A dolgaink a lehető legjobban alakultak Maxel. Az egészet úgy tudnám legjobban összefoglalni, ha azt mondom, hogy reménytelenül szerelmesek voltunk.

A hálaadás után nem beszéltünk arról ami történt. Szerettem volna tudni mindent, mert ugyan volt a fejemben egy kép az eseményről, de voltak még benne fehér foltok. Nem faggattam, felesleges lett volna. Úgy ahogy az írásait sem akarta megmutatni, erről sem beszélt volna. Max hajthatatlan volt, ha valamihez ragaszkodott. És hiába is nyüstölöm, nem engedett volna. Bíztattam magam, hogy egyszer majd úgyis elmondja, egyszer majd közel enged annyira magához. Most az, hogy Max menedéke lehettem kielégítő volt számomra. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de mivel velem megnyugodott, egyáltalán nem féltem. Eltökélten bíztam benne, hogy bármi is van a háttérben, bármilyen mély fájdalom, lehetek rá neki orvosság, én, majd meggyógyíthatom.

Nem csak ez volt kielégítő a kapcsolatunkban. Azóta, már többször is együtt voltunk, igaz a szó szoros értelmében és gyakorlatilag is még szűz voltam. Ugyanakkor jó párszor eljuttattuk már egymást a csúcsra. Max nagyon türelmes volt velem, és megmutatta, hogy anélkül is gyönyörű, tud lenni az együtt lét ha nem fekszünk le egymással. Szerettem volna én is kompenzálni, bár azt hiszem ez a legalkalmatlanabb szó arra, amit szerettem volna. Talán az kifejezőbb, hogy én is gyönyört akartam neki adni. Nem volt furcsa, inkább élveztem, főleg azt, hogy amikor én kényeztettem őt, akkor én is irányítottam. Hamar ráéreztem, mert nagyon tetszett, hogy végül is, hatalmam van felette.

Ez így volt kiegyenlített, nem az adok-kapok egyensúly miatt, hanem mert én úgy gondoltam, hogy a kapcsolatunkban mindketten elégverős személyiségek vagyunk. Amíg csak én élvezhettem a szerelmeskedéseinket, addig kicsit el is voltam nyomva, de így már nagyon is rendben voltunk.

Nem siettünk az újabb lépéssel, bár, ha azt vesszük, hogy cirka három hónapja voltunk együtt, ahhoz képest már rengeteg dolog történt. Viszont én már készen álltam rá, hogy tovább lépjünk. Őrülten vágytam Maxre, és úgy sejtettem, hogy karácsonykor fogom neki ajándékozni a szüzességem.

Ajándék... Karácsony előtt két héttel még mindig nem tudtam, hogy magamon kívül mit adhatnék neki. Valami olyasmit, amit szépen becsomagolok, és a fa alá készítek. Max nem volt oda az ajándékokért, habár ő már akkor elkezdte az ajándékozást, amikor még nem is voltunk együtt, azzal a szeretetcsomaggal, amit a tüdőgyulladásomkor hozott. Én úgy voltam vele, hogy a haszontalan ajándéknak nincs értelme, ezért valami olyasmit szerettem volna amit értékel. De nem volt könnyű dolgom, mert Max gyakorlatilag egy valamit értékelt, a könyveket, de ha valami érdekelte, azt egyből meg is vette. Nem hagyott lehetőséget arra, hogy meglephessem, valamelyik vágyott kötettel.

Még csak olyasmiben sem gondolkozhattam, hogy különleges kiadást válasszak, valamelyik kedvenc könyvéből, mert neki csak a történet számított, a körítés nem érdekelte.

Már kezdtem érteni, hogy Max, miért nem volt oda, ezért a most roppant bosszantónak tűnő szokásért.

A feladatomat az is nehezítette, hogy mindig együtt voltunk. Vagy a suliban találkoztunk és utána ő vitt haza, és estig, olykor reggelig maradt, vagy délután a srácokkal együtt csináltunk valamit. Kivéve azon a két napon amikor Max dolgozott, de akkor nekem is egyéb teendőim voltak. Mint például a tanulás. Vagy otthoni dolgok amiket el kellett végeznem.

