A szél vadul cibálta a kiteregetett lepedőket. Sango minden erejét beleadta, hogy egymás után lehúzza őket a vékony kötélről, majd egy kosárba gyömöszölje. Lassan eleredt a hideg eső és a lány semmi mást nem akart, mint beszaladni a házba és megmelegedni a tűzhely mellett. Az anyja kiáltott valamit az ablakból, de a nagy széltől nem értette mit mond. Felkapta a kosarat és befelé iramodott.

- Gyorsan csukd be az ajtót! – Hina asszony azonban lehetőséget sem adott rá neki, azonnal ott termett mellette és megtettette helyette.

- Megint hatalmas vihar lesz. – borzongott össze a lány.

- Csak azt remélem, nem tépi ki azt az öreg fát a szomszéd udvarban! Más sem hiányzik, minthogy a házunkra dőljön! – aggodalmaskodott Hina. – Megint elmegyek majd Szuszanoo-nak füstölőt gyújtani, hátha akkor hamarabb véget ér!

- Anya mégis hová gondolsz? Ekkora viharban? Amilyen törékeny vagy elsodorna a szél! Majd én megyek!

Sango letette a ruháskosarat, majd sorban kiszedte és összehajtotta a lepedőket. Kicsit aggódott, mivel az esős évszak beköszönte óta rengeteg füstölőt elégettek Szuszanoo-nak ajánlva. Lassan ennivalójuk sem marad, ha így megy tovább és az évszak még csak most kezdődött. Sango alig hitte, hogy a lázadás is éppen most tört ki. Mintha az égi és a földi erők egyszerre esküdtek volna össze az egyszerű emberek ellen.

- De nagyon vigyázz magadra! – kötötte a lelkére Hina már sokadszorra.

- Ne aggódj anya! A templom közel van. Nem lesz bajom!

Hina bólintott, de továbbra is ugyanolyan aggodalommal nézett rá. Sango odalépett hozzá és a kezei közé vette édesanyja vöröslő, bőrkeményedéses kezeit. Az asszony egész életében keményen, zokszó nélkül dolgozott, hogy Sangonak megteremtse, amit csak tud. Az a legkevesebb, hogy elmegy és éget néhány füstölőd, ha ezzel megnyugtathatja. Ráadásul ő is remélte, hogy a vihar kamija megkönyörül rajtuk és a tenger nem mossa el a falujukat egyetlen éjszaka alatt.

Sango megállt az ajtóban egy vékony, csuklyás köpenyt terítve magára, hogy legalább valamennyire védve legyen az esőtől. A füstölőket a köpeny belső zsebébe rakta.

- Sietek vissza! – az ajtóból még hátranézett az édesanyjára.

Hina asszony megállt mögötte, két követ összeütve szikrát csiholt Sango háta mögött, aztán a lány kezébe nyomta a köveket.

- Légy óvatos!

Sango gyors léptekkel haladt végig a falun. A földút sártengerré változott, de a szélén még maradt egy keskeny sáv, épp akkora, amin egy ember elfért, és végig tudott sétálni rajta. A szél süvítése egy ló nyerítését hozta magával.

A lány körbenézett és már ugrott is félre a közeledő lovas útjából. A lovas azonban lassított, majd mikor elé ért meg is állt. A csuklya alól ismerős arc mosolygott rá.

- Hová igyekszik ilyen cudar időben kisasszony?

- Toma kun! – mosolyodott el a lány. – Hát visszatértél!

A fiú az utóbbi egy évben elhagyta a tartományt, hogy beutazza a birodalmat a mesterével. Ez afféle hagyomány volt a harcosoknál. Több ideig maradt volna távol a tervek szerint, de a lázadás miatt inkább hazatért.

- Majdnem belefutottunk egy csatába. A mester azonnal hazaküldött. De majd később mesélek, ne ácsorogj ott, mert bőrig ázol! – a kezét nyújtotta, amit a lány megszorított és rutinos könnyedséggel felhúzta magát a nyeregbe a fiú mögé. – Hová megyünk?

- Szuszanoo templomába! – kiáltotta előre a lány, hogy a hangját ne nyomja el a mennydörgés.

- Akkor kapaszkodj!

Az ég még akkor is zengett, mikor Toma becsukta maguk után a templom kapuját, ami nem volt egyszerű, mivel az erős szél folyton befelé lökte. Nekidőlt, majd kifújta magát.

- Remélem, értékeled, hogy mit meg nem teszek érted hercegnő!

- Mi ez az új becenév? – fordult felé a lány meglepetten. Már az oltárnál állt és elővette a füstölőket. Három volt még náluk otthon, most mindet elhozta. Legalább többször már biztosan nem kell jönniük a holdhónapban.

Toma félmosolyra húzva a száját, vállat vont.

- Csak most találtam ki.

- Mikor értél haza?

- Két napja. Már az első nap meglátogattalak volna, ha apám nem ragaszkodik úgy a jelenlétemhez a birtokon.

