Keiko nem ismert rá az otthonára. Először azt hitte, hogy rosszul sikerült a varázslat és egy teljesen másik helyen kötöttek ki. De aztán rászakadt a szörnyű felismerés: ez a lerombolt, lángoló, haláltól és vértől bűzlő hely az Égi Palota volt.

A Mennyei Virágillatot teljesen elnyomta a levegőt megtöltő démoni energia. A virágok elszáradtak, a szél, aminek egyetlen értintésére hamuvá váltak ide-oda sodorta őket a romok között.

A kamik azonban nem értek rá otthonukat siratni, hiszen éppen ádáz csatát vívtak egy démonsereggel.

Keiko azonnal a kardjai után nyúlt.

- Várj! – nyújtotta ki elé a karját Toramaru. – Meg kell találnunk Sayoko-t!

- Értem én, hogy ő a lelkitársad meg minden, de-

Toramaru felemelte az egyik kezét. Keiko azonnal elhallgatott, de nem a mozdulat határozottsága miatt, hanem azért mert a démon ujján nem látott semmit. Nem volt ott a fonal.

A kérdést sem kellett feltennie, Toramaru azonnal felelt és megadott neki végre néhány rendes választ.

- Izanami átváltoztatta Sayoko-t.

- Hogy érted, hogy átváltoztatta?

- Démonná tette. Az történt vele, ami egykor magával Izanami-val. – Toramaru keze ökölbe szorult. – Rájött, hogy félig démonnak született és örökölte az apja erejét. Hatalmas, pusztító ereje van, és most ezt akarja kihasználni. Sayoko a legnagyobb fegyvere a kamik ellen. Ha észhez térítjük és emlékeztetjük rá, hogy ki ő, akkor az Égi Palota is megmenekül.

- Értem. Szóval a legerősebb szövetségesétől akarod megfosztani.

Keiko felemelte a fejét és az égre nézett fölöttük. Fegyvercsörgést és hamut sodort feléjük a szél. Aztán Megumi-hoz fordult és mire kinyújtotta felé a kezét már egy hosszúíjat tartott benne.

Megumi kérdőn felvonta a szemöldökét és nem mozdult érte.

- Még élő ember vagy, nem eshet bajod, ha hozzáérsz egy mennyei tárgyhoz. Ehhez az íjhoz nem kellenek nyilak, magának teremti őket, mikor felhúzod, így sosem fogysz ki belőle. Használd ezt a csatában!

- Honnan szedted? – kérdezte Shinju, aki bizalmatlanul méregette a védence felé nyújtott fegyvert.

- Hachiman szama fegyverraktárából. Az Égi Palotában bármikor magamhoz idézhetem az ott lévő fegyverket. Kivételesen adnék nektek is, de attól tartok semmivé foszlana a lelketek, ha hozzáérnétek egyhez.

Keiko egy igazán kis gúnyt megengedett magának. Végtére is a három tatarigami tartozott neki. Mi baj lehet belőle?

- Shinju szama? – Megumi kérdőn a zöld ruhás nőhöz fordult.

- Vedd csak el Megumi! Minden segítségre szükségünk lesz, ha le akarjuk győzni azt a bolond szukát.

Megumi csak ekkor fogadta el a fegyvert. Az íj felragyogott, amint a kezébe vette.

- Jól van! Gondolom, mind érezzük Sayoko erejének a forrását.

A démonok bólintottak. Nehéz is lett volna nem érezni, talán még Megumi is érzékelt belőle valamit, akinek az érzékszerveit „eltompította" a halandó teste.

Sayoko ereje olyan volt, mint egy sötét felhőkből álló tornádó, ami folyamatosan terebélyesedett és lassan az egész Égi Palotát beborította. Mindenhová elért, mindenhol ott volt, ám a közepén sokkal erősebben koncentrálódott a démoni energia. Ott volt Sayoko, a vihar szemében, Amateraszu palotája előtt.

Keiko végignézett a társain. Akárhogy is, de öten voltak és két hadseregen kellett átverekedniük magukat. A kamik a három démonra, a démonok pedig rá fognak rátámadni, amíg a gyűlésterem felé tartanak. Nem lesz sétagalopp, de egy igazi harcos szereti a kihívásokat.

