szemszög: Jimin
terjedelem: ~2700 szó
dátum: 2020.04.28.

Hiába hívom a szüleimet és hagyok nekik üzenetet, nem válaszolnak. A családból mindenkinél bepróbálkozom, hátha valamelyikük megszán engem és magához vesz, de annyira kitaszított lettem, hogy már egyáltalán nem beszélnek velem. Én vagyok a szégyenfolt, amit legszívesebben eltitkolnának, így meg se nézik az üzeneteim. Így hát kénytelen leszek egy gyilkossal élni egy fedél alatt, majd visszamenni vele az iskolába...

*IDŐUGRÁS*

- Azt hiszem, jobb lenne, ha külön szobában aludnánk – vetem fel az ötletem direkt tapintatos hangnemben, mivel tartok tőle, hogy nem fogja jól viselni. Láthatóan el is keseredik, viszont nem tűnik agressszívnak, így talán nem fog bántani... Talán.

- De... mié... - kezdi kérdését, de aztán elnémul. Gondolom, leesett neki, hogy egy gyilkossal senki sem aludna szívesen egy szobában...

- Én megyek másik szobába – hagyom figyelmen kívül kérdését, majd el is kezdem összeszedni a cuccaim, ő meg végig bámul, de direkt nem fordulok felé. Nem akarom látni a bánatos pofáját. Ha szerettem is, már nem érezhetek iránta semmit. Veszélyes lenne vele lenni.

Azonban nem sérthetem túlságosan meg, mert még bántana.

- Nem akarod átgondolni? – próbálkozik be, mire megrázom a fejem:

- Nem.

- Oké... - motyogja tehetetlenül – Ha meggondolnád magad...

- Nem fogom – jelentem ki, de ismét elfog a félelem, hogy megbántom és megöl, ezért kiegészítem mondandóm - De köszi.

A napok elég unalmasan telnek. Igyekszem elkerülni Jungkookot és csak akkor megyek ki a szobából, ha eszem. Azt is igyekszem halkan, suttyomban, hogy ne fussak össze vele. Az ajtómat pedig nem csak bezárom, hanem el is torlaszolom, hogy ne tudjon bejönni.

Ő viszont átköltözött a földszintre és mindig nyitva hagyja a szobája ajtaját, így hallani szokta, amikor leérek. Az első pár nap megpróbált beszélgetni velem, mikor látott lejönni, de hamar leráztam, így egy idő után már nem próbálkozott annyit. De mindennap szemmel tartott tisztes távolságból, mintha... félne, hogy meglóg a prédája. Elég ijesztő volt, ezért is nem mentem le sűrűn a konyhába.

Amikor eljön a karantén utolsó napja, igyekszünk mindent visszapakolni úgy, ahogy volt. Természetesen nem lehet leplezni, hogy itt jártunk, mert végig ettünk, de legalább tisztaságot hagyunk magunk után. Külön-külön takarítunk, így Jungkook nem látja, amikor összeesem... Eléggé legyengültem a betegség meg a letargia miatt, így annyira nem is ér váratlanul. Valószínűleg csak pár másodpercre vesztettem el az emlékezetem, azonban amikor felébredek, nem tudok egyből felállni a szobámban.

- Megcsinálom a konyhát, jó? – kiabál be Jungkook, mire kiadok egy hangot magamból, de túl halkra sikeredik. Az ajtóm viszont el van torlaszolva, így nem félek annyira tőle – Jimin?

- Jó... – nyögöm ki nagy nehezen, miközben belekapaszkodom az ágyba és remegve felülök.

- Minden rendben? – kérdezi az ajtón túlról, mintha megérezné, hogy szarul vagyok.

Kifújom a levegőt, hogy rendesen tudjak válaszolni, majd kikiáltok:

- Igen!

Szerencsére sikerül meggyőznöm, így nem faggat tovább. Azonban nagyon gyengének érzem magam egész nap a mozgástól... az se tett jót, hogy olyan ritkán mentem le kajáért és még mindig ki van éhezve a testem az érzelemzabálásra is. Mire sikerül felmásznom az ágyra, lihegek és leizzadok.

Végül nekem csak a szobámat kell megcsinálnom, mert Jungkook minden más, általunk igénybe vett helyiséget rendbe tett, mintha nem lettünk volna annyira ott. Sokszor nehezemre esik arra koncentrálni, hogy egy gyilkos és félnem kell tőle, mert nagyon segítőkészen viselkedik... nyilván megszokta, hogy állandóan színészkednie meg hazudnia kell, azért megy neki ilyen jól.

