Köszönöm, hogy itt vagy! Jó olvasást!

szemszög: nagyrészt Jungkook, de a dőlt betűs szöveg Jimin szemszöge
hossz: ~1500 szó
dátum: 2020.01.16.

A belsőudvar egyik padján ül a következő áldozato... azaz kiszemeltem. Én is egy asztalnál ülök egy fapadon, miközben kifigyelem a szokásait, feljegyezve a fontos részleteket a jegyzetfüzetembe.

A fiú pár évvel idősebb nálam, de ez nem lehet probléma. A barátnőjével nevetgél, aki épp az ölében üldögél és bele-belezabál a fiú ebédébe. Elfintorodom a látványra. Ezek az úgynevezett „barátnők" a legaljadékabb, legundorítóbb élősködők, amik csak férfira rátapadhatnak. Én fogom felszabadítani ezt a fiút is. Még ha el is hagyom őt az akció után, biztos vagyok benne, hogy hálás lesz nekem, amiért felnyitottam a szemét.

Beleharapok a szendvicsembe, miközben feltűnésmentesen figyelem őket. A fiú megfigyeléseim alapján 173 centi körül lehet, a súlya nem lehet több ötvenöt-hatvan kilónál, így nem lesz nehéz felülkerekedni rajta, ha úgy hozza a sors, hogy ellenkezne. Bezzeg a ribanc, aki rajta tehénkedik! Kolomp kéne a nyakába, akkora a valaga. Még a végén eltöri a fiú lábát a nagy seggével! Mielőbb el kell távolítanom!

Dühömben felkapom a cuccom és nagy lendülettel megindulok feléjük, de aztán rájövök, hol vagyok és sikerül észhez térnem. Gyors leejtem a jegyzetfüzetem, aztán lehajolok érte és elrejtem ideges arcomat mások elől. Veszek egy mély levegőt, kifújom, aztán körülnézek, de szerencsére senkinek se tűnt fel, hogy elindultam feléjük ribancot gyilkolni. Mire felegyenesedem, már sikerül kissé lehiggadnom, így egy utolsó pillantást vetek rájuk, aztán elindulok az árkádok felé, hogy kissé távolabbról figyelhessem őket.

A lány végig nevetteti, ami kurva idegesítő... ha megtudom a csaj nevét, elintézem, hogy ne szennyezze tovább a környezetet a tehénfingjaival. Valahogy amint ránézek, kinyílik a bicska a kezemben. Olyan az arca, mint valami tramplinak!

Próbálom nem összehúzott szemmel méregetni őket, miközben félig egy oszlop takarásában támasztom a régies épület falát. Ahogy a diákok kezdenek visszatérni az osztálytermekhez, frusztráltan nézek a karórámra. Ez a luvnya becsengetésig akarja röhögtetni a fiút, vagy mi van?

Persze, vigyorogj csak, ribanc... miattad késik el és rontja le a jegyeit, ha jól sejtem, de ezt nem úszod meg szárazon! Nem te vagy az első pióca, akit elintézek és nem is az utolsó!

Megszólal a jelzőcsengetés, mire végre mocorogni kezdenek a nevetgélésen kívül. A csaj lekapja a kiszemeltemet, aki képes és visszacsókol neki, mire undorodva elfordítom a fejem, de aztán ismét rájuk szegeszem tekintetem. Muszáj szemmel tartanom őket, ha mindent tudni akarok róluk. Egyelőre semmim sincs, úgyhogy csak rágom a számat és bámulom, ahogy csókolóznak ezek ketten.

Mikor végre végeznek az undorító nyálcserével, a csaj nagy nehezen leszáll a fiúról, aki hamarosan az enyém lesz. Összehúzott szemmel nézem, ahogy összepakolnak, majd kézen fogva elindulnak a termek felé. Arcomon ravasz mosollyal követem őket tisztes távolságból, miközben a tervemen gondolkozom. Még nem tudják, de hamarosan végleg elválnak útjaik.