- Akkor induljunk! – mondta elszántan.

Keiko vezette őket, mert ő ismerte az épületek (illetve a maradványaik) közötti legrövidebb utat Amateraszu palotájához.

Az Égi Palota bármilyen kacifántos elrendezésű és hatalmas is volt, alapvetően egy nagy háromszöget alkotott az alaprajza, aminek minden oldala egyforma hosszú volt. A háromszög egy-egy csúcsában állt Amateraszu, Tsukuyomi és Szuszanoo palotája. Ők most épp az északi csúcs felé tartottak, ahol a napistennő otthona és a kamik gyűlésterme volt.

Ahhoz képest, hogy egy háború dúlt körülöttük, alig pártucatnyi ellenségbe ütköztek. A rájuk támadó démonokat levágták, a kamikat megsebesítették, vagy kiütötték, hogy ne legyenek az útjukban. Szerencsére a társaik nagyrésze a saját harcával volt elfoglalva és nem vették észre a mesterkedésüket.

Keiko szinte már meg is nyugodott, amikor – alig párszáz méterre a Mennyei Gyűlésteremtől – az útjukat nem állta két mennyei fénybe borított, tiszteletet parancsoló alak.

- Anya. Apa. – Keiko arcán megkönnyebbülés látszott, hogy épségben látja a szüleit.

Ők viszont szigorúan néztek vissza rá.

- Keiko csan, elmagyaráznád, miért vezeted az ellenséget Amateraszu szama palotájába? – kérdezte a nő szigorú hangnemben, nem úgy, mint egy anya a gyerekétől, hanem mint egy tábornok, aki kérdőre vonja a beosztottját.

A lány azonnal magyarázatba fogott.

- Ez nem az, aminek tűnik! Ők mind tartoznak nekem, amiért kiszabadítottam őket Izanami palotájából. A mi oldalunkon állnak ebben a csatában. El kell érnünk Sayoko-hoz, hogy lecsillapítsuk és-

- Kihez? – szakította félbe az apja csodálkozva.

Keiko legszívesebben a homlokára csapott volna. Hát persze! A szülei – és a legtöbb kami számára – Sayoko még mindig csak Szuszanoo névtelen, botlábú lánya, aki semmire nem jó és semmihez nem ért. Honnan is tudnák, hogy időközben Izanami halálos fegyvert kovácsolt belőle?

Az idejük vészesen fogyott, így Keiko csak ennyit fűzött hozzá magyarázatképpen:

- Ő az, aki ennek a hatalmas démoni energiának a forrása.

- Azt hittük az egyik tatarigami volt.

- Ő is tatarigami. – szólt közbe Masako. – Ugyanakkora, ha nem nagyobb erőt birtokol, mint mi.

- Engedjenek tovább! Meg kell állítanunk! – tett előre egy lépést Toramaru, aki kezdte elveszíteni a türelmét.

Keiko szülei összenéztek. Nem tudták eldönteni, hogy higgyenek-e nekik vagy sem. Ez az egész, amit előadtak nekik, könnyen lehet egy mese is. A démonok valahogy megbabonázták a lányukat és most felhasználják, hogy eljussanak a palota szívébe és segítsék a társaikat. Ugyanakkor nem volt értelme, hiszen minek vesződnének vele?

Toramaru megelégelte a várakozást és tett még egy lépést előre, majd így szólt a két követhez.

- Tábornokok!

Már a megszólításra meglepetten néztek rá.

- Egy valamit még tudniuk kell Sayoko-ról! Ő az Arashi Birodalom hercegnője, Mitchiko lánya, aki egy tatarigamitól született, ezért nem tudta senki, még maguk sem, hogy kicsoda az apja!

A két harcos leesett állal bámult rá. Keiko szeme pedig azért nyílt hatalmasra, mert még soha nem látta ilyennek a szüleit. A határozott és erőskezű vezetők olyan értetlenül pislogtak, mint a kisgyerekek. Ha nem egy háború közepén lettek volna, elneveti magát.

Ő már korábban is sejtette a dolgot. Eszébe jutott, hogy az erdőben, ahol elintézték a gashadokuro-kat, az Arashi birodalom szellemkatonája csak Sayoko-nak volt hajlandó segíteni. Ráadásul a lány nagyjából akkor került az Égi Palotába, amikor a birodalom összeomlott. Addig nyilván elrejtve élt valahol az emberek világában és titokban nevelték.

