Szervusz Max! – hallottam Kora anyjának a legkevésbé sem hízelgő hangját. – Gyere csak, foglalj helyet te is, a vádlottak padján. – közölte és elindult befelé. Becsuktam magam után az ajtót, nagy levegőt vettem, és követtem az étkezőbe. Lélekben készültem egy grandiózus lecseszésre.

Remegett a gyomrom, de hát én csináltam hülyeséget, vállalnom is kell érte a felelősséget.

Az asztal mellett megláttam Korát, és rájöttem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Akár mit is mond az anyja ennek nem lesz ott vége, hogy kisétálok azon az ajtón ahol az imént bejöttem. Sápadt volt és épp csak egy másodpercre nézett rám, utána vissza fordította a fejét és tovább bámulta az ölében lévő kezét.

 A bűntudat egésznap majd szét mart és annyira bíztam benne, hogyha majd haza hozom legalább egy kicsit jobban lesz. De most nagyon nem úgy tűnt mint aki jól van…  Már reggel is, amikor elváltunk teljesen meg volt zuhanva. Azok után, amit csináltam vele, ez nem is csoda.

Nem érdekelt, hogy mennyire leszek legorombítva, de előtte tudnom kellett, hogy jól van-e.

Mellé ültem, és szerettem volna, ha rám néz, de nem tette.  Átnyúltam az ölébe és megfogtam a kezét, az ujjainkat összekulcsoltam és bátorítóan megszorítottam.

Most rám emelte a pillantását és attól a meglepetéstől, amit kiolvastam a szomorú szemeiből, görcsbe ugrott a gyomrom.

Nem hitte, hogy majd mellette állok? Mit gondolhatott akkor rólam? Hogy egy türelmetlen, felelőtlen seggfej vagyok? Hát azt megérdemlem…

Betty leült velünk szembe és gondterhelten végig simított a homlokán. Majd vette egy nagy levegőt.

- Na, ha már ilyen szépen összegyűltünk, kezdjünk is bele! Világos, hogy nem tilthatom meg nektek, amire készültetek. Felnőttek vagytok, nevezzük nevén a dolgot, a szexet. Ha akarjátok úgyis megoldjátok. Nem de? – kérdezte élesen. - Semmi értelme nem lenne. Dúlnak bennetek a hormonok vonzódtok egymáshoz satöbbi... De ez a hazudozás, na, ez, nagyon nem oké! Belegondoltatok, hogy mi lett volna, ha valami baj történik? Azt sem tudtuk volna, hol keressünk titeket!

-Sajnálom. Az én hibám minden. – mondtam, mintha amúgy nem lett volna tök egyértelmű. De inkább rajtam csattanjon, mint Korán.  

-Hibás vagy ezt senki sem vonja kétségbe, ne aggódj! – mondta, én pedig próbáltam állni a tekintetét, de Kora anyja elég elrettentő tudott lenni, ha akart. - Ebben a buliban viszont, ketten vettetek részt, és ha baj lett volna azért is kettőtöket terhelné a felelősség. -ezt Korának szánta.

Éreztem, hogy megrándul a keze, és, hogy kicsit talán remeg is.

- De nem ez alapján foglak megítélni. – fordult most hozzám. - Még valamennyire emlékszem, milyen volt tizennyolcnak, szerelmesnek lenni, annál is inkább mivel Korát tizenkilenc évesen szültem. Max, okos felnőtt férfi vagy, ha Kora téged választott biztosan így van. – csak csendben hallgattam és úgy tűnt náluk, másképp mennek a dolgok, mint nálunk. Ha engem otthon lecsesztek az nem nagyon hatott meg, de ez most kioktatásnak sem tűnt, mégis piszkosul szarul éreztem magam a történtek miatt… -  Ha rád bízom a lányomat tőled is feltétlen őszinteséget várok el! – jelentette ki szilárdan. - Isten őrizz, hogy mindent elmondjatok, amit csináltok, de ahhoz ragaszkodom, hogy legalább azt tudjam, hogy a lányom hol van, és hogy biztonságban van-e.  Ha, a továbbiakban ez nem fog működni, akkor másképp fogunk elbeszélgetni. Remélem érthető voltam!

- Igen. – bólintottam és el sem hittem, hogy ennyivel megúsztam…   

-Ne mondd el apunak, kérlek! – szólalt meg most először Kora. A hangja szívszorítóan gyenge volt.

- Én nem, majd te fogod. – mondta egyenesen.  

