Izanami nem tudta pontosan, hogy mit is érez, amikor a semmiből egy hófehér köntösbe öltözött férfi jelent meg előttük. Bármi is volt, a harag és a gyász között éppen félúton helyezkedett el. Megtört pillantást vetett egykori férjére, Izanagira.

A teremtő kami a legnagyobb nyugalomban sétált a puszta levegőben, mintha egy láthatatlan lépcsőn haladna lefelé a gyermekeihez. Amikor meztelen lábfeje a földre ért, a porrá zúzott márvány újra szilárd lapokká állt össze. A helyrehozatal nem állt meg itt, az épületek, a kertek, szépen egymás után minden, ami elpusztult a csatában, újjáépült, a holttestek és a vér pedig eltűntek. Izanagi számára, aki feleségével egykor három világot hozott létre, semmiség volt az egész Égi Palotát megjavítani néhány röpke pillanat alatt.

Amateraszu otthona és a gyűlésterem újra teljes fényében ragyogott, a messzeségben a telihold és egy nagy viharfelhő villámainak fényében látszott Tsukuyomi és Szuszanoo palotája is, amik szintén szebbek voltak, mint újkorukban.

Egymás tökéletes ellenpárjai voltak. Egy fehér és egy feketeruhás kami, egyikük ragyogóan szép és életerő sugárzik belőle, míg a másikat a halál fertőzi.

Az istennő lehajtotta a fejét, keze haragosan ökölbe szorult, de nem maradt már ereje ahhoz, hogy bárkit is megtámadjon. Az utolsó csepp démoni energiáját is felhasználta a védőpajzsához.

- Megtudhatnám miért akartad elpusztítani az otthonomat, amit egykor közösen hoztunk létre?

Izanami nem felelt rögtön. Néhány másodperc hallgatás után azonban dacosan felszegte a fejét, és gyilkos pillantással nézett egykori férje szemébe.

- Hogy mersz tőlem ilyet kérdezni?! Hogy lehetsz ilyen képmutató?!

A tatarigamik összerezzentek a hangját hallva.

Izanagi türelmesen várta, hogy a másik kiadja a dühét és végighallgatta haragos vádaskodását.

- Az egész a te hibád! Otthagytál engem! Magamra hagytál a Jomiban! A lelkitársad voltam és te hátat fordítottál nekem most pedig még van képed számonkérni, amiért bosszút állok?! Megszakadt a kötelékünk, én pedig egyedül maradtam abban a halálgödörben évezredekre! Még csak el sem jöttél, hogy meglátogass! Mindezt pedig miért? Mert már nem voltam szép! Amint megláttad az arcomat, hanyatt-homlok menekültél vissza az égi világba! A lélektársi kapocs és a szerelem egy hazugság! A te hazugságod! Az egész semmit nem ér! Szerinted csak az lehet méltó a szerelemre, aki szép! Téged csak a felszín érdekel, soha nem szerettél igazán!

Ahogy az istennő dühös szavait hallgatta, Keiko hirtelen megsajnálta. Sőt. Együtt érzett vele. Az ő szülei is lelkitársak voltak és elképzelni sem tudta, hogy az egyikük magára hagyná a másikat, csak azért mert az megcsúnyult. Hiszen a szerelem annyival többről szól, mint a külső! Egy üres porcelánbaba is lehet gyönyörű, mégsem jutna eszébe senkinek feleségül venni.

- Gyermekeket szültem neked! Életet adtam a fiadnak és cserébe elveszítettem a sajátomat! Odalett a helyem az Égi Palotában és a szépségem is! Te pedig ezek után egyszerűen hátat fordítottál nekem és magamra hagytál!

Ekkor Izanagi közbeszólt. Keiko szerint rosszul tette és az anyja grimaszba ránduló arca alapján ő is így gondolta.

- Ez nem igaz. Elmentem érted, hogy visszahozzalak.

Izanami szeme megvillant.