- Ha nem hisznek nekem – folytatta Toramaru – kérdezzék meg a lány apját, Yuudai szamát! Ő az a tatarigami, aki most Amateraszu szamáék ellen harcol Izanamival. Össze sem téveszthetik a folyton felhős tekintete miatt.

A démon kihasználva a követek megdöbbenését, elsuhant mellettük. Társai követték. Keiko lemaradt egy pillanatra, hátranézett a szüleire, akik utána bámultak.

- Fogalmam sincs, hogy a démon hogy jött rá hamarabb, mint én, de... Meg fogom védeni a hercegnőmet és a barátomat. Ez a kötelességem.

Azzal a társai után suhant. Még nem érte be őket, mikor megérezte, hogy ketten szélsebesen követik.

Elmosolyodott. Megtiszteltetés lesz két tábornokkal vállvetve küzdeni a csatában.

Amateraszu palotája még úgy-ahogy épségben maradt, ám ez az arany pagoda előtti udvarra már nem volt elmondható. A helyzet rosszabb volt, mint amire számítottak, pedig nem vártak sokat.

Amateraszu, Tsukuyomi és Szuszanoo éppen Kagucucsi-val és Yuudai-jal küzdött a palota udvarán. Talpuk alatt az egykori márvány kőlapok már hamu finomságú porrá őrlődtek és mindent beborított körülöttük Sayoko fekete felhőszerű hatalmas, vég nélkül áradó viharos energiája.

Amint megpillantotta a felhőburkot, Toramaru nem tudott másra figyelni. Eltűntek a halálsikolyok, a küzdelem zajai, a mellette álló társai, minden. Csak Sayoko létezett, aki most bár nem volt önmaga mégis... Toramaru mégis meg akarta menteni.

Észre sem vette, hogy tett felé egy lépést, csak mikor a mellette álló Masako megragadta a ruhája ujját és visszahúzta.

- Ne! Ha a közelébe mész, meghalsz!

Toramaru ránézett, egyforma sárga tekintetük találkozott. Masako pedig a következő pillanatban meghátrált és elengedte.

- Ha lehet, ne ölesd meg magad! Már kezdtelek megkedvelni és nincs kedvem háborút vívni, hogy elfoglalhassam a területeidet a Jomiban! – igyekezett a szokásos érdektelen hangnemét megütni, de a másik átlátott rajta.

Toramaru jól-lakott-macska-félmosolyra húzta a száját.

- Szerintem amilyen mohó, Shinju úgyis rögtön elfoglalná, amint visszaértek. Odaát találkozunk Masako!

Még biccentett egyet Shinju, Megumi és Keiko felé, majd előre iramodott.

- Mire készül? – kérdezte meglepetten Keiko.

Futás közben a démon testét beborították a lángjai, a tűz beitta magát a bőre alá. Nem volt fájdalmas, inkább megnyugtatóan hatott rá. Tűz táncolt a karján, a lábán, a mellkasán, az elméjében, míg végül ő maga vált a tűzzé.

Ez volt az első alkalom, hogy Toramaru felvette az elemi alakját. Abban bízott, hogy ez az erő elég lesz ahhoz, hogy áttörjön a Sayoko körül lassú forgószélként gomolygó viharfelhőn és elérjen a lányhoz.

Egy vihar már elszakította tőle, egy második nem fogja.

Toramaru lángoló üstökösként süvített a sötétségbe, ami legalább olyan sűrű volt, mint a Jomi mélyén terjengő köd. Nem voltak csillagok, nem volt Nap, nem volt Hold, még villámok sem, amik fényt adtak volna. Csak a saját tüze világított körülötte. Nem volt ott a lélektársi kapcscs sem, ami ragyogó fonalhídként vezethette volna a lányhoz. 

Azt tette, amit régen is, mikor egyedül találtamagát a vaksötétben. Elindult egy találomra választott irányba.

