Toramaru orrát az ismerős kén és hamuillat töltötte meg. Nagyot szippantott a levegőből, mintha csak valami kellemes illatot érezne. Már egészen megszokta, végtére is ez a hely volt az otthona.

Minden tatarigaminak volt egy palotája valahol a Jomiban. Toramarué egy Vulkán fölé épült egy óriási lebegő gránitsziklára. Nem az övé volt a legnagyobb, de neki megfelelt. A vöröses kőből rakott hatalmas pagodatorony teli volt szobákkal, a legtöbben ülő alkalmatosságok sorakoztak, ugyanis a démon szeretett lustálkodni.

Néhány fős személyzete tartotta rendben a helyet. Ők olyan démonok voltak, akik tartoztak neki és így dolgozták le az adósságukat. Toramaru nem az a fajta volt, aki ütötte-verte a szolgálóit. Ideje nagyrészét nem is töltötte otthon, így az adósai viszonylag szerencsének mondhatták magukat. Ám mikor megjelent, megkövetelte, hogy tisztelettel bánjanak vele.

- Üdv itthon Toramaru szan! – egy démon térdelt előtte a földszinti teremben. A terem padlóját egy hatalmas mozaik foglalta el, ami egy kitátott szájú tigrist mintázott vörös és fekete kövekből. A szolga épp a tigris fogai között térdelt, amitől olyan volt, mintha a nagymacska éppen fel akarná falni.

Toramaru csak biccentett felé, majd sietős léptekkel elhaladt mellette.

- Készítsetek nekem egy fürdőt! – parancsolta.

A Jomiban nem sok víz volt, de természetesen a tatarigamik nem szenvedtek hiányt semmiben. Nem nagyon volt ugyan szükségük fürdőre, de a legtöbben képtelenek elhagyni az emberi életük szokásait és formaságait, amik még évszázadok alatt sem kopnak ki. Toramaru szerette áztatni magát egy kád forróvízben, most azonban viszonylag gyorsan fürdött, mivel még aznap el akart menni az Öreghez.

Már előre borsódzott a háta, ha a tervezett látogatásra gondolt. Az Öreg nem véletlenül volt a második legerősebb lény, aki a Jomiban élt. Bár intelligens volt, Toramaru nem felejtette el, hogy hány másik tatarigamival végzett már jóval azelőtt, hogy ő emberként megszületett volna. Mindketten tatarigamik voltak, de a fiú egy pillanatig sem ringatta magát abban az illúzióban, hogy egyenrangúak lennének.

Fürdés után felvett egy vörös kimonót, amit fekete tigriscsíkok díszítettek. A haját egy fekete szalaggal kötötte össze alacsony lófarokba. Démoni alakjában narancssárga tincsei voltak, amik a tűz lángjára emlékeztettek és kiengeddve a combjáig leértek.

Elégedett mosollyal nézett végig magán egy tükör előtt állva és közben az a képtelen gondolat futott át az agyán, hogy most elég elegánsan felöltözött ahhoz, hogy kami lehessen.

Hevesen megrázta a fejét.

Most ennél fontosabb dolga is volt!

A levegőt átszelve hamar megérkezett az Öreg palotájába, ami alig néhány mérföldnyire volt az övétől, légvonalban még annyira se, a hegység egy magasabb pontján. Az egyik emeleti teraszon szállt le. Még kettőt sem lépett, már nyílt is előtte az ajtó és egy fekete ruhás démonszolga térdepelt mögötte.

- Toramaru szan. Minek köszönhetjük a látogatását?

- Beszélni szeretnék a gazdáddal. – felelte a fiú kimérten. – Itthon van?

- Igen. Uram a fogadóteremben vár. Erre. – mutatta az utat felemelkedve a térdelésből.

Toramaru követte a szolgát a legfelső emeletre, amit egyetlen terem foglalt el. A nyolcszögletű helyiség közepén egy nagy és tömör fekete márványtrónus emelkedett. A támlájára egy tengeri csatajelenetet faragtak, valószínűleg azt, amiben az Öreg annak idején meghalt. A terem plafonját tartó nyolc fekete oszlopba szintén csatajeleneteket véstek, ám ezek már a tatarigamik háborúinak állítottak emléket.

