Miután lezuhanyoztam a hálóban egy fekete dobozt találtam az ágyon. Vastag arany szalaggal volt átkötve, és egy cetli volt a tetejére rakva. Nem egy üdvözlő kártya, látszott rajta, hogy Max az egyik füzetéből ferdén tépte ki. Ezen muszáj volt elmosolyodnom. Láttam amikor megjött vele, és azután a fa alá tette. Mivel nem mondott róla semmit, izgatta a fantáziámat és kíváncsi voltam, hogy kié lehet és, hogy mi lehet benne.

Kézbe vettem a papírt, és olvasni kezdtem.

Idén a karácsonyi ajándékodat előbb kapod, mert már ma szükséged lesz rá.

Egyre izgatottabban kezdtem kicsomagolni. Lehúztam róla a szalagot, majd leemeltem a doboz tetejét, vékony selyem papírt kellett széthajtanom hogy megpillantsam azt a vérvörös ruhát ami benne volt. Áhítatosan pillogtam az anyaga olyan... a drága jutott eszembe róla először, aztán sorra követte az előkelő, különleges, csodás jelzők is. Olyan szép volt, hogy félve emeltem ki a dobozból. Magamhoz próbáltam, egészen a földig ért. Még mindig lenyűgözve örömködtem annak a csodának, de már kezdett az a gondolat is felpiszkálni, hogy hova lesz erre szükségem. A doboz alján volt még egy papír, ez már inkább tűnt üdvözlő kártyának. Erre egy szó volt írva, Max szép kézírásával.

Öltözz!

Izgatottan kalimpált a szívem, szerettem volna megkérdezni mi ez az egész, de nem akartam elrontani a játékát, így hát öltöztem. A ruha alá az ő ajándékát vettem fel, amit megtoldottam még egy csipkés combfixel is. Az anyag annyira elegáns volt, hogy kívánta a sminket. Az ajkaimat hasonló árnyalatúra rúzsoztam, a szemeimet viszont éppen, hogy csak kiemeltem.

A hajamat is megigazítottam hogy hullámosan hulljon a hátamra, oldalt pedig eltűztem.

Fogalmam sem volt mi következik ez után, de kissé félve léptem az étkezőbe, onnan pedig a nappaliba ahol Max a kanapén ült és várt, hasonlóan elegánsan.

Fekete szmokingot viselt fehér inggel és mellénnyel. A nyakkendőjének és a díszzsebkendőjének a színe, pontosan olyan árnyalatú volt, mint a ruhám. Valami eszméletlenül festett, még a haját is belőtte, most nem volt olyan kócos mint általában.Pedig én azt is kifejezetten imádtam, de ez is nagyon jól állt neki.

Amikor meglátott meg is akadt rajtam a szeme, és nevetnem kellett ahogy enyhén eltátotta a száját és rögtön fel állt. Aztán olyan némán mustrált, hogy hirtelen kétségeim támadtak.

-Nem jó? - kérdeztem bizonytalanul, és máris a megszokott mozdulatokkal simítgattam magamon hátha ráncolódik valahol az agyag vagy nem úgy áll rajtam ahogy kellene. Bár véleményem szerintem remekül passzolt mindenhol.

Max megigézve lépett közelebb.

-Istenem... Olyan gyönyörű vagy... Tökéletes...

Elmosolyodtam.

-Te is vadító vagy! De mit tervezel? Mi ez az egész?

Max visszatért a révületből és most elvigyorodott.

-Színházba megyünk. - közölte.

Én viszont még mindig úgy gondoltam, hogy oké, de mintha oda is egy kicsit túl öltöztünk volna.

Ráadásul láttam rajta, hogy van még amit titkol. De nem érdekelt most csak fürdőztem az üde látványába szemrevételeztem a részleteket, és próbáltam rájönni, hogy erre mind, mikor volt ideje. Felsegítette a kabátomat én kiválasztottam azt a cipőmet amit a ruhához a legalkalmasabbnak ítéltem, aztán meglepetésemre taxiba ültünk és vagy negyven percbe tellett mire megérkeztünk. Út közben nem unatkoztunk, halkan sugdolóztunk beszélgettünk, nem fontos dolgokról, csak úgy ami éppen az eszünkbe jutott. Én próbáltam kideríteni hova megyünk illetve azt tudtam, Doylestownba, de az eltitkolt részek, most már izgatták a kíváncsiságomat. De Max csak nevetett az izgalmamon, és én is láttam rajta, hogy izgul, de meg volt az a fölénye, hogy engem bizonytalanságban tarthat.

