Bocsi, tudom azt mondtam 7-11 naponta lesznek részek, de szerintem még az óvodában sem aludtam annyit a délutáni alvás során (pláne, hogy egy kezemen megtudom számolni hányszor fordult ilyen elő), mint kórházi gyakorlat alatt. De rész meghozva! Átkötő rész lesz, úgyhogy nem lesz annyira esemény dús, jó szórakozást mindenkinek!

A jövőből jött Dan Jackson verejtékben úszva riadt fel álmából. A keze és a teste minden porcikája remegett. Lin mintha csak megérezte volna őt, a szemei felpattantak és amint felmérte Dan helyzetét magához szorította a fiút. Nem lepődött meg. 

Csak átölelte a fiút, a hátát folyamatosan simogatta, megpróbálta a lehető legmegnyugtatóbb dallamot előhívni a fejéből, de semmi sem jutott eszébe. 

- Nincs baj Dan. - suttogta Lin. - Itt vagyok. Élek. 

Dan csak jobban elkezdett remegni. Lin a tarkójára simította a kezét és a nyakhajlatába húzta a fiú arcát. Dan tudta miért csinálja ezt Lin. Mélyen beszívta a lány illatát, de a fejében, a szemei előtt folyamatosan Lin holttestének a látványát észlelte csak. 

- Kapcsold fel a lámpát. - kérte halkan a fiú. 

Lin azonnal az éjjeli lámpához nyúlt, mire a szobába fény gyulladt. 

Dan Jackson felemelte a fejét. A keze még mindig remegett, miközben megérintette Lin arcát, szakadozva simított rajta végig, amitől a lány érezte, hogy könnyek jelennek meg a szemében. 

- Jól vagyok Dan. - mondta halkan Lin. - Nem történt bajom.

- De nem sokon múlott... - felelte Dan. - Én... Nem bírnám, hogy ha... 

- Tudom. - szólt közbe a lány és fogta meg a Dan arcán lévő kezét. - Nem lesz bajom, nem kell féltened.

- Apa elvesztette anyát. Yui Haydent. Amy pedig Iant. - vágta rá Dan, mire Lin csak az ajkába harapott. - A családomnak nincs a szerelemben szerencséje hosszú távon.

- Velünk nem fog megtörténni. 

- És ha mégis? 

- Elmondod mit álmodtál? Volt jele annak, hogy újra megtörténik?

Dan lehunyta a szemét és tagadóan megrázta a fejét. Lin kicsit megkönnyebbült. 

- Akkor nem lesz baj. - mosolygott rá a lány.

- Nem akarlak elveszíteni. 

- Soha nem is fogsz. Mindig veled leszek. Minden pillanatban. - fogta meg Dan oldalát és kezdett el lefeküdni az ágyra Dant magával húzva. - Nem fog bajom esni, majd gondoskodsz róla te is, Nathaniel is és Aelin is.

Dan a lány mellkasára hajtotta a fejét és mélyen beszívta az illatát. Lin a hajtincseit csavarta fel az ujja végére.

- Mindig veled leszek és örökké szeretni foglak, amíg a csillagok ki nem hunynak az égen. - lehelt a homlokára egy csókot. 

Dan szorosabban bújt Linhez, miközben az ajkaira halvány mosoly húzódott. 

- Nagyon szeretlek. - suttogta Dan. - Mindennél jobban.

Lin egy újabb csókot nyomott a homlokára. Sosem kételkedett benne, de amikor látta, hogy Dan mennyire összeomlott... Ezt teljes mértékben be is bizonyította.

- Én is téged Dan.

A lány szemei hirtelen siklottak az ajtóra, ahol egy árny csusszant be a küszöb alatt. Dan hirtelen kapta fel a fejét és sárkány hangon felmordult. A skorpió felmászott az éjjeli asztalra, onnan pedig az ágytámlára. Dan abbahagyta a morgást és felemelte a fejét Lin mellkasáról. A lány azonnal felemelte a kezét és hagyta, hogy a skorpió felmásszon a karjára.

- Mesélj kicsikém, mit láttál? - simított végig a lény méreg farkán és a füléhez emelte a hüvelyk ujj nagyságú lényt. 

Dan várakozóan támaszkodott Lin oldalán. A lány arcát figyelte, amikor Lin jelentőség teljesen ránézett tudta, hogy minden a megfelelő mederben halad. Yui megint Aaronnél töltötte az éjszakát. Viszont amikor meglátta Lin arcán a meglepettséget azt nem tudta hová tenni. 

- Aelin és Nat még nem értek haza. Üres a szobájuk. - mondta aggódó hangon.

- Tudnak magukra vigyázni. - mondta nem túl magabiztosan Dan. - Lehet csak elfáradtak és kivettek valahol egy szobát. 

Lin gondterhelten tette vissza az ágytámlára a skorpióját. A kis lény pár másodperc alatt eltűnt ott ahol bejött. A lány bal keze visszasiklott Dan hajába. A fiú visszabújt a lányhoz. Lin felemelte a jobb kezét és az arca elé emelte. 

- Egy kicsit... Nem fogok figyelni. - mondta Dannek, a fiú csak biccentett, míg Lin neki döntötte a fejét a háttámlának, a jobb kezét a fiú tenyerébe csúsztatta. - Ránts vissza, ha bajom esne. 

- Rendben. 

Lin lehunyta a szemét és vett egy mély levegőt. Mikor felnyitotta a szemeit eltűnt belőle a fehér rész, az egész egységes fekete volt, káosz örvénylett benne, akár egy fekete mély szakadék, mintha a Tartaroszba néznének. 

Végig lapozta minden egyes káosz szörnyét. Másodpercenként kapott képeket Iranáról, a Bázisról és annak területéről, és ami ennél is fontosabb... Aelinről és Natről.

A két kamasz valahol az Egyesült Államokban volt egy latin szórakozó helyen. A légy nagyságú lény, amit gondosan Aelin kristálya alá helyezett el valahol a falon lehetett, ahonnan mindenkit beláthatott, de Lint most leginkább csak a testvére és a legjobb barátnője érdekelte. 

Aelin vigyorogva vetette hátra a fejét Nat vállára, majd a srác kipörgette oldalra. A lány csak átkarolta a nyakát a kezeivel, a homlokával Nat homlokának támaszkodott. 

Földön túli energia áradt belőlük. Nem használták a képességeiket, de az alvilági aurájuk kristálytisztán fodrozódott köztük, úgy kapaszkodtak egymásba, akár a szörnyek csápja az áldozatba. Egyszerre volt fenyegető, veszélyes és elképzelhetetlenül intim, mintha az erejük egymásba akarna fonódni és eggyé válni.  

Lin arcára a szobában széles mosoly ült ki. Pláne, amikor Nathaniel arcán meglátta ugyanazt a mosolyt, mint Aelinén. 

A szemei másodpercek alatt kitisztultak, csak mosolyogva szorosan megölelte Dant. 

- Ezt úgy veszem, hogy jól vannak. - mondta álmos hangon Dan.

- Nagyon jól. - felelte Lin. - Remélem Aelin végre megtalálja azt amire vágyik. 

Dan halkan felhorkantott. 

- Aelin erre vágyik. Erre, ami köztünk van. Csak sose akarta beismerni még magának sem. - suttogta egyre gyengülő hangon. - Vicces... Hogy pont Nat az, aki ezt talán megadhatja neki. 

Lin előtt rögvest felrémlett hányszor tettek egymásnak keresztbe, nem gyermeki szerelem szinten, mint ahogy a mondás tartja. Hogy ha egy fiú piszkál egy lányt, akkor tetszik neki. Ez semmilyen mértékben sem volt igaz Natre és Aelinre. 

Lin fülét szuszogás hangja csapta meg. Danre pillantott, aki elaludt rajta. Lin halványan elmosolyodott, majd óvatosan lecsúsztatta Dan fejét a mellkasáról és kibújt alóla. Magukra húzta a takarót és szorosan a fiúhoz bújt. Dan ösztönösen átkarolta a lány derekát. Az orruk hegye szinte súrolta a másikét. Lin nem kapcsolta le a lámpát. Ismerte már annyira Dannek ezt a rémálmát, hogy tudja, muszáj égve lennie a lámpának, hogy amikor másodjára is felriad az este meglássa őt és lenyugodjon. 

