Sziasztok!

Sokkal korábban szerettem volna ezt a részt fel tenni és ma már az ezt követővel szerettem volna foglalkozni, de reggel egy huncut kismanó kb. három pöttyintéssel küldte a felejtőbe az egész fejezetet.

Az üzenetet szeretném veletek megosztani, amire a már csak simításokra váró részt átírta.

Íme:
Hbvvzjbvgp77; x,, yx, 😅😮😮😮😮😮😟🙂🙂🙂🙃🎅🎅

Ezen kívül, nekem is át kellett írjam a helyszínt Orlandoból Richmondra, egy logikai buktató miatt, ezért a Daytona beach helyett is Hampton lett, csak hogy ne zavarja meg azokat akik tovább olvassák!

*

Sohasem láttam még Maxet kiborulni, éppen ezért azt is nehezemre esett elhinni, hogy tényleg verekedésért marasztalták el. Ő sem tagadta de egyáltalán nem tűnt annak a verekedős típusnak. Aztán amikor nőgyógyász után beértem a suliba és indultam volna órára, megláttam, hogyan viharzik a szekrényéhez és azt, ahogy ököllel beleüt.

Egy pillanatra megijedtem, de utána már csak az lüktetett bennem, hogy valami baj van. Nem gondolkoztam csak rohantam és minél közelebb értem hozzá, annál jobban éreztem a kétségbeesett dühöt, ami belőle áradt. Nem volt félelmetes inkább csak nagyon kétségbeesett.

Elmondhatatlanul rossz volt őt, így látni. Egy pillantást vetettem a szekrényére, ami kicsit behorpadt, - ezért nem fogják megdicsérni- majd a kezére, ami vörös volt és remegett.

Elkaptam a csuklóját és húztam magammal a mosdóba, azután az orvosi szobába.

Amiket mondott nagyon megleptek. Tudtam, hogy a szülei elváltak és hogy nincs jóban az apukájával, de arra nem számítottam, hogy ennyire gyűlöli. Hogy saját magát tönkre tenné, csak, hogy az apja ne dicsekedhessen vele. A szavaiból valami ilyesmit vettem ki.

Nagyon fel volt dúlva, a szemeiben zavarodottságot láttam, mint aki el van veszve. Aztán, ahogy megölelt és hozzám bújt, a gyomrom megremegett attól az édes kellemes gondolattól, hogy bennem keres menedéket. És szépen lassan el is tűnt belőle a düh. Csak simogattam a haját és örültem neki, hogy túl van rajta.

A hétvégi dolgok után én még mindig nem jöttem egészen rendbe, de már nem volt feszült a hangulat otthon. Apunak nem mondtam el és nem is mostanában készültem rá. Anyu pedig nem hozta fel többször.

Szerencsére. Reggel a kocsiban viszont a nőgyógyászhoz menet, azért beszélgettünk a szexről. Nekem kellemetlen volt ez a téma, neki nem kevésbé, de végül mégis örültem neki, hogy szóba hozta. Jó volt valakivel őszintén beszélni erről, akinek volt is tapasztalata benne. Mivel anyu nem tiltott el tőle, és nem is kezelt ribancként mivel megfordult a fejemben, elmertem neki mondani a félelmeimet.

Elmondtam azt is, hogy Max már sok lánnyal volt együtt, és azt is, hogy ez nagyon bánt, és félek, hogy nem lesz jó. Azt viszont nem mertem elmondani, hogy attól is félek, hogy Maxnek nem lesz jó az amit én tudok neki nyújtani.

Majdhogynem meglepett, amit válaszként kaptam, a szomorú együttérzés helyett. Azt mondta, hogy ha van tapasztalata, az csak jó, mert nagyobb eséllyel okoz majd nekem örömet. Azt is hozzátette, hogy a szexben ritkán megy minden elsőre, hogy a pároknak először egymásra kell hangolódnia, hogy igazán jó legyen. Próbálkozni kell, figyelni egymásra, és ez sokszor csak fejben dől el. De ha megtaláljuk az összhangot, akkor szép lesz, és nem félelmetes. Én még a félelmetesnél tartottam, de már az sokat segített, hogy beszélhettem vele. Most már nem egy tiltott dologként gondoltam rá, hanem olyasmire, ami természetes.

