Sötét volt a szobában csak az utcai lámpák fénye törte meg a sötétséget és vetődött Kora halvány bőrére. A derekáig lecsúszott az a takaró, amin most osztoztunk. Szívesen elnéztem volna még, ahogy felém fordulva halkan szuszogott. Felhúztam rá a takarót azután a plafont néztem. Csodás volt vele lenni, Ő tényleg tökéletes. Minden hang, ami elhagyta a száját bennem egyre jobban felkorbácsolta a vágyat. Elégedett voltam a helyzettel, megkaptam, amit akartam. Illetve még nem egészen. Korával a kapcsolatom még nagyon képlékeny volt. Bár az életünkben minden változott, de talán van, ami nem. Ő. Hogy türelemre van szüksége, amit nem adtam meg neki, soha. Képtelen vagyok időt adni neki, mert túlságosan is vágyom rá.  

A kétségek kezdtek bennem éledezni, és azt súgták, hogy az elmúlt nap nem volt valódi. Hogy ami történt csak azért volt, hogy eltereljem a figyelmét. Hogy ezt ugyanúgy nem gondolta komolyan, mint a gólyaavatás után, és ha fel kel majd utálni fog engem, és magát is.  Nem akarom hogy így legyen, de talán jobb lenne, ha ő felkel, én már nem lennék itt.  Nehéz elhinni, hogy azok után, amit vele tettem még szeret engem. Józan napjaimban még én is gyűlöltem magam érte. Ezért is és azért mert ellehetetlenítettem magam előtte. Mert voltam akkor kibaszott nagy idióta, hogy hagytam, hogy összejöjjön  Adammel…

 Rossz érzés volt kimászni mellőle, nagyon nem akartam. De felhúztam a nadrágomat majd elindultam megkeresni a többi ruhámat. A nappaliból hallottam, hogy sír és szólongat. Ideges görcs szorította össze a gyomromat. Siettem vissza a hálóba,  de meglepetésemre, ő még aludt. Sírva nyöszörögte a nevemet. Aztán felült, megdörzsölte az arcát és engem keresett.  Amikor megtalált az ajtóban, végig mért, én pedig az ágy szélére ültem.

-Miért van rajtad ruha? – kérdezte.

-Nem tudtam, hogy még reggel is itt akarsz-e látni... – mondtam őszintén ő pedig kiakadt rajta.

-Annyira hülye vagyok! – nyögte dühösen. – Megint elhittem... Mindig bedőlök neked! – sírta.

Nem akarja, hogy elmenjek... Azt akarja, hogy maradjak.

És én maradni is akartam.

Kimentem a konyhába közben emésztettem, hogy Kora újra az életem része. Ezek után már az kell, hogy legyen!

Engedtem egy pohár vizet, és bevittem neki. Kora még mindig az ágyon sírt összezuhanva. Rám nézett, majd a pohárra, még néhány könnyet kipislogott, mielőtt a pohárért nyúlt volna. Míg ivott, levettem a pulcsim nem volt alatta semmi, a nadrágomat is letoltam és visszabújtam mellé, az ágyba.

-Nem mész el? – szívfájdító volt a szomorú hangja.

-Ha azt akarod, akkor maradok.

-Én azt akarom, hogy te is maradni akarj! – a szemében láttam, hogy sok minden van még benne, de nem mondott többet. Én hátra dőltem, és széttártam a kezemet. Kora azonnal hozzám bújt, éreztem, hogy egy kicsit remegett.

-Miért a Princetonra jelentkeztél? Azt mondtad nem akarod elfogadni az apád pénzét. - éles volt a váltás, de nem bántam. Megértettem, hogy most beszélgetésre volt szüksége.

-Nem is fogadtam el.

- Ösztöndíjat kaptál? –kérdezte őszintén meglepte.

Nem hibáztattam érte. Az utolsó évben nem voltam éppen egy minta diák, és hiába mondták el ezerszer, hogy az ösztöndíjhoz kevés lesz a kiváló átlag, ha a magatartásom meg ennyire kileng.   

-Nem.- mondtam mosolyogva - Hitelt vettem fel az első szemeszterre, a 21. szülinapomon pedig a nagyszüleim után örököltem.