Tetszett így nekem, a magabiztossága, ahogy nevet, ahogy beszélgetünk.

Azt, amit mondott az estéről és ahol végül megállt a taxi, nem tudtam összeegyeztetni. Színházat ígért, mi meg valami elhagyatott kastély kovácsoltvas kapuja előtt álltunk. Illetve azért elhagyatottnak nem mondtam volna, mert nem mi voltunk az egyedüliek akik estélyiben a bejárathoz tartottak.

De valahogy kísérteties volt, főleg azzal a két szfinx szoborral ami a bejáratot szegélyezte, de talán a hangulatot mégis a fáklyák fénye adta amik kivilágították az utat.

Megborzongatott, és szerettem az ilyesmit. Maxbe karolva jutottam el a bejáratig ahol megállapítottam, hogy minden vendégben volt valami hasonlóság, még pedig az, hogy nem hétköznapian voltak felöltözve, és a vörös szín.

Egyre jobban izgultam de Max még mindig csak sejtelmesen mosolygot, mindazonáltal elárulni még mindig nem volt hajlandó semmit.

-Legyenek üdvözölve! Hölgyem, uram, a jegyüket lesznek szíves... - mondta egy fiú, aki az ajtó túl oldalán állt. Max átadta, és ahelyett, hogy valami karszalagot vagy pecsétet vagy valami ilyesmit kaptunk volna, Maxnek egy kulcsot nyújtott.

-Jó szórakozást kívánok! - mondta mosolyogva mi pedig elindultunk egy nem túlságosan kivilágított hosszú folyosón.

Bizarr volt az egész.

-Nem tudom mi ez, de kezdek félni. - pillantottam a kísérőmre.

-Jól teszed. - villantotta rám az egyik gyilkos vigyorát.

Hát... Ha nem bíztam volna meg benne biztos hogy itt visszafordulok. Talán néhány napja meg is tettem volna, de most egészen biztos voltam kettőnkben. A folyosó egy nagy terembe vitt, ami a színpaddal valóban egy színháznak tűnt. De sötét volt, éppen csak halvány derengés öntötte el a termet, és még mindig nem tudtam semmit arról hogy miért visel mindenki valami vöröset.

Max megérezhetett valamit a kialakulóban lévő szorongásomból, mert azok után, hogy az egyik széksorhoz vezetett, lesegítette a kabátomat, a nyakamba hajolt és a fülembe súgott.

-Most felejts el mindent és add át magad az éjszakának. Garantálom, hogy élvezni fogod.

Elmosolyodtam, és vártam hogy megcsókolja a nyakam de csak elhúzódott és mélyen a szemembe nézett.

Oh jaj... - ez volt az egyetlen gondolatom, mert a gyomromban pillangók ficánkoltak, ahogy a pillantásából kiolvastam sok mindent.

Leültünk és vártuk, hogy az egyre erősödő monoton alapzaj egyszer csak elcsendesedjen.

Láttam, hogy közben Max a gipszelt kezét babrálja, ami a zakója alatt volt felkötve.

-Fáj? - fordultam felé.

-Dehogy. - felelte mosolyogva, mire rájöttem, hogy ő is csak izgul.

Aztán mielőtt elkezdhettünk volna beszélgetni a teremben lévő lámpák fénye elsötétült, de nem is, csak vörösre váltott. Azután elhalt a zaj és ezzel egyidejűleg a vörös fények is kialudtak.

A bordó bársony függönyöket felvonták, majd elkezdődött az előadás. Komédia volt, de furcsa, és mire a vége felé értünk, kezdett egy bizarr gondolat körvonalazódni bennem. Hogy az előadás nem embereknek szólt. Illetve persze azoknak, csak most mintha mi mind egy bizonyos társaság tagjai lettünk volna. Kezdtem érteni, a helyzetet, és nagyon tetszett a díszlet ez a kísérteties hangulat, minden.

Maxhez hajoltam és most én súgtam a fülébe.

-Ez a Vámpírszínház ugye?-kérdeztem és reméltem, hogy ezúttal már tényleg felel.

- Igen, az. - mondta, majd ahogy felém fordult egy apró csókomat is ellopta. Az este folyamán most először.