Azt hiszem, nagyon klassz az anyukám!

Úgy éreztem, hogy Max is nagyon visszavett. Furcsa kettősség volt bennem emiatt, de erről nem ő tehetett. Örültem is neki, hogy lassított a tempón, ugyanakkor, az egész olyan megmagyarázhatatlanul természetellenes lett. Hiányzott az a tűz, amivel hozzám ért, és ami egyébként úgy megrémisztett.

Hülye vagyok, tudom...

De most meg egyik végletből a másikba estünk. Semmi olyat nem csinált, ami túl mutatott volna egy baráti kapcsolaton. Jó, de. Kaptam szájra puszit. Szájra puszit.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy a szemeiben ugyanaz a tűz égett, és néha megfeledkezett magáról, és már majdnem magához húzott, vagy megcsókolta a nyakam, vagy a kezei kalandoztak volna el, aztán amikor észbe kapott megszakadt a mozdulat. Erőltetett volt, és egyre értelmetlenebb.

De cserébe sokat beszélgettünk, és kiderült, hogy nem csak csókolózni jó vele. De azért az is hiányzott.

Hét vége felé, már Alison sem tudta szó nélkül hagyni a dolgot. Karon fogott és az amúgy forgalmas folyosó egy csendesebb szegletébe vonszolt.

-Mi van veletek? Történt valami köztetek? Olyan mintha Max kerülne téged! - mondta ki kerekperec. Azzal sem törődve, ha esetleg ezzel megbánt.

Max nem került, csak a héten nem késtem miatta az óráimról, mert nem tudtunk elszakadni egymástól, és a szünetekben sem tűntünk el az üres termekbe, összemelegedni.

-Minden rendben van, csak azt hiszem kicsit lassított. - közöltem.

Alisonnak már korábban beszámoltam róla, hogy majdnem lefeküdtem vele és arról is, hogy mennyire kínosan végződött az eset.

-Egy kicsit nagyon.... - mondta aggódva.

Ezzel egyetértettem, de mit tehettem volna, ő így is erőfeszítéseket tett, hogy jó legyen nekem, és én ezt értékeltem. Akkor is, ha annyira azért így sem volt jó. Maxet nem barátnak akartam, hanem pasinak, és azt hiszem a barát szerepben ő is, egy kicsit el volt veszve.

Két okból sem tudtam Alisonnak mit mondani. Az egyik az volt, hogy ötletem sem volt, hogy lehetne ezt normalizálni, a másik pedig az, hogy Max és Adam közeledtek.

Mindketten hozzánk csapódtak, Max keze kicsit hozzáért az enyémhez, amikor mellém állt. Már ez is bizsergetően hatott rám, annyira ki voltam éhezve a közelségére.

-Az egyetem mellett nyílt egy zenés hely. - kezdte Adam. - Úgy hallottam a tulajnak van egy alakuló bandája. Én holnap lecsekkolom, hátha szerencsém lesz! Ti nem jöttök?

Ahogy Maxre néztem láttam rajta, hogy ő mást tervezett.

-Nekem nem jó. - mondtam. - Holnap elutazok.

-Hova? - kérdezte meglepve Max.

Nem mondtam még neki, nem titkolózni akartam, egész egyszerűen csak elfelejtettem.

- Hamptonba, a nagyszüleimhez.

-Náluk voltál akkor két éve is?

-Igen. - bólintottam.

-Mi volt két éve? - csapott le rá Eva, aki szintén betársult hozzánk.

-Ugyanott nyaraltunk. - felelte Max.

-Micsoda?! Én erről miért nem tudok? - nézett rám felvont szemöldökkel Alison.

