Sayoko szíve a torkában dobogott. Eljött az esküvője napja. Szuszanoo követei gyönyörűszép ünnepi fehér furisode kimonót adtak rá, amire arany és ezüst koi pontyokat hímeztek. Hálát adott az összes kaminak, amiért már nem volt olyan ügyetlen, mert különben minden egyes lépésnél orra bukott volna a magasított talpú szandáljában és összegyűri a csodaszép ruhát.

De minden nehéz lépés megérte, ugyanis Hozzá vitte közelebb.

Ahogy átkelt az enyhén ívelt hídon, ami összekötötte apja palotáját az Amateraszu kami otthonába vezető főúttal, arra gondolt, hogy tulajdonképpen már négyszáz éve lépked. Minden év, minden nap és minden pillanat egy apró lépés volt, ami ehhez a naphoz hozta közelebb.

Megjárta mindhárom világot, volt már ember, kami, démon és ezek ötvözete is. De Ő mindig ugyanannak látta: önmagának.

A főút közepén fekete ünnepi ruhában éppen Sayoko-val szemben egy szélesen mosolygó fiú állt. Két oldalán arany lángokból formázott tigrisek ültek a hátsó lábukon büszkén felszegett fejjel.

A lány, mikor odaért hozzá, mosolyogva fogadta el a felé nyújtott kezet. Toramaru gyengéden fogta, de olyan határozottan, mintha soha nem akarná elengedni.

Együtt elindultak Amateraszu palotája felé. Mögöttük az ünnepi díszbe öltöztetett hosszú menet kígyózott élén Szuszanoo udvartartásával. A követek lámpásokat, hangszereket vagy kis csengőket fogtak a kezükben, minden lépésüket zene és csengettyűszó kísérte.

Sayoko meghatottan lépkedett, ám egy dolog nem hagyta nyugodni.

- Valamit nem értek. – jegyezte meg az utat figyelve.

- Remélem, ez nem visszakozás akar lenni! – suttogta tettetett ijedtséggel Toramaru.

A lány alig észrevehetően oldalba bökte. Alig érezte a mozdulatot, mivel mindketten több rétegnyi ruhát viseltek.

- Nem dehogy! A szüleimmel kapcsolatos.

- Ó?

- Nem értem, hogy... hogyan születhettem meg.

Toramaru halkan felkuncogott.

- Tudod Sayoko csan, amikor-

- Úgy értem – vágott gyorsan a szavába – egy embernek és egy démonnak hogyan lehetett közös gyermeke? Két külön világhoz tartoztak.

- Valamikor a démonok is emberek voltak. Talán ez a magyarázat. Te vagy rá a bizonyíték, hogy Izanagi-nak igaza van és a három világ élhetne békében is egymással.

A lány érezte, hogy bepárásodik a tekintete. Toramaru ezt nem láthatta, mivel jövendőbelije haját és arcát fehér fátyollal takarták el, de a hallgatásából érezte, hogy valami történt.

- Sayoko csan, jól vagy?

- Igen csak... Izanami fegyverként akart használni. Nem értem te hogy tudod mindig a jót látni bennem.

- Ó ez igazán egyszerű! – mosolyodott el a fiú. – Mivel benned csak jóság van, én pedig nem vagyok vak. Téged soha nem az erőd határozott meg. Nem volt rá szükséged és nem is lesz soha.

Abban a pillanatban Sayoko úgy érezte, hogy rájött a titok nyitjára.

Talán erről szól valaki lélektársának lenni. Folyamatosan egymás felé sétálni, amíg meg nem érkezünk egymás mellé, majd együtt folytatni az utat. Nem egy előre elrendelt kötelék, hanem valami, amiért mindkét fél megküzd. A szellemek csak a lehetőséget adják. A földben pihenő magból sem lesz soha cseresznyefa, ha egy kertész nem gondozza hosszú évekig kitartóan.

A lélektársak kötelékét nekik kell fenntartani. A szeretet táplálja, ami akár még két különböző világot is összeköthet. Talán ez a szeretet a kulcs hozzá, hogy a három világ egy nap békére találjon, és ne ellenségeskedjenek többé.

Miközben a ceremónia alatt Toramaru Sayoko boldogságtól ragyogó arcát és örömkönnyektől csillogó szemét figyelte, arra gondolt, hogy a lánynak végül csak igaza lett. Visszafordította a kamik figyelmét az emberek felé. Most már van elég ereje hozzá, hogy küzdjön értük, mindannyijukért. Többet fog tenni, mint az összes császár és császárnő együttvéve és ő végig mellette fog állni és segít majd neki.

***

A Szuszanoo palotája körüli épületek sora kibővült egy újabb szép pagodával. Nem ez volt a legnagyobb sem a legdíszesebb, sőt egyáltalán nem volt hivalkodó. Az elegáns épületnek mindössze három emelete volt, a tetejét fekete cserepek borították deszkafalait pedig halványnarancsra festették, ami olyan volt akár az érett barack vagy a napfelkelte színe.

A pagoda előtti kertben egy vérvörös levelekbe borult juharfa állt méltóságteljesen, néha a szél lesodort róla egy-két levelet az alatta lévő kristálytiszta vizű tóba.

A pagoda kapujában fiatal lány állt, egyszerű térd fölé érő köntösben, amilyet a földművesek szoktak hordani. Türelmetlen pillantásokat vetett az épület bejárata irányába, amíg végre nyílt az ajtó és kiszaladt rajta egy fiú, hosszú vörös haja kibontva szétterült a háta mögött, a nagy sietségben elfelejtette összekötni.

- Megjöttem! Indul-

Elhallgatott, mikor a lány felemelte a kezét és a feje mellett átnyúlva összefogta a haját, majd elővett egy vékony szalagot a ruhája zsebéből és összekötötte a rakoncátlan tincseket.

- Azt hiszem máris rossz hatással vagyok rád! Még a végén nálam is szétszórtabb leszel!

A fiú erre ravaszul elmosolyodott és egy gyors mozdulattal elkapta a lány jobb kezét, amit épp vissza akart húzni. Az ajkához emelte és finoman megcsókolta, majd közelebb húzta magához és átölelte a derekát.

- Kedves tőled, hogy így aggódsz értem, de ravaszabb vagyok, mint amilyennek hiszel!

A lány tetetett bosszankodással ráncolta a szemöldökét.

- Gondolhattam volna!

- Párszáz év és talán megtanulsz átlátni a trükkjeimen. Talán... - mosolyodott el lustán és közelebb hajolt hozzá, miközben Sayoko visszaölelte.

Érezte az örömteli bizsergést a gyomrában, miközben a fiú megcsókolta. Egy hosszú percig a világról is megfeledkezett, minden boldogsággá és szeretetté vált, minden egybemosódott és elveszítette a jelentőségét, kivéve egyvalakit.

De aztán az idő újra elindult. Hátrább léptek egymástól, de az ujjaikat összefonták.

- Indulhatunk? – kérdezte Toramaru. – Ne várassuk szegény őr kamit!

Sayoko vetett még egy pillantást új otthonukra, ami itt fog várni rájuk, ha visszatérnek az Égi Palotába. Ám most egy ideig még az emberek világában lesznek. Hogy hol és merre az nem számított, amíg egymás mellett vannak.

- Gyerünk! – mosolygott a férjére, mielőtt kézenfogva elindultak.

Elérték az első fontos célt. Egymást. Ám az útnak itt nincs vége. Folytatódnak a lassú léptek, az idő halad tovább előre és ők is vele együtt haladnak. Kis tettek kis emberkért, kis lépések a nagy cél felé. Amíg csak tart ez az élet.