Az első 5 km-t csendben tettük meg. De ahányszor rá néztem, láttam, hogy erőltetve tartja vissza a mosolygást. Nevetnem kellett a hasztalan próbálkozásain. A kezem a térdéhez közel, a combjára csúszott, és megszorítottam, mire Kora felsikkantott és nevetve fordult felém.

-Mi az? Csikis vagy? – nevettem.

- Úgy tűnik... – mosolygott, és már nem próbálta megjátszani a komolyat.-Tényleg 7-óta ott voltál nálunk?-kérdezte.

-Igen. – válaszoltam egyszerűen. Akkor még nem gondoltam, hogy Csipkerózsika még javában alszik.

Azt hittem bármelyik pillanatban jöhet, én meg figyeltem az ajtót és magamban fogalmaztam mivel indítok majd.

Aztán fél óra múlva az apja lépett ki azon ajtón, aki várakozás helyett, beljebb invitált. Egy darabig tvt néztünk közben kérdezgetett, hogy mi bajom, hogy már hajnalban a házuk előtt dekkolok. Elmondtam, hogy szeretném elvinni Korát a nagyszüleihez. Erre csak lazán beközölte, hogy melegen reméli, hogy csomagoltam váltó ruhát, mert abban ne is reménykedjek, hogy idő előtt, elengednek. Aztán kaptam kávét, reggelit, és a legforróbb csókot, amiről a héten még csak ábrándozni sem mertem. Kora csókjai után egyszerűen megvadulok, és nem bírok magamnak megálljt parancsolni. Egy csók és máris mindent akarok. De nem a kielégülést vágyom annyira, hanem vele akarok lenni, felfedezni a testét, azt hogy mi az, amit szeret. Tudni akarom mi az, amibe belenyög és mi az, ami amire csak sóhajtással felel. Gyönyört akarok neki okozni, olyat amilyet még senki nem okozott neki. Az első akarok lenni, akivel felfedezi, hogy milyen amikor a szerelem, a szerelmünk, kiteljesedik.

 Ohh istenem... Annyira akarom őt...

És ezen a helyzeten csak ront minden egyes mosolya, néha már csak az is ahogy, a száját elhagyja egy sóhaj, ahogy a kulcscsontja alatt emelkedik a mellkasa.

Én megőrültem!

Egyetlen csókjától elszalad velem a ló és arra a pillanatra gondolok, amikor ott voltam, és ő rémülten nézett rám.

Akartam ezt vele, együtt Hamptont, de hogy magyarázhattam volna el neki, hogy rettegek attól, hogy a családja észreveszi, hogy nézek rá. Hogy a nagyapja kiolvassa belőlem, hogy magamnak akarom, birtokolni, szeretni, imádni, cseppet sem szűziesen.

Nem tehetek róla, az ő hibája, amiért ilyen. Ilyen tökéletes, ilyen nekem való, ilyen káprázatos... Ártatlan.

Mégis itt vagyok, és nem tudom mi lesz ebből... Elviszem, aztán talán maradok, talán már rögtön visszafordulok. Nem tudom...

-Most feleslegesen hoztam magammal két könyvet is. – jegyezte meg játékosan.

-Felőlem olvashatsz, ha akarsz.... Akár hangosan is.

-Nem neked való a téma.-vágta rá.

-Miért? Mit olvasol? – kérdeztem érdeklődve.

-Ümmm... Az egyik egy lány regény... – mondta burkoltan.

-Olyan picsogós, hamupipőke sztori? Mert akkor tényleg nem.

-Inkább szépség és a szörnyeteg, azzal a csavarral, hogy Belle végül nem a szexi szörnyetegbe lesz szerelmes, hanem a halálos ellenségébe, de ez hosszú sztori...

-Annyira nem hangzik gázul.. És a másik?

-A másikban ikerlányok mutatják be a kannibalizmus hátterét.

-Micsoda? – nevettem el magam.

-Igazából jó sztori, ez még neked is tetszene, majd kölcsön adom.