Erre vágyna Aelin... Fura, hogy Dan hamarabb rájött, mint ő... Pedig... Annyira egyértelmű, csak sose gondolt bele. 

~~~

Nathaniel Stirling és Aelin di Angelo a szórakozóhelytől nem messze lévő parkban sétálgattak. Be nem állt a szájuk, végig beszélték az oda vezető utat. 

- Újabb kérdés. - lassított le az egyik szobornál Nat és vetette neki a hátát. - Tegyük fel, hogy egy vacsora partit szervezel. Ha bárkit választhatnál, kit hívnál meg vacsoravendégnek?

Aelin elhúzott szájjal  simított végig a karján, körbe pislantott, de szerencsére ebben az időpontban nem sokan voltak rajtuk kívül a parkban. A vállaira azonnal egy fekete zakó simult, így már nem fázott annyira. 

- Talán.... Thalosz. - felelte Aelin. - Az a büntetése a Tartaroszban, hogy nem nyúlhat ételhez és italhoz. Egy almafa ága alatt kell állnia, minél jobban nyújtózkodik, annál kevésbé éri el a rajta lévő egyetlen gyümölcsöt. Derékig pedig víz lepi el, hiába hajol le... Nem tud inni belőle. Végig röhögném az estét, ha ő lenne a díszvendégem.

- Rossz májú. - vágta rá Nathaniel és nevetett fel, mire Aelin szeme felvillant.

Kihívás volt és néma kérdés. Tán meglepődtél? A lány előre hajolt, elég közel, hogy kiszúrja a Nathaniel szemében mozgó rend szalagokat és a mögöttük megbúvó káoszt. 

- A saját démonjaimat képes voltam egészséges étellel etetni, hogy egyikük köpjön. Könnyen be törhetnék a tudatukba, de abból nem tanulnak, az nem fáj nekik annyira, mint a testi. Egy halhatatlan esetén... Az elme zabolátlan, határtalan. De a test... Az kényesebb téma, mert nem ismerik a testi fájdalmakat, így nem tudnak ellenük védekezni. - szinte dorombolta. 

Nathaniel ezt kedvelte Aelinben, hogy azt hiszi ő uralja a terepet, de amint megcsókolná vagy valami mást tenne vele, valami olyasmit, ami kicsit sem lenne egy parkba való, a lány máris megnyílna neki. De ő ezt az Aelint akarta végre kitapasztalni, nem a szex éhes kéjencet, aki behódol neki. 

 - Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy az ágyban miért nem akarsz uralkodni. - mondta nyugodtan Nat annak ellenére, hogy a lány orra hegye az övétől alig hét centire volt. 

A lány arcára mosoly ült ki. 

- Volt részem benne. Nem szeretem... Jobban... - lenyelte a mondat végét, ezt azért még sem mondaná ki Natnek. 

- Jobban kedveled, ha leigáznak? - gonosz, elégedett mosoly húzódott a fiú arcára, olyan higgadtan és lustán, hogy Aelin érezte, hogy a tudata valahol mélyen felmordul. 

- Talán. - válaszolta és indult tovább a parkban. 

- Lehurrogtad a piros színt. Azt mondtad túl feltűnő. Akkor miért vetted fel? - zárkózott fel hozzá Nat és kapta el a lány kezét, ami hideg volt. - Hűvös van. Induljunk lassan?

- Majd lassan. - biccentett helyeslően Aelin. - Hogy lássam a képed, amikor meglátsz másban, mint a fekete. Azért. 

- Jól áll. - szorította meg a kezét a fiú. 

- Miért hagyod Linnek, hogy irányítson? - kérdezte a lány. 

- Nem hagyom. 

- De, hagyod. Lin egy szavára képesek vagytok engedelmes kis kutyákká válni. 

- Dan és Junie igen. - bólintott Nat. - Nekem viszont nem csak a barátom, hanem a húgom is. Jobban ismerem, mint ti, állítson bármit is Dan. Csak nem mondom ki a gondolataimat, amikor ott vagytok, ti meg nem kérdeztek. Elfogadjátok, hogy Lin beszél a nevemben. 

- Ez azt jelenti nincs véleményed olyankor? Vagy azt, hogy Lin rád erőlteti?

- Egyik se. Azt jelenti tudom, hogy ti, hogyan döntötök és mivel meggyőzni egy Jacksont képtelenség, így marad a hallgatás. De az, hogy nem beszélek, nem jelenti azt, hogy nincs véleményem, vagy hogy Lin rám erőltetné a saját akaratát. 

Aelin csak elhúzta a száját és hátra simította a haját a füle mögé. Igaz volt, amit a fiú mondott. A társaságban a két hangadó Dan és Junie. Lin általában vagy a körmükre néz, vagy támogatja őket. Ő meg Nat... a végletekig háttérbe maradnak az esetek nagyobbik részében. 

Hirtelen jutott eszébe, hogy Nat mennyire szarul volt, amikor Irana rajtuk ütött és Lin ravaszságának hála visszajutottak a Bázisra... Szarul volt és mégis... Thanatoszra küldött egy káosz hullámot, hogy megmentse a húgát. Ahol ő és Dan lefagyott és teljesen elvesztették az öntudatukat... Nat ott lépett közbe. 

- Nat... Mitől félsz a legjobban? - lassított le és fordult a fiú felé, aki rögtön megtorpant.

- Nincs legnagyobb félelmem. Már egy ideje nincs. 

- A Szétpétervári palotában... a befagyott tavon te is láttál valamit. 

A fiú Aelin szemeibe nézett, majd felsóhajtott. 

- Az anyám és főleg a csalódása. Az volt a legnagyobb félelmem, de mivel... az anyám halott. Azóta nincs. - felelte.

Aelin a szemeit kutatta. Nem látott benne gyászt, vagy fájdalmat... de amikor a húga volt a tét káoszt robbantott egy isten képébe érte. Natnél... sok szemszögből látszott, hogy Hádészos. Hiába van több barátja, mint általában az egy Hádészos esetében előfordul... Ugyanúgy egy személy kulcsfontosságú az életében. 

- És mi a legnagyobb álmod? - folytatta a kérdezősködést Aelin.

A fiú arcára halvány mosoly húzódott. 

- Számít az valamit? Nem sokáig leszünk itt és utána eltűnünk, mintha sose léteztünk volna. 

- Engem érdekel!

A fiú felvont szemöldökkel meredt Aelinre. A lány már várt volna valami leteremtést, valami olyasmit, hogy "attól még, hogy téged érdekel, nekem mért kéne megosztanom veled". De Nat végül megszólalt:

- A fotózás. - válaszolta röviden. 

A lány nem lepődött meg különösebben. Tudta, hogy Izzy nem szerette a gyerekei kreatív hobbijait. Linnél az olvasást hagyta, örült, hogy a lány a diszlexiája ellenére, addig ül a könyvek felett, amíg nem kap egy értelmes szót. De a táncot sose nézte jó szemmel, ahogy Nathanielnél sem a fotózást. Bred volt a mázlijuk. Ebben mindig kiállt Izzyvel szemben. 

Aelin közelebb lépett Nathez, átölelte a fiú törzsét és szorosan hozzá simult a mellkasához. Nat viszonozta a gesztust és végig simított a lány hátán. Másik kezének ujjai a lány álla alá csúsztak és megemelték a fejét. A fekete szemeket nézte, miközben az járt a fejében, hogy az előtte álló lány miken ment keresztül. 

Lehajolt és megcsókolta Aelint, de olyan lágyan, hogy a lány érezte, ahogy a mellkasában egy halvány szikra gyúl. Úgy égett akár Dan tüze, olyan fényesen ragyogott, mint egy csillag. Nem volt benne biztos, hogy Nat csókolta-e már meg valaha így. Ennyi szeretettel, ennyi érzelemmel, ilyen finoman, mintha Aelin egy törékeny váza lenne. 

Lassan váltak el egymástól, az ajkaik még így is súrolták a másikét. Aelin öntudatlanul is mosolyra húzta a száját, míg Nat lehunyta a szemeit. Hirtelen kapta el az arcát és nézett meredten valamit oldalt a bokroknál. 

- Mi az? - kérdezte abba az irányba kapva a fejét Aelin.

- Nem tudom... Van itt valami. Jobb ha megyünk. - fogta meg a lány kezét és húzta maga után az árnyékba.

Aelin hátra fordította a fejét, de nem látott semmit. Nattel együtt lépett be az árnyékba. A fiú szobájában landoltak a Bázison.

Nathaniel leült az ágyra maga után húzva Aelint is az ölébe. A homlokukat egymásnak támasztották, mintha a parkban lévő pillanatban ragadtak volna a helyszínváltás ellenére. 

Aelin érezte Nat lélegzetvételét az arcán, a kezeit a dereka körül, a mellkasát a mellkasán. A fiú vállára hajtotta a fejét és szorosan hozzá bújt. Nat nem szólalt meg, csak nyomott egy gyors csókot a lány hajába és ismét a hátát kezdte el simogatni. 

Aelin hirtelen érezte meg, hogy a ruha valahogy már nem fogja annyira a testét. Ahogy kinyitotta a szemét a piros ruha megremegett rajta és visszaváltozott fehér színűvé. Felkapta a fejét, amikor megérezte Nat ujjait a hegein. 

- Csak bíz bennem. - mondta a fiú. 

Aelin teste feszült lett, a szemében félelem csillant. Nat másik keze a tarkójára siklott. Pár másodpercig csak Aelint figyelte, hogy mennyire került a pánik határára. Finoman előre hajolt és megcsókolta a lány ajkait, majd a fülébe súgott. 

- Csak bíz bennem és lazulj el. - suttogta Nat, miközben még mindig a lány hegeit simogatta. 

Aelin enyhén remegett a keze alatt, mindig ilyen volt, ha a testén megjelentek a sebek, mintha kicserélték volna, megtörték és Nat... már azt is tudta, hogyan. Sven csak egy pár milliliter volt a pohárban. 

- Szeretem a hegeidet, mert egyszerre mutatják meg azt, hogy a lelked egy bevehetetlen és leigázhatatlan erőd, ahová senki olyan nem léphet be, akit te nem akarsz beengedni. Továbbá... Megmutatja azt is, hogy mennyire vagy képes a lelkedre venni a dolgokat, hogy mennyire vagy emberi, hiába a démonok, a Hádésztól kapott luxus, ugyanúgy érzel, mint bárki más. 

Aelin csak szorosan a fiúhoz bújt és a nyakában kapaszkodott. 

- Miért nem... - remegett meg a hangja. - Hagytál ott, ami után kiszabadítottatok Irana börtönéből, amikor kirobbant az erőm és magam ellen fordítottam. Utáltál. - emelte fel a fejét és nézett bele Nat szemeibe. 

- Valami azt súgta... hogy ha nem segítek, akkor nagyon nagy bajban leszel. 

- Megakartál védeni? Úgy, hogy akkor utáltuk egymást? Miért?

Nat összevonta a szemöldökét, majd lassan megrázta a fejét. 

- Nem tudom Aelin. Csak... valami azt súgta. 

Aelin egy ideig gondolkodva meredt Natre, majd csak visszahajtotta fejét a vállára.

~~~

A 11 éves Dan Jackson szombaton a matek házija felett ült a Londoni villa ebédlőjében és próbált rájönni, hogy kell megoldani a feladatot. Jó volt matekból, de nem ennyire. 

Mellette a kajája hevert, egyben jutalma, hogy ha sikerül kiszámolnia ezt a nyavalyás egyenletet.

Amy aggodalmasan pislantott felé, míg Sven sajnálni látszotta. Aelin csak röhögött rajta, pedig Dan még eddig egyszer se látta házit írni. 

- Nem vicces! - csattant fel a fiú. - Nehéz! Te sose tanulsz!

- Órán megcsinálom. - rándította meg a vállát Aelin és folytatta az evést. 

- De hiszen jó vagy matekból! - értetlenkedett Percy. - Szerencsére többségetek nem engem örökölt. 

- Hát igen... A Jackson családnak az a mázlija, hogy anya, Athéné lánya volt... - jegyezte meg gúnyos mosollyal a száján Ed, mire Percy csak mérgesen rápillantott. - Most miért? Nincs igazam? - vigyorgott még mindig.

- Nem csoda, hogy Dannel nem jöttök ki jól, te is folyton beszólsz a saját apádnak, aztán ki vagy akadva, ha Dan ugyanezt csinálja veled. - tette egymás mellé a két evőeszközt a tányéron Selma és nézett egyenesen Ed zöld szemeibe. 

Aelin még mindig nem szokta meg, hogy Selma emberi kaját eszik. 

Ed csak egy lesújtó pillantással illette az ex démont, majd Dan házija fölé hajolt. A szemöldöke ráncba szaladt, kikapta Dan kezéből a matek példát és csak nézte, majd Aelinre pillantott. 

- Hatodik osztályba... használtok egyenletrendszert? - kérdezte szemöldökét felvonva Ed.

- Nem, hatványok alakokat veszünk... marha unalmas. Hádész már ötödikbe leadta. 

- Az egyenletrendszer nyolcadikos anyag... - szólt közbe Sven. - Dan... melyik osztályba mentél be... ?

- Hát ami az ajtóval szemben van. - vágta rá Dan.

Sven csak hosszan meredt rá, míg Aelin próbálta visszafogni a nevetését. 

- Az a nyolcadikosok osztályterme.... - mondta ki mély levegőt véve Sven. - A nyolcadikosok óráján ülsz... Látod Ed! Én megmondtam, hogy komplett idióták a tanárok, Dan meg se üti a 125 centit és a nyolcadikos tanároknak fel se tűnt, hogy neki nem kéne ott lennie!

- Akkor rossz házit csinálok... Ezért írok házit?! - vágta rá a leglogikusabb következtetést a fiú. - Mért hova kéne bemennem?!

- Mondjuk az ötödikesekhez. - jegyezte meg halvány mosollyal az arcán Amy. 

Dan csak letette a ceruzáját és neki esett a kajájának. Edmund az apjára nézett a szemében egy dolog égett "én megmondtam, ez a te véred".

- Minden oktalanságot ne kenj már a Poszeidón vérre. - mondta ki hangosan Percy. 

- Mért? Akkor mit mondjak?

- Csináltatok nem egy hülyeséget gyerekként és semmi köze nem volt az Apámhoz. 

- Az más. Én a logikátlanságra gondolok. A vér nem válik vízzé. - vágta rá Ed.

- Edmund. Ki a nagyapád? Kitől van a képességed? - nézett szarkasztikusan a fiára Percy, hiszen mégis csak azért irányítja a vért a fia, mert tartalmaz vizet!

- Hagyj Apa, ehhez semmi kedvem.

- Nincs már itt anyád, hogy beálljon közénk és dajkálva megvédjen. 

- Mért? Majd most a körmömre nézel felnőttként? Már kicsit késő nem gondolod? 

