Sango este könnyen elaludt a fáradtságtól, arra viszont már nem számított, hogy az éjszaka közepén fel is fog riadni. Hallotta, hogy emberek rohannak el a szobájuk előtt és rémülten kiáltoznak.

Az anyja is felkelt, szinte pontosan ugyanakkor, amikor ő. Először értetlenül nézett körbe, majd mikor felfogta, hogy hol vannak, azonnal a lányához fordult.

- Sango!

- Anya! Mi történik?

Újabb kiáltások. A lány ekkor felugrott és nem törődve az anyja ellenkezésével az ajtóhoz sétált. Résnyire félrehúzta és kilesett a folyosóra. A többi szobaajtó mind nyitva volt, épp egy rémült tekintetű szolga rohant el a folyosón. Olyan gyors volt, hogy Sango még csak meg sem kérdezhette tőle, hogy mi folyik itt.

Ekkor egy sebekkel és bőrkeményedésekkel borított kéz visszarántotta, egy másik pedig becsapta előtte az ajtót.

- Gyere onnan! Nem biztonságos! A lázadók vagy a császár katonái azok! Megérkeztek!

Sango tudta, hogy ugyanaz a rémület látszik az arcán, mint ami az anyjáén. Mindegy hogy kik jöttek, az biztos, hogy fegyver van náluk, és ha nem teszik, amit mondanak, akkor végeznek velük, vagy talán már semmi esélyük sincs...

- Mi lesz most?

- A földesúr majd tárgyal velük, de... bárhogy is legyen... Tudnod kell valamit!

Nem épp ez volt a megfelelő időpont, hogy mindent bevalljon, de Hina asszony megérezte a lelke mélyén, hogy nem lesz már rá több lehetősége. Talán egy kami súgta a fülébe, talán csak véletlen egybeesés... De akkor úgy érezte el kell mondania. Azonnal. Nem várhatott tovább.

Sango nagyot nyelt. Az anyja viselkedéséből rájött, hogy valami komoly dologról van szó. Hina asszony épp belekezdett volna, amikor hátborzongató hangot hallottak. Egy hatalmas reccsenést, mintha egy fa törzse tört volna ketté a fejük felett, aztán beomlott a szobájuk mennyezete.

A gerendák alá szorult Sango néhány másodpercre elvesztette az eszméletét. Mikor magához tért, azonnal megérezte a füst és az égő fa illatát, hallotta a tűz ropogását maga körül. Felgyújtották az épületet! Menekülniük kell!

- Anya! – kinyújtotta a kezét abba az irányba, amerre az előbb még Hina asszony állt és meg is találta a kezét. Megszorította... de az anyja keze nem mozdult. Ujjait enyhén behajlítva tartotta, de egyetlen izma sem rezdült meg. – Anya!

- Sango!

Toma rontott a szobába kis híjján leszaggatva az ajtót a keretéből. Amint meglátta a pusztítást elszörnyedt, aztán térdre vetette magát és elkezdte lerángatni a kisebb gerendákat, amik alá a lány beszorult.

- Nincs sok időnk! – sziszegte a fogai között miközben erőlködve leemelet egy gerendát Sangoról. A lány szerencséjére úgy zuhantak le, hogy pont egymásnak dőltek és neki elég helye volt alattuk, hogy ne zúzzák össze a törzsét, csak épp mozdulni nem tudott tőlük. Az anyja viszont...

- Toma! Anya! Segítened kell anyán!

- Jól van máris! – a fiúnak mondani sem kellett volna. Ám mikor odalépett, hogy Hina asszonyt is kiszabadítsa...

- Toma! Siess már! Te mondtad, hogy... Mi a baj? – a lány próbálta félretolni az útjából, de Toma nem engedte.

Hirtelen felé fordult és két kezébe fogta az arcát, kényszerítette, hogy csakis rá nézzen, és még véletlenül se lássa meg azt, ami a háta mögött volt. Hina asszony testét, amit deréktól felfelé szétzúztak a lezuhanó gerendák és a hatalmas vértócsát, amiben feküdt. Nem kellett orvosnak lennie ahhoz, hogy tudja, ekkora vérveszteséget nem élhetett túl.

- Sango el kell mennünk innen! Most azonnal! – a hangja még soha életében nem volt ilyen halálosan komoly és parancsoló, főleg nem a lánnyal szemben.

Ha nem az anyjáról lett volna szó, Sangonak eszébe sem jut vitatkozni vele.