-Miből gondolod, hogy bukok a kannibálokra?

-Vannak benne vámpírok is.

-Na, főleg!

-Na, mibe, hogy tetszene? – kérdezte magabiztosan vigyorogva.

A fogadásokkal mostanában hadilábon állok, de ha arra gondolok, hogy mennyi lehetőség rejlik benne, nehezen tudok ellenállni, és egyből azon gondolkozom, hogy mi legyen a tétje.

-Oké... Ha nem tetszik, amire elég nagy az esély, akkor egyszer majd kérek egy szívességet...

- Nem lehetne ennél konkrétabban?

-Most erre futja, a vezetésre kell koncentrálnom.

-Oké, akkor gyakorlatilag bármit kérhetek?

-Ha nyersz kisangyalom, csak ha nyersz!

Kikötötte magát és hátra mászott, a táskájáért. Ahogy oldalra néztem a formás hátsója került a szemem elé.

Most nem kalandozhattam el, több okból sem.

-Ha olvasok, tudsz koncentrálni a vezetésre?

-Próbáljuk, meg, de ha már azt látod, hogy túl laposakat pislogok, akkor hagyd abba. – vigyorogtam rá.

- Nyugi, nem fogsz!

-De biztos vagy magadban!

-Inkább benned vagyok biztos. – lehetsz is Gyönyörűm, csak nem úgy ahogy te azt gondolod.

Az első fejezet után becsukta a könyvet. És hátra dőlt.

-Na, aztán mi történt? – néztem rá, várva a folytatást.

-Az kedves Max, hogy nyertem egy fogadást!

A fenébe!

-Jól van... – ismertem el túl könnyen a vereséget. – Igazad volt... De akkor folytathatnád...

-Most nem, nem sokára odaérünk, esetleg majd este.

-Este? – kérdeztem vissza.

-Maradsz nem?

-Ezt még nem döntöttem el.

-Akkor kérek egy szívességet...

-Ne pazarold el ilyen könnyen!

-Akkor maradj magadtól!

-Meglátjuk, mit szólnak hozzám egyáltalán a nagyszüleid. Basszus, azt sem tudják, hogy megyek...

-De tudják. Apu szólt nekik.

-Mikor?

-Miután mi eljöttünk. Apu azt írta téged is várnak.

Nem tudom miért, de kezdtem félni. Kora izgatott volt és egyfolytában mosolygott nekem meg az idegességtől remegett a gyomrom, amikor elindultunk a gondozott előkerten át a házhoz. Kora nem kopogott, benyitott, és a világos előszobában elkezdte a kabátját levenni.

-Nyugi, jó lesz! Megígérem. – csúsztatta a vállamra a kezét mosolyogva. De ezúttal a mozdulatot nem csók követte, hanem a kabátomat csúsztatta le róla. Utána már magamtól vetkőztem. Azután követtem ahová vezetett.

-Hahó! Megjöttünk! – szólt hangosan, ahogy beljebb mentünk a házba.

Tényleg nem volt káposzta szag, inkább valami édeskés, kicsit citromos illat, ami a süteményre emlékeztetett.

Minden nagyszülő házának ilyennek kellene lennie. Nem tudom, hogy a saját nagyszüleim háza milyen illatú volt, mert, már nagyon régen meghaltak, és alig van róluk emlékem. De ez mintha az én gyomromban pattogó feszültség éléből is elvett volna.

Hamarosan feltűnt egy viszonylag alacsony ősz mosolygós öregúr, ormótlan fehér kötéssel a kezén. Kora hozzásietett és átölelte.

