoya mondja rátok egy raktár szobában a... A dermesztő átkot és a feloldását kösse egy Jackson hangjához... - elkerekedett szemekkel meredt az unokatestvérére, miközben kétségbeesetten megrázta a fejét. - Nem. Nem! Nem leszek örök életemre egy szobor a Bázison, egy lezárt szobában! Egy élőhalott szobor, akinek a teste és az elméje le van állítva! Ez... Rosszabb, mint a halál!

- Olvasd tovább. - kérte a fiú.

Aelin csak nyelt egyet, de folytatta.

- A lezárt szobát minden Jackson leszármazott ismerje meg miután Irana meghal, majd az új generációknak is mutassátok meg és amikor a jelen énetek meghal, egy Jackson olvasszon ki titeket, hogy teljes életet éljetek... - olvasta fel hangosan. - Ezt nem értem...

- Amy nem volt benne biztos, hogy köddé válunk, hiszen a mi dimenziónk, a mi jövünk az idő egy párhuzamos szalagján fut. Azzal, hogy mi megmásítottuk egy pontban a múltat alternatíva idősíkot hoztunk létre. Tehát...

- Sose volt biztos, hogy eltűnünk... De nem élhetünk együtt a jelenbéli éneinkkel, mert... Te ezt komolyan meg akarod csinálni?

- Meg fogom kérni rá Zoyát. - biccentett Dan.

- Csak menjünk el, csak hagyjuk őket itt! Oldják meg ők! Mi már mindent megtettünk! Nem akarsz Linnel lenni, Dan? Leélni egy életet vele, gyerekeket és...

- Nem lehet Aelin. - ült mély szomorúság a fiú szemében. - Mi nem ide tartozunk.

- De én nem akarok egy szobor lenni!

- Nem leszel örökké az.

- Mi rá a garancia?

- Aelin...

- Nekem ne próbálj meg itt ígérgetni, Dan! - kiabált rá a fiúra. - Lin nem fog belemenni. Ahogy én sem. - fordított hátat a fiúnak és rontott ki a szobából, meg sem állva Nat szobájáig.

Nat úgy pislantott fel rá az ágyról, mintha nem is Aelin, hanem egy démon horda rontott volna be.

- Mi az, mi a baj? - kérdezte Nat.

- Menjünk el! - közölte a fiúval.

- Hová? Miért?

- Mindegy, csak el innen, jó messzire Dantől, mert Dan... Dan... Mindent el akar dobni magától és velünk is el akarja dobatni! - csettintett egyet, mire bőröndök puffantak az ágyon és a démonjai tüstént pakolni kezdtek láthatatlanul.

- Miről beszélsz?! - értetlenkedett Nat.

Aelin részletezni kezdte a történteket, Amy tervét és hogy mit mondott neki Dan.

Nat csak döbbenten állt. Erről tényleg nem volt szó eddig. Dan nem avatta be őket, de lehet még Lint sem. Szó nélkül huppant le a kanapéra, hogy átgondolja a helyzetet. Dan meg fogja tenni, ebben biztos volt, mert Dan makacs és ismeri Amyt. Tudja mit miért tett és tesz, bármikor jobban átlátta ezt az egészet, mint bármelyikük.

- Linnek és Junienak szóltál? - nézett a pakoló lányra Nat.

- Nem. Elakarok tűnni innen. Lin kiakad, de pártolni fogja Dant. Junie megbízik benne és ez pont elég ahhoz, hogy engedelmeskedjen neki. Én bízok benne, de makacs vagyok és nem fogom eldobni az életemet, ezt az egész új lehetőséget, csak mert Amy ezt írta bele egy chipbe. Nem ugrok a vesztembe, köszönöm!

- És nekem mért szóltál? - kérdezte kíváncsian Nat.

Aelin csak rápillantott, mélyen és sértetten.

- Gyere velem! - csapta le a bőrönd tetejét és húzta össze a cipzárt. - Téged csak bele rángatott Lin, nem volt lehetőséged, senki nem hívott, hogy gyere velünk, nem kell feláldoznod magad a Jacksonok miatt, mint ahogy azt a Liberék és sokan mások tették!

Nat szemei elkerekedtek a meglepettségtől. Tudta, érezte, hogy Aelin mennyire más amióta együtt vannak, de... Ez meglepte.

- Csak mi ketten? - folytatta a kérdezősködést.

- Meg a démonjaim. De különben igen, csak te meg én.

- Felfogtad, hogy mit akarsz tenni? Itt akarod hagyni Dant, Lint és Juniet. Lelépni, elmenekülni Amy ötletétől és... Egy életet kezdeni velem.

- Pontosan! Gyere velem! Menjünk el! Ez őrültség, megtettük, amit kell és nem tűntünk el, miért kell itt, ahol békesség van feláldozni magunkat, mikor élhetnénk? Lin és Dan baromira vállalhatna gyereket, mehetnének egyetemre és...

- Két Lin Stirling és Dan Jackson van a jelenben. Óriási nagy kavarás lenne belőle... Amy nem hiába gondolta ki ezt a kiskaput. Ha várunk egy kicsit leélhetjük az életünket egy szebb, jobb világban és...

- Nem! - mondta hirtelen, de olyan indulatosan, hogy Nat összevonta a szemöldökét. - Nem biztos, ha igaz, amit Zero mondott nekem, akkor... Akkor... Nat könyörgöm, gyere velem!

Nat összevont szemöldökkel pillantott a lányra, aki bármelyik pillanatban szétcsúszhatott előtte. Ez nem olyan volt, mint Irana börtöne után.

- Mit mondott Zero? - csapott le a kérdésre a lányhoz lépve és elkapva a vállait.

- Én... Engem... Ők... Nem biztos Nat, hogy kiolvasztanának minket, mert... Mi van ha nem sikerül, ha ott rekedünk örökre, ha... Ha én... Ha engem... A démonok...