A belépőt azonban nem a díszes faragások, vagy a berendezés érdekelte, hanem az a férfi, aki a trónon ült.

Az Öreg valójában alig tűnt harmincnak, hosszú fekete haja egy részét felkötötte a feje tetejére, a bőre sápadt volt, szürkéskék tekintete éles akár egy kard. Sötétkék hakamát és kimonót viselt, fölötte fekete páncélt és díszes jin haorit. Már csak a sisak hiányzott a fejéről, hogy igazi szamurájnagyúrnak tűnjön. Toramaru egy vicsorgó onit mintázó, különösen ijesztő darabot képzelt volna el neki.

A legidősebb tatarigami minden ízében méltóságot és veszélyt sugárzott. Olyan volt, mint egy sötét király, aki kiemelkedik a mélységből, hogy magával rántsa az egész világot a pusztulásba.

Toramaru vihar illatát érezte a levegőben, amióta belépett a palotába. A trónszék előtt néhány lépéssel megállt és térdre ereszkedett, két tenyerét a hideg padlóra fektette és lehajtotta a fejét.

- Yuudai szama. – köszöntötte udvariasan az idősebb démont.

A férfi halkan felkuncogott.

- Felesleges ez a formalitás! Nagyon jól tudom, hogy minek hívtok a hátam mögött. Kelj hát fel és mondd a szemembe! – a hangja nem volt dühös, csak parancsoló, mint egy katonáé, aki megszokta, hogy parancsokat osztogat.

A régi szokások ugyebár... Toramaru ismerte az érzést.

- Úgy szólítunk, hogy Öreg. – állt fel Toramaru a térdelő helyzetből és bátran a másik szemébe nézett. – Azért mert te vagy a legidősebb tatarigami. De nyilván hozzászoktál már a becenevekhez, hisz életeben az emberek Vihartábornoknak szólítottak, most pedig Pusztító Viharnak neveznek. Ezt írták a templomodra is.

- Nemcsak a legidősebb. A legerősebb tatarigami is én vagyok. – úgy tűnt, mintha csak a fiú mondandójának első részét hallotta volna meg.

- Tudom.

- Te viszont bátor vagy és fiatal, legalábbis hozzám képest. Miért jöttél? – kérdezte Yuudai. – Csak nem akarsz máris véget vetni a létezésednek?

- Lenne pár kérdésem.

- Hallgatlak.

- Mutattak be nemrég véráldozatot neked?

Yuudai szemöldöke ráncba szaladt.

- Nem. – felelte ugyanolyan nyugodt hangon, mint eddig.

- Mikor jártál utoljára az emberek világában?

Erre az idősebb démon nem felelt rögtön. Elgondolkodott, mintha épp visszaemlékezne arra az alkalomra.

- Bizony már... jó régóta nem fordultam meg az emberek között. Nem egy vidám történet az enyém.

- Én szeretném hallani.

- Legyen, de utána neked is felelned kell az én kérdésemre! – Toramarut meglepte, hogy ilyen könnyen belement. Biztos, hogy készült valamire, egy démon csak akkor nem alkudozik kapásból, ha hátsószándéka van.

- Rendben! – egyezett bele. Csapda vagy nem csapda, de muszáj válaszokat kapnia.

Gyanította, hogy az Öreg tehet az emberek világában történtekről. Egyre biztosabb volt benne, mióta látta azokat a katonákat kihajózni a tengerszorosban. Ráadásul bele sem akart gondolni, hogy mi van, ha nem az Öreg áll a háttérben, hanem Izanami... Nem! Az Öregnek kell lennie! Őt még megállíthatja. Egy vihar ellen talán van esélye, de a halál ellen még ő sem tehet semmit.

Yuudai megköszörülte a torkát és belekezdett egy viharos és szomorú történetbe.

800 évvel korábban

Amikor a császár a sátrába kérette, Yuudai meg volt róla győződve, hogy a békefeltételek megfogalmazásához van szükség a segítségére. Eléggé meglepte, amikor az uralkodó azt közölte vele, hogy hajóra kell szállnia és a viharon át egyenesen az ellenséges terület szívét célba vennie. Ráadásul többszáz katonával együtt.

