szemszög: Jungkook
terjedelem: ~1600 szó
dátum: 2020.02.20.

Életem legjobb szeretkezése után ölelem Jimint és nézem azt a gyönyörű, immáron kisimult arcát, miközben alukál. Ennél édesebb teremtménnyel még nem volt szerencsém dugni. Szívesen lefényképezném, ahogy alszik, de ha pont akkor ébred fel, kicsit nehéz lenne megmagyarázni a dolgot. Ráadásul nincs kéznél a telóm és kizárt dolog, hogy most elengedjem őt.

Nagyon remélem, hogy ha felébred, nem fogja letagadni, mennyire élvezte. Eddig makacskodott, hogy ő nem meleg, holott nem egyszer vettem észre, hogy engem néz, ráadásul viszonylag sűrűn elpirul a közelemben. Persze mások közelében is képes pirosas színt felvenni orcája, így ez eddig nem volt bizonyíték. Azonban a mai már az.

Olyan kis édes volt, ahogy remegett az érintéseimtől... ah, komolyan mondom, fel kellett volna venni az egészet. De remélhetőleg fogunk mi még ilyet csinálni.

Nem sok idő telik el és Jimin ébredezni kezd, holott én még órákig bámulni és ölelni akarom. Úgy teszek, mintha aludnék, hátha akkor nem lesz olyan gyanús, hogy miért ölelem még mindig. Sajnos kinézem belőle, hogy ezek után is csak nehezen fogja elfogadni, hogy minket egymásnak teremtettek...

- Ju-Jungkook?? - szólal meg bizonytalan hangon, de nyilván nem mozdulok meg azonnal, hogy kis ideig még a karjaim közt tarthassam - Jungkook, ébredj!

- Mi az...? - kérdezem megpróbálva álmoskásnak tűnni.

- Mi... mi most... - mondja megpróbálva összetenni a dolgokat, én meg kissé irritáltan nyalok végig felső fogsoromon, ugyanis a hangjából ítélve úgy tűnik, jól gondoltam, hogy nem akar majd azonnal összejönni velem - Ugye nem...?

- Öhm... de, igen - mutatok rá a nyilvánvalóra, miszerint lefeküdtünk egymással, hiszen most is meztelenül ölelgetem a diri vendégszobájának ágyán - Kicsit megéreztem az italt én is, de emlékszem, mit kellett tennünk.

- Ajj, ne - mondja kissé nyűgösen, de azért biztató jel, hogy nem tűnik traumatizáltnak - Hogyhogy... így alszunk?

- Háát - gondolkodom egy értelmes válaszon, majd kelletlenül elengedem - Mert elaludtál és aggódtam, hogy megfázol.

Bezzeg amikor benned voltam, forró voltál, mint a Nap és nem kellett félni, hogy megfázol... ilyen heves szüzet még nem dugtam meg.

- Oh, értem - mondja feszengve. Sejtettem, hogy nem ivott eleget - Mennyit aludtam?

- Nem sokat. Talán negyedórát.

- Értem... - ismétli önmagát szegény. Talán azt szégyelli ennyire, hogy rohadtul élvezte, amit műveltem vele, pedig heterónak hitte magát.

- Örülök, hogy kiderült, milyen érzelmet eszel - mondom direkt rálehelve bőrére, mire jól hallhatóan nyel egyet - Így legalább nem fogsz betegeskedni.

- É-én is... - kezdi tétován, majd megremeg, bár nem tudom, hogy a hidegtől-e vagy más miatt - De ahhoz gyakran kéne enni...

Pár másodpercig gondolkodom a megfelelő válaszon, hogy elég készségesnek és segítőkésznek tűnjek, de ne legyen egyértelmű, mennyire vágyom rá, hogy mindennap megetethessem.

- Igen, mindennap kéne enned, hogy megerősödj annyi év után - kezdem úgy, mintha gondolkodnom kéne a megoldáson, holott a megoldást a lábaim között cihölöm - Ha napi egy alkalomnál ritkábban eszel, valószínűleg nem fogsz egyhamar meggyógyulni... és nekem is gyakrabban kéne ennem, mint ahányszor ráfanyalodok valaki idegenre.

- ...de mit csináljunk? - kérdezi kis idő múlva. Érzem, hogy izgatott... jól van, Jiminie, nem muszáj azonnal bevallanod, hogy akarsz engem. Elég, ha nem állsz ellen.

- Szerintem... a legkevésbé nehézkes megoldás az lenne, ha egyelőre megetetnénk egymást - mondom ki, mire hallhatóan megint zavarba jön:

- D-de... e-ezt... nem csinálhatjuk mindig...

