Sayoko már sokféle érzelmet kiváltott Toramaruból, de ilyet még soha.

Rettegett.

Rettegett, ha csak ránézett. Az a démon, aki felült a padlón, majd talpra állt, semmiben nem hasonlított arra a kedves és melegszívű lányra, akit ismert. Mindegy, hogy ember volt vagy kami. Sango vagy Sayoko. Mindkét életben Ő volt az. Ám most...

Egy láthatatlan szellő félrehúzta Izanami trónszékének függönyét. Az istennő tizenhat rétegű fekete, lila és ezüst ruházatot viselt, haja szabadon le volt engedve a háta mögött és a padlót söpörte. Az istennő arca...

Toramaru elborzadt, amint megpillantotta. Még soha nem látta korábban Izanami-t, de azt kívánta bár most rögtön megvakulna.

Pókhálós bőre viaszfehér volt, fekete erek hálózták be, amik a nyakánál, a szemei körül és a halántékán megsűrűsödtek, pupillája nem volt, az egész szeme egy merő fekete szembogár volt, amiben gonosz fény csillogott. Az ajkai vértelenek voltak halántékából pedig csavart fekete démonszarvak nőttek ki. Toramaru nem tudta elképzelni, hogy ez az arc valaha gyönyörűbb volt minden másnál. A halál árnyéka ült Izanami egész lényén. Bele sem mert gondolni milyen lehet a hozzá tartozó test, amit Kagucucsi égetett meg, mikor a világra jött.

Izanami lassan odasétál Sayoko-hoz.

A lány észrevette és csak őt nézte. Az arcán – a többiekével ellentétben – nem látszott félelem, sem undor. Olyan volt mint egy újszülött, akinek még minden új a világban és nem ismeri a szépség vagy a csúfság fogalmait. Kíváncsian bámult rá, fejét kissé félredöntve. A mozgása is megváltozott, apró hirtelen mozdulatokat tett, tartása pedig fenyegető volt.

Toramaru összeborzongott, mikor Izanami a kezébe vette Sayoko arcát és oldalra fordította, hogy minden irányból szemügyre vehesse. Az istennő elégedetten elmosolyodott.

- Tökéletes! Végre valahára felszabadult!

Ekkor Yuudai előre lépett, páncélja halkan csörrent, de ennyi is elég volt, hogy Sayoko azonnal felé kapja a tekintetét. Toramaru is odanézett és nem hitt a szemének. Yuudai arcán fájdalom és szomorúság látszott, olyan volt, mint aki bármelyik pillanatban elsírja magát.

- Kérem, Izanami szama! Ne tegye ezt! Ne bántsa őt!

Az istennő félmosolyra húzta sovány ajkait.

- De hát nem akarom bántani. Szükségem van rá, hogy elpusztítsam az Égi Palotát. A kamik azok, akik bántani fogják, de azt hiszem emiatt felesleges aggódni. Meg tudja védeni magát, igaz Sayoko csan?

A lány bólintott egyet.

- Nagyszerű! Hamarosan indulhatunk is. Minden készen áll fiam?

Kagucucsi bólintott. Vörös és arany ruházatában messze a legragyogóbb jelenség volt a holtak sötét világában.

- Igen anyám. A kamik még a gyűlésen vannak. Nem sejtenek semmit.

- Tökéletes! – átkarolta Sayoko-t, mire Toramaru arcán megrándult egy izom, a keze pedig ökölbe szorult.

Bár nem volt már meg a lélektársi kötelékük, Sayoko továbbra is fontos volt számára és rossz volt látni, ahogy Izanami hozzáér és a puszta közelségével is megmételyezi.

Az istennő mintha csak hallotta volna a gondolatait megfordult. Szeme megvillant, ahogy gonoszul rájuk mosolygott.

- Ha valamelyikőtök csatlakozna, azt szívesen látom a seregemben. Ha nem, nos, úgy egy darabig még a palotám vendégszeretetét élvezitek, csak hogy biztos legyek benne, hogy nem okoztok galibát és próbáljátok meg megakadályozni a tervemet. Nos? Van valaki, aki velem jönne? Rajtad kívül persze Toramaru. – összehúzta a szemét. – Nem bízom benned.

