Sziasztok! Mostanában tobzódunk a részekben, úgyhogy most lesz egy kb. egy hetes kimaradás, mert nyaralni leszek! Mindenkinek jó olvasást! Véleményeteket várom commentben, illetve a fejezet végén egy kis játék vár titeket.

A barna pikkelyes sárkány, hatalmas mocsár zöld szemeivel Dant vizslatta. A fiú próbált bátor lenni, de talán érthető miért félt...

A semmi közepén kellene lenniük, valahol a Csendes-óceánon, ehelyett itt vannak egy hegyekkel körbe vett szigetnek nem mondható sziklás területen, ahol éppen a sziklák által kialakított U alakú völgyben ült a hajójuk, kicsit sem önszántából és a sziklákon sorba landoltak a sárkányok, amitől a hajó remegni kezdett.

Mondhatni csak a szokásos... Bajba vannak. De kivételesen nem Dan miatt.

- Hello... - nyögte ki nagy nehezen Dan.

Jane ujjai között villám kezdett el cikázni, de Dan leintette az unokatestvérét. Ennyi sárkány ellen vajnyi kevés esélyük van. A sziget bizonyára sárkány fészek, amit a védelmi rendszerük miatt nem láttak, amíg bele nem sétáltak.

- Nem akartunk zavarni titeket... - folytatta bátortalanul Dan. - Mi csak átutazóban vagyunk.

A sárkány halkan felmordult és a levegőbe szagolt, egyenesen Dan felé.

Amy nem mert levegőt venni, ahogy Sven és Aelin sem. Carmen a kése markolatára tette a kezét, majd le is eresztette. Ekkora erővel szemben esélyük se lenne... Marad az amit Dan csinál, a beszéd.

- Sose éreztem még ember esetében... Ilyen erőteljes sárkány szagot... - mormogta a sárkány, de ezt csak Dan értette, Sam hátrébb lépett a mély hörgő és morgó keverékű hang elől.

- Az anyukám sárkánnyá tudott változni, sokan ifjú sárkánynak hívnak emiatt, de én nem tudok átváltozni. - felelte Dan, mire a sárkány szemei elkerekedtek.

- Te értesz engem? - lepődött meg.

- Igen... - biccentett Dan. - Nem tudtuk, hogy itt van a fészketek. Nem láttuk, amíg be nem jöttünk. Nem akarunk bántani titeket... Hadd menjünk el.

A sárkány teste megrázkódott a nevetéstől.

- Bolond ifjú sárkány. Ismered a törvényeinket? Ha ismeretlen jön a fészekbe, és nem sárkány az illető, ami ma már nem túl gyakori... A fészkek bukása óta... Akkor arra halál vár. Te ugyan sárkány génekkel rendelkezel, de nem vagy teljes értékű sárkány, a barátaid meg pláne nem.

A hegyek remegni kezdtek. Amy a kormány kerékbe kapaszkodott, az ikrek a fő árbócon lévő figyelőből próbáltak nem kiesni. Sven majdnem kizuhant a hajóból, míg Aelin az egyik kötélbe kapaszkodott.

- Dan! Mi folyik itt?! - ordította Amy.

- Baj! - vágta rá Dan, aki a fedélzetre zuhant. - Nem vagyunk átlagos emberek! Félistenek vagyunk! Nem bántanánk a fajtátokat, mikor egy közülletek máig őrzi a táborunkban az Arany Gyapjút! - harsogta túl az omlások zaját.

A barna sárkány mellett egy másik színű landolt. Dan szemei fennakadtak, ahogy a vörös színű sárkányt végig mérte, akinek kék árnyalatú szemei halványan fénylettek. A pikkelyei egyik pillanatról a másikra meggyulladtak a hátán, a torkában tűz gyülemlett. Dan annyira meglepődött, hogy lát egy egészséges tűzsárkányt, ami ráadásul a szeme és a színe alapján pont olyan, mint amilyennek az anyját mindig leírták, hogy elfelejtett megijedni.

Tűz lobbant ki a sárkány szájából, Dan riadtan lehunyta a szemeit, a teste megrándult, valami neki csapódott de az kicsit sem volt égető, inkább csak test meleg.

A következő pillanatban pedig Főnix ordítása betöltötte az egész világot.

Dan szemei felpattantak. A sárkánya köré fonódott és a testével védte őt a tűztől, kék szemei dühösen meredtek az előtte lévő tűzsárkányra, aki döbbenten nézett vissza rá.

- Hagyjátok békén őket! - mondta mérgesen Főnix.

- Te meg ki a franc vagy?! - kérdezte a barna.

- Heiben, tűzsárkány, a Keleti fészek egykori alfája, amíg át nem adtam a címet és maradtam az ifjú sárkány mellett.

A vörös színű sárkány hátán tűz futott végig, hogy az izgalomtól, vagy az idegességtől, azt Dan nem tudta.

- A Keleti fészek? A Keleti fészek életben maradt?! - csengett egyszerre izgatottan és kíváncsian a hangja, dallamos volt, női hang.

- Igen... Megszállták ugyan nem rég az emberek, de az első miniszter, Naromi sikeresen elhárította... - felelte furcsa tekintettel Heiben. - A Nyugati fő fészek nem volt hajlandó segítséget küldeni, így ez a kis gyerek segített Narominak az egész fészek megmentésében. - pillantott büszkén Danre.

- A Nyugati fészek is életben maradt?! Ez csodás! - lelkesedett be a tűzsárkány, mire Dan kezdett aggódni, hogy a fából készült hajó spontán lángra kap egyik pillanatról a másikra.

Főnix összevont szemöldökkel méregette tűzsárkánytársát.

- Várj... Miért ne maradt volna életben a Nyugati fészek?! - értetlenkedett.

- Oh, hát... A mágusok és a lovagok elpusztítottak a legtöbb fészket... Azt hittük, hogy ahogy a szomszédos fészket... Innen délre lerohanták, úgy a többit is. Pedig azok a bennszülöttek... - pillantott a barnára. - Azok nem voltak semmik, ugye? - simult a hím nyakához.

- Hát... Megvallom jól esett, hogy istenként tiszteltek minket. - vigyorodott el a barna. - De őket is leigázták a lovagok és rabszolgaságba taszították őket...

Főnix pislogva meredt a fajtársaira.

- Ez vagy... Hatszáz éve volt... Ti azóta nem is mozdultatok ki... Innen?! - akadt meg ezen a ponton.

- Nem, nem mertünk... Meg hát megvoltunk itt... Miért? Maradt még életben fészek?! - folytatta lelkesen a tűzsárkány, amivel Danben a kialakult, anyám is ilyen lehetett képet egyre inkább kezdte leépíteni.

- A fő fészkek megmaradtak. Kelet, Dél, Nyugat és Észak, meg ezek szerint ez... Akkor ti nem is... Ismeritek a szaporító törvényt, ami a tűzsárkányokra vonatkozik?

A nőstény sárkány oldalra billentette a fejét, mint egy kutya, amiből Főnix azonnal rájött, hogy ezek az elmúlt hatszáz év sárkánytörvényeiről lemaradtak.

- Egy szaporító törvény alakult ki, a tűzsárkányoknak kötelező más tűzsárkánnyal szaporodniuk, mert sokuk elpusztult és alig pár maradt a fészkekben...

- Hát ez idiótaság! - vágta rá sértetten a tűzsárkány.

- Tudom... Azért váltam ki a fészkemből...

- Pont emiatt van kevés tűzsárkány a fészkekben!

- Mi? - értetlenkedett ismét Főnix.

A tűzsárkány csak elfordult és felordított, hívó jelzést adott le, mire a hajón lévő gyerekek a szájukat eltátották döbbenetükben. Legalább húsz darab tűzsárkány landolt a sziklákon, mindegyikük vörös színű volt, néhányuk enyhén narancsos és arany árnyalatú, mint a tűz. Kék, zöld és sárga szemükkel a nőstény sárkányt figyelték a hajón, majd hirtelen kuncogni kezdtek. 

Egy kis gyerek méretű sárkány landolt a barna színű sárkány hátán, majd büfögött egyet, mire egy láng csóva hagyta el a torkát. Dan elvigyorodott, ahogy felismerte a bébi tűzsárkányt. 

- Megmondtam, hogy maradj otthon! - nézett rá szigorúan a nőstény sárkány.

- De hát hívó hang volt... - mormogta a pici. - Apu, anyu nem hívó hangot adott le? - mászott a barna sárkány feje tetejére és lógatta le előre fele a fejét, pont mint amikor az ember gyerekek az apjuk nyakában ülnek.

- De Kaly, de ez a nagyoknak szólt. 

- Ah... Megint össze kevertem...

Főnix szemei félő volt, hogy lassan kiesnek a helyükről. 

- De hát... - kezdte idegesen. - Te egy hangsárkány vagy! - meredt a barna színűre. - Te pedig egy tűzsárkány, hogy lehetséges, hogy a fiókátok... Eddig csak ha két tűzsárkány...

- Nem csak ő a fiókánk, bár igaz, ő a legkisebb közöttük. - siklott a hím tekintete a sziklákon ülő néhány fajtársára, jó pár sárkány közülük halkan felmorgott, főleg a zöld és kék szeműek, tehát olyan 6-7 lehetett a gyerekük az ott terpeszkedő 20 sárkányból.

Főnix megrázta a fejét, nem értette, hogyan lehetséges, hogy mindegyik sárkány leszármazott tűzsárkány lett.

- A tűzsárkány nem tud kényszerből szaporodni, ha megteszik vele a magzat nem fogja örökölni a képességeit, ha tűzsárkánnyal vegyül a nőstény akkor sem, akkor a magzat... - nyelt egyet a nőstény.

- Halva születik... - sütötte le a szemeit Főnix.

- Pontosan. Ezt elfelejtették az évek alatt a sárkányok? Ha a tűzsárkány nem bízik a párjába... ha instabilitás van a kapcsolatban, akkor a pici vagy a másik sárkány képességeit örökli, vagy meghal, legkésőbb, amint kikel a tojásból. - hirtelen pillantott a társára, aki valószínűleg az alfa lehetett. - Asszem jobb, ha a hírt nem reklámozzuk, hogy a fő fészkek életben maradtak, nem jó úton járnak. - fordult vissza Főnix felé, aki még mindig a fedélzet deszkáit bámulta. - Sokat bántottak, ugye? Ha szeretnél itt maradhatsz, itt nincsenek ilyen ostoba törvények. 

Főnix szeme körül a pikkelyek megrándultak. 

- De... Sérült vagyok. Káosz sújtott.

- És? Nálunk vak és süket sárkány is van. - rándította meg a vállát a barna, miközben a kölykére pillantott, aki a farka egyik tűskéjén kezdte élesíteni a frissen kinővő fogait.

Főnix elgondolkodott, majd Danre nézett, aki csendben, várakozva meredt rá. Minden szót értett, de nem szólt közbe, pedig volt nem egy kérdése, főleg, amikor Főnix lesütötte a szemét a halva született sárkány bébi résznél, mintha tudná miről van szó. 

- Nem tehetem. Még a végén kitöri a nyakát a Vakarcs, ha nem figyelek rá. - válaszolta végül. - Engedjétek el őket, ártalmatlanok... jó igazából ez túlzás, mert mindannyian isteni felmenőkkel rendelkeznek, nem is eggyel.... Zeusz, Poszeidón, Hádész, Athéné, Héphaisztosz, Aphrodité, Árész és Apollón vére kering különböző kombinációkban az ereikben, de... Nem akarnak titeket bántani, és sosem fednék fel a fészek helyet, ezt nagyon jól tudom. 

A barna és a vörös sárkány csak váltottak egy pillantást, majd csillogó szemekkel visszanéztek Főnixre.

- Elmehettek. Heiben... - mosolygott a nőstény - Ha valamikor akarsz egy otthont a fajtársaid között, ahol nem kell rettegve szabályok szerint élned... Itt megtalálsz minket.

A sárkányok amilyen gyorsan előbukkant, olyan hamar távoztak is. A hajó ismételten remegni kezdett, majd süllyedésnek indultak a sziklák. Amy, Junie és Brady rögvest tudták mikor landoltak újra a vízen, a többiek Aelin és Sven zöldülő arcából jöttek rá, hogy már nincsen száraz föld a látóhatáron.

- Mégis mi történt? - pislogott Amy a kisöccsére, Carmen legalább olyan tanácstalanul meredt rá. 

- Főnix kihúzott minket a csávából. Köszi. - mosolygott rá szélesen a tűzsárkányra, aki csak a fejét a fiú mellkasának döntötte, mire Dan szoros ölelésben részesítette. 