Nat elkapta a lány állát és megemelte azt. A tekintetét a fekete szemekbe mélyesztette, amik idegesek voltak, kétségbeesettek.

- Mit tudsz? - suttogta halkan, de Aelin pánikolt. Valamitől rettegett. Ha eltűntek volna, azt nem érezték volna meg. Ez most rosszabb, így el kell dönteniük mi legyen. - Aelin. Mit mondott neked Zero?

- Azt, hogy... Én... Én fontos vagyok nekik, illetve nem pont én. Nem mondhatom el. De a fiatalabb énem nagyon fontos nekik, terveik vannak velem kis korom óta, amióta a képességem rájuk korlátozódott, mert a démonok az egyetlen egy olyan faj, amely nem tartozik az istenek alá, Hádész alá sem teljesen és én... Én...

Nat szemei elkerekedtek, ahogy megértette mire megy ki a játék évek óta, hogy Edmund Jackson miért tette fel oly gyakran azt a kérdést még náluk is Selmának, hogy miért olyan fontos Aelin di Angelo.

- Nat... - sóhajtotta Aelin, de a fiú csak elengedte az állát és a szekrényéből elkezdte kikapkodni a ruháit.

- Siessünk, mielőtt Lin szól Dannek, tele van a Bázis a káosz szörnyeivel. Max. két percünk van és csak teleportálással juthatunk ki, Lin mostantól résen lesz. - mondta a fiú.

Aelin szívéről nagy kő esett le. Szó nélkül felkapta a cuccát és segített Natnek a maradék holmi összeszedésében, de két perc nem sok idő, ők pedig az alatt a fél év alatt, amíg biztonságban voltak, eléggé elkényelmesedtek.

- Mi a francot csináltok?! - rontott be a szobába Lin. - És mégis elárulnátok milyen szoborrá változtatási dolgot akar Dan?!

- Hallgatództál egész végig és valójában csak húzni akarod az időt. - sétált Aelinhez Nat. - Ismerlek, húgi. Dan azt ígéri ki fogunk olvadni, de nem így lesz. Ez ezer százalék. - pislantott a démon úrnő felé. - Nem kérlek, hogy gyere velünk, ahogy azt se térítsd jobb belátásra Dant, csak... Hagyj elmenni minket.

Aelin idegesen vett egy mély levegőt, fejben pedig már utasította a démonjait, hogy minkettejükhöz álljanak be és baj esetén vigyék ki őket innen. Lin felvonta az egyik szemöldökét.

- Ha Amy ezt az alternatívát választotta, akkor...

- Amy nem ismerte ezt a tényezőt. - szakította félbe a legjobb barátnőjét Aelin. - Amy csak keresett egy másik variációt. Lin, ha hagyod Dannek, hogy Zoya kővé dermesszen minket egy bűbájjal, soha, soha többé nem lehetsz vele együtt.

Lin szemében bizonytalanság csillant fel.

- Beszéljük meg ezt vele.

- Nem! - vágta rá Aelin. - Mi elmegyünk, te pedig hagyni fogod. Ha nem, akkor te jössz ki belőle szarul.

- A legjobb barátnőm vagy Nat meg a bátyám... - húzta el a száját Lin.

- Elmegyünk. - köszörülte meg a torkát Nat is és nyúlt Aelin keze felé.

- Ha Dan tényleg hülyeséget tervez... - kezdte gondolkodva Lin. - Nem inkább meg kellene győznöd, hogy veled menjek? Hiszen a húgod vagyok, az egyik legféltettebb, utolsó élő személy a családodban.

- Egy: ne vess be pszichológiát drága kis húgom. Kettő: Dan a férjed. Támogatni fogod őt, mert mindig ezt teszed. Ne keressetek minket!

Lin csak kilőtt a kezéből egy aranyszalagot, de az Nat csuklója helyett a levegőt hasította át, ahogy Aelin és Nat köddé váltak. A lány káromkodott egyet az orra alatt és kocogva megindult Dan felé. Fogalma sem volt, mitől ijedt meg ennyire Aelin, de annyit már nagyon jól tudott, hogy Nat eljutott arra a szintre, ahová ő évek után jutott csak el. Előtérbe helyezte Aelint a családjával szemben. Vele szemben. Ezt még meg fogja bánni.

Lin szélesre tárta a nappali ajtaját, ahol Dan éppen felvetette Yuinak a B tervet. Junie kicsit sem volt boldog az eshetőségtől, de jól látta Lin, hogy érti miért kell ez, csak még nem akarja elfogadni.

- Aelin és Nat lelépett! - nyomta meg rekesz izomból a mondatot, mire Dan rögvest rákapta a pillantását. - Aelin nem akarja az egészet és meggyőzte Natet, nem tudom mit mondott, de mindketten azt hiszik, hogy nem fognak sose kiolvadni, ha egyszer Zoya megdermeszt minket.

Dan csak vett egy mély levegőt.

- Meg kell találnunk őket... Mond, hogy a káosz legyeid...

- Mint mindig ott csücsülnek Aelin és Nat dzsekijének egyik zsebében. - biccentett Lin. - Viszont... Szerintem ki kéne terveznünk valamit az átvágásukra. Nem úgy néztek ki, mint akik önként visszasétálnak, ha esetleg a nyomukba erednénk, hanem... Mint akik simán harcképtelenné akarnának tenni minket, ha arra alkalom adódik.

- De jó... - sóhajtotta Junie. - Ez egy csodálatos nap... Azt mikor akarjátok bejelenteni, hogy amúgy a jelen Aelinje szintén pont most csinál egy nem kis bajt, amelyben Joe, Susan, Dia és Peter feltámadt és világuralomra készülnek, amihez Joe démon képességét erősítették fel az egyik kulccsal és amúúúgy Ed is az uralma alatt áll?

