Miután kisírtam a lelkemet is, el akartam kérni a kulcsokat a lakáshoz.

Mira anyukája azonban, szomorúan közölte, hogy azokat már elküldte a nagyiméknak.

Álltam és néztem ki a fejemből, mert azt sem tudtam, hogy most mi a fenét, csináljak.

- Gillian most még két hétig New Yorkban lesz, addig elalhatsz a szobájában. – mondta Mira anyukája. – Aztán meg kitalálunk neked valamit! – szorította meg a vállaman gyengéden, de bíztatóan.  

- Azt hiszem, elkezdem intézni a kollégiumot. – közöltem sóhajtva az elkerülhetetlent.

- Nem szeretnél beszélni a szüleiddel, vagy a nagyszüleiddel a lakás ügyében?

Sóhajtva megingattam a fejem.

- Nem. Már az elég rosszul jött ki, hogy Maxhez költöztem... Biztos hogy nem engednék, könyörögni meg nem akarok...

Nem sokára úgy is haza kell mennem az ünnepekre akkor úgyis el kell nekik mondanom mindent.  

- Jól van Drágám, te tudod. - mondta majd megsimogatta a karom.

Nem tudtam, de nem akartam bevallani nekik, hogy tévedtem. Magamnak sem akartam bevallani, hogy az életem amiben hittem, amit imádtam semmivé lett.

Nulláról kellett kezdenem megint és még fogalmam sem volt hogyan kellene nekifognom. Nem éreztem magamban erőt csak a síráshoz, és azt sem éreztem úgy, hogy segítene bármin. Azt akartam, hogy megint minden a régi legyen. Maxet akartam.

Azt hittem, hogy miután elmentem keresni fog. Hogy majd hív, vagy legalább üzenetet ír, hogy bocsássak meg, de semmi.  Nem lett volna értelme, de vágytam rá, hogy még fontos legyek neki. Mintha  ez felülírhatta volna amit elkövetett.

Volt bennem egy nagyon halvány reménysugár arra, hogy nem feküdtek le. De az a pillantás amivel rám nézett, az hogy nem keresett, mind az ellenkezőjét sugallta.

Nem tudtam tagadni, hogy szeretem, pár óra alatt nem lehet kiszeretni valakiből akkor sem ha már sokadjára törte össze a szívem. De milyen jövőnk lett volna ezután. Mi lett volna abból a sok szép reménnyel, amit eddig dédelgettem, amiről azt hittem az ő fejében is megfordultak. Hogyan bízhatnék a közös jövőnkben, ha benne sem tudok többé megbízni.

Végül nekem Max mindig csak egy ábránd kép marad, úgy mint annak idején Black, valahogy mindig jobbnak hiszem, mint aki.

Az első hét után már kicsit jobb lett. A megbeszéltek szerint elhoztam a holmimat a lakásáról, ő nem volt otthon csak Tim, ő és Mira segítettek összepakolni mindent.  Belül erőlködve tartottam vissza a sírást, miközben odaadtam a kulcsokat és utoljára kiléptem az ajtón, aminek a túl oldalán valaha a legboldogabb napokat töltöttem.

Max nem járt be az egyetemre, legalábbis én nem láttam, ami nekem megfelelt, mert nehezebb lett volna, ha mindig belefutok.

A két hét amit Miráék jóindulatának köszönhetően nem a híd alatt kellett töltenem, felnyitotta a szemem, hogy túl sokat támaszkodom másokra, és meg kell erősödnöm. Nem akartam, hogy folyton az áldozat szerepe legyen rám osztva.

Kiharcoltam magamnak egy kollégiumi helyet, egy Anna nevű lány lett a szobatársam. Nem beszélgettünk sokat, de nem is zavartuk egymást. Amennyit csak lehetett, a könyvtárban voltam és tanultam, hogy lekössem a szabad gondolataimat, amik végül mindig a síráshoz vezettek.

Aztán elkezdtem tervezni, hogy mit is fogok mondani anyuéknak, és előre erősítettem magam, a sok én megmondtamra, és arra a sok fájdalmas sajnálkozó pillantásra, amiket már most gyűlöltem.  

Még mielőtt hazautaztam volna Mira elrángatott egy buliba, ahol összefutottunk a tesójával Gilli-vel is.  Nem volt kifejezetten buli hangulatom, de jó volt kiszabadulni, egy kicsit elengedni magam.

Inni akartam, táncolni, elfeledkezni mindenről ami… aki bántott.

