~Aiden Roberts~

-Gyere már, jó lesz!-próbált győzködni a legjobb haverom Cameron.

-Megmondtam, hogy nem megyek, annak a patkánynak a bulijába!-keltem ki magamból, hiszen nem fogok megjelenni Adam bulijában. Adam az ősellenségem, holott gólyás korunktól kezdve, addig amíg be nem léptünk a katonságba ő volt az egyetlen barátom. Csakhát a katonaság mindenkit megváltoztat.

-Szard már le! Az istenért Aid, az már a múlt!-tartotta magát ahhoz, hogy mennem kell vele.

-Cam! Nem fogom leszarni, fogd már fel. Ami akkor történt, soha nem felejtem el, s megbocsájtani sem fogok.-kiabáltam vele, hiszen senki nem felejtené el, hogy a legjobb haverja megerőszakolja a húgát.

-Igazán elmondhatád végre.-hábrodott fel-Nem értelek Roberts, mindent tudunk egymásról 9-óta, nem értem mi az amit nem mondasz el.-folytatta az okoskodást, az utóbbi időben nagyon rá van kattanva a témára, pedig az eset, amióta Adam az ős ellenségemmé vált, lassan 3hónapja volt.

-Miért fontos ez?-teszem fel azt a kérdést, mint ilyenkor mindig.

-Mert a barátom vagy.-annyiszor lejátszottuk már ezt a kérdéssort.

-Tudom, de ha elmondom, te is megutálod, hisz megszegte a szabályokat. Annak meg semmi értelme.

-Melyiket?-hangzott a kérdés tőle meglepetten, hisz nem érveltem még ezzel az indokkal soha.

-Ígyis sokat tudsz-sóhajtottam nagyot, majd ránéztem unottan. Ő nagyban gondolkodott, azon amit mondtam. Úgy érzem rá fog jönni.

-Csak egy dolog van amiért te ennyire utálnád.

-Maradj annak a tudtában. Többet nem mondok.

-Megfektette Samet?-formált a szája O alakot, hisz a bandánknak, volt pár alapszabálya.

A húg tabu, ha hozzáérsz lépsz.

-Nem.-adtam meg a választ, hisz nem csak megfektette, elvette tőle azt amit soha nem kap vissza.

-Mit tett akkor?-ordítozott velem. Ezzel engem is felbaszva.

-Megerőszakolta!-üvöltöttem rá, mivel eléggé felhúzott.

-Tessék?-váltott vissz nyugodtabb hangnemre, látszólag nagyon sokkolta, az amit hallott.

-Most remélem örülsz.-flegmultam be, és csak úgy köptem a szavakat. Ő pedig csak nézett, próbálta feldolgozni magában az imént hallottakat.-Ha jót akarsz magadnak, gyere.-álltam fel és rohantam le a gyülekező helyre.
Nem sokkal később megjelent a hadnagy is, aki a mi kiképzőtisztünk. Nem a nagylelkűségéről híres, viszont ha a kedvencei közé tartozol, nem basz ki veled annyira. Ebben az esetben szerencsém van, hisz én is oda tartozom.

-Uraim!-mindig így kezdi a reggelt, holott van 3 lány is az osztagban.-Ma jó kedvemben vagyok, ezért 40kör futással kezdenek!-aham, jókedvében, 35öt szoktunk futni.-Hölgyeknek 35kör!-adja ki a parancsot, majd belefúj a sípjába ezzel parancsot adva a kezdéshez.

-Aiden!-hallom meg a húgom, aki nem is a húgom, hanem a nővérem, de az a 3perc nem számít, hiszen ikrek vagyunk, de megengedte, hogy a húgomnak nevezzem őt.

-Mond-néztem kék szemeibe

-Apa szólt, haza kell mennyünk!-mondta komoran, majd megállt, hisz ő már lefutotta az adott távot, majd magamra hagyott a gondoltaimmal.
Nekem volt még egy köröm, de a hadnagy leintett, megszoktam.

-100 fekvő, 100 felülés, illetve 300 állásból hasra!-fújt megint a sípjába, majd mindenki elhelyezkedett a gyakorlatok elvégzéséhez.-Aiden, Sam hozzám!-utasított és rám, majd a testvéremre nézett, mi pedig előre mentünk hozzá, majd vigyázzba vágtunk magunkat, szabály szerint-Mehetnek, hétfő reggel 5re legyenek itt, nincs késés!-parancsolt majd biccentett az épület felé, hogy megetünk.

-Igen, Uram!-válaszoltuk tökéletesen egyszerre. Majd megindultunk, a szobák felé.

-Miről van szó?-tettem fel a kérdést, a mellettem ballagó barna hajú lánynak.

-Anyu-nyögte ki nagynehezen. Bennem pedig megállt az ütő, lefagytam, hiszen mikor eljöttünk, azaz 3 és fél hónapja, anyánál rákot diagnosztizáltak. Amint észbe kaptam, magamhoz vontam a testvéremet, akinek már megeredtek a könnyei, ezzel átáztatva zöld pólóm.