- Ígérd meg, hogy örökké együtt leszünk! - mondja DonaTaea az ölemben ülve, miután sikeresen elfogyasztotta az ebédem jelentős részét - Sose akarlak elveszíteni.

- Én se téged - válaszolok halkan, de egy pillanatra le kell sütnöm a szemem. Miért érzem úgy, hogy nem ő az igazi? Már egy ideje együtt vagyunk, akkor meg... miért nem tudok igazán beleszeretni?

- Ugye mindig szeretni fogsz, Bébi? - kérdezi aranyosan pislogva, mire nem tudok mit mondani, csak bólintok egy aprót. Szerencsére nem tűnik fel neki a bizonytalanságom, így megcsókol. Mozgatom ajkaim, de a szívem olyan... üres.

Nem tudom, meddig fogok tudni hazudni neki... ha elmondom, hogy sose szerettem, azzal rettenetesen megbántom, de így meg csak átverem. Amikor szerelmet vallott nekem, nem mertem visszautasítani és inkább elmentem vele randizni, mivel azt hittem, idővel ki fog alakulni bennem valamiféle érzelem.

Azonban most már biztos vagyok benne, hogy nem fog. Nem tudom, mi a baj velem, de képtelen vagyok a szerelemre. Talán a szüleimnek igazuk van: elfajzott korcs vagyok. Egy lélektelen szörnyeteg, aki mások kínkeserves szenvedését falná fel, ha tehetné. Mi más lenne a magyarázat arra, hogy még mindig nincs meg az érzelem, amit fogyasztanom kéne?

- Ideje órára menni - súgom ajkaira a lélektelen csók után - Még át kell néznem az anyagot.

- Túl sokat tanulsz - mosolyog aranyosan, majd leszáll rólam, amitől kissé megkönnyebülök. Olyan szánalmasan gyenge vagyok az éhezés miatt, hogy alig bírok el egy lányt az ölemben.

- Kettőnk helyett is tanulok - válaszolok tettetett rosszallással, mire halkan felnevet. Olyan, mint egy adag napfény. Mindig jókedvű és másokat is folyton meg akar nevettetni. Talán az is közrejátszik, hogy örömöt eszik, de kétségkívül szereti, ha mindenkinek jókedve van körülötte.

- Talán te egyetemre készülsz, de én nagyon jól tudom, hogy miféle intézetben vagyok és hogy itt aztán felesleges tanulni - magyaráz okoskodva, miközben összeszedjük a cókmókunkat - Az itteni tanárok úgyse adnak jó jegyet senkinek. Felesleges ennyit molyolni a könyvekkel. 

- Van olyan tanár, amelyik megadja az ötöst is, ha sokat tanulsz és épp jó kedve van. Mint például Ms Kwon, akinél most órám van.

- Mit akarsz vele? - értetlenkedik, miközben a termek felé igyekszünk kézen fogva - Föcid lesz.

- Mi? - kérdezek vissza értetlenül, mire magabiztosan bólint egyet - Tutira nem...

- Dehogynem! Rosszul emlékeztél, Bébi. De ezért vagyok itt - mosolyog rám - Hogy segítsek neked, ha épp buta készülsz lenni.

Erre megint csak megforgatom a szemem. Igaz, hogy az éhezés miatt a memóriám nem a legjobb, de azért nem vagyok hülye.

Ez a srác tiszta hülye.

A vak is látja, hogy az a csaj kicsit se illik hozzá. Egy undorító pióca, amit le kell vakarni róla... és én örömmel megteszem ezt.

Amikor végre szétválnak, úgy érzem, eljött az én időm.

Arcomon elégedett félmosollyal követem kiszemeltem vékony alakját egy teremhez. Nemsoká becsengetnek, de ahelyett, hogy belépne a helyiségbe, megindul a közeli kávéautomatához. Gyorsan megbújok a sarkon és csak nézem, ahogy bedobja a pénzt, majd vár az italra. Ezt a részét imádom... követni, kiismerni és becserkészni őket. Egyszerűen a véremben van a vadászat.