- Akkor... Mehetünk tovább? - kérdezte Junie és már is legyintett is, az áramlat magával sodorta a hajót, Sven pedig ismét kihajolt a korláton át a hajóból, ám a gyomra már üres volt. 

- Inkább menjünk vissza a sárkányokhoz... - morogta.

- Neked semmi sem jó. - kuncogott Jane.

~~~

Dan a délután java részét a hajó hátsó részében töltötte. A homlokzaton törökülésben figyelte a tengert és a benne táncoló vízi lényeket, akik érdeklődve figyelték őket, végülis... Nem mindennap látják Poszeidón fiának unokáit egy hajón a Csendes óceán kellős közepén. Dan jó párat le is tudott rajzolni, főleg vízi nimfák, hableányok és habfik voltak, meg néhány kíváncsi sós vízihal, bár a kedvence a nagy fehér cápa raj volt. Főnix mellette feküdt a fedélzeten, a fejét Dan lába mellett pihentette. 

- Mi volt az a tűzsárkánnyal? - hagyta abba a rajzolást Dan, amikor Carmen és Amy elhagyták a kormány kereket és lementek megnézni, hogy van Aelin és Sven.

Főnix csak torok hangon felmordult. 

- Ne makacskodj! - szólt rá a fiú. - Volt gyereked, aki halva született? A fészek rákényszerített a szaporodásra? 

Főnix a távolba bámult, majd megrázta a fejét, de nem tagadóan, hanem mint, amikor valami kellemetlen kép beugrik és az ember azt hiszi, hogy ha megrázza a fejét, azzal eltűntetheti belőle. 

- Igen, vagy nem? - tartott ki a srác. 

- Nem tartozik rád Vakarcs...

Nem nézett rá. Főnix nem szokta kerülni a pillantását. 

- Miért zárkózol el állandóan? Miért makacsolod meg magad?! Naromiig azt se tudtam, hogy lettél alfa! - hozta fel a Keleti fészek első miniszterét, a ködsárkányt. - Egyáltalán, hogy kerültél a Keleti fészekbe? Hol voltál előtte? 

- Nem tartozik rád! - mordult fel olyan hangon Főnix, hogy még a szemfogai is elővillantak.

- Miért titkolód ennyire?! Két éve ismersz, már igazán megbízhatnál bennem, annyira, hogy...

- Dan! - a fiú elhallgatott, ahogy Főnix kimondta a nevét, pont olyan hangon mondta ki, mint mikor az apja készült megbüntetni. - Nem szeretnék erről beszélni, ez csak rám tartozik, magányügy. Értsd meg. - állt fel a sárkány és szökkent le a fedélzetre.

Dan pár másodpercig követte a sárkányát a tekintetével, majd csak visszafordult a rajzfüzetéhez és folytatta a hableány lerajzolását,  hirtelen állt meg és visszalapozott ahhoz a rajzhoz, amelyiken Főnix szerepelt.

A sárkány titkol előle valamit... A nagynénje pedig valamilyen oknál fogva hónapok óta próbálja becserkészni Főnixet... Miért?

- Helyben vagyunk! - kiáltotta hirtelen Carmen és ment a mérőműszerhez, ami esze veszett tempóban jelzett.

A horgony emberi erő nélkül hullott bele a vízbe, mire a hajó egy hirtelen rántással megállt.

Dan körbe kémlelte a területet. Négy és öt között járhatott az idő, tőlük olyan 300 méterre egy sziget volt kivehető. A fiú csak összecsukta a füzetét és a rokonaihoz sietett, akik mind a térképet bámulták.

- Biztos nem azon a szigeten van a kulcs? - érdeklődött Aelin.

- Mi szívesen lecsekkoljuk Aelinnel! - kontrázott rá Sven.

- Azt mindjárt sejtettük. - jegyezte meg gúnyos mosollyal a szája sárkában Jane.

- A vízben van a két kulcs ez tuti, a mérőszer is totálisan begőzölt, valahol alattunk van a kulcs. - emelte fel a készüléket Amy, ami megállás nélkül pityegett.

- Hogy legyen? Akiknek nem tanácsos víz alá kerülniük, az Jane, Sven és Aelin. - vette magához a szót Carmen Cortez.

- Mi a parton megvárunk! - vágta rá Sven és Aelin.

- Én tartom a frontot a hajón. - lengette meg kulcstartóját Jane.

- Amy, Junie és Brady tud lélegezni a víz alatt, ők mindenképpen merülnek. - folytatta Carmen. - Dannel ott van Szobek szemfoga, amivel tud lélegezni a víz alatt, így ő is merül. Főnix part, vagy hajó Jane-nel? - a sárkány válasz gyanánt csak elfoglalta a fő árbóc legtetejét. - Oké, akkor a kérdéses kör, Sam, Adel, Lena és én.

- Maradok a hajón. - válaszolta Sam - Aki kér búvár ruhát azt megtudom teremteni... Talán.

- Felesleges. Létrehozunk buborékokat a víz alatt. - felelte Junie.

- Mi van ha kipukkad? - tudakolta Adel.

- Nem sima buborék, hanem Poszeidón vér fajta buborék!

- Én nem bízok a buborékokban... - rázta meg a fejét Lena.

- Akkor ti menjetek Svennel és Aelinnel a szigetre. - mondta Carmen. - Nehogy ott felejtsék magukat a szárazon. Én pedig merülök Amyékkel.

~~~

Amy, Dan, Carmen, Junie és Brady lemerültek az óceán mélyébe. Carmen fejét egy buborék vette körbe, ami miatt tudott lélegezni a víz alatt. Dan még néhány nappal ezelőtt átfejlesztette a Linéktől kapott műszert vízállóvá, így azt is magukkal vitték az utazásra. Amy és Sven pedig gondoskodtak folyadék tűrő elemlámpákról.

Brady, Amy és Junie elemükben voltak, amíg a felszínről jövő fény megvilágította a vizet egy áramlattal utaztak, csak utána kapcsolták fel a lámpákat, mikor már szürkület lepte el a helyet. Carmen tátott szájjal figyelte a halakat, amellyek többsége rögvest Amyhez, Juniehoz vagy Bradyhez úszott, akik többnyire megcirógatták a pikkelyeiket, vagy delfinek és orkák esetében bőrüket, majd tova úsztak. Carmenhez egy se ment oda, még jó párjuk Dant is alaposan szemre vételezte és hozzá simult, de Dant a legtöbb állat szeretni szokta. Carmen a fehér cápánál kapott sokkot, akik konkrétan apportírozást akart játszani Junieval valamilyen azonosíthatatlan tetemmel...

- Egyre jobban kezd begőzölni... - jegyezte meg Dan a műszerre pillantva.

Amy hirtelen hagyta abba az úszást és lebegett egyhelyben a vízben, a lámpát maga elé emelte.

Egy romot nézett. Nem volt Sven, hogy kívülről fújja a rajta lévő díszítés mikorból származik, de még ő is felismerte a jellegzetes görög mintákat és a mozaik képeket, mire balsejtelme lett.

- Legyetek óvatosak! - figyelmeztette őket a lány, majd elindult a rom felé.

- Ez meg mi? - kérdezte Brady. - Valami ház?

- Nem annak tűnik. - kezdett el felfelé úszni Dan, majd állított a lámpa fény sávján, mire a romnak nem csak egy kis része, hanem majdnem az egész területe be lett világítva, legalábbis Dan ezt hitte, amíg arrébb nem vitte a lámpát. - Ez legalább egy város hossza! Mint az ókori Athén! - úszott a többiek után.

- Meglep, hogy tudod mekkora volt az ókori Athén... - jegyezte meg gúnyos mosollyal a száján Junie.

- Fingom sincs haver! - vigyorodott el Dan. - De tuti ez a hely valami nagy szám lehetett. 

- Azt hiszem nem is kicsit... - nyelt egyet Amy és hagyta abba egy pillanatra még az úszást is. 

Carmen mellé tempózott és a pillantása arra a pontra siklott, amit Amy a lámpájával megvilágított. Bármiféle nehézség nélkül olvasta el a rajta lévő feliratot, hiszen görög betűk voltak. 

- Atlantisz. - nyelt egyet. - Ez ugye nem komoly?

- Atlantisz? - ráncolta össze a szemöldökét Dan.

- Tudod, az elsüllyedt város. - jegyezte meg laza stílusban Brady.

- Nem... nem vágom. 

- Atlantisz egy legenda, még görög mitológia mellett is annak számít - kezdte a történelem órát most Amy. - Egy város, amit Poszeidónnak szenteltek fel, az Égei tengeren, ám egy szökőár elpusztította és az egész várost a víz alá küldte, minden lakosával együtt. 

- Hát... Poszeidón ritkán dühös, de akkor a föld is megremeg. - kezdte érteni Carmen, hogy Amy miért lassított le. - Ez viszont a Csendes-óceán, nem az Égei tenger, ha pedig ez is egy mitológiai helyszín, nem pedig legenda, akkor változtatja a helyét, mint a többi görög mítoszbéli helyszín, és az maga után von pár... dolgot.

- Mondjuk? - értetlenkedett Brady. 

- Valami őrizheti. - jött rá Junie is a megoldásra. 

- Még Arisztotelész is szembe szállt Platóval Atlantiszi teóriáját illetően... - folytatta halkan Amy. - Nagy Sándor tanítója, a korának legokosabb embere... És most mégis kiderült, hogy létezik... Maradjunk együtt, keressük meg a kulcsokat és menjünk vissza a hajóra. 

- Pedig jó lenne valami szuvenírt összeszedni. - úszott előre Dan, egyenesen be Atlantisz főbejáratán.

- A kulcsokon kívül senki ne nyúljon semmihez se! Te főleg ne Dan! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Amy. 

Az öccse csak megforgatta a szemét. Már csak azért is keres valami szuvenírt, az tuti!

Amint a tető a fejük fölé került vaksötétség vette őket körbe, csak a lámpák fénye világította meg a teret. Carmen minden egyes helyet végig pásztázott, tartott attól, ami minden görög mitológia helyre jellemző, hogy valamilyen csaptába, vagy szörnybe bele sétálnak, mondjuk egy óriás tengeri kígyóba, vagy valami még rosszabba, amit csak az idióta filmekben szoktak megjelenni, ahol valamelyik csapat úgy dönt, hogy tengeralattjáróval leereszkedik több ezernyi mélységbe, aztán persze történik valami és a hajójuk lenn ragad, a kiúszó búvár csapat pedig szőrén szálán eltűnik, mert a szörny felfalja őket. 

Amy a díszítéseket nézte, időnként kicsit le is lassított, de mivel Carmen tüzetesen átkutatott mindent nem is volt hátrány. 

A freskók érdekes dolgokat prezentáltak a lánynak. Sok embert és valamilyen tábla szerűséget, vele egy kulccsal. Nagy ünnepséget ábrázoltak, örömöt az emberek arcán, majd feltűntek a hullámok. Amy egy férfit pillantott meg, aki a táblánál térdelt a kezében egy kulccsal, felnyitotta a táblát, ami nem is az volt, hanem sokkal inkább valamilyen kőből készült doboz. Kétségbeesés ült ki az arcára, ahogy az üres tárgyat szemlélte, majd ahogy felnézett a szökőár elárasztott mindent... De... Hogy kerülhetett ez fel egy falra, mint festmény, mikor a szökőár az embereket elsodorta... 

- Itt valami nagyon nem stimmel. - úszott a falhoz. - Ehhez Sven kellene... Dan, add a mobilodat, az vízálló! - a kisöccse csak odaadta a lánynak a telefonját. - Köszi, világítsátok meg! - adta ki az utasítást. Mindegyik képet lefotózta, majd meglepetten pislantott a telefonon megjelenő mobilinternet adatra. - Saját wi-fi jeled van? 

- Persze. -  vigyorodott el Dan. - A tietekbe és építettem, nagyon menő!

Amy elküldte a képeket Svennek, majd rögtön videó hívást indított. 

- Igen? - nézett bele összevont szemöldökkel a kamerába Sven.

- Hali, küldtem neked freskókat, kéne mikoriak! És mit tudsz Atlantiszról?

