Sóhajtva néztem a két bőröndömet, és azt a néhány dobozt, ami a ruháimon kívüli ingóságaimat tartalmazta. Izgatott voltam és egy kicsit szomorú. Nem a tény tett azzá, hogy Maxhez költöztem, hanem az apropója. Hogy a családommal kellett összevesznem miatta. Szerettem a szüleimet és fájt, hogy így kellett eljönnöm tőlük, hogy csalódtak bennem. Jót akartak de az életem jelenlegi állása az előzményeket is tekintetbe véve, annyira bonyolult volt, hogy csak én érthettem. Talán egyszer ők is megértik. Nagyon reméltem, hogy így lesz, mert sosem leszek teljesen boldog, ha ketté kell szakadnom.

-Azt hiszem szükségünk lesz még pár szekrényre. – állapította meg Max a csomagjaimat elnézve.

Éppen szabadkozni készültem amikor ő őszinte boldogságtól csillogó szemekkel nézett rám.

-Sosem éltem együtt még senkivel, ha bármi másra is szükséged van...-mondta egy kicsit zavarban. Nem sokszor láttam így de tetszett ez az oldala is. Édes volt.

-Most így hirtelen nem tudom, de ha lesz bármi akkor együtt elmehetünk megvenni. De... Azt hiszem minden megvan...

-Oké! – mosolygott és a bőröndöket be is vitte a hálóba. A mi közös hálószobánkba.

-A könyveimet kipakolhatom a könyves polcodra?-kérdeztem tőle, amikor visszajött.

- Persze! – felelte és elkezdte kiszedegetni és felpakolni őket. -Milyen volt a bulid? – kérdezte, miután az autós magazinjait egy másik polcra tette.

-Bulim? – kérdeztem epésen nevetve. – Még a torta előtt összevesztem mindenkivel, szóval a szobámban töltöttem várva, hogy egyszer csak elaludjak.

Max megállt a mozdulatban, úgy nézett rám.

-Egyedül voltál a szobádban, a 20.szülinapodon?-kérdezett vissza mintha csak még jobban szeretné rögzíteni a hallottakat.

-Tudod, említettem, hogy nem sikerült valami jól a találkozás az otthoniakkal... – viccelődtem.

-Jó, de azt hittem ez már az ünneplés után volt.

-Mindegy nem számít. Csak egy szülinap. Minden évben van belőle egy. És a tiéd hogy sikerült?

-Én eléggé berúgtam. – mondta, közben a könyveket rakosgatta. – Egy night klubba kezdtünk, aztán átjöttünk ide.

- Ahol a lányok rúdon tekeregnek? – kérdeztem vissza összeszűkített szemmel.

- Te a sztriptíz bárra gondolsz, bár itt is volt néhány elég alul öltözött bige... – gondolkodott el.

-Jó ezt hallani... – feleltem szúrósan, de ezen most nem akartam nagyon fennakadni. – És, hogy, hogy idejöttetek utána.

-A többség akarata, de kurva biztos, hogy több ilyen nem lesz!

-Miért? Nem élvezted a házigazda szerepét? – az egyik dobozból kivettem a maradék két könyvet.

- Igazából rohadtul idegesít, ha a családomon kívül bárki más, itt van.

Kérdőn néztem rá.

-Én nem tartozom a családodhoz. – hívtam rá fel a figyelmét.

-Dehogy nem. – nézett rám értetlenül. Azután egy lépéssel közelebb lépett és megcirógatta az arcom. - Te vagy a belső kör közepe.

Ez erősen megdobogtatta a szívemet, egyáltalán nem számítottam ilyen válaszra.

-Akkor a barátaid nem tartoznak a belsőkörbe? – érdeklődtem.

Max elgondolkozott.

-Csak Vince.

Elfintorodtam, egyszer találkoztam vele, és az nem győzött meg, arról, hogy meg kell ismerkednem vele.

-Pont Vince... – motyogtam az orrom alatt.

-Igen, pont ő...

-Oh! Várj már! Hogy tetszett az ajándékod?

-Ajándékom? Milyen ajándék? – kérdezett vissza semmiről sem tudva.

Létezik, hogy nem találta meg?

A hálóba rohantam és felemeltem a párnát, de már nem volt alatta.

Hova tűnhetett akkor? Vagy csak beugratott?

Felhajtottam a takarót de ott sem volt. Mondjuk mire számítottam? Hogy kimászott?

Aztán megtaláltam az ágy és az éjjeli szekrény közé esve.

Kihalásztam, még a vörös szalag is rajta volt amivel átkötöttem. A notesszel együtt egy vékony fém karperec is kigurult onnan.

Nem az enyém volt, enyhe émelygés fogott el, de megpróbáltam elhessegetni a gondolatot.

Lehet, hogy a nővére hagyta itt, vagy valamelyik korábbi barátnője, vagy milye.