-Szervusz Kincsem! – a férfi hangja dörmögős volt és olyan ritmusú ami végtelen türelemről árulkodott. Még hallgatni is jól esett. Csendben álltam, míg üdvözölték egymást és közben szemügyre vettem Kora nagypapáját. Nem volt kifejezetten nagydarab, de egy kis pocakot eresztett. Őszes szürke a fejetetején gyérülő haját hátra fésülve viselte. Nem kellett sokáig figyelnem őket, hogy rájöjjek, hogy szoros kapcsolat van köztük. Abból a pár pillantásból, amivel a házat felmértem egyértelmű volt, hogy Kora nagy szülei gazdagok voltak. A nagyapja mégis egyszerű világos kék galléros pólót viselt és hozzá barna egyszerű nadrágot. Nem láttam rajta azt a fellengző stílust, mint az apámon, aki a szimpla hétköznapokon is a legdrágább ingekbe és zakóba kényszerítette magát. Az öreg nem feszengett, derűs pillantással és jó indulatú mosollyal nézett most felém.

- Ő Max, a barátom. – mondta Kora közben már mellém is lépett.

Én meg kezet nyújtottam az öreg úr felé.

-Maxton Rowe. – mutatkoztam be. - Elnézést, hogy csak ilyen váratlanul állítottam be. - szabadkoztam

-Isten hozott, Maxton! – rázott velem kezet. –Robert Monroe. Milyen nagyszerű nevet  választottak neked a szüleid! Biztosan büszkén viseled!

-Köszönöm. – feleltem és vegyes érzéseket keltettek bennem a szavai, mert amennyire jólesett a dicséret, éppen annyira tudtam, hogy a szüleimnek semmit nem jelent a nevem. Talán valamikor jelentett, amikor még egy család voltunk, amikor még család voltunk, de azóta biztos nem...

-Kerüljetek beljebb, Kora már jól ismeri a járást, - mondta, engem pedig körbevezetett, az alsó szinten. A ház világos volt és modern olyan berendezésekkel, amik ontották magukból a kényelmet, és szótlanul marasztalták az embert. A nappaliban a fehér párkányú kandallóba fa volt bekészítve a bézs kanapé szélére meleg puha takarót terítettek. Az alacsony szekrényeken faragott fa állatfigurákat láttam, és különböző anyagú és méretű keretekben családi képeket.

Kora mosolyogva lépkedett mellettem, amíg Mr Monroe az étkezőbe nem vezetett, ahova a nappaliból nyíló tolóajtón keresztül lehetett átjutni. Amint beléptünk a szülinapi dalt kezdte énekelni Robert, és egy rövid szőkehajú hölgy akiről feltételeztem, hogy Kora nagymamája lehet, és eddig az étkezőben foglalatoskodott. Meglepett, amikor a dalban az én nevem is szerepelt, és zavarba is hozott ez a közvetlen vendégszeretet.

-Ez most harmincnyolc gyertya de, ugye megosztoztok rajta? – kérdezte az idős nő, majd Korának adott két puszit az arcára, és megölelte.

-Szervusz Max, örülök, hogy megismerhetlek! – engem is hasonlóan melegen üdvözölt.

-Isten éltessen benneteket! Micsoda örömteli véletlen, hogy egy napon születtetek!

-Bizony!-helyeselt Mr Monroe. – Ő a feleségem Adel. – mutatta be a feleségét.

-Én is nagyon örülök, - feleltem és annak ellenére, hogy már tudta, neki is elmondtam a nevemet.

Hellyel kínáltak minket, Adel pedig azonnal kistányérokat hozott.

-Az ebédre még várni kell, de már felnőttek vagytok, tortát bármikor ehettek. – kacsint ránk.

Hirtelen egy családi ünnepség kellős közepén találtam magamat és arra eszméltem, hogy az egyik ünnepelt én vagyok. Kora finoman az ölembe csúsztatta a kezét az én kezemet keresve, majd megsimogatta én pedig összekulcsoltam a sajátommal.

-Max, van finom házi meggyborom, megkóstolod? – kérdezte Robert.

-Jaj, papa, nem lehet, Max még vezet... – szólt közbe Kora.

-Hova? – döbbent meg Adel. – Itt mindent el lehet érni gyalog is.

-Én nem szeretnék alkalmatlankodni, csak elhoztam Korát. – mondtam,  de közben már nagyon is maradni akartam.

-Ne beszélj badarságokat fiam, már előkészítettem nektek a vendégszobát.

