Tudtam, hogy ez lesz. 

Igazából nyilvánvaló volt már az első perctől fogva, hogy ez fog történni. 

Nem is azért, mert elkezdtünk többet érezni a másik iránt, egyszerűen csak inkább a kíváncsiság, egy néma mi lenne ha az, ami aztán ide vezetett. Ez nem az érzésekről szólt, köztünk legalábbis nem. Ez sokkal inkább egy rejtett vágyakozás volt valami biztos és ismerős után. Valaki olyan után, aki megért minket úgy, ahogy talán még mi sem értjük meg magunkat.

Ezért álltunk a dolgokhoz úgy már az elején is, ahogy. Ha egymásra néztünk, nem egy potenciális kapcsolatot láttunk a másikban. Csupán valakit, akivel jó együtt lenni, és akivel meg tudjuk osztani ezeket az érzéseket.

James valaki különleges lett számomra a másfél hónappal ezelőtti beszélgetésünk óta. Először attól féltem, hogy amit az ő érzéseiről mondtam neki, valójából az enyémek voltak; hogy nem is az ő problémáját akartam megoldani, hanem rajta keresztül az enyémet. James azonban biztos volt az érzéseiben és a döntésében, ez pedig hatalmas megkönnyebbülés volt a számomra.

Az iskolában a kapcsolatunk nem sokat változott. Mindketten a megszokott emberekkel voltunk, mintha a másik nem lenne több egyszerű osztálytársnál. Néha váltottunk egymással néhány szót, olykor pedig együtt töltöttük a szünetet, de a mi kapcsolatunk inkább iskolán kívül maradt.

Általában a kávézóban találkoztunk, vagy elmentünk – a most már – kettőnk legtitkosabb titkos helyére. James-szel könnyű volt beszélgetni. Igaz, a vége mindig az lett, hogy egymást szekáltuk vagy elhülyéskedtük az egészet, mégis olyan könnyű volt minden.

Valahol mélyen mégis tudtam, hogy nem fogunk megállni egyszerű beszélgetésnél és délutáni találkáknál. Ezért nem is lepett meg annyira, ami történt. Lehetett rá számítani. Ugyanakkor valamennyire mégis meglepetésként ért, hiszen hé, tényleg megtörtént. Egyszerre volt váratlan és mégsem.

Tudtam-e, hogy nem jó ötlet? Még szép. Az első pillanattól az utolsóig. Tudtam, hogy nem vezet jóhoz. Ha nem is most, de később ennek még lesznek következményei. 

Egy csók. Ennyi kellett Matt-nek, hogy aztán beleszeressen Dylan-be. Dylan mesélt nekem erről korábban. És mi lett a következménye? Csak bonyolódtak a dolgok. Talán nekünk is ennyi kell csak? 

Annak idején Dylan és Matt foghatták az alkoholra. Nekünk mi volt a mentségünk? Megrészegített a pillanat? Vagy a korábban elvitelre kért két forró csoki émelyítő illata, melyet most a kezünkben szorongattunk? 

Az igazat megvallva, mégsem bántam, hogy megtörtént. Vannak dolgok, amelyeknek egyszerűen meg kell történniük. Legyen az jó vagy rossz. Mintha a sors előre így tervezte volna el, és mi emberek semmit sem tehetünk ellene. És ez a csók olyan volt. 

Hogy őszinte legyek, sosem éreztem többet James iránt egyszerű barátságnál, és ez a csókkal sem változott. Nem láttam rózsaszínben a világot, nem néztem másképp James-re, nem éreztem pillangókat. Csupán puha ajkakat az enyémnek nyomódni és enyhe forró csoki ízt.

Hogy képes lettem volna többet érezni iránta? Talán igen. Ki tudja? Megfogadtam, hogy ha úgy adódik, minden James iránti érzést elnyomok majd. Nem vele volt a baj. Velem. Attól féltem, hogy James nem több számomra, mint valaki, akivel egy másik személyt próbálok helyettesíteni. Attól féltem, hogy sosem fogok tudni másképp nézni rá, még akkor sem, ha az ő érzései megváltoznak irántam. Attól féltem, hogy ahányszor ránézek, más arcát fogom látni.

Eddig szerencsére azonban úgy tűnt, James sem érez többet. Beszélgettünk erről korábban. Akkor azt mondta, hogy nem érez irántam semmit. Tudtam, hogy igazat mondott. Most, ahogy némán őt tanulmányoztam, még mindig biztos voltam benne, hogy nem gondol rám többként egyszerű barátnál.