- Nálad igen, de nézz csak Yuira. Milyen lett? - kérdezte valódi aggodalommal a hangjában Percy. - Makacs, akár Hall, önálló és néha meggondolatlan tud lenni, ahogyan önző és akaratos is. Amyt és Dant is ilyennek akarod?

Ed állkapcsa megrándult, pláne ahogy felrémlett előtte a fia 18 éves énje a Bázisról. Az ahogy Dan és Yui... Vérre menően vitáztak szinte. A fiára nézett, aki nem is figyelt a beszélgetésre, hanem csak befalta a kaját, közben a mobilján Linnel chatelt. 

- Hagyjuk. - mondta tömören és fordult vissza az ebédje felé. 

Ebéd után Dan unottan sétálgatott a kertben. Értette, hogy miért választották ezt a helyet, értette, hogy Amy miatt vissza vettek inkább a tempóból, de hiányzott neki az izgalom, a kaland. 

Hirtelen lepte el az eget egy felhő, Dannek menten rosszabb lett a hangulata. Már megint esni fog... Gondolta magában, majd összevonta enyhén a szemöldökét. A pulcsijába bele kapott a szél, de olyan erős volt, hogy nem sok kellett hozzá, hogy ledöntse a lábáról. 

Felkapta a fejét, hogy megnézze, milyen kozmikus vihar készülődik, de amikor meglátta, hogy miért van vihar csak széles mosoly jelent meg az arcán, a szemei felragyogtak. 

- FŐNIX! - kiáltotta vidáman. 

A sárkány tőle öt méterre landolt. Dan lábai automatikusan indultak meg. A lényhez rohant és nevetve ölelte át a sárkánya nyakát. Főnix neki döntötte a fejét. 

- Hol voltál?! - meredt a szemeibe Dan. - Rég nem láttalak és... - a mosoly hirtelen hervadt le az arcáról, ahogy meglátta a sárkánya hátán az újabb karom nyomokat. - Ki bántott?

Főnix figyelmen kívül hagyta a mondatot csak a fejét a fiú mellkasának nyomta. A sárkány enyhén remegett, majd egyik percről a másikra az energiája elhagyta és összeesett. Teljesen kimerült.

- Főnix?! - öntötte el a pánik Dan testét. - AMY! APA! - ordította el magát hangosan. 

A nővére pár másodpercen belül megjelent a teraszon. A szemei fennakadtak. A sárkányt Kína óta nem látták, mióta meglátták Edmundot és Selmát együtt, az pedig már jó ideje volt.  

Ed mögötte lépett ki a házból. Váltott egy pillantást a lányával, és kocogva indultak meg a lény felé. 

- Jesszus... - állapodott meg Ed pillantása a sárkányon.

Nem csak a hátán voltak új karmolások, hanem az oldalán és Ed sejtette, hogy a hasán is látnának párat, ha a sárkány nem dőlt volna ki, majdnem teljesen. Gyorsan vette a levegőt. 

Edmund óvatosan tett felé pár lépést, míg Dan szemei teljes pánikban csillogtak. 

- Kinn voltam! És landolt mellettem! Aztán összeesett! Mi történt vele?

Ed megérintette a sárkány szárnyának a tövét, majd a sebeket vette szemügyre. 

- A fajtársai bántották. - szólalt meg pár másodperc után Ed. - A karom nyomok ugyanolyanok, mint az övé, csak különböző a méretük... A nyakán... - simította arrébb a szárnyát a lénynek, pislogott párat döbbenetében. - Egy harapás... De ez... - nyúlt előre és érintette volna meg a sebet, ám az utolsó pillanatban vissza rántotta a kezét és lehunyta a szemét. 

Dan döbbenten nézte, ahogy az apja elkezdi manipulálni a feketés árnyalatú valamit, ami a sebből folyt. Helyenként vöröslött, amiből tudta, hogy az apja miért tudja manipulálni. Ed egészen az egyik bokorig vezette, majd a levelekre hagyta esni a folyadékot. 

A bokor egy másodperc alatt elfeketedett. A föld ugyanúgy sötétedni kezdett, majd hirtelen megállt. 

Amy szemei elkerekedtek.

- Ez káosz. - suttogta halkan a lány. 

Edmund fejében rengeteg kérdés átfutott. A sárkányok törvénye eléggé... Összetett. Hall megpróbálta neki elmondani a lényegét, de a csaj nem tudott sok mindent megmagyarázni miért is jött létre. 

A sárkányoknak erősnek kell lennie, egy olyan sárkány, akinek a vérében káosz van gyenge pont és kiközösítést érdemel... De akkor, hogy fogadhatták el, mint alfa régebben a Keleti fészekben? 

Főnix hirtelen mozdult meg, amikor meglátta Edmundot, kék írisze megvillant és szárnyával egy nagyot taszított Edmund mellkasán. A férfit az egyik fa fogta csak meg.

Amy ijedten felkiáltott. 

- Főnix, nyugi! Segíteni akar! - kiáltotta Dan és fogta meg a sárkánya fejét, aki folyamatosan morgott Edmundra.

Ed átmozgatta a nyakát, kicsit beszédült a mozdulattól. A lánya is ilyen erőset sózott a fejére, még a kulcshajsza kezdetén, de a sárkánytól nem számított erre. Ed szemei megakadtak a lény tekintetén, de ott is az írisze árnyalatán, a kék szemeken. 

Egy tűzsárkány... akit a káosz próbál megsemmisíteni... és akinek kék a szeme, pontosan az az árnyalat, mint... 

Megrázta a fejét a férfi. Ez csak kifogás. Csak őt akarja látni benne, mint a legelső alkalommal, amikor Dan megszelídítette.

A sárkány dühösen meredt rá. Pláne amikor Selmát, Aelint és Svent meglátta kilépni az ajtón, a nyomukban Percyvel. A férfi meglepetten meredt a sárkányra, míg Selma szinte azonnal lefékezett. Csak akkor mozdultak meg újra a lábai, amikor meglátta Edmundot a fának dőlve ülni.

- Jól vagy? - hajolt le a férfihoz. 

Ed csak biccentett. 

Selma arcára harag ült ki. Főnixre nézett. A szemeikben élénk fény lobbant, mindkettőben mérhetetlen harag irányult a másik ellen. Selma megindult a sárkány felé, ugyanaz az energia öntötte el, mint amikor az Egyiptomi mágusok búvóhelyére kellett bejutniuk. Nem érdekelte, hogy halandó. Magán érezte Aelin pillantását, amikor Danhez lépett és hátulról leakasztotta a nyakából Annabeth gyöngysorát.

Edre mindig csak morgott, de nem bántotta, most viszont Danen kívül senkit sem enged közel magához Főnix. 

- Vigyázz, valamiért nagyon zabos! - kérte, szinte könyörgött a tekintetével Dan. 

Selma meg se hallotta. Amikor a sárkány elakarta taszítani, csak áthajolt a szárnya alatt. Főnix megpróbált elhúzódni, de túl gyenge volt. Selma a hátán lévő egyik frissen ki nőtt tüskére dobta a medált, majd megérintette az ékkövet. Fél másodperc alatt végig járta az emlékeit, hogy mi történt a sárkánnyal. Az ex démon arca eltorzult, majd hirtelen a szemei elkerekedtek. Döbbenten engedte el Főnixet és csak meredten bámulta őt.

A sárkány ijedten bámult vissza rá. Selma fejében örvénylettek a gondolatok. Képtelenség. Annak hitték... hiszik máig a többiek. 

Főnix szemei szinte könyörögtek neki. 

- Mi az? Mit láttál? - törte meg a csendet Dan. 

Selma rákapta a tekintetét, majd vissza Főnixre. Sose látott még ennyi félelmet egy sárkány szemében. Valamit válaszolnia kell. 

- Utánatok ment Olaszországba, de a Vatikánnál elkapták és elvitték a Nyugati fészekbe. - kezdte Selma, Főnix szemei még mindig kérlelték. - Felelősségre vonta a Sárkányok Tanácsa, amiért magára hagyta a Keleti fészket, amit utána valaki elfoglalt. Halál büntetés járt volna, de amikor meglátták az előbukkanó káoszt a vérében megijedtek és sikerült lelépnie. Ez a nagy lényeg.

Főnix szívéről nagy kő esett le. Hálásan pislogott Selmára, de az ex démon szemében egyetlen mondat ült. "Még később tárgyalunk". 

- El kell látni a sebedet. - közölte vele Selma, mire Főnix csak nagy nehezen feltolta magát a földről és a ház felé lépdelt, mellette Dan előre sietett kinyitni az ajtókat. 

Így került a nappali kellős közepébe egy nagyon mérges tűzsárkány, aki folyamatosan Edmundra morgott. 

Dan csak igyekezett az apjának segíteni a kötések felhelyezésében és nyugtatni Főnixet, aki ha nem morgott, akkor Selmát figyelte. 

Az ex démon szótlan lett. Általában mióta halandó és Edmund Jacksonnal elég nagy mértékben összemelegedett azóta mindig mosoly húzódott az arcára, ám most nem. Nem értette, hogy lehetséges az amit látott, illetve nagyon is jól össze tudta rakni a képet, de nem hitte el, hogy ezt... Edmund miért nem vette még észre és esze ágába sem volt elmondani a férfinak azt, amit megtudott. Főnix eddig nem próbálta meg közölni velük, akkor neki semmi köze sincs ehhez az egészhez.

- Mit láttál? - szólította meg hirtelen Percy, mire Selma szemei a férfiéba fúródtak. - Az Emlékek kövével mindent látsz az életében. Mi hozta rád ennyire a frászt? 

A férfit nézte. Meglepte, hogy ennyire barátságosan tette fel a kérdést, azok után amit a családja ellen tett. Halandó. Bosszút állhatna. De Percynek sosem ilyen volt a természete. 

- Valamit, ami mindent megváltoztatna. De elakarom titkolni. - suttogta, hogy Ed és a többiek meg ne hallják. 

- Nem fogod elmondani ugye? - kérdezte felvont szemöldökkel Percy. 

Selma tekintete Főnixre siklott, aki őt figyelte.

- Csak ránk tartozik. - nézett egyenesen Főnix szemébe az ex démon. 

Percy nem kérdezősködött többet.

Éjszaka, amint az összes Jackson nyugovóra tért Selma lelopózott a nappaliba, ahol a sárkány sebeit bekötözték és bekenték. Főnix abban a pillanatban felriadt álmából, hogy Selma lelépett az utolsó lépcsőfokról. 

- Ez segíteni fog a sebeiden. - emelte fel a bal kezét, amiben egy kis ambrózia volt. - Érdekelne, hogy mégis hogy jutottál el idáig. - tette le a sárkány elé az ételt és ült le a vele szemben lévő fotelra. 

Főnix gondolkodva méregette az ex démont majd lehajolt és az ambróziát egyetlen egy falatban lenyelte. Főnix csak előre hajolt, míg Selma megérintette a kezével a homlokát. Érezte a választ a sárkány testéből, míg így hatalmától megfosztva is. 

- Tudod a választ, hiszen láttad. - suttogta a lényével a sárkány. 

- Persze, hogy tudom! - csattant fel Selma. - Hogy verheted át őket, így... Mondjuk nekem csak jó. Sokáig tartott feldolgozniuk a történteket, legalább nem rondítasz bele.

A sárkány szemei felvillantak, de nem mondott semmit. 

- Megőrzőm a titkodat. Neked elég szenvedés látni, hogy Edmund velem van. - mosolyodott el szárazon a démon. 

A tűzsárkány pupillájában vibrálni kezdet a tűz, az orrából füst szivárgott. 