Közös szoba...

Elepesztett, őszintén, hogy az unokájukat csak úgy engedik velem közös szobában aludni. De ahogy Adel mondta már felnőttek voltunk és ők úgy is kezeltek.

Most Korára pillantottam, hogy leolvassam az arcáról, hogy ő mit szeretne, mert ma minden úgy lesz, ahogy ő akarja.

A szeme csillogott, és nem tudom, hogy a környezet, vagy az a kedves fogadtatás amiben részesültem tehet róla, de elfogott az ünnepi hangulat, pedig az ehhez hasonló érzésekről már régen lemondtam. Azon kaptam magam, hogy már nem is a választ keresem az arcán, hanem minden szegletét szemügyre veszem és rögzítem magamban. A vonásai már rég nem idegenek, ismerősek és kedvesebbek nekem, mint bármi más.

De hamar észhez térek.

-Te mit szeretnél? – kérdeztem tőle inkább, mert félő ha tovább nézem a szürke szemei elnyelnek.

- Hogy maradj! – válaszolt tétovázás nélkül nekem pedig megremegett a szívem attól a reménykedéstől amit a szavaiból kivettem.

-Rendben. – bólintottam.

Kora széles mosolyra húzta a száját és éreztem ahogy megszorítja a kezemet.

-De nem készültem maradni, nincs nálam semmi... – akkor döbbentem rá, hogy ajándékot sem hoztam, pedig ilyenkor azt hiszem azt is szokás. Ezt nem gondoltam át és most nagyon kínosan érintett. Mit gondolhatnak rólam? Biztos egy taplónak néznek.

-Akkor ez el van döntve. – csapta össze a kezét mosolyogva Adel, amivel kicsit ki is zökkentett. – Az unokám mindig itt hagyja egy két ruháját, ő is hasonlóan jó kötésű fiú, majd keresünk közülük valamit neked. Biztos nem haragszik meg ha kölcsönadjuk.

Leesett, hogy most valószínűleg Jimről beszéltek.

-Majd visszaviszem neki. – ajánlkoztam. De a szavaimat értetlenség kísérte mire Kora kisegített.

-Ismerik egymást Jimmel. – világosította fel őket.

-Jim a legjobb haverom. – egészítettem ki, ami egy kicsit engem is meglepett. Régen volt már hogy valakire így gondoltam. A legtöbb közeli kapcsolatom felőrlődött az elmúlt két évben.

-Micsoda véletlen. - mondta Robert majd sejtelmesen összemosolyogtak a feleségével.

-Úgy hírlik, hogy neki is komoly barátnője van.-jegyezte meg a férfi közben egy-egy poharat tett elénk és nyakig töltötte egy palackból.

Most még csak szemeztem az itallal és nem felejtettem el, hogy Monroeéknál vigyázni kell, hogyha itallal kínálnak. Bob esetéből tanulva csak módjával kóstolgattam, pedig itatta magát. Aromás volt és fűszeres, és szerettem az ilyesmit.

Kora már rég kiitta a poharát, amikor a nappaliba vonultunk és a kanapén kényelmesen elhelyezkedett. Akkor már túl voltunk a tortán, én pedig remekül éreztem magam, ahogy Kora hozzám bújva minden idegen hatástól a védelmébe vett.

Furcsa volt, de függtem tőle, minél közelebb volt hozzám nekem annál jobb volt és minél jobban eltávolodott nekem annál hidegebb és sötétebb lett minden.

A nappaliban szó-szót követett, Korából csak áradtak a szavak emlékek képek. Én meg csak hallgattam. Feltétlen bizalmat éreztem a nagyszülei és közte, ami nekem idegen volt, de irigyeltem érte. Tudtam hogy nekem itt van ő, akivel őszinte lehetek és azt is hogy megbízhatok benne, de még építettem le a falaimat, de biztos voltam benne, hogy mellette menni fog mellette én is lehetek őszinte.

-Mit csináltál a kezeddel papa? – kérdezte a nagy fehér kissé elszíneződött kötés felé bökve.