- Atlantisz? - visszhangozta Sven. - Mégis miért érdekel téged... - ekkor nyithatta meg az arcából ítélve a képeket, mert a szemei rögvest elkerekedtek és csendben hallgatott, majd felsóhajtott. - Kár, hogy utálom a vizet. Ti megtaláltátok Atlantiszt... Jó. Na figyeljetek! Sok teória van, az egyik szerint Atlantisz egy görög város volt, ugyanolyan, mint Athén vagy a többi, ám ez akkoriban már szuper fejlett volt minden téren, mikor Athén még falu se volt. Az Égei tengeren egyik szigetén kapott helyett és süllyedt is el. Egy másik teória szerint... Egy utópikus ország volt, valahol az Atlanti-óceánon, ebből alakulhatott ki eszerint a nézet szerint az Atlantisz szó is. Hét ország alkotta, amelyek tulajdonképpen olyan hatalommal és tudással rendelkeztek, mint maguk az istenek, minden szempontból a világ egyedüli uralkodója, ám ha ez így lett volna... Az istenek is ezt használták volna, mint fő helyszín, nem Görögországot. Ma már olyan teória is kialakult róla, hogy a város soha nem is az Atlanti- óceánon vagy az Égei tengeren terült el, hanem valahol India környékén, esetleg az Amazonasz területén, mint a maja civilizációk. Annabeth írt róla amúgy egy kutatást, Valóság vagy legenda címmel. Ő azt feltételezte, hogy valahol Szingapúrtól keletre, Hawaiitól nyugatra található. Tehát pont ahol vagyunk. Ő úgy hivatkozott Atlantiszra, mint egy külön álló népcsoporta, akik az első görögök nemzedéki kísérlet volt az istenek részéről, akiket egy szigetre terelt Prométheusz, ám ezek túlontúl fejlettek voltak, elfordultak a görög istenektől és saját védelmi rendszert alkottak, ellopva Héphaisztosz terveit, ellesték Hekátétól a mágia használatát és létrehoztak valamit, amivel azt hitték szembe szállhatnak az istenekkel, de... nem jött össze nekik. Semelyik kiadó nem volt hajlandó kiadni mellesleg... - tette a végéhez hozzá. 

Amy agya folyamatosan pörgött. 

- Sven... Mikori ez a kép? - kérdezte.

Sven végig mérte a freskókról készült fotót. 

- Nem korallból van a festék... nem is kagylóhéjakból... Nem tudom mi ez, ilyen árnyalatot még sose láttam. De a szökőárat ábrázolja... hogy ábrázolhatja, hogy ha minden embert... - szaladt még jobban össze a szemöldöke, mint először.  - Menj tovább, maradjunk kapcsolatba, figyeld a falakat, kell lennie folytatásnak! 

Amy csak engedelmesen előre úszott, miközben elemlámpájával a falakat pásztázta. Furcsa szerkezeteket látott, amiket Sven is alaposan szemügyre vett. 

- Hűha! - kiáltotta Dan. - Ez mai technika, robotika! - simított végig a fal felületén. - Az emberek egy része tengeralattjárókba menekült!

- De nem maradhattak életben... - siklott tovább Amy pillantása egy olyan képre, ahol az egyik tengeralattjárót belülről mutatta, amint a szökőár elérte őket fel is kapta őket, a fémet szétszaggatta a víz, a város elkezdet összedőlni, majd Amy hirtelen megállt. 

A láda és a kulcs... A kettőből együttesen valami energia mező csapott fel. A várost nem tudta megvédeni, de az embereket... Azokat igen... A lábaik helyén halfarok jelent meg. Amy tovább tempózott, mire egy háromágú szigonyt tartó férfi jelent meg, személyesen Poszeidón... Ez volt az utolsó kép. Nem volt több.

- Hm... Az a láda és a kulcs, az kell nekünk. - jelentette ki a telefonból Sven. - És aki véget vétett az emberek életének, az valószínűleg... 

- Poszeidón volt. - értette meg Amy is. 

- Pontosan Poszeidón ivadékok. - szólalt meg mögülük egy hörgő, reszelős hang. 

Amy megvilágította a férfit, teste felső része emberi volt, míg alsó része halfarkban végződött és nem volt egyedül, felismerte az eddig látott képeken megjelenő szimbólumokat az ékszereiken. 

Atlantisziak... 

~~~

Jane és Sam a hajó korlátjáról lógatták le a lábukat, miközben próbáltak nem arra gondolni, hogy hihetetlenül meleg van. Jane időről időre egy lágy hűvös szellőt keltett, hogy a napnak a sugárzó hőségét legalább minimálisan ellen súlyozza, de sok haszna nem volt.

- Bocs Sam, nem bírom. - bújt ki a rövid ujjú felsőjéből, mire egy vékonyka top maradt csak rajta.

- Semmi baj... Jobban bele gondolva ez nem is rossz ötlet. - bújt ki ő is a pólójából. Időközbe lecsekkolta Főnixet, aki teljesen szétterült az árbócon és világ boldogan sütette a hasát. - Legalább ő élvezi.

- Tűzsárkány... - horkant fel Jane. - És hüllő, meleg fanatikus gyakorlatilag.

- Próbálom a pozitív oldalát nézni a dolgoknak! Néha te is megpróbálhatnád, értem, hogy mióta Kilyan gyakorlatilag az országát választotta helyetted, azóta ki vagy kicsit akadva, meg hisztisebb és zárkózott vagy a szerelmi bánatod miatt, de legalább megpróbálhatnád az élet napos oldalát nézni. - fejtette ki hosszan Sam, mire Jane elhúzott szájjal rámeredt, egy olyan pillantással, amitől régen Sam futva menekült volna el, ám ma már ez nem hatott rá. - Ne nézz rám így! Igazam van! Jól tudod!

- Kilyan vár rám. - nyögte ki nagy nehezen azt, amit tegnap este Svennek is elmondott.

- Hogy?

- Álmodtam róla tegnap. Mindenki azt akarja, hogy felejtsen el, de ő... Hisz bennem... Nem értem, hogy miért akar ennyire hinni bennem. A nyavalyás fesztivál óta nem értem, hogy a népe, de főleg ő mit lát bennem.

- Hat azt én se, szerintem a köd a ludas! - vágta rá mosolyogva Sam, - Mivel te egy kibírhatatlan, hazudós, mindent fegyverrel és éles nyelvvel megoldó... - Jane itt vágta gyomorszájba a testvérét. - Nőszemély vagy...

- Azon gondolkodtam, hogy... Ha vége ennek az egésznek visszamegyek...

Sam fejéből még az is kiment, hogy a húga az imént majdnem kiütötte a könyökével a máját a helyéről.

- Mármint... Örökre? - faggatta az ikertestvérét.

- Egy jó időre biztos, de nem örökre, a mai oktatási rendszerben jobban bízok, még ha utalom akkor is, de esetleg egy érettségi vagy egy egyetem után... Elképzelhető... - pillantott most először a testvére kék szemeibe, ami a villámokat leszámítva hajszál pontosan megegyezett az ő szemének árnyalatával.

A fiú tekintete hökkent volt, kicsit hitetlen és sokkolt.

- Kilyannal akarsz maradni? - nyitotta ki végül a száját, ami egyre jobban kezdett kiszáradni.

- Sokat gondolkodtam, mióta visszament. Először mérges voltam rá, hogy az én világomat nem akarja megismerni, aztán... Rájöttem, hogy ez neki... Sok. Egyszerűen sok. Túl sok minden van, más a levegő, más a közlekedés, más a viszonyunk a természettel. Aztán rájöttem, hogy amikor visszajöttünk az Aaronék mellett lévő kis erdőben jobban éreztem magamat, mint a betondzsungelben a motoron, hiába volt az egyik nyugisabb, a másik meg extrémebb. Szeretem, hogy a Harmadik dimenzió nem zsákmányolja ki az erdőt. Nem szeretem a bájolgást és a miniszterek fürkésző tekintetét, de... Nico, Thalia, az unokatestvéreink, Ed, Ingrid, Lucy, Percy vagy akár Annabeth... Hányszor néztek ránk? Hányszor kerestek fel minket, mióta a szüleink meghaltak? Soha. - lobbant szomorúság a lány szemében. - A harmadik dimenzió befogadott, elfogadták, hogy ott vagyok és Kilyan miatt elkezdtek megismerni...

- Szóval itt akarsz hagyni? Egyedül? - nyelt egyet Sam, miközben próbalta leplezni a félelmét.

Ha Jane elmegy... Mi lesz vele? Ki lesz ő? Túléli-e egyáltalán egyedül?

- Gyere velem! - kérte a lány.

- Én... Én nem érzem már olyan jól magamat ott, mint te Jane... Én... - nyelt egyet, ahogy eszébe jutott mit mondott neki Kilyan, hogy Jane egyszer a királynéja lesz. A húga pedig vissza akar menni hozzá. - Az a te helyed. Nem az enyém.

- De ott lehetsz te is! Elég nagy az a hely, nem kell itt maradnod, semmit se jelent neked ez az egész, ahogy nekem se! Kik vagyunk mi ebben a családban? Kellettünk volna Amyéknek, ha nem lenne nálunk az a két kulcs? - faggatta a testvérét.

- A harmadik dimenzió a te helyed. Nem az enyém. Én... - sehova sem tartozom. - Lementem, nagyon meleg van. Kicsit megfájdult a fejem. - hagyta faképnél a testvérét és sétált le a fedélközbe. Az első szobába befordult, ami történetesen a konyha volt.

Ledobta magát az első székre, majd hangosan felsóhajtott és lehunyta a szemét, hogy a lelkében nyúló félelmet  legyőzze. Sose volt egyedül. Jane volt az utolsó közeli család tagja, pláne az Igazság karperece óta. Nem akarta elveszíteni az egyedüli személyt, aki... Akinek fontos...

Ahogy kinyitotta a szemét összevont szemöldökkel meredt egy lapra, ami tuti eddig nem volt ott a pulton. Felkapta és szétnyitotta, majd a szemei rögvest elkerekedtek.

"Az istenek eszenciájának a felét megszereztem. Ha látni akarsz, találkozzunk április 13.-án a Chicagoi nemzeti parkban..."

Hát tényleg itt maradt bosszút állni az isteneken.

"Az elkobzott erők: Hermész, Héphaisztosz, Dionüszosz, Poszeidón és Déméter. - Demetria."

Sam szemei majdnem kiestek a helyükről.

- Francba! Francba! Francba! - pattant fel és loholt fel a fedélzetre. Jane csak felvont szemöldökkel bámulta, ahogy felrohan a térképhez, felkapja a távcsövet, majd a partot kezdi el szemlélni.

- Mi az, mi bajod?

- Őrizetlenek a vizek. - hadarta el a srác.

- Mi van?

- Demetria. - nyújtotta át a levelet a lánynak, majd vissza emelte a távcsövet a szeméhez és a partot vizsgálta. - Ezek meg hová a francba tűntek el?!

Jane végig olvasta az üzenetet, mire riadtan nézett a testvérére.

- Elvette Poszeidón esszenciáját... Tehát a vizek... Nincsenek védve... Poszeidón ellenségei és rosszakarói szabadon garázdálkodhatnak. Valahol az óceán mélyében, pedig öt Poszeidón leszármazott van, mint élő csali, Poszeidón... Ellenségeinek... Óriási bajba vannak! Figyelmeztetnünk kell őket!

- Más baj is van... - felelte Sam. - Sven, Aelin, Lena és Adel eltűntek a partól.

- Tessék?! - akadt ki Jane. - Várj megnézem! - röppent fel az égbe és tette meg a partig tartó 300 métert, majd kecsesen landolt a homokban.

Egy telefont szúrt ki a földön, ami Svené, ebben teljesen biztos volt, főleg amikor meglátta a festménykollázsos hátteret. A lábnyomokra siklott a pillantása, sokkal több nyom volt, mint négy gyereké és ezt főleg onnan tudta, hogy mezítlábas nyomok voltak, Svenéken meg volt cipő. Kicsit beljebb sétálva vonszolás nyomát szúrta ki a homokban, pontosan négy egységes csíkot.

Az ösztönei vibrálva jeleztek, azonnal előkapta a kulcstartóját és pajzzsá formálta, csak éppen hogy bezárult a korong a szemei előtt, amikor valami neki puffant a fémnek.

Jane lepillantott az apró nyílhegyre, ami a homokba csapódott, majd a dzsungelt szemlélte végig, ahol pár árny mozgott. Lehajolt és felvette a nyilat, bűzlött valamilyen virág szagától. A következő nyíl is a pajzsán puffant, mire a levegőbe szállt és visszarepült a hajóra.

- Na? - tudakolta Sam, amikor landolt.

- Attól tartok Amyék kénytelenek lesznek maguk megoldani a felmerülő problémákat. - köszörülte meg a torkát Jane. - Vonszolás nyomait találtam és valaki meglőtt. - mutatta fel a nyilat. - Szerintem mérgezett, Svenék eltűnéséből ítélve altató nyíl. A sziget nem lakatlan, hanem...

- Bennszülöttek lakják... Ilyen a mi szerencsénk, de hogy mentsük meg őket anélkül, hogy minket is elfognának?

Jane elhúzta a száját, majd egy félig morgó, félig doromboló hang ütötte meg a fülét, mire felpillantott az árbócra, ahol Főnix szunyált.

- Van egy elég jó ötletem. - vigyorodott el. - FŐNIX!