Nem voltam még night klubban, de most tetszett. Túl sok inger ért túl hangos volt a zene túl sok ember volt, hogy én csak egy jelentéktelen legyek közöttük.

A harmadik feles után, már Mirával táncoltunk nem törődve semmivel. amikor elfáradtunk leültünk egy asztalhoz, amihez hamarosan két koktél érkezett.

- Ezt az a két úr küldi. – mondta mosolyogva a felszolgáló lány, aki egy nagy kerek tálcáról elénk rakta.

      Ismerősek voltak a fiúk, az egyetemen már biztos láttam őket. Mindketten jóképűek, sportosak az az ing-zakó típusú srácok voltak. Őszintén nem is tudom azok milyenek, mert nekem mindig farmer- pulcsi típusú fiúim voltak. Ahogy rájuk néztünk mosolyogtak és megemelték a poharukat.

- Ezt illik elfogadni nem? –nézett rám Mira.

- Azt hiszem. – mondtam, majd mi is visszamosolyogtunk rájuk.

Nem tudom mi az etikett ilyenkor, úgyhogy csak eliszogattuk az italunkat, ami a három feles után lórúgásnak hatott.   

Aztán a fiúk lassan az asztalunkhoz szivárogtak. Hát gondolom ez normális nyilván ismerkedni akartak.

- Helló Hölgyeim, leülhetünk? – kérdezte a magasabbik, akinek félhosszú hullámos haja volt, és magamban a Scott Stapp-re  a Creed énekesére emlékeztetett.

- Csak tessék. – tárta a karját Mira az üres székek felé.

Bemutatkoztak, a magasabbikat Martinnak, az alacsony vöröses hajú srácot pedig Billnek hívták. Beszélgettünk, elvoltunk, nem voltak tolakodóak, de észrevettem hogy Martin nagyon odafigyelt rám. Nem azzal volt a bajom, hogy valaki figyelt rám, az általában nem zavar, azzal volt bajom, hogy tudtam, hogy ez mit jelent.

Nem volt nagy gyakorlatom a flörtölésben, ami most nagyon rosszul jött, mert szerettem volna megmaradni a biztonságos határon belül. Nem volt ellenemre hogy beszélgessünk egy pár célozgató megjegyzést le is csaptam, de nem tudtam mennyire kell kedvesnek vagy tartózkodónak lenni ahhoz, hogy ne bántsam meg, illetve hogy ne is próbálkozzon.

A második koktél után elhatároztam, hogy többet nem iszom, mert olyan szinten lüktettem belül amit ülve már nem bírtam. Kértem Mirát, hogy táncoljunk még, hogy kicsit tisztuljon a fejem. Nem csak Mira jött hanem a fiúk is ami az alkohol ellenére is feszélyezett. Mira jól el volt Billel, egy kicsit össze is melegedtek. Nem igazán táncoltam, csak ringatóztam, Martin mellett nem mertem. És kicsit meg is ijedtem, hogy rám fog mozdulni. Nagyon nem szerettem volna, és menekülési útvonalat kerestem.

- Mindjárt visszajövök. – mondtam és a mosdók felé rohantam.

A mosdó ablakán hűvös levegő áramlott be ami nagyon jól esett. Ittam vizet a csapból majd egy kicsit megmosakodtam. Erőt gyűjtöttem, aztán amikor úgy éreztem túl sok időt voltam kint, visszaindultam.

Kerestem őket a tánctéren, aztán az asztaloknál készen állva a folytatásra. Azonban arra a fekete tekintetre, ami most az enyémhez kapcsolódott, arra nagyon nem voltam felkészülve! Max az idióta haverjai társaságában ült az egyik asztalnál, és mereven engem nézett. El sem tudtam képzelni mi járhat a fejében, de  én teljesen ledermedtem arra a pár másodpercre, amíg figyeltük egymást. Aztán kizökkentve oldalról Mira karolt belém és az asztalunkhoz húzott. Közben a gyomrom az idegességtől már remegni kezdett.

- Jól vagy? Sokáig voltál kint.- kérdezte aggódva.

Már mondani akartam, hogy ebben a pillanatban baromira nem vagyok jól, és hogy itt van Max, de itt voltak a fiúk is, és nem előttük akartam kiteregetni a bonyolult magánéletemet.

- Jól vagyok csak kellett egy kis levegő. – mondtam helyette mosolyogva.

Időközben a fiúk megrendelték a következő kört, ami már éreztem, hogy baromi sok lesz. Elfogadtam, de éppen csak belekortyoltam.

 - Minden oké? Feszültnek tűnsz…- mondta Martin és közben megsimogatta a kezem.