- Felség... - Yuudai értetlenül nézett fel térdelő helyzetéből.

A császár csak kérdőn felvonta egyik szemöldökét.

- Valami nem volt világos tábornok? – a hangja hűvös volt és megalkuvást nem tűrő.

- Nem én csak... Felség, ha most kihajózunk, valószínűleg nem fogjuk túlélni a vihart.

- Bízom a harcosaimban. A vihar pedig hamarosan véget ér. Az ellenséget csak mégjobban összezavarja, ha most támadunk.

Ekkor fehér fény töltötte be a sátrat, ahogy odakint egy villám villant fel az égen, majd mennydörgés morajlott végig fölöttük, mintha csak a vihar maga akarná cáfolni a császár szavait.

Az ember azonban általában azt olvas ki a természeti jelenségekből, amit akar és Yuudai szíve szerint beleegyezésnek értelmezte volna a villámlást. A császár elvégre nem tévedhet, és biztosan nem küldené a halálba leghűségesebb tábornokát és a serege majdnem felét.

Yuudai lehajtotta a fejét és ökölbe szorult a keze.

- Igenis felség! Máris indulok!

- Helyes! Számítok rád tábornok! – ezt már valamivel könnyedebb hangon mondta, mintha egy pillanatra újra az az ifjú lett volna, akivel Yuudai közkatona korában a vívást gyakorolta.

Aztán a pillanat elszállt és ők újra egy háborúban álló birodalom császára és első tábornoka voltak. Felnőtt emberek, akik az ellenség vérében át gázolva hódították meg a kontinens utolsó makacs ellenálló országát is.

Egyszer egy tábornok művészetnek nevezte a háborút. Ahogy Yuudai a császár magaslaton felhúzott sátra előtt állt és végignézett a vihar tépázta sátrakon, a tábort belepő mocskon és véren, ahogy a haldoklók jajveszékelését hallgatta és érezte a halál bűzét maga körül, semmi művészit nem talált benne.

De katona volt, bármilyen magas rangú is. Egy katona pedig teljesíti a parancsot.

A hajó imbolygott a hullámzó tengeren, a fedélzetet fényesre és sötétre mosta az eső és a deszkák olyan csúszósak voltak, hogy csak egészen apró léptekkel lehetett biztonságosan végighaladni rajtuk. Sok újonc volt a fedélzetet, némelyikük elvágódott, miközben át akart szaladni a túloldalra, ahonnan valaki jelentette, hogy már látja az ellenség táborát.

Yuudai a kormányos mellett állt, ahonnan az egész fedélzetet beláthatta. Felpillantott a fő vitorlára, aminek a vásznát az Arashi címer díszítette egy felhő és egy villám. Bárki, aki a kontinensen meglátta ezt a jelet az vagy rettegéssel, vagy büszkeséggel tekintett rá. Yuudai mindig is az utóbbi csoporthoz tartozott, ám most, hogy az igazi viharfelhők ott tornyosultak felette az égen hirtelen olyan nevetségesnek tűnt ez a rajz a vitorlán. Mintha egy gyermek alkotását akarná összehasonlítani a természet elemi erejével.

Újabb kiáltások harsantak és Yuudai elszakította tekintetét a címerről. Egy beosztottja lépett mellé hogy jelentést tegyen.

- Tábornok! A hajó így nem fogja kibírni! Máris léket kaptunk!

- Még nem intézkedtek? – kérdezett vissza Yuudai éles hangon.

Tudta, hogy milyen ingatag a pozíciója ebben a pillanatban és nemcsak fizikai értelemben. Ő maga is őrültségnek gondolta, hogy a viharban hajózzanak ki, de ez volt a császár parancsa. Neki pedig tábornokként erőt kellett adnia az embereinek is. Nem láthatták rajta, hogy kételkedik, vagy, hogy bizonytalan. Az katasztrófához vezetett volna.

Egy gyenge ellenséget le lehet győzni, ahogy egy erőset is. De egy gyenge vezető egyenlő a vereséggel.