~~~

Sven emlékei eléggé ködösek voltak. Arra emlékezett, hogy egyszerre érzett féltékenységet és félelmet, amikor meglátta a képeket, amiket Amy küldött neki. Féltékeny volt, hogy megtalálták Atlantiszt, az elveszett várost, amiről oly sokat olvasott és valamilyen szinten ő is azok közé tartozott, akik hittek a legendás városban és szívesen bebizonyította volna a létezését, ha... És innen ered a félelme, nem lett volna ez egy ELSÜLLYEDT város... Ő meg semmitől nem tudott nagyobb pánikba esni, mint egy nyílt óceántól. 

Amy kinyomta a telefont, amit meghallotta azt a furcsa, torz, kicsit reszelős férfi hangot. Sven megpróbálta visszahívni a lányt, de nem vette fel, majd csak puffanó hangot hallott maga mögül. Mikor hátra nézett, Adel és Lena már a homokban húzták nyitott szemmel a lóbőrt, a karjukból és a hátukból egy nyíl állt ki és ekkor csapódott a harmadik nyíl a húga nyakába. Aelinnek még volt annyi lélekjelenléte, hogy kirántsa a nyíl darabot magából, de utána ő is a homokba puffant. Sven az erejéhez nyúlt, az első föld darabot kiemelte a helyéről, ekkor landolt benne is egy altató nyíl. A világ furcsán megbillent körülötte, a föld vonzás ereje hirtelen megsokszorozódott. A föld és az ég egy szintbe került és sötét lábak másztak ki a dzsungel növényzetei közül, aztán képszakadás. 

Éget szag. Ez volt az első, ami megcsapta az orrát. Aztán a piszkos bőr jellegzetes aromáját érezte meg, amikor valakinek már olyan piszkos a bőre, hogy rothadó szagot áraszt magából. 

A szaglása után a hallása tért vissza. Sutyorgást hallott. Először nem tudta kivenni, hogy miről beszélnek, csak mint egy zúgó, sistergő kígyószerű lény hangját hallotta volna, majd egyre jobban kitudta venni a szavakat is.

"Nerull lakozik bennük!"

"A lánynak démon szaga van, szennyezett."

"Ugye megesszük őket?"

Sven szemei az utolsónál pattantak fel. Ágakat látott mindenütt, olyan sűrű volt a dzsungel növényzete, hogy a napot nem is látta. A vaskosabb fák törzsén és lombkoronájában pedig kunyhokat vett észre, rajta sötétebb bőrű, bőrruhát viselő embereket, volt olyan, amiről lerítt, hogy nem egy állat bundája, hanem sokkal inkább... Emberi bőr. A fiú rögvest felült, mire a karjai majdnem kiszakadtak a helyéről. Egy kidőlt fának az ágaihoz volt kikötve a keze a csuklójánál fogva, amibe éles fájdalom nyilallt a mozgástól, ami főleg azért volt elviselhetetlen, mert a válla Annabell támadása után elég nehezen gyógyult be még ambrózia és nektár mellett is. Carmen bezzeg fél másodperc alatt kiheverte a sajátját...

A fiú ösztönösen a húgát és az ikreket kereste a tekintetével. Adel és Lena azonnal pisszegtek nekik, ők egy még álló fa törzséhez voltak hozzá kötözve. 

- Hol van Aelin? - kérdezte Sven. 

- Mögötted. - felelte Adel... vagy Lena... Sven sose tudta melyikük melyik. 

Amennyire a csuklója engedte Sven hátra fordult. Egy trón szerűséget szúrt ki maga mögött, legalábbis díszesebb fonott szék volt és rajta egy öregebb szakállas férfi ült. Sötétbőre ráncos volt, fehér haján egy furcsa fejdísz ült, szakálla a mellkasát súrolta, alóla kilátszott egy csontokból készült nyaklánc. Sven nem volt régész, de Hádész vér volt, pontosan tudta, hogy melyik milyen lénytől származik és amikor emberi ujjperc csontot és koponyához tartozó részletet fedezett fel, nem lett sokkal boldogabb. Nadrág gyanánt a törzsfő, mert más nem lehetett, egy bőrből szabott anyagot viselt, ami a combja közepéig ért, lábujjain vágások és horzsolások voltak. A húga pedig a trón lábánál ült, a csuklója a háta mögött össze volt kötve, de még a bokáját is rögzítették, mintha félnének attól, hogy megszökik és mivel láthatóan Adel, Lena és Aelin régebb óta fönn van, nem kizárt, hogy a húga megpróbált lelépni és segítséget hívni. A vállainál két fiatalabb férfi fogta le, akik bambuszból készült köpőcsövet fogtak a kezükben, nadrágjukat övként tartó indából készült madzagján pedig egy csontból átalakított tőr bukkant elő. 

- Nerull isten kegyeltje vagy. - mondta az öreg Aelin szemeibe nézve, aki csak nagyokat pislogott rá. - De szennyezett. Ha feláldozunk, Nerull vagy megneszeli tettünket és elpusztít minket, vagy kegyet ad nekünk, amiért a szennyezett vérét elpusztítjuk. 

- Tudom, hogy nagyon mond valamit, de még mindig nem beszélek bennszülöttül! - húzta el a száját Aelin.

Sven álla itt esett le. Mi volt abban az altatóban?! Eddig legalább négy nyelvet hallania kellett, hogy egy ötödiket megértsen. 

- Fel akar áldozni Nerullnak. - nyögte ki nagy nehezen. - Meg meg akarnak enni minket. - sokkal higgadtabban mondta ki, mint ahogy gondolta.

- Azt tudom, ott rakják a tüzet. - húzta el a száját Aelin. - De ki az a Nerull?

- MI?! - visítottak fel az ikrek és kezdték el rángatni a köteleiket. 

- Hát... - próbálta meg Sven is meglazítani valahogy a köteleit, de azok meg se moccantak. - Tudomásom szerint Nerull egy kitalált karakter, a "Dungeons and Dragon" nevű szerep játékból, a halál és holtak istene, akit a Raven Queen nevű démon pusztított el... De úgy érzem a játék valamelyik bennszülött törzstől vehette át. 

- Aha... És mért akar feláldozni a halál istenének?

- Mert szennyezett vagy.

- He?!

- Ne rám nézz, ő mondta! - bökött a fejével a törzsfő felé, aki népével együtt eddig szabályosan macska-tenisz labda játékot játszottak, azzal hogy Aelin és Sven között kapkodták a fejüket, hol a lányra, hol a fiúra nézve, attól függően melyikük beszélt.

A törzsfő pillantása végül megült a fiún, csak biccentett az embereinek, mire kettő kioldozta Sven kezét és felrántották a fiút a földről, hogy a törzsfő elé vigyék, aki alaposan végig mérte a fiút, kicsit tartva tőle, még ha nem is tudta, hogy mik, érezte az aurájukat és a velük járó veszélyt. 

- Értesz engem Nerull vér? 

- Öhm... - nyelt egyet Sven. - Igen, bár nem vagyok benne biztos, hogy tudok is válaszolni a maga nyelvén.

A törzsfő arcára félvigyor ült ki. Sven már tudta, hogy tökéletesen értette, hogy mit mond neki, erre még Aelin tekintete is rátett egy lapáttal, most ő kapkodta a fejét. 

- Mit mondtál a lánynak? - faggatta a törzsfő. 

- Azt, amit mondott. Nerull, áldozás és hogy szennyezett... Bár az okát nem tudom... hogy miért...

- Démon szaga van.

- Démonok felett tud uralkodni.

- Nem úgy. Azt tudjuk, mikor elhoztunk titeket a partról kettejük neki támadott két emberemnek. - rándult meg az álla feletti bőr rész. - Egy megszállta, szennyezett, démon mágia tapad a lelkéhez, el kell pusztítani, hogy a lelke megmeneküljön, a húsát pedig majd mi megesszük, hogy az se vesszen kárba. 

Sven itt sápadt el teljesen. Azért oké, hogy a holtak istenének leszármazottja, de ez kicsit sem normális.

- És mi van, ha ez az istenüknek nem fog tetszeni? Még a végén megbünteti maguknak, amiért a leszármazottját elfogyasztották... - próbálkozott, miközben kezdte átértékelni a hajó adta előnyöket... Például ott nem akarták bennszülöttek felfalni a testvérét.

A törzsfő felnevetett, majd az Aelint tartó embereire pillantott és intett nekik.

- Ha az istene akarja, mentse meg.

A két férfi felrántotta Aelint a földről és a tűz felé indultak vele.

- Sven... - kezdte aggodalmas hangon Aelin, miközben a sarkaival próbálta fékezni az két férfi vonszolását, de lazán felkapták őt a földről. - Mégis mit beszéltél vele?!

A fiú csak lehunyta a szemét, a homloka verejtékezni kezdett mialatt az elméjével elkezdte a tűz körül a földet felhasítani és az egészet elnyelette a természettel, majd a törzsfőre emelte a tekintetét, aki csak felemelkedett a trónjáról és azt a helyet nézte, ahol az előbb még tűzlobogott.

- Úgy érzem Nerull nem akarja, hogy ez megtörténjen. - húzódott kedves, de fölényes mosolyra a fiú szája.

A törzsfő szeme csak felvillant.

- Tűzre az ikrekkel. Kezdjünk velük.

Az emberei újra feltámasztották a tüzet, amire Sven ismét földet emelt. A harmadik ilyen alkalom után, viszont egy tőr szegeződött a torkának.

- Még egy varázslat fiú és levágom a nyakadat a helyéről. Nerull nem ura a földnek. Életet vesz csupán el. - mondta neki a törzsfő, mire a srác csak nyelt egyet. - A szennyezettet.

Sven amint megemelte a földet a törzsfő enyhén belenyomta a pengét a nyakába, fájdalom hasított végig a testében, azt hitte megfullad, így a képességét ijedtében teljesen leállította.

- SVEN! - kezdett Aelin pánikba esni. Pláne, amikor a férfiak nemes egyszerűséggel felkapták és egy vékonyabb lekerekített rúdhoz rögzítették. - SVEN! - rúgkapált idegesen Aelin, de túl sokan voltak a törzsbéliek.

A rudat lazán a tűz fölé emelték. Adel és Lena akiket eddig ide-oda hurcibáltak, hol kikötözték őket, hol vissza, amelynek az lett az előnye, hogy Lena sikeresen előhalászta időközben a zsebében megbúvó bicskáját és a tenyerébe rejtette el. Az apja szigorúan csak vészhelyzet esetére adta neki, tehát jelenleg nagyon is szükségük van rá. Ahogy kinyitotta a rúgós bicskát felszisszent, mert a tenyerét is sikerült vele megvágnia, majd a kötélnek veszítette és fűrészelni kezdte.

- Úgy látszik Nerullnak ínyére való. - vigyorgott Svenre a törzsfő.

Aelin ide-oda rángatta a köteleit, miközben a bőre enyhén kezdett megpörkölődni a nyárson való forgatástól. A haja, ami ki volt bontva lefele menet a szemébe lógott és egyre közelebb került a tűzhöz, ami miatt már nem csak ijedt volt, hanem tényleg pánikolt. A szemét időnként Svenre kapta, akinek még mindig a torkánál volt a fegyver, attól tartva, hogy bármelyik percben eloltja a tüzet, ha a férfi elveszi onnan a kezét. Aelin halkan felnyüszített és , annyira rángatta a rudat, hogy az kezdett kicsúszni a helyéről.

Lena kezéről egyszer csak elpattant a kötél, mire a kislány óvatosan az ikertestvére kezéhez nyúlt és elkezdte azoktól a kötelektől is megszabadulni.

- Mit csinálsz? - kérdezte Adel.

- Nem akarok vacsora lenni! - vágta rá Lena. - Kéne egy terv.

- Asszem itt nem jönne be az aranyos mosoly megvillantása. - jegyezte meg elhúzott szájjal a lány.

- Tudom. Kéne valami nagy szabású, ezek valami Nerull istent tisztelnek. Halál és holtak. Mit szólnál egy kis szemfényvesztéshez?

- Okos ötlet. - jegyezte meg Adel, majd amint szabaddá vált az ő keze is a bennszülöttekre pillantottak, akik elvoltak foglalva Aelin lefogásával.