Este bekiabál a szobámba, hogy a hírekben a vírusról beszélnek, de ahelyett, hogy kimennék a lobbiba, bekapcsolom a „saját" tévémet. Elismétlik, hogy holnaptól feloldják a városhatár lezárását, de mindenki csak maszkban mehet ki. Megfordul a fejemben, hogy hajnalban le kéne lépnem, de Jungkooknál van a pénz, így nem jutnék vissza a suliig. Kénytelen leszek vele utazni... amitől elég ideges vagyok.

Másnap korán reggel már készen állok annak ellenére, hogy hulla fáradtnak érzem magam. Mindent összepakoltam, így a konyhába megyek egy kávéért, amíg eljön a megbeszélt idő, hiszen csak jóval később indulunk.

Ennek ellenére mikor belépek, Jungkook már ott tesz-vesz teljes harci díszben, a cuccával a padlón.

Megpróbálok észrevétlenül kisomfordálni, de ő hátra se nézve megszólal, miközben kavargatja a kaját a serpenyőben:

- Korán keltél.

- Ööö... i-igen – dadogom idegességemben, hiszen nagyon nem számítottam rá, hogy máris itt lesz.

- Ülj csak le! Mindjárt kész a kaja – mondja a pultra mutatva, ahol korábban ettünk egy-egy széket odahúzva. Megfordul a fejemben, hogy inkább kimegyek az asztalokhoz, de nem akarom, hogy beletegyen valamit a kajámba... úgyhogy inkább leülök itt és figyelem.

A hangulat miattam elég feszült, miközben eszünk. Jungkook próbál beszélgetést kezdeményezni, de mindig nagyon rövid választ adok és nem nézek a szemébe. Megmentett, igen, de ne higgye, hogy ezzel el van intézve minden... Lehet, hogy nem is csak miattam csinálta, hanem azért, mert szeret ölni.

Eljátszotta a bizalmam és ezen nem változtat semmi. Nem szabad megenyhülnöm...

A visszaút egészen nyugodtan zajlik. Kezdetben próbálok ébren maradni, de még érzem a betegséget, hiszen képtelen vagyok megtagadni a szervezetemtől a pihenést. Talán a korai kelés is közrejátszott benne, de egyszerűen elnyom az álom, hiába minden próbálkozás.

Most azonban Jungkook velem ellentétben nem alszik el, sőt, felébreszt, így álmoskásan nyitogatom szemeim.

- Mikor érünk oda? – kérdezem útitársam.

- Nagyjából öt perc – válaszol, majd közelebb hajol és nagyon komoly hangnemre vált – Jimin, valamit tudnom kell.

- Mit? – kérdezem furán a komolysága miatt. Ötletem sincs, mit akarhat.

- Ha visszaérünk az iskolába... - habozik egy pillanatra, majd mélyen a szemembe néz – Nem fogsz feljelenteni vagy elhíresztelni, hogy megöltem valakit, ugye?

Ó, szóval csak félti a seggét. Hát persze.

Voltaképp eszembe jutott ez a lehetőség is, de nélküle meghaltam volna... igaz, hogy sok van a rovásán, de megölte az erőszaktevőm és utána önzetlenül ápolt több, mint egy hétig. Nem juttathatom börtönbe, miután megmentett...

- Nem – jelentem ki egyszerűen, ő pedig nagyon figyelmesen nézi az arcom, gondolom, hazugság jelei után kutatva – Már megtehettem volna, de nem tettem és nem is fogom.

- Biztosan? – kérdezi még mindig pislogás nélkül meredve rám, mire felvonom egyik szemöldököm:

- Nem vagyok hálátlan, Jungkook. És hazug sem, mint te.

- Oké – dől hátra kissé fájdalmas arckifejezéssel, mintha célba értek volna a szavaim. Amit amúgy meg is érdemel.

- Csak azt remélem, nem ölsz meg több embert, mert az az én hibám is lenne, hisz' nem jelentettelek fel... - gondolkodom hangosan – Tudom, hogy Changsunt és talán másokat is te öltél meg, de inkább nem is akarom tudni, pontosan hány áldozatod volt. Viszont ha azt akarod, hogy senkinek se áruljam el a titkod, nem ölhetsz többé!

- Nem terveztem ezek után... – néz ki az ablakon.