- Várj... Mi van?! - maradt le a feltámadás résznél Yui.

- Gratulálok... - meredt Juniera Lin.

- Úgy is megtudta volna, mert olyan délután öt, fél hat körül hívja fel Sven, hogy...

Yui mobilja abban a pillanatban megcsörrent. A lány csak felvette és megnézte ki az. Sven neve díszelgett a kijelzően, mire csak Juniera nézett, aki gúnyosan Linre vigyorgott. Yui felvette a telefont és türelmesen megvárta, hogy Sven elmondja, ugyanazt amit az előbb Junie elkotyogott.

- Oké, amint tudok megyek. - felelte és tette le a telefont. - Még valami amiről tudnom kéne?

- Szopás lesz. - mondta őszintén Junie. - Majdnem ott hagytuk a fogunkat... Mondjuk... Nem mintha ez újdonság lenne. Észre vettétek, hogy ez mindig így van? Baj, kaland, majdnem meghalunk, megoldjuk. Baj, kaland, majdnem meghalunk, megoldjuk! Bezzeg most, most amikor az volt betervezve, hogy baj, kaland, megoldjuk, meghalunk nem sikerült meghalnunk! Igazán faragatlanság! Egyszer akar szánt szándékkal meghalni az ember és még az se sikerül...

Yui kérdőn felvonta a szemöldökét, az arcára minden gondolata kiült, ami Junie egy személyes monológjához tartozott.

- Ne foglalkozz vele. - mosolyodott el halványan Dan.

- Eskü, ti ketten, ha nem születtetek volna meg, akkor a család sokkal nyugodtabb lenne, senki se kapna idegrohamot a dolgaitoktól.

- Abban mi lenne a buli?! - szólt közbe Junie is, aki csak feltápászkodott a kanapéról és Danhez sétált. - Mi legyen?

- Utánuk kell mennünk. Nem tudom Aelin mivel vette rá Natet erre az egészre, de azt tudom, hogy Amy tervét kell követnünk.

- Aelin tud valamit, amit Amy nem. - nyelt egyet Lin. - Nem mondta el mit, csak... Azt, hogy ha az a tényező bekövetkezik, akkor mi... Örökre ledermesztve maradunk.

Dan összevonta a szemöldökét. A jövő egy olyan hajszál vékony cérnáján álltak, ami bármikor elszakadhat, vagy akár bárki, bármelyik másodpercben pulcsit köthet belőle. A szomorú, hogy mindkét vég esélye jelenleg ugyanolyan százalékos aránnyal rendelkezett és így kelepcébe kerültek.

- Kövesd őket, hallgatózz. - pillantott egyenesen Linre a fiú. - Ha megtudod miért nem akarják a kővé dermesztést azonnal szólj. Junie, mi elmondjuk Yuinak, hogy... pontosan milyen buktatók lesznek a jövőben, hol kell figyelnie.

- Ez jó ötlet? - érdeklődött diszkréten Yui. - A próféciák is akkor válnak önbeteljesítővé, amikor valaki tenni akar ellene valamit.

- Nem tudom, de mi nem maradhatunk itt éveken át. Alternatívák kellenek, amiket ismerned kell, mert aki tudja mi lesz... az te vagy.

- Apa jobb ebben. - állt idegesen egyik lábáról a másikra Yui, talán Iranát leszámítva sose tartott még ennyire valamitől, mondjuk most attól a nőtől is jobban fél, mint valaha eddigi életében.

Mágus. Sose gondolta volna, hogy varázsolni tud, hogy a mágia szülötte.

- Igen, de Apa kilencszer át fogja gondolni, hogy megtegye-e vagy sem és rájön, hogy mibe nem avatom be, de az okát nem tudja majd, onnan pedig rákattan arra az egy dologra. Te viszont tudod mi a hosszú távú cél, képes vagy azt szem előtt tartani.

Yui nyelt egyet, miközben a padlót bámulta.

