Adam úgy járkált Mira mellett, aki döbbenten pislogott rám, mint egy felpaprikázott vadállat.

-Miért volt itt Max?! – esett nekem egyből. – Mióta találkozgattok?

Jó ég, most meggyanúsított… – döbbentem rá lesújtva.

-Ő is a Princetonra jár. – mondtam halkan, tudtam, hogy felfogja húzni magát, amiért eddig nem mondtam.

- Max? A Princetonra? – ezen ő is eléggé ledöbbent.

-Ahhaaa... Szóval ti már ismertétek egymást! – szólt közbe Mira, aztán újra döbbent arcot vágott. – Jó ég akkor te tegnap Roweval döngettél?

A lábam majdnem kiment alólam. És nagyon csúnyán néztem a barátnőmre.

-Nem túl vastagok a falak, meg hát, azért elég hangosak is voltatok...

Majdnem elsüllyedtem szégyenemben.

Ezt nem hiszem el...

Adam felé fordultam, és ő is döbbenten állt.

-Lefeküdtetek? – kérdezte mélységesen csalódva. De a pillantása nem érte el a hatást. Ahelyett hogy rosszul éreztem volna magam, vagy bűntudatot ébresztett volna nekem csak Maxet juttatta az eszembe. Ez az emlék még friss volt és örömteli, én nem találtam benne semmi rosszat.

Végül egyiküknek sem válaszoltam, túl egyértelmű volt, felesleges volt ragozni.

De elindultam a lakás felé, remélve, hogy követnek. Fáztam, és baromira nem az utcán akartam kitárgyalni a magánéletemet.

Mira az ő lakásuk előtt egy ’sok sikert-el’ búcsúzott, Adam pedig rögtön nekem esett, amikor becsuktam magunk mögött az ajtót.

-Neked teljesen elment az eszed?! Nem emlékszel már az a szemét mit csinált veled?!

-Azt mondta, hogy szeret engem. - mondtam higgadtan, de azt hiszem ez csak nekem jelentett valamit. Vagy inkább mindent. Az sokkal nyomósabb érv volt, hogy én szeretem, de ezt Adam előtt nem akartam kimondani.

-Azelőtt is mondta, hogy megdugta a húgom. Kora ő nem változik! Nem bízhatsz meg benne!

Nem szerettem felidézni, de tudom, hogy nem bántásból mondta, csak, hogy kicsit észhez térítsen.

-Ez az én dolgom Adam... – mondtam, mert nem tudtam volna meggyőzni az igazamról, úgyhogy ő nem érzi azt amit én érzek, amikor Maxel vagyok.

-Kora, ő senkit nem tud komolyan venni, szerintem még magát se! Egy önző beképzelt nagyképű alak aki képtelen a szeretetre!

Az utolsó ponton kívül mindegyikkel egyetértettem. És pont az ellenérvek voltak azok, amik meggyőztek arról hogy vele kell lennem, hogy annál jobban szüksége van a szeretetemre.

-Hagyjuk ezt jó? – próbáltam terelni, de tudtam, hogy ő nem fog tudni olyan könnyen túllépni rajta.

Örültem Adamnek, de most nem a legjobb alkalmat választotta arra, hogy meglátogasson.

Elgondolkodtam, ha most nem derül ki, vajon meddig titkolóztam volna?

- Hülyeséget csinálsz!- mordult rám. – Hogy lehet, hogy te ezt nem látod?

- Nem fogsz tudni meggyőzni!Inkább beszéljünk másról!- sóhajtottam.

- Kérdezzem meg milyen a suli?- még mindig nagyon ideges volt. – Vagy, hogy hova szoktál járni?

- Igen, ilyesmiket kellene! – válaszoltam most már én is ingerülten. Adam még mindig szeretett, de nem tehettem róla, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit.    

- Nem tudom elhinni, hogy kihasznált az a görény. – puffogott tovább.

- Nem használt ki, én is akartam, de komolyan, nem beszélhetnénk másról?

- Talán tényleg jobb lenne, ha én most hazamennék. – mondta és megdörzsölte az arcát.

- Nem, dehogy is! Barátok vagyunk, megtudjuk ezt oldani! Maxen kívül beszélhetünk bármi másról! Azért mert vele vagyok, téged még nem akarlak elveszíteni. Fontos vagy nekem!

- Gondolod, hogy ez lehetséges? – kérdezte komolyan. – Hogy egyszerre mindkettőnkhöz közös legyen?

Én sem voltam benne biztos, de szerettem volna azt hinni, hogy igen.