- Meg kell ígérned!! – erősködöm, mivel a lelkiismeretem nem bírná, ha mégis meghalna valaki részben az én hibámból. Így is miattam halt meg DonaTaea és az engem piszkáló Changsun... Na meg Taehyung, de ő végülis megérdemelte.

- Megígérem – hunyja le szemét egy pillanatra, majd ismét rám néz – Remélem, egy nap képes leszel megbocsájtani nekem, amiért hazudtam...

- Ne várj arra – mondom ki első gondolatom, bár a szívem nagyon rosszallóan dobog közben. Ez a buta ketyegő itt a mellkasomban már most képes lenne megbocsájtani neki... és ezzel veszélybe sodorni az életem.

Ha újra barátok lennénk, könnyen lehet, hogy egy vita alkalmával meggyilkolna.

Jungkook fájdalmas arckifejezéssel sóhajt egyet, majd lehajtja fejét, de még mielőtt elkezdhetne sírást tettetni és megsajnálnám, kimegyek a mosdóba. Undorító szag van itt, de inkább pisilek egy koszos vécében, mint hogy megsajnáljam. Nem engedhetek a szívemnek... el kell kerülnöm ezt a sorozatgyilkost messziről.

*IDŐUGRÁS*

Ez nem is annyira nehéz, mint gondoltam, hiszen egyszerűen visszaköltözöm az üresen hagyott konténerembe. Igaz, így megint el kell vándorolnom a fürdőbe, de már nem bántanak.

Jungkook tartja a szavát, pusztán verekedősebb lett, mint eddig. Most látszólag több vele a probléma, hiszen eddig titokban ölt és nem erőszakoskodott nyilvánosan, de ha tudnák a tanárok, hogy valójában megjavult, nem ordibálnának vele. Persze, hogy ordibálnak, hiszen mást nem tehetnek, mivel az igazgatónő a rokona... mint megtudtam.

Időközben megkértem, hogy váltson vissza a régi osztályára, mert túl sokat hallok róla így és nehéz elfelejtenem. Ez egy nagy iskola, nem lenne muszáj folyton őt látnom...

Szerencsére belement, de látszott, hogy rosszul érinti, hogy ennyire távolságtartó vagyok vele. Őszintén nekem se jó, sőt... nagyon is hiányzik. Mégis jobb ez így és tudom, hogy később nem fog ennyire fájni.

Hát, tévedtem.

*IDŐUGRÁS*

Végzős évem utolsó napján a megszerzett bizonyítvánnyal a kezemben állok az udvaron az egyetlen barátom mellett, aki egy kisebb csoporttal beszélget. Tervezgetnek, vidáman beszélgetnek, mert nekik van hova menniük... nem úgy, mint nekem, akinek nem hajlandóak felvenni a telefont a családtagjai, így gyakorlatilag mehetek az utcára. Talán ha kitépem a lapokat az érettségimből, kitörölhetem vele a seggem vécépapír híján... de nem sok alkalomra lesz elég.

Olyan vidámak és boldogok, a nap pedig hét ágra süt, így csak még rosszabbul érzem magam. Ennél magányosabb talán még sose voltam. Olyan, mintha itt se lennék és kiléptem volna gyenge testemből. Gyenge, mert amióta Taehyung megerőszakolt, nem tudtam érzelmeket enni, hiszen senkivel se voltam úgy... egyszerűen nem ment volna. Alapból félénk vagyok, ez a trauma pedig csak rátett egy hatalmas lapáttal. Az újabb éhezés hatására pedig olyan szinten lefogytam és legyengültem, hogy naponta többször is elájulok. Most sem állok tőle távol, már remeg a lábam, de még tartom magam, mert szeretnék elbúcsúzni az egyetlen barátomtól...

...aki éppen észre se vesz. Úgy beszélget a többiekkel, mintha én láthatatlan lennék. A rosszullétem és a kilátástalanság is ellehetetleníti a kommunikációt számomra. Hiszen milyen megjegyzést szúrhatnék be? Én halálra vagyok ítélve. Az iskola nem ad lakhatást nagykorú, leérettségizett diákoknak, haza meg nem mehetek. Csakis akkor nem válnék hajléktalanná, ha kapnék munkát, amihez szállás is jár, de ki venne fel egy erőtlen csontkollekciót, aki alig él...?

A szorongásom és a rosszullétem egyre erősödik, miközben szellemesdit játszom. Vajon ha megszólalnék, megijednének, hogy honnan jön a hang...? Komolyan ennyire nem lehet észrevenni engem?