- Jó. Megpróbálom. - egyezett bele.

~~~

Edmund Jackson, az idősebb testvéreivel, az Angelokkal és Aelin elragadt démonjaival együtt egy házban bukkant fel. A férfi levegő után kapkodva mérte fel a terepet. Fogalma sem volt hová hozta őket Joe. A ház lepukkant volt, a tapéta repedezett, a padlón a csempe néhol felhasadt és egykor narancsos, tégla színe kormos szürkévé vált. Ednek valahonnan ismerős volt, de nem tudta megmondani, hogy honnan.

Peter kisétált a házból, nyitva hagyta az ajtót, így Ed mindenhol erdős területet pillanthatott meg.

- Brooklyn. - lépett mellé Susan. - Itt kezdődött minden.

Ed összevont szemöldökkel elgondolkodott, ám amikor szóra nyitotta a száját és a nővérére nézett, lefagyott. Ugyanúgy nézett ki, mint halála előtt, mintha az egész csak valami álom lett volna. Szőke haja hullámokban omlott a hátára, szürke szemében ész, tudás és megalapozottság csillogott, minimális jegességgel. A karjait szorosan összefonta a melle alatt, ahogy mindig is állt, amikor valamin agyalt.

- Ide hoztak titeket Joék, amikor... Megtámadtak minket? Még 2026-ban? Amikor megtudtuk, hogy félistenek vagyunk és különleges képességeink vannak? - kérdezte végül Ed.

- Eltaláltad, nagy okos. - vetette oda gúnyos mosollyal Dia és kezdte el fel-le kapcsolgatni a villany kapcsolót, de a sötétség megmaradt.

Egy kattanó hang hallatszott odakintről, mire a házban fény söpört végig.

- Remek. Még működik. - lökte el magát a faltról Dia és várta meg, amíg Peter besétál, csak utána csukta be az ajtót.

- Gyere szépen okoska! - kapta el Ed felkarját Joe és vezette át egy másik szobába.

Ed nem ellenkezet, felesleges lett volna. Joe magához vette az erő sokszorozót, így még a saját lányát is lepipálja démoni képességek terén és Ed félig démon. Bármit kérne tőle Joe, azonnal teljesítené, gondolkodás nélkül, mert ő azt parancsolta.

- Mit akartok csinálni? - próbált információ morzsákat begyűjteni Ed, hátha megtudja mire készülnek, üzenni tud valahogy az apjának, vagy Ingridnek és Lucynek.

Susan csak bedugta a számítógépet az épületbe és aktiválta, a Charles Beckendorf által kifejlesztett védőpajzsot, majd valamit keresni kezdett. Ed előrébb lépett, hogy lássa mit csinál a nővére, de Joe rögvest visszarántott és ciccegve megrázta a fejét.

- Ezt vegyem úgy, hogy lövésetek sincs róla? - érdeklődött Ed.

- Mi tudjuk mit akarunk. Nagyon is. - felelte Susan. - Megtaláltam. Küld el oda valamelyik démont, de még várj. - kelt fel a székből és sétált Edhez.

A fiú csak átnézett Susan vállán, a gép éppen a műholdra csatlakozott rá és a Himalájánál volt megnyitva, de nem tudta, hogy miért, semmit sem látott rajta, csak havat.

- Öcsibogyó. - mosolyodott el Susan, de a vigyorában volt valami természetellenes. Ed tudta, hogy valamire készül, csak akkor viselkedett vele ilyen nyájasan, különben mindennek elhordta. Egy kis tetűnek, aki állandóan szívatta őt, mint... Mint Dan Amyt.

- Igen, Sus? - vonta fel a szemöldökét. - Igazán elárulhatnád, hogy mégis mit akartok tenni. Nyolc éve halottak vagytok, nem megy már úgy a gondolatolvasás nekem se, mint régen.

A nő még mindig szélesen mosolygott és megfogta Edmund kezét.

- Fogadd el tőlem ezt, kisöcsikém. Csak, hogy megértsd, mit akarunk, hogy miért akarjuk. - nyúlt bele szabad kezével a saját zsebébe, amiből kivett valamit és Edmundéba csempészte.

Ed összerándult egy pillanatra. A tekintete ködös lett. A Selmával töltött hónapok boldogsága eltűnt a szeméből és a helyre mély komolyság és harag ült ki. Felemelte a kezét, amiben a Viszály almája pihent, olyan mosoly terült el az ajkán, amilyen még sose.

- Egyszer azt mondtam Izzynek, hogy szó nélkül Kronosz oldalára álltam volna, hogy megdöntsem az istenek hatalmát. - szemlélgette az arany alma csillogását a lámpa fényben. - Az istenek, Irana, majd... - nyelt egyet.

- Hallie Beckendorf? - kérdezte Peter. - Ahhoz Apollónnal és Erisszel kell beszélnünk.

- Megoldom. - indult el a szekrényfelé Ed és kapott ki belőle egy nagyobb méretű inget, amibe belebújt, majd a zsebébe süllyesztette az almát. - Kezdjünk a régi bandával.

- Erről már elkezdtem kezeskedni. - nézett hátra a válla fölött Joe, gonosz mosollyal a szája sarkában. - Szervusz húgi, milyen a Himalája?

Ed szemei elkerekedtek. Zero és Astarot között Rose di Angelo pislogott ijedten és döbbenten. A nőt azóta nem látta Ed, hogy Joet és Diát eltemették.

- Joe... Dia? - a nő arcára hitetlenkedő mosoly áradt szét. Olyan gyorsan kisprintelt a démonok közül, hogy azok csak pislogni voltak képesek. Rose egyenesen Joe és Dia karjába vetette magát, olyan szorosan ölelte őket, hogy Ed komolyan kezdett aggódni az Angelok miatt, ez túl sok érzelem Joe és Dia részéről. - De hát... Hogy?! - kapkodta a fejét. - Úristen! Sus! Peter! - ugrott a két szőkeség karjába is.

- Asszem pár dolgot el kell mesélnünk. - tette a húga vállára a kezét Joe. - Jó pár dolgot.

- Jöttök már? Gyökeret eresztek ennyi nyáladzástól. - szólt be nekik kapva-kapva az alkalmon Dia, aki adott egy gyors csókot Peter szájára és már fordult is tovább az egyik szoba felé.

- Persze. - karolt bele Rose Joeba és zárkóztak fel Diához.

Ed szélesen elmosolyodott.

- Mi az Ed? - tudakolta Peter, miközben a számítógéphez sétált és elkezdte bemérni a régi banda további tagjait.

- Csak jó újra együtt látni az Angelo hármast. Ingridnek ne szólj. - fordult a bátyja felé a srác. - Aligha nem Sven már elkezdte felhívni a többieket, hogy figyelmeztessék őket rátok. Hamarosan összeszedik magukat és elindulnak felétek. Sven, Amy és Jane... Azt mondták nekem, hogy valami nem stimmel az istenek erejével, mintha valaki ellopná az esszenciájukat. Azt hiszem az Olimposzon kellene kezdenünk.

- Kronosznak nem sikerült legyőznie az isteneket, pedig már hányszor megpróbálta. - vágta rá Susan.

- Az lehet, de akkor mi voltunk az ellenfeleik. Anyuék és mi. Most még senki nem tud semmit, addig kell lépnünk. Ha az istenek valami miatt folyamatosan vesztik el az esszenciájukat, az azt jelenti, hogy biztonságos helyet keresnek, mert nem tudnak támadni. Azaz...

- Az Olimposz átvehető. - értette meg Peter is. - Kérdés ki lesz velünk és ki lesz ellenünk?

- Ez egyszerű. Az Angelo hármas itt lesz, Emily és Kevin nem biztos, hogy mellénk állnak és fogadni mernék rá, hogy Ingrid, Cora, Lucy, Izzy, Bred, Michael, Johnny és Annie sem fog. A gyerekeink megpróbálnak, majd tenni ellenünk, de egy démon armada, az Angelo hármas és ellenem nem lesz esélyük.

- Mi mint általában háttérmunka, ugye? - húzta el a száját Sus Peterrel együtt.

- Oh nem. - terült szét egy gonosz mosoly Ed arcán. - Most nem, most nektek lesz a legfontosabb feladatotok. - sétált az asztalon lévő kulcsokhoz és emelte fel róla a Kristálykoponyát és Salamon gyűrűjét. Az elsőt Peternek, a másodikat pedig Susannek adta. - Csak okosan.

