Sayoko semmit nem értett. Az egyik pillanatban még Toramaru, Uzume és Keiko mellett sétált a Jomiban, majd hirtelen megjelent az apja, dühöngött egy sort és egy villám sebességével elragadta magával. Mire kettőt pislogott már az Égi Palotában voltak, a lány szobájában. Szuszanoo óvatosan leültette az ágyára.

Sayoko azonnal felugrott.

- Apa! Miért hoztál vissza? Elengedtél Uzume szannal!

- Az emberek világába engedtelek el! Ezért még számolok a nővéremmel! – az utóbbi mondatot szinte csak magában motyogva tette hozzá.

- Mi ez az egész? Mit akart az Öreg tatarigamitól Uzume szan és Amateraszu szama? Te tudod ugye? Apa kérlek, mondd el!

- Először te mond el, hogy mit keresett ott veletek az a démon! – Szuszanoo tekintete elsötétedett. – Úgy láttam elég jó ismerősöd.

Sayoko nagyot nyelt.

- Toramaru... egy barátom.

- Szeretném azt hinni, hogy csak Uzume volt rád rossz hatással, amiért eszedbe jutott egy tatarigamival barátkozni, de félek, hogy nem erről van szó.

- Hogy micsoda? – kapta fel a fejét a lány.

Szuszanoo nem értette, hogy a lánya a mondat melyik részén lepődött így meg, ezért nem is ismételte el újra. Sayoko megtette helyette.

- Tatarigami? Toramaru egy... tatarigami.

Másodszorra már nem kérdezte. Egy pillanat alatt bevillant neki rengeteg emlék.

Ezért viselkedett olyan könnyedén a tatarigamik közelében, mintha Shinju és Masako az ezeréves jócimborái lettek volna, nem pedig nála sokkal erősebb démonok, akiket félnie és tisztelnie kellene. Ezért merte egymaga meglátogatni az Öreget, akinek az otthonát egy pusztaság veszi körbe, mert senki nem mer a közelében élni. Ezért mert szembenézni bármilyen teremtménnyel, amivel az emberek világában találkoztak. Ezért volt képes két lélek helyett folyamatosan megfizetni a csónak árát a Szellemfolyón és tudta egymaga félholtra verni a kikötői játékbarlangban a démonokat.

Mit is mondott Uzume, hol lakik a negyedik tatarigami? Láva Lejtőn.

Toramaru nem egyszerű tűzdémon volt, hanem egy tatarigami. A Jomi egyik legerősebb démona.

Sayoko-t annyira lekötötték a gondolatai, hogy meg sem hallotta, amit az apja mond, csak arra lett figyelmes, hogy a nagy kami szó szerint kiviharzik a szobájából és bevágja maga után az ajtót, amin a következő pillanatban egy zárópecsét izzott fel. Mire a lány odafutott és dörömbölni kezdett rajta, már késő volt. Nem juthatott ki, hacsak az apja fel nem töri a pecsétet.

A szemét hirtelen könnyek töltötték meg, de fogalma sem volt, hogy miért. Lassan a padlóra hanyatlott. Nehezen kapott levegőt, mintha víz alatt lenne és fuldoklana. Az apja vihar és ózon illata még a szobában volt, nem tűnt el teljesen.

A fejébe fájdalom hasított, amitől elájult és összeesett a padlón.

Az áramlatok úgy cibálták a testét, mintha kezek lettek volna, amik szét akarják tépni. Azelőtt még soha nem szembesült a természetnek ezzel a hatalmas erejével, amihez képest az emberek eltörpülnek, és amit csak a kamik és a leghatalmasabb démonok képesek irányítani.

Szét fogják morzsolni.

Meg fog halni.

Egy kéz azonban a csuklójára kulcsolódott és erősen szorította, mintha az lett volna a horgony, ami még az élethez köti. Ő is megmarkolta a másik kezét, nem akarta hagyni, hogy széttépjék őket. De a vihar erejével nem dacolhatott.

Egy újabb áramlat jött és a keze kicsúszott a másikéból. A testét a víz durván eltaszította és magával sodorta.

Össze-vissza forgott, a víz beömlött a száján és az orrán. Hidegség töltötte meg a testét. Nem kapott levegőt, nem látott. Nem volt mellette senki...

Aztán a fájdalom és a félelem hirtelen eltűnt. Megnyugtató, meleg érzés fonta körbe remegő testét. Egy láthatatlan erő elcsendesítette körülötte a tengert majd kiemelte a vízből. Óceán, só és vihar illatát érezte, de valahogy kellemesen, megnyugtatóan elegyedtek.