Megszédülök egy pillanatra, de sikerül megtartanom magam, azonban ebből senki nem vesz észre semmit. Talán azt se látnák, ha elterülnék a földön. Átlépnének rajtam, vagy rámtipornának és végig ugyanígy vigyorognának közben, mint most.

- Na srácok, nekem most mennem kell – néz Yoongi a parkoló felé, ahová folyamatosan érkeznek a kocsik – Azt hiszem, megjött az apám.

- Oké, jó nyarat! – szólal meg az egyik lány – Majd írj!

- Mindenképp. Sziasztok! – int nekik, mire a többi vigyori is nekiáll egymás szavába vágva köszöngetni, én pedig csendben elsomfordálok tőlük, de még meghallom, hogy az előbbi lány kissé lenéző hangnemben így szól:

- Ez meg ki volt...?

- Nem tudom, szerintem új diák – válaszol egy másik, de szerencsére nem hallom a továbbiakat, mert Yoongi után megyek. Jellemző, hogy senki se tudja, ki vagyok... de tök mindegy, már vége. Túléltem a középiskolát.

Már csak odakint a való életben kéne valahogy helyt állnom...

- Várj! – szólok Yoongi után, mivel nem tudok már olyan gyorsan menni, annyira gyengék a csontjaim. Minden lépésnél fura, reccsenő hang keletkezik vagy a bokámban, vagy a térdemben és hamar megfájdul.

- Neked mik a terveid, Jimin? – kérdezi mosolyogva, a szokásos kedvességével, de látom, hogy kissé feszülten néz a parkoló felé, mintha sietne. Igen, barátok vagyunk, de nem olyan vele, mint Jungkookkal...

- Nekem... majd megírom, ha gondolod – motyogom zavartan kerülve a tekintetét – Már ha akarsz még suli után is a barátom lenni.

- Persze – mondja nem túl meggyőzően, mire nagyra nyílt szemekkel ránézek, de ő a parkolót figyeli – Majd még megbeszéljük. Ne haragudj, de félek, hogy apám mérges lesz, ha nem megyek oda most.

- Ja... igen – mondom eléggé letörten, hiszen vagy félórát álltam a tűző napon, hogy rám kerüljön a sor és rendesen elbúcsúzzunk. A többiekre volt ideje, velem meg nem is akar beszélni, pedig suliidőben sokat lógtunk együtt...

Ekkor visszagondolok, hogy az „együtt lógás" nagyrészt abból állt, hogy felhozott valami témát, majd hamar a leckére terelte a szót és én odaadtam neki. Ezután kávét ittunk és néztem, ahogy lemásolja a jegyzeteim, ő meg néha reagált valamit arra, amit mondtam. Ugye nem használt ki egész eddig??

- A számom megvan, hívj majd! – javasolja, majd felemeli a kezét, én meg nézem egy hosszú pillanatig, végül belecsapok. De inkább a homlokomra kellett volna csapnom tekintve, hogy igazi balfék vagyok – Szia!

Hívjam? Nincs is meg a száma, csak Messengeren beszéltünk...

- Szia... - motyogom a már messze járó fiúnak, aki valószínűleg csak egy látszatbarát volt. Azaz mégsem volt egy igazi barátom se.

Fájdalmas grimaszba torzul arcom, miközben nézem, ahogy elviszik a szülők az évfolyamtársaimat. Akármennyire rossz a legtöbb diák kapcsolata a családjával, azért valaki mindig akad, aki középiskola után megtűri őket a házában... egyedül rólam nem akarnak hallani se a rokonaim.

Elindulok hát a város felé, hátha sikerül meggyőznöm valakit, hogy felvegyen és elalhassak mondjuk az üzletében, de erre nem látok sok esélyt. Nem tudom, hogy fogok ebből a lehetetlen helyzetből kikecmeregni, de nem akarok hajléktalan lenni... Nagyon gyorsan utolért a rideg felnőtt élet és most már sokkal durvább problémáim akadnak, mint az, hogy nagyon sok a házi vagy hogy külön épületben van a fürdő.

*Jungkook szemszöge­*

Elszívom a kis cigim az árnyékban, miközben Jimin figyelem távolról, mint mindig. Amióta visszajöttünk arról az ominózus utazásról, szemmel tartom őt és lépek, ha kell. Eddig ez arra korlátozódott, hogy ha bántani akarták, levertem őket, most azonban érzem, hogy eljött az én időm.

