szemszög: Jimin
terjedelem: ~2200 szó
dátum: 2020.03.12.

Reggel nagyon nehezen kelünk, mert éjszaka felébredtem arra, hogy éhezem és képtelen voltam visszaaludni... így végül felvertem Jungkookot és megkértem: hadd ehessek belőle megint. Elalvás előtt kétszer is ettem belőle, így nem kicsit szégyellem a dolgot, de nem tudok mit tenni. Most, hogy tudom, milyen érzelmet kell ennem, állandóan csak arra vágyik a testem; mintha rászoktam volna az evésre annyi év éhezés után. Érzem, hogy kezdek erősödni, de még messze vagyok attól, hogy egészségesnek mondhassam magam. Jungkook viszont jól viseli, hogy állandóan nyaggatom és perverzkedek vele. Gyakorlatilag ő lett a kifogyhatatlan uzsidobozom... azaz majdnem kifogyhatatlan. Tegnap éjjel harmadjára már sokáig tartott, mire el tudott menni és az élvezete messze nem volt elég ahhoz, hogy jóllakjak. Olyan telhetetlen lettem, hogy elszégyellem magam, ha erre gondolok, de amikor elviselhetetlenné erősödik az amúgy is folyamatosan jelenlévő éhségem, képtelen vagyok uralkodni magamon.

Ma reggel elég éhesen keltem, de valahogy legyűrtem a dolgot, hiszen minél korábban el kell indulnunk, hogy estére hazaérjünk. De nagyon rossz, hogy csak a táplálkozásra tudok gondolni.

Ezekkel a gondolatokkal fejemben megyek kifelé szobatársammal az iskola területéről, amikoris elnézést kér és visszafordul mondván, otthagyta a sulis bankkártyát. A lányok épülete előtt várom, hogy visszatérjen, amikor meghallom, hogy az egyik szobában mit beszélnek a nyitott ablaknál:

- ...mikor fog visszajönni?

- Nem tudom. De remélem, épségben visszatér, mert őrült jó faszi! Tegnap kint zuhanyozott a rakodás után... ha láttad volna...

- Miért nem fényképezted le??

Erre már nem tudom meg a választ, mert mikor a hang forrását keresve az ablakok felé fordulok, elhallgatnak. A fiú, akiről beszélnek, egyértelműen Jungkook, hiszen ő pakolt és ő fürdött az udvaron; csak azt nem tudtam, hogy mások látták őt meztelenül. Jó tudni...

Őszintén szólva azonnal felismerem az érzést, ami tetőtől talpig elborít, mert már sokszor tapasztaltam. Ez a féltékenység...

Igen, rohadtul féltékeny vagyok. Ki tudja, hány csaj látta már meztelenül Jungkookot; nem csak tegnap, fürdéskor, hanem amúgy is, mikor evett belőlük szex közben. Azt mondta, hogy a lányokat szereti és csak néha „fanyalodott rá" fiúkra, mikor nem volt más lehetősége az életben maradásra. Tehát velem is csak kényszerből volt...

„De azt mondta, nagyon kedvel" mondja a kis hang a fejemben, ami próbálja megakadályozni, hogy belesüllyedjek az önsajnálat mocsarába.

„Kedvelni egy könyvet is lehet, amit utána felteszel a polcra és soha többé nem veszed elő" válaszol a negatívabb énem, ami sajnos sokkal dominánsabb. Miért tűnik úgy, hogy neki kéne hinnem...? Mintha semmi esélyem nem lenne...

De mire is?

Mégis mit akarok én tőle a táplálkozáson kívül...? Miért érzem rosszul magam, ha más is a képbe kerül? Miért érzem úgy, hogy csak én vagyok jogosult táplálkozni belőle és más nem érhet hozzá...? Legjobb lenne, ha nem is szólnának hozzá... nem is néznének rá... és nem is beszélnének róla vagy gondolnának rá egyáltalán. Főleg ezek a ribik ne.

Kezdek egyre reménytelenebb lenni. Semmi jogom így kisajátítani őt, hiszen nincs köztünk semmi olyan. Akkor meg miért akarom csak magamnak őt??

- Mehetünk? – kérdezi Jungkook közvetlen mögülem, mire ijedten megfordulok. Mikor ért ez vissza??

- Pe-persze! – próbálok határozottnak tűnni, de megremegett a hangom. Francba...

- Szuper – mondja mosolyra húzva száját, amit nézve eszembe jut, hogy azok az ajkak tegnap éjjel...odalent...