Mondjuk pont most fejtegette, hogy nem szereti, ha más is idejön aki nem a belső körének a tagja.

Betettem az éjjeli szekrény fiókjába, azzal a gondolattam, hogy nincs miért aggódnom.

Megbízom Maxben.

Megigazítottam a szalagot és magammal vittem.

-Azt hittem megtalálod majd.... – mondtam,  majd átnyújtottam neki.

Max kicsit megilletődött amikor elvette. Mint aki nincs ajándékokhoz szokva.

-Köszönöm. – mondta, közben elkezdte a szalagot lehúzni róla.

-Csak apróság, de mivel a másikat nekem adtad... gondoltam jól jönne.

Max kibontotta, és megvizsgálta, az ujjait végig húzta a monogramján.

-Tetszik?

-Nagyon tetszik! – mosolygott rám.

-Tényleg?

Max mosolyogva bólintott, majd adott, egy könnyű csókot a számra.

-Köszönöm.

Visszamosolyogtam, és boldog voltam, hogy vele vagyok.

Max letette a nozeszt az asztalra, majd kipakoltuk a maradék dobozokat is. Aztán a hálóba mentünk, ő hozta magával az ajándékát is. Az ágyra heveredett és azzal babrált míg én feltöltöttem, azt az üres szekrényt ami korábban szabaddá tett nekem.

Meglepően hamar ment, bár nem volt olyan sok holmim. Csak az évszaknak megfelelő ruhákat hoztam otthonról magammal. A tanszereim egyelőre a bőröndben maradtak.

-Azt hiszem kész. – néztem rá sóhajtva.

Max kikelt az ágyból és a bőröndöket átvitte a kisszobába. Az üreset betette az egyik beépített szekrénybe.

-Ide, fog kelleni még egy íróasztal. – nézett körbe.

-Tudok tanulni a konyha vagy az ablak melletti kisasztalnál.

-Kivéve, ha én tévézek...

-Vagy inkább, ha itt lesznek a barátaid. De akkor majd bejövök ide.

-Nem jönnek át többet... Talán csak Vince, de vele tudok a Catbe is találkozni.

- Ha miattam... Akkor ez a te, lakásod... Nem kell...

-De kell, és már a miénk. Együtt lakunk itt. Tudom hogy nem szereted őket, nem fogom rád erőszakolni őket. Különben is mondtam, hogy nem örülök, ha idejönnek...

Kellemes melegség öntött el, amitől muszáj volt mosolyognom.

Együtt élek Maxel.

Boldoggá tett ez a gondolat, de leginkább ő, Max. A simogató gyengéd pillantásaival, azokkal amikkel soha nem illet mást, amiből tudom, hogy ami köztünk van, az különleges.

-És mi a helyzet Mirával? Ő átjöhet?-azt hiszem szerettem volna, ha néha megint velünk van.

Max nem válaszolt, de bólintott. Ennyi elég volt.

Már elégkésőre járt, mire elrendeztünk mindent, nagyon fáradt voltam. Lezuhanyoztam, majd az ágybabújtam.

Eszembe se jutott többet az a karperec, és azon sem törtem a fejem, hogy kerülhetett a hálószobába az ágy mellé. Egyszerűen elmélyesztettem a fiókba és ott hagytam a sötétben.

Jó volt minden reggel a közös ágyunkban kelni, együtt készülődni, reggelizni, majd az egyetemre menni.

Max szinte egyáltalán nem tanult, időnként olvasgatta a könyveit, de csak mint egy újságot.

Ehhez képest én időnként a tankönyveim fölé görnyedtem és kínkeservesen próbáltam magamba szívni a tananyagot. Ilyenkor nagyon irigy voltam Maxre, aki szinte mindent, elsőre megjegyzett.

Sokat gondoltam rá, hogy beszélnem kell anyuékkal.

Péntekre érett meg a gondolat és szinte rettegve tárcsáztam a számot. Max nem volt otthon, lement a boltba, de direkt így időzítettem, nem szerettem volna ha azt a beszélgetést ő is hallja.

A telefon kicsöngött, majd megszólalt benne anyu hangja. Nem volt mérges, vagy kimért, és ezért még nehezebb volt erről beszélnem.

-Szia Kora!

-Szia. A lakás miatt hívtalak... – kezdtem.

-Azt már megbeszéltük. – mondta tömören.

-Tudom, nem azért telefonáltam mert maradni akarok. – mondtam, most már egyre határozottabban. – Csak szólni akartam, hogy nem kell kollégiumot intéznetek, mert már kiöltöztem. A kulcsokat majd beadom a szomszédba, vagy ahogy rendelkeztek.

-Mi az, hogy kiköltöztél? Hova? – kezdett feszült lenni a hangja.

-Most Maxel élek, a lakásában.