Azt jól is teszed, te aljas boszorkány! – gondolta a tatarigami nem törődve a nő vesébe látó pillantásával, hiszen úgyis az arcára volt írva minden gondolata.

Shinju és Masako nemet intettek a fejükkel, még egy kicsit hátrébb is húzódtak. Yuudai nem mozdult és kétségbe esetten nézett az istennőre.

- Izanami szama! Azt ígérte visszaadja őt nekem.

Toramaru szemöldöke felefelé rándult a meglepettségtől. Őt? Mi a fene? Yuudai-nak négyszáz év után kedve támadt apát játszani és megvédeni a lányát? Vagy másról lenne szó?

- Úgy lesz. – bólintott az istennő. – Nem felejtettem el, amit ígértem és nem szegem meg a szavam. Ám előtte még szükségem van a segítségedre.

- Ugye nem mész vele? – tört ki a kérdés Toramaru-ból.

Az Öreg... bűnbánóan nézett rá.

- Sajnálom.

Toramaru arcából kifutott az összes szín. Nem gondolhatja komolyan! Az ellenségeskedés egy dolog, de ha egy nyílt támadással, egy háborúval magára haragítja a kami-kat, akkor soha többé nem lesz nyugtuk! A két világ összecsap és annak mindenki a kárát látja, holtak és élők egyaránt.

- Nem segíthetsz neki! Ez őrültség! A kamik... az összes kami ellen akar háborúzni! Felhasználná a lányodat!

Izanami a szája elé emelte a kezét, miközben nevetett.

- Jaj Toramaru kun te olyan aranyos vagy! Yuudai úgy tesz, ahogy én parancsolom, ugyanis van nálam valami, ami nagyon fontos a számára. Azt pedig csak úgy kaphatja vissza, ha engedelmes lesz. Nos, ha tényleg senki más nem csatlakozik, akkor nekünk indulnunk kell. Engedelmetekkel...

Izanami szemében felizzott valami, a padlón pedig erre válaszul írásjelek jelentek meg. Vérrel írva.

Toramaru felismerte, de mire kifelé vetődött volna a jelből, már késő volt. A vérpecsét köre bezárta Shinjuval és Masakoval együtt. Mindhárman elképedten bámultak a vörös szimbólumokra. Még soha nem hallottak róla, hogy a Jomiban rajzoljon valaki ilyet. Mindig csak az emberek használták a saját világukban, amikor áldozatot akartak bemutatni egy démonnak. Ott nem is lett volna rájuk veszélyes, hiszen ha aktiválják a pecsétet, nem haltak volna bele, a lelkük csak visszatért volna a Jomiba. De itt... Innen nem volt hová visszatérni.

- Ti szépen megvárjátok, amíg végzünk. A győzelmi lakomára talán meghívlak majd benneteket. Addig is, viszlát! – Izanami még utoljára gúnyosan rájuk mosolygott, majd kisétált a teremből, Sayoko-val az oldalán. Yuudai és Kagucucsi követték őket, olyanok voltak, mint két tábornok, egy fényes és egy sötét.

Amint az ajtó becsukódott és a koppanás visszhangja elhalt a teremben, Toramaru olyat érzett, amit már nagyon régóta nem: kétségbe esést. Fogalma sem volt róla, hogy innen hogy juthatnának ki. Ahogy elnézte Masako és Shinju tekintetét, nekik sem volt ötletük.

Keiko lenyelt egy újabb káromkodást.

Már megint rossz irányba fordult!

Ez a rohadt kastély bonyolultabban van felépítve, mint az egész Égi Palota pedig csak egyetlen épület!

Úgy érezte, hogy már órák óta kóvályog a fekete folyosókon. Az ablak, amin keresztül bemászott, a pincébe nyílt. Szerencsére csak pár démonnal találkozott eddig, miközben felfelé haladt és azok sem voltak valami erősek.

Viszont annak a mihaszna Toramaru-nak még a nyomát sem látta eddig. Próbált börtönszerű helyet keresni, de úgy tűnt Izanami palotájának felépítése minden logikát nélkülözött... és nem volt börtöne. Az istennő valószínűleg nem tartott foglyokat, hanem azonnal végzett az ellenségeivel. Rá vallana, amilyen hirtelen haragú...

