Miért vannak négyen? Mind itt. De belőle kettő van. Valaki, aki régen volt, és aki most. Mivel érdemeltem ezt ki? Talán nem is igaz. Talán A nemigazban sem igazán az. Vagy még abban sem. Egyáltalán. Hazugság mégsem lehet, hiszen itt vagyok, és éppen pont ez történik, amire gondolok. Amit látok.

A segítségkiáltása nem hallatszott a falakon át. A hangszálai már elszakadtak erőlködésében, mégsem értette senki. A süket füleket még ez sem hatja meg. Egyedül én voltam képes meglátni. Érezni, az ő fájdalmát. A vértől nedves blúzát, és duzzadó, kerek ajkait. A szenvedése áthatolt a kettőnk közti falon. Azt viszont, még én sem voltam képes áttörni. Hogyan is tudhattam volna? Mi vagyok én? Csak egy anyátlan korcs, akit mint egy mócsingos húscafatot dobtak ide-oda.

A magányos sikolyok égették a fülemet. Beférkőztek a testem zugába, majd ott milliónyi tűként egyszerre mélyedtek a húsomba. Nem a hatalmas, fülsiketítő hang okozta a kínt, hanem a választalanság. A csend, ami kívülről elnyomta a benti zajt. Mint egy férges alma, ami gyönyörű piros, de mit ér vele, ha belül már szétmállott? Én nem tehettem semmit, nem menthettem meg senkit. Nem tudtam segíteni. Ez fájt annyira. Olcsó vívódás harcában pihentettem csontjaimat. Úgy tettem, mintha lenne választási lehetőségem, pedig nem volt. A történetem már rég elrendeződött. A születésem, és a halálom, meg minden, ami a kettő között van. Egyedül jöttem, és egyedül is fogok eltávozni erről a világról. Mocskos dolog. Bűzlő, szúrós szagú elegye mindennek, amit életnek nevezünk. Mintha tudnánk is bármit róla. Kár érte.

Amikor legutóbb kinyitottam a szemem, valójában ugyanazt láttam, akárcsak most, de ahhoz, hogy ezt az állapítást meg tudjam hozni szükségem volt valamire, ami esetleg kitisztíthatja a látásomat a sok kíntól, amit a szél bele sodort. Nem tette. Az ég üres, és az éjszaka levezették dixie-t, elérték a magányos utat.

Vagyis a telefonom nem mutat új üzenetet.

Hiába nyitom meg újra, és újra, semmi sem ugrik fel. Egyedül a gombot teszem tönkre hamarosan. Nem történik se csoda, se katasztrófa. Minden mutató kattog tovább, ahogy eddig. Nem szeretek kettesben maradni a gondolataimmal.

Mégis mit kellene tennem? Itt ülni, és várni? Már olyan sokszor nem kaptam meg, amit akartam. Túl sok a kelletlen bánkódás, és beletörődés. Talán fel kellene kelnem, és tovább mennem.

Dél van. A nap a felhők mögül pislant ki egyszer-egyszer, de menekül. Minél hamarabb a nyugatra akar érni, hogy átadhassa a stafétát a holdnak. Ő is érzi, hogy május 11.-ének véget kell érnie.

Az anya odalent sír. Nem túl hangosan, mégis tisztán hallom, ahogy az orrát a hímzett zsebkendőjébe. Nem tudom megvigasztalni, ezért inkább nem is szólok hozzá. Hagyom, hogy kisírja magát, ezért nem is tervezem, hogy ma hazajövök. Majd holnap délutánra talán megnyugszik. Én már rég elfogadtam, amit ő még csak el sem hisz.

- Elmentem – súgom halkan az ajtóban állva.

- Szia.

Paul félénken, a kételyek erdején sétál át a füves kis úton, amin egy kitaposott ösvény vezet keresztül. Nem tudja még hol fog kilyukadni, de teljesen biztos benne, hogy amit keres, az ott úszik a folyóban a reményeivel, álmaival és hitével.

A sok komolytalan vicc, és a nevetések viaszos hangja ott zsong a füle hegyén, mintha csak egy túl szorosra húzott nyakkendő fojtogatná. Mégis mi tartja vissza? Mikor ugrik már? Hideg a víz. Tele piszokkal. De ő ott van már. Tudja, hogy nem kell félnie, ha mellette lehet.

Az első nagyobb koncertjén van túl a banda. John szokás szerint részeg, mint az ágyú, és alig bír megállni a lábán, azért leül, szembe egy zongorával. Szórakozik mindennel, amit csak meglát. A pia már annyira átjárja a testét, hogy az lenne furcsa, ha nem így tenne.

Egyszerre elhallgat a háttérben kacarászó srácok tömege, és már csak egyedül John röhög magában. Mire megfordul, megérti miért hallgat mindenki. Ivan egy kis jólöltözött kölyköt tart maga mellett. Feszes nadrág, ing, rózsa. A kis taknyos vigyorog, mintha bárki bármit mondott volna neki, pedig nem. Olyan csend van, hogy ettől a legtöbben csak megijednének, de ő csak mosolyog.

Ivan közelebb lép, és odahúzza maga mellé kölyköt. Csak annyit nyög ki, hogy:

- Ő itt Paul. Csípi a zenéteket. – mondja érdektelenül. John még csak fel sem áll, inkább a kölyök oldalán lógó gitárt nézegeti. Szép, és balkezes.

- Te is zenélsz, mi? – veti oda John, míg előkotor egy gyűrött, ferde cigit a zsebéből. Ahogy berakja a szájába, valaki már meg is gyújtja neki.