- Értem. – bólintott a lány, majd szikrát csiholt és meggyújtotta a füstölőket.

- Édesanyád aggódik?

- Nincs olyan ember a tartományban, aki ne aggódna. – felelte szomorúan a lány. – Háború tört ki, lázadás, ráadásul, épp az esős évszak elején!

- Láttam egy kibontakozó csatát a mesteremmel. Szörnyű volt. Az emberek egy sártenger kellős közepén rohantak egymásnak! Az ég szerelmére inkább el sem akarom képzelni mi maradt belőlük! A kamik elfordultak az Arashi birodalomtól, mert az uralkodónk csak egy üres héj, egy báb. – jegyezte meg komoran Toma.

- Hát akkor majd én visszafordítom felénk az arcukat! Az uralkodónk lehet, hogy nem méltó, de attól a kamik még nem fordulhatnak el az emberektől, akik semmit nem vétettek!

Hiába tűnt elszántnak Sango, csak egy egyszerű lány volt. Nem tehetett semmit, még csak harcolni sem tudott. Toma legalább a kardforgatáshoz és a harci taktikához értett. Nyilvánvaló volt, hogy esélytelen küzdelemre vállalkozik, a fiú mégis azt felelte:

- Ha valaki képes lehet rá, akkor az, te vagy. Én pedig segíteni fogok!

Letérdelt a lány mellé az oltárhoz és a meggyújtott füstölők előtt elmondtak együtt egy imát. Sango a birodalom megmeneküléséért imádkozott, Toma viszont csak annyit kért a kamiktól, hogy a lánynak ne essen semmi baja. Ha harcolnia kell a csatamezőn, azt elviseli. Kibírja. Talán még túl is él egy kis szerencsével. De ha az aranyszívű és törékeny Sangonak valami baja esik...

A lány annyira jólelkű volt, folyton csak segíteni akart és még a falusiakhoz is kedvesen fordult, akik egész életében kiközösítették és megvetették, mert balkézről született gyereknek gondolták. Ő mégis őszintén mosolygott rájuk. A gyerekek régen bántották, kavicsokkal dobálták, ő mégis megbocsátott nekik. Egy ilyen jó ember nem veszhet oda, nem pusztíthatja el a háború. Egyszerűen túl ritka és értékes volt ahhoz.

- Hazaviszlek. – mondta miután befejezték az imájukat.

Hina asszony azonnal a fiú nyakába borult örömében, amikor meglátta a háza ajtajában.

- Anya, így teljesen bőrig ázunk!

- Bocsánat! Gyertek! Jöjjön be úrfi! Már olyan régen láttam! Mondja, mégis meddig akar még nőni? Lassan nem fog elférni a plafonunk alatt!

- Semmi baj Hina asszony, a finom főztjét szerencsére ülve szoktam enni!

Az asszony melegen rámosolygott. Sango tőle örökölte a mosolyát.

- Attól félek most még a szokásosnál is szerényebb étellel tudok csak szolgálni. – szabadkozott a háziasszony, de Toma felemelte a kezét.

- Tökéletesen jó lesz! Ha ön és a lánya készítik, akkor bárminek finom az íze. Hadd segítsek én is! – levette az utazó köpenyét és leoldotta a katanát az oldaláról.

Sango egy vászonkötényt nyújtott át neki majd beállította zöldséget szeletelni, amíg ő megmosta az utolsó kevéske adag húst, ami még akadt a házukban. Még tartogatni akarták egy ideig, de ilyen fontos – és rég várt – vendég betoppanásakor nem volt kérdés, hogy belerakják a levesbe.

Hamarosan finom illatok töltötték meg Hina asszony kis konyháját.

- Meséljen úrfi! Merre járt az elmúlt évben? – kérdezte a szakácsnő, miközben mind ülőpárnákra telepedtek a tűzhely köré. A tűz fölött egy kis kondérban készült a leves. Valóban nem volt benne sok minden, de az illata így is nagyon jó volt.

Toma elmondta nekik hogyan utaztak át a mesterével a keleten terpeszkedő hegységen, milyen furcsa népekkel találkoztak a hegyi falvakban, hogy átvágtak egy hatalmas erdőn, ami nemcsak nagy területet foglalt el, de a fák is óriásira nőttek benne és mesélt a csodás kikötővárosról az Aranykagyló parton, ahol egy egész holdhónapot töltött a tanítójával az ottani kardforgató iskola növendékeivel.

- Szívesen maradtam volna még tanulni tőlük, de a hónap végén az összes növendéket besorozták a hadseregbe. Ha még egy napot maradok, talán engem is elvisznek.

- Milyen szörnyű! – kapta a szája elé a kezét Hina asszony.

Toma kiitta a levese maradékát a tálból, majd jólesőn felsóhajtott.

- Isteni finom lett, mint mindig Hina asszony! Köszönöm szépen az ételt! Tudja az az igazság, hogy hátsó szándékkal érkeztem.

- Nem is az úrfi lenne, ha nem lenne valami hátsó szándéka! – tréfált az asszony.

