Hirtelen ébredtem fel, a szemem felpattant és a külvilág ingerei olyan gyorsan törtek rám, hogy egy pillanatra pánikba estem. A piszkos szürke ég, a kellemetlen szagú takaró, a közelemben mozgolódó idegenek, a jobb vállamra nehezedő ismeretlen teher. Odakaptam a tekintetem, és a rettegést kellemes melegség váltotta fel, Jin aludt a vállamnak dőlve. A durva vastag takarót a füléig húzta, a nyugodt alvástól vonásai kisimultak, szinte gyermeki arcot kölcsönözve neki, amit csak még kedvesebbé tett egy koszfolt, amit az arcán kent el. A külváros egyik hajléktalan telepének közepén aludtunk, immár a második éjszaka. Ez volt a város egyik olyan része, amelynek nem volt minden négyzetcentimétere bekamerázva és a speciális egységeket leszámítva a rendőrség sem tette be ide a lábát. Egy külön világ a törvényen kívülieknek, kitaszítottaknak, szökevényeknek, mint amilyenek mi lettünk, amikor egy héttel ezelőtt megszöktünk az intézetből.

Egy héttel ezelőtt

Az agyam még nem fogadta el, de a szívemben már tudtam, megszerettem a rám bízott pácienst és ha nem akarom, hogy alávessék a fájdalmas, kegyetlen „kezelésnek", valamit tennem kell. Ahogy a kezelő felé mentem a folyosón a szívem őrült iramban dobogott, a lélegzetem szaggatottá vált, a periférikus látásom beszűkült, a mellettem elhaladó takarító mintha lassított felvételen mozgott volna és a köszönése elnyújtott, mély morajnak tűnt. Ha működött volna az elmém gondolkodó része, konstatáltam volna, hogy ez a génjeink legmélyén rejtőző ragadozó őseink ösztöne. Kizárni minden zavaró ingert, csak a zsákmányra koncentrálni, a belső időt a valós idő fölé helyezni. Sajnos ugyanez az ösztön elnyomta azokat a gondolatokat, hogy eldobom a karrierem, elkobozzák a vagyonom, üldözni fog a rendőrség.
A kezelő ajtajához értem, a tenyeremet a leolvasóra helyeztem. Az adrenalin dübörgött bennem, az egy másodpercig tartó azonosítás egy örökkévalóságnak tűnt. Nem vártam meg amíg az ajtó kinyílik, oldalra fordulva becsusszantam. Jin az ágyán üldögélt, rám nézett, a szeme elkerekedett. Olyan volt, mint egy csodálkozó kismacska. Sajnos nem merülhettem el ezekben a szemekben, megragadtam a karját, a másik kezemmel felnyaláboltam az ágyról a takarót és az értetlen fiút magam után húzva, kiviharzottam a folyosóra. Nem tudom, hogy Jin meglepődött, megbízott bennem, vagy csak megszokta, hogy engedelmeskedjen, mindenesetre tartotta a tempómat. Nem kellett vonszolnom, amiért így utólag hálás lehetek.
Azóta sokszor lejátszottam a fejemben, hogy mi történhetett ezalatt az intézmény többi részében. Bár komoly biztonsági rendszerrel volt ellátva az épület, valójában évek óta nem volt sem külső, sem belső fenyegetés. A kezelő ajtajának nyitását regisztrálta a rendszer, ez nem volt ugyan megszokott, de nem váltott ki riadót. A szolgálatos kameráján látni lehetett, amint gyors léptekkel végigmegyünk a folyosón, de a tucatnyi kamera képe mellett egy monitoron a bajnokság döntőjét ismételték és az őrök figyelmét ez sokkal jobban lekötötte. A garázsszintre érve kiléptünk a liftből és ez már kiváltotta az automatikus rendszer figyelmét. Kellemes géphang töltötte be a termet. „Dr. Kim a J.I.N besorolású alany nem tartózkodhat ezen a szinten! Ismétlem a J.I.N besorolású alany nem tartózkodhat ezen a szinten!"