A ködön belül megváltoztak a világok fizikai törvényei. Kívülről a legsűrűbb része csupán néhány méteres kiterjedésűnek tűnt, ami körbevette és elrejtette Sayoko testét, ám a valóságban Toramaru úgy érezte, mintha egy hatalmas csarnokban sétálna, sőt... a csarnoknak nem is voltak falai, vég nélküli sötétben bolyongott. Nem érezte a lány jelenlétét, mintha teljesen egyedül lett volna a ködben, pedig tudta, hogy ott van valahol.

Nem tudta volna megmondani, hogy mennyi idő töltött bolyongással. Lángjai még töretlenül ragyogtak körülötte és benne, de előbb-utóbb kimerülnek, akárcsak a társai, akik Izanami csatlósai ellen harcolnak.

Bárcsak lenne...

Ekkor eszébe jutott valami.

Az uvagijából egy kopott, halványkék selyemdarabot húzott elő. Az a kis tasak volt, amit Sayoko-tól kapott, mikor elbúcsúztak egymástól a Pecsétfaragó szigetén. Az utolsó esélye. Igaz, hogy az utóbbi napokban körbevette a démoni energia, de Sayoko évszázadokig hordta magánál kamiként. Kellett, hogy maradjon rajta néhány morzsányi mennyei energia, amit a pecsét erejéből megőrzött.

Toramaru a tenyerére fektette az apró tárgyat, majd feldobta és hagyta, hogy lassan levitorlázzon a föld felé. Visszafolytott lélegzettel várt és figyelt.

Mielőtt a selyem földet ért volna, hirtelen felkapta egy szellő. A láthatatlan fuvallat felemelte, hogy Toramarunak szemmagasságban legyen, majd sodorni kezdte magával. A démon utána iramodott. Újraéledt benne a remény, boldog lángként lobogott a mellkasában a szíve helyén.

Aztán a tasak egyszerűen eltűnt a szeme elől.

Csak egy pillanatra esett kétségbe, ugyanis miután megtett még egy lépést utána, a sötétség is eltűnt. A köd a vihar szemében szabadon hagyott egy szabályos kör alakú területet. A vihar morajló hangja ide csak tompán ért el, mintha egy burokban lett volna. Természetellenesen békés volt körülötte minden.

Középen pedig ott állt Sayoko, akinek a kis tasak a lába elé hullott.

Szuszanoo nem hitt a szemének, amikor megjelent a nő. A démon egyszercsak előtte termett és visszaverte a másik tatarigami támadását. A viharos démoni energialöket lepattant a sötét vízből álló buborékpajzsról, amit kettejük köré vont.

A vihar kamija egy pillanatra csodálkozva felrántotta a szemöldökét. Ellenfele szintúgy meglepődött.

- Még ha örökéletű is vagyok, álmomban sem gondoltam volna, hogy megélem a napot, amikor a Tajtékzó Tenger fog a segítségemre sietni.

A nő közömbös arccal fordult felé. Ő is sötét teremtmény volt, a Jomi szülötte, de nem volt sem rút sem rémisztő, mint Izanami.

- A nevem Masako. – javította ki és több figyelmet nem is szentelt a kaminak. Letérdelt a földre, tenyereit a porrá tört márványra szorította. Jelek ragyogtak fel körülötte, majd a levegőben a fejük felett egy ugyanazon írásjelekből álló kör jelent meg, csak sokkal hatalmasabb.

Hullámként tört elő belőle a démoni energia, a hullámokon pedig... óriási tengeri szörnyek utaztak. Az élen egy cápaszerű teremtmény úszott, aminek a testéből hatalmas tüskék álltak ki. Első pillantásra úgy tűnt, mintha azért érkeznének, hogy csatlakozzanak az Égi Palotát pusztító sereghez, ám a nő felemelkedett és így szólt Szuszanoo-hoz:

- Tudja értesíteni a többi kamit, hogy ne támadják meg őket? A teremtményeim a segítségükre lesznek a démonok ellen.

Szuszanoo félretette a kérdéseit és bólintott.

- Értesítem mindannyijukat.

Gondolatban parancsot küldött az összes követének, hogy ne bántsák a tengeri szörnyeket, mert azok az ő oldalukon állnak és parancsba adta, hogy értesítsék erről a többi kamit is. A hír a gondolatok útján pillanatok alatt bejárta az Égi Palotát.