Érzem, hogy elvörösödöm, de nagyon, úgyhogy elkapom tekintetem és a földet bámulva indulok tovább az iskola kapuja felé. Nem tetszik, hogy a folytonos éhségem miatt kihasználom a szobatársamat és őt zaklatva olyan emlékeket teremtek magamnak, amiktől később zavarba jövök... Ami azt illeti, mostanában egyáltalán nem értem magam.

- Tudtál aludni? – kérdezi pár perc csendes, részemről vívódással teli séta után, mikor már kiértünk az iskolát körülvevő erdőbe.

- Egy kicsit – mondom visszagondolva arra, hogy az éjszaka nagy részében éberen feküdtem azon vívódva, felébreszthetem-e őt, hogy ehessek belőle – És te...?

- Bírtam volna még pihenni – jön a rövid válasz, mire még jobban elszégyellem magam.

- Sa-sajnálom, hogy nem hagytalak aludni... - nyökögöm szerencsétlenül és alig hallhatóan. Utálom, hogy ilyen halk és vékony tud lenni a hangom, mikor ideges vagyok.

- Ja, nem miattad volt – mondja lazán, mire szégyenem ellenére rá merek pillantani, hiszen ő épp a földutat nézi, amin haladunk – Igazából még jobban is aludtam, miután... elégedettebb lettem. Csak a sok pakolás után több alvás is rámfért volna.

- Á, értem – mosolyodom el ismét lesütve szemem, mielőtt még találkozna tekintetünk.

Szóval nem miattam fáradt... ez jó.

Elég feszült vagyok, ami rányomja bélyegét a hangulatra, így csendesen baktatunk a város felé. Hátizsákomban egyelőre csak a gázálarc és a kézfertőtlenítő van, mert visszafelé fertőtlenítőszert kell majd cipelnünk; hiszen a fertőzött területre nem vállalnak kiszállítást a messzebbi területekről, ahová még nem ért el a kór. Őszintén szólva féltem, hogy elkapjuk a karikát, de Jungkook igyekezett megnyugtatni, hogy legrosszabb esetben is csak lusta leszek... és jobban belegondolva tényleg kicsi az esélye, hogy belehalok; mégis rám ragadt a többi emberről a félelem és a rettegést elég nehéz lesuvickolni a lélekről. Jobb lenne, ha mást jelölt volna ki a hülye diri erre a feladatra.

- Csak azt nem értem, miért minket küld... - motyogom félhangosan, gondolataimba belemerülve, de aztán leesik, hogy kimondtam, így a mellettem haladóra nézek.

- Gondolom, mert nem érdekli, mi lesz velünk - válaszol a fák ágaira felnézve, így észrevétlenül megcsodálhatom tokátlan arcélét, amit olyan gyönyörűnek találok, hogy akaratlanul is eltátom a szám egy kicsit – Ő hisz benne, hogy nekünk már mindegy. Amúgy elvileg két hétig a szobánkban kell majd maradnunk karanténban.

- Oh – nyögöm ki, mikor rámnéz valamiféle választ várva, de többre már nem futja tőlem.

Eddig is nagyrészt a szobánkban voltam... mindenki egyfajta karanténban van, ha nem is túl szigorúan. Csak abban lesz más, ha visszaérünk, hogy Jungkook is velem lesz.

Ez a gondolat érthetetlen okból kifolyólag kellemes érzést kelt bennem... teljesen átalakulok a hülye éhezős dolog miatt. Olyan, mintha befolyással lenne az egész személyiségemre, az érzelmeimre... teljesen összezavar. De ha lecseng ez a mohó időszak és egészségesebb leszek, talán megnyugszom egy picit és tisztábban fogok látni.

Nekem hála ismét meghal a beszélgetés, így csendben érünk el a város szélén elhelyezkedő állomásig, ahol az a kevés lézengő ember mind gázálarcban vagy maszkban van, esetleg sálat takart az arca köré. Mi is felvesszük a gázálarcot az igazgató kérésére, miszerint lehetőleg ne vigyük be a vírust a suliba.

A pénztár a járvány miatt nem üzemel, de automata van, így abból vesszük meg a jegyeket a suli kártyájával. Jungkook a családjától kapott zsebpénzéből nadrágot is akar majd venni magának, úgyhogy csipkednünk kell magunkat, ha estére haza akarunk érni.

Mikor megvannak a jegyek, veszünk egy kis ennivalót az útra, majd megindulunk a vonat felé. Nincs helyjegy, így az első kocsiba szállunk, ahol már végzett a fertőtlenítéssel a védőruhás pasas. Kényelmesen elhelyezkedünk az ablak mellett, ahol asztalok is vannak, más pedig egyelőre nem száll fel, így levehetjük az álarcokat és megreggelizhetünk.