Újabb adag adrenalin robbant a testembe, már a levegőt is sűrűbbnek éreztem, mintha vissza akarna tartani, három hosszú lépés az autómig (a vezető kutatók egyik előnye a lifthez közeli parkolóhely), Jint belöktem az automatikusan nyíló ajtón a hátsó ülésre, majd én is beugrottam az első ülésre, amely gépi nyikkanást hallatott a váratlan megterhelés hatására. „Kézi vezérlés" a hangom ordításnak hatott, talán az is volt. Óvatos, megfontolt vezető vagyok, talán először nyomtam padlóig a gázt. Az autó sokkal gyorsabban lőtt ki, mint amire számítottam, a kocsi hátulja pörgő kerekekkel csúszott ki jobbra és egy oszlopnak vágódott. A vezérlő monitort gyorsan futó információk töltötték meg:
„Ön balesetet okozott, a hatóságokat a rendszer értesítette, álljon meg és várja meg az intézkedést!"
"Figyelem, az ön által megválasztott sebesség nem felel meg a körülményeknek! "
"Javaslom az automatikus vezérlés visszaállítását! „
Nem volt idő feliratokat olvasgatni, főleg mivel a teljes káoszhoz csatlakozott a riasztó fülsiketítő szirénája is. Erre már az őrség is reagált, kétségbeesetten pásztázták a monitorokat és próbálták felidézni, hogy milyen eljárást tanultak a kiképzésen az ilyen esetekre. „Zárjátok le a garázst!" – mire elhangzott a parancs már elhagytuk a garázsfeljárót, az útvonalunkat apró alkatrészek, műanyag szilánkok és kenőanyag foltok jelezték. Egy pillanatra fellélegeztem és a kiürülő adrenalinnal azonos ütemben árasztott el a pánik. Mit tettem, miért tettem, most mit csináljak? Belenéztem a tükörbe, Jin gyermeki érdeklődéssel nézelődött ki az ablakon, tőle nyilván nem várhatok segítséget. Küzdöttem a feltörő hányingerrel. Az agyam tudatos része, most hogy visszakapta az irányítás, megáradó folyóként vágtázott és keresett megoldásokat. Menjünk vissza, kérjünk elnézést, ez őrültség! Menjünk a lakásomba, nem ott keresnek először. Szökjünk külföldre, ahol nincs kiadatás. Nem is tudom, hol nincs kiadatás. „kereső: mely országokkal nincs kiadatás", azonosítanak a keresésem alapján „keresés törölve". El kell rejtőznöm! Igen, ez az! De hova? Lassan megnyugodtam, az agyam is visszaállt a szokásos tempójára és csendes folyamként áramlott. Kirakósként állt össze a fejemben a terv. Szükség lesz készpénzre, rejtekhelyre és felszerelésre. Ezek nélkül nincs értelme elindulni, meg kellett kockáztatnom, hogy esetleg elfognak. Csak abban bíztam, hogy a bürokrácia fogaskerekei, amelyek bárkit be tudnak darálni, csak lassan lendülnek mozgásba. Félreálltam a kocsival, Jint továbbra is bábuként irányítottam. Vele kapcsolatban későbbre kellett halasztanom a döntéseket. „Rendszer gyári alaphelyzetbe állítása" „Kérem erősítse meg!" „Megerősítem!" Nyilván a rendőrség technikusai könnyedén vissza tudják állítani a kocsim memóriáját, de amíg a rendszer újra indul, nem lehet távolról elérni. Átvágtunk a parkon és egyenesen egy Szabadidő és Munka áruházba indultunk, miközben egy listát készítettem fejben. Jint leültettem egy padra, nem rángathattam végig kórházi ruhában egy bevásárló központon. Végigrohantam a sorok között, hátizsák, elemlámpa, zacskós ételek, kés, ragasztószalag, számos hasznos és kevésbé hasznos dolog, ami eszembe jutott. Mindent a hátizsákba gyömöszöltem, a hitelkártyámat eldobtam, többet úgysem használhatom. Jin ott ült ahol hagytam, mintha ez teljesen természetes lenne. Karon fogtam és elindultunk a főbejárat felé. Az üvegfalon keresztül láttam a domboldalon lefelé sétáló rendőröket, ezért az egyik oldalsó kijáraton hagytuk el az üzleteket. Bár sosem jártam a város külső részén, a híradásokból ismertem a „senki földjének" nevezett városrészt, ahova a hozzánk hasonlók menekülnek....