Adel és Lena egymásra nézett, majd megkapaszkodtak az egyik indában és elkezdtek felfelé mászni a fa törzse mentén. Elhagyták a törzsbéliek faházait, de az ágak még mindig nagyon vastagok voltak, Aelin ideje pedig egyre jobban fogyott. Nehezen érték el az egyre vékonyodó ágakat és velük a lombkoronát. Lena rögtön eltolta az egyik kisebb ágat, mire fény szűrődött be és érte el a barna színű földet, ami a dzsungel fái miatt évszázadok óta nem látott napfényt. Lena másik kezét az ikertestvére felé nyújtotta, aki hozzá hasonlóan egy ágat félre tolt, majd megérintette a felé kínált kezet. 

A levegő néhány fokkal hűvösebb lett, természet feletti szél süvített végig a helyen és kapta fel az apró gallyakat, leveleket és kavicsokat. A törzsbéliek érettebb fele felkapták a fejüket, a fiatalok csak folytatták Aelin sütögetését, míg a törzsfő szemei résnyire összehúzódtak. Ködszerű füst kezdett el az erdőből áramlani egyenesen a törzstagok felé. Fehéres, szürkés, helyenként feketés színnel. 

- Vissza! - kiáltotta hirtelen a törzsfő, mire a fiatalok magukhoz tértek és a ködöt meglátva hátrálni kezdtek. 

A füst először csak a boka kerül jelent meg, majd egyre nagyobb egységes falat kezdett el képezni. Sven pislogva meredt a természetfeletti erőre, hirtelen pillantott Adel és Lena fele, a fa törzséhez, de az ikrek nem voltak ott. Már tudta, honnan származik a köd...

A füstben egy alak vált ki, egyszerre tűnt emberinek és természetfelettinek, Sven az arcát nem látta csupán a sziluettjét, mintha félig füstből lett volna, félig pedig belőle áradt volna.

- A lány az én vérem! - szólalt meg mély, férfias hangon, mire Sven elgondolkodott, hogy most angolul beszél-e, de Aelin arcára pislantva rájött, hogy nem. Az ikrek remekül használták fel az eddig megtudott információkat és szőttek a fény segítségével egy tökéletes illúziót a törzs tagjainak. - Hogy képzelitek, hogy az engedélyem nélkül áldozzátok fel?!

- Nerull... - mondta ki halkan hitetlenül a törzsfő. 

- Ezért halál vár rátok!

A férfi eltűnt, a köd feketévé változott és az egyik közeli törzsbélit magába szippantotta, aki riadtan felordított, de a sikolya elnémult. A köd vöröses árnyalatot öltött fel, miközben a talajon  vérfolt terjedt szét. Sven elismerően pislantott párat. Kurva jól csinálták az ikrek.

A köd a következő eleven lelket is elnyelte, halál sikoly ütötte meg az emberek fülét, majd vér szennyezte be a talajt. A törzsfőnek két bizonyíték elég volt, kiadta a parancsot Aelin elengedésére.

A törzsbéliek egy emberként kapkodva rohantak a lányhoz és akarták leemelni a nyársról, de annyian voltak ott, hogy már egymástól voltak képtelenek a feladatot teljesíteni. A törzsfő szeme a ködöt pásztázta, amiben alakokat látott, hirtelen ötlettől vezérelve elengedte Sven nyakától a tőrt.

- Várjatok! - pillantott az embereire, akik Aelinnel szenvedtek, míg a törzsfő elrakta a fegyverét és felkapott egy kötelet, amelynek egyik végét a testőrére kötötte, másik végét meg megfogta. - Menj be a ködbe! - adta ki a parancsot, mire a testőre csak fejet hajtott és elindult a füst felé. 

Az emberek riadtan sutyorogtak, miközben Sven csak nyelt egyet. A főnök gyanút fogott...

A testőr ugyanúgy tűnt el, mint a másik két személy, sikoly és utána csak vér jelent meg. A főnök abban a pillanatban rántotta vissza a kötelet, hogy meglátta a vért. Sven csak lehunyta a szemét, amikor a testőr visszasétált a ködből és egy fia karcolás sem volt rajta, halott meg pláne nem volt. 

- Ez egy trükk! - horkant fel a törzsfő. - Bolondját járató varázslat! 

Adel és Lena elhúzott szájjal összenéztek az ágak között, pedig olyan jól indult... De még nem volt minden veszve.

- Ne hallgassatok a törzsfőtökre! Hatalmat akar, megtagadva engem, az isteneteket! 

- Egy egy trükk! - tartott ki állás pontja mellett a főnök. - Az embereim bent bolyonganak és mágiával hitetik el velünk, hogy meghaltak! A vér nem tartozik senkihez sem!

Aelin felsikított, ahogy már a csontjaiban is érezte a forróságot, igazából az sem érdekelte mi folyik körülötte, túlontúl el volt foglalva azzal, hogy elevenen akarják megsütni, legalább öltek volna meg előtte, de most komolyan! A pánik folyamatosan dübörgött a vérében, az agya teljesen lesokkolódott és elborult, érezte a démonjait, hallotta a hangjukat, de nem értette mit mondanak neki. Csak amikor az emberek megindultak felé, akkor zavarodott meg annyira, hogy elfelejtsen egy pillanatra pánikolni. 

"Aelin kérlek nyugodj meg és figyelj rám!" - ismerte fel Zero hangját a gondolatai között, mire nagy nehezen sikerült bólintania, bár nem tudta, hogy a srác hallja-e. - "A helyen démon kövek vannak, ezek ismerik a fajtánkat és nem jutunk be." - Aelin nem lett sokkal boldogabb. - "De nem vagy messze tőlünk, emlékszel amikor elvetted Selma erejét?" - Aelin nem értette, hogy jön ez most ide, mikor éppen megakarják sütni, de bólintott. - "És az érzésre, amikor nálad volt a viszály almája?" - újabb biccentés. - "Használd azt az emléket!"

- De mégis mire? - értetlenkedett a lány, de senki se hallotta meg a körülötte folyó események miatt. 

A kislány ismét felordított, ahogy az egyik láng egészen a karjáig nyúlt, a bőrdzsekije begyulladt és elkezdett ráragadni az anyag a bőrére. Nem hagyhatta, hogy a pánik elöntse a testét, ezért próbált rájönni, hogy mire célozhatott Zero. A viszály almája során a démonjaiból alkotott egy mindent elsöprő energiát, amit a világra akart robbantani. Selma ereje során a saját energiái jutottak ki a testéből és vették körbe az Alvilág szaunáját. Az energiájára gondolt Zero. Ez tuti. De hogy értette a használás részét? A démonjai nincsenek itt, senki sincs itt akit tudna irányítani, hogy tegyen valamit, de képes a démonok erejét elvenni és visszaadni, betört az Árnyékbaba és a Maszk világába, továbbá Annabell is az ő testét választotta... Csak volt haszna annak!

Aelin felkiáltott, amikor ezúttal már nem a bőrdzsekije lángolt, hanem tényleg a bőre. A levegőbe égett hús szaga kezdett vegyülni. A lány eddig elkerülte, hogy a haja a tűzbe lógjon, ám a fájdalmában erről most megfelejtkezett és a haján is elkezdett végig futni a tűz. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A félelmet düh váltotta fel, düh, hogy tehetetlen, hogy ahányszor a démonjai nem segíthetnek a legnagyobb veszélyekbe kerül bele és onnan alig tud kimászni. 

Sven kétségbeesetten figyelte a még mindig vitázó törzsfőt és az illúzió Nerullt. Hallotta a húga kiáltását, de nem látta őt a körülötte álló ember tömegtől, kétségbeesetten kapta a pillantását Aelinre és Lenára, akiknek a szemei elkerekedtek. Az illúzió abban a pillanatban megszűnt, hogy egy indába kapaszkodva lecsúsztak a talajra. 

- Sven hasra! - kiáltotta Lena, és bújt meg testvérével a sziklák között. 

Sven csak értetlenül összevonta a szemöldökét, majd követte a lányok pillantását és kiszúrta azt amire eddig nem is tudott figyelni, hogy a tűz körül fekete démon energia tekeredik. 

- Megmondtam, hogy trükk! - mondta diadalittas hangon a törzsfő. 

Sven csak nyelt egyet és gyorsan összekötözőt kezeivel oldalra vágódott, minél jobban elterülve a földön. Alig telt el egy másodperc és a feje fölött démon energia csapott szét minden irányba, ami egyenesen a húgából áradt. A fák hangos reccsenéssel dőltek ki és puffantak a földre, az állatok és a törzsbéliek kiállását elnyelte az energia. 

Sven a világosságra nyitotta ki a szemét. Ő jól volt, Adelt és Lenát is hamar meglátta, ahogy kikukucskálnak egy rommá zúzott szikla mögül. A fák kidőltek, a rajta lévő kunyhok romokba hevertek. Az embereket nem látták, de Sven érezte, hogy a fák törzsei alatt egy csomó halott ember van. Aelin még mindig a nyárson volt, lehunyt szemmel, de a teste már nem égett, ahogy a tűz sem alatta. A 3 méteres körzetében a talaj fekete lett, rajta csak a fehér lábnyomok árulkodtak arról, hogy ott egykor emberek álltak, amíg Aelin a démoni energiával el nem pusztította a testüket...

- Aelin... - tápászkodott fel Sven, a kötél is eltűnt a kezéről, átmászott az egyik fa törzsén, kikötözte Aelin lábát, majd a mellkasa és rudat összekötöző kötelet is, így a lány már az egykori tűz helyén állt. - Hé, hé, húgi nézz rám. - kérte, miközben a csuklóit is megszabadította. 

- Ha találkozom ezekkel az Alvilágban, mindegyiket oda fogom lökni Alektóhoz... - ejtette ki a fő fúria nevét. - Sőt, nem is...  Személyesen fogom őket az örökkévalóságig sütögetni egy nyárson! - Sven halványan elmosolyodott, majd elkezdte végig mérni a húgát. 

Az arca kormos volt. A dzsekije anyaga helyenként megolvadt, a derékig érő haja egészen a válláig megégett és fekete lett. Sven óvatosan nyúlt a dzsekijéhez és húzta le a húgáról, mire a kislány felsikított. A karja egy része fekete volt ott, ahol a dzseki teljesen beleolvadt a bőrébe, néhol elsőfokú, máshol másod és harmad fokú égési nyomok voltak rajta láthatók. 

- Ez nagyon fájt... - suttogta a kislány gyenge hangon. 

Sven nem bírt egy értelmes szót kinyögni, még arról is megfelejtkezett, hogy Aelin még soha életben nem csinált ilyen robbanás szerű energia lökést. Csak azon járt az esze, hogy a testvérét szarban hagyta. Ő csak késleltetni tudta ezt az egészet, míg az ikrek hiába rukkoltak elő egy zseniális illúzióval, csak időhúzásra volt jó.

Megfogta a húga karját, ott ahol szinte fekete volt a bőre és az tényleg a lány bőre volt. 

- Érzed? 

Aelin csak riadtan megrázta a fejét. 

- De jó, hogy az összes Poszeidón vér a víz alatt van...

Szél csapott fel a fejük felet, Sven felnézett és látta, ahogy Főnix éppen az erdő helyén ereszkedik le, a hátán Sammel, majd amint landolt a fák törzsein Jane is leszállt a lény mellett. 

- Váó. - nyögte ki a lány. - Ez brutál volt, titeket kerestünk már vagy 20 perce, mikor megláttuk a robbanást! Fél kilométeres körzetbe mindent letarolt!

- Jesszus Aelin... Veled meg mi történt?! - csúszott le Főnix hátáról Sam.

