Toramaru nézte a feketébe öltözött démont és kereste benne a lányt, akit olyan jól ismert. Az ügyetlen, de jószívű halandót, aki mindenkin segíteni akar. A tündöklő kami-t, aki eljött a Jomiba és szembenézett egy sereg démonnal, hogy kiszabadítsa. Bármelyik énjének örült volna, de ez a sötét, borús teremtmény nem Sayoko volt.

A lány a lába elé hullott tasakot nézte. A homlokát ráncolta, mintha azon gondolkodna, hogy honnan ismerős neki.

- Sayoko csan.

A bátortalan megszólításra felemelte a fejét. Egyenesen ránézett az idegen, sötétlila szempár.

Lassan tett felé egy apró lépést, amire nem reagált, úgyhogy megkockázatott még egyet. Erre már halk, figyelmeztető morgás tört fel a lány torkából. Toramaru védekezőn felemelte mindkét kezét.

- Nem akarlak bántani! Azért jöttem, hogy segítsek! Korábban is segítettem már neked, emlékszel?

A lány a fejét rázta.

- Nem tudom ki vagy. – a hangja olyan... élettelen volt. Mintha egy kripta mélyéről szólt volna hozzá.

- Sayoko csan...

- Miért szólítasz így? – a fejét félredöntve kíváncsian nézett rá.

- Így hívnak.

- Tudom, de miért bizalmaskodsz?

- Azért mert régóta ismerlek és jó barátod vagyok.

A lány egyszerűen vállat vont.

Toramaru nem adta fel.

- Szuszanoo-ra sem emlékszel? Megmentette a lelked a tengerből. A követévé tett és örök életet ajándékozott neked. Ugye tudod, hogy most épp az ő otthonát készülsz elpusztítani?

- Na és? Nem emlékszem sem rá, sem pedig erre a helyre. Szuszanoo csak azért mentett meg, mert a kamik féltek az erőmtől, ezért bezártak a palotájukba. Izanami azt mondta azt teszek, amit csak akarok, nem kell elnyomnom az erőmet. Hatalmat és szabadságot ígért nekem.

- Honnan tudod, hogy nem hazudott?

- Ha hazudott, akkor majd vele is végzek. Előbb azonban a kamik vannak soron. Ne próbálj megállítani! Azért jöttél, hogy megölj? – kihívóan végigmérte. – Egyáltalán ki vagy te, és hogy jutottál el idáig? Mi ez? – felemelte a lába előtt heverő selyemdarabot.

- Ezt tőled kaptam. Egy emlék. Aznap adtad oda, amikor utoljára voltál halandó testbe kényszerülve és végre elértük a Pecsétfaragó szigetét. Tudom, hogy nem emlékszel rá, de én elmondhatom, hogy mi történt.

- Honnan tudjam, hogy te nem fogsz hazudni?

Toramaru széles vigyort villantott rá. Még soha nem került ennyire erejébe ez az apró mozdulat.

- Ha hazudok, egyszerűen megölsz engem is nem? Különben a bizonyíték épp ott van a kezedben. Azért jutottam el hozzád, mert te magad hagytad. Hiába változtatott át Izanami, akkor is maradt még benned a korábbi önmagadból. Mélyen van, de még elérheted.

- Elég! – kiáltott rá dühösen egy szempillantás alatt előtte termett. Egy hideg démoni energiahullám fenyegetően csapott Toramaru arcába és megremegtek tőle a lángjai. – Ha csak ilyen ostobaságokat beszélsz, akkor most azonnal megöllek! Nincs kedvem ezt hallgatni.

- Jól van! – emelte fel védekezően a kezeit. – Jól van, akkor legalább hadd mondjam el, hogy ki voltál! Erre sem vagy kíváncsi?

- Mondd!

A lány hátralépett és várakozón nézett rá. Toramaru nagy levegőt vett és belekezdett.

Sajnálom Öreg! Neked lenne jogod elmondani, de nem várhatok vele tovább.