Az evésről eszembe jut, hogy mást is ennék... amit a mellettem ülő fiú meg tudna nekem adni. Az, hogy ilyen közel a táplálkozás lehetősége, csak még nehezebbé teszi az önkontrollt. Mintha egy drogosnak heroint dugnának a zsebébe mondván: ne nyúljon hozzá.

Behunyom a szemem és igyekszem kitisztítani fejem, hogy ne gondoljak se az evésre, se Jungkookra, se semmire. Azonban ez annyira jól sikeredik, hogy el is alszom.

Arra ébredek, hogy valami ütögeti a vállam, így rémülten összerezzenek és hirtelen azt se tudom, hol vagyok. Ijedelmemet tetézi a tény, hogy egy gázálarcos alak néz le rám és böködi a vállam. Idegesen nyúlok Jungkookért, hogy remegő kezemmel megszorítsam karját, mire ő is felébred, de szerencsére hamarabb kapcsol, mint én.

- Tessék – nyújtja az alak felé a jegyeket, mire leesik, hogy csak a kalauz az. Próbálok megnyugodni, de ennél szarabbul már régen ébredtem...

- Ezt a várost már rég elhagytuk – jelenti ki a maszkos, mire homlokom közepére szaladnak szemöldökeim – Megvehetik tőlem a jegyeket.

- Miért, hol vagyunk? – bukik ki belőlem a kérdés kissé udvariatlanul, de annyira ijedt vagyok, hogy nem hibáztathat érte. Ahogy körbenézek, üresnek tűnik a vagon, ami nem túl bizalomgerjesztő; ráadásul a járvány idején nem kéne fertőzött területre tévedni.

- Most hagytuk el Tutikukit, a következő megálló pedig Kookpark városa – mondja a kalauz, mire tanácstalanul Jungkookra nézek, hátha ő tudja, hol a francban vagyunk.

- Kookpark fertőzött? – kérdezi a kalauztól ahelyett, hogy megpróbálna megnyugtatni engem. Vajon ő tudja, hogy messze vagyunk-e Felsőkukitól...? Az ablakon kinézve nem sok minden derül ki számomra, mert borús és ködös az idő. Csak azt látom, hogy még nincs este, tehát legalább nem aludtuk át az egész napot. De attól még lehet, hogy messze vagyunk...

- Igen és nem tanácsos maszk nélkül kimenni – mondja a kalauz a gépét nyomkodva – Kérni fogok diákigazolványt.

- Fizethetünk kártyával? – teszi fel a következő kérdést Jungkook látszólag teljes nyugalommal. Csak én vagyok ideges...??

- Igen – jön a rövid válasz, mi pedig előkotorjuk az igazolványainkat, majd Jungkook kifizeti a jegyeinket a suli kártyájával.

A kalauz lelép, mi meg elkezdünk azután kutatni a neten, hogy hol a fenében vagyunk. Kiderül, hogy két órával ezelőtt kellett volna leszállnunk... és a hírek szerint elég rossz a helyzet karikát illetően ebben a városban.

- Talán inkább mégse kéne leszállnunk – mondom a hírek átnézése után – Megkereshetnénk a kalauzt, hogy adjon jegyet a legközelebbi városig, ahol nincs jelen a vírus.

- Vegyünk inkább itt jegyet visszafelé – javasolja Jungkook, miközben a hangosbemondó ismerteti velünk a következő megálló nevét – A környéken minden város fertőzött, így elég sokáig kéne utaznunk, mire egy tiszta helyig eljutunk... olyan messziről pedig nem érnénk haza idejében.

- Oké – egyezek bele, mivel igaza van. Nem utazhatunk az ország másik végébe a suli pénzén... ráadásul az igazgatónő megszabta, hogy ma estére érjünk vissza. Semmit se tehetünk.

Amikor megáll a vonat, leszállunk és gázálarccal fejünkön körbenézünk az üres pályaudvaron. A büfé bezárva, a szél szemetet hord, emberek sehol. Ez egy kisebb város, de azért ennyire nem kéne kihaltnak lennie...

Elfog az érzés, hogy jobb lenne visszaszállni a vonatra és elhúzni innen, de késő. Megszólal a síp és a vonat továbbmegy nélkülünk.

- Nem lesz ebből baj...? – kérdezem idegesen, amiért ilyen apokaliptikus a hangulat, de Jungkook jóval nyugodtabban válaszol:

- Nem hiszem. Nincs itt senki, így pedig nehezebb elkapni. Na, vegyünk jegyet!