- D-de igen uram... - bizonytalanodott el a katona. – Már betömték a lékeket viszont a hajótest-

- Öt ember álljon mindig készenlétben, hogy befoltozzák a hajón ejtett esetleges lyukakat. – zárta rövidre a beszélgetést Yuudai.

- Igenis! – sietett el a katona, hogy összegyűjtse az öt embert.

A vihar nem csitult. Egyre csak dühöngött, a szél a vitorlákat tépte, az eső hideg tűként szurkálta Yuudai arcának és kézfejének azon részeit, amik kilátszottak a sisak és a páncél alól.

A legtöbben már a hajó korlátjába, vagy a kötelekbe kapaszkodtak, hogy az erős szél és a hullámzás le ne sodorja őket a fedélzetről, mert abban biztosak lehettek, hogy ha most valamelyikük vízbe esik, azt a hullámok összezúzzák, mint egy bogarat, a társaik még akkor se tudnák kimenteni őket, ha lenne rá idejük.

Ekkor, mikor már Yuudai is kezdte feladni a reményt, ekkor tűnt fel előttük valami. Ahogy közeledtek felé, a katonák lassan ki tudták venni egy másik hajó alakját.

Egyetlen gyönyörű pillanatig a tábornok és emberei egyaránt érezték szívükben a reményt. Ám az rögtön szerte is foszlott, amikor egy villám belecsapott a főárbócukba. A fehér fényt követő mennydörgés olyan hangos volt, hogy nem is hallották mellette az árbóckosárból lezuhanó katona halálsikolyát, sem azt, ahogy a teste a tengerbe csapódik.

A hajó lángra kapott.

Yuudai szitkozódott, majd parancsokat kezdett üvölteni. Nem hitte ugyan, hogy sikerült túlharsognia a vihart, de szerencsére az emberei maguktól is tudták, hogy mi a teendő és azonnal nekiláttak, hogy valahogy eloltsák a tüzet.

Közben az ellenség hajója egyre csak közeledett, és aminek néhány pillanattal korábban még szívből örültek, most azt kívánták bár ne történt volna meg.

Yuudai elmondott egy imát Szuszanoo-hoz, de úgy tűnt, hogy már késő. A vihar kamija, akit az ifjú tábornok eddig mindig az oldalán tudhatott, és akinek segítségével a becenevét is kivívta magának, úgy tűnt most elpártolt tőle és az ellenségei oldalára állt. A másik hajó ugyanis sértetlenül érte el őket, míg Yuudai katonái épp csak el tudták oltani a tüzet, mielőtt az átterjedt volna a fedélzetre. A vitorlájuk viszont így is megrongálódott.

Nem baj. – gondolta a tábornok. Ha legyőztük őket úgyis a túloldalt kötünk ki és ott megvárjuk majd a vihar végét.

Még ekkor is reménykedett.

Aztán az ellenség csapóhidakon át a fedélzetükre tódult. Yuudai emberei résen voltak és rögtön ellentámadást indítottak. Ádáz csata bontakozott ki. Egy nyílvessző alig centikre vétette csak el a tábornok arcát és a mellette álló kormányos fejébe fúródott, aki azonnal összeesett a szorításából kiszabadult kormánykerék pedig vadul pörögni kezdett.

Yuudai ugyan elkapta a kereket, de a hajótest még így is oldalra fordult néhány fokot és ez épp elég volt hozzá, hogy a másik hajóba ütközzön. Hangos dörrenés hallatszott, ahogy a két hajótest megzúzta egymást és faforgács szállt szanaszét a zuhogó esőben.

Csatakiáltások harsantak újra és újra, az emberek az elemekkel és egymással dacolva csaptak össze.
Yuudai is előhúzta a saját kardját és harcra készen vetette bele magát a csatába. Ilyenkor már nem gondolkodott, nem voltak észérvek, csak ő és a pengéje. Kizárta a vihart, a haldoklók kiáltását és csak magára és az ellenfelére figyelt. Egyik ellenséges katonát a másik után vágta le, de mindig egy új lépett az előző helyébe.

Épp emelte a kardját, hogy újból lesújtson vele, amikor egy újabb villám megelőzte, majd hatalmas baljós reccsenés hallatszott.