Fogalma sem volt róla, hogy egy ősi kami tartja a karjában, mint egy kisgyermeket. De az érintés megnyugtató volt, ezért még jobban hozzábújt, fejét a vállába fúrta.

Egy kéz hátrahajtotta a fejét. A következő pillanatban bizsergést érzett a homlokán, mintha egy apró napsugár sütött volna le rá. Ahogy a melegség szétáradt a testében úgy érezte napfénnyel és erővel telik meg. A fáradtsága, a fájdalma, a fagyos hideg eltűnt a testéből és nem maradt más, mint a béke és a nyugalom.

Mintha újra megszületett volna, csak ezúttal vér és fájdalom nélkül.

Minden emlékét elfelejtette, mintha az élete attól a pillanattól kezdődött volna, hogy akkor kinyitotta a szemét. Lassan emelkedtek egyre feljebb, már a felhők fölött jártak, ahol még viharban is sütött a Nap.

- Hol vagyok? – kérdezte kábán. Megdörzsölte a szemét, ami még nem szokott hozzá a vakító ragyogáshoz.

- Biztonságban. – felelte egy kedves hang.

Biztonságban volt. Újszülött volt. Az volt, akinek a kamik mondták és fogalma sem volt róla, hogy egyszer volt valaki más is.

Sango, egy szakácsnő lánya. A félárva, akit kiközösítettek és egész életében egyetlen igaz barátja volt. Ez a barát a múlt ködébe veszett halandó élete összes többi darabkájával együtt.

Sayoko ha le is nézett volna, nem láthatott át a felhőkön, ahol a hullámok épp lemosták a fiú utolsó csepp vérét a sziklákról és elsodorták magukkal halott testét. A Jomiba sem láthatott, ahol a mélyben megjelent egy újabb elveszett lélek, lobogó dühvel a szíve helyén.

Mikor Sayoko magához tért és kinyitotta a szemét, összegömbölyödött a szobája padlóján és keservesen sírt. Siratta az életet, amit elveszített és főleg a fiút, aki mindennél fontosabb volt számára, aki mindig vigyázott rá és segített rajta.

Valaki halkan szólongatta. Sayoko kinyitotta a szemét. Ismerős arcot látott maga előtt. A fiatal, szó szerint szemkápráztató férfi-nak vörösbe hajló arany haja volt, a szemében pedig egy-egy arany láng fénye táncolt. Arany páncélja fölött viselt hófehér haorijára aranyszállal lángokat hímeztek. Mintha még a bőre alól is fény sugárzott volna. Ha Sayoko még mindig a halandó testében van, akkor biztosan megvakult volna már attól is, hogy ránéz.

- Kagucucsi szama! – ismerte fel az előtte álló kamit.

Nem számított rá, hogy a tűz istenével fog itt találkozni, ezért annyira meglepődött, hogy szinte beszélni is elfelejtett.

- Csss! – a kami az ajkai elé emelte egyik ujját. – Áttörtem Szuszanoo pecsétjét, de sietnem kell vissza.

- Hová?

- A gyűlésre. A nővérem rendkívüli gyűlést hívott össze. Ha sokáig elmaradok fel fog tűnni nekik. Egyedül kell menned.

- Hová? – ismételte a kérdést Sayoko. Egyre kevésbé értette a dolgot.

Kagucucsi türelmetlenül körbenézett, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja vagy meglátja őket. Közelebb hajolt a lányhoz és azt suttogta:

- A Jomiba.

Sayoko szeme elkerekedett a válasz hallatán.

- Miután eljöttetek onnét, anyám elkapta a tatarigami barátodat. Foglyul ejtette.

Kagucucsi anyja nem volt más, mint Izanami, az egyetlen kami, aki a Jomiban élt. Ha Toramaru valóban az ő fogságába esett, akkor Sayoko ereje aligha lesz elég hozzá, hogy kiszabadítsa onnét. Persze ettől függetlenül segíteni fog neki, hiszen nem hagyhatja újra cserben.

- Hogy találok rá?

- Azzal ott nem lesz nehéz.

Kagucucsi lefelé bökött a mutató ujjával. Sayoko követte a tekintetével, majd elakadt a lélegzete. A jobbkezének gyűrűs ujja köré egy vékony élénkvörös fonal tekeredett. A fonal egyik vége a semmibe veszett, ahogy eltávolodott a kezétől. Megmozgatta egy kicsit a kezét, hogy meggyőződjön róla, nem káprázat.

- A lélektársakat vörös fonal köti össze.

- Hallottam már róla. – bólintott a lány. – De nem gondoltam, hogy...

