400 évvel ezelőtt

Az emberek, főleg ha kis közösségben, falvakban éltek, nem szerették az idegeneket, akik egyszercsak betoppantak az életükbe és onnantól kezdve a szomszédjuknak hívták magukat. Így voltak ezzel annak a kis halászfalunak a lakói is, ahová egy hatalmas vihart követő reggelen egy fiatalasszony érkezett, karjában újszülött gyermekével.

Senki sem tudta honnét jött. Azt állította magáról, hogy szakácsnő, de a kezén látszott, hogy soha életében nem végzett fizikai munkát. Az emberek arra kezdtek gyanakodni, hogy valójában egy nemesasszony, akinek zabigyereke született és mikor a férje – vagy az apja – rájött, elzavarta a házától a gyermekkel együtt.

Nem nézték jószemmel az egyedülálló leányanyát és nem fogadták be maguk közé. Igencsak kőszívű jellemre vallott ez, hiszen a fiatalasszony olyan szívszorító látvány volt és keményen küzdött a megélhetésért és hogy eltartsa gyermekét. Minden munkát elvállalt, mindenkinek segített, aki hozzá fordult. Főzött, takarított és még halászhálót javítani is megtanult. Ha valamelyik családban lebetegedett valaki és hiányzott egy dolgos kéz, akkor mindig neki szóltak. Ha az embereknek baja volt, felkeresték, de egyébként nem foglalkoztak vele sem a lányával, nem viszonozták a segítségét.

Tíz tél múlt el így és a fiatalasszony még mindig kívülállónak számított a faluban. A kislány sorsa sem volt jobb. Amíg anyja távol volt napközben, a gyerek alig mert kimerészkedni a faluba, a házukban gubbasztott egész nap. A többi gyerek folyton bántotta és csúfolta. Megtehették, hisz a szüleik nem szóltak érte egy rossz szót sem, sőt némelyek még bíztatták is a gyerekeiket!

Egy napon aztán a lány mégiscsak előjött. Alig tudott megtenni néhány lépést az utcán, egy csapat gyerek észrevette és azonnal utána szaladtak. A lány is futásnak eredt, futott, ahogy csak bírt. Így ért el egy terebélyes lombú fához, amiről hatalmas szemű, érett barackok lógtak le. Nem volt már több ereje futni, ezért a fához kanyarodott és a törzshöz lapult. Felmászni sajnos nem tudott így összekuporodott a tövében és a fejére szorított kézzel próbált védekezni a kavicsoktól, amikkel a több gyerek megdobálta.

Aztán egyszercsak mintha elvágták volna a nevetésüket és a kavicszápor is ugyanekkor maradt abba. Egy vékony, de dühös hang kiabált a lány feje felől.

- Hagyjátok békén!

A kislány kinyitotta a szemét és látta, amint egy korabeli fiú ugrik le a fáról. A kezében barackmagot szorongatott, amit a többiek felé hajított.

- Hagyjátok békén! – ismételte és a többiek, meglepő módon hallgattak rá.

- Játsszunk valami mást! – mondta az egyik fiú, aki egészen ijedtnek tűnt.

- Valahol máshol! – tette hozzá egy lány.

Már szaladtak is, hátra sem néztek.

A fiú, aki az imént megmentette, elégedetten bólintott, majd a fa tövében reszkető kislányhoz fordult.

- Jól vagy? Te vagy Hina szan lánya igaz? Amikor a szakács megbetegedett, az apám őt kérte meg, hogy vegye át a helyét egy hétre. Nagyon finom a főztje!

A lány nagyokat pislogva nézett rá. Hina volt az édesanyja neve. Sokaknak segített a faluban, de csak egyvalaki volt, aki megengedhette magának, hogy saját szakácsot tartson, vagyis akkor ennek a fiúnak az apja...

- Te vagy az úrfi! – jött rá és ijedtében azonnal térdre borult előtte

A fiú meglepetten figyelte a reakcióját, majd elnevette magát és leguggolt, hogy felhúzza a lányt a földről.

- Nem kell meghajolnod előttem! Az apám a földesúr nem én. A nevem Toma. Téged hogy hívnak?

- Sango. – felelte a lány halkan.

- Szereted a barackot Sango csan? – azzal már mászott is fel a fára. Felült az egyik legalsó ágra és a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse maga mellé.

Toma segítségével a kislány is felkapaszkodott, majd feljebb másztak még egy kicsit egy olyan ágra, aminek a környéke még tele volt hatalmas szemű barackkal.

- Tessék! – nyújtott felé a fiú egy gyümölcsöt mosolyogva.

- Köszönöm!