- Embernek születtél, legalábbis részben. Az anyád ember volt, az apád pedig tatarigami. Te vagy az első, aki két világ szülötte. Izanami ezért figyelt fel rád, még a születésed előtt. Emberként barátok voltunk és ugyanazon a napon haltunk meg. Te az Égi Palotába kerültél, én pedig a Jomiba, de négyszáz évvel később lejöttél az emberek világába és újra találkoztunk. Elveszítetted az erődet én pedig véletlenül beléd botlottam. Aztán együtt átutaztuk a fél kontinenst, hogy eljussunk a Pecsétfaragó szigetére. Emberi testben nem volt semmi különleges erőd, te mégis mindig bátor voltál és segítettél másoknak. Még engem is megmentettél. Fáztál, éhes voltál és féltél, de mégsem panaszkodtál. Akár kami voltál, akár ember, a lényed nem változott meg. Ugyanaz maradtál, aki voltál. Most is vissza tudnál találni magadhoz! Izanami csak egy fegyvert lát benned, de te sokkal több vagy ennél! Harcolj ellene!

- Elég! – szakította félbe élesen, egyik kezét a halántékára szorítva. A másikkal Toramaru felé intett egy adag démoni energiát küldve, ami lesöpörte a fiút a lábáról. Mikor fel akart állni, érezte, hogy Sayoko folytogató ereje nem engedi. A lángjai dacoltak vele, ám tudta, hogy az ő ereje hamarabb el fog fogyni.

- Sayoko-csan! – nehezen térdre küzdötte magát és könyörgőn nézett fel a lányra.

- Hallgass!

- Inkább neked kéne őt meghallgatnod. – mondta egy mély, nyugodt hang.

Toramaru a szemét forgatta.

- Nagyon remélem, hogy nem csak azért jöttél, hogy ne maradjunk illetlenül kettesben!

Yuudai mellé lépett és egy mozdulattal felrántotta a földről.

- Ha ilyen közel a pusztuláshoz van merszed viccelni, akkor kivételesen ostoba lehetsz.

Toramaru először rá akart kérdezni, hogy hogy jutott át a ködön, ám ekkor meglátta a kezében lévő ragyogó hófehér tasakot. Érezte, hogy egy lélek lapul benne, méghozzá egy emberi.

Sayoko értetlenül nézett rájuk. Ereje, ami mintha egy élőlény lett volna, enyhítette a szorítását körülöttük és kíváncsian gomolygott a két tatarigami körül. Yuudai ereje nagyon hasonlított rá, valószínűleg ezért szelídült meg hirtelen és nem akart rögtön végezni vele. A lány kíváncsi volt rá, hogy ki lehet.

- Ki vagy te?

Yuudai felé fordult. Az arca most is kifejezéstelen volt, amitől Toramaru-nak kedve támadt lekeverni neki egy pofont. Mégiscsak a lányával áll szemben! Legalább úgy tehetne, mint aki örül neki!

- Az nem számít. Van itt valaki, aki nálam sokkal fontosabb. – kinyújtotta a karját felé, mire a tenyerén pihenő tasakot felkapta egy láthatatlan fuvallat és egyenesen Sayoko-hoz röpítette.

Amint a lány megfogta, egy hófehér, áttetsző alak jelent meg előtte. Mitchiko császárnő lelke beragyogta a vihar szemét. Ez a ragyogás, mintha még fényesebbé vált volna, mikor a lányára mosolygott.

Toramaru mellkasában valami a szíve helyén tompa fájdalommal lüktetni kezdett. Két lelket látott maga előtt. Az egyik olyan hatalmas erővel bírt, amivel világokat pusztíthat el, a másik olyan gyönge, hogy a reggeli szellő elfújhatná a létezésből. Ám ez a két lélek anya és lánya volt. Egyszerre voltak a lehető legtávolabb egymástól és a lehető legközelebb egymáshoz.

Mitchiko kitárta a karját és átölelte Sayoko-t. A démonlány dermedten állt egy percig, majd lassan felemelte karjait, mintha attól félne, hogy összetöri a másikat és viszonozta az ölelését. Emberként a császárnő soha nem tarthatta a karjaiban. Négyszáz évet kellett rá várnia, hogy végre megölelje a lányát. Egyszerű lélekként képtelen volt beszélni, ám egy anyának és gyermekének nincs is szüksége szavakra.