-Kicsit megköszörültem, nem komoly dolog.

A felesége viszont a fejét fogta, az ő olvasatában ez egészen másként jött le. A fáradt sóhaja biztosított erről.

-Zongorázni egy ideig még nem fogo,k de azért elboldogulok vele.

-Hiányzik a zongoraszó... A vén bolond minden nap játszott nekem. Most meg az sem biztos, hogy valaha játszik még.

-Ugyan Szívem ne túlozd el! Tudod, hogy csak az nem lehetséges, amit az ember nem akar.

Adel csak morgolódott valamit, én pedig a szememmel már a zongorát kerestem, a szobában. Az ablak mellett a kanapé mögött meg is találtam.

-Szabad? – kérdeztem a zongora felé pillantva. – Had játszak valamit, ha már üres kézzel érkeztem!

-Te is zongorázol, Max? – kérdezte Robert és közben a kezét a zongora felé tárta, hogy szabad utat engedjen.

-Csak egy kicsit... – feleltem,  és miközben felálltam és a tekintetek rám szegeződtek kezdem úgy érezni, hogy felelőtlenség volt ez tőlem.

Kora a kanapé háttámlájára támasztotta a kezét úgy figyelt mosolyogva. Az ő pillantása volt a legzavarbaejtőbb de az is lehet, hogy csak az én szívem dobogott hevesebben tőle.

A kottatartóról választottam egy darabot, ami ismerősnek tűnt és játszani kezdtem. A hangok egymás után csúsztak le az ujjamról és dallammá álltak össze. Most élveztem, tetszett az adottság, amivel születtem. Az utolsó hangok után felnéztem és vártam az ítéletet.

-Csak egy kicsit... – ismételte el Robert a szavaim nevetve.

-Nem tudtam, hogy ez ennyire megy neked! – duruzsolta Kora, az ő hangjának dallama jobban tetszett, mint amit játszottam.

Csak felhúztam a vállam, mert a saját játékomat nem igazán tudom értékelni. A hangok csak jönnek általában emlékezetből, vagy érzésből, de sokszor nehéz egybefüggő zeneként hallani.

-Tehetséges vagy fiam. – tapsolt meg Adel. – Legközelebb is ezzel készülj, nagyobb öröm ez, mint bármilyen más ajándék.

-Abszolút hallása van. – dicsekedett Kora, és közben a hátam mögé lépett és a vállamra tette a kezét.

- Így könnyű dolgod lehet az iskolában…- mondta Robert.

- Nem tanulok zenét. - vallottam be.

- És tanulás nélkül így játszol? Ez aztán a tehetség!

- Kis koromban néhány évig tanultam de, nem az én világom volt…- mondtam.

Nem az én világom, volt, hogy parádézzak, mint valami bohóc.

- Az adottság, az adottság rád van bízva, mihez kezdesz vele.

- Mint Korának, emlékszel milyen gyönyörű hangja volt, mindenki azt hitte, hogy énekes nő lesz belőle.

Én felvont szemöldökkel néztem rá ő meg elvörösödött és a fejét ingatta.

-Mama, az még kb 10 éves koromban volt, és nem is mondta mindenki csak ti…

- Nem kis lányom igenis szép hangod volt! Karácsonykor a nagyapja zongorázott ő meg a kis galléros ruhájában, ahogy énekelt olyan volt, mint egy angyal.

- Ha énekelsz, játszok még! – ajánlottam.

- Hidd, el nem akarod hallani! – mondta komolyan.

- Szeretném…- erősködtem.

- Nem. – felelte és a könyörgő tekintetéből megértettem, hogy ezt kár lenne tovább erőltetni.

- Hol találkoztatok?- kérdezte Adel.

- Az iskolában. - mondtam szűkszavúan.

- Igazából legelőször két éve itt Hamptonban. –mesélte Kora.

- Oh!- kiáltott fel Adel. – Akkor az ő lenne? Tudtam, hogy valahonnan nagyon ismerős Max.