- Aztán otthagytál mikor láttad, hogy mi lett belőlem! Amint megpillantottál elborzadtál! Valld csak be nyugodtan, hogy taszítottalak és a mai napig is taszítalak! Te magad bizonyítottad, hogy kiérdemelted a bosszúmat és a haragomat, de sosem voltál méltó a szerelmemre! Nézz csak magadra! – mutatott rá és gúnyosan elmosolyodott. – Még most is csak azon vagy, hogy megalázz engem! Te még mindig ugyanolyan gyönyörű, vagy mint aznap, amikor megszülettünk! Szerinted nem tudom, hogy milyen szánalmasan festek hozzád képest?! Te csak a gyönyörű gyermekeidet tudod szeretni, főleg a ragyogó kislányodat! Rá bíztad az Égi Palotát, a mi otthonunkat!

- Tudod, hogy miért tettem?

Erre Izanami elhallgatott. Nem számított rá, hogy a másik ilyen könnyedén és higgadtan közbe vág. Az indulatai árhullámként zúdultak rá, Izanagi viszont hullámtörő gát volt.

- Hogyan?

- Azt kérdeztem, tudod, hogy miért tettem? Miért hagytam Amateraszura az Égi Palota kormányzását és vonultam vissza mindhárom világtól?

- Azt hiszed, érdekelnek az indokaid?!

- Ez érdekelni fog. – esélyt sem adva a nőnek, hogy tovább tiltakozzon, Izanagi folytatta. – Azért mert szégyelltem magam.

A mondatot döbbent, mély csönd követte. Mintha nemcsak a gyűlésterem előtti tér, de mindhárom világ elnémult volna.

Izanagi folytatta.

- Szégyelltem magam, mert igazad van. Jól mondtad, miután a kötelékünk megszakadt és megláttalak... Úgy éreztem, hogy már képtelen lennék szeretni téged. Lélektársaknak szántak minket én mégis elfordultam tőled. A bűntudat, azóta minden egyes nap mardosott és minden nappal egyre erősödött. Képtelen voltam másra gondolni, ezért úgy döntöttem, hogy visszavonulok a világoktól és hagyom, hogy a gyermekeim irányítsák őket helyettem. Nem vagyok méltó rá, hogy vezessem őket, ahogyan a szerelmedre sem voltam méltó. – kitárta a karját a helyrehozott paloták felé intve. – Az egész pusztítás, ami itt történt, az én hibám! Én okoztam ezt, azzal hogy megharagítottalak. Én vagyok a felelős mindenki szenvedéséért, aki most itt áll. Ha bármit is el akarsz pusztítani, akkor az, legyek én és ne más!

Még nagyobb csönd.

Izanami úgy bámult a férfira, mintha az megőrült volna. Képtelen volt megszólalni.

Percekig hallgattak és mindenki a hallottakat emésztgette.

Amateraszu találta meg először a hangját.

- Apám... - Izanagi azonban ekkor olyat tett, amit még soha. Felemelte a kezét, hogy csendre intse, de közben még csak rá sem pillantott. A tekintetét végig Izanamin tartotta.

Az istennő értetlenül meredt maga elé.

- Nem ezt akartad? – kérdezte puhatolózva Izanagi.

Egykori felesége ekkor felnézett rá. Csupa fekete szemei tágra nyíltak, így pupilla híjján is lehetett látni, mennyire meg van lepődve.

- Hagynád, hogy... megöljelek? – suttogva ejtette ki a szavakat, mint aki maga sem hiszi, amit mond.

Izanagi bólintott, majd oldalra pillantott, a tőle nem messze álló Toramaru és Sayoko párosa felé.