A rohadt életbe! Mibe rángattam bele...

-De, rád bízom, hogy mikor. – tette még hozzá.

A szívem majd ki ugrott a helyéről, és annak ellenére, hogy ez a beszélgetés egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam, fellélegeztem amikor Betty felállt és magunkra hagyott.

Még hallottuk, ahogy megjegyezte magának mikor eltűnt a folyosó felé.

-A fenébe! Tizennyolc év kevés volt, hogy erre beszélgetésre felkészüljek!

Most már rá mertem nézni Korára és biztosan láttam, hogy remegett. Nem volt igaza az anyjának, az egészről én tehettem. Az én ötletem volt, és én rángattam bele, most mégis neki kell, ezt elszenvednie.

Pedig ő még csak nem is akarta… Én meg majdnem megtettem…

Most el tudtam volna süllyedni szégyenemben.  

- Jól vagy? – kérdeztem, de csak a hangját akartam hallani azt a csipkelődő élt benne.

Ő viszont nemet intett a fejével.

- Csalódott bennem... – mondta elhalóan.

Neki ez még számított. Az ő családja nem olyan volt, mint az enyém. Talán ha az én anyám mondaná, még elgondolkodnék rajta, de ő nem fog ilyesmit mondani.

- Sajnálom, az én hibám volt, nem te tehetsz róla. – már kurvára dühített, hogy csak ezt tudom ismételgetni, és hiába volt igaz, az egyetlen személynek aki kicsit is érdekelt, egyáltalán nem lett jobb tőle. Dühös voltam, hogy nem tudok segíteni neki, hogy nem megy megvigasztalni, hogy csak bántani tudom, és bajt keverni. Pedig neki nem akartam. Őszintén nem!

- Ne beszélj erről senkinek! Ami tegnap volt arról se, rendben? – kérlelt.

- Nem akartam... Ezt mondanod sem kell...

-Evának se. – tette hozzá. Én meg értetlenül néztem rá, miért beszéltem volna vele erről?

-Hogy jön ő most ide?

Kora megrázta a fejét.

-Mindegy...

Hát ezt továbbra sem tudtam beilleszteni a képbe, de nem volt olyan állapotban, hogy faggatózni kezdjek.

Egy valamit viszont tudnom kellett, mielőtt hazamegyek. És látni akartam a szemét, az arcát amikor válaszol, hogy tudjam igazat mond-e.

-Haragszol rám?-kérdeztem és egy pillanatra sem vettem le róla a szememet.

- Magamra haragszom. – mondta. – Hogy ilyen vagyok, hogy neked is, hogy mindenkinek csak csalódnia kell bennem.

Mintha gyomorszájon rúgtak volna úgy fájtak a szavai.  

Elengedtem a kezét és inkább magamhoz öleltem.

-Csak én voltam rossz, érted? Te semmi rosszat nem csináltál! Én vagyok az, aki hibát hibára halmoz...

-Ez nem igaz Max, én ugyanannyira akartam… - ez nem volt igaz-  Ugyan úgy veled voltam. Hibás vagyok… Hazudtam.

- Néha mindenki hibázik…Nem vagyunk tökéletesek, de te azért elég közel állsz hozzá. – mondtam neki mosolyogva.

Halványan ő is elmosolyodott, nekem pedig egy háznyi kő gördült le a mellkasomról. Már azt hittem, többé látni sem akar.

- Itt leszek veled, amikor elmondod apukádnak.

- Ahh, majd, ha elmentem egyetemre a koliból felhívom. – nevette. Még nem volt teljesen felhőtlen a nevetése, de legalább nevetett.

Nagyot sóhajtottam és legszívesebben megcsókoltam volna, de inkább csak még jobban magamhoz szorítottam. Szükségem volt rá, ezt nem ronthattam el!  

Nem maradtam náluk, Kora nem marasztalt, és én is jobbnak láttam, ha most hagyom egy kicsit ülepedni a dolgokat. Úgyis lassítanom kell, mert ő nem olyan, mint a többiek… De éppen ezért ő kellett és nem más.

Nehezen tudtam elaludni, a beszélgetés járt a fejemben, azok a dolgok amiket Betty mondott.

Nem voltak teljesíthetetlen elvárásai, és nem egy hülye gyerekként kezelt… Nem tiltotta meg hogy együtt legyek a lányával de volt egy olyan érzésem hogy ez most úgysem lesz aktuális jó ideig. Sosem fogom elfelejteni azt a rémült arcot, amivel rám nézett akkor. De olyan nehéz volt leállni, amikor azt éreztem, hogy ő is kíván, hogy ő is akarja… Azt hittem legalábbis, hogy akarja.