 - Mama ne! – vágta rá Kora és erősen rázta a fejét.

Ezek az elejtett félmondatok nagyon kíváncsivá tettek. Tudni akartam miről beszélnek, és ha az éneklés annyiban hagytam ezt biztosan nem fogom.

- Miről van szó?- kérdeztem.

- Azt hiszem két éve volt…- folytatta Adel, nem is törődve vele, hogy Kora próbálja, befogni a fülemet. - Sok rajzot készített egy fiúról, szinte egész héten csak őt rajzolta.

- Most ezt miért kellett? – akadt ki.

- Azt hiszem meg vannak még valahol…- mondta elgondolkozva.

Kora pipacsvörös fejjel próbált minden irányba nézni kivéve rám.

- Én voltam? –szegeztem neki a kérdést. - Engem rajzoltál?

A reakciójából ítélve már tudtam a válaszát és nem voltam képes türtőztetni magam, szélesen elvigyorodtam, úgy kerestem a tekintetét.

- Te. – motyogta.

Tetszettem neki. Már két éve is tetszettünk egymásnak. Eddig nem mondta, sejteni sem sejtettem, de most valamiért piszkosul örültem neki. Tetszett, hogy volt múltunk, hogy ez már akkor elkezdődött.

- Megmutatod?  

 -Kizárt.- szögezte le.

- Majd estére előkeresem. – kacsintott rám Adel.

Őszintén nagyon, nagyon kíváncsi voltam rá!

Hamarosan megebédeltünk, a nagyszülei kicsit lepihentek, mi meg kimentünk a partra, ami elég közel volt hozzájuk, körülbelül tíz percnyi sétára.

Basszus, ha akkor tudom, hogy csak ennyi választ el tőle…

És most ott lépkedtünk a homokban a szél az arcunkba hordta a hideg vízpárát, és kicsit sem volt olyan, mint nyáron. Hideg volt, fáztunk, de mégse siettünk csak halkan beszélgettünk.

- Miért gondoltad meg magadat?- kérdezte váratlanul. – Hogy mégis eljössz?

- Nem akartam veszekedni. - mondtam

Vissza akartam jönni vele ide erre a partra, hogy kicsit olyan legyen minden, mint azon a nyáron, amikor még normális volt minden. Azt képzelni, hogy nem voltam annyira töketlen hogy elszalasszam az alkalmat, és hogy vele máshogy alakultak a dolgok, hogy miatta én sem lettem annyira nyomorult, mint ahogy a valóságban.    

- Csak ezért? – kérdeztem és az az érzésem volt, hogy ő még a vastag falaim mögött is megsejtett belőlem valamit.

- Ez nem elég? – néztem rá, de láthatóan nem volt az. – Jól van… csak, veled akartam lenni… - majd hozzá tettem sokkal halkabban. –Mindig veled akarok lenni. Már két éve is ezt akartam.

Kora megtorpant, én pedig visszafordultam hozzá, de lélegzetvételnyi időm sem maradt, úgy csókolt meg engem. A nyelve forrón játszott az enyémmel, és olyan szenvedélyesen simultunk egymáshoz, hogy megint elvesztettem a fejem. Olyan szorosan vontam magamhoz, hogy a testem minél nagyobb részén őt érezzem. Meztelenül akartam ölelni, a forró bőréhez érni…

Kora minduntalan visszacsókolt akárhányszor elhúzódtam és megpróbáltam volna lehiggadni, a szemei most olyan viharos szürkék voltak, mint a tenger felett gyülekező esőfelhők. Erő volt benne, nyers szenvedély.

Már teljesen lezsibbadtam az erőlködéstől, hogy ne kezdjem el ott, rögtön vetkőztetni, amikor megkönyörült és kissé elhúzódott.  

- Erről már néhányszor ábrándoztam. – mondta mosolyogva.

- És miről ábrándoztál még?

- Nagyjából ugyan erről, csak a helyszín változott.

Hogy leszek én képes együtt aludni vele egy hálóban… Meg fogok őrülni… - nyögtem magamban.