Az előadás végén kicsit átszellemülve a régies nyelvezettől, a hangulattól kezdtük összeszedni magunkat. Nagyon tetszett a darab is és az egész körítés, alig vártam, hogy végre beszélgethessünk róla Maxel hazafelé a taxiban. De Max nem arra vezetett, amerről jöttünk, hanem egy másik ajtó felé, amerre mindenki más is ment. Újabb folyosón találtam magam, hasonlóan gyenge fények, azzal a különbséggel, hogy itt teljes hosszában csak vörös fény világított. Nem volt tülekedés, sokan még a színház teremben maradtak, mi pedig valami zene felé tartottunk. Amint azzal a kis társasággal a folyosó végére értünk, ahogy nyílt az ajtó egyre több hang szűrődött be, mulatság hangjai.

Nevetés, beszélgetés pohár csörrenések, és vonósok izgalmas hangjai.

-Max, mi ez? - kérdeztem, aznap már sokadjára.

-Nem sokára úgyis meglátod te kis kíváncsi. -nevette, de nem kicsit, most már nagyon kíváncsi voltam.

Mielőtt keresztül léptünk volna azon az ajtón ahol a többiek is Max gyengéden félrevont.

-Ez most lehet, egy izgalmas új tapasztalat amit együtt élünk át, de, ha azt mondod hogy sok, akkor hazamehetünk.

-Jézusom, miért tényleg vérszívás lesz, vagy mi? - kérdeztem vidáman, és bíztam a nemleges válaszában.

- Nem, az nem lesz. - felelte tömören és mivel nagyobb ellenállást nem tapasztalt irányomból tovább vezetett immár egy fényesebb bálterembe. Először nem a terem megkapó freskói vagy az előkelő díszítés tűnt fel, nem is, azok az asztalok ahol az ínycsiklandozó ételek szemet gyönyörködtető módon voltak felpakolva, hanem a társaság, akiket azt hiszem széles körben dekadensnek bélyegeztek volna.

Nem tudtam volna másképp leírni a látványt, csak, hogy szépek voltak és túlon túl felszabadultak. Táncoltak, ittak, nevettek és hát igen... csaknem szerelmeskedtek.

-Vérszívás nem lesz, de a hedonizmusba belekóstolhatunk, ha mersz. - súgta nekem, de az utolsó szót pimasz élel mondta, hogy direkt felpiszkáljon vele.

Csak bámultam azt a sok féle ingert ami most ért azt az egészen más világot amibe csöppentem, és be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon is érdekelt, hogy nekem mit adhat ez az este.

-Na, mit mondasz? -búgta Max. - Menjünk vagy maradjunk?

-Maradjunk.- feleltem határozottan.

-Ez esetben kérem a kabátodat és a telefonodat.

Nem kérdeztem miért, de átadtam neki, ő pedig a sajátjával együtt beadta, a mellettünk lévő ruhatárba, ami eddig fel sem tűnt, annyira lefoglalt minden más ami elém tárult.

Ezután Max a derekamra csúsztatta a kezét és beljebb kísért. Az rögtön feltűnt, hogy ez nem egy szimpla tematikus buli, itt senki nem öltözött vámpírnak, nem játszották el, hogy vért isznak, habár az öblös üvegpoharakban lévő vörösbor megtévesztően hasonlított. Mégis mindenkiből áradt az átszellemültség és ebből adódóan valami ragadós természetfeletti önbizalom. Minden drága volt és minőségi, mindenki cinkos mosolyt, pillantásokat váltott velünk is. Könnyű volt elhinni, hogy most mi is odatartozunk és hogy ezen a különös éjszakán egy még különösebb társaság jogszerinti tagjai vagyunk.

Az italokat fehérkesztyűs pincérek hozták vitték, és még ők is hihetetlenül elegánsak voltak. Semmiért nem fizetett senki, de ha kiürült egy pohár azt rögtön újra töltötték. Voltak elegánsan megterített kör asztalok hatalmas gyertyatartókkal a közepükön, és díszes bordó bársony kanapék és fotelek, faragott lábakkal. Mi az utóbbihoz igyekeztünk, ahol amint leültünk máris itallal kínáltak. Max egy pohár fehérbort vett le én pedig ugyanazt magamnak.

A poharak súlyából és csilingelő koccanásából tudtam, hogy még azok sem egyszerű üvegből voltak.

-Kezdek zavarban lenni. - mondtam Maxnek, aki kibújt a zakójából és kicsit elhelyezkedett.

- Kényelmetlen neked itt? - kérdezte komolyan. - Zavar a... - láttam rajta, hogy próbálja megfogalmazni ami megmosolyogtatott.

