-Akkor... Kellemes ünnepeket! – mosolygott rám Anna, mielőtt kivonszolta a bőröndjét az ajtón.

-Köszönöm! – mosolyogtam vissza. – Neked is kellemes ünnepeket!

Anna még tegnap tett egy pici csomagot az ágyamra, amiben volt egy narancs illatú gyertya és egy kis csokoládé. Aranyos lány volt, örültem, hogy ő lett a szobatársam és nem valami Izzy féle.Én egy nagy csomag hajgumit ajándékoztam neki, mert mindig azokat kereste.

Miután elment haza a vakációra én is felhívtam anyuékat. Most már nem halogathattam.

-Szia Kora! – szólt bele anyu.

-Szia! Hogy vagytok.

-Mi jól és te? – érkezett a kimért válasza, de már nem volt annyira feszült mint legutóbb.

-Én is. – hazudtam. Igazából ennél nagyobb hazugságot nem is mondhattam. – Most kollégiumban vagyok.

-Természetesen tudok róla. – közölte. – Azt hitted, hogy nem fognak értesíteni ha beköltözöl.

Őszintén? Igen, azt hittem...

-El akartam mondani, csak a múltkori után...

-Ez a te életed, nem szólunk bele. – mondta, és ezzel jobban meglepett mint azzal, hogy tud a kollégiumról.

-Mikor jössz haza? – kérdezte.

-Kedden, még egy pár napot maradok, van még egy kis elintéznivalóm. -ez hazugság volt, mert csak minél később akartam elindulni, hogy elódázzam azt a beszélgetést ami Maxről és rólam fog szólni. Minél kevesebb napot vagyok otthon annál kevesebb lehetőséget adok nekik, hogy kioktassanak.

-Rendben. Mindened megvan?

-Persze. – mondtam ami nagyjából igaz is volt.

-Jól van Kicsim akkor kedden találkozunk, most le kell tennem.

-Rendben. Szia anyu!

-Szia Kora!

Ez könnyebben ment, mint gondoltam de sejtettem, hogy ezután jön még csak a neheze. Mindegy addig még van pár napom.

Felöltöztem és elindultam, hogy vegyek valamit Mirának és a családjának amiért náluk lakhattam. Az épületből kilépve hátrahőköltem mert egy fickó füst felhőket eregetett. – Itt nem lehet dohányozni. – közöltem, mire felém fordult én meg komolyan megijedtem.

Vince volt az a Catből. Ugyan, csak egyszer találkoztam vele, Max tudta hogy félek tőle ezért nem nagyon erőltette a közös időtöltést, de azt az arcot nem felejtem el.

Mi a francot kereshet itt...

-Elnézést! – mondta szabadkozva majd rögtön elnyomta a cigit a cipőtalpán.

Volt egy sejtésem, hogy miattam van itt, ami egy kicsit sem volt megnyugtató tény számomra, de abban nem voltam biztos hogy ő felismert volna.

Amilyen gyorsan csak lehetett elsiettem mellette, és megcéloztam a parkot de alig pár lépés tettem meg, utánam szólt.

-Ne haragudj, te vagy Kora igaz? – nem volt fenyegető a hangja én mégis ledermedtem. Akár kedvesnek is mondtam volna, ha nem rázott volna ki tőle a hideg. Nyeltem egyet és megfordultam.

-Igen, én vagyok.

- Én meg Vince vagyok, Max Rowe egyik barátja.

- Igen, tudom, egyszer már találkoztunk.

- Tényleg? Nem rémlik a találkozás…- mondta elgondolkozva.

Gondolkoztam, hogy lehetne finoman közölni hogy nem csodálkozok rajta, éppen akkor verte szét egy fickó arcát.

- Ümm… Akkor voltam ott amikor az a pasas késsel esett a másiknak… - ebből csak sejti melyik esetre gondoltam. Reméltem azért nem volt túl gyakori az ilyesmi.

- Basszus, akkor te is ott volttál?