Annyi idő néma epekedés után most végre odamehetek hozzá. Mindegyik hosszabb szünetben az iskolában maradt és sose jött neki csomag, ami arra utal, hogy nem igen tartja a kapcsolatot a családjával. További bizonyíték, amit Jeongja néni mondott, azaz hogy Jimin szülei iskolai hívásra sose reagálnak, maximum a legfontosabb e-mailekre, mintha el akarnák felejteni, hogy van egy fiuk itt. Ha jól sejtem, nem fognak érte jönni és akkor nincs hová mennie... ami elég jó indok arra, hogy megtörjem a csendet közöttünk. Egész eddig tiszteletben tartottam a kérését, miszerint ne szóljak hozzá, sőt, még csak meg se öltem senkit se az iskolából. Csak rajta járt az agyam, idegbeteg lettem és rászoktam a cigire, sőt, majdnem mindennap iszom is. Most viszont minden szenvedés megtérül.

Nézem, ahogy egy csoportban álldogál, majd röviden beszél azzal a Yoongi gyerekkel, akivel többször is együtt láttam. Ha nem lenne nője, könnyen meglehet, hogy féltékenységemben megöltem volna a srácot, hogy ne legyeskedhessen Jimin körül... azonban régóta együtt van a csajjal és tudom, hogy nem jön be neki az én szerelmem. Azóta jár azzal a nővel, amióta először megláttam... aznap, amikor első ízben találkoztam Jiminnel. Nem is tudja, hogy a nője már halott lenne, én pedig már rég elvettem volna a segge szüzességét, ha nem változtatom meg a tervem és nem nézem ki helyette Jimint.

A csontsovány fiú kis álldogálás után elindul a kapu felé, így tisztes távolságból követem, mint mindig. Már teljesen természetessé vált számomra, hogy figyelem őt és bizonyára neki is, hiszen egy jó ideje észre se veszi. Régebben még maga mögé nézegetett néha, mintha érezné, hogy valaki figyeli, de már nem.

Majdnem elüti egy idióta szülő, így vicsorogva káromkodni kezdek és úgy felmegy a vérnyomásom, hogy csodálom: nem kapok infarktust. Dühkezelési problémáim eléggé elfajultak, mióta külön vagyunk és saját hibámból kénytelen vagyok végignézni, ahogy Jimin leépül. Rettegtem, hogy nem éri meg ezt a napot és éhen hal, mielőtt bármit is tehetnék... de ha megpróbáltam írni neki elektronikus úton, letiltott, a kézzel írott leveleimet olvasatlanul kidobta és ha meglátott a folyosón, elmenekült, így kénytelen voltam tartani a távolságot tőle. Azonban a szülei nem jöttek érte és ha csak nem a városból fog elvonatozni hozzájuk, nincs hova mennie, így csak szóba fog állni velem...

Kis szerelmem láthatóan nehezen halad és hamar kifullad, így leül egy kicsit az út szélén. Vagyis inkább lerogy a földre.

Nem bírom így látni őt, ezért a rejtőzködést sutba dobva elindulok felé. Láthatóan nincs messze az ájulástól, mégis a kocsik egyre csak elhajtanak mellette. Senki se állna meg megnézni, hogy van... ami szomorú, de nekem csak jó, mert nem kell senkivel végeznem, hogy kizárólag az én tisztem lehessen megmenteni őt.

Mikor odaérek mellé, még mindig lehajtott fejjel ül, magába roskadva, így meg se lát.

- Szervusz, Jimin – szólalok meg pár másodperc múlva. A szeretett személy nevének végét elharapom és a hangomból szinte áradnak az érzelmek. Olyan rég szólhattam hozzá és annyira keservesen hiányoltam őt, hogy a sírás kerülget.

Tátott szájjal néz fel rám és látszik a verejték sápadt, beesett arcán. Ilyen közelről még rosszabb látni, hogy mit tett vele az éhség, így a korábbinál is erősebben fog el a bűntudat. Ha jobban vigyázok, hogy ne derüljön ki a titkom, akkor most nem lenne ilyen állapotban, mert végig etethettem volna.

Úgy néz ki, mint aki haldoklik.

Köszönöm, hogy elolvastad!♥️

A kövi lesz az utolsó rész. Köszönöm szépen a bátorító kommenteket és hogy olvassátok a történetet! Hálás vagyok érte és sokat jelent.