~~~

Sven idegesen dobogott a lábával, miközben Ingrid kihangosított telefonon keresztül ordibált velük és hordta el Edmund Jacksont mindennek is.

- Ingrid! - szólt rá már vagy hatodjára Percy. - Fékezd magad!

- Fékezzem?! - visszhangozta. - A Viszály Almája, az Élők könyve, az erő sokszorozó, a kristálykoponya, Salamon gyűrűje és az Emlékek köve! Van fogalmatok róla, hogy mégis mekkora nagy szarban vagyunk?! Az Arany Almával Edmundot gonosszá tehetik és a maguk oldalára állíthatják, a bátyám vért irányít, mindannyiunkat egy csettintésre kinyírhat. Az Élők könyve biztosíték a számukra, hogy senki se ölhesse meg őket azzal, mert ha Ed valamilyen isteni csoda folytán valahogy az Alma hatása alól kikerülni, ő az egyedüli személy a Jacksonok közül, John bácsit leszámítva, aki tud óegyiptomiul olvasni! Az erő sokszorozó miatt Joe hatalma, ami amúgy se volt sose piskóta, az egekbe szállt, tulajdonképpen a démonok istenévé vált, amely tisztség sose létezett eddig! A kristálykoponya megmutatja nekik, hogy mit, hogyan és mikor tegyenek meg, hogy győzzenek! Salamon gyűrűjével legyőzhetetlen stratégiát készíthetnek, számba véve minden esetleges problémát, ami csak felmerülhet! Az Emlékek kövével, pedig mindent visszakereshetnek, az istenek minden buktatóját, a mi gyenge pontjainkat, labilitásunkat! És azt mondod, hogy fékezzem magam, Apa?! - mondta mindezt egy levegővel végig.

Percy csak az ajkába harapott.

- Inkább agyalj valami megoldáson... - nyelt egyet végül és fordult Selmához. - Ötlet?

Az ex démon mély levegőt vett. A feje azóta azon pörgött, amit Ingrid most szépen végig hadart, mióta meglátta, hogy a ládából mely kulcsok tűntek el. A baj nem is a kulcsokkal volt, hanem magukkal a személyekkel. Joe erejét már akkor is megérezte, amikor Edmundnak a testében volt, még a fiú tinédzser korában. Izzynek minden erejét felemésztette, hogy beszélhessen vele, de Joenak... Neki nem. Rettegtek tőle a démonok, mert tudták, hogy föléjük kerülhet egyszer a hierarchia rendszerben és most... Most ez megtörtént. Zeroék semmit sem tehetnek ellene. Susan Salamon gyűrűjével mindenre számítani fog. Peter a kristálykoponyával tisztán látni fogja a jövőt, tudni fogja mely variációk mikor következhetnek be.

- Harcolnunk kell ellenük és megállítani őket. Ez tuti. Pontosabban nekem nem. Én nem tudok halandóként mit tenni. - meredt egyenesen a harmadik generációs Jacksonokra.

Sven di Angelon tisztán látta a nő, hogy ő már ezt sejtette és nagyon rá is görcsölt. Aelin sem tudta leverni Joet, akkor ő, hogy lehetne erre képes? Amy szintén ideges volt az apja miatt. Dan gondolkodva elhúzta a száját, mint aki azt lantolgatja, hogy vajon az apjának milyen lehet a gonosz énje. Jane higgadtnak tűnt, bár lehet, hogy csak megjátszotta magát. Sam sápadt volt, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat. Junie és Carmen tanácstalanok, Brady, Adel és Lena pedig elveszettek voltak.

- Ők a szüleink. - nyögte ki Selma meglepetésére Jane. - Hogy harcolhatnánk ellenük?

- Nincs választásotok. Vagy ez, vagy legyőzik az Olimposzt és tudtommal jelenleg az istenek nincsenek az erejük magaslatán.

Sam ajka megrándult egy pillanat erejéig.

- Tudtok erről valamit? Többet, mint amennyit elmondtatok Ednek? - kérdezett rá rögvest a nő.

Sam csak a kezeit bámulta, míg Jane felhorkant.

- Jah, Sam kis barinője gyűjti össze az istenek erejét. - felelte. - De nem tudjuk hol van, valahol az Egyesült Államokban, közel az Olimposzhoz, hogy bármikor, ha megszerzi az összes isten erejét visszavághasson nekik.

- Csúcs... - jegyezte meg Carmen.

- Ha megtalálnánk őt visszaadhatná nekik az erejüket. - vélte Dan. - Akkor pedig segíthetnek leállítani a szüleinket, nem?

- Ha az istenek nem pusztítják el őket lázadásért. - vágta rá a telefonból Ingrid.

- Joet, Petert, Diát és Susant bármi van meg kellene ölni, nem? - csendült fel most először Sven hangja, mióta Ingridet felhívta.

- Muszáj. - biccentett Selma. - Hiába néznek ki, úgy mint a szüleitek, ők nem azok. Elíziumból egy lélek nehezen akar távozni, mert védve van, így csak azt a részét lehet feltámasztani, amelyik nem érzi jól magát ott. Joéknak meg kell halnia, de Edmundnak... - siklott a pillantása Amyre és Danre.