-Itt vagyok, ne sírj most kérlek!-suttogtam, nyugtatásképp.

-Menjünk!-engedett el, s letörölte a könnyeit, majd magára vette szokásos rideg álalrácát, min csak engem és a szüleinket enged át. Foggalmam sincs, hogy csinálja, hisz egyik pillanatban sír a vállamon és törékeny, a másik pillanatban pedig kemény, és rideg a tekintete.

-Hé!-szóltam utána, mivel ő már a lépcső tetején volt. Megállt és lenézett rám, ki még a lépcső alján kullogott.-Mikor beszéltél apával?-teszem fel félve a kérdést, hisz tudom, hogy bármelyik pillanatban összetörhet.

-Reggel voltam benn az irodájában, mikor te Cammel voltál.-mondta halkan éppenhogy hallottam. Apa a tábor egyik vezetője, így ő velünk van. Anyu pedig otthon maradt, ami nagyából 50km-re van a tábortól. Nagyon féltett minket, pedig 18évesek vagyunk és mi akartunk jönni, először apa is ellenezte, mivel szerinte nem olyan fából faragták Samet, hogy itt megállja a helyét, én pedig nem vagyok hajlando semmit sem tenni nélküle. Viszont mikor eltelt az egy hét próbaidő az ujjoncoknál, azaz nálunk, kaptunk egy rangsort, ahol mindketten az élmezőnyben voltunk, így a szüleink beleegyeztek abba, hogy maradhassunk, azzal az egy feltétellel, hogy nem mehetünk harctérre, amiben mi is teljesen egyet értettünk.

-Ő is jön ugye?-tettem fel a kérdést amire már tudtam a választ.-Mikor indulunk?-teszek fel még egy kérdést neki, mikor belépünk a közös szobánkba. Apànk elintézte, hogy együtt lehessünk, a szabály ellenére, hiszen fiú és lány nem lehet egy szobába.

Mikor Samantha megszólalt apa lépett be a szobánkba.

-Gyertek az irodàmba ha készen vagytok!-közölte alig hallatóan, majd biccentett köszönés képp és kiment.

-Apa azt mondta, anyunak 1/2 napja van hátra, ezért-csuklott el Sam hangja, mire azzonal melléléptem és ölélsbe vontam. A hátat simogattam, hisz így talán könnyebben megnyukszik.
Nem tudom mennyi ideig állhattunk ott, így ölelkezve, mert egy kis idő után leültem az ágyra, őt pedig ölembe vontam. Az utóbbi időben nagyon sokszor ültünk így, hiszen nehéz időszakon van túl.
Elég sok idő telhet el, mert azt vettem észre, hogy nyílik az ajtó, amin apa lépett be, immár átöltözve, farmerba és fehér pólóban. Sam észre sem vette apa jelenlétét, csak sírt és remegett. Apa meg akart szólalni, de nemlegesen meráztam a fejem, hogy inkább ne, így ő inkább csöndben a szekrényhez lépett és kivett mindkettőnknek, egy egy másik pólót. Majd eltátogott nekem egy "menjünk", és kilépett az ajtón.
Én felálltam, karjaimban Sammel és kifelé indultam. Ő nem szólt egy szót sem, ilyenkor nem érzekel semmit sem.

-Aid!-szólít meg remegő hangján, mikor a lépcső aljához érek-Tegyél le kérlek-kér halkan, mire furcsán nézek rá.-Kinn vannak a többiek a pályán-magyaráz már normál hangon, mire leesik mit akar. Ha én vinném ki, azzal a többiek is meglátnák a gyenge énét.

-Rendben-sóhajtok nagyot ész leteszem, átkarolom a vállát és puszit nyomok a hajába, majd kifelé vesszük az irányt. Mivel a parkoló a pálya mellett van, ezért mikor Cam észrevesz minket, odalép a parancsnokhoz, aki ránknéz és bólint. Cam azonnal felénk fordul és futólépésben közeledik, amit csak én veszek észre a húgom nem.

-Ülj be, beszélek még Cameronnal!-mondom és bólint, majd beül hátra, mint mindig.-Mond!-nézek rà, közben pedig felveszem a bunkó stílusom, hisz nemrégiben így váltunk el.

-Figyelj, nem tudtam. Nem akartam felhozni. Nem is fogom. Sajnálom.-látszik, hogy megbánta. Jobban ismerjük egymást mint magunkat.

-Nem tudsz semmit. Ha beszélsz Adammal nem hozod fel.-mondtam követelezően, mire bólintott-Sam előtt végképp.

-Köszönöm, akkor szent a béke?-érdeklődött.

-Igen!-bólintottam-Majd jövünk-léptem volna el, de megfogta a karom, ezzel maradásra bírva.

-Mi ez az egész? Mi történt?-értetlenkedett, hisz az itt létünk alatt nem volt még olyan, hogy a család egész itteni része elment volna. Sőt én otthon sem voltam, ami kissé bánt, főleg, ha igaz, hogy anyának márcsak ennyi ideje van hátra.