-          Milyen a bál év végén? – bökött Eva a hirdetményre mikor elsétáltunk mellette.

-Igazából inkább buli mint bál, nem kell olyan nagyon kiöltözni... – vontam vállat. Elsőben én is elmentem rá, de elég uncsinak találtam, ezért következő évben már kihagytam. Bár akkor még nem is volt Max, hogy legyen miért élveznem. Azt hiszem idén még az is sokkal érdekesebb lenne.

-Sima sulis szilveszteri buli. – mondta Alison.

-Ti mentek? – kérdezte tőlünk.

-Nem tudom... Még nem beszéltünk róla. Egyelőre a karácsonyi ajándék akkora akadályt képzett, hogy azon túl még nem láttam.

- Jim szerintem John házibulijába akar menni. – mondta Alison. – Adam is odajön nem?

-Azt hiszem, ő a zenekarral bulizik. Én megnézném ezt a suli bulit is. Otthon ezek egész jó bulik voltak... Itt mondjuk nem tudom milyen. – merengett.

-Nagyjából a társaságon múlik milyen a buli nem? – kérdeztem vissza.

-De. – értett egyet. – Menjünk el! Ha nem jó, utána is elmehettek Johnhoz, vagy akár mind elmehetünk!

-Megkérdezem Maxet, meglátjuk...

Nálunk ő volt a döntő, mert ha nem érdekelte a dolog, akkor sehogy nem tudtam volna rávenni, hogy elmenjünk és eddig nem sok érdeklődést mutatott iránta. Elég sok időnk volt még ezt kitalálni én izgultam tovább az ajándékán.

- Miért nem veszel neki valami páros dolgot?

- Páros? Mint például egy zokni? – néztem Alisonra.

- Nem, te hülye! – vigyorgott .- Valami egyen cucc, vagy páros medál…

- Te komolyan el tudod képzelni Maxet ilyesmiben? – kérdeztem tőle komolyan. – Egy ilyenért minimum képen röhögne! Meg én sem vagyok nagyon ilyen…Tőled mit kap Jim?

Alison totál zavarba jött.

- Nem mondom el. – vágta rá.

- Miért? –kérdeztem furcsállva. - Annyira gáz? Egyen pólótok lesz? Vagy mi?

- Nem csak a szex shopból rendeltem. – mondta bizalmasan, közel hajolva.

Ezen elnevettem magam.

- Azt hiszem az ilyesminek Max is jobban örülne.  

Talán nekem is ott kellene szétnéznem, bár nem hiszem, hogy egyedül elmennék egy olyan boltba, a rendelés meg problémás lenne, és az is, amikor a családom előtt kibontaná… Huuu… nagyon rossz ötlet!  

De azért még nem vetettem el teljesen. Maradt az a lehetőség, hogy együtt menjünk el, és az ajándék nem lesz meglepi, és nem is kell a szüleim előtt kibontania.

Nem volt tökéletes, de mivel egyelőre nem volt jobb ötletem, talonban tartottam.

A hétvégét úgy is együtt töltjük, majd kipuhatolom, hogy érdekelné-e az ilyesmi. Anyuék a nagyiéknál lesznek,  szóval akár még nézelődhetni is elkezdhetünk anélkül, hogy attól kéne tartani, hogy lebukunk.

Vártam már a másnapot, mert Max reggelre ígérkezett.

- Szia Kislány! Nagyon elgondolkoztál. – ült le mellém a padra Max mosolyogva.

- Járt az agyam…

- És min ha szabad tudni?

- Az ajándékodon. - vallottam be.  

 Max egyből elhúzta a száját.

- Most akkor elmondom, ezredjére is, hogy nem kell ajándék! De komolyan!

