Hajnalban keveredtünk haza Mirával, nagyon sokat ittam. Mielőtt bedőltem volna az ágyba még volt egy kellemetlen találkozásom a vécékagylóval.

Most nagyon rossz ötletnek bizonyult minden korty alkohol, amit megittam. Biztos, hogy többé egy kortyot sem iszom!

Reggel forgott velem a világ vagy csak a gyomrom vetett bukfencet, nem tudom, az is lehet, hogy mindkettő.De nagyon rosszul éreztem magam.

Mivel hajnalban mindent kihánytam, ennem kellett valamit, hogy kicsit erőre kapjak. Az a rossz az egyedül élesben, hogy ha az ember másnapos az ebédet akkor is magának kell megfőznie. Semmi kedvem nem volt hozzá, de muszáj volt valami meleget ennem.

Az este bizonyos részletei a homályba vesztek, de arra tisztán emlékeztem, hogy mi volt a próbán, és azt is élénken fel tudtam idézni, hogy utána csókolóztunk.

A gondolat is olyan szédítő volt, hogy le kellett ülnöm. Később biztos fogom szapulni magam amiatt, hogy ilyen hülye voltam, de most csak arra tudtam gondolni, hogy milyen érzés volt. És őszintén, hihetetlenül jó volt újra megcsókolni Maxet. Ugyanannyira volt butaság is, de... az nem változtat azon, hogy vágytam arra a csókra.

Mondjuk, az tényleg elég gáz lett volna ha lefekszem vele, és ez most élesebben nyilallt belém. Azt mondtam neki hogy dugjunk, na ez már tényleg nagyon gáz! Nagyon! Nagyon!

Délután bekopogott Mira aki még mindig szörnyen nézett ki, és azt hiszem még mindig pizsamában volt, mert egy bő Disasteres póló volt rajta, meg egy kék alapon sárga banános laza nadrág. A hétköznapi viseleteihez képest, nagyon furcsa volt ez az összeállítás. Mondjuk egyébként is.

Egy tányéron sütit egyensúlyozott, és látszott rajta, hogy ez is komoly agymunkába kerül neki. Amint lehetett ledobta az asztalra és bemászott a fotelbe és beburkolózott abba a pokrócba amivel nem rég még én melengettem magam.

-Asszem smaciztam egy sráccal tegnap. – közölte mint egy tényt.

-Kivel? – érdeklődtem és hoztam neki egy nagy pohár vizet, ráfért. Közben elfelejtettem megemlíteni, hogy egy ilyen nekem is becsúszott.

-Hát a nevét nem tudom... Azt hiszem...az a görény volt aki a próbádat csinálta.

Erre az ideg belém mart, csak Maxre tudtam gondolni, de a kép nem állt össze, mert vele én csókolóztam. Aztán eszembe jutott a másik srác is.

-Alex? – kérdeztem.

-Alex.... Alexander.... Ohhh basszus... Igen rémlik, hogy poénkodtam Nagysándorral...

-Bejön?

-Ki? Nagysándor? – kérdezett vissza és úgy nézett rám, mint egy hülyére.

-Nem! - mosolyogtam. – Alex.

-Ja, nagyon nem. Amennyire emlékszem nem az én világom. De nem para, a legtöbben smároltak valakivel... A következő buliig legalább lesz valami téma. – vont vállat.

Csodáltam érte, hogy ilyen könnyen félretette ezt a dolgot.

-Hé! - kiáltott fel, és az éles hang egy kicsit ismét felkavarta a gyomrom. – Most már elmondod mit súgott Rowe? Tegnap nem tudtam kiszedni belőled.

Ez bizony, így is marad!

-Nem emlékszem már rá... – igyekeztem a lehető legérdektelenebb hanghordozásban felelni.

-Szent ég! – nevetett fel Mira. – Mekkorát lekevertél neki! Nem volt semmi! Nem hiszem, hogy lett volna még egy gólya, aki ezt meg merte volna tenni. Pont Rowe-t! – nevetett kitartóan. – Le merném fogadni, hogy valami szaftos huncutság volt! Remélem visszajön majd az emlék, mert rohadtul kíváncsi vagyok rá!