- Szeretnéd megnézni a sulit? Elmenjünk?- kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. - Nagyon szép!

- Majd később. Kérhetek egy kávét?

 - Persze! – feleltem, és arra gondoltam, hogy Maxet meg sem kínáltam vele, csak kirugdostam az ágyból és elküldtem.

Főztem egy kávét és reggelit is csináltam, mert még én sem ettem, de végig éreztem a feszültséget, ahogy Adam a széken ülve némán figyelte, hogy mit ügyködök. Sokszor volt már ilyen régebben, hogy ő ült és figyelt, amikor a konyhában teszek-veszek, de most minden más volt.  Most kezdtem érezni a szakítás súlyát, és hogy ha én összejövök Maxel, akkor az, mennyire megnehezíti a barátságomat Adammel.  Mert most már teljesen biztos volta benne hogy ez az amit akarok. Sőt minél jobban le akartak róla beszélni, én annál jobban őt akartam. Lehet hogy ezt egyszer még meg fogom szívni…

Reggeli után kicsit beszélgettünk otthoni dolgokról, a bandáról, a sulijáról, aztán együtt elsétáltunk a Princetonra. Közben kaptam egy sms-t amiben Max elküldte a számát, a következő üzenettel:

*Hívj, ha elment!

- Azta! Te tényleg a Roxfortba jársz! – mondta vigyorogva.

- Igen sokszor fantáziálok róla, amikor itt sétálok.

- Tetszik neked itt ugye?

- Igen, eddig nagyon. Jók az órák, a csoport társaim jó fejek… minden klassz… és hát tényleg olyan mint a Roxfort.- néztem rá vissza mosolyogva.

- Tudtad, hogy Max ide jár? Miatta jöttél ide?

- Adam, akkor még jártunk… Fogalmam sem volt róla. Pont azért akartam ide jönni, mert azt hittem, hogy nem lesz itt.

- Értem. – mondta közönyösen.

Sóhajtottam és most már nagyon reméltem, hogy többet nem hozza fel a Max témát. Nem igazán tudtunk hülyülni, és egészen őszintén szerettem volna már túl lenni ezen a találkozáson. Nem akartam vele hálátlan lenni, mert tudtam, hogy sokat köszönhettem neki, de ez a nap tele volt kínos csenddel. Este a kanapén ágyaztam meg neki, és ha Max nem töltötte volna nálam az estét, akkor nyugodt szívvel osztottam volna meg az ágyamat vele. A szakítás óta is aludtunk már párszor együtt, és ha nem is történt volna semmi, éreztem, hogy ennek innentől, már máshogy kell lennie.  

Nem szólt érte, de másnap reggel amikor felkeltem ő már indulásra készen állt.

- Nem kell még, hogy elmenj. - mondtam neki udvariasságból, bár őszintén én is azt szerettem volna hogy menjen. Olyan furcsa volt az egész…

- Nincs értelme maradnom, ez most így nem működik.

Egyetértettem, de neki ezt nem mondtam.

- Sajnálom…

- Tudom, csak vigyázz magadra! Most nem tudok itt lenni, hogy veled legyek, és… én egy kicsit sem bízom abban a szemétben! Neked sem kéne!

- Szeretnék adni neki egy esélyt…  Legalább azért, hogy lezárjam, szükségem van rá.

Adam komoran bólintott.

- Anyuéknak ne mondd el jó?  Nem örülnének…- láttam rajta, hogy ez sem tetszik neki, de bólintott.

Nem akartam hazudni nekik, és ők az egész ügyből nagyon keveset tudtak, de annyit azért ők is levágtak, hogy Max valami nagyon csúnya dolgot csinálhatott, ha ennyire kibuktam. Még én sem voltam teljesen biztos benne, hogy mit akarok, de nem akartam azt, hogy mindenki ide csődüljön és azt nyomják, hogy Max mennyire szemét alak. Amint Adam beült a kocsiba és elhajtott, rögtön hívtam Maxet.

- Szia! – szólt bele a telefonba, fáradt volt a hangja.

- Szia! Felkeltettelek?

- Igen, de nem baj. Mi a helyzet?

- Azt mondtad hívjalak, ha elment Adam…- mondtam zavarban.

- Oké? És szeretnéd, hogy átmenjek?

- Nem mehetnék át én, hozzád?

- Dehogy nem! Adj egy órát, amíg összekapom magam és elmegyek érted.  Addig pakolj váltó ruhát,  mert ma már nem viszlek haza.