- Oké ezredjére is meghallgattam, de azért én szeretnék. – mondtam, de közben lehet, hogy egyszerűbb lett volna elfogadni ezt. Majd meglátjuk holnap, hogy fogadja az ötletemet, hátha még ő is meggondolja magát az ajándék szükségességével kapcsolatban.

- Jó, reménytelen vagy! –puffogott majd hozzám hajolt és megcsókolt. – Jól van, ezt majd holnap folytatjuk. – Most mennem kell!  - mondta aztán felállt, s már rohant is.

- Üdvözlöm Carent!- szóltam utána.

- Átadom!- fordult vissza.

Ahogy Max el, úgy Alison feltűnt a színen.

- Mehetünk? – kérdezte vidáman.

- Aha! – bólintottam.

Ma úgy döntöttünk csapunk egy csajos napot, semmi komoly csak dumálunk, körmöt festünk ilyesmi. És persze megpróbálom kiszedni belőle mi az a tuti ajándék…

- Ez micsoda?- hajolt le majd felvett valamit a pad mellől, a földről. – Ez nem Maxé?- kérdezte, és felém nyújtott azt a kis fekete könyvecskét.

- De, biztos kiesett a zsebéből. Majd holnap visszaadom neki. – mondtam és bedobtam a táskámba.

Alisonnal mindig jók voltak ezek a délutánok, mert mostanában egyre kevesebb jutott belőlük, és ilyenkor mindig volt témánk, általában a fiúkat beszéltük ki, aztán jókat nevettünk.

Alisonnak nem mondtam semmit Maxről, a családjáról, csak a vicces dolgokat említettük. Biztos vagyok benne hogy Jimnek is voltak olyan dolgai, amiket Alison is megtartott magának.

Csoda csini körmökkel, ültem le este az asztalomhoz, hogy kipakoljam a táskámat, és elrendezzem a tanszereimet. Hétvégére mindig kipakoltam, egy ominózus eset után, amikor is, véletlenül benne felejtődött egy fél szendvics. Hát az elég undi volt…

Kezembe akadt az a kis fekete notesz is amit most csak félre raktam, utána a többi tanszereimet is elpakoltam. Nem terveztem tanulni valami filmet akartam keresni utána, de ahogy térültem fordultam, mindig meg akadt a szemem azon a könyvecskén.  Nagy volt a kísértés, hogy kézbe vegyem. Túl nagy…

Hirtelen az ágyon ültem, és remegő szívvel, mert pontosan tudtam, hogy rosszat csinálok, lapozgattam és eleinte csak gyönyörködtem Max kézírásában, ami egy fiúhoz mérten elég olvasható, és roppant mutatós volt. Nem akartam beleolvasni, de megtettem.

Először csak az első oldalt aztán oldalakat, aztán már azon kaptam magam, hogy az egészet elolvastam az elejétől a végéig és bizonyos részeket sokadjára futok át.

Hihetetlenül felkavaró volt, érzelmes és helyenként kétségbeejtő, de ha azt gondoltam, hogy Maxnek a zenéhez van tehetsége akkor hatalmasat tévedtem, mert ez… ez, valami elképesztő volt.

Mire letudtam tenni, egy liter könnyemet sírtam el, annyira megérintett. Soha egy könyv nem volt még rám ekkora hatással, mint Max írása. Mély volt és sötét, más részek pedig, mint a fák között átszűrődő napsugár, mézédes melege.

Volt lelkiismeret furdalásom, amiért nem bírtam ki, hogy elolvassam, de még a vállamon ülő angyalka is azt súgta, hogy olvass! Most, bezzeg amikor megtettem, most már piszkált érte.     

Mindegy, holnap visszaadom, ami megtörtént, megtörtént, már nem tudom visszacsinálni.

Másnap reggel elköszöntem anyuéktól, és feltettem egy adag kávét főni, tettem bele egy csipet fahéjat, tudam, hogy Max így szerette.

Sokszor eszembe jutottak az írásai, még mindig nem tudtam napirendre térni felette.