Szuszanoo elégedetten bólintott.

Felcsendült a fejében Amateraszu hangja.

Fivérem, megtudhatnám, hogy mi ez az egész?

Azzal, hogy a nővérét bosszantotta, a tatarigami nő máris jobb színben tűnt fel a viharisten szemében.

Ők itt az új szövetségeseink nővérem, akiket Hacsiman egy követének és a lányomnak köszönhetünk.

Annak a lányodnak, aki épp elpusztítani készül minket?

Várd ki a végét!

Amateraszu azt hitte képzelődik, mikor egy démon és egy halandó ember jelent meg mellette. Az emberlány egy mennyei energiában úszó fegyvert tartott a kezében, ami kétség kívül az egyik harcos kami gyűjteményéből származott.

A démon kinyújtotta a kezét és a tenyeréből kilőtt fekete energiája kioltotta Kagucucsi feléjük száguldó arany lángjait. A lány is lelőtt hármat belőlük, olyan mesterien kezelte azt az íjat, mintha a fegyverrel a kezében született volna.

- Ne higgyétek, hogy a segítségetekre szorulok!

- Ó álmunkban sem gondoltuk volna! – mosolygott pimaszul a tatarigami. – Mi csak ki akarjuk venni a részünket a mulatságból igaz Megumi? Már évszázadok óta nem harcoltam!

- Ne kerüljetek az utamba! – csak ennyit vetett oda nekik hűvösen, majd naginatájával a kezében újból megrohamozta Kagucucsi-t.

Tsukuyomi a testvéreitől hátrébb állt. Egy kézjelet formálva halkan mormolt, miközben újabb és újabb talizmánok jelentek meg körülötte. Mind hófehér volt és ezüst tintával írtak rájuk. A jelek legalább olyan ősiek voltak, mint Izanami tűztalizmánjainak szimbólumai, de ezek Izanagitól származtak. Ám hiába voltak erősek, mégsem tudták feloszlatni az egyre terjedő fekete ködöt és a viharos démoni energiát.

A holdisten hirtelen érzékelt még egy erőforrást a köd belsejéből. Mintha tűz lett volna, de más volt, mint Kagucucsié. Még egy démon.

Remélte, hogy bármit is tervez, sikerrel jár, ugyanis a talizmánjai alig pár pillanatra tudták felvenni a harcot a sötétséggel. Ha kimerül az ereje, a vihar az egész Égi Palotát beborítja majd.

Az Égi Palotából már romok sem maradtak, mikor Izanami felemelkedett égen lebegő fekete trónjáról, ahonnan eddig figyelte az eseményeket. A trón azonnal köddé foszlott a háta mögött, a palotaudvaron küzdők pedig abbahagyták a harcot és elhátráltak egymástól.

Minden szem a teremtő istennőre szegeződött, akinek a testéből sötét démoni energia szivárgott, úgy vette körbe, mintha tekergőző csápjai lettek volna. Ha lett volna még bármi, ami épen maradt az Égi Palotában, akkor a közelségétől bizonyosan elpusztult volna.

Megumi térdre esett és fájdalmasan felkiáltott, Keiko szeme szúrni kezdett és már annyira égette, hogy nem törődve mindazzal, amit tanult, megdörzsölte egyik kezével és így teljesen leengedte a védvonalait. Ám nem támadta meg senki, fegyverekkel legalábbis nem.

Izanami ereje lassan köréjük kúszott, folytogató volt és nehéz, elnyomta az energiájukat, mintha lassan kiszívta volna az életet belőlük.

Keiko is térdre esett, majd hallotta a szülei páncéljának csörgését. Mindketten védelmezőn átölelték, de remegtek a félelemtől és a kimerültségtől.

- Itt az ideje, hogy búcsút vegyetek ettől a világtól és visszaadjátok nekem. Engem illet, egyetlen más kaminak sem lehet többé trónja csakis nekem!

- Azt majd meglátjuk!

- Nővérem ne!

Tsukuyomi elkésett a figyelmeztetésével.

Amateraszu felbőszült bikaként, minden megmaradt erejét összegyűjtötte és egyetlen támadásba sűrítette. Naginatája olyan vakító fénnyel izzott, mintha puszta napfényből lett volna és egy pillanatra szétoszlatta körülöttük Izanami mérgező energiáját.