Selma csak rávigyorgott, majd felállt és faképnél hagyta a tűzsárkányt. Visszacaplatott a szobájukba Edmundhoz. Amikor benyitott a férfit az ágyban felülve látta meg. Meg sem lepődött rajta, hogy felébredt, amikor elhagyta a szobát. 

- Mire kellett az ambrózia? - kérdezte Ed. 

- Nem olyan fontos. - vonta meg a vállát és ült le a férfi mellé. 

- A véred mást mond. 

Selma halványan elmosolyodott és Edmundhoz bújt. A férfi szorosan átölelte őt. 

- Mit láttál Főnix múltjában, amitől így kiakadtál? - faggatta őt tovább. 

- Nem akarok beszélni róla. - jelentette ki. 

- Nagyon megriadtál... Pedig sok mindent láttál, hiszen egy... démon voltál. 

Selma felemelte a fejét. Edmund zöld szemeibe bámult. Ha elmondaná neki, hogy mi Főnix, hogy ki Főnix, akkor az előtte ülő férfi romokba törne és ami jelenleg fontosabb és lényegesebb volt Selmának, hogy... Nem lenne többé az övé. 

- Igen, sok mindent láttam. De... - vetette át a lábát Edmundén, majd ereszkedett le a combjára. - Én is találkozhatok új, meglepő dolgokkal. Nem de? 

- Riadt voltál. Ijedt. A sárkányok az ellenségeitek, ismeritek őket, nem szoktatok csak úgy megijedni tőlük. 

- Már halandó vagyok. - tért ki a válasz elől Selma. 

- De... 

Selma csak azt a technikát vetette be, amit még Alexandrosz esetében megtanult. Ha egy nőt faggat egy férfi, legkönnyebben egyetlen módon lehet elterelni a figyelmét... 

Előrehajolt és megcsókolta Edmundot, a kezeivel a férfi hajába túrt, miközben mellkasával teljesen a felsőtestéhez húzódott. 

- Ennyivel nem rázol le. - duruzsolta Edmund az ajkaira. 

- Oh, dehogynem. - felelte és csúsztatta be a férfi pizsama felsője alá a kezeit. 

Követelőzően húzta végig az ujjait a férfi mellkasán. Minden mozdulata azt fejezte ki, hogy a férfi a tulajdona, hogy már hozzá tartozik, valósággal bűvölte Edmundot, de szinte úgy, mint egy empúsza, vagy valamilyen más női démon. 

Ahogy Selma elhúzódott lehúzta Edmundról a felsőjét, majd a saját pólójára siklottak az ujjai, nagyon lassan közelített a végéhez. Edmund követte a mozdulatát a tekintetével. 

- Mikor is voltál utoljára nővel? - kérdezte mosollyal az arcán a nő. - Hallie? 

Ed csak alig láthatóan biccentett. 

- Látszik, hogy Athéné vére vagy, ők nem követelik annyira a testi kielégültséget, mint más félvérek. Tudjátok magatokat türtőztetni. - bújt ki a pólójából és dobta le a földre.

Edmund végig mérte őt. Selma látta az enyhe bizonytalanságot a szemében, még mindig viaskodott magában, nagyon jól tudta, Hallie még élénken élt benne. 

Hátra dőlt és megtámaszkodott Edmund két lába mellett a kezeivel. Az arcán még mindig mosoly játszott, pláne hogy tudta egy sárkány hallása mennyire jó és, hogy Főnix nagyon is jól hallja, hogy a ház minden egyes szegletében mi zajlik. 

- Hallie már nincs veled. - mondta ki a nő nevét ismét. - Évekig gyászoltad őt. Ideje lenne... Élned az új dolgokkal, mielőtt túl késő. 

A férfi halkan felhorkant. Halvány gúnyos mosoly ült ki az ajkára. 

- Volt egy álmom... Elég régen. - szólalt meg Ed. - Veled álmodtam. Veled és Hallievel... Folyamatosan hol téged, hol Halliet láttam, amint éppen... Egy előjáték kellős közepében voltunk. Azóta is kísért, hogy... Mi lenne, ha lefeküdnék veled? Spontán megjelenne Hallie a szemeim előtt? Vagy mi?

Selma meglepetten pislantott párat, majd előre hajolt és átkarolta Edmund nyakát. 

- Engem akarsz vagy sem? 

- Hallie megsemmisült. 

- Ez nem válasz. - vágta rá élesen Selma. - Mit érzel irántam Ed?

- Reményt. Arra, hogy újra boldog lehetek. 

Selma elmosolyodott, mint aki pont erre a válaszra számított. 

- Akkor vedd el, amit szeretnél.