- Akkor mit csináljunk? Ha az istenek esszenciáját rossz ötlet megszerezni... - kezdte idegesen Amy. - A csajt is rossz ötlet felkeresni, akkor nekünk kéne kinyírnunk a... - bicsaklott el a hangja.

- Meg kell próbálnunk. - bólintott Sven, de kicsit sem nézett ki, úgy mint általában, az arca szikla merev volt és semmilyen érzelem sem csillogott a szemében. - Két csoportra oszlunk. Az egyik fele felveszi a harcot Edmundékkal. Az Olimposzra csak a lifttel juthatnak fel a védelmi rendszer miatt. Ott kell őket megvárnunk. A másik csapat pedig megkeresi azt a lányt, akinél az istenek ereje van és jobb belátásra bírja.

- Majd én. - felelte Sam.

- Rád szükség lenne az erőd miatt.

- Talán még rám hallgat. - sütötte le nem túl magabiztosan a szemeit Sam, pláne amikor Jane ismét felhorkant, kételkedő hangon.

- Hadd menjen. Megoldjuk nélküle. - kérte Amy, mire Sven biccentett és újra végig mérte a Jacksonokat, azt mérlegelve kit tudnának nélkülözni.

- Nagyapa... Elkíséred őt?

- Persze. Hol keressük őt? - tette fel a nagy kérdést Percy.

Sam csak a kulcsokhoz sétált és mindegyiket végig mérte, majd megállapodott a tekintete a Szerelem gyűrűjén. Azonnal eszébe jutott, hogy mivel jött állandóan mindenki a harmadik dimenzióban. Hogy ő és... És Demetria...

Felkapta a nagyobbik gyűrűt és az ujjára húzta. Jól látta, hogy Jane szemöldöke a magasba ugrik és arcára gúnyos mosoly ül ki. Sam csak felé fintorgott válaszul. Kifújta az eddig visszatartott levegőt, lehunyta a szemét és próbálta megérteni, hogy működik a kulcs. Olyan hirtelen látta meg maga előtt Demetriát, hogy egy pillanatra összerándult. A lány arcán legalább száz érzelem úszott, tervezett, mosolygott, alakot váltott, mintha nem kívülről, hanem belülről látná őt. Sam megrázta a fejét és körbe kémlelte a helyet, próbált találni bármit, ami alapján beazonosíthatja merre vannak, de szerencsére... Nem kellett nagyon keresgélnie. Tudta hol van.

Felpattant a szemhéja.

- Megtaláltam. - nézett Percyre és mondta el pontosan az utcát, a házszámot és a várost, ahol szállást kapott a lány.

- Beüzemelem az ajtót. - jegyezte meg a helyszínt a férfi.

- Nem arról volt szó, hogy nem tetszik neked a kis alakváltó Aphrodité liba? - kérdezte vigyorogva Jane.

- Fogd be! - vágta a testvéréhez Sam, mire Jane csak hátra vetett fejjel röhögni kezdett.

Amy azonnal elmosolyodott, míg Junie és Dan csak egy 'ah... könyörgöm... ' fejjel összenéztek. Sven nem reagált semmit sem. Megvárta amíg Sam és Percy beüzemelik az ajtót, Selma feljegyezte a koordinátákat egy papírra, hogy visszatudja őket hívni, majd átkeltek az átjárón.

- Akkor irány New York! - tápászkodott fel Carmen és kapta fel a Jade szemet.

- Mit csinálsz?! - riadt meg Jane.

- Náluk van egy csomó kulcs, ide nagyobb tűzerő kell. Selma, ha a felnőttek megjönnek, azonnal küld át őket is. Anyu, te megoldod, hogy... - kezdte, de Ingrid félbeszakította.

- Persze. Ott találkozunk.

- Aelinnel mi lesz? - vonta fel a szemöldökét Lena.

Sven csak idegesen nyelt egyet.

- Asszem neki időre lesz szüksége. - pillantott a lépcső felé, ahol a lány eltűnt olyan egy órája.

- Majd vigyázok rá, ha készen áll, akkor utánatok küldöm. - mosolygott bíztatóan a harmadik generációs Jacksonokra Selma.