Azzal elindulunk jegyautomatát keresni, de az állomás többszöri körbejárása után se találunk. A pénztár zárva, így jegyet nem lehet venni, a kijelzőre meg egyetlen járat sincs kiírva, hogy mégis mikor indul innen vonat. Frusztráltan sóhajtok egyet, de Jungkook nem esik kétségbe; helyette a telefonját bújva próbál megoldást találni:

- Van itt egy buszpályaudvar... keressük meg és menjünk Felsőkukiba busszal!

- Elég sokáig fog tartani... - mondom a kissé lassú buszokra gondolva.

- Nincs más lehetőségünk. Egyetlen vonat se ment el, mióta itt körözünk – mutat rá Jungkook és igazat kell adjak neki. Minden olyan kihalt, mintha megállt volna az idő...

Sikeresen megtaláljuk a buszput és bő félóra várakozás után fel is szállunk a megfelelő járatra, így úgy érzem, végre megnyugodhatok. Azonban hamar kiderül, hogy nagyon rosszul gondoltam, mert amikor eljutunk a városhatárhoz, megáll a busz és felszáll egy gázálarcos hatósági személy:

- Mindenki szálljon le a járműről! A várost karantén alá helyezzük.

Ahogy ezt meghallom, lever a víz és szó szerint elkap a rosszullét. Szédelgek, így a helyemen maradok, de mikor már mindenki leszállt, a védőruhás hatósági személy nekünk szenteli figyelmét:

- Ti, ott! Lefelé a buszról! Most.

- Máris – hallom Jungkook hangját messziről, mintha nem is mellettem ülne. Megérzem, hogy megragadja a karom és felhúz az ülésről, de meglehetősen szarul érzem magam a rámtörő félelem és kétéségbeesés miatt, így gyakorlatilag neki kell végigrángatnia a sorok közt, hogy eljuthassunk a busz bejáratáig.

- Te jó ég... - kezd ijedten hátrálni a pasas, aki mindenkit lepaterolt a járműről – Megfertőzte a vírus legagresszívabb törzse! Olyan lusta lett a betegségtől, hogy rángatni kell, hogy megmozduljon!!

Azzal le is siet a buszról, majd elkezd futni, mi pedig kissé értetlenül állunk egy kevés ideig. Végül leszállunk mi is és látjuk, ahogy a fazon már az útzárlatnál álldogáló kollégái felé rohan felénk mutogatva. Ahogy odaér hozzájuk, hevesen gesztikulálva magyaráz nekik meg a rendőröknek, akik segítettek az útlezárásban. A zsernyákok pedig gyorsan reagálnak: előkapják a fegyverüket és fedezékbe vonulva céloznak egyenesen ránk, így még nagyobbá nő a pánik bennem.

- NE LŐJENEK! – kiált oda nekik Jungkook felemelt kezekkel, mire kábultan kényszerítem magam, hogy én is felemeljem remegő karom, amennyire tudom. Szobatársam elém áll, én pedig, ha nem fagytam volna le teljesen a pániktól, most kilépnék mögüle, hogy én védhessem őt, hiszen az egész az én hibám. Miattam hisznek betegnek és eleve miattam voltunk olyan fáradtak, hogy elaludjunk a vonaton...

- Ne próbáljanak kitörni a karanténból!! – figyelmeztet egy férfi öblös hangjával a megafonba szólva, amitől az sípoló hangot ad ki – Ha közelebb lépnek, kénytelenek leszünk likvidálni a veszélyforrást!

- Veszélyforrást?? Nem is vagyok beteg! - szólok oda Jungkooknak, de ő hátrálni kezd, így nekem is lépnem kell.

- De ezek a barmok azt hiszik, azok vagyunk. Ne menjünk a közelükbe, nehogy lelőjenek!

- Ez az, távolodjanak el a városhatártól! – szól hozzánk egy másik pasas a megafont elvéve az előzőtől – Előreláthatólag néhány hét múlva szabadon távozhatnak.

Néhány hét??? Ma este kéne visszaérnünk a suliba...

Annyira ledöbbenek, hogy megszólalni se tudok, csak lépkedek feltett kézzel, Jungkookkal magam előtt. Kis idő után végre leengedik a fegyvert, így, miután elég messzire jutottunk tőlük, útitársam megragadja a kezem, úgy húz maga után vissza a városba. A többi utas már szétszéledt, mi viszont nem tudjuk, hova menjünk. Sőt, azt se tudjuk, mihez kezdjünk... be vagyunk zárva egy betegekkel teli városba, ahol senkink sincs és minden idegen... ennél rosszabb helyzetbe nehezen kerülhettünk volna.

Köszönöm, hogy elolvastad!💜