- Nem lehet! Anya még...!

- Már nem tudunk segíteni neki! Nem! – a lány épp csak megmozdította a fejét, de Toma azonnal visszafordította maga felé. – Ne akard látni! Akkor így fogsz rá emlékezni! Gyerünk!

Kényszerítette Sango-t, hogy kifelé lépkedjen a szobából, szinte már húzta maga után, miközben a lánynak eleredtek a könnyei. A folyosóra érve rohanni kezdtek.

Szerencséjükre a hátsó kijáraton át az istállóba lehetett jutni, ami még nem lángolt, mint a birtok lassan összes többi része. De nem volt sok idejük. Toma felrakta a zokogó Sango-t a legközelebbi lóra, majd ő is felült mögé. Azzal sem vesződött, hogy nyerget vagy kantárt rakjon rá. Az állat sörényébe markolt és kivágtatott vele a birtok kapuján, épp mielőtt újra felcsaptak a lángok mögöttük.

Sango a vállába kapaszkodva sikított, de hogy a rémülettől vagy a gyász fájdalmától, azt nem lehetett megmondani. Toma egyik karjával szorosan magához húzta, mintha soha többé nem akarná elengedni. Ha rajta múlt volna nem is teszi...

Ám alighogy beértek a fák közé, a ló fájdalmasan felnyerített, majd felborult. Kiáltva zuhantak le róla, Toma próbált úgy földet érni, hogy védje a lányt, de mindketten fájdalmasan értek földet.

- Jól vagy? Tudsz mozogni? – kérdezte a fiú azonnal aggódva.

- Igen. – Sango hangja gyenge volt, de szerencsére felült és talpra állt.

A ló fájdalmasan nyerítve kapálózott mellettük a földön. Az egyik hátsó lábán nyílvessző fúródott át. A fiú pontosan tudta, hogy ha kihúzná, és megnézné, a császár címerét találná belevésve a nyíl hegyébe.

Megragadta Sango karját.

- Gyerünk! El kell érnünk a partra! Ott keresünk majd egy csónakot.

- Az úton biztonságosabb lenne.

- Nem lehet. A katonák elzárták. A partra csak azért nem mentek le, mert a viharban senki nem szállna vízre. Ha meg akarunk menekülni... az az egyetlen esélyünk. Ha a katonák elfognak, azonnal megölnek.

- Miért tennének ilyet?

Toma állkapcsa megfeszült.

- Mert... apám...

- Segített a lázadónak igaz?

- Igen. Egy hónapja keresték fel. Készleteket és fegyvert adott nekik. A katonák is tudják. Meg fognak ölni, ha elkapnak. Nem hagyhatom!

Sango ekkor jött rá, hogy Toma nem is a saját életét félti, hanem az övét. De ő meg a fiúért aggódott. Persze kedve lett volna jól leteremteni, amiért nem mondta hamarabb, hogy kikkel szövetkezik az apja, de ez most várhatott.

- Jól van! – megszorította a kezét. – Akkor gyerünk a partra!

Szorosan megfogták egymás kezét és futásnak eredtek. Hiába volt sötét és szitált az eső folyamatosan, kicsi gyerekkoruk óta ebben az erdőben és ezen a tengerparton játszottak. Úgy ismerték a környéket, mint a tenyerüket. Fejből tudták merre vannak a rejtett ösvények, és hogy lehet elkerülni az utakat, ahol a katonák várakoznak.

Mintha az eső mégjobban rákezdett volna, amint kiértek a partra. A homok nedvesen tapadt a szandáljuk talpához és próbálta visszahúzni őket. Felgyorsítottak miközben úgy dörgött az ég odafent, mintha a kamik is éppen háborúznának. Bár valószínűleg náluk ez csak egy kisebb vita lehetett Szuszanoo és a nővére, Amateraszu között.

- Ott! – Toma egy folt felé mutatott a vízen. Egy csónak volt az, amit félig elrejtettek a part közelében lévő sziklák és lánccal rögzítették az egyikhez. Ha kötéllel tették volna, már rég elszakította volna az erős áramlat és kisodorja a ladikot a vízre.

Sango dideregve gázolt a jéghideg, sötét vízbe és fel sem mert nézni a háborgó horizontra. Nem tudta hogyan élik majd túl, ha már itt, a part közvetlen közelében olyan nagyok a hullámok, hogy szinte kilökik a vízből. Ha Toma erős keze nem fogja a csuklóját, akkor biztosan nem bírt volna talpon maradni a hullámverésben.