Ez a villám egyenesen a hajójuk árbócába csapott és ki is döntötte a helyéről. Az árbóc keresztben rázuhant az ellenség hajójára, kioltva ezzel jónéhány katona életét. Voltak akik életben maradtak, de beszorultak alá és kétségbe esetten kapálózni és kiáltozni kezdtek, társaik azonban semmit nem tehettek értük.

A két hajó lassan süllyedni kezdett.

A tábornok leengedte a kardját. Megtehette, hisz már az ellenfele sem a harcra figyelt.

Ekkor értette meg, hogy valójában felhasználták és becsapták. Az az ember szúrta hátba, akiben a legjobban bízott, akit hűségesen szolgált éveken keresztül, és akit nemcsak a császárának, de a barátjának is tekintett.

Szorosabban markolt a kardjára, szabad kezét pedig ökölbe zárva az ég felé lendítette.

A süllyedő hajó fedélzetén állva, a viharba üvöltötte haragját és fájdalmát és megesküdött, hogy bosszút fog állni a saját és az emberei életéért.

A tábornok hangja bár félelmetesen zengett, a császár füléig nem jutott el. Az uralkodó sátra biztonságában ült és várta a jelentést, hogy hogyan végződött az elterelő hadművelet, miközben serege másik fele a tengerszoros szélénél várakozott.

Holnap reggel, ha minden jól megy egy hírnök közli majd vele, hogy az ellenség nagyrésze elpusztult a hajón – Yuudai-jal és az embereivel együtt – és végre szabad előttük az út, hogy megtámadják a sereg megmaradt felével a táborukat.

Akkor végre egyesítheti az egész kontinenst és ő lesz az Arashi birodalom történetének leghatalmasabb császára. Örökre a történelembe vési a nevét.

Ehhez pedig csupán néhány katona életét kellett feláldoznia.

Sötétség.

Yuudai még soha életében nem látott ilyen sűrű és folytogató sötétséget. Beletelt valamennyi időbe – még azt sem tudta volna megmondani, hogy percekbe vagy napokba – mire felfogta, hogy ennek a sötétségnek egy része benne van.

A Jomi mélye igazi pokol volt, tele szenvedő lelkekkel és frissen újjászületett démonkezdeményekkel, akiket mind vonzottak a felsőbb szintek, az erő. A bennük lakozó érzelem pedig hajtotta őket, kényszerítette a tagjaikat, hogy felkapaszkodjanak a sziklákon és erősebbé váljanak.

Yuudai érezte magában a dühöt, mintha egy vihar tombolt volna anyagtalan testében. A szívverése átváltozott menydörgéssé, a lélegzete villámlássá, a mozgása szélviharrá. Mindent elveszített, ami egykor volt, csak a gyűlölet és a bosszú maradtak.

A démon elkezdett felmászni a Jomi teteje felé.

Évek teltek el, mire visszaemlékezett a saját nevére. Más démonoktól addigra már megtudta, hogy hiába is próbál rájönni, hogy ki volt. Az még soha senkinek nem sikerült, de valószínűleg jobb is, hogy elfelejtette az életet, ami ide vezetett. A nevük viszonylag gyakran eszükbe jut, de az életük... azt már örökre a halál köde fedi.

Yuudai azonban a nevén kívül emlékezett még valamire. Egy arcra, amit valamiért gyűlölt. Határtalanul gyűlölt.

Elhatározta, hogy elmegy az emberek világába és megöli azt az embert, akihez az arc tartozik, hátha akkor alábbhagy a gyűlölete és végre – amennyire lehetséges – békésen létezhet tovább.

A halandó császár egész testében reszketett bő köntöse alatt, mikor meglátta a tróntermébe lépő tatarigamit. Azonnal térdre borult előtte és a földhöz szorította a homlokát, miközben az életéért könyörgött.

Yuudai nem foglalkozott vele, a nyakánál fogva megragadta és felemelte, hogy a lába ne érje a földet. A császár szánalmasan vergődött a szorításában és gyenge sápadt kezeivel próbálta lefejteni magáról vasmarkát.

- Kérlek...! – nyögte fulladozva kidülledt szemmel.