Sayoko ereje halvány ködfoszlányként Mitchiko köré gyűlt, mintha az is átölelné és védelmezné. Ösztönösen megérezte, hogy kapcsolat van kettejük között, mintha valami megmozdult volna a lelke legmélyén, a helyére került volna. Eddig olyan volt, mint egy törött porcelántál, aminek hiányzik egy darabkája, ami most végre megkerült.

Ahogy a szellemnő átölelte, a lány elméjét megülő sötét köd oszladozni kezdett, majd szépen lassan teljesen eltűnt. Emlékek bukkantak elő, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. Az „emlékek" valójában csak érzések voltak, benyomások. Egy anyja hasában növekvő gyermek emlékei, aki érzi, hogy szeretet veszi körbe, és aki számára ez a szeretet az egyetlen létező dolog a világon.

Maga a világ.

- Anya... - mondta olyan halkan, hogy még ő maga sem hallotta.

- Izanami megzsarolt. – Toramaru csak suttogni mert, nehogy megzavarja az előtte kibontakozó jelenetet.

Yuudai bólintott.

- De tudtad, hogy amint meglátja Amateraszu-t, csak arra figyel majd, hogy végezzen vele és vissza tudod szerezni a császárnő lelkét.

Újabb bólintás.

Merész ötlet! Én biztos nem mertem volna megkockáztatni, hogy lopjak az öreglánytól még harc közben sem!

Talán azért, mert mérges volt, amiért a másik túljárt az eszén, talán csak mert olyan kedvében volt, Toramaru felkiáltott.

- Felség! Azt hiszem, ideje lenne a kedves papát is bemutatni a lányának! Mégiscsak vele lesz teljes a család! – azzal hátba lökte Yuudai-t, aki meg se moccant. Toramaru vállat vont.

A lényeg, hogy Mitchiko egyik karjával elengedte Sayoko-t és hátrafordulva Yuudai felé nyújtotta.

A tatarigami habozott. Ekkor Sayoko is kinyújtotta a szabad kezét. Ketten, némán hívták.

Yuudai odasétált és hagyta, hogy a két törékenynek tűnő nő szorosan megölelje.

- Sajnálom. – mondta Sayoko-nak. – Miattam kellett szenvedned. Az én erőm miatt vagy most itt...

- Nem szenvedtem. – szakította félbe a lány. Úgy mondta, mintha ő maga is csak ebben a pillanatban jött volna rá. Tekintetével megkereste Toramaru-t. – Ő pedig mindig velem volt. Segített.

Mitchiko meglepetten, Yuudai pedig úgy nézett rá, mint aki pontosan erre számított és értőn bólintott.

- Nem az én érdemem. – mondta Toramaru. – Sayoko csan te nagyon erős vagy. Nem a démoni energiád miatt, hanem mert ilyen a lelked. Különleges. Sosem értettem, hogy lehet valaki ennyire tiszta és jószívű, mint te.

- Már nem vagyok olyan, mint régen. Ez az erő... folyton pusztítani akar.

- Meg tudod fékezni! – biztatta, majd odasétált és várakozón megállt a lány előtt. – Segítek neked.

- Miért? Már meghaltam és – lenézett a saját kezére – nincs köztünk többé semmiféle kötelék. Nyugodtan meg is ölhetnél. Miért akarnál mégis segíteni?

- Nem tudnálak bántani és nem azért, mert egy fonal összeköt minket. Engem nem érdekel, hogy ember vagy-e, kami vagy démon, ahogy az sem, hogy van-e vörös fonal az ujjadon vagy nincs. – lassan elkezdett a lány felé sétálni. – Én melletted állok bárhogyan is lesz, mert más, vagy mint a többi kami, más, mint akármelyik lélek. - elmosolyodott, ahogy eszébe jutott egy vidám emlék. - Te magad mondtad: a főztöddel örömet szerezhetsz másoknak és neked ez is elég. Kis dolgok, kis emberekért. – már nem bírta tovább visszafogni a könnyeit és hagyta, hogy azok utat törjenek maguknak és végigcsorogjanak az arcán. A lángok ugyanúgy lobogtak tovább körülötte. – Ezek a kis dolgok mindennél többet jelentenek. Bárcsak több olyan kami lenne, aki az egyszerű emberekre is odafigyel! Azokra, akikből aztán démonok lesznek, mert nehéz életük volt... Te megmented őket ettől a sorstól azzal, hogy segítesz nekik. Hiába a pusztító erő, te ezt is le tudod győzni! Tudom, hogy képes vagy rá!