Másnap úgy indítottam, hogy elaludtam és késve értem az iskolába. Különösebben nem érdekelt, az ofővel volt óránk. Most is, mint már egy ideje a pályaválasztás volt a téma, a megfelelő egyetem kiválasztása, a szakosodás, felvételik pontszámok satöbbi satöbbi. Kurvára untam már…  

 - Köszönjük, hogy Mr Rowe is megtisztel minket a jelenlétével.

- Elnézést.- mondtam majd bevágódtam a padomba. És úgy terveztem, hogy ott majd szépen folytatom, amit otthon abbahagytam.

- Apropó! Szeretnék majd beszélni magával. – mondta Mr Dimmer.

Király, már megint mit csináltam?- sóhajtottam, de azért unottan bólintottam, majd a kezemre feküdtem a padon, alig csuktam be a szemem valami fejbe talált és meg kérdőn néztem körbe. Jim mutogatott a lábamnál egy összegyűrt füzetlapra.

Ez aztán a diszkrét levelezés…- de azért felvettem, és elolvastam.

Na mi volt?- állt rajta én meg utána írtam:

Elaludtam- aztán hozzá vágtam. Tudom mire volt kíváncsi és arról akkor sem mondtam volna semmit, ha Kora nem kéri külön. Az csak kettőnkre tartozik, senkinek semmi köze hozzá.

Nem az te hülye! Szombaton!

Mielőtt kitalálhattam volna, hogy mit írjak vissza, Mr Dimmer kivette a kezemből a lapot. Nahát, feltűnt neki ez a baszott nagy galacsin? Nem is értem…

- Na, mi volt szombaton Mr Rowe?- kérdezte, én meg válaszoltam.

- Betöltöttem a húszat, és koncerten voltam a csajommal. Jó volt. – az osztály elkezdett nevetni.

- Nagyszerű, utólag is Isten éltesse! Mr Monroe elégedett a válasszal?

- Hát nem egésze….- kezdete.

- Kussolj már te barom! – szóltam át neki félbeszakítva.

Erre szerencsére elhallgatott, mert kinéztem belőle, hogy az egész osztály előtt szólja el magát.

Az első két szünetben kerestem Korát, amivel Jimet is lerázhattam, de nem találtam sehol. Aztán Alison mondta hogy nem jött ma suliba, engem meg elkapott az idegesség, hogy valami baja van.

Felhívtam, kicsörgött, de nem vette fel.

Írtam neki egy üzenetet is, hogy írjon vagy hívjon, meg hogy mi van vele. De arra sem érkezett válasz.

Mi a fene lehet?

Aztán megint Alisonnál próbálkoztam, de ő sem tudott semmit. Vagy nem tudott, vagy nem akarta mondani, de ez még jobban belém verte az ideget.

Harmadik óráról kért el Mr Dimmer, hogy beszéljünk. A tanáriba hívott, ami most jóformán üres volt. Leültem a felkínált helyre, és vártam, hogy végre elkezdje. Az íróasztalának a fiókjából elővett egy mappát amit felém nyújtott.

-Az édesapja ezeket az egyetemeket ajánlotta az ön számára. Meglehetősen neves intézmények, de a jegyei alapján egyik sem elérhetetlen. Mr Rowe kifejezetten ezt a...

Minél többet hallottam annál jobban felment bennem a pumpa.

-Hogy mit csinált? – kérdeztem vissza, és igyekeztem, hogy higgadtnak tűnjek, de nem voltam az.

- Azt kérte, hogy beszéljem át magával...

-Elnézést, de az apámnak semmi köze ehhez!

- Úgy hallottam Miss Raytől hogy nem igazán foglalkoztatja a továbbtanulás. - mondta komolyan és összekulcsolta a kezét maga elött.

Próbáltam erre koncentrálni és nem arra, hogy az apám megpróbál beleszólni az életembe.

-Na és? Nem mindenki megy egyetemre.

-Valóban nem, ez igaz. Azok a diákok akik kevésbé jó képességűek, vagy akiknek az anyagi helyzetük nem engedi meg. Bár, ha csak az utóbbival lenne gond, arra is találnánk megoldást. De, ha jól tudom magának nincsen ilyen jellegű problémája.