Főnix odalent a nappaliban csak a fejére húzta a szárnyát, hogy a házban történtekből semmit se halljon, de nem működött.

~~~

Zoya Royal kora reggel beosont a Bázison Yui Jackson szobájába. A lány Aaronnél aludt, ami Zoyát nem kicsit dühítette.

Jól megjegyezte Aaron mit mondott Lénával kapcsolatban, hogy Zack Benson számára könnyű préda lenne Lena Wizards még sem csavarja el a fejét Zack és Aaron mélységesen fel van lázadva, holott ő sem volt hajlandó eddig ráhajtani Yuira. Most mégis.

Kutakodni kezdett Yui szobájában, hamar kiszúrta a hosszú fából készült tollat. Érezte az auráját, hogy a kulcs szinte suttogott neki.

Megérintette a tollat és megforgatta az ujjai között. Suttogott neki, nem értette mit de hallotta a hangját. Egyszerre volt ősi és új, ismerős és ismeretlen. Úgy érezte, hogy mondani akar neki valamit. Csak ez a kulcs, csak neki és csak most.

Az ajtó hirtelen nyílt ki mögötte.

- Hát te? - kérdezte Yui.

- Jutottál vele valamire? - pördült meg Zoya és nézett Yui szemeibe.

A lány pillantása nyugodt volt, bár kicsit zavart. Nem értette, hogy mit is keres itt Zoya Royal. Előrébb sétált és betette maga mögött az ajtót.

Zoya azt is észre vette a szemeiben, hogy most kicsit másképpen csillog, nem volt tele annyi feszültséggel. Igen... Most már biztos volt benne Zoya, hogy ismételten lefeküdtek Aaronnel, még jó pár hónappal ezelőtt rá is ilyen hatással volt a srác. Elkergette minden félelmét, ami az anyjával kapcsolatban felmerült, akiről azóta se hallott. 

A gondolatai Szentpétervárra terelődtek, a Romanov családra. Egyszer vissza fog menni értük, hogy békére leljenek. 

- Nem igazán volt kedvem foglalkozni vele Hayden óta. - vette ki a lány kezéből és érintette meg ő is. 

- Kipróbáljuk? - kockáztatta meg a kérdést Zoya. 

Yui alig láthatóan biccentett, majd leült a az íróasztalához és egy papír lapot vett elő az íróasztala felső fiókjából. Letette maga elé az asztalra, majd a tollat a jobb kezébe vette.

- Mi írjak rá? - nézett fel Yuira. 

- Lehetőleg ne olyasmit, ami nagy bajt okoz, mondjuk hogy szakadjon ránk a Bázis vagy ilyesmi. - vágta rá a lány és támaszkodott neki az íróasztalnak. - Kezdjünk valami átlagos dologgal. Mondjuk... 

- Éhes vagyok, kéne reggelire egy tányér bundáskenyér. - írta le a mondatot Yui. 

Néhány másodpercig vártak, de semmi sem történt, a kulcs csendes volt. Zoya nem érezte az auráját. 

- Más mondat? - vetette fel Zoya. - Valami óhajtást kifejező?

- Bárcsak... - gondolkodott el Yui.

- Lenne itt egy tányérnyi bundáskenyér? - segítette ki a boszorkány. 

Yui leírta két sorral lejjebb ezt a mondatot is, ám most nem történt semmi. Nem érezték a kulcs erejét, a jelenlétét sem. 

- Biztos, hogy ez egy toll? - emelte fel szemmagasságba a kulcsot Yui. 

- Lehet nem elég leírni. Hanem fel is kell olvasni a vele írt mondatot. 

Yui idegesen kapkodta a tekintetét Zoya és a papír között. 

- Öhm... Felolvasod? - tartotta felé a lapot Yui.

Zoya csak vágott egy kérdő fejet, majd felolvasta a sort, de nem történt semmi sem. 

- Akkor nem így működik... - húzta el a száját Zoya. - Danék nem mondtak semmit?

- Semmit. Azt mondták jöjjünk rá mi. Ha Iranának kellett, akkor... biztos nagyon erős kulcs. Csak rosszul használjuk. 

Zoya feszengett. Junien kívül senkinek se mesélte el, hogy pontosan mit is talált Szentpéterváron, hogy mit mondott erről a kulcsról Rasputyin, csak annak a személynek a kezében van bármilyen haszna, aki mágikus képességekkel rendelkezik. 

- Esetleg próbálkozhatok vele én? Hátha... Mágiát erősít? - hozta fel óvatosan a témát. 

Yui a meglepetésére helyeslően biccentett és felé nyújtotta a tollat. Zoya menten elvette tőle és a zsebébe süllyesztette, majd elhagyta a szobát. Az ajtóban viszont megtorpant és visszanézet Yuira. 

- Mire jó ez az egész Aaronnel? Te megvettetted a kezdetektől fogva ezt a viselkedést. - mondta szemrehányóan. 

Yui csak zöld szemeivel ránézett. Jól látta Zoya, hogy mennyi érzelem úszik a lány pillantásában, hogy mennyire bizonytalan lett attól, hogy Hayden meghalt és attól, amit a többiek mutattak neki a jövővel kapcsolatban. 

- Kell valami, amibe kapaszkodhatok. - válaszolta Yui.

- Ez nem megoldás! - vágta rá a boszi, majd elhagyta a szobát. 

Amint becsukta maga mögött az ajtót újra érezte a kulcs lüktetését. Úgy tekergett az ereje a zsebébe, mint a földön csúszó kígyó. Visszasietett a szobájába és írni kezdett a tollal, megpróbált varázsigéket leírni és azokat használni, de nem fokozta az erejét, nem lett több a tolltól a varászlat. Megpróbált vele ő is írni egyéb mondatokat, eltérőbbeket, mint Yui, de semmire se jutott. 

Yui Jackson este sétált csak be hozzá. 

- Hogy ment? - kérdezte és ült le a lány fotelba. A lábait elegánsan átvetette a karfán. Szürke melegítő nadrágban volt, egy méreg zöld színű toppal.

Zoyát megcsapta a lányból áradó energia. Hiába mondta, hogy ez nem megoldás, amit Aaronnel csinál. A csaj kezd egyre jobb kedvű lenni. 

- Szarul. - foglalta össze Zoya. - Semmire se jutok vele. Próbálkoztam varázslatokkal, egyéb mondatokkal, olvasással, varázsoltam, úgyhogy a kezemben tartottam, de semmi!

Yui gondolkodva elhúzta a száját. 

- Várj egy kicsit. Szerzek egy bónusz segítőt. - azzal villámgyorsan elhagyta a szobát. 

Zoya csak olyanokat mormogott az orra alatt, hogy ki érti ezt a csajt, mióta Aaronnel lefeküdt egyre furábban viselkedik... Amikor meglátta a lányt Aaronnel az oldalán visszatérni csak tikkelt egyet a szeme. 

- Mi van tollal? - kérdezte összevont szemöldökkel Aaron és rúgta be maga után az ajtót. 

- Semmi! Pont ez a baj! - vágta rá idegesen Zoya. - Yuival megpróbáltunk közel mindent! Semmi nem működik. 

- Akkor lehet, hogy ez nem egy toll? Vagy nem jól használjátok. 

Zoya lesújtó pillantást vetett a fiúra. 

- Nem mondod zsenikém. Magamtól nem jöttem rá. - forgatta meg a szemeit. 

- Mire kellek én? - fordult a fiú most Yui felé. 

- Hát nem dugni. - szólt közbe Zoya, mire a két kamasz rondán megbámulta. 

- Emlékeztesselek rá, hogy veled is lefeküdtem és Yui nem cseszett le minket? - kérdezte halálos nyugalommal Aaron, mire Zoya csak elhúzta a száját. - Én is így gondoltam. - nyúlt bele a zsebébe a fiú és vett belőle elő egy okostelefont.

- Neked van okostelefonod?! - hökkent meg Zoya. 

- Egyetem miatt. - vágta rá Aaron. - Sose használom, de... most úgy érzem emiatt hívott ide Yui. - pillantott a lányra. 

Yui csak mosolyogva biccentett. 

- Nem is vagy mindig olyan hülye. - tette szóvá, mire mindkettő arcára gúnyos mosoly ült ki. 

- Dehogynem. - vigyorgott szinte Aaron és kapcsolta be a készüléket, majd behívta a keresőt és azon belül lefotózta a tollat. 

Yui a fiú mellé lépett és bele lesett a készülékbe, ami rengeteg eredményt adott ki. Aaron csak összevonta a szemöldökét. Döbbenten néztek össze Yuival. 

- Gondolod, hogy... - suttogta Aaron. - Ez... Nálunk nem is fog működni, sőt... most biztos, hogy nem fog működni. 

- A Léhvonalak túl gyengék, de ez... ha tényleg az ő tulajdona... Akkor... - folytatta Yui, majd a két kamasz pillantása megállapodott Zoya Royalon.

- Most avassatok be, hogy mit kommunikáltatok le itt szemmel, amit megjegyeznék, hogy eddig nem csináltatok, csak nem a szex hozott titeket egy hullámhosszra? - kérdezte gúnyosan Zoya, tenyérbe mászó mosolyt villantva. 

Yui arca halvány kipirult, míg Aaron unottan meredt a boszorkányra. 

- Ez a toll William Shakespeare tulajdona volt. - mondta teljesen figyelmen kívül hagyva Zoya mondatát Aaron. - Ezzel írta a verseit, emiatt lett híres. A kristály a végében és a fa amiből készült ritka. A legenda szerint ez egy varázspálca, nem egy toll és a te tulajdonod, mivel... 

-  Shakespeare az ősöm... - értette meg és rakta össze a szálakat Zoya. - Azért hallom... De nem működik a Léhvonalak miatt, amik elhalványodtak...

- Jah. - biccentett Aaron. - Ma este is nálam alszol? - fordult hirtelen Yui felé. 

A lány elhúzta a száját, majd megrázta a fejét. 

- Még egy alkalmam van veled. Nem akarom feleslegesen elhasználni. 

Zoya szeme tikkelt egyet, míg Aaron arcára gúny ült ki. 

- Legalább végre aludhatok. - mondta és hagyta el a szobát. 

Zoya és Yui pillantása találkozott. Nem mondtak semmit, csak megült a másik tekintetén a pillantásuk. Mágia csapott össze vízzel és tűzzel. Zoya nem volt féltékeny Yuira, de dühös volt arra, hogy a lány ilyen nyíltan kihasználja Aaront, a fiú pedig még hagyja is, de nem tetszik neki. Ezt nagyon jól tudta. Emlékezett rá, hogy Aaron, hogy viselkedett vele. Flörtölt vele szinte folyamatosan, de csak játék szinten, Yuival ilyet nem csinál. 

Yui csak kisétált az ajtón, míg Zoya visszafordult az íróasztalához és megforgatta az ujjai között a tollat. Valami nem stimmelt Yui és Aaron között és kivételesen nem Yui oldalán, hanem Aaronnél volt a gubanc. 

Felállt és egyenesen a jövőből jöttek felé indult, akik mint mindig most is a nappaliban vertek tanyát. 

- Fogadjunk a semmiben, hogy nem meri megcsinálni! - ismerte fel Junie hangját. 

- Fogadjunk! -  vágta rá Dan. - De állj, mért a semmiben?! Az nem poén!

- Mert már rohadtul megnyerted az összes pénzemet azért!

- Miben is akartok most éppen fogadni? - tudakolta Lin.

- A semmibe! - ismételte el Junie. 

- Nem úgy... hanem...

- Abba, hogy Aelin milyen színű ruhába megy a kövi randijukra Nettel. Szerintem kékbe! - mondta Dan.

- Kizárt. Szerintem ezüst. - folytatta a találgatást Junie. 

Zoya csak belépett az ajtón. A kanapén Dan és Junie kezdett bele a fogadás részleteibe, míg Lin a földön ült Dan lába között és a fiú combjába kapaszkodott. Aelin és Nat csak felre vonulva ültek a másik kanapén, meg se hallották mi folyik a szomszédos ülőalkalmatosságon, annyira elvoltak veszve egymás tekintetében. 

Nat a kanapén ült, lábai nyújtva a dohányzóasztalra voltak feltéve. Aelin félig embrió pózban feküdt, a fejét a fiú ölében pihentetve. A szemei Nathanielébe fúródtak és halkan beszélgettek valamiről. Zoya Juniék miatt nem hallotta, hogy miről. 

A lány bevágta maga mögött az ajtót, mire a jövőből jöttek felkapták a fejüket, még Nat és Aelin is kiesett az idillikus pillanatukból. 

- Mi az? - kérdezte Dan. - Idegesnek tűnsz. 

- Mi van Yui és Aaron közt? 

- Mi lenne? Szexelnek, hogy a nővérem a lelkét ápolgassa, mint ahogy az anyám csinálta régen, amikor a faterom egyetemre ment. Miért? - folytatta Dan.

- Aaron más! - fakadt ki Zoya. - Totálisan! Nála nem így viselkedett, Yuinál... Megfontolt! Ellenkezett! 

- A húgának tekintette. A legjobb barátja, aki halott, annak a barátnője. - ült fel Aelin. - Ez még Aaronnek is új szituáció. 

Zoya csak dühösen meredt a jövőből jöttekre, akiknek semmit sem látott az arcán. Rossz érzése volt, valaki sérülni fog ebben az egészben. 

- Ez megtörtént a jövőben nem? - kérdezte a boszorkány. - Tudjátok mi lesz a vége, ugye? Bajuk esik? Ennyit akarok tudni. 

- Megoldják. - válaszolta Junie. - Elég jól. 

Zoya szemei szikrákat szórtak. 

- Titkoltok valamit velük kapcsolatban?

- Nem. - vágta rá higgadtan Nat. - De ha titkolnánk akkor se mondhatnánk el. 

Zoya csak összepréselte az ajkát és kiviharzott a szobából. A jövőből jött banda összenézett. 

- Ravasz egy boszi. - dőlt hátra Lin, Dan azonnal oltalmazóan átölelte a lányt. - Ha így halad hamarabb kiszagolja, mint hogy megtörténne. 

- Az a baj, hogy nem ismerjük a részleteket, fogalmunk sincs, hogy jön létre az, ami nálunk kialakult. - pillantott Danre és Juniera Aelin. 

- Hát remélem nem hiába hagytam meghalni Haydent... - nyelt egyet Dan. - Az azért kegyetlen pofon lenne. 

- Kronoszt megmondta. - vonta meg a vállát Nat. - Meg kellett történnie. Yuinak még használnia kell a tollat valamikor a prófécia szerint, ahogy Zoyának is. Szerintem bízzuk a dolgokat Aaronre és Yuira. 

A társaság csak egyet értően hümmögött. 

~~~

Dan késő este azzal az ürüggyel vette rá Lint, hogy feküdjön le nélküle aludni, hogy még kicsit kedve támadt erősíteni. A hitelesség kedvéért még az edzős cuccába is belebújt, de nem az alagsor felé vette az irányt, hanem Nathaniel szobája felé. 

Halkan koppantott párat a szoba ajtón, míg meg nem hallotta Nat hangját. 

- Gyere! - kiáltotta, mire Dan benyitott a szobába és különösen figyelt rá, hogy a zár alig kattanjon, amikor bezárta maga mögött az ajtót. 

Megfordulva halvány mosoly terült szét az arcán, ahogy meglátta, hogy Aelin egy fekete selyem köntösben Nathaniel ölében ül a fotelben. Úgy festettek együtt, mintha maga a sötétségből váltak volna ki, mintha az Alvilág árnyai testet alkottak volna, ha így vonulnának egyszer harcba... Az ellenség pusztán a kettejük aurájától halálra ijedne.

- Hát sziasztok. - köszönt széles mosollyal Dan és sétált az ágyhoz. 

Aelin felakart állni, de Nat csak a dereka köré fonta a karját, magához bilincselve a lányt.

Dannek még szokatlan volt ez a látvány, de nagyon örült nekik, legalább annyira, mint Lin. 

- Mondtad tegnap, hogy valamit megakarsz beszélni velünk. - hozta témába a dolgot Aelin, mire Dan csak helyeslően biccentett. 

- Igen, de gondoljátok át a dolgod mielőtt rávágjátok, hogy nem. Főleg te Nat. Ennyit kérek. - igazította meg idegesen a pulcsija ujját Dan, míg Nathaniel és Aelin csak összenézett, majd egyet értően bólintottak. - Feleségül akarom venni Lint. 

Nat már nyitotta volna a száját, de Dan a tekintetével azt üzente, hogy 'kért valamit', így a fiú becsukta a száját és idegesen kezdett el Aelin csípőjén dobolni. A lány ajkára halvány mosoly ült ki. 

- Melyik ijesztett meg jobban? Hogy majdnem meghalt, hogy Edmund ágán te is majdnem elvesztetted a párodat, vagy hogy rájöttél kis Dan és Lin miatt, hogy mennyi mindent nem fogsz megélni vele, amit megakartál eddig? - kérdezte halálos nyugalommal Aelin, miközben hátra dőlt Nat mellkasának.

Dan Natet figyelte, hogy a fiú mennyire higgadt volt, teljesen nyugodtan kapaszkodott a lány derekába, csak a másik keze dobolása a lány csípőjén bizonyította azt, hogy még mindig azon agyal, amit Dan mondott neki. 

- Mindkettő. - válaszolta Dan. - Nem akarom elveszíteni soha sem, de elfogom. Ez az egész... Pár hónap múlva olyan lesz, mintha meg sem történt volna, jól tudjátok. Minden ami köztetek van elfog tűnni szinte egy másodperc alatt. Tudom mit akarok Linnel, hogy ki akarok lenni az életében és ő az enyémben, de semmit sem fogok szinte megtapasztalni... Legalább ezt az egyet... Jó lenne.

Nat elhúzta a száját. Aelin még mindig mosolygott, miközben nyugtatóan végig simított Nat karján, pedig a fiú nem tűnt idegesnek. Dan nagyon kíváncsi volt arra, hogy mennyire kezdték el megismerni egymás jeleit. Úgy tűnt semmi sem változott. Hogy Nat még mindig kicsit hűvösebb, kicsit megfontoltabb Danhez és Juniehoz képest, Aelin pedig még mindig úrnőként viselkedett, de most nem kisajátító volt a mozdulata, hanem támogató. Tudta, hogy kicsit sem higgadt. 

- Anya megmondta, hogy nem... - kezdte Nat. - Nem csinálhattok huszonegy éves korotokig ilyet. Én meg megígértem neki, hogy vigyázni fogok, hogy biztosan ne tegyétek meg. 