Épp egy végtelennek tűnő folyosón sétált végig. A feje fölött apró aranyszínű démonlángok lebegtek, két oldalán pedig kazettás falak húzódtak feketére pácolt fakeretben. Fehér tintával csatajeleneteket festettek rájuk, mintha az emberi világ tükörképe lett volna ez a hely.

Apró zajt hallott, nem lett volna gyanús, de Keiko egy harcos érzékeivel és ösztöneivel rendelkezett, ráadásul kami volt.

Fordulás közben rántotta elő a kardját, ha nem teszi, nem lett volna elég gyors, hogy félreüsse a felé száguldó nyílvesszőt.

Amint meglátta ki áll mögötte, már értette, miért nem érzékelt démoni energiát közeledni. Egy emberlány volt az, a nyakában védelmező gyöngysort viselt, amit egy nagyerejű démon készíthetett a rátapadt démoni energia alapján, és mert képes volt egy közönséges embert életben tartani a Jomiban. A lány egy rövidíjat tartott a kezében, válla mögül fehér nyílvesszőtollak kandikálta ki, arcán pedig önelégült mosoly játszott.

- Nocsak! Nem hittem volna, hogy fogok egy kamit Izanami palotájában.

- Nem is fogtál el. – Keiko kiegyenesedett és ferdén maga elé emelt a katanáját. – Mit keres itt egy ember? Izanami-nak dolgozol?

A lány nem válaszolt, legalábbis Keiko a villámgyorsan előkapott és felé lőtt nyílvesszőt nem tekintette annak.

- Jól van! – vigyorodott el őszintén a kami. – Én is jobban szeretek harcolni, mint beszélgetni! – oldalra húzta a kardját és támadott.

Démoni védelmezőtárgy ide vagy oda, Keiko nem számított rá, hogy egy ember fel tudja venni vele a versenyt. Mikor a csatájuk már fél órája tartott, el kellett ismernie, hogy az ellenfele képzett harcos. Ahogy, elfogytak a nyilai előrántott egy hosszú pengéjű kést és kivédte Keiko kardcsapásait. A kami már épp azon gondolkodott, hogy előveszi a másik kardját is és befejezi végre a harcot, amikor megrázkódott körülöttük az épület.

Mindketten elvágódtak és a földön kötöttek ki, a pengéik kisetek a kezükből.

Keiko azonnal kiterjesztette az érzékeit a palota körüli területre és rájött, hogy nem az épület remeg, hanem maga a Jomi.

- Mi ez? – az íjászlány a plafon felé nézett, ahonnan hirtelen hatalmas erejű, sűrű démoni energia kezdett szivárogni.

Emeletekkel fölöttük volt a forrása, Keiko mégis folytogatónak érezte ezt az erőt. Eltompította az összes érzékét. Soha nem találkozott még ilyen hatalmas erejű démonnal. Na, jó, Toramaru valószínűleg az volt, de ő mindig gondosan leplezte és elnyomta az erejét, így Keiko sosem érezte meg igazán, hogy milyen egy elemi csapás erejével bíró démon hatalma. Egészen mostanáig...

- A semmiből jelent meg! Hogy lehet ez? – az íjász valószínűleg csak hangosan gondolkodott, Keiko mégis válaszolt neki.

- Csak egyféleképpen tudhatjuk meg. – a kardjáért nyúlt, mire a másik elhátrált és védekező állást vett fel. Keiko viszont ezúttal nem támadott, hanem visszatette a fegyvert a tokjába, majd felvette a lány kését is és nyéllel felé nyújtotta. A másik fürgén kikapta a kezéből és kérdőn nézett rá. – Nem hiszem, hogy valóban meg akarnál ölni. Én csak azért vagyok itt, hogy azt az aljas Toramaru-t, meg a kétballábas Sayoko-csant épségben kijuttassam. Ha nem állsz az utamba, én se fogok a tiedbe.

Az íjász bólintott.

- Tisztességes ajánlat. – felkapott néhány közelben heverő nyílvesszőt és a tegezébe csúsztatta őket. – De ezt a párbajt egyszer még befejezzük!

Keiko szemöldöke felfelé rándult, majd rábólintott.

- Abban biztos lehetsz!