Bólintottam.

- Lenne egy pár perced?

- Miről lenne szó?- kérdeztem gyakorlatiasan.

Már valahogy elillant belőlem a kezdeti félsz, egész normális pasasnak tűnt, de azért sose lehet tudni.

- Maxről. - mondta egyenesen. – Ígérem nem rabolom el sok idődet, csak pár percet kérek…

- Nekem már semmi közöm Maxhez. Nem tudom van-e még miről beszélnünk.

- Attól tartok, hogy van. Csak hallgass meg, jó?

- Jól van, rendben. – sóhajtottam, de tényleg nem hittem, hogy van még miről beszélnünk, ha Max lesz a téma.

 - Sétálunk? – kérdezte és a park felé tárta a karját.

Elindultunk ő meg belekezdett. -  Valójában azért vagyok itt hogy kérjek valamit.

Kicsit megtorpantam majd kérdően felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- Beszélj Max-el!

- Mégis miről? – kérdeztem cinikusan nevetve. – Nem igazán vagyunk beszélgető viszonyban.

- Igen tudok róla, és figyelj, nem is azt kérem, hogy jöjjetek újra össze csak mondd meg neki hogy kezdjen magával valamit. Én már rojtosra koptattam a számat de egyik fülén be a másikon ki, és ha ezt amit most csinál még sokáig folytatja, akkor el fogja szúrni az egész életét.

- Miért? Mit csinál most?

- Pfff… - fújta ki a levegőt, azután válaszolt. – Iszik, mint a gödény és egész nap tombol. Ezen kívül semmit.

Fájt ezt hallani, iszonyatosan haragudtam rá, de nem akartam neki rosszat. Emlékeztem még rá, mennyire kiakadt, amikor hálaadáskor beállított az apja.

- Nem hiszem, hogy én nagyon tudnék hatni rá… - mondtam szomorúan.

- Én szerintem, meg te vagy az egyetlen aki tud!

- A barátait kérdezted már?

Most Vince torpant meg és keserűen elnevette magát.

- Azok nem barátok. – mondta tömören, de ebben egyet kellett értenem. – Max nem könnyű eset, és hát időnként úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett seggfej, túl nagy a pofája, és túl sok hülyeséget csinál… De, olyan ember akinek megtisztelő a barátjának mondani magam…

- Nézd Vince, értem mire akarsz kilyukadni. És pontosan tudom milyen Max nekem ezzel nincs is bajom, azzal viszont igen, hogy nem tudok megbízni benne. És ezt ő is megérti, mert egyszer pont ezért szakított velem.

- Én viszont megbízom Maxben, azokban a srácokban viszont nem, akik a buliján ott voltak. – Vince sokat mondó tekintettel nézett rám. -Ne haragudj, hogy ezt szóba hozom, biztos nem a kedvenc témád, de honnan veszed, hogy tényleg lefeküdt azzal a lánnyal?

- Túl sok volt az árulkodó jel… Amit Izzy mondott, és ahogy Max viselkedett utána… Egyszer sem tagadta, hogy…

- Értem. Nem tudom melyik volt a legmérvadóbb indok, de Izzy csak egy féltékeny…

- Ribanc. – segítettem ki, mert láttam, hogy nagyon keresi a szavakat. Vince elmosolyodott majd elismételte.

- Igen egy ribanc, nem adnék túl sokat a szavára. Maxnek fogalma sincs mi történt, de ha engem kérdezel, semmi.

- Nem voltál ott, nem tudhatod. – vágtam rá. Azután sóhajtottam. Furcsa volt egy idegennel megbeszélni az életem legsötétebb időszakait.- Max csak azért is végig kefélte az egész iskolát, hogy engem bántson vele… Valahogy nehéz elhinni, hogy most nem tette volna meg.