- Nincs Linnel három évem. - mondta ki higgadtan Dan. - De megakarom tapasztalni milyen lehetne. 

- Én mire kellek? - kérdezte Aelin. - Felőlem elvehetted őt. Nat az, aki nagyon ellenzi. 

- Azt akarom, hogy ti ketten legyetek a tanuk. 

Aelin meglepetten nézett Dan szemeibe. Kicsit még el is tátotta a száját. Arra számított, hogy egy ilyen esetben Dan Juniet kérné meg, vagy valaki mást, de biztosan nem őt. 

- Nat? - meredt a fiúra Dan, aki még mindig Aelin csípőjén dobolt. 

A lány oldalra fordította a fejét és súgott valamit a fülébe, amit Dan nem hallott, de jól látta, hogy Nat arcára lassú, gonosz mosoly húzódik és hogy hirtelen megszorítja a lány csípőjét. Dan már kezdte sejteni mennyire ismerkedtek össze a bulik során zajló beszélgetések és a randevúik alatt. 

- Nem rossz érv. - felelte végül Nat, majd Danre nézett. - Jó. Amúgy se tudnálak beárulni az anyámnak. 

Dan csak megkönnyebbülten elmosolyodott. A nehezén már túl van. 

- És ti hogy vagytok? - kérdezte. 

Aelin és Nat csak összenézett. A szemeikben sok minden keringett. Aelin csak Nat mellkasára hajtotta a fejét. 

- Aelin fura dolgokat álmodik. - válaszolta végül Nat végig simítva a lány oldalán. 

- Valami rosszat?

- Nem. - rázta meg a fejét Nat. - Csak... meglepőket. De ezt leszámítva nagyon jól megvagyunk. 

- Örülök nektek. - mosolyodott el Dan és tápászkodott fel, hogy most tényleg elinduljon az alagsor felé, de még utoljára visszanézett a két kamaszra.

Jó volt rájuk nézni, látni köztük a változást, hogy egyre jobban megnyílnak a másiknak és olyan dolgokba engednek belátást, amikbe... Aelin senkit nem engedett be eddig csak Svent, Nat pedig csak a húgát, Lint. Innen látta Kis Lin is, hogy tetszik a bátyjának Aelin.

Dan mosollyal az arcán hagyta el a szobát. A szeme sarkából mozgást észlelt a folyosón, de csak egy ajtó zárnak a kattanását hallotta. Nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, csak sietve az alagsor felé vette az irányt.

~~~

Aaron késő este még a gép előtt ült és egy letöltött kotta író programba hozta be a szerkesztéseket, már alig látott ki a lyukon, de be kellett hoznia a lemaradását. Erre a tantárgyára kapta a legrövidebb időtartamot, hogy leadja a beadandóit. 

Valaki halkan benyitott hozzá. 

Aaron felpillantott, mire Yuira mosolygott. 

- Nem arról volt szó, hogy ma este nem jössz? - kérdezte Aaron és fordult vissza a programhoz, miközben igyekezett átmásolni a kottát. 

Még valahogy holnap fel kell vennie, érezte ő, hogy nem az általános színjátszásra kellett volna jelentkeznie, annak pont az a lényege, hogy mindent vesznek, musical, próza satöbbi.

- De, de most nem is akarok... Tudod... Azt. Csak társaság kell. - ült le Aaron mögé és nézte, ahogy a fiú szenved a programmal. - Rég használtad?

- Fél éve. - felelte a srác. - Az első mindig szívás, aztán belejön az ember, onnan könnyen megy.

Yui előre hajolt és elvette az egyik szöveget az asztalról. Aaron nem figyelte Yuit, lefoglalta, hogy miért nem hajlandó a program a helyes ütemet bejelölni.  

- Miket kell leadnod? - tudakolta Yui, miközben a sorokat figyelte, amikre kézzel volt oda írva a kezdetleges dallam, de főleg a sorokat olvasta, ott is a kézírást. Valami nem stimmelt... 

- Kell egy gyászos hangulatú, egy szakítással kapcsolatos. Van egy, ahol megadott szavakat kell beletenni: "Hegyeket, ingyen, ember, senki, gyerekként, világ és szakadék". Meg van még egy, azt nem csináltam még meg... Két romantikus. Egy igaz szerelemen alapuló meg egy ahol kihasználást, de egy fajta köteléket kell létrehoznom. Ilyen... Se veled, se nélküled jellegű. - fejtette ki Aaron és illesztette be a helyes ütemet. - Továbbá... egy lelkileg bizonytalan is kell, ahol kétségégekről éneklek, ennek a fele van meg. - felelte Aaron. 

Yui meglepetten nézett rá. 

- Pedig a kihasználós részben jó vagy. - jegyezte meg, miközben a sorokat olvasta. 

Aaron már sértetten megakart szólalni és hátra fordulni, ám ahogy megpördült elhallgatott. Yuit nézte, ahogy összevont szemöldökkel olvasta a sorokat. Összefonta maga előtt a kezeit és várt. 

- Mikor írtad ezeket? - kérdezte hirtelen a lány. - Nem most, ugye?

- Tizennyolc évesen. - válaszolta. - Tetszik?

- Elénekled?

Aaron csak gondolkodva meredt Yuira, aki a sorokat olvasta. Láthatatlanul indult el egy fonal a padló irányába és tekeredett a lány bokájára. Yui csak megvakarta a másik lábának ujjaival a bokáját, ott ahol körbe fonta a területet, de más reakciót nem mutatott, hogy kiszúrta volna. Aaron pedig olvasni kezdett a lányban. 

"Furcsa... Danéknek lehet, hogy igaza van és valaki tényleg összetörte Aaront. Bár akkor biztosan korábban."

Aaron csak lehunyta a szemét egy pillanatra, ahogy Yui érzelmei hullámozni kezdtek felé, ahogy ezt is mint mindent meg akart fejteni, rájönni, hogy mi a lényege a soroknak, mit rejtenek. Kedvelte ezt a lányban, azt hogy mindenre rá akar jönni, mindent megakar érteni és kiszimatolni. 

- Elénekelhetem. - válaszolta Aaron és hívta vissza az aranyfonalat. 

Elhagyták a szobát a szövegekkel együtt és elindultak a nappaliba, ahol a titkos raktárhelyiség található. Aaron bemászott a zongorához és leszedte róla a rongyot, ami porfogóként volt rajta. 

- Csücs Törpilla. - húzódott kicsit arrébb a széken, hogy a lány is mellé tudjon ülni. 

Elkezdte próbálgatni a hangokat, miközben a szöveget figyelte. Majd sóhajtott egyet és neki kezdett a dallamnak.

Yui abban a másodpercben megérezte, hogy valami olyanba nyúlt bele, ami Aaront tényleg mélyen érinti. Ismerte annyira Aaront, hogy tudja... Utálja a lassú számokat, de ez lassú volt, lágy és... szomorú.

- Minden egyes nap úgy kelsz fel, hogy igazi szerelemre éhezel, még megkísért a múlt, de már máshol jársz. - kezdte a szöveget Aaron, mire Yui csak hátra simította a haját a füle mögé. - Egy fagyos ölelés jut a nap végén, az a kicsiny bűntudat sose hagy békén, hogy vele alszol el, mégsem őrá vágysz. 

Yui szívébe kellemetlen érzés férkőzött, akár egy méreg olyan hirtelen áradt szét. A gyomra enyhén összerándult, miközben csak Aaront nézte, ahogy a fiú szemei a zongora billentyűire fókuszálnak, ahogy az ujjai lágyan simítanak végig és ütik le a fehér és fekete hangokat. 

- De hidd el, hidd el, hogy többet érdemelsz, tudod, én érted kutattam át az egész univerzumot, míg megtaláltam önmagam... szemeidben. 

A fiú csak egy pillanatra nézett rá, mint aki a reakcióját akarja titokban meglesni Yuinak, megtudni, hogy mi jár a fejében, majd visszafordult a zongorához. 

- Én lennék a támasz, minden fájó kérdésedre válasz. Ha elvesznél az éjben, leszek én az a fény, a világítótorony tetején, hogy hazatalálj. - Yui testében mérhetetlen szomorúság uralkodott el, olyan gyorsan és hirtelen, hogy csak meredten nézte Aaront. Mintha a lelkébe vájtak volna a szavak. - Én lennék a támasz, minden fájó kérdésedre válasz. Ha elvesznél az éjben, leszek én az a fény, a világítótorony tetején, egy életen át. Míg a múltat siratod, olyan rémisztő, hogy kifolyik az ujjaid közt az idő. Én itt vagyok neked, ha egy jelre vársz. 

Yui itt érezte azt, hogy valaki egy jégkockát helyezett a tarkójára, az egész gerincén végig futott, mert ez nem csak Aaronről szólt. Hanem arról a lányról is. Várta, hogy kap-e még bónusz morzsákat a lányról, hogy miért írhatott róla Aaron egy dalt, ki volt az a lány, aki képes volt ilyen hatással lenni a csajmágnes Aaronre. 

-  De hidd el, hidd el, hogy többet érdemelsz, tudod, én érted kutattam át az egész univerzumot, míg megtaláltam önmagam... szemeidben. Én lennék a támasz, minden fájó kérdésedre válasz. Ha elvesznél az éjben, leszek én az a fény, a világítótorony tetején, hogy hazatalálj. 

Yui lehunyta a szemét, ahogy rájött, hogy innen csak ismétlések következnek és a szokásossal ellentétben a dallama módosult, az elején Aaron hangja fájdalmas volt. A közepén könyörgő, reménykedő, majd a végénél egyre kétségbeesettebb lett, egyre több hajlítás került bele. Az utolsó versszak, ahol az érzelmek a tetőre hágtak és teljes mértékben kiakadást és könyörgést öntöttek magukból ott volt változás. 

- Én lennék a támasz, itt az idő, kérlek végre válassz! Bárhogy döntesz, tudnom kell, hogy ő vagy én, van a világítótorony tetején... egy életen át. 

A végére Aaron hangja megtört és elkeseredett lett. Az utolsó hangnál nézett csak a fiú a szemébe. Tisztán, lágyan és várakozva. Yui nem tudott megszólalni, úgy érezte magát... úgy érezte... Hogy valamit hagyott a lelkében a dallam... Ürességet? Félelmet? Kétséget? Talán mindegyiket egyszerre. 

- Ki volt az a lány? - kérdezte halkan.

Aaron csak halványan elmosolyodott. 

- Az már évek óta nem számít. - felelte. 

- Hozzájárult ahhoz, hogy ilyenné válj. 

Aaron csak felállt és a gitárhoz sétált. Yui a hátát bámulta. Aaron mosolyogva emelte fel Rose gitárját és sétált vissza Yuihoz, de nem fordult be a zongorához, elkezdte felhangolni a gitárt. 

- Hozzájárult. - bólintott mosolyogva. - De te sose akartál... Törődni ezzel. Ez nem tetszett Haydennel sem. De hidd el... - pillantott rá, mire Yui gyomra görcsbe rándult. - Velem nem is kell foglalkoznod ezzel kapcsolatban. Ez régi nóta már. Így jó lesz. Amúgy pont ez a gyászos hangulatúnak a lényege. 

- Aaron... - kezdte Yui, de Aaron rákezdett. 

- Mesélhetnék arról, hogy mi van velem, hogy folyton fáradt vagyok, sokszor fáj a fejem. Túl kevésnek érzem mások mellett már önmagam, pedig körülöttem lassan már mindenki ugyanolyan. - emelte fel a fejét és nézett egyenesen Yui szemébe. - Elmesélhetném azt is, hogy milyen érzés, ha jön a kérdés: Miért vagyok ugyanabban, amiben tegnap? Aki meg nem érdemli meg, az mindent megkap. 

Yui lassan megrázta a fejét, próbált rájönni mi zajlhatott le Aaronben a tudta nélkül, mi minden történhetett vele, amiről ő... vagy nem volt hajlandó tudomást venni, vagy csak szimplán Aaron nem szólni neki. 

- De én tudod inkább nem beszélek róla. Ez jobb, ha csak az én szívemet nyomja. - Yui szíve ennél a sornál szakadt meg, mert Aaron pont ezt csinálta mindig is, csak ő... vak volt. - Így is tele vagyok régi sebhelyekkel, de tovább lépek, és talán majd egyszer... Minden ugyanúgy lesz, mint amikor még régen kint játszottunk, és nem számított, hogy ami nem öl meg, az fájni fog. 

- Aaron... Én... 

- Elmesélhetném, hogy mennyit erőlködtem, hogy ne csak a rossz oldalam lássam a tükörben. Mikor csak azt kaptam, hogy én miben hibáztam, ha szembejöttek velem, én inkább félreálltam.

Yui érezte, hogy a szemei fátyolosak kezdenek lenni. Aarontől féltek az ereje miatt, mert mindenkinek tudott olvasni az érzelmeiben, látta a jelenét és a múltját, minden belső gondolatát. A táborban... Mindig inkább tartották tőle a két méteres távolságot. 

- Senki nem értette meg, hogy mire vágytam, amikor fáztam. Mikor a takaró alól lógott ki a lábam, ha nem érdemlem meg, akkor én miért ezt kaptam? De én tudod inkább nem beszélek róla, ez jobb, ha mások szívét már nem nyomja. - Yui keze remegni kezdett, ahogy felfogta, hogy mennyire képes volt önzővé válni mióta Irana börtönéből kijött, mióta magától akart felnőni, semmilyen külső segítség nélkül, az anyja nélkül. - Így is tele vagyok régi sebhelyekkel, de tovább lépek, és talán majd egyszer... Minden ugyanúgy lesz, mint amikor még régen kint játszottunk, és nem számított, hogy ami nem öl meg, az fájni fog.

- Aaron... - suttogta, de a fiú nem állt meg. 

- Lehet azt hiszed, hogy mindent tudsz már rólam, pedig a rímek mögött általában gond van. Minden szóval tőrt forgattam önmagamban, amíg a bánatomból felépült egy dallam... - hirtelen szorította a húrokra a kezét, majd vett egy mély levegőt és rákezdett az utolsó két ismétlő versszakra, gitár nélkül. - Most már tudod, ezért nem beszélek róla. Ez jobb, ha csak az én szívemet nyomja, így is tele vagyok régi sebhelyekkel, de tovább léptem és talán majd egyszer... - a gitárra siklottak az ujjai és a hangszerrel együtt folytatta. - Minden ugyanúgy lesz, mint amikor még régen kint játszottunk, és nem számított, hogy ami nem öl meg, az fájni fog.

Leállt a zenével és csak Yuira nézett. Néma kérdés csillogott a szemiben és egy fajta várakozás, míg Yui megtörten meredt rá. 

- Sajnálom. - nyögte ki. - El se hiszed mennyire sajnálom. 

- És még a felét se tudod. - mosolyodott el lassan a fiú, de a mosolyában egy cseppnyi jókedv sem volt, csak a szomorú igazság. 

- Aaron... - érintette meg a fiú alkarját Yui, de nem tudta, hogy kezdje. 

- Nem kell segítened. Mindig elboldogultam, te csak... ahogy már mondtam: figyelj magadra. 

- Nem akarok magamra figyelni. Jól tudod. - találta meg a hangját. 

Aaron csak felemelte a kezét és Yui előre bukó tincsét visszaigazította a füle mögé, majd a gitárra ejtette a karját. 

- Én nem fogok róla beszélni. Egyedül ezekről Hayden tudott és ő se mindent, csak a nagy részét. Több embert... nem fogok beavatni, mert ez nem tartozik sem rád, sem másra. - hidegen csengtek a szavai. 

- Ne zárj ki. - kérte Yui. 

- Sose zárnálak ki, de eddig se voltál kíváncsi a kupacok mögött megbúvó ajtóra, akkor most, hogy megpillanthattad, ne keresd hozzá a kulcsot. Nagy kihívás, de... ne csináld. Kérlek. 

Yui csak kinyitotta a száját, majd be is csukta. Aaron felállt és visszatette a tokjába a gitárt, majd Yuihoz sétált és kinyújtotta felé a kezét. A lány halvány mosollyal fogadta el, amint két lábra húzta őt Aaron csak szorosan a fiú mellkasához bújt és átölelte. 

- Ha egyszer megakarod osztani valakivel. Én most itt leszek. Rendben? - kérdezte mosolyogva, de nem várta meg a választ, lábujjhegyre emelkedett és egy puszit nyomott a fiú arcára, majd elhagyta a szobát. 

Aaron utána bámult, figyelte, ahogy a lány alakja eltűnik a nappali ajtajában a szobája felé. Kisétált ő is és gondosan mindent visszaállított, mintha nem is mentek volna be. Az ajkát harapdálva sétált vissza a folyosón és csukta be maga mögött a lakrésze ajtaját, majd megállapodott az órán a pillantása. 

Éjfél volt. 

Az ujjaival dobolni kezdett maga mögött a fa ajtón. Ha beavatná Yuit... Onnantól minden megváltozna kettejük között, bár már most minden változékony állapotban van. Egyszer fognak már csak lefeküdni, aztán minden vissza áll a rendes kerék járatba. 

- Csak lenne már vége. Megőrjít. - lökte el magát az ajtótól és ült vissza a laptopja elé, hogy befejezze a kották digitalizálását. 