Egy pillanatra azt hitték, hogy sikerülni fog neki és végez Izanami-val, vagy legalább megsebesíti. Egy ilyen erős támadást talán még ő sem tud kivédeni!

Ám azonnal rájöttek, mekkorát tévedtek, amikor a teremtő istennő puszta kézzel elkapta a naginata pengéjét, majd egyetlen apró kézmozdulattal szilánkokra törte a fegyvert.

Amateraszu fel sem fogta, hogy mi történt, mikor a másik istennő a kimonójánál fogva megragadta, felemelte és megrázta, mint egy engedetlen gyereket.

- Nem hittem volna, hogy ilyen ostoba vagy! – sziszegte Izanami közvetlen közelről az arcába.

Gyűlölte. Gyűlölte ezt a gyönyörű és ragyogó arcot. Olyan szép volt, mint a Nap, tele élettel és fénnyel. Örökké fiatal és szép. Pontosan értette, hogy a férjének miért ő volt a kedvenc gyermeke, hogy miért szerette annyira, hogy még királynővé is tette. Megértette, hogy miért adta át neki a trónját, míg őt otthagyta a Jomiban sínylődni.

Amateraszu fájdalmasan felüvöltött, ahogy Izanami ereje a bőre alá kúszott. Magát a halált érezte a húsába ivódni, amit egy halhatatlannak soha nem lett volna szabad megismernie.

- Azt terveztem, hogy téged hagylak utoljára, de meggondoltam magam. Itt és most fogsz a szemem láttára elsorvadni, amíg nem marad belőled más, mint egy marék hamu!

Még be sem fejezte a mondatot, már fel is emelte a szabad kezét, hogy kivédjen egy támadást. Megragadta Szuszanoo kardját, majd a kamival együtt elhajította.

- Fivérem!

Tsukuyomi kilőtt és ragyogó ezüst villanásként a levegőben termett, hogy elkapja a testvérét, mielőtt még a földbe csapódna. Ám több ereje már neki sem maradt, a fénytalizmánokra szinte az utolsó cseppet is elhasználta. Erőtlenül rogyott a földre, bátyja félig rádőlt és ő sem mozdult.

Végük van.

Amint végzett Amateraszuval, a fivérei jönnek, majd szép sorban az összes kami. Az életben maradt követekre ráereszti a démonokat, hogy kővé változtassák őket vagy talán büntetésből a tatarigamikata fogja kényszeríteni, hogy végezzenek velük.

Sayoko sötét, viharos ereje elkezdte beborítani az eget fölöttük. A csatamezőt beárnyékolta a fekete viharfelhő, mintha egy koporsófedelet emeltek volna az Égi Palota fölé.

A lány ereje jobban bevált, mint gondolta. Legyengíti az összes kamit, felemészti a megmaradt erejüket. Ezzel gyerekjáték lesz majd az uralma alá hajtani a halandók világát is. Ő fog uralkodni mindhárom világ felett, és akik elárulták, megbánják ostoba tettüket.

Amateraszu rémült, aranyszínű tekintetébe nézett. Az istennő arca már nem ragyogott, vértelen volt és halálosan rémült, akár egy közönséges halandóé. Szinte megsajnálta. Szinte.

Izanami ekkor kiterjesztette maga körül az erejét, a halál auráját. Amateraszu torkát elszorította, a szívét pedig lassítani kezdte.

Már épp be akarta neki vinni a végső csapást, amivel elporlasztja, ám ekkor megérezte.

Elengedte a napistennőt és hátraugrott jónéhány métert, épp mielőtt Yuudai viharos démoni energiája telibe találta volna. A démon ereje lyukat robbantott a talajba.

- Tehát mos terveztél elárulni? – Izanami hangjában nyoma sem volt meglepettségnek. – Remélem tudod, hogy ezzel örök szenvedésre ítélted a szerelmedet.

Yuudai higgadtan felelt.

- Mitchiko számára az lenne a valódi szenvedés, ha nem vigyáznék a lányára. Ráadásul – előhúzott egy hófehér selyemtasakot a páncélja alól, mire Izanami szeme elkerekedett. – Ő már biztonságban van.