-Mert nem volt semmi, csak mindketten egy helyen voltunk.

-Ha maradtál volna még egy hetet lehetett volna. - jegyezte meg Max.

-Persze... Észre sem vettél.

-Igen, biztos azért emlékszem még a bikinid színére is. - vágott vissza.

-Nocsak, még a végén kiderül, hogy ezek már két éve is egymást kerülgették... - mondta Alison nevetve.

-Mondom, hogy nem volt semmi. Illetve de. Egyszer kiverte a kezemből a rajzaimat egy röplabdával.

- De jó fej! -vigyorgott Eva.

-Az nem én voltam, hanem Tim, és direkt azért dobta oda, hogy nekem kelljen visszahozni. -mondta.

Ez azért meglepett, meg voltam róla győződve, hogy Max számára tényleg láthatatlan voltam.

-És utána? - kérdezte Alison.

-Nem volt semmi. - nyugtattam le, mert láttam, hogy az ő fejében már lopott csókok keringenek.

-Kora eléggé rám förmedt. - nevetette Max.

- Csak azért, mert az baromira meglepett az a labda. - védekeztem.

-Aztán, beijedtél Max? - kérdezte Adam vigyorogva.

-Nem. Aztán többet nem jött a partra. - vont vállat.

-Szomorú história. - vigyorgott tovább. - Akkor ezek szerint sajnos Kora kiesett. - mondta sajnálkozva. - És ti?

-Én nem tudom még, Jim meg airsoftozik holnap.

-Tudom, oda engem is beszervezett. - nevette Adam miközben megvakarta a tarkóját. - Utána?

-Oké, megbeszélhetjük.

-És te Max? - kérdezte Eva. - Ugye te jössz?

- Majd meglátom. - vont vállat.

Nem mondtam semmit, de nem lettem volna túlságosan nyugodt, ha Max Evával megy bulizni. A múltkori eset után, már sokkal óvatosabb voltam vele. De csak remélhettem, hogy Max nem megy, mert kérni biztos nem fogom tőle!

Órák után hazavitt, kicsit letört volt, amikor leállította a kocsit a ház előtt.

-Reméltem, hogy holnap együtt lehetünk.

-Sajnálom... Szólhattam volna, végül is tudom már egy ideje...

-Mikor jössz haza? - nézett rám.

-Csak vasárnap este. Apa nem tud elvinni buszoznom kell... - sóhajtottam.

- Szívesen visszamennék az időben arra a nyárra.- mosolyodott el.- Biztos, hogy nem várnék megint egy hetet, hogy...

-Hogy?

-Hogy kezdeményezzek. - felelte, de szinte biztos voltam benne, hogy eredetileg nem ezt akarta mondani. - Jó lett volna sétálni veled a parton, kiülni este a mólóra...-mondta mosolyogva.

Édes volt.

Ezekre én is vágytam és elképzelve eszményi képként lebegtek előttem.

-Gyere velem te is! - mondtam hirtelen felindulásból.

Át sem gondoltam, de most nagyon jó ötletnek tűnt. Tényleg együtt lenni Maxel Hamptonban, egy valóra vált álom lenne. Tényleg sétálhatnánk kézen fogva a parton, és mindent megcsinálhatnánk, amiket Blackkel elképzeltem.

-Menjek veled a nagyszüleidhez? - kérdezett vissza, de nem volt olyan lelkes, mint én. Sőt!

-Nyugi, nem olyan fura káposzta szagú öregek!

Csak gondterhelten sóhajtott és a fejét ingatta.

-Naaa.... Kérlek, jó lenne! -győzködtem.

-Szerintem meg, ez nem annyira jó ötlet. - tiltakozott, de eltökéltem, hogy ráveszem.

-Max a fiúm vagy miért ne jöhetnél? Örülnének neked.

- A nagyszülő dolog még korai. Ez nekem még egy kicsit túl komoly lenne.

