Lüktetett a fejem, és a dühöm megint kezdett eluralkodni rajtam.  A csalódottság a harag és a szomorúság émelyítően kavarogva töltött ki.

Feltétel nélkül bíztam benne és elárult.

Ez a gondolat rám tekeredett és széjjel szaggatta a lelkemet. Nagyon is ismerős az érzés, volt már ilyen.

Keserűen felnevetettem, pedig legszívesebben üvöltöttem volna!

Nem változott semmi, megint ugyanúgy átvertek!
Kora... akit a legjobban szerettem...

A telefonom megszólalt, de nem akartam beszélni vele, nem akartam meghallgatni az üres indokait, hogy miért vett el tőlem mindent. Kinyomtam de újra megszólalt. Lehúztam az ablakot és a telefonomat abban a reményben vágtam az aszfaltra, hogy darabjaira esik.

Mintha megint ugyanott lennék, mint két éve. Bassza meg! Még a kicseszett időpont is stimmel! Mintha újra azt hallanám ahogy az apám karácsony előtt közli, hogy sajnálja, majd elmegy. Sajnálja, de nem érdekli, hogy minket tönkre tett.

A fájdalom kezdett elviselhetetlen lenni, és én azt sem tudtam , hogy hova, csak vezettem.

Annyira szerettem őt! Miért, kellett ezt tennie? Miért árult el? Fáj, hogy pont benne kellett ekkorát csalódnom.
De hát, az ember azokban tud legjobban csalódni akiket a leginkább szeret!
A rohadt életbe!

Már jó ideje csak róttam az utat, és amikor rájöttem, hogy a régi házunk felé tartok, a legközelebbi letérőnél visszakanyarodtam.

Egy ideig úgy tűnt kiürült a fejem, de amikor elkezdett hiányozni, akkor megint megrohant az az idegtépő érzés és a sötétség megint megkörnyékezett.

Félreálltam egy szántóföld mellet, kiszálltam és a kocsi mellé gugoltam az arcomat a kezembe temettem. Nem tudtam sírni de a gyomrom felfordult. Felálltam és az összeszorított öklömmel ütöttem a kocsi tetejét.

Én olyan sokszor ellenálltam neki, pedig kurva nehéz volt, de miatta, megtettem! Ő nem volt képes értem megtenni ugyanezt... Újra csak azt a kínzó bizonytalanságot éreztem. Azt hogy a semmiben lebegek és ez őrülten ijesztő volt!

A kocsinak támaszkodva okádtam a földre. Mindennek vége lett...

Visszatámolyogtam a kocsiba és hátra dőlve remegtem.

Miért nem tudott várni rám ő is? Miért cseszett el mindent?!

Összeszedtem magam és újra indítottam. Egész nap csak a kocsiban ültem és céltalanul róttam az utcákat.

Nem ettem még semmit pedig már sötétedett. Éhség helyett csak a rosszul létet éreztem és azt, hogy az erőm végére érek.

Tudtam, hogy mi lesz a következő lépés és azt is, hogy innen az út csak lefelé vezet.

Annak a bárnak a parkokójában állítottam le a kocsit, ahol biztosan tudtam, hogy kiszolgálnak.

Csak döntöttem magamba a piát, eszméletlenre akartam magam inni, de először vizelnem kellett.

A mosdóból kifelé támolyogva valami fasz nekem jött vagy én mentem neki, még az is lehet. De rohatdul nem tetszett a beképzelt hülye feje meg a vakkantása.

-Mi a fasz van? – kérdeztem vissza és azzal a lendülettel hátra löktem. Már volt bennem pia rendesen, ezért a reflexem lomha volt, mint egy lajhár. Az adok-kapokból inkább csak kapok lett. De nem érdekelt, a fájdalom régi cimborám volt, erre gondoltam akkor is, amikor még a kidobóba is belekötöttem. A járdán hasaltam el, aztán négykézlábra majd két lábra küzdöttem magam.

A győztesnek kijáró forró érzelmek öntöttek el, amiért az ütlegelésből nem is éreztem semmit. Utólag megállapítottam, hogy az a forróság, ami időközben gyengéd melegséggé szelídült, valószínűleg az orrom vére lehetett. Mielőtt tovább indultam volna, még az ajtó mellé okádtam. Mennyivel kellemesebb lett volna ha a gyomrom a pián kívül bármi mást is tartalmazott volna. A lábaim maguktól tették meg az utat, a kezeim pedig a zsebemet tapogatták.

Hol a faszomba van már az a rohadt telefonom...- idegesen forgattam ki a zsebeimet, mire rájöttem. – Ja,  hogy azt kibasztam az ablakon... Mindegy...

Egy kellemetlen gondolat rúgott hasba... Kora...

A lakás elé érve veszettül kezdtem nyomkodni a csengőt, telefon híján nem ralizálva az időt. Illetve annak előrehaladottságát. Nem mintha érdekelt volna...

Caren végre beleszólt abba a nyomorult kapucsengőbe.

-Ki az? – a hangja fáradt volt, nem baj, majd felébred.

-A drága öcsikéd.-feleltem.

- Max? – kérdezett vissza.

- Miért még hány öcséd van? Ja... Kettő... vagy három? – merengtem.

-Részeg vagy?

-Eléggé! Asszem. De nem engednél már be?