Reflexből húztam vissza magamhoz, amiből szerencsére értett, de továbbra is fürkészve figyelt.

- Minden rendben, tényleg! – mosolyodtam el, majd bedobtam valami témát csak hogy még véletlenül se én legyek az.

Szerencsére a tanárok hülye szokásain mindig lehet rágódni, ezért rá is haraptak.

Közben sulykoltam magamba hogy valószínűleg ez elő fog fordulni még néhányszor hogy összefutunk valahol. Egy városban élünk, egy egyetemre járunk, ez elkerülhetetlen. Ő is éli az életét én is, ez így van rendben.

Nem volt rendben.Baromira semmi sem volt rendben, de mégis ezt kellett elhitetnem magammal.

Újra táncolni invitáltam a társaságot, tudtam, hogy a táncparkettre Max sosem tévedne. Az asztaloknál kevésbé, de ott biztonságosnak éreztem.

Az a feszültség amit most Max irányába éreztem lazított azon ami miatt Martin közelébe feszengtem. Engedtem neki, hogy hozzám érjen tánc közben, csak a kezemet fogta meg amikor viccesen kipörgetett meg időnként a derekamhoz ért. Egy lassúbb számnál viszont magához húzott, nem annyira nagyon közel, mint ahogy Max húzott volna ha érezni akarta a testemet, a szívverésemet. De mégis elég intimnek éreztem, túlságosan is és nem tetszett. Szerettem volna elhúzódni de tartott, majd a fülemhez hajolt.

- Csak egy táncot, nem halsz bele, meglátod.  

Rossz érzés volt a leheletét a fülemen érezni, az illata sem olyan volt mint amit megszoktam, nem akartam vele lenni. Sőt egyre inkább szerettem volna már eltűnni innen és hazamenni. Aztán azt éreztem hogy Martin hirtelen eltávolodik tőlem, egy kéz markolt az ingébe és durván hátrataszította.

-Ne érj hozzá! – sziszegte mellettem Max, szinte vicsorogva.

Több érzés kezdett összeveszni bennem. Megijedtem, dühös voltam és ugyanakkor egy kicsit hálás is. Leküzdve a többieket a dühöm került ki győztesen.

-Mi a fenét csinálsz?! – ripakodtam Maxre.

Ő mintha most csak most eszmélt volna fel, szemeiben zavarral nézett rám.

-Rád mászott! – felelte ingerülten.

-Elintézem egyedül is kösz! – vágtam oda majd mind kettőjüket ott hagyva az asztalunkhoz rohantam. Összekapkodtam a cuccaimat és feldúlva siettem ki a klubból. Minél gyorsabban minél távolabb tőle, ettől az őrülettől. Amikor az utcára értem tűnt fel mennyire nem vagyok önmagam, hogy mennyire nem vagyok ura a mozdulataimnak. Próbáltam egyenesen menni, de a kacskaringósnál jobban nem ment. A hideg levegő viszont kifejezetten jól esett.  Kapkodtam a lábaimat de még így is lassú voltam. Erős szoritás bilincselődött a csuklómra ami azzal a lendülettel vissza rántott, majd, rögtön a falhoz nyomott. Az otthon illata kúszott az orromba ami hirtelen annyira kellemes volt hogy becsuktam a szemem. Aztán megéreztem a sóvárgó sóhaját a számon. Rögtön kinyitottam a szememet, annyira közel hajolt, hogy csak egy kicsikét kellett volna, előre dőlnöm, hogy az ajkaink összeérjenek. A mellkasom vadul lüktetett, és nem bírtam szabadulni Max pillantása alól. Ami hol a szemeimbe olvadtak hol az ajkaim felé kalandozott. Éppen hogy csak lepergett a csókja ízének a gondolata a fejemben, az ajkaink már össze is tapadtak. Fogalmam sem volt mi történik, de nem kellet utat nyitnia a nyelvével, mert készséggel engedtem, Max dühös csókjának. Egy felelőtlen alkohol mámoros pillanatban engedtem neki, hogy megcsókoljon, bár arra nem mertem volna megesküdni, hogy az utolsó pillanatban nem én szüntettem-e meg, a köztünk lebegő csekély távolságot. Ami még ennél is felelőtlenebb volt, hogy magamnak pedig az érzéseket engedtem meg. Amit nagyon nem kellett volna.

Mire felfogtam, hogy a csók nem dühös volt, hanem szerelmes, éhes kétségbeesett, már harmadjára csókoltam vissza.

Édes Istenem... Harmadjára!