Futásnak eredtek a folyosó végén lévő ajtó felé.

Pár perc múlva Keiko már azt kívánta bárcsak sokkal hamarabb összefutott volna a másik lánnyal. Ki tudja honnan, de ismerte a járást Izanami palotájában. Ugyan így is sok időbe telt, míg felértek, mivel a legfelső emeletre mentek és démonok is az útjukat állták (versenyezni kezdtek, hogy ki öl meg többet útközben), de végre valahára eljutottak a pagoda tetejére.

Az íjászlány vad bikaként rontott be, szinte leszaggatta az ajtót a helyéről.

- Shinju-szama!

Keiko követte, majd gyorsan lefékezett, mikor meglátta a helyiség padlójára felrajzolt hatalmas vérpecsétet és a benne ácsorgó három démont.

Toramaru, Uzume ivócimborája és egy harmadik Tatarigami a fényűző ruhákban. Utóbbi azonnal felkapta a fejét és a pecsét széléhez sietett, majd megállt az íjász előtt.

- Megumi! Hát jól vagy! – Keiko esküdni mert volna, hogy megkönnyebbülést lát az arcán, ami rögtön szigorrá változott. – Megmondtam, hogy ne gyere ide!

- Sajnálom, de aggódtam! Túl sokáig maradt, ezért úgy döntöttem, bejövök.

- Ami azt illeti, épp jókor jöttök! – jegyezte meg Toramaru. A tekintete Keiko kardjain állapodott meg.

A kami lány zavartan a pengék markolatára tette egy-egy kezét.

- Mi az?

- Azokkal ott meg tudod törni a pecsétet. – magyarázta a démon. – Csak annyi a dolgod, hogy belekarcolsz az ábrába, miközben mennyei energiát vezetsz a fegyverekbe. Minden, ami mennyei energiával vagy áldással van átitatva, megtöri a vérpecsét erejét.

- Csináld! Gyorsan! – sürgette Megumi.

Keiko a szemét forgatta.

- Jó, de ezután az adósaim lesztek!

- Ó ne aggódj kislány! – legyintett Masako. – Bőven tudunk majd törleszteni, amikor segítünk megmenteni azt, ami az otthonodból maradt Izanami támadása után.

Keiko megállt mozdulat közben, kardja félig kihúzva a kezében maradt, miközben kérdőn nézett a kék ruhás nőre és közben átkozta magát, hogy miért csak most jut eszébe, hogy nincs itt Izanami, amikor ez az ő palotája és hogy vajon hol máshol lehet, ha nem itt.

- Hogy mi?

- Majd később elmagyarázzuk! Először szabadíts ki! Nincs sok időnk! – sürgette Toramaru.

Keiko azonban megmakacsolta magát, mint általában, ha a szülein vagy Hachimanon kívül valaki parancsot osztott neki.

- Nem! – lökte vissza a kardját a tokjába. – Mi folyik itt? Miről beszéltek? Na és hol van Sayoko? Még nem ért ide?

- Ami azt illeti már el is ment. – mondta a zöld ruhás nő. – Nem érezted talán azt a hatalmas démoni energiát?

- De igen, de mi köze van annak Sayoko-hoz?

A két nő várakozón pillantott Toramaru-ra, aki úgy nézett, mintha a fogát húznák. A tűzdémon lehunyt szemmel mélyet sóhajtott.

- Izanami rájött, hogy Sayoko egy démon és egy ember gyermeke és most fegyverként akarja használni, hogy elpusztítsa az Égi Palotát és bosszút álljon a kamikon, de ha kiszabadítasz minket, segíthetünk harcolni ellene és megmenthetjük Sayoko-t és az otthonodat is. – darálta el gyorsan, mintha attól tartana, hogy elfogyna közben az ereje és nem tudná végigmondani.

Keiko szeme egyre nagyobbra nyílt, ahogy hallgatta.

Először hitetlenkedett, de aztán működésbe léptek a harcos ösztönei és gyorsan cselekedett. Most elég volt annyit tudnia, hogy az otthona és a szerettei veszélyben vannak, a többit ráér később kibogozni.