- Örököltél? – kérdezte és közben hasra fordult és a fejét a kezén a mellkasomra támasztotta.

- Ühüm. – bólintottam és közben a füle mögé tűrtem a haját. – Az apai nagyszülők elég zsírosak voltak és elég szép kis summát hagytak a testvéreimre és rám. Visszafizettem a hitelt, kifizettem a tandíjat, vettem egy lakást… - arra gondoltam, hogy megkérem, hogy jöjjön el és nézze meg. De ehelyett inkább kérdeztem. Ez már régóta érdekelt.

- Te miért pont a Princetonra jöttél?

Kora megfontolta a választ, de nem hagyott lógva.

- Azért idejöttem, mert biztos voltam benne, hogy te nem leszel itt. – mosolyodott el- Vicces nem?

Nem találtam annak és egy kicsit fájt is.

- Nem akartál többé látni? – mondjuk ezt megértem…

- Azt nem akartam, hogy megint bánts, de azt hiszem szerettelek volna látni.   

- Szeretted Adamet?

- Ezt tényleg akarod tudni? – kérdezte, én pedig befeszültem. A józanész azt diktálta volna, hogy felejtsem el ezt az egészet, de én akartam tudni.

- Igen. - feleltem határozottan.

- Igen, szerettem őt, de azt hiszem több féle képpen lehet szeretni.  Milyen volt az első éved? Voltak barátnőid? – kérdezte és a kérdésében éreztem némi visszavágást. Ez tetszett benne.

- Voltam lányokkal, de nem úgy… Nem voltak barátnőim.

- Értem. – mondta sötéten, de elfogadta a tényt, ahogy én is próbáltam elfogadni, hogy szerette Adamet.

- Az első év csak eltelt a suli jó, angol szakon vagyok, irodalmat tanulok.

- Komolyan? – csillant fel a szeme. – Ennek annyira örülök! Fantasztikusan írsz, sokszor eszembe jutottak az írásaid, olyan erősek és magával ragadóak voltak! – szikrázó tekintettel áradozott aztán hirtelen kétségbeesve nézett rám. - Sajnálom! Ne haragudj! Nem kellett volna felhoznom!

Már nem haragudtam rá miatta, az a fájdalom sokkal nagyobb volt, hogy elvesztettem, mint az, ami akkor hasított belém, amikor ellopta az érzelmeimet. Titkon érdekelt, hogy mit gondolt róla.

- Nem baj…- feleltem mosolyogva, hogy kicsit megnyugodjon, hogy most nem csinált rosszat. – Tetszett, amit írtam?

Kora ellazult és kicsit fészkelődve simult még jobban hozzám.  

- Ezt nem lehet ezzel a szóval befedni. Néha fájt és sírtam, néha pedig a mennyekig repített. Szép volt és szomorú, és ezer árnyalata volt benne az életnek. Szoktál még írni? Mást is? Amit elolvashatok?

Bólintottam. – Sokat írok, szinte minden nap. Ha átjössz, majd elolvashatod őket.

Az oldalamon éreztem azt az erős lüktetést, ahogy izgalmában nekilódult Kora szíve. Volt amit meg szerettem volna osztani vele, amit neki írtam, amit hozzá, amiről érdekelt a véleménye.

- Átmehetek? – kérdezte izgalomtól csilingelő hangon.

- Bármikor átjöhetsz! Szeretném!

Boldog voltam, hogy ez őt is boldoggá tette, aztán csak folytak belőlünk a szavak hajnalig, amikor is, újra elaludtunk. A reggel finom volt és illatos, őt öleltem hátulról és a hajának az illatát éreztem meg először amikor a szemeimből eltűnt az álom. A nap már magasan járhatott, mert zavaróan sok fény ömlött a hálószobába. Én inkább a sötétet szerettem. Kora is mocorgott, csukott szemmel fordult meg és bújt hozzám.

- Jó hogy itt vagy…- búgta, volt némi félelmem, hogy a név amit készül mondani, nem az enyém lesz, de aztán másképp folytatta. -Szeretem az illatodat.

Ezen elmosolyodtam, és behunytam a szemeimet hogy még egy kicsit kiélvezzem a semmit tevést.

Aztán Kora hirtelen ült fel és riadtan pislogott felém.

-El kell menned!