- Akkor verjük le valahogy a szüleinket... De jó lesz... - húzta el a száját Jane és indultak meg az ajtó felé.

~~~

Amy idegesen tördelte a kézfejét, ahogy az ajtón át az egyik pláza sikátorra néző kijáratából léptek elő. A fejében pörögtek az információk, Sven nem csak azért hívta fel a felnőtteket, hogy ne érje őket váratlanul, ha netán Joék megkeresnék őket, hanem azért is, hogy sok mindent megtudjanak a szüleikről.

Amy pont ezért volt ideges, ismerte az apját, hányszor megpróbáltak túljárni az eszén Yuival... Sose tudtak, mindig egy lépéssel előttük járt.

- Vajnyi kevés esélyünk van, ha tényleg felhasználták az Arany Almát azt ugye tudod... - suttogta mellette Carmen, amitől Amy csak még idegesebb lett, amire meglepő, hogy képes volt.

A pulzusát tisztán érezte, nem kellett kitapintania a csuklóján vagy a nyakán hozzá az artériát, hogy tudja, legalább kétszázon ver. Fázott, ám mellette verejtékezett. Egyszerűen rosszul volt a gondolattól, hogy az apját le kell valahogy győznie. Az a minimum, hogy elveszik tőle az Almát, de ha még el is tudnák venni, akkor is ott lesz Joe a Hatalmasok végzete nevű kulccsal, ami tízszeresére növeli az alapképességét, ami alapvetően nem piskóta, hiszen... Ő az Angelo hármas legidősebb tagja!

- Sven. - szólalt meg árnyalatnyi pánikkal a hangjában Amy és húzta be a satu féket a sikátor kellős közepén. - Ez nem fog menni.

- Nyugi, ne ess pánikba. - karolt bele a fiú és rögvest magával rántotta őt az utca irányába.

- A határán táncolok. Az apám és Susan eszén kellene túl járnom!

- Segítek, nyugi. - fordította magával szemben a lányt, amikor már kikerültek a sikátor árnyai közül, amik nem hagyták nyugodni Svent. Démonokat érzett, mindenhol. - A fontos, hogy ne ess szét. Érted?

- Hogy ne essek szét? - visszhangozta Amy. - Vége a kulcshajszának, a kulcsok majdnem mindegyike nálunk van, el kéne rejtenünk, erre Aelin után takarítunk és... és... Én nem állók készen arra, hogy az apámat...

Sven tudta, hogy Amy totálisan kiborult.

- Az anyukád, 15 évesen, pont amennyi most te vagy harcolt Kronosz ellen, felvette a harcot Ingriddel szemben, aki a vért irányította, sokkal erősebb volt nála és ő még is talált kibúvót, apád pedig megtervezte az egész harmadik titánháborúra vonatkozó haditervét a Félvér-rábornak, a saját oldalára állította Ingridet és...

- És? - szólt közbe félvállról Jane, aki folyamatosan az úttestet pásztázta. - Most a felsorolt két személyből az egyik ellen harcolunk és ha nem tűnt volna fel Sven, mi nem vagyunk a szüleink!

- Hál'istennek. Még csak az kéne... - húzta el a száját Carmen.

- Szerintem... Sven csak arra akar célozni... - furakodott át Carmen és Jane között Brady és sietett a csapat legelejére, ahonnan mindenkit láthatott. - Hogy nem a szüleink vagyunk, hanem arra, hogy... héroszok kombinációjából áll a vérünk, tehát az erőnk is... másabb. Eltér tőlük.

- Aha. - bólintott gúnyosan Amy. - Mint az megtudtam a víz erőm sokkal gyengébb, mint a nagyapámnak, mert csak dédunokája vagyok Poszeidónnak.

Sven arcára Amy mondatának ellenére halvány mosoly ült ki. Brady szeméből látta, hogy ő érti mire gondol.

- De csak fel kell tartanunk őket, amíg Sam visszatér azzal a csajjal, nem? - tudakolta Dan.

- Jobb lenne hatástalanítani őket. - fonta össze a mellkasa előtt a karjait Carmen. - Nektek nincsen olyan érzésetek, mintha valaki figyelne minket?

- De. A falnak is füle van. - mutatott előre Jane, mire három démonszempárt pillantottak meg. - Tünés vissza a gazdátokhoz. - villant fel a tenyerében elektromosság és vágta az erejét a téglafalnak.

Vakolat potyogott a járdára, pár ember felkiáltott, hogy tűz ütött ki a ködnek hála. Sven mérgesen elkapta Jane karját és lerántotta a föld felé, mire a lány lába megbicsaklott.

- Mi van? - ripakodott Svenre a lány.

- Ilyet ne csinálj! Elég lesz a szüleinket legyőzni, nem kell még a zsaruk elől is menekülnünk! - a holtakat idézte fel a tekintete.

- Skacok... - nyelt egyet Junie, aki már előrébb állt a többiektől. - Asszem, nem az épület oldalára mondták, hogy tűz ütött ki... - mutatott fel a kisfiú egyetlen egy épületre.

Dan füttyentett egyet, Adel, Lena és Brady értetlenül pislogtak, míg Carmen, Jane, Amy és Sven teljesen elsápadtak.

- Az Empire State Buildings... Lángokban áll... Joék már az Olimposzon vannak.

~~~

Sam és Percy a semmi közepén bukkantak fel. Körbe amerre csak a szem ellátott szántóföldek és falusias táj lepte el a területet, ahogy megfordultak a tengelyük körül kiszúrtak egy hotelt, ami szintén falusiasan festett. Sam őszintén szólva nem lepődött meg, hogy Demetriát pont itt találják meg. Illet hozzá ez a kép, már csak a múltja miatt is.

A fiú gondolkodás nélkül sétált be a hallba, ahol a recepción egy nő vezette a számlázásokat, aki a jelenlétükre azonnal felpattant és széles mosolyt megeresztve hozzájuk lépett.

- Szép jó napot, segíthetek valamiben? - kérdezte.

- Jó napot kisasszony. - erőltetett mosolyt az arcára a helyzet és az időhiány ellenére Percy is. - Igen, mi egy... Egy... - nézett Samre, de a fiú leblokkolt, fogalmuk sem volt, hogy Demetria aktuálisan, hogy nézhet ki, milyen személyi iratokat szerezhetett és így tovább.

- Egy... - suttogta maga el Sam. - Egy kérdést szeretnénk feltenni önnek. - kapcsolt hirtelen az agya. - Volt mostanában olyan vendégük, aki... sok mindenre rácsodálkozott? Mintha még nem találkozott volna az élete során mások számára alapvető dologgokkal?

A nő kinyitotta a száját, majd be is csukta és alaposan végig mérte előbb Samet, majd Percyt.

- Megtudhatnám, hogy mégis kik maguk? - vonta fel az egyik szemöldökét és igazította meg fekete keretes szemüvegét, amiből mind a ketten tudták, hogy perceken belül bajban lehetnek.

Sam felsóhajtott. Miért nem lehetne csak egyetlen egyszer az, hogy valami könnyen megy?!

- Percy Jackson. - nyúlt bele a zsebébe Percy és vett ki belőle egy névjegykártyát. - Az A.C. Építészeti cég alelnöke, egyben rész jogtulajdonosa az Egyesült Államok New Jersey, Florida, Kalifornia és Oregon államainak tengervilág megóvásán fáradozó intézményeinek és mellékesen kardforgató tanár. De a lényeg az, hogy ismer és tudja, hogy sok helyre elér a kezem. - csettintett a nő szeme előtt, mire a hölgy zavartan pislantott párat. - Az unokám kérdezett öntől valamit, lenne kedves válaszolni?