Mindkét kardját előhúzta és mennyei energiával töltötte fel, majd a pecsét szélén a véres ábrákba vágta őket. A pengék mélyen a padlóba fúródtak, a márványon törésvonalak futottak végig, amikben hófehér mennyei energia fénylett és megtörte a vérpecsét erejét. Immár az egész nem volt több, mint egy ártalmatlan firkálmány a kövön.

A terem azonnal megtelt a három tatarigami kirobbanó erejével. Keiko lába megingott és megszédült. Ha Megumi nem kapja el, a földre zuhant volna a hirtelen felszabadult démoni energiáktól.

- Jól vagy?

- Megmaradok... - nyögte Keiko.

Megumi átvetette Keiko egyik karját a vállán, hogy biztosabban tudja fogni, míg Toramaru visszaadta neki a kardjait.

- Induljunk! – mondta a tűzdémon sürgetően.

- Kaput kell nyitnunk az Égi Palotába. – mondta Shinju.

- Ha innen nyitjuk, túl sok energiát elvenne. – rázta a fejét Masako. – Előbb az emberek világába kell mennünk!

- Az meg túl sok idő lenne.

Végül mindketten Toramaru-ra néztek.

- Mi az?

- A te szerelmed. – mondta Masako, mintha egy ostobához beszélne. – Mi legyen?

Toramaru körbenézett a szinte üres helyiségben, hátha meglát bármit, amibe kapaszkodhat, amitől hirtelen rájön, hogy mi lenne a jó megoldás. De nem látott semmi ilyesmit, ezért azt a lehetőséget választotta, amelyiket ő jobbnak érezte.

- Nyissunk kaput innen, hárman, akkor nem kerül annyi energiába.

- Én is segítek! – lépett elő Keiko, aki már sokkal biztosabban állt a lábán, mióta a tatarigamik visszafogták az erejüket. Sosem hitte volna, hogy valaha démonoknak fogja ezt mondani, de szükség törvényt bont.

Meglepetten néztek rá, aztán Toramaru bólintott.

- Jól van! Csináljuk!

Izanami a világ hajnala óta nem érzett ilyen elégedettséget. Pedig most nem teremteni készült, hanem éppen ellenkezőleg. El fogja pusztítani azokat, akik elárulták, ehhez most már a kezében volt a fegyver, egy olyan erő, amilyet még nem látott a három világ.

A lány mellette lépdelt. A szolgái fekete kimonóba öltöztették, úgy nézett ki, mint egy valódi hercegnő. Csodálatos volt. Alig várta, hogy Szuszanoo meglássa mit tett a kis követével, a fegyverrel, amit egyszer ellopott előle.

Na és persze Amateraszu arcára is kíváncsi lesz, amint végignézi, hogy lerombolja az arany trónusát. Addig életben tartja majd, amíg végig nem nézi az otthona és az összes társa pusztulását és csak utána öli meg. Lassan és fájdalmasan. Az a fénylő szuka a férje kedvenc gyermeke volt, ezért ehhez méltó halált is érdemelt.

Yuudai és Kagucucsi szótlanul lépkedtek a nyomában, akárcsak Sayoko. Mögöttük pedig egy egész hadseregnyi démon tűztalizmánokkal felszerelve. A földdémonoknak különösen fontos szerepet szánt, ők az elmúlt években kifejlesztettek egy olyan varázslatot, amivel képesek a szellemlényeket – tehát a kamikat is – kővé változtatni. Néhány elfogott követen kísérleteztek, aztán néhány idióta úgy gondolta, kipróbálja az erejét a Szellem-folyó partján élő tanukikon. Izanami azóta sem hallott felőlük, de csak azért, mert nem érdekelte a sorsuk.

Már olyan közel jártak, hogy ki tudta venni egyesével az Égi Palota épületeit.

Elérkezett az idő.

Az istennő felemelte a kezét, egy apró tárgyat tartott benne, ami felragyogott. A fény szétoszlatta a démonsereget borító álcázó ködöt és megnyitotta az égi palota kapuját. Az istennő egyetlen gondolata elég volt hozzá.

- Sayoko csan, felismered ezt? – mutatta meg a lánynak a kezében tartott tárgyat.

Sayoko felé fordult és közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye az istennő tenyerén pihenő fekete selyemtasakot és a kis fehér fadarabot, amiből erős, összesűrített mennyei energia áradt.