- Sietned kell! Anyám nagyon kegyetlen tud lenni, főleg ha árulónak hisz valakit.

- Azt hiszi, hogy... Azonnal indulok! De a kapuőr...

- Át fog engedni. – bólintott a tűzisten. – Gondoskodtam róla.

- Rendben! Köszönöm! Kagucucsi szama miért segítesz nekem? – kérdezte kis szünet után.

Erre a férfi szép arcára szomorú árny telepedett, a szemében táncoló lángok fénye pedig már nem tűnt olyan élénknek.

- Épp én ne segítenék az elszakadt lelkitársaknak? A szüleim miattam váltak szét. Anyám a Jomiba került, mert belehalt abba, hogy megszült engem. Ha már velük ezt tettem, nem szeretném, ha még több lelkitárs szakadna el egymástól. De indulj gyorsan! Én pedig megyek a gyűlésre.

- Köszönöm Kagucucsi szama!

- Sok sikert! – búcsúzott a kami, majd eltűnt.

Sayoko futva tette meg az utat a kapuig. Szerencsére alig találkozott közben valakivel. Gyűlések alkalmával a követek mindig kihasználták az időt, hogy lustálkodhatnak egy kicsit. Akik mellett elhaladt, furcsán néztek rá, amiért rohan, de csak megvonták a vállukat. Nemigazán érdekelte őket, hogy hová tart és arról sem tudtak, hogy a szobájában kéne lennie, ahová Szuszanoo zárta. Az apja valószínűleg nem is gondolta, hogy egy másik nagy kami, akinek elég ereje van a pecsét feltöréséhez, a lány segítségére siet.

A kapuőr platformjához érve Sayoko-t nem várt jelenet fogadta. Keiko állt ott, egyik kardját a reszkető kapuőr kami torkához szorítva.

- Á! – mosolyodott el Sayoko-t látva a harcoslány. – Na, végre! Már kezdett zsibbadni a kezem! Indulhatunk?

- Keiko csan? Te meg mit keresel itt?

- Kagucucsi szama kért meg hogy segítsek neked. Egymagad nem jutnál messzire a Jomiban. Na, gyerünk, mielőtt még valaki észreveszi, hogy miben mesterkedünk!

- Jól van!

Sayoko tétovázás nélkül a megnyitott kapuba lépett. Az sem zavarta, hogy ezúttal olyan fekete, mint a szén és a fény, amivel a kapuőr megidézte vérvörös volt. Így nézett ki, ha az Égi Palotából a Jomiba nyitnak egy kaput.

Keiko fejbeverte, majd ellökte az ájult kamit és gyorsan Sayoko után ugrott. A következő pillanatban a kapu bezárult a két lány mögött.

A kapu néhány mérföldnyire vitte őket Izanami palotájától. A hatalmas épület, mintha Amateraszu istennőnek az Égi Palotában épült lakhelyének a fekete-ezüst változata lett volna. Árnyak táncoltak körülötte és egy hatalmas fekete korong lebegett a teteje fölött az égen.

Sayoko-t kirázta a hideg már attól is, hogy ránézett. Az arckifejezéséből ítélve, Keiko-nak sem fűlött a foga hozzá, hogy belépjen oda. De muszáj megtenniük.

- Készen állsz? – fordult elszántan Keiko felé.

A lány ránézett, majd a komolysága egy szempillantás alatt semmivé foszlott.

- Mi van rajtad?! – kérdezte csodálkozva.

Sayoko végignézett az öltözetén. Még a kapun áthaladáskor változtatta át a ruháit. Világoskék haorit és lazacszínű hakamát viselt, fölöttük pedig könnyű aranypáncélt, amit halak és viharfelhők díszítettek.

- Csatába indulunk nem? – kérdezett vissza, mintha ez lenne a mindennapos elfoglaltsága. – Felkészültem rá.

Keiko szintén páncélt viselt, csakhogy neki ez a szokásos öltözéke volt. Ugyanúgy nézett ki, mint a szülei tábornoki páncélja, még az Arashi birodalom címere is rajta volt, akárcsak ikerkardjain. Sayoko páncélja is ugyanilyen volt, valószínűleg Keiko-éból merítette az ötletet.

- De igen... - felelte a harcoslány, de még mindig nem sikerült teljesen napirendre térnie a harcosnak öltözött Sayoko láttán. Végül arra jutott, hogy inkább örülnie kéne, amiért legalább már nem fest olyan elesetten és van fogalma róla, hogy milyen egy rendes adok-kapok a démonokkal. Ez is valami... De furcsa érzés kerülgette, valahányszor ránézett. Valami megváltozott benne, de nem tudott rájönni, hogy micsoda.