A fiú besegítette a csónakba, majd ő is bemászott és eloldotta a láncot.

Az evezőket eszükbe sem jutott elővenni, csak eltörtek volna és elsodorja őket a víz. Nem tehettek mást, minthogy az áramlatokra bízzák magukat. A csónak aljára ültek és szorosan átölelték egymást. Figyelték, ahogy a fehérnek tűnő homokos part távolodik.

Sango észre sem vette, hogy sír, csak mikor beszélni próbált és érezte, hogy gombóc szorítja a torkát. Toma ekkor még szorosabban ölelte magához.

- Ne félj! – kiáltotta a viharon át. – Megvédelek!

A lány összekulcsolta a kezét és imádkozni kezdett. Arra kérte a vihar kamiját, hogy ne hagyja őket elveszni.

Csak ezt éljük túl! – könyörgött magában. Kérlek Szuszanoo szama! Segíts rajtunk!

Ahogy a csónak egyre jobban imbolygott, Sango átölelte a fiút és erősen kapaszkodott belé, félő volt, hogy elszakítja a ruháját, de Toma egy szót sem szólt.

A csónak emelkedni kezdett. Egy pillanatra talán azt hihették, hogy a kamik hallgatták meg az imáikat és kiemelik őket ebből a szörnyű viharból, ám sajnos nem így volt. Egy hatalmas hullám vette a hátára őket, majd dobta el. A fa széttörött alattuk ők pedig belezuhantak a hideg vízbe. Még ekkor sem engedték el egymást, szorították a másik kezét, mikor a vad áramlatok szét akarták tépni őket és ellenkező irányba sodorni.

Toma kiáltásra nyitotta száját, ami azonnal megtelt vízzel. Minden izma megfeszült, úgy szorította Sango vékony csuklóját, de a hideg kéz egyre jobban kicsúszott az övéből. Egy újabb áramlat jött és magával sodorta a fiút. Valami fényeset látott megvillanni, de azt hitte csak egy villám, a következő pillanatban pedig egy sziklának csapódott. A fiú vére beborította a követ, ahogy a koponyáján hatalmas seb nyílt.

Mielőtt Toma utoljára lehunyta volna a szemét, hogy átadja magát a halálnak, mintha lelassult volna az idő. A fiú egy pillanat töredékéig még látta a tomboló vihart, a sötét eget és a hullámokat. Sango ott fuldoklott valahol és a kamik nem akarták megmenteni. Nem védték meg, pedig ő olyan jó volt, olyan kedves, olyan értékes... Megérdemelte volna, hogy megmentsék, hogy éljen még soká. De a kamik sorsára hagyták...

Toma az érdektelen kamik iránti gyűlölettel a szívében halt meg.

***

- Üdv újra köztünk!

Masako hangja, mintha víz alól szólt volna hozzá, ami az ő esetében igazából nem is volt furcsa.

Toramaru kinyitotta a szemét és a Jomi egének ködös sötétségét látta. A gránitkemény földön feküdt. Három ismerős állt körülötte.

Megdörzsölte a halántékát, mintha fájna a feje.

- Hát ti meg?

- Uzume szólt, hogy nézzek rád. – felelte Masako unottan. – Neki vissza kellett mennie az Égi Palotába. Valami rögtönzött gyűlést hívtak össze a kamik.

- Addig rendben. Na és ők? – fejével a mellettük álló Shinju és Megumi felé bökött.

A tatarigami nő megint bosszantóan fényűzően volt felöltözve, úgy kicicomázta magát, mint valami császárnő. Mögötte egy fél lépéssel Megumi szigorú egyenes tartással állt, ruhája egy harcosnak megfelelő egyszerű és praktikus öltözék volt, egyedül a gyöngysora rítt ki, ami a védelmét szolgálta.

Masako helyett Shinju felelt.

- Gondoltam megnézem ki volt elég erős, hogy áttörje az egünket. Alighanem már évszázadok óta nem volt példa hasonlóra.

- Voltak azok évezredek is. – javította ki Masako. – Remélem eléggé összeszedted magad. – fordult vissza Toramaruhoz.

- Miért? – a tűzdémon egy könnyed mozdulattal talpra ugrott. Felesleges volt feltennie a kérdést, már ő is érezte, hogy két nagyerejű démon közeledik feléjük és azt is tudta, hogy kihez tartoznak.

- Jelenésünk van Izanami előtt. – mondta ki Masako, amit már mindannyian tudtak.