- Ő nem akar bántani téged! – Vince is sóhajtott. – Nem fogom mentegetni, tényleg egy fasz. De oka van annak, hogy miért ilyen. Sérült a lelke, és ezek a sérülések sokszor furcsa dolgokat produkálnak. Nem mondanám, ha nem tapasztaltam volna a saját bőrömön. Nem minden ember gyógyul egyformán, és nem is mindenki képes egymaga a gyógyulásra. Én csak arra kérlek, hogy egyszer beszélj vele! Döntsd el te, hogy ér-e ennyit neked. Egy beszélgetést.

- Nem tudom Vince, hogy mit mondjak… Nekem most magamra kell gondolnom, nem Maxre.

- Megértelek, és köszönöm, hogy meghallgattál. – mondta lemondóan. – Akkor minden jót Kora! Kellemes Ünnepeket! – mondta búcsúzóul.

Miközben én is elismételtem a jó kívánságokat, iszonyatos lelkiismeret furdalás telepedett rám.

Ez rohadtul igazságtalan volt! De annak örültem, hogy Maxnek legalább van egy igaz barátja. Még ha egy kicsit félelmetes is néha.

Egésznap emésztettem a beszélgetést, és nem tudtam szabadulni tőle, hogy esetleg csak az állítólagos barátai keverték meg nagyon a dolgainkat. Miért tették volna? Kinek lett volna az jó, ha mi így végezzük?

Elintéztem a bevásárlást, a szobámban szépen becsomagoltam az ajándékokat. Csinosan felöltöztem azután Miráékhoz indultam, akik vacsorára vártak.

De egyfolytában Max járt a fejemben, hogy most otthon van és ki van borulva, hogy szomorú… De hát én is az voltam. Sok minden felötlött bennem a bizalom, a szerelem, meg az, hogy mindketten sérültünk már.

Egy időre viszont megfeledkeztem róla, Miráéknál akkora volt a sürgés forgás, hogy egy pillanatig sem szomorkodtam. Már a lépcsőházban terjengett a finom karácsonyi fűszeres illat, ami akár mennyire is borongani kívántam, csak szép emlékeket idéztek. És engem hamar el is ragadtak a kellemes élmények. Átadtam az ajándékokat, aztán beszélgettünk, nevettünk, még vacsora előtt sütit csentünk, jó volt náluk. Szerettem az egész családot. Egyszer, ha majd újra minden a régi lesz otthon egyszer szerettem volna én is elhívni magamhoz Mirát.   

Vacsora után még beszélgettünk, aztán Gilli félre hívott a szobájába, ami egy rövid időre az én szállásommá is vált.   

- Kérdezni szeretnék valamit. – mondta.

- Igen?- néztem nagyon figyelmesen rá.

- Miért szakítottatok Maxel? 

Huuu…. túl sok ma a Max téma…

- Mira nem mondta el? Nem erről beszél mindenki?

- Nem kérdeztem, szeretem az értesüléseimet első kézből kapni. Elmentem Maxhez is, hogy beszéljek vele, de éppen eljátszotta a hattyú halálát, szóval nem sokra jutottam vele.

Ezen nevetnem kellett, igen ez rá illett arra amit Vince is mondott róla.

- Azt hittem Izzy, már mindenkinek eldicsekedett vele.

- Én nem tudok semmiről…

- Max buliján lefeküdtek.

Gillian ráncolta a homlokát és valamit nagyon nem értett.

- Ezt ki mondta?

- Lényegében Izzy… - mondtam, nem akartam a többi dologba bele menni azért annyit még hozzá tettem: - A karkötőjét megtaláltam a hálónk…- gyorsan kijavítottam magam- Max hálószobájában.

- Az a rohadt kurva!- szaladt ki Gillian száján, de nem tűnt úgy, mint aki nagyon vissza akarná szívni.  

- Hát ebben egyetértünk…

- Nem basszus! Max nagyon nem feküdt le vele azon a bulin! Sőt még le is pattintotta! – felelte felpaprikázva

- Mi? Ezt honnan veszed?  - kérdeztem izgatottan.

