(Sam szemszögéből)

Beléptünk az üres korterembe, amint tudatosult bennem, hogy anya nincs ott, egyszerűen elkapott a pánik. Gyorsabban kezdtem venni a levegőt, a szemeim megteltek könnyekkel, a külvilág zaja egyre csak tompult körülöttem, egészen addig míg el nem ájultam. Anya nincs többé. Felfoghatatlan.
Anya kortermében érbredtem, pontosabban az ágyában, csak bámultam a plafont, s hallgattam, ahogy a lámpa zúg a teremben, nem érzékeltem semmit, a hatalmas ürességen kivül egy érzelem sem volt bennem. Hallottam, hogy apaék belépnek, Aid pedig, amint meglát megölel. Nem voltam képes megszólalni, testvérem arcára, majd apáméra pillantottam, ami mindent elárult számomra. Az édesanyám halott. A világ megszünt létezni, homályossá vált ismét minden, s lassultak a körülöttem lévő személlyek mozdulatai. Látom, ahogyan testvérem beszél hozzám, de szavait nem hallom. Csak bámulok magam elé, majd felállok az ágyról, könnyes szemekkel körbenézek a szobában, s anya ágyán állapodik meg a tekintetem, egy maci hever rajta, mit még tőlünk kapott, mikor bevonultunk, mondván ez vigyáz rá helyettünk.
Remegő kezeim közé veszem a kicsiny fehér macit, átölelem, s lassan, hangtalanul elhagyom a szobát, mitsem törődve életben maradt családtagjaimmal. Üveges tekintettel keresem anyám orvosát, hogy megkérhessem, had lássam őt utoljára, hisz muszáj elbúcsúznom tőle tisztességesen.
Tokromat megköszörülve, nagy levegőt véve, szólalok meg, halk, s tompa hanggal.

-Látni szeretném őt, hol van?-hangom bizonytalan, mielott a doktor megszólal, egy szomoru, biztato mosoly hadja el arcát, de nem vagyok képes viszonozni gesztusát ebben az állapotomban.

-Nulladik emelet, 7es szoba. Ne egyedül menjen oda.-bólintottam eggyet, majd lassú léptekkel elindultam a lift felé. Nem megfogadva a tanácsat a doktornak. Vártam talán egy percet, de ebben az állapotban elvesztettem az időérzékemet, így lehet, hogy egy órát is állhattam a lift elött, ami többször is kinyílt, majd becsukódott az orrom elött, viszont belépni képtelen voltam.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, megkerestem a lépcsőt, s lassan, óvatos léptekkel elindultam lefelé. A telefonom a zsebemben folyamatosan rezgett, gondolom Aiden keres, hogy hová tüntem. Kezembe vettem a mobilomat, majd kikapcsoltam, semmi kedvem most jelenleg hozzá, sőt senkihez nincs. A látásom kitisztult, amint megtaláltam a 7es számú szobát. Elképzelésem sincs, mi fog fogadni, ha belépek oda. A legjobb lenne, ha soha nem kellene megtudnom, mi lapul az ajtón túl. Viszont ez az élet rendje nem? Megszületünk, élünk amennyit a sors szán nekünk, s meghalunk. Ez természetes, de soha nem hittem volna, hogy édesanyám ilyen gyorsan kilép az életünkből.
Gondolataim közepette, lassan lenyomtam a kilincset, s beléptem a fehér falú szobába, hol gyertyák égtek, a függöny behúzva, ám lámpa nincs, így a gyertyák álltal egy meghitt, gyászos hangulatot tükröző szobába csöpoentem.

Az ajtóval szemben egy korházi ágyon, egy test feküdt, korházi köpenyben, anya.
Elkapott a sírás, azonban könnyek nem jöttek, csak a szorító erő a mellkasomban, sírtam, csak könnyek nélkül, a kis fehér macit ölelgetve. Megfogtam anya kezét, megszorítottam, s adtam egy puszit a homlokára. Elmondtam neki utoljára, mennyire szeretem, s hogy egyszer újra találkozunk. Másik kezében észrevettem egy papírfecnit, nem tudtam mi lehet, így kiváncsiskodva elvettem azt.