-Anya-akadt el a szavam, mire Cam a vállamra tette a kezét, hisz tudta, hogy anyánk beteg.

-Ne várasd meg, menj amíg nem késő!-mondta, majd megveregette a vállam és visszafutott a pályára.
Nekem több sem kellett, mint ez a pár szó. Mindennél fontosabb nekem Cam, ő meg a húgom az életem, igazi csajom sosem volt, csak annyi, hogy kielégítetettem a vágyaim, majd szívfájdalom nélkül tovább léptem.
Minek?
Katona vagyok.
Nem tervezem abbahagyni ezt a szakmát, ha vége a kiképzésnek.

^^

-Sophia Robertshez jöttünk!-mondtam a recepciónál a központ kórházban.

-111es szoba!-mindegy, gondoltam magamban.
Szokásunkhoz híven biccentettünk, majd a szoba keresésére indultunk.

Első emelet

Sam ment előre, de mielőtt benyitott volna megállt és hátrapillantott hozzánk. Apa bólintott, mire Sam benyitott. Anya éppen aludt, Sam leült anyához az ágyra. míg apa és én egy-egy székre az ágy mellé.

-Jónapot!-nyitott be egy orvos, nem sokkal az érkezésünk után.

-Mennyire kritikus az állapota?-tért egyből apa a lényegre, az orvos elhúzta a száját-Ezek szerint nagyon-sóhajtott apa, majd megfogta a felesége kezét.

-Sajnálom, nagyából 1 hete van hátra.-mondta az orvos, majd a papírjaira nézett, melyek eddig kezében pihentek-Tudnánk segíteni, de az nagyon költséges és..

-Nem érdekel a pénz!-csillantak fel a könnyek szemében-Mindennél fontosabb az ő élete!-kezdett kikelni magából apánk.

-Uram!-szólt közbe az orvos-Ha megpróbálnának a kezelést, annak is csak 20% az esélye, hogy túléli. De ha túl is élné, nem tudna teljes életet élni, mert gépekre kellene kötni a műtét után. Szenvedne.-mondta ki a legfontosabb szót, szenvedne.

-Teljesen biztos ez?-kapcsolódik be a beszélgetésbe Sam is. Hangja karcos, nyilván a sok sírástól és a kimerüléstől.

-Nagyon kevés az esélye annak, hogy egyátalán túlélni a műtétet sajnos. Az utóbbi hónapban nagyon kimerítették a testét a kezelések.-hagyta abba a  mondandóját, majd nem sokkal később az ajtó felé indult-Ha rám hallgatnak, maradjanak vele, ne akarják, hogy tovább szenvedjen.-utalt ezzel arra, hogy ne vessük ki anyát még egy műtétnek, hisz utána sem élhetne teljes életet, csak szenvedne.

-Gyerekek!-hallottam meg anyám hangját. Azzonal oda kaptam a fejem.

-Anya!-kezdtek el folyni az én könnyeim is. Soha nem sírtam még anyám és apám előtt, de ebben a helyzetben valahogy már nem érdekelt.

-Ne sírjatok, csak maradjatok amíg én is itt vagyok, kérlek!-könyörgött anya, mire csak bólintottunk.

-Kérsz valamit? Hoztunk kaját, Emma sütött sütit reggel!-állt fel apa, miközben feleségére mosolygott.

-Csak sütiti!-mosolygott anya is.

^^

-Menjetek haza!-mondta anya már vagy ezredjére.

-Veled maradunk!-közültük teljesen egyszerre.

-Jó akkor egyikőtök marad, a másik kettő hazamegy aludni!-adta ki a parancsot anya.

-Rendben!-megint egyszerre.

-Ki marad?-teszi fel a kérdést anyu, mire apuval mindketten Samre nézünk. A 3 hónapja történt dolgot anya nem tudja, mert nem akartuk elmondani mi, ő pedig képtelen volt beszélni róla, apának is én mondtam el, Sam jelenlétében, ennek az lett a következménye, hogy Adamet elbocsájtották a katonaságtól, nyilván valami más okkal, hisz ha ez kiderül....

-Ezek szerint én.-húzta el a sáját Sam, mivel tudja, hogy most el kell mondania.-Aid!-néz ràm és közelebb lép-Nem ezzel akarom terhelni, az én bajom nem az ővé-kezdi ugyan azt a magyarázatot, mit eddig mindig.

-Sam!-mondom nehezen-El kell mondanod, igenis rá tartozik a lánya vagy.

-Rendben!-adja be a derekát.

-Szia anyu, reggel jövünk!-adok egy puszit anyám arcára.

-Fiúk!!-néz ránk-Ha lehet ne hajnal 4kor jelenjenek meg!-utal arra, hogy nekünk ez számit reggelnek.

-Oké!-nevet apa-Szia szívem!-csókolják meg egymást majd kilépünk az ajtón.-Nem fogja elmondani-jelenti ki arra utalva, hogy Sam nem mondja el, hogy mi is történt vele.

-Azt mondta elmondja, de nem hiszek neki-szálltam be a kocsiba, majd elhajtottunk a kórházból.