Ez volt az első alkalom, hogy egy másik gyerek kedves volt Sango-val és a lányt annyira meghatotta, hogy elsírta magát. Toma ettől megijedt, azt hitte, hogy megijesztette, vagy valami rosszat csinált és rögtön vigasztalni kezdte.

- Kérlek, ne sírj! Bocsánat! Én... sajnálom!

- Miért kérsz bocsánatot? – pislogott fel rá értetlen, könnyes tekintettel a lány, majd hirtelen megértette. Kézfejével mosolyogva letörölte a könnyeit. – Csak örömömben sírok.

- Örömödben? – pislogott a fiú meglepetten. – Lehet olyat?

- Hogyne! Köszönöm, hogy segítettél!

- Így volt helyes. – vont vállat a fiú, majd megfelezett egy barackot és Sangonak nyújtotta az egyik felét. – A te anyukád is segített nekünk, amikor megbetegedett a szakácsunk.

- Anya sok embernek szokott segíteni, de az emberek mégsem szeretnek minket. Mi baj van velünk?

- Semmi. Az emberekkel van a baj. – jegyezte meg Toma egy felnőtt komolyságával. Kiköpte majd elhajította a barackmagot és nézte, ahogy landol egy közeli ház mohával benőtt tetején.

A faluban a nedves levegő miatt, szinte mindenhol növények sarjadtak, még a házak teteje is kizöldült. Mintha a falu igyekezett volna elbújni és egybeolvadni a tenger melletti erdővel. Mintha csak megérezte volna, hogy mi közeledik...

- De ne aggódj! – a fiú hangja könnyedre váltott. – Én megvédelek tőlük. Itt leszek, amikor csak szükséged van rám.

- Mindig? – kérdezte Sango reménykedve.

- Mindig! Esküszöm!

Toma-t már ilyen fiatalon is a harcosok kódexe szerint tanították. A becsületesség és a gyengébbek védelme, a kamiknak tetsző út. A földesúr fia volt ugyan, de alázatra és szerénységre nevelték és a fiú sosem hitte magát különbnek másoknál. Nem a rangjával akart kitűnni az emberek között, hanem a tetteivel. Elhatározta, hogy olyan lesz, mint a régi történetek legendás harcosai, akikért annyira rajongott.

Mikor meglátta Sango-t, ahogy igyekszik elmenekülni a többiek elől és hogy a lány úgy futott oda a fához, mintha csak segítséget kérne tőle, akkor egyszerűen úgy érezte, nem maradhat tétlen. Fütyült a pletykákra, amit a rosszindulatú falusiak terjesztettek Hina asszonyról és a lányáról.

Az egész napot a barackfán töltötték és ebédre is gyümölcsöt ettek. Mikor a Nap lemenőben volt, Sango ijedten kapta fel a fejét.

- Anya már biztosan hazaért! Aggódni fog, ha nem megyek haza gyorsan!

- Elkísérlek!

Lemásztak a fáról és elindultak a lány otthona felé. Sango és az anyja a falu legszélén laktak. A házuk alig volt több egy romos kis viskónál, amit fából ácsoltak össze és szalmával terítették be a tetejét. Mikor Hina asszony az újszülött Sangoval megérkezett, épp nem lakott ott senki. Egy idős asszonyé volt, aki néhány hónappal korábban halt meg és nem voltak örökösei, a faluban pedig senkinek nem kellett a rozoga kajiba, ígyhát beköltözhettek oda.

A házon azért látszott Hina asszony kezének nyoma. Mindent megtett, amit tudott azért, hogy lakhatóvá és otthonossá tegye. A tetőn foltokban új fagerendák tűntek fel, amikkel kijavították a lyukakat, a házikó előtt pedig kis konyhakert zöldelt. Füst szállt fel a kéményből, jelezve, hogy Hina már otthon van. Az asszony épp kinézett az ablakon és meglátta a két gyereket közeledni. Kifutott eléjük az ajtóba.

- Sango! Hála a kamiknak! Merre jártál?

- Ne haragudj anya! Toma-val játszottunk.

- Ó! – csak most vette jobban szemügyre a fiút. Azonnal látszott, hogy jómódú család sarja, a szép, jó minőségű ruháihoz képest Sango és Hina asszony durva gyapjúköntöse törlőrongynak tűnt. Okos tekintete és egyenes tartása pedig jó nevelésről árulkodott és egy felnőttnek is becsületére vált volna.

A fiúcska udvariasan meghajolt előtte. Rangban magasabb volt ugyan az asszonynál, de a kora miatt tiszteletet tanúsított iránta.