Elkábított, és elgyengített az emlékekkel keveredő szenvedély. A reményeim, a vágyaim, azok az érzelmek amiknek nem hogy most, de soha sem szabadott volna megkörnyékezniük. Aztán észbe kaptam, és komoly erőfeszítések árán ellöktem magamtól. Nem lehetek mindig gyenge, ha róla van szó. Leginkább vele szemben kellene inkább megacéloznom magam. Hogy ne érjen el hozzám! Hogy ne bánthasson.

-Mi a francot csinálsz?! - förmedtem rá dühösen.

Max remegő tekintettel hátra lépett, és úgy nézett rám mintha ő se értené mi történt.

Pedig egyértelmű volt a helyzet. Mindketten csillapíthatatlanul vágytunk a másikra.

Emlékeztetnem kellett magamat, erővel, hogy részeg vagyok, és az a sok gyengéd érzelem amik elöntöttek amiket még mindig iránta éreztem, holnap megint csak bántani fognak.

Max, megint csak bántani fog. Mert ő hosszú távon másra nem képes.

-Annyira hiányzol... – lehelte,  és a tekintetem elkalandozott azon a pára felhőn ami a szájából távozott. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre mennyire gyötrődődött, miközben kimondta. Mintha nem tűnt volna fel az milliónyi dolog ami az izzó tekintetében lebegett. Az elmúlt idő fájdalma, a magány, a sóvárgó vágy, a néma könyörgése.

Felidéztem, hogy egyszersem keresett, és ha most nem botlunk egymásba, egy szórakozó helyen, akkor valószínűleg ez a továbbiakban sem változott volna. Ha nem velem találkozik össze, más lányt csókol meg, azután visz az ágyába. Abba az ágyba ami nem rég csak a kettőnké volt, ahol nem rég csak mi ketten szerelmeskedtünk. Már ez a gondolat is szörnyen fájdalmas volt, hát még az, ami ez után következett. Hogy ezt csak én gondoltam így, mert odavitte azt a ribancot is.

-Nem érdekel Max! – feleltem neki határozottan. A szavaim erősek voltak, még ha nem is volt igaz. Ezt kellett mondanom. Valahol meg kellett húznom a határokat. Pedig mennyivel könnyebb lett volna engedni neki, hagyni hogy újra megcsókoljon... Talán kicsit vágytam is rá, akartam, hogy megtegye.

-Gyere hozzám haza, kérlek! – megint könyörgött, amit neked szívet tépő fájdalom volt hallgatni. Nem is tudom, hogy ezt hogy gondolta...

-Haza?! – kérdeztem felháborodva. – Hála neked, már nincs otthonom! Hogy kérhetsz ilyet?! Hogy lehetsz ennyire végtelenül önző?! Miért nem engedsz már el?! – kiabáltam, az utolsó mondatot sírva. Nem az fájt annyira, hogy haza hívott, hanem, hogy elrontotta, hogy már semmi sem lehet olyan, mint volt.

- Mert nem bírlak... – mondta lesütött szemmel.

- Elegem van ebből! Belőled! – hallottam a saját jéghideg szavaimat. – Többé nem akarlak látni! Nem akarom, hogy megint hazudj nekem! Semmit sem akarok tőled, csak, hogy békén hagyj! – mintha nem is az én szavaim volnának. Annyira ellentétes volt a csapongó kétségbeesett érzelmeimmel.

-Igazad van. – felelt Max és azzal egyidejűleg elhátrált. – Igazad van és sajnálom...

Néztem ahogy távolodik és közben még mindig azt akartam, hogy felébredjek ebből a rémálomból. Mert minden nap nélküle olyan volt mintha csak a valóság fakó utánzata lenne, egy ócska lidérces álom. De a valóságban a legnagyobb lidércem ő volt, aki soha nem hagyott nyugodni. Feldúlt, elrontott, és a legrosszabb, hogy képtelen vagyok gyógyulni.

Max már eltűnt, amikor Mira kabátba felöltözve rám talált. Csak egy másodpercig nézett, míg felmérte az állapotomat, ami a feltehetőleg lefolyt sminkemmel a zaklatott arcommal úgy nagyjából gyalázatos lehetett. Hozzám lépett és minden szó nélkül, komoly arccal, melegen átölelt. A barátságának melege nem hagyta kihűlni a szívemet.

Olyan gyengének éreztem magamat, túl sebezhetőnek, szánalmasnak, hogy ennyire befolyásolnak a körülmények. Hogy támasz nélkül még mindig nem megy...