Yuudai érzéketlen arccal figyelte a fuldokló császárt és közben azon gondolkodott, hogy ez a szánalmas emberi lény mégis mit árthatott neki, amiért még démonként is az ő arcát látja viszont ritka álmaiban és olyan nagy gyűlöletet érez iránta.

De nem volt szükségre rá, hogy tudja az okokat. Egyszerűen csak fogta és elroppantotta a nyakát. Az uralkodó rögtön abbahagyta a kapálózást és a vinnyogást. A feje oldalra hanyatlott, mint egy gyereknek, akinek a nyaka még nem tudja megtartani.

Yuudai ujjai engedtek a szorításból és az uralkodó teste rongybabaként a földre hullott.

Ekkor léptek közeledtek felé, majd egy másik ember térdelt le előtte.

- Kérem Vihartábornok!

A megszólításra mintha villám cikázott volna végig Yuudai elméjén. Egy láncreakció indult el benne, ami mélyre eltemetett emlékfoszlányokat ébresztett fel. Kíváncsian pillantott az előtte térdelő fiúra. Néhány emlék próbált a felszínre törni, de folyton falba ütköztek.

- Minek neveztél? – kérdezte és nem ismerte fel a saját hangját a benne lévő döbbenettől.

A fiú felemelte a fejét, a tekintete tiszta volt, mint egy forrás. Semmiben nem hasonlított arra a másikra, akivel Yuudai az előbb végzett.

- Vihartábornok. – ismételte. – Kérem, könyörüljön a birodalmon! Hagyja meg az emberek életét! Jóváteszem apám vétkeit!

Yuudai rövid pillantást vetett a halott császárra.

- Az a szánalmas teremtmény az apád volt?

- Igen.

Yuudai a szemöldökét ráncolta.

- Ha jobb uralkodó leszel nála, akkor életben hagylak. – mondta, pedig a fiút eleve eszében sem volt bántani. Csak a császárral akart végezni, mert idegesítette, hogy folyton az ő arcát látja maga előtt és olyankor csak úgy tombol benne a harag.

Még utoljára körbenézett, mielőtt kisétált volna a díszes trónteremből, majd maga mögött hagyta a térdeplő fiút.

Idefelé jövet végighaladt a palota folyosóin és egyetlen intésével megölt mindenkit, aki rátámadott, vagy az útjába került. Most azonban nem volt kedve a hagyományos módon távozni és egyszerűen elteleportált a Jomi legközelebbi bejáratához.

Napokkal később értesült róla az egyik szolgájától, hogy egy fiatal császár templomot emeltet neki az emberek világában. A Jomiban futótűzként terjedt a híre és minden démon irigykedni kezdett rá. Miután az épület elkészült, az uralkodó személyesen mutatta be ott az első áldozatot és mondott el egy imát a megbocsátását kérve.

Yuudai-nak tetszett a sötét templom és az erő, amit az ott imádkozók és bocsánatkérők félelméből és bűntudatából nyert, hasonlóan, ahogy a kamik nyerik az erejüket az imádatból. Végül ezek az imák és áldozatok segítették hozzá, hogy ő váljon a legerősebb tatarigamivá és legyőzze a többit, aki akkoriban felkapaszkodott a Jomi tetejére.

Még az emberek legnagyobb háborúi is eltörpültek azok mellett, amiket akkor megvívott. Sosem ő kezdeményezett, mindig csak válaszolt a többi tatarigami támadásaira. Irtották egymást, pedig arra sem emlékeztek, hogy miért haragudtak a másikra. Császárok, tábornokok, hercegek, nemesek. Nem tudták kik voltak életükben és mit követtek el egymás ellen. Ez volt a legszomorúbb az egészben. Nem bosszúból tették, hanem hatalomvágyból.

Aztán Yuudai egyedül maradt. Miután az összes többi tatarigami elpusztult, nem kellett több csatát megvívnia. Sejtette, hogy ha lesznek is majd újabbak, addig még évszázadok telnek majd el. Néhány éven belül szörnyen unatkozni kezdett és ekkor úgy döntött, hogy újra ellátogat az emberek világába...