- Meg akartak enni. - nyögte ki a lány. - Hihetetlen, hogy ezt mondom, de... Könyörgőm menjünk vissza a hajóra! 

~~~

Amy az atlantisziakat bámulta. Az agya lázasan pörgött, főleg azon, hogy mennyien lehetnek vajon. Talán csak ez a kis csoport maradt életben és menekült el évekkel ezelőtt a dédapja haragja elől, de az is lehet, hogy valójában rengetegen vannak megbújva Atlantisz különböző részein és ilyen csoportokba tömörülnek. 

Carmen ösztönösen nyúlt a késéért, de a lány elkapta a csuklóját és visszanyomta a hátuk mögé a fegyvert. Idő kellett és információ. Most ez a két dolog volt a legfontosabb. 

- Hogy menekültek meg Poszeidón haragja elől? - tette fel az első kérdést, ami csak az eszébe jutott. 

- Az őseink közül a férfiak harcba szálltak, míg a nők oda menekültek, ahol már nem érezték a tengerek urának erejét. - felelte készségesen a férfi, miközben összehúzott szemekkel méregette őket, azt lantolgatva, hogy megtámadják őket vagy sem.

Amy ez utóbbit jó jelnek vette. Lehet, hogy megússzák harc nélkül az egészet.

- Mi nem akarunk senkit sem bántani. Nem Poszeidón küldött minket, hanem magunk jöttünk, nem is tudtuk, hogy mit találunk itt, csak keresünk valamit. - lépett fel bátran a lány.

- Tudjuk mit. Az óceán mióta hajóra szálltatok erről csacsog. A kulcsokat akarjátok. Az alapkövünket, amire a városunk épült és annak védelmét beindító kulcsát. 

- Tudtam! - szólalt meg hirtelen Dan, mire mindenki rákapta a fejét. - Öhm... Mármint, hogy a kulcsok között tuti kell lennie egy tényleges kulcsnak is!

- Amúgy kajra! Tök király! - lelkesedett be Junie. 

Amy és Carmen csak a kisöccséiket bámulták.

- Ezzel nem segítetek... - jegyezte meg mérgesen Carmen. 

- Odaadnánk. - szakította félbe a testvéreket a halfarkú. - Több bajt okozott, mint hasznot, főleg az utóbbi két ezer évben. - pillantott ő is a freskókra. - De nem tehetjük. Az a civilizációnk alapja, amiatt maradtunk fenn, ha elviszitek... Azzal Atlantisz életenergiája összeomlik és mi meghalunk. 

Amy arca a mondat elsőfelénél még felragyogott, a másodikra azonban már elsötétült és gondolkodva meredt a férfira. 

- Nem akarunk veszélyt jelenteni rátok. Van valamilyen egyéb megoldás, hogy a kulcsokat mi elvihessük egy kis időre és ti addig életbe maradjatok? - tudakolta Amy.

A halfarkú elhúzta a száját. 

- Talán. Kövessetek. - felelte és indult el befelé Atlantisz központjának irányába. 

Amy engedelmesen követte a férfit, aki után az emberei úsztak, míg Carmen háborgott, Dan meg csak értetlenkedett, hogy mi ez az udvariaskodás, csak ellopja és cső, senki se venné észre. Junie és Brady csendben zárta a sort. 

A halfarkú egészen Atlantisz szívéig vezette őket, ahol egykor a főtér és vele a piac lehetett az elrendezés alapján. Amy jól látta azt a helyet, ahol az Alapkőnek kellett volna lennie, ugyanis ott egy lyuk volt, nem túl nagy. A vékonyabbak simán befértek, mint Dan Junie vagy Brady, de a halfarkúk, ő és Carmen semmikép sem. 

Két férfi kivált a halfarkúak csoportjából és felnyitották a lyuk melletti két darab követ, mire a férfi lefelé kezdett úszni. 

- Amy nekem ez nem tetszik. - suttogta Carmen. 

- Nyugi, nem lesz baj, már rég elfogtak volna minket, ha elakarnának. - jegyezte meg a lány és úszott be a járatba. 

- Vagy már most is fogjok vagyunk... De mindegy... 

Csigalépcső vezetett lefelé, aminek a falán itt ott kagylók foszforeszkáltak, enyhe fényt szolgáltatva. Amy, Junie és Brady jól érezte merre kell menni, Dan és Carmen csak a lámpájuk miatt nem mentek neki a falaknak. A végén egy terembe jutottak, a fejük felett fény foszforeszkált. A halfarkúak pontosan arra fele vették az irányt. 

Amy csak akkor jött rá, hogy tényleg egy lékben vannak, amikor a fejével kijutott a vízből. A száját rögvest eltátotta döbbenetében. Házakat látott, egy kicsit romosabb palotát és embereket, rengeteg embert. A halfarkúak a partig úsztak, ahol farkuk helyén egyszercsak lábak jelentek még és kisétáltak a sziklás partra. 

- Oh kapok levegőt! - bukkant fel Amy mellett Carmen is. 

- Azta... Ezek csináltak egy léket, mint a disney által rendezett Atlantiszban?! Szerintetek látták azt a filmet? - kérdezte Dan.

- Valahogy kétlem, hogy itt lenne olyan, hogy tévé. - gondolkodott el Brady. 

- De király lenne! - értett egyet Junie Dannel. 

- Hogy járhat mindig ilyen hülyeségen az eszetek... - forgatta meg a szemeit Carmen, de ő is elcsodálkozott a hasonlóságon. 

Kisétáltak a vízből. Az emberek alaposan megbámulták őket, összesúgtak a hátuk mögött. Carmen pedig egyre idegesebb lett, ahogy távolodtak a víztől a város szívébe. A férfi a palotánál lassított csak le és szélesre tárta annak kapuit. A terem kissé lepukkant volt, de gyönyörűen szép. Amy ajkai O betűt formáltak, amikor kiszúrt egy férfit a trón mellett, aki... Hihetetlenül hasonlított hátulról az apjára, majd a lába földbe gyökerezett, ahogy kiszúrta a férfi mellett álló nőt. A világ legalább 360 fokot fordult vele minimum kétszer, azt hitte helyben összeesik.

- Anya? - pislantott párat.

Carmen hülyén a barátnőjére nézett, majd meglátta ő is a vörös hajú nőt és a torkában akadt a szava.

- Nem hinném... - mérte végig a nő a lányt. - Bár meglehetőden hasonlítasz a lányomra... Daffoy. - pillantott a férfira, aki idevezette őket. - Kik ezek, mit keresnek itt?!

- Anzel királnyő, sajnálom, de egy érdekes dolog miatt jöttek, ami elég kecsegtetőnek hangzott és gondoltam beszélniük kellene Lorvel királlyal.

A férfi megfordult és Amy komolyan azt hitte, hogy elájul, a férfi, aki ezek szerint a király, az apja mása volt.

- Hűha... Pont úgy néznek ki... Mint a szüleink... - nyelt egyet Dan is.

- Te meg pont úgy, mint a fiúnk. - mérte végig Ed... Lorvel, Dant. - Bizonyára még nem hallottátok Atlantisz ezen legendáját... - a gyerekek csak pislogni voltak képesek. - Atlantiszban mindenki megtalálhatja a hasonmását nos... - pillantott maga mögé, mire Dan kiszúrta az alapkövet, majd a szeme tovább siklott a férfi nyakára, de nem látta benne a kulcsot, ám amint átpislantott a nő nyakára kiszúrta az ezüst színű kis kulcs darabot. - Fogalmazzuk úgy, hogy ez a Léhvonalak kis mágiája. Mindig a legerősebb személyek másai születnek itt meg, és az ő gyerekeik.

- Akkor.... Van két lányuk és egy fiúk? - értette meg Amy.

- Igen. Bár fogalmam sincs, hogy aktuálisa... - a mondatot viszont nem tudta befejezni, mert hirtelen az egyik bútor mögé kapott. - Megvagy! - rántott elő egy kisfiút, akinek a kezében ott fityegett a kulcs. - Te kis tolvaj, te! - emelte fel a srácot és ölelte magához.

Amy szemei a hatszorosára tágultak, ahogy az a fiú nézett vissza rá, aki akár Dan ikertestvére is lehetett volna!

- Anyu! - vigyorodott el a srác és kapaszkodott bele az anyja vállaiba, mire Dan érezte, hogy a szíve összefacsarodik a féltékenységtől.

- Ha jól gondolom... - folytatta Lorvel. - A ti szüleitekre hasonlítunk.

- Igen... - suttogta halkan Dan. - Csak nekünk az anyukánk 9 évvel ezelőtt meghalt... - bámulta még mindig Anzelt.

- Oh, részvétem. Nem tudom mit tennék, ha Anzel meghalna.

- Magadba zuhannál és megutálnál, mert mindenbe anyámra ütöttem. - nyelt egyet Dan, ahogy ösztönösen kimondta mi történt.

- Sose utálnám a fiamat! - vágta rá Lorvel.

- De. Engem utálsz. Illetve nem te, a felszíni éned...

Lorvel csak összevonta értetlenül a szemöldökét, miközben a saját fiára nézett, aki lekecmeregve az anyja karjaiból az apjához rohant, a kulcs még mindig a kezében fityegett.

- Kérem szépen! - nyújtotta felé a tenyerét, mire a srác bele helyezte. - Köszi. Megkeresed a nővéreidet?

- Aha. Helga tuti a könyvtárban van Frederickkel, Delia meg a minisztered fiával kavar. - forgatta meg vigyorogva a szemeit, majd elfutott.

Amy sokkot kapott. Totálisan.

- Helga... Egy fekete hajú, zöld szemű lány? - kérdezte Carmen.

- Igen. - biccentett Anzel.

- Aha... - tehát Yui... Akkor a srác az... Ha Hall itt él, mármint az énje, akkor vele Hayden mása lehet, valószínűleg. - Delia pedig vörös, zöld szemmel?

- Igen, mint ő. - biccentett Amy felé.

- És a srác akivel kavar... Annak az apja... A minisztered?

- Nem, az anyja. Ah, itt is van! Ihlinor!

A gyerekek egy emberként sápadtak el, amikor Irana Cabra hasonmása besétált a helyiségbe és kaptak a fegyvereikhez, ám az agyuk kikapcsolt, amikor a nő mosolyogva megölelte Halliet... Anzelt, olyan természetellenes volt az egész.

- Mi van?! - nyögte ki halk sípoló hangon Junie.

- Ez csak egy álom... - mormogta Amy.

- Igen, egy természetellenes álom! - vágta rá Brady.

- Én nem bíznék bennük. - mondta Irana mása, Ihlinor, amikor elhúzódott Hall másától. - A kulcsokat akarják.

- Tessék?! - kapta rá a fejét Ed.... Lorvel. - Ezért kár volt idehoznia őket! - ripakodott a férfira.

- Feltételeztem van rá esély, hogy megszabaduljunk a kulcsoktól, amik csakis bajt hoztak a civilizációnkra.

- Civilizációnk amiatt él, ha elviszik a képességeinknek lőttek és itt ragadunk örökre ebbe a pöcegödörben... - köszörülte meg a torkát Hall... Anzel.

- Hogy jutottak le ilyen mélyre? - kérdezte hirtelen Irana, Ihlinor.

- Öhm...

- Poszeidón leszármazottak... - rakta össze a képet Lorvel. - Elfogni őket!

- Ne! Ne! Nem akarjuk magukat bántani! - emelte fel hirtelen a kezét Amy. - Csak beszélgetni jöttünk!

- Poszeidón mindig beküld valakit, hogy elpusztítson minket, mindig! Ne higgyétek, hogy a leszármazottjait szabadon engedjük. Dehogy, hogy gondolta ezt?!

- Felajánlották, hogy vissza hozzák a kulcsot felség, hogy hajlandóak olyan megoldást keresni, amivel a kulcs távol van, de életben maradunk.

- És ettől maga már megbízik bennük?!

- Kulcsvadászok, több mindent láttak, mint mi! - vágta rá a férfi, mire Anzel szemei felizottak, mintha tűz lenne bennük, pedig Amy nem érezte többnek egyszerű halandónál.

- Tudnátok irányítani ezeket a kulcsokat? - kérdezte hirtelen a nő. - Rátudjátok venni, hogy vigyenek minket a felszínre, egy fallal, amire az istenek nincsenek hatással?

Amy csak pislogott a nőre. Már csak azért sem akart támadni, mert... Ez az anyja volt. Az ő tekintete, az ő személyisége, ugyanígy játszott Dannel, az a férfi meg... Boldog volt, pont mint Hall halála előtt  az apja és mióta Selma mellette van, szigorú és határozott, de... Más... Annyira más...

- Nem tudom, de megpróbálom. - felelte.

Carmen itt káromkodott magában egy cifrát és akarta megfojtani Amyt.

~~~

- Csak vágd le. - mondta határozottan Aelin a hajó fedélzetén egy széken ülve, míg mögötte Sam állt egy ollóval a kezében. 

- Biztos vagy benne? - érdeklődött kíváncsian a srác, miközben folyamatosan a lány haját méregette. - Nem vagyok fodrász, se semmi ilyesmi. 

- Akkor teremts egy fodrászt. - tanácsolta Jane. - Ha egy macska tulajdonságokkal rendelkező nőt létrehoztál a harmadik dimenzióban, a Földön meg a mi hasonmásainkat, akkor ez is sima. - hajolt hirtelen Svenhez. - Szóval Aelinből jött komolyan az a robbanás?

- Igen. - biccentettek az ikrek. 

- Ami kinyírta az összes kannibált, letarolta a fél szigetet és hamuvá változtatta a talajt?

- Pontosan. - bólintott most Sven.

- Hát... Végülis Sam 13 évesen egy komplett épületet teremtett benne egy teljes személyzettel, én egy viharral fél New Yorkot elárasztottam esővízzel és az egyik épületet kicsit megrongáltam...