-Mi? Miért? Hazajön a férjed vagy vagy mi? – mosolyogtam.

-Nem. Hülye! Rosszabb! A barátnőm Mira, a szomszédom, és biztos, hogy át fog jönni!

- A rocker csaj?

-Igen.

-És?

-Ne haragudj de nem akarom, hogy itt találjon! – mondta lélekszakadva.

-Ahaaaa...Akkor csak dugni kellettem?-kérdeztem viccelődve, de azért tényleg szerettem volna tudni, hogy miért nem találhat ott.

-Nem tudja, hogy mi volt köztünk, hogy ismerjük egymást és jó lenne, ha ez még egy darabig így is maradna.

Felültem és összevont szemöldökkel néztem rá. Bármit is jelentsen ez, amit most felvezetett, nem tetszett.

-Miért is? – kérdeztem élesen.

- Mert még nem készültem fel rá, hogy az egész egyetem erről pletykáljon. Nem akarom, hogy megint az legyen mint közép iskolában. Csak szeretnék egy nyugodt normális évet.

-Várj, most jól értem amit mondasz? Azt akarod, hogy az egyetemen csináljunk úgy, mintha most semmi sem történt volna? – ez elég gázul hangzott.

- Igen ezt... Nem kell, hogy mindenki tudjon rólunk...

Nem kell, de ha újra együtt leszünk, én azért szeretném!

-Ez rohadt szarul hangzik. - állapítottam meg, majd kikeltem az ágyból és elkezdtem felvenni a ruháimat. Azon kattogtam, hogy akkor ezek után mi az amit nem tehetek.

Nem szólhatok hozzá nyilvánosan, és akkor persze, hozzá sem érhetek. Ha a barátnője a szomszédja akkor ezek szerint többé, ide se jöhetek.

Kora is kipattant az ágyból magára kapott egy bugyit, meg valami térdig érő pólót. Aztán próbált lenyugtatni.

-Talán tényleg jobb lett volna ha este hazamegyek. – állapítottam meg.

-Ne csináld már ezt! Nem próbálnál meg egy kicsit megérteni?

- Próbálom, csak nehezen megy! Bújkálni akarsz, meg titkolózni? Ezt hogy képzelted?

- Nem tudom, egyelőre sehogy de értsd meg, szükségem van még egy kis időre! – mondta szinte hisztérikusan.

Király... Megint csak várni....

-Ez így kurva gáz! Nem tetszik! – vágtam vissza.

-Tudom, de ha kellek megteszed. – mondta hűvösen.

Kellett és a rohadt életbe is, de nem volt választásom.

Aztán végre felfogtam, hogy miről is vitatkozunk éppen. Kicsit sokáig tartott, de leesett.

-Ha ebbe belemegyek, akkor az azt jelenti, hogy visszajössz hozzám?

Most Kora nézett rám egy kicsit zavartan. Mintha ennyire ő sem gondolta volna túl a dolgot.

-Nem lehetne, hogy ezt most még ne konkretizáljuk ennyire?

-Nem! A francba, ha titkolózók legalább azt tudni akarom, hogy mit titkolok!

Kora most már tényleg összezavarodott, és nem úgy tűnt, mintha ez az én malmomra hajtaná a vizet.

Hozzá léptem és megsimogattam az arcát, aztán megcsókoltam.

-Ez jó, ugye? Amikor együtt vagyunk az jó... Én csak ezt akarom. Újra kettőnket.

Láttam rajta a dilemmát de azt is, hogy neki ugyan annyira jó volt a csók, és hogy kettőnkről is ugyanazt gondolta mint én.

-Lefeküdtünk Kora, és nem örülnék neki, ha ez egyszeri alkalom lenne... Szerintem te se... - győzködtem, hasztalan. – Az istenért! Azt akartad, hogy maradjak, én is akartam, akkor most miért csinálod ezt?

-Mert nem akarok több fájdalmat.-mondta halkan.

A szívembe találtak a szavai, de nem bántani akartam. Ha az enyém lesz akkor vigyázni akarok rá, szeretni! De úgy tűnt, a szavakkal most semmire sem mentem. Nem értek el hozzá. Felé hajoltam, és az orrommal megsimogattam az övét. És újra magcsókoltam, közben az ágy felé hátráltam és az ölembe húztam. Nem ellenkezett, ez még mindig jól működött köztünk. Nem csináltam mást, csak csókolgattam, közben figyeltem őt, ahogy a sötét kék szemeiből eltűnik a kétség.