Feljegyzem, hogy nem alhat túl sokat, mert sűrűn ásítozik és kávét vesz alig pár perccel becsengetés előtt, így ha meg akarja inni a tanár érkezte előtt, forrázhatja le a száját. Mikor a gép elkészült az italával, a fiú elveszi a poharát és elindul a terembe. Ez az órám nem itt lenne, de egyet igazán kihagyhatok a cél érdekében... és annyian vannak ebben az átokbaszta iskolában, hogy rohadtul nem fog feltűnni egy plusz diák ezen az órán, amennyiben meghúzom magam.

Ránézek az órámra és mivel mindjárt becsengetnek, elindulok a terem felé, közben felveszem a baseball sapkám, hogy minél kevesebben ismerjenek fel. Persze pont a speciális hobbim miatt nem beszélek sokat és nem is szoktam barátkozni senkivel az áldozataimon kívül, de fő az elővigyázatosság.

Azonban ahogy belépek, belémrohan valaki és földre is esik, mintha csak egy tollpihe lenne... De valamiért az az érzésem, hogy ez a tollpihe meg fogja változtatni az egész életem.

- Hidd el nekem, teljesen meg fog változni az életed - magyarázza a padon ülve, miközben én a táskáját túrom fel az órarendemért - Csak lazítanod kéne egy kicsit!

- Majd lazítok, ha meghaltam - mondom egyenként kiszedegetve a könyveit, hátha megtalálom, ami keresek - Most viszont segíthetnél, mert nekem gyanús, hogy nem is itt lesz órám és ha elkések, rohadt nagy bajban leszek!

- Ne aggodalmaskodj már! - legyint lábát lóbálva, miközben cukorkát szopogat - Mit számít, milyen óra lesz? Maradj itt és szard le!

- Na persze.

Ahogy ezt kimondom, végre sikerül megtalálnom az órarendemet, amit korábban a padon felejtettem, ő meg eltette nekem. Sajnos az agyam is kezd leépülni az éhezés miatt... egyre többször látok homályosan, az emlékezetem meg lassan olyan, mint egy szenilis vénemberé. Az erőnlétemről meg inkább ne is beszéljünk.

- Milyen nap van? - kérdezem szemöldökráncolva, miután hiába gondolkodom, képtelen vagyok visszaemlékezni.

- Csütörtök, buta - válaszol egy újabb cukorkát szájába véve, mintha nem most lakott volna jól.

Ujjammal követem a csütörtöki óráimat és próbálom összevetni emlékezetemmel. Matek, töri, hittan, kémia, eddig stimmel... ebédszünet után pedig biosz?? Ráadásul ennek a hodály épületnek a legtávolabbi részében, ahová egyedül csak nehezen találok oda.

- Baszd ki! - káromkodom halkan, mire próbál ártatlanul nézni, de aztán elvigyorodik és végül nevetni kezd - Ez nem vicces! El fogok késni!

- Ugyan már!

- Jaj, te nő... - motyogom gondterhelten ennek a kajlának, aztán összeszedem a jegyzeteimet és elkezdek kifelé rohanni. Ez így nagyon nem lesz jó...

Már majdnem kijutok az ajtón, amikor belebotlom valakibe és elterülök a földön, mint egy zsák krumpli, mire persze az egész osztály egy emberként röhög fel. Miért kell nekem mindig ilyen helyzetbe kerülnöm??

Köszönöm, hogy elolvastad!

Talán még kusza pár dolog, de hamarosan kiderül minden. A többi rész nem lesz ilyen váltott szemszöges. Nagyjából ilyen hosszú részeket szeretnék kitenni és lehetőleg sűrűbben, mint szoktam.

Köszönet ryotami amiért átolvastad a ficim és biztattál hogy rakjam ki❤️
Illetve köszönet Samonia-1113- a borítón lévő betűtípus elhelyezésében♥️

Sajnálom, hogy ez uncsibb lett, de pár rész és beindulnak az események.
Köszi még egyszer, hogy elolvastad!