Várakozó felé nyújtotta a kezét.

- Hogyan tudnál segíteni? Te is démon vagy.

- Nem számít! – felelte a fiú olyan elszántan, mintha ő írná a világok törvényeit. – Akkor is megtalálom a módját! Muszáj! Ezúttal nem hagylak cserben!

Sayoko először az anyjára, majd az apjára nézett. Mindketten bólintottak.

- Talán ha újra létrejönne a lélektársi kötelék... - gondolkodott el a Vihartábornok. – A kölyök az egyetlen, aki ebben segíteni tud. Elég régóta ismerem. Ha valakinek szoktak sikerülni képtelen dolgok, akkor az Toramaru. Láttam, hogyan mászott fel a Jomi mélyéből.

Mitchiko arca egyszerre tűnt boldognak és szomorúnak. Még egyszer átölelte a lányát és szomorúan rámosolygott, aztán nehezen, de elengedte.

- Rendben.

Sayoko felemelte a kezét és Toramaru felé nyújtott tenyerére tette.

A fiú szomorúan mosolygott le a kezükre, amiket most nem kötött össze semmi. Legalábbis semmi szemmel látható.

Az arany lángok és a sötét köd táncot jár egymással a kezük körül, vadul kavarogtak a levegőben, de nem emésztették el egymást. A lány ereje is visszahúzódott és többé nem okozott fájdalmat Toramaru-nak.

Sayoko meglepetten emelte fel a fejét és a démon aranyló arcára nézett. Hosszú haja szabadon kibontva lobogott a háta mögött mintha az is tűzből lenne. Gyönyörű volt, ahogy beragyogta a sötétséget, ugyanakkor szomorú is.

Miatta.

Olyan volt, mint egy magányos fáklya a végtelen sötétben, egy láng, ami csak miatta ég, és ami kivezetheti, vissza a fényre. Csak rá várt ilyen hosszú ideje.

Hirtelen beléhasított valami, mintha felnyílt volna a szeme, csak épp a lelkében.

Futott. Félt. Fájdalmat érzett.

Gyerekek kiabáltak utána és köveket dobáltak rá. Az apró kavicsok csípték a bőrét. Sírva fakadt. Úgy érezte már nincs több ereje menekülni, amikor meglátott egy barackfát a közelben. Odafutott és szorosan a fa törzséhez bújt, mintha eggyé válhatna vele és akkor eltűnne az üldözői szeme elől.

Egy kavics a homlokán koppant, két másik pedig a mellkasát találta el.

Sarokba szorították. Nem volt hová menekülnie.

Ekkor azonban a dobálózás és a kiáltozás abba maradt.

Mire észbe kapott az üldözői már elfutottak és csupán egyvalaki állt előtte. Egy fiú, aki barátságosan mosolygott rá.

Hatalmas vihar tombolt, sárban gázold végig az út mentén, ami visszahúzta a lábait. Csak azért is haladt tovább előre.

Lódobogást hallott és gyorsan félreugrott, ám a lovas lassított és megállt mellette. Egy kéz nyúlt le felé, hogy felsegítse a nyeregbe és egy ismerős hang szólította meg, amihez ismerős arc tartozott.

Egy csónakban hánykolódott a viharos tengeren. Mindene átázott, reszketett, ahogy a hideg a csontjaiba ivódott és erősen kapaszkodott az egyetlen melegséget adó dologba, egy másik emberbe, egy fiúba, aki szorosan ölelte. Még akkor sem engedte el, mikor a csónak összetört alattuk és a víz lehúzta őket a mélybe. Az áramlatok végül kitépték a kezéből és elsodorták a félholt testét mellőle.

Hatalmas oni rohamozott felé. Halálfélelmet érzett. Körülötte kihunyt a mennyei fény és hiába szólította ismét az erejét, nem felelt. Remegett a föld alatta és már csak pillanatok voltak hátra, mielőtt a démon eltaposná.