Nem csak Mira volt kíváncsi, hanem az egész átkozott egyetem. De az emlékek továbbra sem tértek vissza, én meg megint ott találtam magam a társaság központjában. Pont mint amikor ezer éve elkezdtem Maxel járni.

Jó nem pont úgy, sőt ez a helyzet igazából kicsit sem emlékeztetett rá, nem voltak ellen drukkereim, a szekrényemet se firkálták össze. Mondjuk, ahhoz nem ártott volna egy szekrény is...

De a figyelem az megvolt és nem igazán élveztem. Ilyenkor bármit csinál az ember, mindenre sokkal jobban figyelnek, én viszont csak nyugodtan tanulni akartam az óráimmal foglalkozni, pont úgy, mint mások. A legtöbb egyedülálló elsőssel ellentétben, én nem akartam pasizni se. Nem rég lett vége, egy, az én léptékemmel mérve, hosszú kapcsolatomnak, és ott volt még Max is. Túl bonyolult és kusza volt ez ahhoz, hogy bármi másba is belekeveredjek. Szerencsére, ha nem iszom, akkor nem is bonyolítom túl az életemet.

De Maxel nehéz volt dűlőre jutni. Akárhányszor idéztem fel azt a csókot, és ez sokszor megtörtént, nem tudtam napirendre térni felette. Annyira olyan volt mint régen, és akkor olyan jó volt még minden. Jó, persze utána minden szörnyű lett.

De akkor is, pár hónapja pont miatta lett vége Adammal. Pont erre vágytam egy kis darabkára a régi Maxből, és az a csók nem lehetett hazugság... Ha csak az elejétől fogva nem volt az minden.  Még ha az arcomba is mondta hogy sosem szeretett, azt akartam hinni, hogy az hazugság volt.

Teltek a hetek, és én egyre többször gondoltam arra, hogy beszélni szeretnék vele. Nem is kettőnkről, hanem, csak hogy mi történt vele csak beszélgetni, bármiről... De ez az egyetemen elérhetetlennek tűnt. Mindenki arról ismert, hogy felpofoztam, és ha most nekiállnék beszélgetni vele akkor megint mindenki erről beszélne, és ebből már rohadtul elegem lett.

Iskolán kívül pedig fogalmam sem volt hova szokott járni, még egyik helyen sem futottam vele össze.

Feltételeztem, hogy ha rákérdeznék Mira ezt is meg tudná mondani, de ez azzal járna hogy utána válaszolnom kellene a kérdéseire.

Még gondolkoztam, hogy tudnám neki úgy előadni hogy abból ne derüljön ki, hogy érdekel Max.

Október első péntekén tűnt úgy, hogy a szerencse mellém szegődött, mert ahogy sétáltunk Mirával kénytelenek voltunk Max és még srác mellett elsétálni akikkel beszélt.

Csak annyit csíptünk el a beszélgetésből, hogy Max szabadkozik nem tud valahol ott lenni, mert ő a Back Cat-ben lesz.

Mikor elsétáltunk mellettük és nekünk futólag találkozott a pillantásunk Maxel, vettem a bátorságot és rákérdeztem.

-Mi az a Black Cat? – próbáltam úgy hangsúlyozni, hogy abból ne derüljön ki, hogy mennyire érdekel.

-Egy lepusztult késdobáló. – közölte érdektelenül. – Nem is nagyon lep meg, hogy Rowe oda készül...

Közönyösen hümmögtem, azt már túlzásnak tartottam, hogy rákérdezzek hogy hol van. Majd otthon az internetről kiderítem.

Amint bezártam magam mögött az ajtót már elő is kaptam a telefonomat és kutattam.

Kb két percembe tellett kideríteni, hogy tőlem nagyjából egy félbórányira van.

Ettem, kicsit összekaptam magam, beszedtem a száraz ruháimat, majd elindultam.

Azt nem tudhattam, hogy aznap lesz-e ott Max, de gondoltam teszek egy próbát. Beülök iszok valamit, aztán vagy feltűnik vagy nem.