Kedves családom

Nagyon szeretlek titeket, sajnos az én időm a mai nappal véget ér, kérlek vigyázzatok magatokra. Sam, én egyetlen kicsi hercegnőm, ígérd meg nekem vigyázol magadra, s jó péladát mutatsz, majd a többieknek, hogy milyen erős, okos, s ügyes lány vagy. Ami történt az már a múlté, ne hagyd, hogy ez befolyásolja a jövődet. Otthon az éjjeliszekrényem felső fiókjában van egy nyaklánc, s azon egy medál, szeretném, ha az a tiéd lenne, vigyázni fogok rád fentről Sam.
Aiden, vigyázz a testvéredre és apátokra légyszives, ne engedd, hogy Sam magába zuhanjon, nagyon nehéz visszajönni egy mélypontról. Apátok a munkába fog menekülni. Kérlek legyetek itthon egy ideig. Tegyétek meg értem, hogy pinhentek egy kicsit. Aid, tudom milyen erős fiú vagy, de azt is tudom, hogy ha mindig elrejted az érzésiedet, egyszer felzabálnak, öntsd ki a szíved valakinek.
Végül, az egyetlen férfihez szólnék az életemben. Nagyon, de nagyon gyűlöltelek, mint téged, mint azt a tanárt, ki egymás mellé ültetett minket. Aztán egy évre rá, pedig közös nyári feladatot adott. Azt hittem az lesz életem legrosszabb nyara, hisz veled kell csinálnom, azt a feladatot. De nem így lett, Július 16-án elmentünk először együtt egy moziba, amiről a projektet kellett csinálnunk. Azt hittem, dögunalmas szar film és csak azért kaptuk, hogy elbasszon mindent. De nem így lett. A film egy izgalmas fantasy film volt, amihez azokat az unalmas vicceider fűzted a film közben, s amik miatt majdnem kitettek minket mozibol, mondván zavarod az előadást. Az volt az a nap, mikor a szívembe zártalak, s megkedveltelek. Teltek múltak a napok, hetek, majd az egész nyár eltelet, agusztusban egyszer még összeültünk, s tökéletesítettük, a feladatunkat, amire aztán a legjobb osztályzatot kaptuk. Elhívtál kávézni egyik pénteken suli után, igent mondtam, mondván mi veszteni valóm van. Ez után màr megszokottá vállt, hogy mi ketten, minden pénteken, délután kettőkor a Busker's nevü kávézóban a kétszemélyes sarokasztalnál kávézunk. Így ment ez egész tanévben. Nagyon megkedveltük egymást, s nem átkoztuk már a tanárt sem, amiért egy párba rakott minket. Az év végén volt egy bál, ahová vártam, hogy elhívj, de nem tetted. Eljött a bál napja, én pedig szomorúan, csalódottan ültem otthon, s telefonoztam az ágyban. Aznap is kávéztunk, de a bálról nem esett szó. Hallom, hogy csöngetnek, nem mentem le, ugysem hozzám jöttek címmel. Egyszercsak valaki kopogtatott az ajtómon, te voltál az, ingben meg farmerban.
Megkérdeztem, hogy mit keresel itt, hisz a bálon kellett volna lenned, te pedig azt mondtad. "Együtt megyünk nem? Azért nem kérdeztem, mert úgy gondoltam ez nem kérdés köztünk." A bálon az első csókunk is elcsattant, meg lehet, hogy a tizedik is, életem legjobb estéje volt. Köszönöm, hogy voltál nekem. Szeretlek.
Vigyázzatok magatokra!

A levelet olvasva, a könnyeim is megeredtek, néhol fájdalmas mosolyra húztam el a számat. Adtam még egy tényleg utolsó puszit édesanyámnak, majd a levéllel a kezemben kisétáltam a korházból, célom nem volt, hogy hová tartok, csak annyit tudtam, hogy előre. Csak sétáltam és sétáltam, mígnem haza nem értem, tudtam, ha ittmaradok Aid és apa nem fognak békénhagyni. Keresenem kellett egy helyet, ahol egyedül lehetek, s egy pár napig nem találnak meg. Fogtam a motorkulcsomat, egy kabátot, meg a telefontöltőmet, s elindultam.
Visszajöttem a táborba, hisz itt senki sem keres majd, ha nem lépek ki a szobámból. Azt hiszik otthon vagyok a családommal. A motorral sem a parkoloba parkoltam le, hanem a tábor mögé tettem le, az erdőbe, ahová túrázni szoktunk jönni. Felmásztam egy fára és bekapcsoltam a telefonomat. Újból csörögni kezdett, most azonban apa hívott. Felvettem, a beleszóltam.

-Hello!

-Navégre, tudtam, hogy apa telefonját felveszed.-szolt bele a testvérem-Hol az istenben vagy Sam?

-Olyan helyen, ahol nem is gondolnád, jól vagyok, semmi bajom, csak egyedül szeretnék lenni. Tartsd tiszteletben légyszives. Hétfőn találkozunk a táborban. Szia!

-Neee-és kinyomtam, s azzal a lendülettel ki is kapcsoltam a telefonom.

Csak néztem ki a fejemből, bámultam a fiuk esti edzését, majd kiszúrtam egy nem odaillő alakot. Eggyel többen voltak. Rá is jöttem ki az, de nem tudtam beazonosítani, egy fekete hajú lány futott éppen Peter és Nathe mellett. Látszólag tudta tartani a fiuk iramját. Ha jól számoltam 27kört futottak és ami a legérdekesebb a lány is ugyanannyit futott mint a fiuk. Az biztos, hogy ez egy újjonc, de akkor minek fut a mi osztagunkkal, s miért annyit, mint a fiuk?

Lassan lemásztam a fárol, elrejtettem a motoromat egy biztonsagos helyre, majd egy titkos kis úton, amit csak én és Adam ismerünk belopóztam a szobámba. Hajnali egyig vártam, majd leosontam a konyhába, csak egy dolgot elfelejtettem. Cameron és Dave, ilyenkor tartják az esti nasitimeot.