- Mert én is ott voltam.  Max durván részeg volt, és Izzy rá akart mászni, elég undorító volt, Max meg közölte vele, hogy ha mindig úgy viselkedik, mint egy ribanc akkor soha senki nem fogja másképp kezelni.    

- Max tényleg ezt mondta?

- Igen, igaz kicsit lassabban, de ezt.

- És biztos hogy nem feküdtek le?

- Tutira nem!

A szívem öröm táncot járt a mellkasomban!

- És a karkötő?  - kérdeztem egy kicsit visszazökkenve.

- A hálótokban mi aludtunk akkor, Izzy , meg én Ruthal a barátnőmmel. Ő egyébként Dave húga.

Áhháááá…. Ezzel most sok minden értelmet nyert.

- Izzy egész éjszaka azokkal a rohadt karkötőkkel csörgött, én mondtam neki, hogy vegye le, különben levágom a karját. Biztos az egyik elgurult vagy ilyesmi…- rántotta meg a vállát.

Ez elég hihető magyarázatnak tűnt, végülis az éjjeliszekrény mellé esve találtam rá. A szívem zakatolt, és azzonnal indulni akartam hozzá.

Megdörzsöltem az arcom és minden csapongó gondolatot a helyére raktam.

- Annyira köszönöm, hogy ezt elmondtad! – hálálkodtam neki.

- Igazán nincs mit. Valahogy éreztem, hogy bűzlik a dolog annyira kussolt mindenki…

- Szerinted a szüleid megharagudnának, ha én most elmennék?

Gilli nevetni kezdett.

- Dehogy butus! Menj ha menned kell!

Futtában pusziltam végig mindenkit, és búcsúztam Mirától, majd lerohantam és fogtam egy taxit mert minél előbb nála  akarta lenni.

A liftben álllva, már szinte remegtem az izgalomtól, és a boldogságtól. Az ajtóig futva tettem meg az utat, aztán vadul nyomni kezdtem a csengőt és felváltva kopogtattam. Egy örökké valóságnak tűnt mire meghallottam bentről a hangját, ami nem kifejezetten volt elragadtatva a késői látogatótól. Úgy káromkodott, ahogy még nem hallottam, aztán feltépte az ajtót a következő szavakkal.

- Mi a büdös franc van már megint?!- ahogy meglátott egyből visszavett egy lépést hátrált. – Kora?

- Jézusom! Hogy nézel ki? – megdöbbentem, így még sosem láttam az arcán több napos borosta, a szemei beesve, talán egy kicsit le is fogyott bár a sok szőr miatt ezt nem tudtam jól megítélni.

- Mit akarsz itt? – kérdezte, és a hangsúlyában éreztem, hogy próbál hűvös maradni, de nem igazán megy neki. Örült nekem!

 - Bemehetek?

Max tétovázott.

- Nem kéne… - felelte.

- De akarok. – mondtam határozottan.

Gondterhelten beletúrt a kicsit már zsírosodó hajába, de továbbra sem tágított az útból.

- Minek jöttél ide?

- Mert beszélnünk kell.

- Menj el. – mondta beletörődötten. – Már rég otthon kellene lenned a családoddal, Adammel…

- Már semmi közöm Adamhez. – mondtam megrökönyödve. Oké hogy mindenki ezzel bombáz, na de azért pont neki nem kéne.

- Pedig az lehet hogy jobb lenne.

- Mi van? – kérdeztem hitetlenkedve.- Ha ilyen bunkó vagy lehet hogy tényleg ezt kéne.

- Ezért jöttél, hogy lebunkózz? Akkor ez meg is volt, most már elmehetsz!

- Te tényleg… Azt akarod, hogy vissza menjek Adamhez?

- Azt. –felelte közönyösen.

Ezzel rendesen kivágta a biztosítékot nálam.