-A fülledt erotika? - kérdeztem rá, mert ez fogta nagyjából össze azt ami körülvett. Illetve azt a részét amiről Max azt gondolhatta, hogy zavar. Bólintott és még mindig várta a válaszom. - Nem, az... egy kicsit azt hiszem izgatottá tesz. Ettől a kiszolgálástól a sok szép dologtól... Jézusom, még ilyen ruha sem volt rajtam soha.

-Pedig elképesztően gyönyörű vagy benne. - mondta és észrevettem, hogy a szemeimről a számra siklott a pillantása. De nem csókolt meg, csak figyelt és engedte hogy én játszak az ő gondolataival.

-Most már legalább tudom mit csináltál tavaly ilyenkor. - jegyeztem meg mosolyogva és beleittam a gyümölcsös illatú borba. Pedig igazából nem voltam kibékülve azzal a képpel ahogy elképzeltem őt itt, nélkülem.

- Tavaly karácsonykor otthon voltam egyedül. Ez nekem is új.

-De mi ez egyáltalán?

-Nem jöttél még rá? A vámpírok bálja. - felelte titokzatosan, majd elmosolyodott.

- Erre már rájöttem, de...

-De mit keresünk mi itt? - kérdezte magabiztos mosollyal az arcán.

Hát igen, valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem.

-Honnan tudsz te erről egyáltalán?

- Amikor elkezdtem felhajtani a Vámpírkrónika részeit, akkor hallottam az egyik eladótól róla. Akkor baromságnak gondoltam, de aztán amikor... - Max egy kicsit megakadt, de erőt vett magán - Amikor elmentél és elkezdtem szétszedni a lakást, ahogy kezembe akadtak a könyvek eszem bejutott, és akkor nagyon bántott, hogy nem jöhetünk el együtt. Azt hiszem ez is közrejátszott, hogy egyik példányt sem kíméltem meg.

-Ne is folytasd, még hallgatni is rossz, hogy tönkretetted mindet. - szörnyülködtem.

-Úgy gondoltam tetszene neked, hogy érdekes lenne együtt itt lenni. Lehet, hogy tévedtem. - mondta egy vidám vállrándítás kíséretében.

-Nem tévedtél, még nem tudom mit keresünk itt de eddig tetszik. - mosolyogtam.

Max ezúttal úgy hajolt hozzám, hogy a tenyerét végig simította a combomon és az arcát az enyémhez izgató közelségbe emelte.

-Újabb élvezeteket. - mondta válaszolva a kérdésemre, közben ajkaival az enyémet cirógatta. A pulzusom megemelkedett mint minden alkalommal ha ilyen közel éreztem. Volt a lényében a személyiségében valami hihetetlenül vonzó, ami bármikor képes volt levenni a lábamról, ami miatt soha nem tudtam neki igazán ellenálni. Most pedig ahogy ezt a két szót a számra lehelte, kezdtem igazán beleélni magam, hogy micsoda különleges este vár ránk. Benedvesítettem az ajkam, hogy aztán Maxéről a bort lecsókoljam. Várt rám, hogy játszunk, hogy elkezdjük valahol, hogy aztán sodródhassunk tovább.

-Max! - szakított félbe egy vidám női hang majd a tulajdonosa is odalibbent mellénk. Egy barna bőrű csinos nő, aki láthatólag nagyon megörült Maxnek. Én nem mondhatnám hogy el voltam ragadtatva, de a féltékenykedés azt hiszem jó ideig fog még kísérni.

-Audry! - fordult felé Max is. - Nem is számítottam rád!

-Nem? Tényleg nem? Azért nem olyan meglepő, hogy én itt vagyok. - mosolyogta a nő.

Tényleg csinos volt, sötét lila ruhája tökéletesen állt rajta a fekete göndör hajában pedig vörös rózsákat viselt. A szemei a pasimról felém siklottak és alaposan szemügyre vett.

-Nem, ez igaz. - vallotta be jó kedvűen. - Ő Audry, tulajdonképpen az előbb róla beszéltem.

Értetlenül néztem rá, nem esett le mire gondol. Az én fejemben még az lebegett, hogy vajon vele is lefeküdt már Max?

Ő mesélt nekem erről az estélyről.

-Bizony. - felelte bólogatva a nő.

-Ő pedig Kora. - mutatott be engem is, majd hozzá tette - a végzetem.

Ezzel meglepett, és zavarba is hozott, de főleg nagyon boldoggá tett.

