Sehun mindig arról álmodott, hogy egyszer egy olyan művésszé válik, aki szabadon ki tudja fejezni magát. Olyanná, aki nem a négy fal közé van beszorulva, hanem boldogan éli az életét. Olyas valakivé, aki korlátok nélkül él.
Mert korlátokkal élni fárasztó, nem igaz? Fárasztó mindig, minden szónak engedelmeskedni, Sehun ezért szabad akart lenni.

Luhan mindig is hitt a szerelemben és a tündérmesékben. Nem, nem az ostoba televízió által kreált okok és, nem is a műsorok miatt. Még csak a népmesék, vagy a társadalom által elfogadott, valóságnak hitt sztorik miatt sem. Kiskora óta arról álmodott, hogy egyszer, majd lesz valaki, aki vigyázni fog rá, aki az egész szívével, vég nélkül fogja őt szeretni, mindenféle ok nélkül. Mert hitt a tündérmesékben, a tökéletes szerelmes történetekben és azt remélte egyszer talán ő is élhet egy ilyenben.

Sehun először a cseresznyefa tavaszi virágzásakor találkozott Luhannal. Az apró virágszirom kis port kavarva hullt a földre, a rózsaszínben pompázó fa pedig különösen festette az eget a narancs egyik árnyalatára. Délután hat óra volt, Sehun éppen csak végzett a táncóráján. Jongin igazán nagy segítség volt neki, mivel az utóbbi időben számos órát hagyott ki. A szüleinek fogalma sem volt ezekről a táncórákról, amiket ők lázadásnak tituláltak volna. A fiú álma az volt, hogy táncos legyen, ám a szülei egész más jövőt szántak neki.

-Biztos még mindig otthon vannak. -suttogta két lélegzetvétel között, ahogy afelé a bizonyos virágzó cseresznye fa felé haladt. Igazán szerette a park ezen részét, Minyounggal, a kisöccsével gyakran jártak ide. Annyira el volt foglalva a problémáival, annyira lekötötte a figyelmét, hogy a szüleivel való kapcsolaton agyaljon, hogy észre sem vette, hogy valaki a fa mellett áll.

~

-Biztos még mindig otthon vannak -hallotta Luhan egész közelről. Megijedt, biztos volt benne, hogy senki sem követte, és, hogy senki nem tud erről a helyről. Félt, és aggódott, de akkor meglátta a felé tartó fiút. Volt valami, abban a tej színű bőrben és sportos hajban, ami elmulasztotta a pánikját.

~

Sehun végigfuttatta ujjait dús haján és miután megtalálta a telefonján a megfelelő dalt, a headsetét fülébe dugva sétált tovább. Észre sem vette az őt bámuló kék szempárt.

~

Luhan izgett-mozgott, biztos volt abban, hogy még soha sem látta ezt a fiút, és valószínűleg, csak eltévedt, mégsem tudta elcsitítani azt a gondolatot, miszerint valami bajt okozhat ez a srác. Így tehát Luhan lassacskán elaraszolt a fától, de túl izgatott volt, így nem figyelt eléggé, megbotlott és egy pillanat alatt a földön találta magát.

Sehun túlságosan megriadt, ahogy hirtelen egy srác esett elé. Biztos volt abban, hogy a park már régóta kihalt volt, így igazán megrémítette, ahogy valaki váratlanul előtte termett, a gyors reflexe azonban legyőzte riadtságát, és azonnal a földön fekvőhöz guggolt.

-Jól vagy? -kérdezte Sehun, miközben felsegítette a fiút.

-Ó, igen, rendben vagyok. -porolta le pólóját Luhan most már a magas sráccal szemben.

Sehun nem akart hinni a szemének, mikor meglátta a fiú arcát. Egy pillanatra olyan volt, mintha az egész világ megállt volna. Mintha egy pillanatra egy másik bolygón termett volna, ám még mielőtt visszatalálhatott volna a Földre, az alacsony alak elrohant.

Az elkövetkezendő napokban Sehun újra és újra visszatért a parkba, abban reménykedve, hogy talán ismét láthatja. Várt rá, valamikor órákon át, de az ismeretlen fiatalember nem jött. Egy hét elteltével megint kíséretet tett, de a park kihalt volt.
Újra próbálkozott. És újra. És újra.

Bocsánat amiért ez most ilyen rövid, igyekszem ezzel a ficivel is haladni, ha van olyan akit érdekelne. Kérlek hagyjatok valamit magatok után, illetve tanácsot is szivesen fogadok, mivel a fordítás nem egy könnyű dolog és mindig jó kritikát hallni♡