- Hát pedig ezekre, nekem nincs pénzem. – mondtam és egy hanyag mozdulattal az asztalra dobtam a mappát.

Mr Dimmer nem vette zokon és nyugodt hangon folytatta.

-Az édesapja határozottan a tudtomra adta, hogy finanszírozza a tanulmányait.

-Nem kell az apámtól semmi!-szögeztem le idegesen.

-Max, tudom, hogy milyen a kapcsolatod az apáddal, de ne vedd el magadtól a lehetőséget, csak mert nem jössz ki jól az apáddal. – a mappát visszacsúsztatta elém.

-Fogalma sincs, hogy milyen a kapcsolatom az apámmal! Nem fogok tovább tanulni. Legalábbis ezek közül biztos, hogy egyikben sem. – felálltam jelezve, hogy részemről le volt zárva a beszélgetés.

Megfogtam a mappát és kifelé menet az ajtó melletti kukába vágtam. Olyan düh öntött el amit nem bírtam kontrolálni.

Nem elég, hogy az a rohadék, szétcseszi az életünket, de még azt gondolja, hogy joga van ebbe is beleszólni!

Visszacsengett a fülembe az  osztályfőnököm hangja.

„Ezeket az egyetemeket ajánlotta.”

„Ajánjotta”

Azt hiszi, hogy idejön, és csak ajánlgathat ? Ki a faszomnak kélzeli ez magát? A francba!

Erőből vágtam bele a szekrényembe.

A fenébe!

Az öklöm újra belevágott. A kezem fájdalmasan sajgott de most még a fájdamol is kellemes volt. Nem érdekelt, nem tudtam lehiggadni. Üvölteni tudtam volna mérgemben!

-Max? – Kora sietett hozzám ahogy meglátott az üres folyosón tombolni.  Hideg ujjak kapták el a csuklóm majd behúztak az első mosdóba ami útba esett.

A kezemet a csap alá tartotta és hideg vizet engedett rá. Én még mindig remegtem idegességemben.

-Hol voltál? – meredtem rá.

Kora fájdalmas arccal a kezemet méregette. – Ezt jegelni kellene... Az orvosi szobában van jégzselé, meg talán jég is, gyere!-mondta és már húzott is volna tovább, de én nem mozdultam.

-Hol voltál? – kérdeztem újra, a düh ami a hangomat fűtötte nem neki szólt, és láthatóan nem is vette magára.

-Dolgom volt. – vágta rá.

-Dolgod? Komolyan nem fogod elmondani? – vontam kérdőre hitetlenkedve. – Hívtalak, üzenetet is írtam...

-Gyere! Ne kelljen már vonszolni! – szólt rám ingerülten.

-Csak tudni akarom, hogy miért nem válaszoltál! – feleltem vissza hasonló stílusban.

Ha nem akar velem többet beszélni akkor azt most akarom tudni!

-Lehalkítottam a telefont, nem láttam, hogy kerestél.

- Hol voltál? – kérdeztem harmadjára is bízva benne, hogy észreveszi, hogy nem vagyok túl türelmes kedvemben.

-Jaj a francba, gyere! – mondta és olyat rántott a karomon, hogy elindultam utána. A folyosón megállt és halkan elhadarta.

-Nőgyógyásznál voltam! Most boldog vagy? – kérdezte mérgesen, az arcán rózsás pír jelent meg.

Egy kicsit észhez tértem, és a dühömet próbálta elnyomni az aggodalom.

-Valami baj van? – néztem rá kérdően.

-Nincs semmi baj.

-Akkor?

-Jaj Max ne értetlenkedjél már! Anyu azt akarta, hogy irassak fel gyógyszert, oké? De most már leszálhatnánk erről a témáról?

-Gyógyszert? – ismételtem és próbáltam feldolgozni.

-Igen, gyógyszert. – zárta rövidre. – Mi a baj? – kérdezte most ő aggódva. – Mi történt?

-Akkor, nem utálsz?

- Mi? – kérdezte meglepve, de közben rögtön felém lépett és megsimította az arcomat. – Dehogy utállak! – mondta szelíden. Megfogtam a kezét és az arcomon tartottam. Jólesett, hogy hozzám ért, és a rengeteg düh és feszültség mellett elkezdtem valami mást is érezni ami  hasonlóan intenzív volt. Éreztem ha többet kaphattam volna belőle minden dühöm szertefoszlott volna, de nem lehetett, nem mertem.