Hallottam a kapucsengőt, én meg a lépcsőház ajtajának feszültem, talán kicsit vehemensen, mert majdnem elnyaltam a pepita járólapokon. Pepita.... De hülye szó...

Kurva sokáig tartott felérni, lehet azért, mert kapásból egy szinttel feljebb mentem.

-Hova a francba mész? – hallottam a nővérem hangját aki még elfúló hangon hozzá tette.-Jézusom.... Hogy nézel ki?

-Elbűvölően jó képű vagyok. – majd nyomtam egy Jack Sparrow-s megingást ami meglepően könnyen ment.

-Nem mondanám... – mondta majd leráncigált a lépcsőről és bevonszolt a lakásba aztán leültetett egy székre és elkezdett idegesítően rohangálni.

-Mi a fene történt veled? Verekedtél?

-Olyasmi.

-Olyasmi... -ismételte, közben fürkészőn nézett rám mintha a gondolataimat is ki tudná olvasni.

Egy melegvízes törölközővel elkezdte törölgetni az arcom.

-Egyszerűbb lenne, ha letusolnál. Nem látlak a vértől.

- Aha- értettem egyet, de nem mozdultam. Inkább szemügyre vettem a terepet. Jártam már itt... Nem is egyedül.

-Legutóbb majdnem kúrtunk itt Korával. – közöltem.

- Ki hitte volna...-dünnyögte, és a konyhapultnak dőlve karba tett kézzel figyelt, hátha van még mondanivalóm.

- De még szűz, azért mert én egy kibaszott úriember voltam.

-Gondolom... Arról vagy híres. – jegyezte meg közönyösen. -El fog ájulni, ha így meglát.

-Leszarom, már nem vagyunk együtt.

-Micsoda? – kérdezett vissza.

-Dobtam. – feleltem lazán és most csak tátongó süvítő ürességet éreztem ezzel kapcsolatban.

-Miért? Nem rég még halálosan szerelmesek voltatok...

Na, az üresség máris kezd megtelni fájdalommal.

-Elárult.

-Na jó, kelj fel! – Caren megfogott lerángatta rólam a ruhákat majd a zuhanyzóba lökött.

Nem lett jobb, de tisztább lettem. Felhúzkodtam a kikészített ruhákat és a konyhába támolyogtam.

A pultra már egy, egész patika volt kikészítve.

-Hallgatlak! – mondta de valójában csípős szarokkal nyomkodta az arcomat. – Mi történt?

-Verekedtem, azt hittem ezen már túl vagyunk.

-Korával mi történt, te nagyon lassú!

-Az engedélyem nélkül elolvasta a füzetemet. Pedig többször is mondtam, hogy nem akarom, hogy lássa.

Caren a hülyéknek járó megértő jóindulattam nézett rám. Ő tudta hogy ez mit jelent nekem.

-És ezért te szakítottál vele? – kérdezte, hogy jól éeti-e.

Az érzéseim olyan világosan lebegtek bennem, hogy mindent képes voltam szavakba önteni.

-Ő volt az egyedüli biztos pont az életemben, de most már nem tudok megbízni benne. Mégegyszer nem megy!

-Max, Kora nem olyan, mint apa...

- Honnan tudod?! – csattantam fel.

-Ezt neked kellene tudni!

-De én nem tudom! Csak azt érzem hogy megint összezuhanok. Ha egyszer elárult megtenné többször is....

-Ezedbe jutott, hogy magadtól megmutasd neki?

-Nem akartam, még nem bírtam, de most már a lehetőséget is elvette, hogy egyszer eljussak ide.

-Megértem hogy feldúlt vagy.

-Nem feldúlt vagyok hanem kicseszettűl csalódott! Megint az fog történni Caren, érzem, hogy ránt le a mélység. És most már nincs kiben bíznom. Elvette tőlem!

Az utolsó szavakat könnyek közt ejtem, a szívem összerándult, a só pedig számtalan helyen csípte az arcom.

A nővérem átölelt és megsimogatta a hátam.

-Szereted?

-Mit számít?! Anya is szerette azt a barmot, és látod, hogy végezte!

-Max, az nem ugyanaz!

-Nem a faszt nem!

Másnap hosszan vizsgáltam az arcom új kiegészítőit. A bal oldala enyhén lilás volt, a szemem és a szám felszakadt, azonkívül tele vagyok sebbel. Caren néhányat leragasztott de ez sem javít a helyzeten. Otthon nem magyarázkodtam, a szobámba vonultam, és úgy vágtam be az ajtót hogy vették a lapot, hogy senkire sem vagyok kíváncsi.

A suliban éreztem magamon a tekinteteket ahogy végig vonultam a folyosón a többiekig, de nem érdekelt. Már semmi nem érdekel!

Bevágódtam közéjük és közönyösen válaszoltam az ábrázatomat firtató döbbenet kérdésekre, aztán elnémultam és csak hallgattam őket. Nem voltam jól, de ez Kora előtt is így volt, úgy hogy azt hiszem, ez a normális állapotom. Már egészen kezdek hozzászokni. Inkább az a pár hónap volt a furcsa amikor elhittem, hogy van reményem egy jobb, egy boldogabb életre.

Most még kínzóbb ez az egész, hogy minden jó, olyan távol került tőlem.

Ahogy meglátom őt, csak egy dolgot tudok, hogy azt akarom neki amit ő tett, fájdalmat okozni!