Fény villant fel előtte, de nem olyan, mint a mennyei fény. Ez narancssárga volt, vad. Tűz lángja lobbant és egy alak állt előtte. Az oni meghátrált, majd hátrazuhant.

A levegőben volt, felette az ég, alatta pedig egy ismeretlen tartomány földjei és erdője terült el. Nagyon magasan volt, mégsem félt, mert valaki szorosan fogta és magához ölelte. Biztonságosabb volt a két karja, mint a szilárd talaj.

Ezután egy olyan emléket látott, ami nem a sajátja volt. Más szemén keresztül figyelte az eseményeket. Egy dolgozószobában volt, az ablakon át borús eget látott, hatalmas vihar készülődött odakint. Vele szemben egy középkorú, nemesi ruhát viselő férfi ült az íróasztal túloldalán.

- Azt akarom, hogy elvedd azt a lányt!

- Sango csant? – lepődött meg a fiú, aki a földesúrral szemben állt.

A férfi ellentmondást nem tűrően utasította, mint mindig, a fiú pedig nem akarta elhinni, amit hall.

- Megtudtam róla valamit.

- Micsodát? – kérdezte, de csak fél füllel figyelt.

- Gyanús volt az anyja felbukkanása a faluban. Az embereim kérdezősködtek és kutatni kezdtek. Eljutottak egészen a császári palotáig.

- Hogy?

- Beszéltek ottani szolgálókkal. Megtudták, hogy aznap éjjel, amikor a császárnő belehalt a szülésbe, a gyermeke eltűnt. Nem meghalt, ahogy a főnemesek állították, hanem egyszerűen nyoma veszett. Hiába kerestették, nem találták meg és vele együtt a császárnő egyik udvarhölgye Hinata asszony is köddé vált.

- Hinata...?

- Pontosan. Az a lány, valójában nem Hina asszony gyereke, hanem a császárnő örököse, akit kimenekített a palotából a születése napján. Olyan lehetőség hullott az ölünkbe, ami ezer évente egyszer, ha megadatik az embernek! Ha a lázadó sereget az ő oldalára állítjuk, akkor visszaszerezheti a trónt, hiszen jog szerint az övé! Nincs más dolgod, mint elvenni és mire véget ér ez a háború, császár leszel!

A fiú nem akarta elhinni, amit hall. Ez nem lehet! Az a félénk kislány nem lehet hercegnő! A trónörökös meghalt a császárnéval együtt! De az apja olyan határozottan állította, annyira biztos volt benne... Ráadásul mi másért engedné – sőt követelné –, hogy egy földesúr fiaként elvegye egy szakácsnő lányát? Tehát igaz...

Ám ez a terv egyáltalán nem tetszett neki. Hogy jön ahhoz bárki, hogy mások életéről határozzon? Sango nem valami bábu, akivel játszhatnak, hanem egy ember, akinek saját akarata van!

- Ha el is veszem, az nem azért lesz, mert hercegnő, vagy mert te azt mondtad. – közölte az apjával. Életében először mondott neki nyíltan ellent. – Szeretem őt és nem engedem, hogy még egyszer így beszélj róla!

- Ugyan már! Ne érzelgősködj fiam, hiszen háború van! Hamarosan ideérnek a lázadók, akiknek üzentem. Látni akarják majd a lányt.

- Miért? – kérdezte cinikusan. – Talán felismernék? Hiszen újszülött volt, mikor elhozták a palotából, már ha a meséd igaz.

- Toshi tábornok és az emberei jól ismerték a császárnőt. Felismerik a lányát. Még azelőtt el kell venned, hogy ideérnek, mert ők biztosan nem fogják engedni!

- Apám! – a fiú az asztalra csapott. Összekoccant a porcelán és legurult egy tekercs a bútor széléről. – Sango nem egy tárgy, hanem egy ember! Beszélj róla tisztelettel! Szeretem őt!

Sayoko szemei kipattantak. Az első dolog, amit meglátott, az Toramaru arca volt, amiről azonnal eltűnt a szomorúság és olyan meglepetten nézett rá, mintha most látná életében először.

- Sayoko csan...

