-Könyörgöm, mondd, hogy ezek nem a barátaid voltak! – mondta Kora miután végre kitettem Lenéket a lakásból. Elkezdett összepakolni a srácok után a kezében ott volt az a pár üres üveg, amiket maguk után hagytak. A konyhába ment és bedobálta őket a szemetesbe, azután fordult még eggyet, összeszedni a poharakat is.

-Hagyd csak, majd én megcsinálom. – szóltam majd nyúltam a poharakért, de ahelyett hogy odaadta volna a konyhába vitte azokat is. Én felkaptam a maradék kettőt és utána mentem.

-Sajnálom, hogy ilyen barom módon viselkedtek! – mondtam, közben elvette tőlem a poharakat, majd azokat is a mosogatógépbe tette. – Általában nem ilyenek.

-Hát ezt nehéz elhinnem. – motyogta mérgesen az orra alatt.

Nem tudtam megerősíteni az állításomat, mert ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy ők általában is ilyenek. Sőt, általában én is ilyen vagyok. Amikor velük lógtam nem tűnt fel, hogy mekkora baromarcok. Máskor is oltogatták már a csajokat akikkel kavartam, de az inkább vicces volt mint kellemetlen. Azoknak a lányoknak ezek a dolgok fel sem tűntek. De most minden egyes beszólás után Kora az ölemben összerezzent. Éreztem, ahogy egyre jobban feszül és visszafogja magát.

-Megbántottak? – kérdeztem óvatosan és próbáltam gyengéden megsimogatni.

-Dehogy, direkt jól esett, hogy úgy kezeltek, mintha csak... – elharapta a mondat végét és inkább engedett magának egy pohár vizet. De így is tudtam, hogy fejezte volna be. Mintha csak egy dugás volna.

Úgy kezelték, mert eddig senkivel sem volt több.

-Nem voltak kedvesek. – jelentette ki tényszerűen.

-Barmok voltak, de most már elmentek.

-Aha. – felelte, majd kikerült, hogy keressen még valami elpakolni valót, hogy levezesse a feszültséget.

Amikor nem talált a kanapé párnáit, rendezgette, utána meg dühösen levetette magát közéjük.

-Ellazítsalak? – leültem mellé, és a kezemet felcsúsztattam a combján. Kora megfogta a kezemet és levette a combjáról.

-Nincs most kedvem hozzá. – mondta durcázva.

-Máris rám untál?

A szemei villanva állapodtak meg rajtam, jelezvén, hogy nincs vicces kedvében.

-Nem, csak még az jár a fejemben, hogy vajon lefeküdhettél-e, azzal az Izzyvel! – csattant fel idegesen. – Igazából biztos vagyok benne, hogy igen. – puffogott.

Kurva jó.... – sóhajtottam hátradőlve. – Kezdődik...

-És akkor mi van? – sandítottam felé. Mit számít, hogy kivel voltam, ha most vele vagyok?

-Ja, semmi! – felelte enyhén gúnyosan. -Gondolom lesz még pár ilyen találkozás amikor összefutok a volt nőiddel... Egyszer majd biztos megszokom!

- Nem a nőim. – szögeztem le. – Csak te vagy a nőm.

-Mindegy! – durcázott tovább.

-Rohadtul nem mindegy! Kit érdekel hogy dugtam vele? Nem volt fontos. Te viszont az vagy!

-És meddig? – nézett rám élesen. – Míg nem találsz nálam jobbat? Ahogy az elődeimmel is volt? Volt belőlük néhány, nem igaz? – vágta a fejemhez.

-Jó ég, most mi is a bajod egyáltalán?! Hogy előtted mással is voltam? – vágtam vissza, mert kezdett rohadt gáz lenni a szitu.

Vágom, hogy feszült és, hogy le kell vezetnie, de arra kapásból tudnék három jobb módszert is, ennél, mint amit most csinál.

Kora egy pár másodpercig csak meghökkenve pislogott rám, baromira reméltem, hogy ezt most alaposan átgondolja. Felállt és az ablakhoz ment, és úgy tett mintha valami nagyon érdekes lenne odakint. Közben elkezdte tördelni az ujjait, én meg rájöttem, hogy baj van.

Mögé léptem és óvatosam a hasára csúsztattam a kezem.

-Kora... Mi a baj?

-Csak félek... – mondta halkan.

-Mitől?

-Hogy ennek megint rossz vége lesz.

Sóhajtottam egy mélyet.

-Nem lesz rossz vége. Szeretlek...

Kicsit felém fordult.

-Ezt a múltkor is mondtad, és az első hibámnál hátat fordítottál nekem. Azt hittem, hogy a mi szerelmünknek sose lesz vége, aztán te meg már Evával... Mindegy...

-Nagyon fájt amit csináltál... – mondtam halkan, tudtam hogy ez nem magyarázat arra amit vele tettem, de más om nem volt.