- Ez itt a te kami pecséted másolata. Megkértem a fiamat, hogy végezzen a Pecsétfaragóval és vegye át a helyét egy időre, amíg meg nem érkezel hozzá. Amikor megjavította neked – Izanami összehúzta a tasakocska száját – készített belőle egy másolatot nekem, így neked köszönhetően nyitva áll előttem az út az Égi palotába. – megpaskolta az obijába rejtett tasakot majd egyik kezével az előttük elterülő hatalmas épületek felé intett.

Az Égi Palota valóságos labirintus volt. Mindenhol szebbnél-szebb épületek, kertek, teaházak és pavilonok sorakoztak. Ha egy ember eltévedne itt, egész életében bolyongana, sőt még a következőben is.

Ám a hely kihaltnak tűnt.

Mivel a nagy kamik éppen gyűlést tartottak, a Palotában eleinte csak követeket találtak, akik ugyan felvették velük a harcot, de siralmas teljesítményt nyújtottak és alul is maradtak. Aztán kirobbant az Izanami palotájában lévő Égi Tanácsterem ajtaja és kiszáguldottak rajta az égi világ urai és úrnői.

Izanami mosolyogva nézte, ahogy szabályos félkör alakban megjelennek előtte. Amateraszu állt középen, két oldalán a fivérei, Tsukuyomi és Szuszanoo.

Számára olyanok voltak, mint a gyerekek, díszes páncélba öltözve, játékfegyverrel a kezükben, mivel mindegyiknél idősebb volt és néhánynak közülük ő adott életet.

A nagy kamik mögött a követeik is csatasorba rendeződtek, mint az apró, engedelmes kis bábucskák.

A levegőben felgyűlt mennyei és démoni energia egymásnak feszült és sűrűbb volt, mint ami valaha koncentrálódott a világ teremtése óta. Egy embernek, a Jomiban élő gyengébb démonoknak, vagy egy gyenge követnek azonnal összepréselte és megsemmisítette volna a testét a puszta nyomás is.

- Mit jelentsen ez? – Amateraszu mély alt hangja dühösen csendült. Az aranypáncélt és napkorongot formázó fejdíszt viselő istennő szemében haragos tűz égett. Először Izanamira majd Kagucucsira vetett egy pillantást.

- Szerencsés vagy kislány, ha nem ismersz fel egy háborút, amikor látod a kezdetét. – mondta Izanami gúnyosan.

Amateraszu arcán nem látszott, hogy sértené a provokáció.

- Az árulóhoz szóltam. Fivérem. – egyenesen Kagucucsira nézett. A férfi állta a pillantását, ám fél lépéssel Izanami háta mögött volt, ami olyan hatást keltett, mintha elbújna mögé. – Miért segítesz neki?

- Nem tartozom neked magyarázattal húgom. – felelte a tűz kamija. Hangjában nem volt se harag, se megbánás, egyszerűen egy tényt közölt a másikkal. Nem úgy beszélt, mintha Amateraszu a feljebbvalója lenne, de úgy sem, mintha a halálos ellensége volna.

Amateraszu bólintott. Hangja megtévesztően nyugodt és hűvös volt, mikor újra megszólalt.

- Ám legyen. Nem tudom, miért hiszed, hogy legyőzhetsz minket, de megmutatom, mekkorát tévedsz!

Egy arany, mennyei energiától ragyogó naginata jelent meg a napistennő kezében. A fegyver pengéje olyan hosszú volt, akár egy katanáé és a hegye egyenesen Izanamira szegeződött. A Jomi istennője nem hátrált meg, gonoszkás mosolyra húzta a száját majd maga mellé intett valakit.

Mikor a lány előlépett mögüle, még Amateraszu sem tudta teljesen leplezni a megdöbbenését. Nem azért lepődött meg, mert felismerte, hanem azért mert hatalmas démoni energia tombolt a testében.

- Sayoko... - Szuszanoo hangja megremegett, ami zene volt Izanami fülének.

- Hadd mutassam meg miért foglak ma elsöpörni mindannyiótokat ebből a világból a következőbe!

Biccentett Sayoko-nak. A lány lehunyta a szemét, majd mikor újra kinyitotta, szabadon eresztette a testében viharként tomboló energiát.