Nem mindig, csak naponta. Hehe.

- Máshogy is lehet - mondom megcsillantva előtte egy lehetőséget, amivel egyelőre beérem én is.

- Hogyan?

- Hát... csak megérintjük egymást, vagy egymás közelében érünk magunkhoz, hogy ne haljunk éhen - vezetem rá az előttem való masztizásra nyilvánvalóan kizárólag a túlélés érdekében - Akkor nem fájna egyáltalán.

- N-nem tudom...

- Ha a közelben vagy, mikor magamhoz érek, attól nem leszünk melegek - nyugtatom meg az iskola legnagyobb buzijaként a második legnagyobbat - Végülis szobatársak vagyunk. Mit gondolsz, hol verik egész évben a többiek maguknak? Kimennek az udvarra, nehogy a közelben legyenek a szobatársaik?

- O-oké - egyezik bele, én meg fellélegzem. Innen már egyenes út vezet a fenekébe bele.

- Visszamenjünk a szobánkba? - kérdezem, mivel ismét megremeg - Nehogy megfázz! Ennyitől nem erősödtél fel.

Ó, nem, ahhoz még sok-sok ilyen fog kelleni... keményen kell dolgoznunk, nincs mese.

- Jó, menjünk - egyezik bele, mire felkelek és öltözködni kezdek, ő meg lassan lemászik az ágyról és szégyenlősen takargatva magát nekiáll összeszedni a ruháit, hogy felvehesse őket.

- Láttalak meztelenül, Jimin - emlékeztetem, mire egy pillanatra lefagy és noha lehajtja a fejét, sejtem, hogy elpirult - Mondtam, hogy jól nézel ki. Nincs miért takargatni magad.

- Nem takargatom... - mondja ágyéka elé helyezve alsónadrágját, majd leül az ágyra és elfintorodik.

- Jól vagy?? - kérdezem aggódva, hiszen elég hamar elkezdtem mozogni benne... de csak mert ezt kérte. Remélem, nem esett baja...

- Jól - jön a rövid válasz, majd tovább öltözik lehajtott fejjel, vigyázva, hogy minél kevesebbet lássak belőle. Ha ezek után megpróbál elzárkózni előlem, azt nehéz lesz elviselni...

Miután felöltöztünk, Jimin a becsukott ajtóhoz lép és kissé komoran megszólal:

- A diri nem is tudta volna, ha nem történik meg, mert be volt csukva.

- De akkor nem tudtuk volna meg, hogy mit kell enned és meghaltál volna pár éven belül - mondom pár másodperc szívfájdalom után, hiszen ezek szerint megbánta a dolgot. Holott legalább annyira élvezte, mint én...

- Talán jobb is lenne meghalni - motyogja olyan halkan, hogy alig hallom.

- Ne mondj ilyet! - szólok rá, majd, mivel csak lehajtott fejjel, szégyenkezve áll, kockáztatok és átölelem - Fontos vagy nekem és nem akarom, hogy meghalj. Hidd el, ki lehet bírni így is. Én is azt eszem, amit te és látod, semmi bajom!

Nem mond semmit és meg se mozdul, de legalább nem lök el magától, így szorosan ölelem és érzem, hogy valami megváltozott bennem. Ahogy átölelem, érzem, hogy valódi érzelmeket táplálok iránta; egész más, mint eddig. Bárcsak ne küzdene ez ellen és ő is érezné!

- Segíteni fogok túlélni - folytatom a remény adagolását - Minden rendben lesz. Végre egészséges leszel.

Nem válaszol és nem ölel vissza, így végül elengedem és kimegyünk a nappaliba. Mindketten kissé búvalbaszottak vagyunk; Jimin azért, mert most utálja magát, én meg azért, mert engem is utál. Féltem, hogy amint elélvez és kijózanodik, tisztán fogja látni a dolgokat és mindent meg fog bánni, de hiába sejtettem, hogy ez lesz, azért nem esik jól.

A szobából kiérve látom, hogy drága igazgatónőnk a fotelben ül és ha jól sejtem, elbóbiskolt, így jól becsapom az ajtót, hogy Jimin ne mondhassa: hiába szeretkeztünk, úgyse hallotta. Meg is ugrik a nő egy kicsit a zajra, majd felénk fordul és feltápászkodik, de elég feltűnő, hogy most ébredt. Öreg ő már az éjszakázáshoz...

- Na, végeztek? - kérdezi gyűrött ruháját igazgatva, én meg már sokadszorra fogom a fejem miatta. Amikor ránk nyitott, meg tudtam volna ölni.