Egy ideig csönd volt a vonal túlsó végén. Tudtam, hogy nem fog neki tetszeni, hogy kijátszottam őket. Mivel anyu továbbra sem tudott vagy akart mondani semmit, ezért tovább beszéltem.

-Nem kell aggódnotok, továbbra is tanulok...

- Kora. – szólt anyu nagyon lassan. – Amikor azt mondtuk hogy kollégiumba kell menned azt büntetésnek szántuk, a hazugságért.

-Nem is hisztek a büntetésben! – vágtam rá. – Sajnálom, hogy hazudtam, nem kellett volna. Tényleg rosszul érzem magam miatta, de a kollégium nem hiszem, hogy bármilyen jellem fejlődésben segíthetne. Tudom hogy nem akarjátok, hogy Maxel legyek...

-Igen, erre te hozzáköltözöl! – szúrta közbe idegesen anyu.

- De, - folytattam nyomatékosan. – Ez az én döntésem. Megbeszéltük a dolgainkat és... vele maradok.

-Nem tudom most mit vársz, erre mit mondjak? Azt sem tudom hol, rendes helyen vagy-e. Az engedélyünk nélkül költözöl hozzá... Most boldognak kellene lennem? Vagy örülni, hogy most egyáltalán szóltál?

Hallottam, hogy felzaklatta ez az egész. Próbáltam szépen sorjában válaszolni a kérdéseire.

-Jó helyen vagyok, az egyetemtől nem olyan messze. Nagyon szép a lakás és kényelmes, mindenem megvan. Maxé a lakás de a rezsit közösen fizetjük. Ő nem akarta, de én ragaszkodtam hozzá. Nem kerül többe, mint nagyiék lakása, az ösztöndíjam fedezi a költségeket. – anyu nem szólt egy szót se. – A támogatásotoknak örülök, de nincs szükségem az engedélyetekre.

És igen, most elmondtam...

-Rendben, köszönöm a tájékoztatást. A címedet azért szeretnénk tudni. - kimért és tárgyilagos volt. Haragudott.

- Szívesen látunk titeket, de csak ha hajlandóak vagytok Maxet elfogadni. A címet majd átküldöm.

-Értem. Szia Kora.

-Szia anyu.

Leültem az asztalhoz és az arcomat a tenyerembe temettem. Rosszul éreztem magam  de szükség volt erre. Ők neveltek így, hogy saját döntéseket hozzak és ha már megtettem ki kellett állnom mellettük.

Max telefonálva lépett a lakásba. Vállán egy bevásárló táskával.

Amikor letette kérdőn néztem rá, biztosan nem a barátaival beszélt ahhoz túlságosan hivatalos volt.

-Mi történt?

-Jövőhéten jönnek a kivitelezők a Catbe.

-Felmérni?

-Nem, elkezdik az átépítést... Beszélnem kell Vince-el.

-Már most?

-Remélem! Ha most elkezdik, tavasszal már nyithatunk!

-Hogy fogod tudni a sulit is csinálni a mellette. Ez nagyon sok munka lesz.

Max bizakodó mosollyal ült elém és a kezére támaszkodva előre dőlt.

-Legrosszabb esetben halasztok egy évet, akkor játhatunk közös órákra.

- Tényleg halasztani akarsz?

- Csak ha muszáj, de nincs tétje. Nem különösebben zavar, ha egy évvel később végzek.

- Igazad van, az az egy év nem számít túl sokat. – sóhajtottam.

-Mi a baj? Jól vagy?

-Igen. – feleltem neki. – Minden rendben, csak beszéltem anyuval..

- Elmondtad, hogy velem élsz? Nem volt elragadtatva, mi?

-Nem... – vallottam be. – Szeretném elküldeni a címüket... Haragudnál érte?

-Kora, ők a szüleid, persze, hogy tudniuk kell hol élsz!

- Rendben... Félek, hogy ide jönnek és...

-És? – nézett rám kérdően.

-Nem lesznek kedvesek veled...

- Túl élem. Bármikor ide jöhetnek amikor csak szeretnéd.

- Köszönöm Max.

-Nem kell megköszönnöd, viszont most bújj bele valami szexi ruciba, mert elviszlek valahova.

-Hova? – kíváncsiskodtam.

-Azt majd meglátod. – kacsintott, majd felkelt az asztal mellől.

-Elmegyek lezuhanyozni, mondanám, hogy csatlakozz, de akkor félő, hogy nem mennénk sehova. – vigyorgott hátra. – De, ha gondolod, én nem tartalak vissza...

Én is féltem tőle, hogy sokáig tartana az a zuhanyzás, de kíváncsi voltam, hogy hova megyünk, ezért inkább passzoltam.

Kipakoltam a táskából amiket Max vásárolt aztán a hálóba mentem választani egy ruhát estére.