Itt már derengett, hogy a szuper ötletem mégse volt olyan szuper. A csipogás zökkentett ki, ami Max telefonján egy üzenetet jelzett. Miután elolvasta visszamélyesztette a zsebébe.

-Komoly? - kérdeztem vissza, mert ezt nem igazán tudtam értelmezni.

-Figyelj egyelőre még az apádtól is félek. A káposzta szag helyett meg jobban zavarna, ha a nagyapád egy puskával kergetne. Engem nem várnak, nem jönne ki jól, én meg nem aka...

-Nem akarsz egész hétvégén feszengve üldögélni. Oké, érthető. - mondtam sértődötten.-Egyébként nincs puskája. - szögeztem le.

Közben újabb üzenet érkezett a telefonjára. Most válaszolt, mielőtt eltette.

-Baj van? - kérdeztem egészen más hangsúlyban.

-Nem csak az ikrek akarnak ma valami buliba hívni.

-Az ikrek vagy Eva? - kérdeztem vissza egyből.

Max válaszolt, de láttam valami érdekes csillanást a szemében.

-Ez most Eva volt.

-Aha, értem. - motyogtam és nem tett túl boldoggá, hogy a frissensült barátnőm a pasimat hívja bulizni, míg az én telefonom egyértelműen továbbra sem jelzett üzenetet.

-Szóval, ezt most inkább kihagynám.. - folytatta Max.

- Képzeld el, együtt lehetnénk Hamptonban...- próbálkoztam.

- Kora, ne erőltesd, nem akarom. - mondta határozottan.

-Oké. Bocs, hülye ötlet volt. - vagy csak én voltam hülye, hogy azt hittem eljön. - Akkor érezd jól magad a buliban! Hétfőn találkozunk. -mondtam szárazon, majd kiszálltam mellőle a kocsiból és elég határozott léptekkel indultam be. Hallottam, hogy utánam jön de nem fordultam meg. Akkor már a csalódottságom és a hirtelen lobban dühöm szövetkeztek ellene.

- Ezért most miért kell berágni? - kérdezte és elkapta a karomat.

- Tudod azt sem igazán értem, hogy mit jelent az, hogy túl komoly...

- Azt hogy én még nem akarom ezt. Ez nekem még korai...

- Azt hiszem nekünk elég sok dolog korai még!- mondtam dühből.

- Ezt meg hogy a francba érted?- kérdezte ingerülten.

- Nem tudom... Sehogy...- elhúztam a kezemet, és egyre kevésbé akartam folytatni ezt a beszélgetést.

Fájt, hogy esélyt sem adott, nem értettem ezt sem, miért túl korai ez neki. Hol van ez kőbe vésve, hogy mikor mit lehet. Annyira vágytam rá hogy bemutathassam, és tudtam azt is hogy a nagyszüleim imádnák Maxet. Ő meg nem kért belőlük.

Pedig nem halt volna bele. Talán még élvezte is volna. Ha ő kért volna ilyesmit én örömmel álltam volna a szolgálatára. De ez még egy emlékeztető volt, hogy mennyire különbözünk, hogy talán nem is illünk össze.

Szó nélkül indultam tovább az ajtónk felé, ott hagyva őt.

- Mikor indulsz holnap?-szólt utánam.

- Korán. - feleltem vissza.

Csak amikor bementem a házba és becsuktam az ajtót magam mögött, akkor jutott eszembe, hogy ezt lehet, hogy egy kicsit eltúloztam. De akkor már elhajtott, bennem meg volt annyi büszkeség hogy nem írtam és nem hívtam. Ehelyett inkább összepakoltam a holmikat, amiket magammal akartam vinni.

Aztán este képtelen voltam elaludni kettőig vergődtem az ágyban, szó szerint vergődtem, amikor feladtam, és írtam neki egy üzenetet.

*Ne haragudj!