- Kidöntötted. Az a pontos kifejezés. - felelte Sven. - Az elárasztottad esővízzel pedig árnyalt kifejezés, ahhoz képest, hogy 2 méter magas víz ömlött az utakon, míg a metróvonalakat használhatatlanná tetted, azzal, hogy az egész víz alá került. 

- Véletlen volt... Thalia kiakasztott. - igazította meg idegesen a haját Jane. - Te mit csináltál mikor betöltötted a 13-at?

- Elvittem Hádész halottjait Halloween napján egy nightclubba.

Jane hangosan felnevetett a vicc hallatán, ahogy Lena és Adel is, de Aelin és Sven nem nevettek, még csak el se mosolyodtak. 

- Várj... Ez most komoly? - akadt meg Jane. 

- A legkomolyabb. - húzta el a száját Aelin. - Hádész egy hónapra szobafogságra ítélte. Főleg mert a holtak nem féltek tőle, amikor utol érte őket abban a clubban, akkor csak és kizárólag Svennek engedelmeskedtek, mikor Sven parancsolta meg nekik, hogy menjenek vissza, akkor tértek csak haza  az Alvilágba. Vágd már le a fekete részét! - kiáltotta a végét Samnek.

- De nem merem! - nyafogott a srác. - Várjál! - illesztette két ujját a halántékához, mire tőle fél méterre egy nő jelent meg, széles mosollyal az arcán. - Üdv! Le kéne vágni a haját! - adta volna át az ollót a srác, de a nő csak félre lökte. 

- Mi sem természetesebb! Milyen frizurát szeretne a kis hölgy? - jelent meg legalább húsz magazin a kezében és tolta mindet Aelin elé. 

- Hát... öhm... Igazából csak a fekete megégett részét akarom levágatni, de azért valami fazonja jó lenne, ha lenne... - tolta arrébb a magazinokat. 

- Értem! Bízd csak rám magad!

- Ettől tartottam...

- Szóval Amyék veszélyben lehetnek? - érdeklődött Sven, mióta majdnem felfalták Aelint a szigeten, egész tűrhetően viselte a hajózás gondolatát, bár enyhe hányinger még mindig volt a torkában.

- Elképzelhető. Csak hát minden Poszeidón vér a víz alatt van, tehát ha Sam teremt búvár cuccot, vagy tengeralattjárót csak akkor juthatunk le és míg ők az elemükben vannak, amit bármikor tudnak használni, addig mi távol leszünk a képességünk magjától.

- Tehát ha utánuk megyünk, lehet mi nagyobb csávába kerülünk, mint ők. - biccentett Sven, jelezve Jane-nek, hogy érti mire gondol. - Tehát kénytelenek lesznek maguktól megtalálni a kulcsokat, elhárítani a veszélyeket és visszajönni a felszínre. 

~~~

- Ezt meg mégis, hogy gondoltad?! - ripakodott rá Carmen Amyre, amikor átvezették a bagázst egy másik szobába, a kulcsokkal együtt és utánuk gondosan bezárták az ajtót. 

- Én csak... - kezdte zavartan Amy. 

- Nem, semmi "én csak"... Amy! Itt vagyunk a víz alatt, egy mintegy feje tetejére állított világban, ahol a családunk hasonmásai az atlantisziak és mivel Poszeidón vér vagyunk kicsit sem bíznak bennünk és most a kulcsok megvannak, de be vagyunk zárva! Minek kell neked mindig a rossz fiúkban is megbíznod?! Ian Cabra, a vámpír csaj!

- Egyikőjük sem rossz nagyon is jól tudod! - állt ki magáért Amy.

- De a családjuk igen és megpróbáltak minket megölni!

- Ez most... - kezdte halkan Dan, de Amy azonnal rákapta a fejét Carment teljesen leszarva. - Tényleg úgy nézett ki, mint Anya? - nyelt egyet a fiú. - És a stílusa... 

Amy az öccse szemeit nézte. Próbálta feldolgozni az információt, az emléket. Nem az anyjuk volt, de... Kicsit mégis... A lány csak az öccséhez lépett és szorosan átölelte őt. Dan kivételesen nem ellenkezet. 

Carmen mérgesen meredt a Jackson tesókra, egészen addig, amíg Junie meg nem bökte a könyökével. Szikrákat szórt a szemeivel, amikor a kissrácra nézett.

- Mi van? - kérdezte unottan. 

- Csak képzeld magad a helyükbe. És különben sem zártak be minket. - sétált az ajtóhoz és nyomta le a kilincset, odakint egy férfi szobrozott az ajtó előtt. - Ki kell mennem a mosdóba!

- Folyosó végén balra. - bökött a fejével oldalra. 

Junie csak gúnyosan a nővérére mosolygott és lelépett. Jó ideig keringett a folyosón, a mosdót valóban útba ejtette, de utána eszébe se jutott vissza menni a kis kijelölt odujukba. Pontosan tudta, hogy jelenleg Amy és Dan sokk hatása alatt vannak és kicsit sem beszámíthatók, végülis csak az anyjuk és az apjuk koppintott verziójával találkoztak. Ez viszont sok kérdést vetett fel Junie számára. 

A kis srác csak ösztönösen kanyargott a folyosókon, egészen addig amíg vissza nem jutott a trónterembe. Rögtön kiszúrta Hallie másolatát, Anzelt és Edét, Lorvelt. Valamiről megállás nélkül beszélgettek. Fülét hegyezve dőlt előre, hogy elkapjon bármit is a mondatból.

- Hallgatózunk? - a hideg is kirázta a hang hallatán, megpördült a tengelye körül, mire a szemei elkerekedtek.

- Joe di Angelo... - ismerte fel a sötétbarna, halált hozó tekintetett, szinte pontosan olyan volt, mint Aeliné.

- Nem teljesen öcsi. - jelent meg egy vigyor a szája sarkában. - Gyere velem. - kapta el Juniet a nyakánál fogva, a kis srác ellenkezni se tudott. - Lorvel időnként kapva kap az alkalmakon és túl lő a célon. Jobb ha tudjátok mivel álltok szembe.

- Ezt meg, hogy érti?! - kérdezte riadtan Junie, akinek kb. a lába nem érte a földet, de választ nem kapott. 

A férfi egészen egy teremig vitte, ahol egy sötét hajú nő beszélgetett egy szőke, néhol őszülő idősebb nővel, Junie szemei ha lehetséges még jobban elkerekedtek. 

- Anya és Annabeth nagyi... - nyelt egyet a kisfiú. 

- Jack te meg mégis mit csinálsz itt a fiammal?! - kezdte Ingrid mása, igencsak mérges arccal.

- Nem a te fiad, ez a Poszeidón leszármazott. - vágta rá Joe hasonmása. - Lorvel azt akarja, hogy visszajussunk a felszínre, mikor ezt legutóbb kitalálta a nejem meghalt, azaz a testvéretek és a lányod. Avasd be! - lökte előre az idős nőhöz. 

Junie csak nyelt egyet. Pont úgy nézett ki, mint Annabeth mikor utoljára találkoztak vele, aztán már csak a hírét hallották, hogy haldoklik. Kicsi hálát adott a srác, hogy nincs itt Percy, most biztosan elveszíteni az önuralmát, ahogy Ed, Sven és Aelin is. 

Szürke szemeiben bölcsesség csillogott, de nem olyan erőteljesen, mint általában. Junie mindig zavarban volt a nagymamája előtt, sokat nem segített ez a merőben kellemetlen szituáció sem. Először Hallie Beckendorf, majd Joe di Angelo, most meg Annabeth Chase. 

- A fiam megint próbálkozik? - ízlelgette a kérdést a nő Jackre pillantva, aki összeszorított szájjal biccentett, majd visszafordult Junie felé. - A kulcsok nem irányíthatók. Az akaratuk önálló. A legidősebb lányom... megpróbálta befolyásolni őket és belehalt.

- Ha ennyire veszélyes... Miért nem akarjátok, hogy elvigyük? - találta meg nagy nehezen a hangját Junie.

- A kulcsok hozták létre ezt a helyet. Megvédenek minket, de bajt is hoznak ránk, mindig megjelenik valaki, aki a kulcsokat akarja és egyre mélyebbre süllyedünk miatta... - siklott a pillantása a plafonra. - A kulcsok energiája táplálja a várost, ha a kulcsok eltűnnek...

- Az energia megszűnik... - értette meg Junie. - Kell valami, ami pótolja, amíg vissza nem kerül...

A kissrác szemei felcsillantak.

- Dan! - vigyorodott el. - Megoldjuk a bajt! - húzta fel a nyúlcipőt és rohant vissza egyenesen a rokonaihoz, hallotta, ahogy Annabeth mása utána kiált, de nem érdekelte. 

Amikor visszaért a szobába hosszasan ecsetelni kezdte Dannek, hogy pontosan mit hallott, mire a srác elhúzott szájjal fixírozott egy pontot a térben. Sejtette mit kell csinálnia, de ilyet még sose csinált és a legjobb esetben is egy fél napja van rá. 

- Segítesz? - kérdezte az unokatestvérét Dan, mire Junie széles mosollyal biccentett. 

- Mi a terv?

- Kéne az itteni tolvaj énem.

~~~

Dan Jackson a mérőeszköz segítségével ezúttal egy teljesen más fajta energia forrást kutatott fel, azt amihez Atlantisz két kulcsa a városhoz és vele minden lakosához kapcsolódik. Hamar megtalálta a már képen is kiszúrt lyukat a földben, ezúttal egy teljesen új helyszínen. 

Hirtelen pillantott fel, ahogy egy fekete hajú, zöld szemű srác a kezében egy márványból készült, mívesen megmunkált téglalap alakú csempe darabbal és egy kulccsal igyekezett feléjük. 

Dan és Junie, akik eddig a földön ültek rögvest felpattantak a helyükről és megvárták amíg a srác oda ért. Junie elhúzott szájjal kapkodta a pillantását Dan és a fiú között, így hogy mind hárman itt állnak, valaki simán hármas ikreknek is hihetné őket, annyira megegyezett arcuk minden szeglete. 

- Dan vagyok, ő az unokatestvérem Junie. - biccentett az állával Junie felé Dan, aki  összepréselt ajkakkal intett a fiúnak. 

- Fura helyzet, mi? - kérdezte a srác, mire a két Jackson versenyre kelhetett volna egy-egy bólogatós kutyával. - Davidnek hívnak. Mire kellenek a kulcsok?

- Meg akarom tudni, hogy működnek, hogy kijátsszam a városotokat, amíg a kulcs nálunk lesz. - válaszolta készségesen Dan.

- Hé! Azért ilyen nyíltan nem kéne beavatnunk nem? - tudakolta Junie.

- Ő én vagyok egy tükörvilágban. - húzta el a száját Dan. - Magamat fixen nem fogom átvágni. 

- Az egy kicsit bajos lesz. - szólalt meg David. - Mert nem mindegy ki használja a kulcsot...

- Mért mit csinál ez a kulcs?

David csak felemelte a csempe darabot, amit alig bírt egy kézzel megtartani és a talajon lévő lényegesen kisebb lyukba helyezte, mint amin keresztül lejutottak ide Danék. A csempe felvillant, ahogy tökéletesen beleilleszkedett a talajba, majd David leguggolt elé és a kulcsot vette a kezébe. 

- Már önmagában egy kulcs felhasználása veszélyes. Ez Atlantisz alapköve, az első kődarab, amit lehelyeztek egy mágia által átitatott földrészre. Ahonnan a gyökereink erednek. Megvéd minket, de saját tudata van. Ha veszélyt érez... Védekezni kezd. - simított végig a megmunkált díszítéseken, majd az egyik ilyen mintába bele helyezte kulcsot. - Az uralkodó család ezzel tudja kordában tartani, tehát... Az én családom. Viszont félünk használni, mert... Ha nem tiszta a szívünk, akkor elragad minket is, ahogy a nagynénémet elragadta, amikor a nagyapám meghalt. 

- Tehát... helyre hozhatnátok. - értette meg Dan.

- Amikor a nagynéném használta meghalt és még mélyebbre süllyedtünk. - pillantott oldalra, Dan csak ekkor vette észre a város körvonalait 10 méterrel magasabban.

- Akkor talán nem kéne ezzel játszanunk... - vetette ellen Junie.

- Talán nem. - mosolyodott el David. - De már érdekel. - azzal elfordította a kulcsot a zárban. 

A kulcs alatt a minták élénk kék színnel felragyogtak, majd mindenhol végig szaladt a fény jelenség egészen a csempe darabok repedései között. Junie ijedten pattant fel, míg Dan figyelte a kulcsot és az energiát. A kulcs indítja be, az alapkő a fókuszpont, a hatás pedig a város. 