-Max, mi a baj? – kérdezte édesen aggódó hangon és én csak felé hajoltam és a homlokomat az övének támasztva, lélegeztem. Becsuktam a szemem és az orrom megtelt az illatával, és máris sokkal jobb volt. Éreztem, ahogy egyre csillapodtam. Ahogy elnyugodott bennem a harag és most már csak Kora volt.

- Fáj a kezem... - szólaltam meg.

-Nem csodálom. – mondta és nem kérdezősködött csak megint húzott  magával én meg engedelmesen követtem.

Az orvosiban ülve néztem, ahogy előkészíti nekem a jeget, majd sziszegve tűrtem ahogy ráteszi, az egyre liluló kézfejemre.

-Fáj?

Teljesen elérzékenyültem attól a pillantástól.

-Kicsit. – feleltem.

-Mi történt?

-Az apám. – sóhajtottam, majd nagyjából elmeséltem mi történt. Keveset tudott ezekről a dolgokról és most sem akartam túlzottan belemerülni, de most nem volt olyan nehéz szavakba önteni.

- Tényleg bárhová felvennének? – kérdezte elképedve.

-Jók a jegyeim... – vontam vállat.

-De ennyire? – a hangsúlyából arra következettem, hogy a jegyeimet tekintve teljesen tévúton járt.

-Ennyire... – feleltem.

-És tényleg olyan nagy baj lenne, ha az apád segítene?

-Te nem ismered, az nem segítség lenne, hanem tartozás. Nem akarom, hogy bármi köze legyen hozzám, hogy függnöm kelljen tőle. Nem akarok az a fiú lenni akivel felvághat. Senkije sem akarok lenni!

- De akkor mi lesz a jelentkezéseddel? Te hová akarsz menni?

-Mindegy csak ne  az legyen anit ő mond.

-Hülye vagy. – közölte. – Azért nem akarsz jó egyetemre menni, mert az apád azt akarja? Jó, ne fogadd el a pénzét, de azért ne szúrj ki direkt, magaddal! Ha tényleg ilyen ász vagy, ösztöndíjjal is felvesznek. A te helyedben én tuti inkább meg akarnám mutatni neki, hogy a segítsége nélkül is megy!

Az ő szájából ez logikusnak hangzott, az én fejemben viszont nem volt ilyen rend. Féltem az apám befolyásától, hogy akkor is megpróbálna irányítani, ha ezt az utat választanám. Könnyebb volt inkább eltűnni, és egy olyan helyet választani, ami kiesik az érdeklődési köréből akkor is, ha azzal kisebb eséllyel leszek sikeres.

Nem akartam olyan lenni mint ő, a legkevésbé sem akartam rá hasonlítani.

-Te mit szeretnél csinálni? Mi az ami érdekel?

Vállat vontam. Azzal foglalkoztam többet, hogy mit nem szeretnék, azért az hogy egyébként mit szeretnék az kicsit még homályos volt.

-Hát talán akkor először ezt találd ki, és ne az apáddal foglalkozz!

Magamhoz húztam és a mellkasának támasztottam a fejem. Újra el akartam merülni a nyugalmába, de ennél többet még mindig nem mertem. Éreztem ahogy az ujjai a hajamhoz érnek és megsimogat. Hagyott így pár percig.

-Nekem órára kellene mennem... – mondta aztán.

-Tényleg minden rendben volt, a dokinál? – kérdeztem felemelve a fejemet..

-Igen, csak kicsit féltem előtte...-vallotta be. – De nem volt vészes. Gyorsan túl estem rajta... – mondta enyhén hadarva. Ez is arra utalt, hogy gyorsan le akarta tudni és gondolni sem akart rá. Nem lehetett neki túl jó élmény.

Meg akartam kérdezni, hogy akkor most gyógyszert szed-e, és az is érdekelt volna, hogy mit csináltak vele, hogy fájt-e neki, de nem kérdeztem, mert ez mind olyan téma volt amit az együtt töltött esténk óta túl intimnek ítéltem. Nem akartam őt újra olyan rémültnek látni, én azt soha többé nem akarom kiváltani!

- Legközelebb elkísérlek, ha szeretnéd. – kockáztattam meg, azt mindenképp tudnia kellett, hogy számíthat rám, hogy mindenben mellette állok, akkor is ha nem kér belőlem.

-Az jó lenne...

-Rendben.

A gyomromban kellemes ficánkolást éreztem, a szívemben pedig melegséget. Megsimogattam a megszeppent arcát, és elmosolyodtam. Engem ez a néhány perc teljesen rendbe tett.