Úgy gondoltam egyelőre ennyi elég aztán ha visszaír, megbeszéljük. Vártam és vártam és vártam, de nem beszéltünk meg semmit. Elfogott az émelygés, mert felrémlett, hogy vajon mit csinálhat Max hajnali kettőkor, ami miatt nem ír vissza nekem.

Teljesen biztos voltam benne, hogy elment a buliba. És amilyen mázlista voltam tuti hogy Eva is rámászott. Ezer százalékig biztos voltam benne, hogy képes lenne rá.

Basszus csak én lehetek olyan hülye, hogy egy másik nő karjaiba kergetem a pasimat.

Aztán valahogy elaludtam, túl gyorsan lett reggel, ráadásul kicsit tovább is aludtam, mint szerettem volna. Az óra 9-et mutatott amikor kómásan kimásztam és sietve elkezdtem szedelőzködni, mosakodni. Reggelizni már a hátizsákommal mentem le, hogy ne kelljen még egy plusz kört tennem.

A látványtól ami a konyhában fogadott visszahőköltem, és az suhant át az agyamon, hogy még mindig alszom, és ha most már nem kelek fel tényleg biztosan elkések.

Max, apámmal kávézott, de olyan nyugodtan diskurálva, mintha mi sem lenne természetesebb.

Tuti alszom...

- Te mit keresel itt?- vontam kérdőre minden udvariaskodást nélkülözve, ha ez egy álom úgyis mindjárt felkelek.

A felelet, egyszerűbb volt mint amire számítottam.

- Kávézom. -mondta miközben rámnézett.

- Nem egy atomfizikus,- jegyezte meg az apám - De azért szeretjük.

Figyelmen kívül hagytam az egész jelenséget, amit máskor apának hívtam és most Maxnek szenteltem minden figyelmemet. Abszurd volt a kép hogy ő korán reggel a mi konyhánkban kávézzon és miután apu elé és elém is rakott egy tányér sonkás tojást, reggelizzen.

- Miért vagy itt? - kérdeztem újra, és nem adtam fel, hogy egyszer a valódi okot is kihúzzam belőle.

- Azt mondtad korán indulsz...- vont vállat. - Azt hittem kicsit korábban.

Miután elém is került egy, a helyzethez mérten nagy bögre kávé, az én számat elhagyta egy hálás köszönet, apu tapintatosan elhagyta a terepet.

Más oldalról próbálkoztam, és kicsit feszültségben voltam a lehetséges válaszait illetően.

- Nem válaszoltál az üzenetemre.

- Valószínűleg azért, mert hajnali kettőkor aludtam. Egyébként neked is azt kellett volna.

- Azt hittem a buliban voltál.

- Azután ahogy ott hagytál a gyepen, nem igazán voltam buli hangulatban. Meg korán akartam lefeküdni, hogy fel tudjak kelni.

Még mindig értetlenül ráncoltam a homlokomat, és ingattam a fejem.

- Tényleg nem vagy egy atomfizikus... - mondta azután elmosolyodott és meg simogatta a fejem. - Elviszlek Hamptonba aztán meglátjuk.

Arra az érzésre amit éreztem nem voltak szavaim, ezért a nyakába ugrottam. Max szorosan magához ölelt és a világom újra kerek volt ahogy az arcom az övéhez ért, ahogy az ujjaim a hajába fúrtam. A testének ismerős lüktetése és melege, egyszerre volt izgalmas és barátságos.

Lazult az ölelés, de én még nem fejeztem be, még szükségem volt rá, az ízére. Nem érdekelt, ha ellenkezik- e, de meg kellett csókolnom. Abba a bódulatot akartam, amit ha megkapok, biztos fel fogok ébredni.

Még az a sóhaj is felizgatott, ami elhagyta a száját, amikor résnyire nyitotta, hogy ajkaimat az övének nyomhassam a nyelvemmel pedig az ö nyelvét kerestem. Max nem ellenkezett visszacsókolt, többször is, és én minden csókja után egyre boldogabb, egyre szerelmesebb lettem.