~~~

 Amy és Sven Főnix mögött ülve figyelték a tévét. Hétvége révén a házit megúszták. Amy időnként megnézte Főnix kötéseit, majd maradtak a tévénézésnél. Aelin mögöttük hasalt a kanapén és unottan kapcsolgatott a reggeli mesék között. Dan időnként felkiáltott, hogy 'ne, ez maradjon!' de Aelin nem törődött vele és tovább keresgélt.

- Szerinted felkeltek már? - kérdezte Amy, Edmundékra célozva. 

- Nem tudom, de Apád szobájába biztos nem akarok benézni. - borzongott meg egy pillanatra Sven és inkább behozta a telefonján a világtérképet. 

- Megállt valamelyik? 

- Nem arról volt szó, hogy pihenünk? - vetette ellen Sven. - Hm... Már csak harmincnégy kulcs látható... Fura...

- Csak válaszolj! - kérte a lány.

- A képességed nem működik rendesen, addig pedig biztos nem indulunk el. - felelte a fiú. - Mikor mentek megint vissza a dokihoz, megnézni, hogy minden rendben van-e?

- Elvekben ma... Ha Apáék egyszer felkelnek...

A lépcső felől zajt hallottak. A gyerekek óvatosan kinéztek a kanapé mögül, mikor megláttak, hogy csak Percy az megkönnyebbülten felsóhajtottak. 

- Hát ti? Olyan fejet vágtok, mintha valami szörny lenne a házban. - sétált hozzájuk Percy, mire Főnix rondán rápillantott. - Már mint nem úgy értem, hogy te, hanem, hogy... Mindegy. - rázta meg a fejét, főleg amikor Főnix arcán is meglátta ugyanazt az undorral kevert fejet, mint a másik négy gyerekén. - Mi történt veletek?!

- Edmund és Selma. - válaszolta Sven. - Úgy röviden. 

Percy értetlenül meredt rájuk. 

- Hogy....?

- Értelmet nyert a 'Lehetsz királyban' az a... " Mámort hoz és kéjjel kínál minden száj és bájos szempár csók ha csattan, láb ha röppen, nadrág csusszan ágyú dörren" sor - préselte össze az ajkait és húzódott kicsit összébb Dan, még a lábait is védekezően maga elé húzta. 

- Mi?! - meredt még értetlenebbül az unokáira. 

- Edmund és Selma szexeltek. - összegezte végül Aelin. 

- Hangosan. - tette hozzá kiegészítésképpen Amy és fókuszált inkább a tévére. 

Főnix helyeslően morgott, majd ő is inkább a tévét kezdte el nézni, míg Percy csak elkerekedett szemekkel meredt az unokáira. 

- Megölöm! - fordult meg és indult el a lépcső felé. - De Annabeth nem fogja engedni... De ő halott, tehát nyugodtan leordíthatom a fiam fejét, aki.... Felnőtt... Francba! - fordult vissza és ült le duzzogva Dan mellé. 

A fiú csak oda hajolt és megveregette a nagyapja kezét, majd visszafordult a film felé. Ő tudta, hogy arra akadt ki, hogy mindent hallottak még egy ekkora házban is.

Sven a kulcsokat szemlélte, mindegyikre gondosan ránagyított és nagyjából betudta tájolni, hogy hány kulcs nincs még egy csapatnál sem, meglepően kevés, ami azt jelentette, hogy lassan... Össze kell beszélniük, mert mindegyik kulcsra szükség van, ahhoz, hogy... Nos... Hozzá jussanak ahhoz a valamihez, amit a kulcsok rejtenek. 

Sven megkocogtatta Amy karját és a fejével a konyha felé intett. A két gyerek azonnal felpattant és elindultak az emlegetett hely felé a kistestvéreiket, Főnixet és Percyt a televízió előtt hagyva. 

- Mi az, mire jutottál? - kérdezte Amy. 

- Ha Annabeth nagyon is jól tudta hol vannak a kulcsok, vagy hol lehetnek, lehet azt is tudta mit rejtenek. Nézünk kicsit körbe a házban.

Amy arcára széles mosoly ült ki, majd elkezdték módszeresen átkutatni a házat. A kis nappalival kezdtek, ahol Percy és Annabeth mindig a kormánytól jött vendégeket fogadta, majd áttértek a kis konyhába, a nagy nappalit elkerülték, mert jelenleg ott tartózkodott a családjuk nagyobb százaléka. A tárgyaló terem és Annabeth régi dolgozószobája következett. 

- Valami? - kérdezte Sven, miközben Annabeth laptopját nézegette. 

- Semmi. - csukta be a fiókot Amy. - Nem hiszem, hogy szem előtt van, gondolod, hogy mint a Bázison itt is vannak rejtek ajtók és folyosók?

Sven gondolkodva elhúzta a száját. 

- Te vagy a nagy matekos. - válaszolta végül. 

Amy is elhúzta a száját, majd felemelte a fejét és vett egy mély levegőt. 

- Be. - suttogta el a szót, mire mindenhol számok jelentek meg, folyamatosan köröztek a falakon apránként mindent teljesen ellepve. 

- Fókuszálj egyetlen egy dologra. - érezte, hogy Sven tesz felé egy lépést, látta az útvonalát, látta a sebességét, hogy pontosan mennyi idő, míg elér hozzá. - Ne minden kis részletre, csak azt keresd, ami kell. 

- Csak ami kell... - mormogta, miközben érezte, hogy Sven keze a vállára siklik.

Amy kifújta a levegőt, majd beszívta az orrán át. Csak a testére figyelt és az érzékeire, ez nem úgy működött, mint az eddigi ereje, nem voltak plusz illatok és hangok. Lehunyta a szemét, majd amikor kinyitotta a falon kevesebb szám kígyózott, bejárták a plafont, mint a hangyák, majd az ajtónál eltűntek. Amy kilőtte magát a folyosó irányába, a falakat figyelte, miközben halkan számokat morgott az orra alatt a méret stimmelt, teljes mértékben. 