Megközelítették Izanami palotáját, amennyire csak merték. Még így is többszáz méterre voltak tőle, de féltek, hogy ha ennél közelebb mennek, mindenféle álcázó varázslat nélkül, akkor a démonok, akik a palotát őrzik, észreveszik őket.

Egy fekete szikla mögé húzódtak be. Néhány fa nőtt a közelükben, amik egyáltalán nem hasonlítottak az emberek világában vagy az Égi Palotában élő növényekre. Egyetlen levelük sem volt a kérgük pedig szénfekete színű volt. Semmi élet nem volt bennük, csupán árnyékai voltak a fenti növényvilágnak.

Sayoko összevont szemmel vette szemügyre az előttük magasodó épületet, miközben a stratégiájukon gondolkodott, majd váratlanul Keiko-hoz fordult.

- Szóval? Miért segítesz?

- Már mondtam. Kagucucsi szama kért meg rá.

- De nem az ő követe vagy, nem vagy köteles engedelmeskedni neki.

- Mióta lettél ilyen kíváncsi? Inkább örülj, hogy itt vagyok! Na, szétcsapunk akkor a démonok között vagy sem?

- Várj! – húzta vissza a vállánál fogva a szikla mögül kilépni készülő lányt.

- Mi az? – kérdezte türelmetlenül Keiko.

- Van egy tervem. Az ott Izanami palotája, esély sincs rá, hogy észrevétlenül bejussunk, legalábbis mind a ketten. Éppen ezért az egyikünk eltereli a figyelmet, míg a másik kiszabadítja Toramaru-t.

- Értem. Na és?

- Én elvonom a démonok figyelmét, te pedig közben belopakodsz és megkeresed őt, aztán kihozod.

- Mi? Nem! Ez rossz terv! Kettőnk közül én tudok harcolni és-

Keiko rögtön elhallgatott, mikor Sayoko felemelte a kezét. Nem azért tette, mert a másik lány ilyen határozott lett volna, hanem mert meglátta a gyűrűsujja köré tekeredő vörös fonalat.

- Ez most...? Jól látom?

- Tökéletesen. – biccentett komoly arccal Sayoko. – Ha engem kapnak el a démonok, nem lesz nekik gyanús, hogy miért vagyok ott. A lelki társamat akarom kiszabadítani, ez teljesen érthető. Ha viszont te harcolsz velük és téged kapnak el, akkor kivallatnak majd, hiszen semmi közöd Toramaru-hoz. Egy kami követ vagy, miért akarnál megmenteni egy démont? Ez igencsak gyanús. Sejtenék, hogy nem egyedül jöttél.

- Hát ez... Nem hangzik teljesen értelmetlenül. Jól van, csináljuk így! Vond el a figyelmüket, abban úgyis jó vagy, hogy minél nagyobb felfordulást kelts! Én meg addig megmentem a csúnya alvilági asszonytól a szívszerelmedet!

Az utolsó szó hallatán Sayoko komolysága azonnal a múlté lett és elpirulva kapta félre a tekintetét. Az arcát két kezébe fogta, mint valami szégyenlős kamaszlány.

- Na de Keiko csan!

- Mi az? - forgatta a szemét a harcoslány. - Ott a bizonyíték a kezeden! Na, akkor mehetünk már?

Keiko-t látszólag egyáltalán nem érdekelték mások gyengéd érzelmei. Ő csak harcolni akart végre.

- Menjünk! – lépett ki a szikla mögül Sayoko, majd elkezdte a testéből kifelé sugározni a mennyei energiát.

Az erő egyre fényesebben ragyogott benne és egyre nagyobb hatósugárban borított be mindent körülötte. Minél feltűnőbb akart lenni, hogy elvonja a figyelmet Keiko-ról, aki álcázó varázslatot használt majd oldalirányban a pagoda felé kezdett lopakodni a sziklák között.

Amikor a Sayoko-ból kiáradó mennyei energia elérte a környező talajt és a „növényeket", hirtelen minden kizöldült. A repedezett földet smaragd gyepszőnyeg borította be, a fák rózsaszín virága borultak, ám ez csupán addig tartott, amíg a lány tovább nem haladt. Akármerre ment, ő mindig egy ragyogó, virágzó kert közepén állt, mintha maga az élet követte volna a lépteit.

A démonok természetesen azonnal észrevették.

Izanami palotájának fekete ködtestű őrei a levegőbe röppentek és Sayoko felé száguldottak, hogy megtudják ki a betolakodó és végezzenek vele.

A lány elmosolyodott.

- Gyertek csak! – kiáltotta. – Harcoljatok velem, ha mertek!