A kulcsból vízcseppek bukkantak fel és indultak meg David felé. A kisfiú a helyén maradt, nem mert megmozdulni. A vízcseppek az arcára és a kezére rakódtak, majd elkezdtek felszívódni a bőrén keresztül. 

- Jól vagy? - kérdezte óvatosan Junie. 

- Még igen... - nyelt egyet David, majd megérintette a kulcsot, ahogy a nagynénjétől látta pár hónappal ezelőtt.

- Szerinem nem kéne ezzel játszani! - mondta most már határozottan a srác, de David meg se hallotta, a szemét már levette a kulcsról és valahová a távolba meredt, mint aki látott valamit. 

- David. - érintette meg a srác vállát Dan, de nem reagált. - David! - rázta meg egy kicsit a fiút, majd megállapodott a pillantása a kulcson - Junie, ha rossz érzésed támad... Keresd meg Amyt. 

- Miért mire készülsz? - kezdett el már most az ajtó felé hátrálni.

Dan csak megérintette a kulcsot, mire Junie és a hely is eltűnt. Egy légüres, fekete térben volt, Davidet nem látta, de már sejtette hol lehet a fiú. Dan csak tett maga körül egy kört. A végelláthatatlan távba nyúlt a fekete tér, majd egy érintést érzett a hátán. 

Ijedten pördült meg és meredt bele egy szürke szempárba. 

- Nagyon ügyes vagy, Dan. - mondta neki mosolyogva a hölgy.

- Annabeth? - nyelt egyet a fiú, majd átnézett a nő válla felett és kiszúrta a háttérben Joe és Dia di Angelot, illetve Peter és Susan Jacksont, továbbá a nagyszüleit, akiket sose ismerhetett meg, Charles Beckendorfot és Silena Beauregardot. - Hol van... Hol van Anya? - kérdezte reflex szerűen, hiszen ha ezek az elvesztett családtagjai, akkor az anyjának is itt kell lennie. 

- Hall? - ráncolta össze a szemöldökét Charles. - Mért lenne itt anyukád?! - értetlenkedett. 

- Ő káosz méreg által hunyt el, nincs lelke, ami az Alvilágba kerülhetett volna. - felelte Annabeth.

- Hogy?! - fagyott le Silena. - Annabeth, ezt meg mégis mikor akartad... 

- Most nem ez a lényeg Silena. - ejtette kedves hangon a témát Annabeth, miközben leguggolt az unokája elé. - Dan, elmondom mit kell tennetek. 

~~~

Dan és David tekintete találkozott, amikor a kulcs ereje elszállt. 

- Te is találkoztál az... - kezdte halkan Dan.

- Elhunyt rokonaimmal? - folytatta ugyanolyan hangon David. 

A két gyerek szélesen elmosolyodott, mert tudták egy hullámhosszon vannak. Pontosan tudták mit kell tenniük. 

David felkapta a kulcsokat és az alapkövet Dan kezébe nyomva elindultak a folyó felé, amelyen át kijuthatnak az óceán területére. Dan gyorsan leellenőrizte, hogy megvan-e Szobek szemfoga, amivel a víz alatt tud lélegezni, majd elmerültek a vízbe. 

Dan csak pislogva figyelte, ahogy David lábai helyén halfarok jelenik meg és a nyakán is kiszúrt egy-egy kopoltyú nyílást két oldalt. 

Meg sem álltak a lyukig, ahonnan kijuthattak Atlantisz ősi, eredeti városába, csak akkor lassítottak le, amikor David kiszúrta a kő régi helyét, ahol minden baj elkezdődött. Beillesztette az alapkövet a helyére, majd megtorpant. 

- Mi van, ha nincs igazuk? - kérdezte óvatosan David.

- A nagymamámnak mindig igaza van. - felelte Dan magabiztosan, de valójában ő is bizonytalan volt, tartott ettől az egésztől.

- Neked is... a legjobb barátod egy szőke hajú kislány? - váltott témát David, csak hogy addig se kelljen a tervükön agyalniuk, mialatt levette a nyakából Atlantisz kulcsát. 

- Lin Stirling, igen. Miért? - pislantott nagyokat Dan.

- Csak tudni akartam mennyire hasonlítunk. - helyezte bele a mintába a kulcsot, most nem volt ragyogás, mint odalent semmi sem történt. 

- És az miben függ össze... Oh... - rakta össze a képet a Dan, mire csak elvigyorodott. - Ő a legjobb barátunk...

- Aki egyszer több lehet, mint barát... Legalábbis anyám mindig ezzel szívat. - rándította meg a vállát. 

- Az én anyám meghalt, de engem mindenki más szívat ezzel... Milyen Anya? 

- Mint egy folyton óvó anyasárkány, aki néha az edzéseivel kinyír, de amúgy imádom, mindent elmondhatok neki, a legnagyobb csínyjeimet is. Na, nézzük működik-e... - fordította el a kulcsot, mire egy halvány szikra lobbant csak fel, de az alapkőnél tovább nem jutott. 

David és Dan vigyorogva összenéztek. 

- Tehát nincs összefüggés. - mondta ki hangosan is Dan.

- Nincs. A város kapcsolja össze a kulcsokat, Atlantiszból származik az energia, amit a két kulcs együttesen képes módosítani. 

- Nem energia, hanem mágia. Tehát a kulcsokat nyugodtan el lehet vinni, nem lesz hatással Atlantiszra. Köszi a segítséget!

- Bármikor! - húzta ki a kulcsot az alapkőből, majd a követ is kiemelte a helyéről. - Tessék. Keresd meg a családodat, addig én beszélek a szüleimmel, hogy mire jöttünk rá. 

~~~

- Kezd este lenni. - jegyezte meg Jane a hajó korlátjának támaszkodva. A tekintetével a víztükröt pásztázta. - Mi lesz, ha nem jönnek vissza?

- Akkor használjuk ezeket. - jelent meg a semmiből hat darab ember méretű búvárruha és egy elég érdekes darab. - Hat nekünk, egy Főnixnek. 

A sárkány szemei elkerekedtek, gyorsan megrázta a fejét, majd felszökkent a korlátra, onnan pedig felrepült a főárbócra. 

- Én tuti nem merülök. - kezdett szürkés zöld árnyalatot felvenni Sven arca.

- Én se. Elegem van a kimozdulásokból idegen helyekre. - akarta hátra dobni hosszú haját Aelin, de csak a levegőt legyintette hátra, mire azonnal rossz kedve lett és idegesen kapta el az egyik félhosszú tincsét.

- Én se akarok annyira lemenni... - nyelt egyet Jane és ült fel inkább a korlátra. 

- Most csalódtam benned Jane... - pislogott a testvérére Sam - Adel, Lena lejöttök velem? 

- Hova mentek? - jelent meg egy fekete hajkorona közvetlenül Jane mellett, mire a hat gyerek sikítva ugrott hátra, Jane pedig majdnem beleesett a vízbe.

- Junie! - vigyorodott el Lena. - Akkor... - nézett össze Adellal, majd megindultak a korlát széléhez, mire félig a vízben, félig pedig a létrán kiszúrták a többieket. - Hali bratyó! 

- Hello, hugik!

- Kapd el! - kiáltotta Junie.

Jane csak fennakadt szemekkel kapott el egy kődarabot. Sven rögvest a lány mellé sietett és alaposan megszemlélte a követ.

- Váó... Ez olyan, mint a mezopotámiai írásjelek... Imák és áldások... - simított végig a mintákon.

- Sajnálhatod, hogy kihagytad! - landolt egy hullám segítségével a fedélzeten Amy. - Csodás volt és találkozhattál volna az apád másával. 

- Mi? - értetlenkedett a srác, teljesen jogosan.

- Nagyon hasonlított Joera jellembe is, engem szerintem finoman, de megfenyegetett. - mászott át a korláton Junie, majd hátra nyúlva felhúzta Dant, aki a kulcsot fogta egyik kezében. 

- Miről beszéltek?! - faggatta őket Aelin.

- Arról, hogy megtaláltuk Atlantiszt az atlantisziakkal, akik konkrétan úgy néztek ki, mint mi, csak más volt a nevük és halandók voltak. - jelent meg Carmen feje is, aki a sort zárta, mert Brady is egy hullám segítségével érkezett meg. - Konkrétan ott volt Hall mása, Ed, Ingrid, Joe, Annabeth, sőt... még Irana is... 

Jane, Sam, Sven, Aelin, Adel és Lena csak értetlenül meredtek a társaságra. 

- Te... - hajolt Junie Danhez. - Valami változott Aelinen?

- Hm... Igen... Kicsit kormos az arca. - biccentett Dan.

- Öhm... A hajam... - kezdte volna Aelin, de végül csak felsóhajtott. - Felejtsétek el! Menjünk haza.

Brady rögvest megérintette a hajó korlátját, mire a vitorla felhúzta saját magát, majd megindult a sziget felé, ahonnan elindultak. Adel és Lena visszamásztak a főárbócra és onnan figyelték az utat. Brady, Junieval karöltve a vízzel szórakoztak, különböző állatokat és egyéb dolgokat alakítottak ki belőle. Aelin és Sven elkapták Carment és elkezdték kifaggatni, hogy pontosan mi is történt odalent, majd amikor megtudták, hogy főleg Junie beszélt az apjuk másával, akkor pedig őt vetették faggatózás alá. Jane Sammel beszélgetett a fedélköz ajtajában. Főnix és Dan a hajó végét foglalták be, csendben figyelték a vizet, amint a lemenő nap rózsaszínes-narancsos színűre festi, egészen addig, amíg Amy hozzájuk nem sétált a kormánytól. 

- Jól vagy? - szólalt meg a lány, amikor az öccséhez ért. 

Dan elgondolkozott a kérdésen, miközben Főnixre nézett. Ez a nap totálisan kikészítette, nem csak fizikailag, hanem szellemileg is. Először az a tűzsárkány, aki akár az anyja sárkány ikertestvére is lehetett volna, majd az anyja tényleges hármas számú ikertestvére Atlantiszban.

- Hiányzik Anya, ennyire még sose hiányzott, mint ma. - felelte őszintén.

- Nekem se. - mosolyodott el halványan Amy, a szemében szomorúság csillogott.

Felült az öccse mellé és óvatosan összeillesztette a tenyerét, majd amikor szétnyitotta egy aprócska láng jelent meg benne. Dan döbbenten pislantott párat, Főnix izgatottan hajolt közelebb a lányhoz, a szemei élénken csillogtak, miközben alig észrevehetően a farkával csaholni kezdett.

- Nem tudtam, hogy tudsz ilyet! - vigyorgott Dan.

- Mert Sven, Aelin, és Ariel tud csak róla, még a Himaláján mutattam meg nekik, amikor abba a viharba keveredtünk, ami utána elvezetett minket a Chy-Li kolostorba. - emlékezett vissza Amy, hogy miket láttak, hogy mennyire régen volt és most abból a szedett vetett kis csapatból meddig jutottak el, mennyi mindent tanultak saját magukról és egymásról is. - Mindig is tudtam ezt... De sose mertem Apának megmutatni... - emlékezett vissza arra, hányszor hívta elő az erejét a kameráktól elrejtett helyiségekben. - Mert féltem, hogy ahogy a te erődet elzárta, úgy ezt is elfogja, az utolsó ajándékomat anyától. 

- Yuiét bezzeg nem vette el... - mormogta halkan Dan.

- A része volt, nem tehette meg, de sokat szenvedett Yui, hogy megtanulja irányítani. - emlékeztette az öccsét Amy.

- Tudom... Emlékszem... Csak... Hiányzik.

Amy összezárta a tenyerét, mire a tűz kialudt. 

- Március 15.-én, pontosan amikor Carmennel tartottuk a születésnapunkat, a tizenötödik születésnapunkat... Egy furcsa ajándékot kaptam. Az volt ráírva, hogy amikor találkozom a második családommal mutassam meg az elsőnek. Asszem eljött az ideje. - nyúlt bele a zsebébe, amiben egy kicsike zacskó volt.

- Kitől kaptad? - vonta fel a szemöldökét Dan.

- A szaga alapján Aphrodité... De olyan, mintha nem nekem szánná... Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban...

- Próbáljuk ki.

Játék! Egy csoportban láttam és szerintem tökre elgondolkodtató. A lényeg, hogy meg kell válaszolni és indokolni az alábbi két kérdést.

A sztoriban megjelent személyek közül kivel jönnél ki a legjobban és miért? Illetve kivel jönnél ki a legnehezebben?