A második alkalom, mikor Sehun Luhant látta, akkor volt, mikor az öccse újra megszökött otthonról.

Elveszett az időben. Két órája még anatómia órára sietett, de mikor a telefonját a válla és füle közé szorítva várta, hogy az öccse felvegye a mobilját, már nem érdekelte, hogy Mr. Leetől igazolatlant kap, Minyoung messze fontosabb volt. Már kilencedjére hívta Sehun az öccsét, de még mindig nem vette fel senki. Idegesen tárcsázta a számot már tizedik alkalommal, mire végre egy hang csendült fel a vonal másik végén.

-Minyoung?- Kérdezte Sehun mindenféle üdvözlés nélkül. A szíve hevesen kalapált a mellkasában, miközben arra várt, hogy a vonal túlsó végén valaki választ adjon.

-Nem. A parkban találtam rá, egyedül volt, de azt mondta nem jön velem. Sajnálom. -mondta Jongin.

Sehun lélegzete elakadt. A tüskék százai amik eddig a mellkasát szúrták, egyszerre eltűntek. Megint a park.

-Ne haragudj, le volt némítva a telefonom, nem hallottam, hogy hívtál.

-Semmi gond, köszönöm Jongin. Elmegyek Minyoungért. -egyszerre Sehunon érzések kavalkádja futott át. Remegett a teste, reszketett az aggodalomtól és a megkönnyebbüléstől. Minyoung volt a bátyja ereje, boldogsága, a mindene. Mikor Sehun a szüleik durva szavai miatt sírta magát álomba, Minyoung felmászott testvére ágyára és őt ölelve aludt el. Mikor az idősebbet az apjuk elverte, Minyoung annak ellenére, hogy csak hétéves volt, szembe akart szállni a családfővel. Sehun soha, senkit nem szeretett annyira mint az egyetlen öccsét. Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy hogyan lehet, hogy egy ilyen kis fiúcska menti meg őt a depressziótól.

Ezért hát gyorsan zsebébe csúsztatta a telefonját, és
a park felé kezdett rohanni. Látta maga előtt az előző eseteket. Más ilyen napokon, mikor az öccse elszökött otthonról, az egyetlen hely ahol lehetett, a cseresznye fa alatt lévő pad volt. Minyoung más volt mint a többi gyerek. Mindenkivel távolságtartó volt, nem mosolygott, és nem beszélgetett a másokkal, ám nem volt ez mindig így. Két éve kezdett egyre kevesebbet mosolyogni, és ezért Sehun a szüleiket hibáztatta. Éles eszű gyerek volt, de elzárkózott a külvilágtól. A bátyja próbált megtenni mindent, hogy visszahozza a boldogságot öccse életébe, de ez sehogy sem sikerült és ezt utálta. Utálta, hogy az életvidám fivéréből egy boldogtalan fiú lett.

Ahogy Sehun elérte a park szélét, egy ismerős nevetés ütötte meg a fülét, ezután pedig egyenesen sokkolta a felismerés, hogy az ismerős nevetés az öccséhez tartozik. Éveket várt arra, hogy egy aprócska mosolyt lásson a fiú arcán, most pedig ugyanaz a kis srác hangos kacagásával teszi élénkké a helyet. Sehun azonnal az öccséhez rohant.

-Tényleg kiugrottál az ablakon? -kérdezte két kacagás között.

-Aha! Annyira féltem, de végül kiugrottam és nézz rám. Élek. -hallotta Sehun, a párbeszédet, mielőtt még testvére észre vette volna. Amint feltűnt a kiskölyöknek a bátyja, egy napnál is fényesebb mosolyt villantva üdvözölte.

-Hyung! -vigyorgott rá teljes fogsorával. Nagy erőfeszítések árán tudta csak visszatartani Sehun a könnyeit. Boldog öccse láttán olyan volt, mintha minden tökéletes lenne.

-Hyung, hyung, hyung, hallanod kell a történetét! Annyira vicces! -ugrált Minyoung izgatottan és elkapva bátyja jobb kezét a fa alatti padon ülő srácra mutatott.

Sehun felismerte az arcát. Ez volt az az arc, amit képtelen volt kitörölni az emlékezetéből. Az a valaki, akiről minden nap álmodozott. Valaki, akivel mindennél jobban találkozni akart.

-Hyung, ő Luhan hyung.

Sziasztok! Elősszőr is bocsánat, amiért ennek a ficinek ilyen rövid részei vannak, de mostanában elég kevés időm van a fordításra. Másodjára pedig köszönöm, hogy elolvastad, és kérlek hagyj magad után valami nyomot, vagy véleményt. Millió puszi!♡