A számok vissza vezették őket a nappaliba, mire a feje azonnal jelzett. Körbe fordult lassan helyiségben, végül pedig megakadt a szeme a könyvespolcon. Néhány lépéssel a polchoz ért, majd végig mérte az összes könyvet, mindegyik normálisnak tűnt, végül megállapodott a mellette elhelyezett virágon a szeme és annak is a cserepén, ami... olyan volt... Mintha a falba lett volna építve az egyik része. 

Vetett egy pillantást a rokonaira, majd megérintette a virágcserepet, az könnyű szerrel fordult el a fal irányába, mire a könyvespolc megnyílt. 

- Ügyes. - mosolygott rá melegen Sven. 

Beléptek a sötét szobába. Sven gondosan becsukta maga után a könyvespolcot és találomra rátenyerelt a kilincs mellett lévő villany kapcsolóra, mire a vékony helyiségben fény gyullad. A végében egy lépcső vezetett lefelé. 

Sven és Amy összenézett, majd elindultak. Nem tudták, hogy a Londoni villának van egy pinceszintje. 

A lépcsőn leérve szélesedni kezdett a szoba és egy sokkal nagyobb könyvtár tárult a szemük elé, mint ami odafent van. Sven az első sorhoz lépett, míg Amy a másodikhoz. Sven csak összevont szemöldökkel olvasta el a könyvek gerincén lévő szövegeket. Volt itt minden. Könyvek félistenekről, mágiáról, annyi minden, amire sose gondolt volna. Grimm mesék, skandináv és kínai mitológia, sőt még egyiptomi és azték hitvilágok is.

- Sven... - mondta hirtelen Amy. 

A fiú megfordult és a lányra nézett. A kezében egy kézzel fűzött könyvet tartott. Sven közelebb sétált Amyhez és átpillantott a válla felett az iratba. Kézzel írt szöveg volt benne, rögtön felismerte Annabeth írását. 

- Mit találtál? - próbálta kivenni a szavakat és a mondatokat. 

- Nem tudom... Ez olyan mintha... Egy vegyített nyelv lenne... 

- Ez egyiptomi írásjel. - bökött egy szóra Sven. - Ez ógörög, ez meg latin, itt pedig angol és van még itt. - siklott lejjebb a mutató ujja. - Ókínai.... 

- De ez Annabeth írása. - suttogta halkan Amy. - Miért írt le a nagymamánk valamit több nyelven?

- Irana eljött a végrendeletre... - gondolkodott hangosan a fiú. - Mi van, ha... Annabeth tartott attól, hogy míg mindenki a temetésével van elfoglalva és a végakaratával, addig az a nő körbe néz a házban? Fontos lehet ez az írat.  

- Az lehet, de az egyiptomival, kínaival és latinnal sokra nem megyünk. - válaszolta halkan Amy. - Kivéve, ha az apámat megkérjük, de... Nem tudom... Percy elmondhatta volna, hogy létezik ez a hely, de nem tette meg, ami azt jelenti, hogy nem akarja, hogy tudjunk róla.

Sven elgondolkodott. Azon agyalt, ami még Romániában történt vele, amikor lenn voltak a boszorkányok rejtekhelyén, amikor értette mit mondanak neki az emberek... és más nyelven válaszolt nekik, olyanon, amit sose tanult korábban. 

- Van egy ötletem. De nem biztos, hogy sikerül. Még Romániában fura dolog történt velem. Értettem, amit mások mondtak nekem, tudtam románul, ukránnul. Mr. Palmer szerint valami Athénés fordító rendszer van a fejemben, de ott nem sikerült beindítani szándékosan. De... Megpróbálom valahogy előhívni. Kéne a telefonod. - vette elő a sajátját is és hívta be rajta a youtube-ot. 

Gondosan megkereste a disney mesékre kitalált 25 nyelves változatú dalokat, majd elindította a telefonján, utána ugyanezt a hadműveletet végig vezette Amyén is. Átvette a lánytól a könyvet és csak a zenére koncentrált, próbálta megszokni, hogy énekelnek. A szemeivel a szövegre fókuszált. A betűk lassan kezdtek el táncolni a szeme előtt és értelmes szót alkotni. Lapozott egyet a könyvben, miközben a szeme fokozatosan elkerekedett, pláne amikor rájött, hogy a sorok elején lévő egyiptomi jelek valójában számok. 

Amy jól sejtette, hogy valami fontosat talált... Halál pontosan 35 kulcs volt listázva, de jó pár darab szám mögött nem szerepelt semmi sem. Ezeket Annabeth nem ismerte. A szeme megakadt Salamon gyűrűjén, mire összevonta a szemöldökét, mert valami nem stimmelt neki.

- Itt az áll, hogy Salamon gyűrűje minden kérdésre megadja a választ... - fordult felsőtestével Amy felé, de nem vette le róla a szemét. - A gyűrű, amit Linék adtak nem ezt csinálja...

- Nem én... Iant érzem, ahányszor felveszem... Mintha látnám a gondolatait... 

- Én Helent... - suttogta halkan Sven. - Össze van cserélve a két kulcs. Salamon gyűrűje egy gyűrűből áll. - lapozott egyet, majd még egyet és még egyet. - A szerelem gyűrűje... - állt meg. - A gyűrű ereje... Mindkét személynek egyszerre kell viselnie a két gyűrűt, különben az ereje hatástalan. - felnézett a könyvből és Amyre pillantott. 

A lány próbált visszaemlékezni, de nem kellett messzire mennie, hogy emlékezzen rá, hogy Ian ujján mindig volt egy gyűrű, amikor rákérdezett abban az egy hétben, míg Svenék Romániában voltak, hogy mi az, csak annyit mondott a fiú, hogy az anyjától kapta a kulcshajsza kezdetén... Ezek szerint az egy kulcs, amelynek a párja Amynél van. 

- Iannél van... - tátotta el a száját Amy. - Mi az ereje?

Sven visszafordult a könyvhöz. 

- Az a két személy, akin rajta van... Látja egymás gondolatait, egy kapcsolatot hoz köztük létre, mint egy gondolatokat átívelő kommunikációs csatorna, leszámítva, hogy ezen minden egyes gondolat átmegy válogatás nélkül. - olvasta fel Sven. - Továbbá... A környező személyekre, ha azok igaz szerelmet éreznek valaki iránt megérzik, hogy hol van és mit csinál, mi nyomasztja... 

Sven úgy érezte, hogy valaki leöntötte őt egy jeges vízzel. Lehetetlen... A boszorkány és közte vérszövetség van, semmi sem valós abból, amit éreztek... Erre ez a kulcs... Ez a kulcs azt akarja bemesélni neki, hogy igaz szerelem van közte és a boszorkány között. Ez csak valami félreértés lehet. 

- Mi van Lilight gyűrűjével? - kérdezte Amy, mire Sven odalapozott, de csak a címét találta meg. - Van még benne valami? Például, hogy melyik kulcs hol található?

- Nem... Nem igazán. - felelte elhúzott szájjal Sven. - Tíz kulcsról egyáltalán nem is írt semmit sem, valamelyeknek a neve is hiányzik és...- hirtelen állt meg, ahogy egy képet látott az oldalak között. - Ez a frigyláda... - pislogott döbbenten. 

- Az is egy kulcs?! Hiszen az... A Könyvtárban van! - meredt a fiúra Amy.

- Engem inkább az érdekel, miért van ennyi szögből lefotózva. - mondta Sven és lapozott még egyet, de Amy hirtelen a könyvre csapott, de olyan hevesen, hogy Sven majdnem elejtette. - Eszednél vagy?!

- Igen, de ezt nézd meg! Ez pont olyan, ez a mélyedés, mint a kristálykoponya arca, mellette két oldalt ez a kettő, olyan mint egy lap, nézd benne a mintákat! 

Svennek hunyorítania kellett, hogy kiszúrja. 

- Ezek... fordított hieroglifák... 

- Igen! - lelkesedett be Amy. - És ezt nézd! - mutatott elől középen egy hosszú vájatra, olyan volt, mint egy dísz, csak éppen fokozatosan kiszélesedett és a sok dísz miatt Svennek beletelt, míg észre vette...

- A Lélekkard... Pont úgy néz ki, mint Dan fegyvere! A rések rajta... Nem is minták, hanem... A kulcsok... 

- Egy kirakós. - suttogta elhűlten Amy. - Minden kulcsnak megvan a helye és ami a ládában van...

- Az a fő ereklye, a hatalom, amiről... Annabeth beszélt... - az asztalhoz sétált és a kezébe vett róla egy ollót. 

- Mit csinálsz?! - kérdezte ijedten Amy. 

- Mindegyik fényképet technokol ragasztóval ragasztotta be Annabeth, kivéve ezt... Ezt cellukszal. Biztos, hogy nem véletlen. - kaparta fel a végeit Sven az olló hegyével, majd óvatosan lehúzta róla, hogy ne tegyen benne kárt. 

A kezébe vette a fényképet és megfordította. 

- Végtelen hatalom. - olvasta fel a hátára írt mondatott Sven. - A láda egy varázserőt tartalmaz, ami a kinyitó lelkét szállja meg. A teremtést és a pusztítás képességét kapja meg... Az egy isten erejét...

Sven és Amy összenézett. A szemükben ijedség és félelem vegyült. 

- Mire kell ez Iranának? - kérdezte elhűlten Amy. 

- Semmi jóra... Ha... A Bibliában szereplő egy istenre gondolt Annabeth ez alatt a mondat alatt... Az azt jelenti, hogy mindent képes megteremteni és azt is elpusztítani, amit más nem. Például... 

- Az isteneket? A világot? Kormányokat? Minket? 

- Mindent. - biccentett Sven. - És akár egy új világot építhet a helyére, úgy ahogy azt ő akarja... Világuralmat adhat... Ahogy Annabeth mondta a végrendeletben... A prófécia szerint...

- Kezdődik a játék, élet vagy halál 11 félvér kezében immár... - sápadt el Amy. - Mindenki hal, vagy mindenki áll... Édes istenek. - rogyott le az asztal előtt álló székbe. 

Sven csak felemelte a könyvet és alaposan elkezdte átolvasni az összes kulcshoz írt jegyzetet. Mindent, amiből bármit is megtudhat, de jelenleg csak pár dolog keringett a fejében, hogy Jane és Sam nem térhet vissza Cartoszból... A kulcs, ami ott van, azért lett oda víve, hogy soha senki se szerezhessen nagyobb hatalmat az isteneknél. Egy hatalmat, ami képes akár őket és vele mindent romokba dönteni. 

- Erről senkinek egy szót se Amy. - csukta össze a könyvet Sven. - Erről senki sem tudhat a családban. Ha az istenek azt akarják tényleg, hogy előbb találjuk meg, mint Irana... Nem tudhatják meg a rokonaink, hogy mit rejt. 

- De... Miért nem? - értetlenkedett Amy. 

- Wizardsék a szüleik figyelmét kívánnák, ha megtudnák mit rejt. Dan az anyját akarná visszaszerezni, Carmen büszkévé akarná tenni Ingridet, egy mindent elsöprő erővel. Jane és Sam... Lehet visszahoznák a szüleiket, ahogy Aelin is a mi szüleinket... Nem tudhatják, hogy van egy erő, amivel megtehetik. 

Amy csak meredten bámult Sven szürke szemeibe, amiben pánik izzott, de olyan intenzíven, hogy még a háttérben szóló Let it go 25 nyelven sem tudta a pánik félelmet átírni. 

- Rendben. Ez a mi titkunk lesz. 

A dalok, amiket Aaron énekelt:
Berkes Olivér: Világítótorony

Soulwave: Ami nem öl meg