- Fontos leckét tanultam ma valakitől. – mosolygott rájuk. – Mi voltunk az első lelkitársak Izanami. A nagy szellemek, akik soha nem öltöttek testet, párként alkottak meg minket, így a világ rendje lett, hogy minden élőlénynek van egy társa, és hogy felismerje a kötelék vörös fonalként jelenik meg közöttük. De valójában nincs eleve elrendelve, hogy kinek ki a társa. A köteléket nem a szellemek, hanem mi magunk hozzuk létre, tőlünk függ, hogy milyen erős és hogy megszakad-e valaha. A miénk miattam szakadt meg, az övék pedig azért jelent meg újra, mert velem ellentétben elég erősek és kitartóak voltak. A fiú még a végleges pusztulást is vállalta volna.

Sayoko arcán felismerés suhant át.

- Te változtattad át! – ekkor rájött, hogy mit is mondott és hirtelen Toramaru felé fordult. – A mennyei energia elpusztíthatott volna! – kiáltott rá dühösen.

Toramaru azonnal behúzta a nyakát.

- Tudom.

- AKKOR MÉGIS HOGY HAGYHATTAD, HOGY-?!

Keiko hirtelen tisztelni kezdte Toramaru-t, mert volt mersze félbe szakítani a dühöngő Sayoko-t, ráadásul közben halálosan nyugodtnak tűnt.

- Mondtam, hogy többé nem hagylak cserben. – olyan természetesen mondta, mintha csak annyit jegyzett volna meg, hogy az ég kék. – Komolyan gondoltam és elfogadtam a sorsomat, ha ezzel végre segíthetek neked.

Sayoko ekkor sírva fakadt és a nyakába borult.

- Idióta! Mi az, hogy elfogadtad?! Képes lettél volna magamra hagyni? Van fogalmad róla, hogy hogy éreztem volna magam, mikor megtudom, hogy én végeztem veled?!

A szavai kijózanító pofonként hatottak az egykori démonra. Szorosan átölelte a lányt.

- Sajnálom!

- Ha annyira fontos vagyok neked, akkor vigyázz a saját életedre is! – Sayoko ököllel a mellkasába ütött, de olyan gyengén, hogy a fiú alig érezte.

- Úgy lesz. – ígérte.

- Hálás vagyok, amiért megmentett, Izanagi szama!

A teremtő kami bólintott és újra Izanamira nézett.

- Ahogy a feleségemnek hatalmában áll a saját birodalmában irányítani a démonokat és megölni bárkit, úgy nekem itt ugyanilyen hatalmam van visszahozni az életbe.

- Még van képed a feleségednek nevezni? – szólt közbe mogorván Izanami.

Hátat fordított a férfinak, aki csodálkozva emelte meg a szemöldökét.

- Akkor mégsem ölsz meg?

Izanami lesújtó pillantást vetett rá a válla felett.

- Hogy még jobban megalázz? Azt már nem! A jóságos Izanagi olyan csodálatos és tiszta lény, hogy még az életét is feláldozta a drága gyermekeiért és a teremtményeiért, a gonosz és őrült Izanami pedig végzett vele. Nem akarom ezeket a történeteket hallgatni az örökkévalóságig! Nem csinálok belőled mártírt! Ha már felszínes vagy, legalább gyáva ne legyél! Ha valamit megtanultam a Jomiban az az, hogy meghalni a legkönnyebb dolog a világon, mert bárki képes rá. Ha olyan szánalmas vagy, hogy többé már nem tudod folytatni az életed, akkor vedd el magad! Ne az én kezemet mocskold be még ezzel is!

A pillantása Sayoko és Toramaru párosára siklott.

- Ti ketten... - megrázta a fejét. – Szerencsések vagytok.

Egy kézmozdulattal fekete ködből kaput nyitott maga előtt a Jomiba és már éppen belépett volna, amikor Toramaru tett felé egy lépést. Csak azért nem szólalt meg, mert ugyanabban a pillanatban Sayoko villámgyorsan felemelte a kezét, hogy útját állja.

Kérdő pillantást vetett a lányra és akkor úgy érezte, hogy szavak nélkül is megérti, amit mond.

Hagyd. Megbocsátottam neki.