-Famme Fatale. - búgta a nő mosolyogva és még mindig rajtam tartotta a szemét. - Hagylak titeket, élvezzétek még egymást, de utána jöjjetek vacsorázzunk együtt! Csatlakozzatok hozzánk!-ránk kacsintott majd magunkra hagyott.

-Hát ő meg ki volt? - nevettem.

-Csak egy kedves lány. - felelte.

Nem akartam mindig ezt, de rá kellett kérdeznem. Utáltam ha az ilyesmivel nem voltam teljesen képben.

-Volt köztetek valami?

Max felnevetett.

-Nem feküdtem le a világ összes nőjével. És egyébként is, azt hiszem ő szívesebben feküdne le veled. - súgta a nyakamba. - Azt hiszem tetszel neki. Ne csodálkozz ha esetleg később, majd ajánlatot tesz.

Ezen nevettem pedig Max komolyan gondolta. De zavarba is hozott, meg egy kicsit azért hízelgő is volt.

-De, hol is tartottunk? - kérdezte, majd a forró tenyere ismét a combomra csúszott.

Élveztük egymást, a zenét és a bort, majd úgy döntöttünk, hogy tényleg csatlakozunk Audry társaságához.

Akkora már mi is engedtünk a gátlásainkból, simulékonyabbak lettünk. Engem érdekelt minden amit aznap kaphattunk, amit közösen átélhettünk.

A vacsora egészen más szintre emelkedett, elképesztő finomságok vártak ránk, közben beszélgettünk, vitáztunk érveltünk és nagyon sokat nevettünk. Audry társasága élénk volt, érdekes és pimaszul csipkelődő. Az alkohol fogyott mi egyre jobban elengedtük magunkat. Max mindig kartávolságon belül maradt és én is sokszor kaptam magam azon, hogy hozzábújok, megölelem, vagy az ölében ülve elfeledkezve magamról elmélyedek a csókjának gyönyörében..

Még táncoltunk is, ami meglepő volt, mert velem ellentétben Max tudott. Még egy pont amit sosem hittem volna róla, de ezt is felírtam azok közé a dolgok közé ami a vonzerejét csak növelte. Már úgy láttam kevésbé zavarja a gipsz, habár időnként még megrándult az arca amikor valami nem úgy sikerült, ahogy akarta.

De a gipsz ellenére ahogy én is ő is kapott más ajánlatot, de egyikőnk még csak fontolóra sem vette, pedig Audry egyértelműen tudtunkra adta, hogy nem lenne ellenére ha mindkettőnkkel lehetne. Nekem ezek túl nyitott dolgok voltak, a mi múltunkkal ezt nem tudtam volna elviselni. Ehhez és túl féltékeny voltam. Max pedig csak engem akart. Mondta, éreztette, aztán eljutottunk az éjszakának egy olyan pontjára ahol minden más megszűnt körülöttünk. Szerelmesen gabalyodtunk egymásba. A zenekar hangja édesen ölelt minket körbe, apró érintések voltak már csak, a szemének lángolása, felért minden mással. Az ajkaimon simított végig az ujjával, és olyan kábulatban nézte, hogy különlegesnek éreztem magam. Egész éjszaka úgy éreztem hogy az vagyok mert Maxnek nem létezett rajtam kívül senki. Beszélgetett másokkal is Audryval, idegen lányokkal de a lángoló pillantásait csak én kaptam. Ez sok kétséget és bizonytalanságot elsimogatott bennem. Csak néztem őt, és a szívem szerelmesen kalimpált, nem tudtam betelni vele, szerettem a hangját amikor beszélt hozzám, a gondolatait, az érzéseit, mindent amit önként felajánlott. Felrémlett a múlt a hibáink, az amit én vétettem, és már nagyon bántam, hogy nem adtam meg a lehetőséget, hogy önként nyíljon meg nekem. Vajon megtette volna? Ha nem okozunk egymásnak annyi fájdalmat, ha nem szenvedünk olyan sokáig a másik hiányától, vajon akkor megengedte volna, hogy megismerjem a legbelsőbb gondolatait?

-Hol jársz? - kérdezte szelíden közben megcirógatta az arcomat.

- Kicsit elkalandoztam. - vallottam be.

-Untatlak? - húzta vigyorra a száját, ő is pontosan tudta hogy nem emiatt.

-Rólunk gondolkoztam. Hogy jutottunk el idáig...

- Idáig? - kérdezett vissza.

Kicsit közelebb csúsztam hozzá, túl soknak ítéltem a köztünk lévő távolságot.