A Black Cat már kívülről is siralmas látványt nyújtott. Normál esetben ezt a helyet vagy észre sem veszem, vagy messzire elkerülöm. A vakolatot színes és ordenáré tag-ek borították, a bejárat mellől vizelet szag csapta meg az orromat. A viszolygásom csak fokozódott ahogy a küszöböt átléptem. A falak és a bútorok ontották magukból az  több évtizedes dohány szagot, a levegő ezen kívül áporodott volt és büdös. A talpam szabályosan a padlóhoz ragadt, ahogy a pult felé indultam. És vagy háromszor meggondoltam, hogy biztos ennyire akarom-e ezt.

Körülöttem idős megfáradt alkeszok támasztották az asztalt, a régi dobozos tévére tapadt szemmel.De voltak még ott bűnözőknek tűnő fickók is dögivel.

Nem túlzok ha azt állítom, hogy meglehetősen féltem. Nem is mertem egyik irányba se nézni, az első gyors szemlém után, persze nő neműt magamon kívül nem is nagyon láttam bent. Bár az egyik bácsi, gyanús volt hogy néni, de ezen nem sokat merengtem. Alig jutottam el a pulthoz, máris hangos székcsattanás ütötte meg a fülem. Az egyik alkesz hirtelen felállva feldöntötte a széket, majd az asztal társával, most barátnak nem igen tudam nevezni, hangos szóváltásba kezdett. Igyekeztem távol maradni a hangoskodóktól ami nehezen ment, de pillanatok alatt olyan balhé keveredett, hogy se mozdulni, se megmukkanni nem mertem.

A szívem a torkomban dobogott, és csak megkövülten néztem, hogy azok ketten vérre menően egymásnak estek. Más asztaloknál ülök is felálltak és tanakodtak szétszedjék-e őket, volt aki csak hangosan hőbörgött én meg kerestem a menekülési útvonalat amit szinte teljesen elzártak előlem.

Még öt perce se lehettem bent amikor az egyik a kést pattintott elő és hadonászni kezdett. Rémülten támolyogtam hátra mert túlságosan a közelembe sodródtak amikor a hátam mögül elém került valaki és elkezdte a késes fickót leszerelni.

-Vince! A kurva életbe, gyere már! - kiáltott hátra fordulva. A pillantásunk találkozott, akkor fogtam fel hogy Max volt az aki intézkedett. A késes forma már a földön hevert a másik meg támolyogva hátrált mire hanyatt vágódott az egyik felborult széken.

Max ott hagyta a fószert elnyúlva a földön, és ingerülten hozzám lépett és elkezdett kirángatni a helyről. Közben a hátsó helyiségből egy kopasz izom kolosszus lépett elő, aki azonnal elkezdte a további intézkedéseket, amitől tuti, hogy egy pár napig nem fogok tudni aludni.

Max egészen az utca túl feléig húzott.

-Mi az istent kerestél te abban a lebujban?! – üvöltött rám. A szemei szikrát szórtak, de én már így is eléggé meg voltam ijedve, nem tudtam mit mondani. Soha nem láttam még ilyesmit, még az események hatása alatt voltam.

-Normális vagy?! Hogy jutott ez egyáltalán az eszedbe?! – folytatta a szidalmazásomat. Közben idegesen toporgott és fogta a homlokát, mint aki tényleg nem hiszi, hogy épeszű vagyok.

Oké, durván félelmetes volt a szitu, de nem tudhattam előre, hogy ez lesz.

-Téged kerestelek. – nyöszörögtem, mire egy kicsit alább hagyott a szemei villogtatásával, és mereven rám nézett.

-Mi a francért? – mordult fel.

-Annál a fickónál tényleg egy kés volt? – kalandoztam el kissé sokkosan. A fejemben végig pörgött, hogy tényleg meg akarta volna szúrni, ölni a másikat? Ha Max nem lép közbe, végig kellett volna néznem egy késelést?

-Semmi baj, nyugodj meg... – mondta, jóval halkabban, és a kabátomnál fogva magához húzott. Nem volt kérdés, hogy beleolvadtam az ölelésébe, kezemmel szorosan karoltam át, a hátát,  ő pedig  teljesen beburkolt. Arcát az enyémhez szorította, az egyik kezével a fejemet simogatta, a másikkal a hátamat ölelte.

-Jól vagy? – kérdezte.

-Nem. – feleltem, de az illatát lélegezve már sokkal jobban.

-Megsérültél? Bántott az a két vadbarom?

-Nem, jól vagyok csak megijedtem.

