1957 nyara

-Sajnálom Bonnie. Én nagyon sajnálom.

Egy világ omlott össze bennem. Mióta az eszem tudom imádtam Richie-t. Nagyon jóba voltunk mindig is. Az állandóan csipkelődések, de ez így maga volt a tökély. Azt hittem lehet ez több is mint barátság, tévedtem. Bár talán jobb is így.

-Semmi baj, felejtsük el.

Mosolyogtam, majd elváltunk. A csókok hídjánál az új gyerek ismerkedett meg a menny asszonyi csók fogalmával, Henry és többiek által.

-Segíts! Kérlek!

A banda felém nézett, szegény gyerek nem tudta, hogy én is sáros vagyok Henry előtt.

-Tartsátok! Bonnie Cooper, mennyire hiányoltalak már! Mit gondolsz, izzadunk együtt kicsit?

Markolt a farkára, mire csak undor fogott el.

-Hagyj békén Henry!

Mentem tovább, ekkor a gyerek váratlanul Henry-be rúgott lendületből és legurult a lejtőn.

-Ezért még ki is nyírlak te kis szar!

Visszafordult felém idegtől rángó az arccal. Én meg majdnem nevettem.

-Ne félj Cooper, mi még nem végeztünk.

Az új srác utána ugrott és égbélien elkezdtem nevetni. Victor és Böfi követte, reménnyel indultam tovább.

-Bonnie baba, nem kell annyira sietni!

Patrick kiáltott utánam. Átkarolta a derekam, amitől reszketni kezdtem. Kirázz a hideg tőle, suliban is mindig megsimogat mint mindenkit.  

-Patrick kérlek, nem mész inkább utánuk?

Szembe fordított magával és mikor meglátta a kisírt szemeim a homlokát ráncolta. Nem azért mert sajnált volna, vagyis nem hittem volna. A tenyerét az arcomra simította és az ujjaival cirógatni kezdte.

-Mi történt baba? Ki volt aki helyettem rikkantott meg?

Nem tudtam válaszolni, a csalódottságtól a fájdalomtól. Patrick Hockstetter olyan volt mint egy keselyű. Megérezte, ha valaki "döglődik". Ehhez volt tehetsége és nem félt kihasználni az alkalmakat.

-Mit érdekel Patrick? Találsz te még alkalmat, hogy sírhassak!

Elmosolyodott, a kezébe fogta az arcom. Látta, hogy sebezhető vagyok. Én pedig csak menekülni akartam, még ha egy zsarnok karjaiba is.

-Szó nélkül kellene tűrnöm, hogy más miatt sír a babám?

-Nem vagyok neked semmi!

A pólójába markoltam, és az ajkaira borultam. Vigyorgott, olyan szorosan ölelt szinte fájt, de a csókja valami hihetetlen volt. A derekamról a fenekemre csúszott a keze, mire még jobban hozzá simultam.

-Gyere, Bonnie megvigasztallak.

Nem gondolkodtam más lehetőségen. Ziháltam mire újra megcsókolt, felkapott és eltűnt velem a bokrok között. Leült velem egy fa tövébe és ott töltöttünk el egy kis időt. Mondhatják rá, hogy erőszakos és szadista. Velem mégis abban a kis időben figyelmes volt. A dolgunk végeztével újra elkapott a sírás. Tudta, hogy most miatta van, széles mosollyal törölgette le a könnyeim.

-Élvezted baba?

-Nagyon.

Temettem a kezembe a láng vörös arcom. Patrick vigyorgott és nyomott még egy csókot az arcomra.

-Bármikor vigasztalódhatsz velem.

-Számító vagy Patrick, mint mindig.

Morogtam, de nem vette zokon. A nyakamba temette az arcát és az ajkaival puha csókokat lehelt a bőrömre.