Max pontos volt, már kilenckor kopogtatott, és ahogy belépett már csókolt is. A konyhába botorkáltunk és ott folytattuk a csókolózást. Lehúztam a kabátját, majd a pulcsijának a cipzárját is, hogy könnyebben érinthessem. Felhívásnak vette, mert a tenyerét a ruhám alá csúsztatta, úgy simított a hátamra. Annak ellenére, hogy a hidegről jött be, meleg, szinte forró volt az érintése.  Belém markolt és úgy húzott magához. Már ebben a pillanatban tudtam, hogy nem lesz ebből karácsonyi ajándék, annyira égtem érte.

- A szüleid biztosan elmentek, ugye?- duruzsolta.

- Igen, egy fél órája. - biztosítottam.

- Akkor mi lenne, ha ezt a hálóban folytatnánk? – kérdezte.

Akartam, minden porcikám sajgott érte. Vele akartam lenni, és szinte kábultan vágytam arra az érzésre, hogy bennem legyen. Amikor magához húzott éreztem, hogy ő is akarja, és a szemei is még sötétebbek voltak és a vágytól csillogtak. Ennyit a kávéról…

Mi már a lépcsőn mentünk fölfelé, és mindketten tudtuk, hogy ez most meg fog történni.      

A szobám ajtaját a hátával vágta ki, mert olyan hevesen kóstoltuk egymást, hogy még arra a kis időre se voltunk hajlandóak elszakadni.

A kezeit végig húzta az oldalamon, úgy emelte le rólam a pólómat. Halkan nyögött és beharapta az alsó ajkát, ahogy a pillantása a melleimet simogatta. Az egész testemen bizsergető érzés futott végig amikor újra hozzám ért. Minden mozdulatából áradt a kéj engem pedig teljesen leuralt. Sóhajtva hajolt a nyakamba, amit finoman megszívott, aztán egyszer csak megállt és eltolt magától.

-Mit keres ez itt? – kérdezte fagyosan, és az éjjeli szekrényemhez lépett, ahol hülye módon a noteszét felejtettem.

-Tegnap a suliban hagytad…- mondtam, de éreztem, hogy kezd megfagyni köztünk a levegő, és az a szenvedély amit eddig Max szemeiben láttam valami mássá alakultak ami egyáltalán nem tetszett.

-Elolvastad?- nézett rám vádlóan. A hangja kemény volt és eltűnt belőle minden kedvesség.

Nem tehettem mást, némán bólintottam, nem akartam neki hazudni. Max arca egészen meg változott elhátrált tőlem, mintha a közelségem is bántaná.

-De, tudtad, hogy nem akarom, igaz? -  fújtatott, és idegesen a tarkójához kapott.

-Sajnálom, nem akartam rosszat...- mentegetőztem -  csak kíváncsi voltam, és olyan lenyűgöző volt... Max, olyan tehetséges vagy!

-Lenyűgöző? – kérdezte gúnyosan nevetve. – Ez – emelte fel a könyvet- a dühöm, az érzelmeim, a vágyaim, ez nem tehetség!- minden szót olyan erővel mondott, hogy szinte pofonként csattantak. - És érthetően elmondtam, hogy nem akarom, hogy lásd! – a hangját felemelte, és minden mozdulata merev volt csupa feszültség. A gyomrom idegesen remegett, és kezdett a torkom felé kúszni. – Miért?! – kérdezte újra csaknem kiabálva.

Én kissé értetlenül álltam, értettem, hogy hibáztam de azt nem, hogy a szerelmes csókolózástól hogy jutottunk el odáig, hogy Max kiabál velem.

-Sajnálom... Én csak... – tudtam, hogy nem kellett volna, de nem hittem, hogy ennyire mérges lesz.

- Nem hiszem el, hogy ezt tetted... – fújtatott és közben idegesen járkálni kezdett. – Megbíztam benned... Azt hittem, hogy megbízhatok…

-Max... Sajnálom...

-Legalább, már nem kell ajándékon gondolkodnod. – vetette oda nekem és az a lesajnáló pillantás, amivel közben végigmért, nagyon megalázó volt, főleg, hogy csak egy melltartóban álltam előtte.