- Öhm... Igen. - simította hátra a füle mögé az egyik hajtincsét. - Volt egy lány, nem tudta kitölteni a számlát, sem a szoba igazoló papírt, sem a... gyakorlatilag bármit, még az iratait is nehezen találtam meg a rendszerben, pedig 25 éves, szóról szóra kellett mindent lediktálnom neki.

- Melyik az ő szobája? - faggatta tovább a nőt Sam.

- A 215-ös, de általában kinn van a kertben délutánonként. - mutatott a hátsó ajtó felé.

Sam kilőtte magát. Percy alig bírta tartani vele a tempót.

- Pontosan ki is ez a csaj? - tudakolta az unokájától.

- Demetria, Arisztotelész és Aphrodité lánya, továbbá Athéné unokája, akit Alexandrosz kiadott a görög isteneknek, akik alakváltó képessége miatt a harmadik dimenzióba, Cartoszba száműzték és bezárták egy medálba, ami egy Hírvivő volt az Igazság karperecéhez. - hadarta le egy szuszra a fiú.

- Arisztotelész? Alakváltó? - pislogott sűrűn a férfi. - Akkor aligha nem ő a...

- A valaha született legerősebb gyermeke Aphroditénak, igen. - biccentett Sam. - Pont ezért akar bosszút állni az isteneken. Amúgy mit csináltál a recepcióssal?

- Köd irányítása. Csak tíz évembe tellett, hogy rávegyem Kheirónt, hogy megtanítsa. - mosolyodott el büszkén a férfi. - No és... Ez a Demetria csaj... Tetszik neked?

Sam elvörösödött, amiből Percy máris tudta a választ. A saját idejében nem tudta, hogy bejön Rachelnek és Annabethnek is, de a gyerekein már ő is látta, ahogy rajta az Anyja, meg rajta kívül minden felnőtt és kamasz.

- Nem, nem tetszik. - felelte végül Sam és nyitotta ki a kertbe vezető ajtót.

Egy kis elkülönített gyepes rész volt, nem volt sokkal nagyobb, mint maga a hotel. A távolban itt is szántóföldek ringatóztak. Sam a tekintetével Demetriát kutatta. Jó páran sétálgattak kinn a fák és a bokrok által nyújtott árnyékban, főleg az áprilisi jó idő miatt. Sam viszont nem tudta melyikük lehet Demetria, arcról nem ismerte fel őt, persze, hiszen most is tuti más valakinek az alakját viseli.

Találomra indult meg az egyedül lévő nők felé, akik körülbelül megegyeztek a recepciós által leírt 25 éves korosztálynak. Egy szőkéhez sétált oda először, de amint a szemébe nézett, bocsánatot is kért és tovább állt. Percy a távolból figyelte az unokáját, nem értette mit csinál, hogy akarja megtalálni.

Sam sorra szólította le az embereket és két szó után tovább is állt, egyre közeledett a szántóföldek tömbjei felé.

- Elnézést... - szólította le a soron következő nőt, majd amikor az rá nézett és értetlenül pislantott, folytatta. - Bocsánat, összetévesztettem valakivel.

Percy unottan indult meg a fiú felá, aki már legalább nyolc nőt leszólított. Eléggé tetszhet neki a csaj, ha ilyen lazán leszólított nyolc nőt, anélkül, hogy zavarba jönne.

- Bocsánat. - érintette meg egy sötétbarna, szinte fekete hajú csaj hátát. - Bocsánat csak... - megakadt, ahogy a lány felé fordult és riadtan elkerekedtek a szemei, tudta ki ő. - Demetria?

- Te meg mi a... - kezdte, ám Sam félbe szakította.

- Nagyon nagy baj van és... A segítségedre lenne szükségem, pontosabban... A nagylelkűségedre.

Demetria értetlenül összevonta a szemöldökét, majd ahogy meglátta Percyt csak még jobban összezavarodott, nagyon hasonlított Poszeidónra, de... Még sem ő volt, jól tudta.

- Demetria, bemutatom a nagyapámat. - folytatta Sam. - Percy Jackson, Poszeidón fia.

Az Aphrodité lány csak melegen rámosolygott a férfira.

- Sam sokat mesélt magáról. - rázta meg a kezét és pörgette végig a férfi kapcsolatait. Olyan tisztán látta a második titánháború minden egyes mozzanatát és személyét, mintha csak most történne előtte. Az isteneket, hogy miket tettek, vagy éppen nem tettek érte. - De meglepő látni, mennyi mindent elrejt a saját családja elől. Őszintén sajnálom a reggeli esetet a nejével, ha Elíziumba jutott jobb így neki.

Sam csak halványan elmosolyodott, míg Percy szemei elkerekedtek.

- Honnan tudod, hogy ma reggel a nejemet... - nyelt egyet Percy.

- Látja a kapcsolatokat, minden kapcsolatot. A múlt, jelen és jövőbélieket. - segítette ki a nagyapját Sam.

- Szóval... A rokonaid feltámadtak és meg akarják dönteni az Olimposzt. - pillantott vissza a lány Samre. - Asszem ez elég kényes ügy és nem kellene itt megbeszélnünk. Gyertek, vastagok odabent a falak. - nyúlt bele a zsebébe és vette elő a szobakulcsát.

Percy értetlenül meredt Samre, aki csak megrántotta a vállát és elindult a lány után.

- Kezdem érteni miért nem szerette Annabeth, ha az Aphrodité bungalóval voltam... Ijesztő ez a csaj... - mormogta az orra alatt Percy és zárkózott fel a két fiatal mögé.

Bonyolódnak a helyzetek...

Most nincs különösebben semmilyen megjegyzésem, csakis annyi, hogy a véleményeteket várom commentben ;)