-El kell menned. – közölte, újra.

Itt feladtam, de nem teljesen éreztem vereségnek. Kora lecsúszott az ölemből és meg befejeztem az öltözködést, aztán az ajtó felé indultam. Ő meg elkísért.

-Mindketten tudjuk, hogy te nem lehetsz másé. – mondtam, majd megpusziltam a homlokát azután kiléptem az ajtón.

Míg a földszintre értem, gondolkoztam. Nem teljes a siker, de az elmúlt este attól még eszméletlen volt.  Most már tudom, hogy nem elérhetetlen. Tudom hogy én is kellek neki.

-Te meg mi a francot keresel itt?! – rivallt rám egy hang amikor már a kocsihoz tartottam. Felismertem és rohadtul nem tetszett, hogy itt hallom. Megfordultam és felé léptem.

-Szerinted? -vigyorogtam rá. Erre Adam megmarkolta a pulcsimat és fenyegetően villogtatta a szemeit.

- Tartsd magadat távol tőle! – a szavaiból még mindig sütött a birtoklás.

-Neked ehhez semmi közöd! – közöltem hidegen és leütöttem magamról a kezeit.

-Komolyan beszélek Max, nem ismered Korát, csak ártasz neki! Nem fogom engedni, hogy megint tönkre tedd!
Feldühített, hogy bele akar pofázni a dolgainkba.

-Ha jól tudom szakítottatok, akinek semmi keresni valója itt, az te vagy! És ismerem őt, jobban, mint te! – vágtam vissza neki ingerülten. Lehet, hogy több ideig voltak együtt, de abban biztos voltam, hogy neki Kora soha nem nyílt meg annyira, mint nekem.

Adam gúnyosan felnevetett, meg tudtam volna ütni érte, de visszafogtam magam.

-Tényleg ismered? – kérdezett vissza feszülten nevetve. - Azt tudtad, róla, hogy miután olyan szemét módon viselkedtél vele, hónapokig depressziós volt, és gyógyszert kellett szednie? Tudtad?! – kiabált rám. – Érdekelt egyáltalán?!

Depressziós volt... – a szavak úgy üvöltöttek vissza a fülembe, hogy szinte a dobhártyámat szaggatták szét. – Gyógyszert kellett szednie?

Szépen lassan, kurva lassan összeállt a kép ami annyira egyértelmű volt, hogy nem is értettem, hogy nem vettem előbb észre. Aminek a jeleit annyira jól ismertem és nála egyszerűen nem szúrt szemet. A vér kiment a fejemből és teljesen elzsibbadtam. A gyomrom felfordult. Ugyanazt csináltam vele, amit az apám tett az anyámmal...Ugyanolyan vagyok, mint ő... A felismerés, olyan volt, mint egy fejlövés, szétszakadtam tőle. Ugyanolyan rohadék, mérgező ember lett belőlem. És Adam még mindig nem fejezte be.

-         Vagy azt tudtad, hogy szinte minden éjszaka még mindig miattad sír?! – ordított tovább de nem volt szükség a hangerőre ha suttogja is az elevenembe talált volna.

Megsemmisültem.

Tegnap is... Nem csoda, ha fél velem lenni... Én tényleg tönkre tettem...

-Nem! Nyílván nem! Nem szórakozhatsz vele többet!

Sarokba szorított és gyűlöltem ezt az érzést. Védekezni nem tudtam, ezért támadtam.

-         Tegnap pedig jól elszórakoztunk egymással. - vigyorra húztam a szám, de belül gyakorlatilag meghaltam. Provokálni akartam, hogy ő is olyan szarul érezze magát, mint én.

-Te rohadék! – Adam elkapta a pulcsimat a másik kezével pedig behúzott nekem egyet. Viszonoztam a kedvességet, és ez addig folytatódott míg a képben fel nem tűnt Kora is, aki rémülten próbál minket szétszedni.