-Tudom! És azt is, hogy hibáztam, de lehetőséget sem adtál, hogy jóvátegyem! Azt mondod, hogy fontos vagyok? Akkor is az voltam? – a szavaiból a kétségbeesés csak úgy sütött. És most már én is nyugtalan lettem.

-Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát... Kellesz nekem. És a szerelmünknek sem lett vége. Most is itt vagy... Együtt vagyunk. – súgtam neki közben egyre jobban köré fontam a karjaimat, és magamhoz húztam.

-Annyira félek, hogy a barátaidnak igaza lesz, és holnap már nem én kellek neked.

-Ők semmit sem tudnak rólunk. Rólad. Nekem te vagy az egyetlen! Az egyetlen, aki valaha igazán érdekelt! Mit tegyek, hogy elhidd?

-Csak ne tedd velem még egyszer ugyanazt! Ne törj darabokra megint! Még egyszer már nem bírnám k! – Kora közben megfordult, és az arcát. A nyakamhoz nyomta.

Összetörtem őt... Ez rettentően fájt, de eszemben sem volt újra.

-Azt én sem bírnám ki! – suttogtam. – Szükségem van rád...

Kora elhúzódott.

-Nincsen szükséged rám... Lehet, hogy valamikor még volt, de most... Most már nincs...

-Ez nem igaz... Ez csak külsőség... De nélküled teljesen üres vagyok. Csak veled érzem azt, hogy van értelme bárminek. Csak te tudsz rám úgy hatni mint senki más! Kora, ha el tudnám mondani mit érzek irántad megtenném...Hogy elhidd hogy én is bánom ami történt, hogy sajnálom, hogy nem tudtam, máshogy reagálni...-mondtam neki könyörögve.

De ott ahol valakit darabokra törsz, számít még egyáltalán az, hogy sajnálom?

Aztán rájöttem, hogy mi az ami számít. Elengedtem és a hálóba rohantam valamiért. Kora szinte rettegve nézett arra a fekete borítós viseltes noteszre, amivel visszatértem és ami egyszer véget vetett mindennek. Belelapoztam, aztán felényújtottam.

-Nem akarom...- mondta remegő hangon és elhátrált.

-Szeretném, hogy elolvasd. Neked adom!

Kora remegő tekintettel nézett rám.

-Kérlek! – könyörögtem.

Bátortalanul felém lépett és érte nyúlt.

-Nem bánod? – kérdezte, meg akart bizonyosodni róla, hogy ezúttal nem lesz baj.

-A tiéd. Innentől-mutattam a lapra-minden rólad szól, vagy miattad íródott.

Kora még vetett rám egy bizonytalan pillantást én pedig reménykedve néztem vissza rá, hogy a lelkem talán elég lesz ahhoz, hogy ezt a háborgást elcsitítsuk. Hogy rendbe hozza a dolgokat köztünk. Ami elromlott, amit elrontottam, azt ami félresiklott.

Leült a kanapéra, felkapcsoltam mellette az állólámpát, ő pedig elkezdett olvasni. Már az első oldalon elkezdett sírni, ami a szívembe mart, de nem hagyta abba, tovább olvasott, és csak néha egy-egy érzelmes pillantással nézett rám.

Nekiadtam minden dühömet, fájdalmamat azt a végtelen szerelmet, amit iránta érzek, és azt a kétségbeesést amit nélküle éreztem.

Ha ebből nem érti meg, hogy mennyire szeretem, akkor semmiből. Csendben ültem, és vártam amíg befejezi. Amikor a végére ért, nem szólt semmit, csak hozzám bújt és zokogott. Az ölembe kuporodott és rázta a sírás, kapaszkodott a pólómba, és éreztem, ahogy egyre nedvesebb lesz a könnyeitől és valami hihetetlen megkönnyebbülést is. Tudtam, hogy most már rendben leszünk.

Kellett neki egy kis idő míg elsírta a könnyeit, de utána jobb volt minden. Utána sokkal jobban éreztem hogy szeret, hogy én szeretem és hogy a köztünk lévő kötelék még erősebb. Nem akartam, hogy visszamenjen a lakásába, azt akartam, hogy itt maradjon velem, örökre.

Sok minden kellett hozzá, hogy végre megnyíljak neki, hogy valami úton módon az érzelmeimet ki tudjam fejezni. Kellett hozzá, másfél év nélküle, hogy rájöjjek minden nap csak egy újabb a sorban, de ha nincs velem nincs is mit várni. Hogy hiába próbálom elfoglalni magam, kitölteni az űrt, minden túl kevés hozzá. Kellett hozzá egy pofon, és az is hogy megérezhessem, hogy milyen gyönyörű vele. És kellettek a gyökér haverjaim is, akik elindították a lavinát ami elvezetett ide. Hogy a karjaimban tartom, és mindketten érezzük hogy nekünk egymáson kívül nincs megváltás.