-Ezt meg, hogy érted? – kérdeztem megsemmisülve. Az arcomból kifutott a vér és most nagyon rosszat sejtettem.

-Úgy, hogy ennek vége! – vágta hozzám dühből.

-Te most szakítasz velem? – nyögtem erőtlenül, és nem hittem el, hogy ez történik.

- Nem járok olyannal, akiben nem tudok megbízni. – közölte, és ha nem mondta volna ezerszer, hogy szeret, akkor most azt hittem volna, hogy gyűlöl, annyira keserűek voltak a szavai.

Ezután egy pillantásra sem méltatott többet dühösen lecsörtetett a lépcsőn én meg utána.

- Max! – szólongattam. Elkaptam a kezét, hogy megállítsam, de olyan indulatosan rántotta el, hogy hátra tántorodtam. A konyhából felkapta a ruháit, majd anélkül, hogy rám nézett volna az ajtó felé indult.

- Mindent elrontottál! – mondta jeges közönnyel, majd indulatosan bevágta maga mögött az ajtót.

A szívem a hangos csattanásra még hevesebben vert, és csak bámultam magam elé. Próbáltam felfogni, hogy mi történt.

Max nagyon dühös… Szakított velem…

Szakított velem… Szakított…

Sietve magamra kaptam egy kabátot és utána rohantam, de őt nem érdekeltem többé. Az autójának a kerekei csikorogtak, amikor elindult. Láttam az ablakon keresztül, hogy mennyire zaklatott.

Vége…  

Még ott a ház előtt elöntöttek a forró könnyek pedig még mindig csak alig értem fel ésszel. Berohantam a telefonomért hogy hívjam. Nem lehet így vége… Max szeret engem.

Akkor nem is tévedhettem volna nagyobbat…

Az első csörgés után kinyomott, amikor újra próbáltam már nem volt elérhető.

A szobámban az ágyra borultam és sírtam.

Hülye voltam! Nem kellett volna elolvasnom...

Egész nap reménykedtem, hogy az ezer üzenetemből majd valamelyikre válaszol, vagy felhív és kéri, hogy beszéljük meg, vagy csak visszakapcsolja azt az átkozott telefont, hogy el tudjam érni. De nem.

Szerettem volna, ha visszajön, ha ez az egész nem történik meg…

Tényleg ekkorát hibáztam volna?

Nem értettem… Nem tudtam felfogni. Egyik pillanatban még szeretkezni készülök vele, a nyakamat csókolja, a másik pillanatban pedig azt mondja, hogy szakít velem…   

Egész nap egyedül voltam és vártam bármilyen jelet, vagy azt, hogy felébredjek ebből rémálomból, újra elkezdődjön a nap, ő átjöjjön és úgy legyünk, mint máskor.

Aztán nem tudom hogy aludtam el, de reggel a korgó hasamra ébredtem, és újra belém mart az a szőrnyű idegesség amit nem is tudtam hirtelen beazonosítani, csak amikor kezdett egy kicsit kitisztulni a fejem. Rögtön elment az étvágyam, és ki se keltem az ágyból, a telefonom továbbra sem jelzett üzenetet és nem tudtam, hogy van-e még értelme újabb üzenetet írni, de megtettem.

Alisonnak is írtam egyet, bár tudtam, hogy nem tud átjönni, de valakivel beszélnem kellett.

*Max szakított velem.

Alison nem írt vissza, de a telefonom szinte azonnal megcsörrent. Tudtam, hogy a barátnőm hív, mégis egy pillanatra elfogott a remény, hogy Max az.

- Szia Kora! Mi történt? – kérdezte aggódva, én meg nem is tudtam mit mondani, csak elbőgtem magam.

Szánalmas vagyok…

- Jól van semmi baj… Nyugodj meg… El tudod mondani mi történt?

- Csináltam valamit amit nem kellett volna ő meg nagyon megharagudott… - mondtam neki miközben az arcomat törölgettem és próbáltam normális emberi hangokat kipréselni magamból.