Izanami a következő pillanatban átlépett a kapun és eltűnt a szemük elől.

Hirtelen mintha a levegő kitisztult volna körülöttük. Ahogy eltűnt Izanami erejének nyomasztó közelsége, abban a pillanatban teljesen helyreállt a rend az Égi Palotában.

- Apám! – csattant fel Amateraszu. – Csak így elengeded? Fizetnie kell a bűneiért!

- Igaza van! – csatlakozott nővéréhez Tsukuyomi. – Apám nem nézheted ezt el neki, bármi is volt az oka rá, hogy megtámadjon minket!

- Elég legyen! – szólt rájuk Izanagi.

A két kami meglepetten hátrahőkölt. Évezredek óta nem volt részük atyai szidásban.

Szuszanoo csak halkan mert kuncogni, nehogy ő is rendreutasítást kapjon.

Ahelyett hogy Izanagi folytatta volna gyermekei korholását, a Sayoko és Toramaru közelében álló két alakhoz sétált. A hófehér és a fekete lélek némán lebegtek egymás mellett.

- Mi történt velük? – rémült meg Sayoko.

Mitchiko császárnőn nem látszott változás, ugyanaz az éteri fehér jelenség volt, mint az előbb, ám Yuudai, aki eddig hús-vér lénynek tűnt, maga is lélekké változott. Áttetsző testét mintha fekete köd töltötte volna meg. Mivel már ő sem tudott beszélni, Toramaru elmagyarázta helyette.

- Mikor kitört az erőd, megvédte magukat. Feláldozta az utolsó erejét, hogy Mitchiko életét megmentse, így ő is egyszerű lélekké vált.

- Pontosan. – bólintott Izanagi. – Két olyan lélek, ami már nagyon régóta várja a feloldozást, hogy végre a következő világba léphessenek. Azt hiszem az a legkevesebb, hogy útjukra bocsátom őket. Kis hercegnő, szeretnél még nekik mondani valamit előtte?

Sayoko bólintott és a szüleihez sétált. Még egyszer átölelte őket. Most mindketten olyan törékenynek tűntek, de boldogan mosolyogtak rá.

- Hina szan és Szuszanoo szama is gondoskodtak rólam és szeretettel neveltek, de nektek köszönhetően vagyok az, aki. Tőletek kaptam a lelkemet, a jóságot és az erőt, amik mindig velem maradnak. Szeretlek titeket! – óvatosan átölelte őket.

Mikor Sayoko elengedte a szüleit, Yuudai tekintete egy pillanatra találkozott Toramaru-éval.

- Ne félj! – vigyorodott el a fiú. – Vigyázni fogok rá! – Sayoko mögé lépett és lazán átölelte a derekát, mire a lány hirtelen mozdulattal közelebb rántotta magához. – Vagy inkább ő énrám! – javította ki magát, miután majdnem elveszítette az egyensúlyát.

Mitchiko a szája elé kapta a kezét hogy elrejtse a kuncogását, míg Yuudai nyíltan mosolygott. Aztán megfogták egymás kezét és Izanagi felé fordultak.

- Mindketten nemes lelkek vagytok, hiába volt hatalmatok, számotokra sosem az volt az első. Eleget szenvedtetek ebben az életben, a következőben is együtt lesztek és boldogabb sors lesz a jutalmatok! – mondta majd széles félköríves mozdulatot tett a karjaival.

A két lélek lassan elhalványodott és eltűnt a szemük elől, mint ahogy a köd felszáll a napfényben. Sayoko arcán egy meleg könnycsepp gördült le, miközben figyelte ahogy eltűnnek és ő maga sem tudta eldönteni, hogy bánatában vagy örömében sír, amiért a szülei végre boldogok lehetnek egymás mellett.

- Nos, ez megvolna! – mondta elégedetten Izanagi, majd sorban Toramaru-ra, Shinju-ra és Masako-ra nézett. – Most pedig találjuk ki, hogy mihez kezdjünk veletek!