Csak kölykök voltak.

A közömbös emberek életében rengeteg változatosan emlékezetes esemény történik. Dolgok, amiket később sehogy sem tudnak, vagy éppenséggel akarnak elfelejteni. Olyan emlékeket zár a szívükbe, amik odatapadnak, akár egy tengericsillag, a fogorvosi rendelő akváriumához. Alig lehet onnan lekaparni, hiszen önszántából döntött úgy, hogy életének szerves részét azon az átlátszó felületen tölti majd.

Az az akvárium tömve van érdektelen, színes halakkal, hogy megpróbálják elvonni a figyelmet a gyámolatlan várakozó tömegtől. Szinte üvölt a varázsos látványa, ami a természet egy része akar lenni, pedig mű. Nem egy üzenettel alkotott, hanem egy mesterségesen, külsőre kiválogatott vacak. A földközi halak óvatlanul úszkálnak a csendes-óceániakkal, míg a növények műanyagból vannak. Megtévesztés csupán, de azok a közömbös emberek, akiknek az életében rengeteg emlékezetes esemény történik, elhiszik. Belépve a rendelőbe, megdicsérik az akváriumot, amiért olyan precízen, és aprólékosan lett összeállítva. Erre az orvos-asszisztens büszkén bólogat, mikor csak az egyik ápolónő rakta össze. Átverés az egész. Pedig, olyan bizonyos emlékezetes esemény pont annyi van egy életben, mint ahányszor valaki fogorvoshoz megy. Van, akinek rengeteg, van, akinek csekély, de olyan is akad, hogy egy sem. Ez egyéntől, és a tetteitől függ. Senki sem várhatja, hogy egy féléves csecsemő emlékezzen az első csókjára, vagy akármi másra. Ellentétben az anyával, aki sosem felejti majd el a pillanatot, amikor a doktor leszegezett tekintettel lépett be, egy steril, fehér ajtón, a halál hírét hozva.

A kisbabák nem tehetnek semmiről, nem beszélnek, nem hazudnak, de élnek. Lélegeznek, és ugyanúgy ver a szívük, mint akárki másé. Ugyanígy fog egyszer mindenki meghalni. Már nem beszél, nem hazudik, de még él. Lélegzik, és a szíve is dobog, egy ideig, aztán már nem. Ott fejezzük be, ahol elkezdtük. Egyedül.

Utána nem is marad semmi, csak azok az emlékek, amiket precízen az ember már összegyűjtött. Napok, órák, percek, pillanatok. Ezeket nem lehet nagyságrendbe állítani, mert mindegyik annyira súlyos, hogyha egymásmellé raknánk őket, elpusztítaná egyik a másikat. Hiába próbálná valaki kitörölni ezeket az eseményeket az életéből, feleslegesen erőlködik. Pedig John tényleg akarja. Ritkán vágyott ennyire valamire, de ezeket rettenetesen el akarja felejteni. Már hosszú évek óta azon van, hogy ezeket a napokat örökre elfelejtse, de egyszerűen nem megy neki.

Próbálkozik megérteni, de a gátak, amik az útját állják mélyebbek, mint az szemmel látható lenne. Hiába próbálja elmagyarázni, vannak szavak, amik erre nem alkalmasak. Amik mégis, azokat sosem mondjuk ki, legfeljebb gondolunk rájuk. Néha, ha a tükörbe nézünk. Aztán elfelejtjük.

John ott ül az ágy szélén, és arra gondol, hogy mégis mi akadályozza a legjobban abban, hogy felálljon. A meleg idő? A süvöltő szél? A fáradtság? Vagy talán az a zabolázhatatlan energia, ami a mellkasát nyomja?

John nagyokat sóhajt, és azon gondolkozik, hogy mit kellene mondania. A ruhája koszos, és ő maga sem a legillatosabb dolog a világon. A haja kócos, a szemüvegén alig lát keresztül, míg a száján egyre csak szaporodnak a kéjes harapásainak nyomai. Nem tud másra gondolni.

A szoba kicsi, és sokak még ótvarosnak is neveznék, de sosem azok, akik tudják mi születik ott éppen. Bár, megnevezni nemigen lehet. Ez persze csak nehezíti elhitetni bárkivel is, hogy van értéke a szobának, vagy a benne fetrengő hobóknak.

Hirtelen megszólalt egy ártatlan, halk gitárszólam, ami egy lassú dallamot zsongott. Keith lába azonnal megremegett, míg a szíve hevesebb dobogásba kezdett. A vére indulatosan haladt át erein, miközben a cintányérok kéjes zöngése is eljutott a telefonjából a fülébe a vékonyka kábelen keresztül.

Volt egyszer egy este, de már nem emlékszem mikor, amelyen rájöttem valamire. Az ilyen megvilágosodások bármilyen magyarázat nélkül ütöttek léket a fejembe, de akkor nem volt ennyire durva a tudatom kitárása. Inkább hasonlított egyféle puha, szelíd érintésre, mint kardcsapásra. Valaki odafent, az égben azt akarta, hogy erre a megvilágosodásra jó legyen vissza emlékeznem. Nem éreztem magam többnek, mégis megváltoztatott mindent. Talán egy keddi napon lehetett.

Csak ültem a kanapén, ami már századok óta lehetett azon a helyen, mert a talpai mély lyukat képeztek a szőnyegen. A kezemben éppen egy Bob Dylan albumot tartottam, talán a The Freewheelin'-t, vagy esetleg Highway 61 Revisited-et.