- Mit csináltál? – kérdezte.

Nem tudtam, hogy elomondjam-e, de már úgy sem számított…

- Elolvastam a noteszét…

Egy pár pillanatig néma csend, mintha Alison se nagyon értené.

- És? – kérdezett vissza.  – Ha más találta volna meg is elolvasta volna nem?- ez igaz volt, de én tudtam, hogy nem akarja.

Felrémlett, amit a fejemhez vágott.

„Ez a dühöm, az érzelmeim, a vágyaim…” –ez túl személyes volt.

- Tudtam, hogy nem akarja… Nem tudom elérni… Nem tudom, mi a fenét csináljak!

- Nyugodj, meg holnapra ő is, te is kicsit megnyugszotok, és tiszta fejjel megbeszélitek…

- Nem hiszem, hogy szóba áll még velem… - ő várt rám, én viszont nem adtam meg ugyanezt neki. Csak elvettem tőle, amit nem akart velem megosztani.

A szívem darabokra hasadt, hogy Max nem tartott elég fontosnak ahhoz, hogy megmutassa az írásait. Én mindenemet odaakartam neki adni, de ő még mindig a falai mögött rejtőzött.  

- Most, leteszem jó? – kérdeztem, mert megint éreztem, hogy sírni fogok.

A napom következő piszkosul nehéz része az volt amikor anyuéknak kellett megmagyaráznom miért vörösek és dagadtak a szemeim, amikor hazaértek.

Nem faggattak azok után hogy elmondtam hogy szakítottunk és azt hogy az én hibámból. Anyu hozott fel a szobámba jeges borogatást a szememre.

- Próbálj megnyugodni, pár nap és minden rendbe jön, majd meglátod!

Nem tudom miért látta mindenki ilyen rózsásan a helyzetet amikor egyáltalán nem volt az.

Anyu borogatásának hála másnap nem volt felpüffedve a szemhéjam és vörösek se voltak. De féltem, rettegtem vele találkozni. Émelyegtem és nagyon rosszul lettem, amikor a folyosón megláttam, hogy Jim, Adam, Eva és Alison társaságában az ablakpárkánynak dőlve áll. Az arcát nem láttam, mert a pulcsijának a kapucnija az arcába volt húzva.  Nem akartam oda menni, de elég közel álltak a szekrényemhez, gondoltam, ha beszélni akar, akkor majd úgyis észre vesz.  Kinyitottam az ajtót és elkezdtem bepakolni, mint máskor.   

Hallottam, hogy Eva megint a szilveszteri sulis bált emlegeti, amire Jim húzta a száját. Aztán meghallottam Max hangját amint felajánlja neki, hogy ő majd elviszi. Azt hittem hogy elájulok… de ennél csak rosszabb lett, mert Eva belelkesedett és próbálta meggyőzni Jimet, hogy ha őt és engem elvisz Max, akkor már nekik is illene elmenni. Mire Max közölte, hogy csak őt, engem nem.

Éreztem, hogy a sírás megint kerülget, gyorsan bezártam a szekrényemet, és mielőtt bármelyikük odajött volna hozzám, gyorsan a terembe menekültem. Remegtem a visszatartott sírástól, bedugtam a fülesemet elindítottam a zeném, leborultam a padra és úgy tettem, mintha aludnék, az arcomat a karjaim fedezékébe rejtettem.

Vége… Ezt már nem fogjuk megbeszélni.

Meleg érintést éreztem a hátamon, az apró kézből tudtam, hogy Alison az.  Amikor felemeltem a fejemet együttérzően nézett rám. Pontosan az a nézés volt amikor már nem akar hiú ábrándokkal kecsegtetni, csak mint barátom, érezteti, hogy mellettem van. Annyira nehéz volt visszafognom magam.

- Hallottad? – kérdezte.

Bólintottam, ha egy szót is szóltam volna azzal a könnyeim is elerednek, de az csak még megalázóbb lett volna. Ez már így is éppen elég volt…