-Olyan sok minden volt, de most annyira jó, annyira akarlak téged! Most nem arra gondolok! - tettem hozzá gyorsan, mert a szeme pajkosan csillant, a szája szegletében pedig olyan csábító mosoly görbült, ami miatt az előző kijelentésem kezdett veszteni a határozottságából. - Mindig is nagyon akartalak, de olyan sokat bántottuk egymást.

-Annak már vége, kérlek ne hánytorgassuk fel újra. - mondta fájdalmasan sóhajtva.

-Igen tudom, nem is azt akartam, csak el szeretném mondani, hogy valószínűleg rajtad kívül soha nem leszek képes mást szeretni. Ami köztünk van az valami igazi, nem? Én legalábbis úgy érzem. Tudod, hogy a sok bántás között, azért mindig vágytunk egymásra. Én mindig azt akartam, hogy legyen minden a régi.

-Mert mi összetartozunk Kora. Bármi történt is nekünk mindig csak egymással lesz jó.

-Az lesz, Max!

-Remélem ezt majd a szüleid is megértik. - az arca most egészen elszomorodott. Ez a kérdés még fájt neki. Egy kicsit nekem is.

-Lehet kell majd nekik egy kis idő, de ha látják, hogy boldog vagyok veled, akkor ők is elfogadják majd, hogy nekünk így a legjobb.

-Nem akarom, hogy utáljanak. - vallotta be és olyan őszinte szemekkel nézett rám, hogy a szívem teljesen összeszorult tőle.

-Nem utálnak téged, de ha így is lenne nem számít amig én szeretlek téged.

-Számit, Kora. - az ujja újra végig simított az arcomon. - El foglak venni, és azt szeretném ha ez őket is boldoggá tenné, nem csak minket. - jelentette ki.

-Miről beszélsz? - nevettem, erre ő is elmosolyodott és egy leheletnyit ő is még közelebb araszolt, már olyan közel voltunk hogy a lehelete melegítette az arcom.

- Te is tudod, hogy így lesz. A feleségem leszel.

A szavai, a merészsége, teljesen zavarba hozott. Én soha nem játszottam még ezzel a gondolattal. A legmerészebb gondolatom kettőnkkel kapcsolatban is csak az volt, hogy együtt élünk, hogy úgy leszünk ahogy most, és évek múlva is ugyanígy szeretjük majd egymást.

-Nem szándékozom férjhez menni a közeljövőben. - szögeztem le, mosolyogva. Csak, hogy tompítsak a határozottságán, de hihetetlenül izgatott lettem miatta, hogy ő ilyeneken gondolkozott.

-Nem érdekel, hogy mikor, mert életem végéig szeretni foglak!

Most már felelnem kellett és ezúttal a szó nem lehetett elég, hogy kifejezék azt az erős érzelmet, felindultságot amit benem keltett.

Szerettem, imádtam, az övé voltam, minden féle eskü vagy fogadalom nélkül is. De szerettem volna egyszer, majd, hogy tényleg minden formában az övé lehessek és ő az enyém.

A szám kétségbeesve tapadt az övére, és úgy csókoltam, mintha az életem múlt volna rajta. Talán így is volt. Nem tudtam nélküle létezni. Mintha mindig is csak egy fél lettem volna és csak vele lettem vola egész, mintha a dolgoknak mindig csak együtt lett volna értelmük. Elszakadtam a forró édes és kívánatos ajkaitól.

-Mihez való az a kulcs? - kérdeztem hirtelen.

- Olyan dolgokhoz, amik most fognak következni, amiket csak magunknak akarunk. Nincs mitől tartanod, élvezni fogod. - mondta komolyan, és a hangjában olyan feszültség vibrált, ami erősen hatott rám.

Perceken belül egy szobát nyitott az a kulcs, valóban olyan dolgok következtek amiket nem akartam megosztani mással. Szeretkeztünk, és ezt a gyönyörűséget, örökre csak magamnak akartam. Csodálatos élményeket kaptam tőle, egy hihetetlen éjszakát, szerelmet, szenvedélyt és tiszta reményeket, hogy az elkövetkezendő életünk is ilyen szép lehet.

Biztos voltam benne, hogy lesznek még nehéz időszakok, a családunk, a barátaink megbékítése, az hogy elviseljük egymás rigolyáit, de abban is biztos voltam, hogy most már Maxel maradok. Mert csak őt tudom igazán szeretni, mert ennek így kell lennie, mert ő hozzám tartozik.

*

Vége