- Vince elintézi őket, gyere, haza viszlek.

Szótlanul bólintottam. Max a kocsijához húzott, de egy pillanatra sem engedte el a kezemet. Mikor a kocsihoz értünk, kinyitotta az ajtót én meg beültem.

-Itt várj meg, visszaszaladok a cuccaimért. Mindjárt jövök! – mondta közben nyomatékosan a szemembe nézett.

Eszembe sem volt elmozdulni inkább hátradőltem az ülésben és lecsúsztam.

Két perc múlva Max is csatlakozott hozzám, most már egy pulcsi is volt rajta.

Kb öt perc múlva kérdezett először.

-Miről akartál beszélni?

Felkészületlenül ért a kérdés ezért őszintén válaszoltam.

-Csak arról, hogy, hogy vagy...

Max értetlenül nézett rám.

-Azért jöttél ide, hogy megkérdezd hogy vagyok? – kérdezett vissza.

-Mindegy... – mondtam, majd elfordulva tőle kibámultam az ablakon.

-Megvagyok. – felelte és kicsit megszorította a combom azon a részen, ahol annyira csikis vagyok. Nem nevettem, de felé kaptam az arcom, ő viszont mosolygott.

-Mit csináltál azon a helyen? – kérdeztem.

-Azt inkább hagyjuk... – mondta.

Újra a titkolózó, válaszok...Semmit sem változott.

De ezt most nem forszíroztam, lehet, hogy tényleg jobban járok, ha nem tudom. Nem akartam tudni többet, arról az ocsmány helyről, inkább el akartam felejteni.

-Te hogy vagy? Nem most, most látom, hogy szarul, úgy általában..

-Jól vagyok. – mondtam, ez igaz is volt meg nem is, de ebbe most nem mentem volna bele.

-Az jó. Adam?

-Mi van vele?

-Én is ezt kérdezem! – mondta egyenesen az utat nézve.

-Ő is jól van. – adtam a kitérő választ.

- Hogy viseli a távkapcsolatot? – faggatott tovább.

Tudtam hogy az érdekli, hogy együtt vagyunk-e, de ez azért elég direkt módon firtatta a magánéletemet. Mondjuk csókolóztunk, jogosan érdekelhette a dolog.

-Már nem vagyunk együtt. Nyáron szakítottunk.

-Sajnálom. – mondta közönyösen, szinte unottan.

-Tényleg? – csúszott ki a számon. Azonnal megbántam, de válaszolt.

-Nem, nem igazán... – ránéztem,  de ő továbbra is az utat nézte. Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, aztán ő leparkolt a kollégium előtt.

-Itt vagyunk. – fordult felém várakozóan.

-Basszus! Bocs... Tiszta hülye vagyok...-akkor jöttem rá, hogy nem is mondtam neki címet, vagy hogy hova vigyen. – Nem koleszos vagyok.

-Nem? – meglepve nézett rám.

-Nem, a nagyiéknak van egy kis lakása, azt használom.

-Akkor mondd a címet!

Elmondtam neki, rám nézett, majd, mintha valami eszébe jutott volna elmosolyodott, aztán beírta a navigációba a címet.

Én is elmosolyodtam, eszembe jutott nekem is amikor egyszer megpróbáltam elmagyarázni neki merre menjen, de baromira nem ment. Egy pillanatra belenéztem a mosolygó, most csokoládéra emlékeztető szemeibe, aztán el is kaptam a tekintetemet, mert túlságosan felpörgette a szívemet.

Max még egy hosszú pillanatig rajtam tartotta a szemét, a szemem sarkából láttam, aztán utána újra beindította a kocsit és legközelebb a lakásom előtt állt meg.

Most kiszállt velem az autóból és a bejáratig kísért.

-Köszi, hogy elhoztál, és bocs, a kellemetlenségért...

-Azt nem te okoztad, hanem Tom és Charley.

-Jézusom... Névről ismered őket? – borzadtam el.

-Törzsvendégek, hétről-hétre megpróbálják kinyírni egymást. – felelte lazán, szája sarkában egy mosollyal. – Figyelj,  bemehetek? Egy kicsit megmosakodnék... – mondta majd felhúzta a pulcsiját, aztán láttam, hogy a pólója csupa vér.