- Jól van Max. Ha ezt akarod…  Adam tényleg egy fantasztikus srác, és tudom, hogy még mindig szeret. Biztos nem fog nemet mondani, ha azt mondom majd, hogy kezdjük újra! – fel akartam idegesíteni, és láttam, hogy elszakadt nála a cérna.  de arra nem számítottam hogy mennyire kiakad ezen.    Mérgében vagy háromszor beleütött az ajtófélfába. Azután fújtatva nézett rám.

- Hogy ezt akarom-e?! Úgy nézek ki?! Mint aki azt akarja, hogy más férfi karjaiba rohanj? – az indulat fűtötte és csak úgy kiszakadtak belőle a szavak. – Minden átkozott férfit gyűlölni fogok, aki hozzád ér! Mert nem én leszek. De most elmondom utoljára, hogy menj el, mert többet már nem akarlak bántani!Menj és keress magadnak valakit, aki szeret.

- Már találtam csak túl nagy seggfej hozzá, hogy felfogja!

Max tényleg nem fogta fel, illetve úgy láttam, hogy küzd a szavaim értelmezésével. Mivel úgy tűnt ezzel egy időre hatástalanítottam a mellkasának támasztottam a tenyeremet, eltoltam az útból, majd bementem a lakásba.  

Bent újabb döbbenet fogadott. A berendezésből alig maradt valami, a tévé betőrve még mindig a falon lógott a polcok üresek, a ruhái szanaszéjjel, üvegek borítják az egész asztalt. És olyan szag volt mint a Catben, mint amikor először beléptem. Nagyon dühös lettem rá, hogy így hazavágott mindent. A gyönyörű lakását, amiért másnak egy életet kellett küzdenie.

Rohadtul nem érdekelt, hogy tetszik-e neki, de elkezdtem kiborogatni az italokat, az üres üvegeket meg egy szemetes zsákba dobáltam. De nem szólt semmit csak némán figyelt.

- Nyisd ki az ablakokat, mert megfulladok itt! – utasítottam ő meg szó nélkül eleget tett a kérésnek. Arra kaptam fel a fejem, hogy felszisszent, amikor megpróbálta elfordítani az ablak kilincset, de végül megoldotta.

Leszedtem az összes üveget, letöröltem az asztalt, majd Maxhez léptem. Bánatos kiskutya szemeket meresztgetett rám.

- Mutasd a kezed! – kértem most már kicsit gyengédebben.

- Semmi baja, - felelte és elhúzta tőlem. Olyan szúrósan néztem rá, hogy jobbnak látta, ha mégis felém nyújtja. Első ránézésre biztos voltam benne hogy eltört, véres volt és lila, és a kézfeje kezdett feldagadni.

- Ezzel be kell menni a kórházba. – néztem rá aggódva.

- Teszek rá jeget és holnapra semmi baja…

- Na jó ebből elég volt! Hol a kocsi kulcs?

- Mondom, hogy semmi baja! A francba már! – ellenkezett.

- A kulcsot! – mondtam eltökélten és tartottam a kezem.

Max puffogva és szem forgatva átkutatta a kabát zsebét, persze a bal kezével, mert a másikat láthatóan nem tudta használni.

- Majd én vezetek… - közölte.

- Aha, egy ablakot nem tudtál kinyitni, de a sebváltóval biztosan boldogulnál. Egyébként is bűzlesz az alkoholtól, te, így, rohadtul nem fogsz vezetni!

- Most nem ittam, és sosem veszélyeztetnélek!- mondta felháborodva.

Ezt elhittem neki, de törött kézzel akkor sem fogja tudni a sebesség váltót használni.

- Rendben Max, ha el tudod fordítani a kulcsot a kocsiban, a jobb kezeddel, akkor vezethetsz.

Persze, hogy nem tudta! Szitkozódva ült át az anyós ülésre, aztán egész úton nem szólt hozzám, azt hiszem szégyellte magát. Jól is tette, haragudtam rá. De ez a harag már egész más milyen volt, ez a harag boldoggá tett.