2050. 02. 20. /Dr. Kim NamJoon
Ma terápiás beszélgetés keretében meghallgattam az alanyt. Számos fontos dologra bukkantam, amiknek rendszerezése folyamatban van, ezeket a következő bejegyzésemben fogom összegezni.

A sok adminisztráció miatt észre sem vettem, hogy a kórterem mesterséges világítása elhalványodik és a páciensem lefeküdt. Én magam is fáradt voltam, de még nem volt kedvem elindulni, ezért egy pohár teával a kezemben leültem az ablak elé és miközben gondolkoztam, néztem a fiút, ahogyan alszik. Nem tudom pontosan mennyi idő telt el, amikor az vettem észre, hogy forgolódni kezd, majd hirtelen felült. Nem mozdultam, kíváncsian vártam mi fog történni. JIN felállt és lassan elindult felém. A szoba világítása nem erősödött fel, holott a mozgásérzékelők miatt ez lett volna a normális. A halvány derengés nem világította meg az arcát így vonásai árnyékban maradtak, még azt sem tudtam megállapítani, hogy a szemei nyitva vannak-e. Lassan, de rendíthetetlenül közeledett felém, ami valamiért kellemetlen érzéssel töltött el. Lassan letettem a lábamat és hátrébb toltam a széket. Az egyébként kényelmes irodámat egyre szűkebbnek éreztem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kiszaladok az ajtón, vagy megnyomom a pánikgombot, de méltóságomon alulinak éreztem. Ez az idő pont elég volt arra, hogy JIN átszelje a szobát és megálljon közvetlenül a tükör előtt. A visszaverődő fény most megvilágította az arcát. Szeme nyitva volt, pupillája keskeny, függőleges csík, akár egy vadállaté, ajak nélküli szája, mint egy márványlapon végigfutó repedés, lassan néma sikolyra nyílt megmutatva több sorban előbukkanó pengeszerű fogait és keskeny, kígyóként vonagló nyelvét...
Ahogy felriadtam, kirúgtam magam alól a széket, felugrottam és két kézzel kapaszkodtam az asztal szélébe, mintha ezzel a valóságba kapaszkodnék. Túl sok bennem a felgyülemlett feszültség, azt hiszem szükségem lenne némi szabadságra.