- Igen - felelem röviden a hülye kérdésre - Megkaphatnánk a megoldókulcsokat?

- Meg - mondja jobbra-balra nézegetve. Úgy bealudt, hogy elfelejtette, hova tette őket - Egy pillanat!

- Várunk - fonom össze karjaim magam előtt.

Kis ideig keresgéli, közben Jimin feszengve ácsorog, én meg kezdem elveszíteni türelmem. Szerencsére azonban hamar megtalálja, amit keresett.

- Itt is vannak! - nyújtja át nekem - Menjenek, fénymásolják le, aztán tegyék vissza a helyére! Minden ugyanúgy legyen, ahogy volt!

- Tudjuk - mondom megindulva kifelé, de a bejárati ajtót kinyitva meglátom, hogy még mindig esik, így visszafordulok - Nincs egy ernyője?

- Dehogy nincs - mondja az ajtó melletti szekrényre mutatva, mire odanyúlok és kilépve kinyitom az esernyőt, majd Jimin fölé tartom.

- Gyere, állj alá! - szólok rá, mivel kapucniját feltéve, emósan elsétált mellettem - Miattad kértem el az ernyőt, hogy ne legyél beteg!

Erre megáll, így mellélépek és kezdődhet a séta úgy, hogy elég közel vagyok hozzá ahhoz, hogy ne ázzunk meg, de nem olyan közel, hogy hozzáérjek. Elég körülményes, de most nem hiszem, hogy örülne, ha átkarolnám és romantikázva andalognék vele... főleg, hogy kicsit furán megy gondolom, mert a nagy farkam mély nyomot hagyott benne. Kell neki egy kis idő, míg megemészti, hogy meleg, mint a diri kandallója, miután begyújtott.

Mikor odaérünk a suli épületéhez, megszólalok:

- Menj csak a szobánkba az ernyővel, én meg elintézem a megoldókulcsot.

- Köszi - motyogja alig hallhatóan, majd lehajtott fejjel elindul.

Elfintorodom, amiért ilyen rossz kedve lett gondolom, a bűntudat és a szégyen miatt. Csak remélni tudom, hogy minél hamarabb túl fog tudni lendülni ezen.

Miután lemásoltam a papírokat és az eredetit visszatettem a helyére, illetve mindent elrendeztem, nyoma sem marad a látogatásunknak, így visszamegyek a szobánkba. A fürdőnkből motoszkálás hallatszik, így elmegyek a közös fürdőbe és ott mosom le az izzadtságomat, de mikor visszaérek, szobatársam még mindig a mosdónkban van.

Egy óra után megkérdezem, hogy jól van-e, mire helyeselve hümmög, én meg reménykedem, hogy nem tettem kárt benne. Talán csak kifolyt a kitágult fenekéből a gecim és zavarja a dolog...

Újabb negyedóra után kezdek aggódni, de kis idő múlva szerencsére végre kijön és lehajtott fejjel az ágy felé csoszog. Nagyjából egy óránk maradt aludni reggeli előtt, amin ha nem jelenünk meg, nincs mit enni ebédig, így beállítok egy ébresztőt.

A fáradtságtól hamar elalszom, de persze mikor kelni kell, hulla fáradtan nyomom ki a telefont, hogy kussoljon. Alig látok, alig élek, olyan nyomott vagyok. Legszívesebben kihagynám a reggelit, de nem akarom, hogy Jimin kihagyjon akár csak egy étkezést is, mivel nagyon vékonyka, így megérintem a vállát:

- Jimin! Gyere, reggeli van.

- Nem vagyok éhes - motyogja kissé rekedten, felém se fordulva.

- Muszáj enned, hogy megerősödj! - utalok sovány kis testalkatára, de nagyon rosszkedvűen válaszol:

- Hagyj...

Erre csak sóhajtok egyet, aztán gyorsan magamra kapok valamit és elcsoszogok a kantinhoz. Hiába vagyok kimerült, Jimin rossz kedve miatt úgyse tudnék egyhamar visszaaludni, így inkább elhozok egy adag kaját és visszaérve leteszem az egyik asztalunkra.

Ezután arcot mosok, megfésülködöm meg hasonlók, majd üzenetet hagyok a látszólag alvó Jiminnek:

Átmegyek egy barátomhoz, nemsoká jövök. Edd meg a reggelid, kérlek.

Kilépek az ajtón és elindulok természetesen nem a barátomhoz, hisz' nincs is igazán olyanom. De ezt Jiminnek nem kell tudnia.

Köszönöm, hogy elolvastad!
❤️❤️❤️