– Nincs is jobb, mint egy kis baráti csókolózás két jó barát között – vigyorodott el James.

– Ennél többször nem is mondhattad volna a barát szót –  Megforgattam a szemeimet. – Bolond vagy. 

Belekortyolt a forró csokijába. – Nem te vagy, aki mindig azzal jön, hogy az ilyen dolgokat is normalizálni kellene a barátok között? Idézem - megköszörülte a torkát. – Mi van, ha egy plátói csókot akarok adni a haveromnak? 

– Nem így mondtam – Vállon boxoltam.

– Jó, te talán kicsit irodalmiasabban fogalmaztál, de ez volt a lényeg. – Átkarolt. – Szóval sok volt?

– Mi? – néztem rá kíváncsian.

– A csók.

– Nem.

– És meg akarod ismételni? – vonogatta a szemöldökét.

– Nem.

– Nem? – kiáltott fel a kelleténél hangosabban. – Azt hittem, ezek után belém szeretsz. 

– Ha a nyelvtechnikáddal akartál levenni a lábamról, sajnos nem jött össze. – Én is belekortyoltam a forró csokiba.  

– Persze, persze! – Megveregette a vállam, majd kezeit zsebre tette. - Tudtam, hogy nem fogsz tudni sokáig ellenállni a vonzerőmnek.

– Már elnézést, de nem is tudom, ki volt az, aki hirtelen rám vetette magát úgy két perccel ezelőtt – mondtam, és a korlátnak támaszkodtam.

– Már elnézést, kedves Audrey – kezdte –, de ha jól emlékszem, te kezdeményeztél.

– Én? – hitetlenkedtem. Ha őszinte akarta lenni, fogalmam sem volt róla, ki csókolta meg először a másikat. Mire észbe kaptam, már egymást csókoltuk. – Már ne is haragudj, kedves James – mondtam ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy korábban ő –, de nekem tökéletes a memóriám, és pontosan emlékszem, hogy te voltál az.

– De te jobban élvezted – vágott vissza. Valószínűleg elhitte, hogy tényleg emlékeztem, ezért nem erősködött tovább, hogy én csókoltam először.

- Biztos vagy te abban? – mosolyogtam rá önelégülten.

James szólásra nyitotta száját, majd megrázta a fejét, mintha ezzel azt mondaná, inkább hagyjuk, és elnézett a távolba. – Csinálhatnánk máskor is.

– Aha – mondtam, és én is elnéztem. – Inkább ne.

Mindketten óvatosak voltunk a kezdetektől. Ő épphogy csak túl volt egy szakításon, engem pedig hidegen hagytak az olyan dolgok, mint a szerelem. Egyikünk sem akart semmit a másiktól. Minden jó volt úgy, ahogy volt.

– Ha most valaki látott volna minket az osztályból - sóhajtottam. – Louise így se száll le rólam. Ha együtt megyünk haza busszal, és Lara nincs velem, egyből mellém ül le, aztán elkezd Dylan-ről meg rólatok többiekről kérdezni.

– Tetszett, ahogy Dylan nevét kiemelted, mi meg csak többiek vagyunk.

– Dylan az Dylan – mondtam egyszerűen. – Azért egy ideje találgatják már, hogy mi van köztünk. – Felsóhajtottam. – Mindegy, inkább még mindig ez, mint hogy kitudódjon, hogy Matt-tel jár. – James-nek nem említettem, de Dylan beszélt nekem a félelmeiről ezt illetően. Nem szerette volna, ha kitudódik, mi van köztük. – Amúgy meg nem hiszem el, hogy még mindig tart rólunk a pletyka.

– Mármint rólad meg rólam? 

Bólintottam. – A hülye rókád miatt.

– Hülye rókám? – kiáltott fel sértődötten. – Mintha nem azzal aludnál.

– Az most mellékes – mondtam. – Louise mondta, hogy néhányan azt találgatják, hogy titkoljuk-e, hogy együtt vagyunk, és ezért viselkedünk úgy az iskolában, ahogy korábban. Csak megjátsszuk, hogy nincs köztünk semmi.

James felnevetett. – Kicsit olyan, mint Matt és Dylan kapcsolata az elején. Mármint ott is csak találgattak az emberek.

– De ott igaz is volt – mutattam rá.

- Oké, ez végül is igaz.

A csókról nem esett több szó a délután folyamán. Úgy beszélgettünk tovább, mintha semmi sem történt volna.

Ez is csak azt mutatta, hogy mennyit is jelentett számunkra az a csók.

Semmit.