A lány elengedte a kezét, de csak azért, hogy a következő pillanatban mindkét tenyerét az arcára simíthassa. Ő is elsírta magát.

- Sajnálom, hogy ennyit kellett várnod!

A démon nem jutott szóhoz. Sayoko közelebb hajolt hozzá, amíg a homlokuk össze nem ért.

Hirtelen... újra a régi volt. Bár már ő maga sem volt biztos benne, hogy ez mit is jelent. Ki volt ő tulajdonképpen? Az Arashi birodalom hercegnője? Sango, egy szakácsnő lánya? Sayoko, Szuszanoo kami követe?

Egyvalami közös volt mindkét életében és ez a valami épp átölelte őt.

- Most már itt vagyok. – suttogta Sayoko és megcsókolta.

Ekkor fény robbant fel körülöttük.

Nem. Nem is körülöttük, hanem benne.

Sayoko ereje, ami eddig sötét, átláthatatlan ködként gomolygott, egy szempillantás alatt változott át ragyogó, tiszta mennyei energiává. A fény az egész testéből áradt, túlragyogta az arany tüzet, sőt még a Nap, a Hold és a csillagok fényét is. Melegséggel és élettel töltötte meg az egész égi világot.

A hatalmas mennyei energia több hullámban végigzúdult az Égi Palotán, a démonok amikhez hozzáért elporladtak, kivéve Izanamit és a tatarigamikat, akik az utolsó pillanatban démoni energiából pajzsot emeltek maguk köré. A kamiknak kutya bajuk sem lett, sőt, az energia érintésétől hirtelen új erőre kaptak.

Keiko érezte, amint a tagjaiban hatalmas mennyei energia árad végig. Kinyitotta a szemét és látta a szülei ragyogó, csodálkozó arcát, ahogy egymásra néznek.

- Mi történt? – kérdezte a lány csodálkozva, de nem várt rá választ.

A gyűlésterem előtti elpusztult téren három ragyogó alak állt, arany, ezüst és hófehér fénnyel beborítva. Ám még róluk is elvonta a figyelmet a hatalmas fényoszlop, ami összekötötte az eget és a földet, az emberek világát és a kamikét. Sőt. Talán még a Jomiba is elért. Színtiszta fényes mennyei energia, maga az élet. Olyan volt, mint egy újszülött világ legelső hajnala. Makulátlan. Ragyogó. Erős.

A fényben pedig egy alak állt.

Nem is egy – vette észre Keiko, ahogy az „alak" lassan ereszkedni kezdett a fénysugárban.

Ketten voltak. A fiú és a lány szorosan átölelték egymást, az ajkuk összeforrt és a fény vízgyűrűként áramlott szét belőlük a világba.

Lassan közeledtek a talajhoz, és ahogy lejjebb értek elhúzódtak kissé egymástól, de a tekintetük ezután összekapcsolódott és nem is néztek másra, amíg a talpuk nem érintette a tér porrá zúzott márványköveit.

Ekkor elsőként a lány fordult feléjük.

Gyönyörű arany-fehér kimonót viselt, olyan volt akár egy császárnő. Haja szabadon kibontva lebegett a háta mögött arcán pedig derűs mosoly terült szét. Szorosan fogta a mellette álló fiú kezét, aki ugyanolyan színű ruhákba volt öltözve és szintén mosolygott. Az egyetlen, ami elütött a ruházatuktól, az a kezüket összekötő, vörösben pompázó fonal volt.

- Ezt nem hiszem el... - Keiko szinte csak tátogta a szavakat, mintha elment volna a hangja.

Alig fogta fel, hogy Amateraszu kihúzza magát és tesz egy lépést a ragyogó páros felé, akiknek a fénye – bár lassan, fokozatosan halványult – most még őt is túlragyogta.

- Én még soha nem mondtam ilyet, de... valaki magyarázza meg, hogy mi történt, mert fogamam sincs róla!

Keiko-t ez megnyugtatta. Ha az Égi Palota császárnője sem tudta, hogy mi ez az egész, akkor egyáltalán nem kínos, hogy ő sem ért semmit.

Ekkor egy kedves, lágy férfihang szólalt meg, ami mintha egyszerre szólt volna mindenhonnan.

- Majd én elmondom lányom.