- Köszönöm, hogy hazakísérted a lányomat! Nem vagytok éhesek? Mindjárt kész a leves. – kissé pironkodva invitálta meg a földesúr fiát vacsorázni, tudván, hogy odahaza sokkal finomabb és laktatóbb ételek várják, de az udvariasság ezt diktálta és meg akarta hálálni a segítségét. Sango most először barátkozott össze egy másik gyerekkel.

Aggodalma feleslegesnek bizonyult. Toma mosolyogva azt felelte:

- Hálásan elfogadom a meghívást Hina szan!

Vacsora közben a két gyerek végig beszélgetett és nevetgélt, Hina pedig érezte, ahogy jókedv tölti meg az ő szívét is a mosolyuk láttán. Végre megtört a jég. Talán ha a falubeliek észreveszik, hogy a földesúr családja nem zárkózik el tőlük, végre befogadják majd őket. De még ha nem is, boldog volt, hogy a lányának lett egy barátja.

Evés után Hina kézenfogta a két gyereket és hazavitték a fiút. A földesúr birtokának kapujában egy szolga fogadta őket, aki kissé rémültnek tűnt, de azonnal megnyugodott Toma-ra pillantva.

- Hát itt van úrfi! Ó hála Amateraszu szamának, hogy még napvilágnál hazavezette!

Toma a szemét forgatta.

- Ne a nagy kaminak hálálkodjon először Yuko asszony, hanem Hina asszonynak és Sango-nak! Ők kísértek haza!

- A szülei már égre földre keresik! Nagyon aggódtak önért! – azzal elkezdte betessékelni a fiút, ügyet sem vetve Hinára és a lányára.

Miközben rángatták, Toma még visszaintegetett nekik a bejáratból, majd a kapu becsukódott és eltűnt mögötte.

Ettől kezdve Toma és Sango minden nap együtt játszottak.

Mikor már nem volt több barack a fán, új helyet kerestek maguknak. Kiszöktek az erdőbe, hogy forrásvizet keressenek. Egyszer láttak egy csapat szarvast, ahogy isznak, csöndben, egy bokorból lapulva figyelték őket. Máskor rókát pillantottak meg elsuhanni a cserjésben.

A tengerpartra is sokszor lejártak, a vízbe ugráltak egy alacsony, lapos szikláról és lefröcskölték egymást. Sango mindig vizesen, sótól illatozó ruhával és hajjal, mosolyogva tért haza az anyjának pedig eszébe sem volt leszidni, amiért sokáig kimaradt.

Sango egy nap egy temarival a kezében érkezett haza.

- Hát azt meg honnan szerezted? – kérdezte Hina asszony, bár sejtette a választ.

- Toma adta ajándékba.

- Igazán kedves tőle.

- Toma mindig nagyon kedves. – a kislány többször feldobta, majd elkapta a halkan csilingelő labdát. – Ugye milyen szép?

- Igen, nagyon. – simogatta meg a fejét Hina mosolyogva, de ő a lányát figyelte, nem a játékot.

Arra gondolt, hogy a lánya milyen gyorsan felcseperedett. Tíz éve, hogy elszöktek a kastélyból, azon a borzalmas éjszakán, amikor a drága Mitchiko császárnő meghalt. Még mindig belemart a szívébe a fájdalom, ha rágondolt. De erős maradt. A gyermek, akit akkor a karjában tartott erőt adott neki, ahogy most is. Viszont aggódott is. Tudta, hogy minden egyes nappal közeledik az ideje, hogy elmondja az igazat Sango-nak, arról, hogy ki ő, vagyis... hogy kinek született.

Eleinte úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha soha nem tudja meg. Egyszerű, de boldog és biztonságos életet él majd, mit sem tudva a származásáról. Szépen felnő, megházasodik és lesznek saját gyermekei, aztán békességben megöregszik majd. Nem lesz belőle mártír, sem a nemesek bábja, akit születésétől fogva irányítanak és a saját céljaikra használnak. Soha nem fog a vállára nehezedni egy birodalom súlya.

De aztán rájött, hogy nem titkolózhat örökké. Sangonak joga van tudni róla, hogy ki volt az anyja és Hina el is fogja neki mondani... majd ha eljött az ideje. De még nem ma.

A felhők, amik már Mitchiko halálakor elkezdtek gyülekezni az Arashi birodalom egén egyre sötétebbek lettek. A trónon ülő fiatal fiú, akit a köznyelv csak „bábcsászárnak" nevezett képtelen volt kézben tartani a birodalmat. Pontosan az történt vele, amitől Hina megmentette Sango-t. A kapzsi nemesek irányították és a birodalomban évről-évre romlott a helyzet.

Hamarosan ki is tört az első lázadás, amiben sokak döbbenetére még Toshi tábornok is részt vett, a birodalom egyik legjobb katonája.