Toma rámosolygott, majd Sangora.

- Arra szeretném kérni önt és Sango-t, hogy költözzenek át az apám birtokára. Legalább amíg az esős évszak vagy a lázadás véget ér. Ott nagyobb biztonságban lesznek.

- Nem akarunk a terhetekre lenni. – rázta a fejét Hina. – Ilyen vészterhes időkben még a te családodnak sem lehet könnyű dolga. Nem szeretnénk még jobban megnehezíteni.

- Egyáltalán nem teher, de ha ragaszkodik hozzá, akkor nem ingyen kérem. Segíthetnek a szakácsunknak. Cserébe elég ételt és biztonságos menedéket kapnak nálunk. Kérem! Nem akarom, hogy bajuk essen!

Sango felé fordult könyörgő tekintettel. Némán kérte a lányt, hogy győzze meg valahogy az édesanyját, fogadja el a felajánlott segítséget.

Amilyen erős és okos volt Hina asszony, legalább annyira büszke is. Egyáltalán nem volt ez jellemző az egyszerű szakácsnőkre, de Toma – mint ahogy sok mindent mást sem az évek alatt – soha nem tette szóvá. Minden embernek megvoltak a titkai és ő ezt tiszteletben tartotta. Ha valaki képes lehetett hatni rá, akkor az a lánya, vagy még inkább a lányáért való aggodalma.

- Anya, Toma kunnak igaza van! – Sango gyengéden megfogta az asszony kezét és a szívéhez húzta. – Ha a lázadók vagy a császári hadsereg eljutnak a faluba, ott leszünk a legnagyobb biztonságban. Ha itt maradunk még az is lehet, hogy a kunyhó előbb omlik össze fölöttünk, minthogy a háború érne el hozzánk.

Az asszony rögtön tiltakozni akart, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Mélyet sóhajtott.

- Igazatok van. Nem makacskodom tovább, nem sodrom veszélybe a lányom életét. – fáradt, de elszánt tekintetét a vendégükre emelte. – Hálásan elfogadjuk a segítségedet Toma kun!

A fiú elmosolyodott és meghajolt felé.

- Én vagyok hálás önnek Hina asszony!

Nem volt sok holmijuk, így pár perc alatt összepakoltak. Toma felsegítette Hina asszonyt és Sango-t a lóra, ő pedig a kantárt fogva vezetni kezdte. A csatára kiképzett ménnek meg se kottyant a két vékony nő és a könnyű vászonbatyuk súlya, ugyanolyan könnyedén lépdelt, mintha csak Toma ült volna a nyergében. Egyedül a vihar miatt haladtak lassan.

Mire végre feltűnt előttük a földesúr birtoka, vékony köpenyeik már szinte teljesen átáztak, Toma derékig, lova pedig szügyig saras lett.

Két őr tartotta nyitva a kaput, amíg átértek majd hagyták, hogy a viharos szél csapja be mögöttük.

- Előkészítették a szobát, amit kértem?

- Igenis úrfi! Ahogy meghagyta.

- Édesapám?

- A szobájában van, éppen imádkozik.

Toma felpillantott a birtok főépületére, ahol az egyik emeleti ablakban narancssárga fény világított.

- Jól van. – bólintott. – Bekísérem a hölgyeket, aztán beszélek vele. Erre!

Hina asszony és Sango közös szobát kaptak, de az akkora volt, mint az egész kunyhójuk. Két kényelmes futon és kis tűzhely kapott benne helyet, ahol már ropogott a tűz. Az ablakok gondosan be voltak reteszelve, hogy ne jusson be a kinti hideg szél.

- Remélem, megfelel.

- Tudod, hogy igen! – mosolygott rá Sango, majd leült az egyik futonra. Édesanyja helyet foglalt a másikon.

- Köszönjük Toma úrfi!

- Ugyan! Leendő földesúrként az én dolgom, hogy segítsem a tartományban élőket. Szívesen maradnék még, de beszélnem kell az apámmal. – meghajolt és távozott, de az ajtóból még visszamosolygott Sango-ra. – Később találkozunk!

A lány viszonozta a mosolyát és egy kicsit talán el is pirult. Egy egészen kicsit...

Egy tekintetet érzett magán. Az anyja felé fordult, akinek valami furcsa volt a szemében. Az utóbbi időben egyre gyakrabban nézett így. Jelentett valamit ez a tekintet, de Sangonak eddig nem volt bátorsága megkérdezni, hogy mit.

- Anya... Minden rendben?

- ... Hogyne! – felelt egy kissé késve és a mosolya is vérszegénynek tűnt. – Örülök, hogy hallgattam az úrfira. – megsimította a futont maga mellet és körbenézett a szobában. – Itt jó helyünk lesz, amíg el nem vonul a vihar!

A vihar szót egyszerre értette az esőzésre és a lázadásra. Sango rábólintott. Majd meglátják, hogy melyiknek a vége jön el hamarabb...