Akkor hátráltam egy lépést és örömmel láttam, hogy a kezei az én mellkasomon nyugodnak, az én arcomról törli le kétségbeesetten aggódva a vért. Az enyémről aki a porig alázta, aki annyit bántotta, hogy belebetegedett. Ismét elfogott a rosszullét.

De még ezek ellenére sem tudtam róla lemondani, akkor is én kellettem neki, nem Adam.

-Most menj haza, Max!– kérte halkan.

Megütközve néztem rá.

-Küldd el őt, már semmi köze hozzád!Szakítottatok! – dühöngtem.

- Nem mindenki csinál úgy, szakítás után, mintha nem is létezne a másik. – mordult fel Adam.

-Nem fogom haza küldeni Adamet. – közölte Kora. – Ő jó barátom.

  - És én mi vagyok neked? - vágtam rá kiakadva. Közben feltűnt, hogy az előadásnak az a rocker csaj is a nézője. Biztos ő szólt Korának.De  nem érdekelt.

-Azt egyelőre még én sem tudom. – mondta bizonytalanul, ez kicseszettűl fájt, azt a választ vártam, hogy a szerelme.

Néztem őt és a düh egyre jobban forrt bennem. Nem rá haragudtam, sokkal inkább magamra meg arra a szemétláda Adamre. Tehetetlennek éreztem magam, hogy itt marad az a rohadék, nekem pedig el kell mennem.

Ő majd telebeszéli a fejét, ellenem hangolja, és én nem lehetek ott, hogy megvédjem magam.

-Kérlek Max... – szólt újra Kora.-Nem akarom, hogy balhézzatok!

-Hát ez kibaszott jó! – dühösen a kocsi felé iramodtam ott hagyva őket.

Azután ami történt, rohadtul nem engem kellett volna elküldenie! Miután kicsippantottam a kocsi zárját, feltéptem az ajtót. Azonban mielőtt bevágódhattam volna a karomon éreztem egy érintést.

Ingerülten fordultam vissza, de csak Kora volt az, aki azonnal hátra hőkölt.

-Nem akarom, hogy így váljunk el. – mondta kicsit pihegve. Biztos szaladt utánam, hogy utol érjen.

-Én meg nem akarom, hogy Adammel legyél! Mit keres egyáltalán itt? Azt nem veszem be, hogy véletlenül erre járt!

- Hozzám jött... De nem tudtam róla én sem.

- Este hazamegy, ugye?

-Azt erősen kétlem, hogy ma még egyszer 5 órát vezetne.

-Aha... Akkor veled azszik?! Vagy mi?

- Nálam marad estére.

- Küld haza! – makacskodtam. Gyűlöltem volna, ha azok ketten egyszobában alszanak. Ott ahol nem rég, még mi szeretkeztünk.

-Megmondtam, hogy nem fogom! És különben se mondd meg, hogy mit csináljak!-csattant föl most már ő is.

-De megmondom! Nem feküdhetsz le vele, és nem is aludhattok egy ágyban!

-A csók akkor rendben van?

Idegesen a kocsi tetejére csaptam, de aztán észre vettem, hogy mosolyog. Csak szívat. Ez a tény nem lazított a dühömön, de az igen, hogy utána megcsókoltam. Kora a nyakamba kapaszkodott, és visszacsókolt.

-Nem fogsz lefeküdni vele, ugye? – kérdeztem.- És a csók sincs rendben. – tettem még hozzá továbbra is feszülten.

-Nem fogok... Jó kislány leszek, ígérem. Ghuncutság csilingelt a hangjában,  erre elmosolyodtam.

-Ha elment hívj fel, és átjövök rosszalkodni. A barátnőd miatt már úgy sem kell aggódnunk, ha jól sejtem.

-Hát, nem... - sóhajtotta. – Nincs meg a számod.

-Add meg a tiéded! - átnyújtottam neki a telefonomat. – Majd kereslek.

-Rendben. – Kora bepötyögte a számát, és elmentette.

Miután a kocsiba ültem az első dolgom az volt, hogy a Korát átírjam Szépségemre.

Most, hogy kialkudtam még egy estét, már sokkal jobban éreztem magam. Csak az baszta még az agyamat, amit Adam mondott, hogy mi történt miattam.

Nem lehet, hogy ugyanúgy tönkre tegyem őt, mint az apám minket!Ezt rendbe kell hoznom!