Mivel a kamik nagy hatalmú szellemi lények, nincs szükségük alvásra. Az Égi Palotában egész nap és egész évben nappal volt. A Nap fényes aranykorongként Amateraszu úrnő palotája fölött ragyogott és fénnyel árasztotta el az egész Palotát.

Csupán két hely volt kivétel, ahová a fénye nem ért el, méghozzá szánt szándékkal, mert így egyeztek meg. Az egyik Cukujomi holdisten palotája volt, ami Amateraszuétól nyugatra feküdt. Itt örökké ezüstcsillagok által beragyogott éjszaka uralkodott. Onnan lehetett érzékelni az idő múlását, hogy a Cukujomi palotája fölötti Hold elfogyott, aztán újra megtelt, akár az emberek világában.

A másik kivétel Szuszanoo palotája volt, ami fölött az egész égboltot betakaró sűrű viharfellegek tömörültek a szürke különféle árnyalatait magukra öltve. Néha megdördült az ég és színes villámok is keresztülsuhantak a palota fölött, de ezek soha nem okoztak semmi kárt és az itt lakók már egészen megszokták, sőt kifejezetten látványosnak találták a jelenséget.

Sayoko most látott életében először valódi éjszakát. Talán nem volt olyan csodálatos, mint amilyen a holdisten területén szokott lenni, de a lány úgy találta, hogy Cukujomi bácsikája remek munkát végzett itt is. Néhányszor mikor lakomát rendezett Sayoko is járt már a holdisten palotájában, így most össze tudta hasonlítani az ottani örök éjt az emberek világának félnapos sötétjével.

Az első, ami szembe tűnt neki, hogy más volt az ég színe. Cukujomi palotája fölött lilás árnyalatú volt, itt viszont fekete, a csillagok pedig sokkal apróbbak és halványabbak.

Sayoko a Hullámtörő faluhoz tartozó templom kapuja előtt állva bámult fel az égre. A pagodatetős épület nem volt túl nagy, de takarosan be volt rendezve és látszott, hogy szépen karban tartják. Az oltár fölött egy kis szobor állt, ami a lány könyökéig ért és egy díszes páncélt viselő férfit ábrázolt, akiről Sayoko csak sejtette, hogy az apja akar lenni.

Mivel az ember szobrászok soha életükben nem találkoztak a kamikkal, így csak saját kútfőből illetve az ősi tekercsek kezdetleges ábrázolásaiból meríthettek ihletet és valószínűleg egyetlen olyan szobor sem akadt az emberek világában, amelyik kicsit is hasonlítana a kamira, akiről mintázták. Hogyha mégis akkor az puszta véletlen volt. A hasonlóság azonban nem volt fontos. Az hogy az emberek tudták a kamik nevét bőven elég volt, hogy az imáik gond nélkül eljussanak az Égi Palotába.

Mivel Hullámtörő falu egy magas, a tengerbe nyúló sziklára épült, a lakói Szuszanoo-hoz imádkoztak a legtöbbet és neki emeltek szentélyt, hogy megvédje őket a szeszélyes tengertől és a nagy nyári monszuntól, amikor a víz haragos hadseregként ostromolja a partokat, az égből pedig megállás nélkül ömlik az utánpótlás. Ilyenkor egy-egy nagyobb hullám egészen a szikla tetejéig felcsapott sós vizet permetezve a falu szélén épült házakra. A szirt előtt szinte szabályos félkörben kisebb sziklák sorakoztak a vízben, amik természetes hullámtörő gátként működtek. A falu ezekről kapta a nevét, ám a viharok ellen nem védték meg teljesen.

Ez az éjszaka viszont békés volt, az ég ragyogóan tiszta a tenger pedig nyugodt, szinte mozdulatlan. Nem is a tenger miatt hívták ide Sayoko-t.

Amint eszébe jutott a küldetése, felhagyott az ég tanulmányozásával és egy fehéren kanyargó széles földúton, ami valószínűleg a falucska főútja lehetett, elindult a szirt aljában lévő erdő felé, ahol a helyiek az onit látták.

Az Égi Palotában kapott jelentés szerint a démon favágókra támadott rá, akik közül az egyiküket fel is falta. Társai megmenekültek és fejvesztve rohantak vissza a faluba. Azóta is reszketnek félelmükben, ha a történtekre gondolnak, és nem merik kitenni a lábukat a házaikból.

Sayoko érezte az éjszaka elsőre nyugodtnak tűnő levegőjében a félelmet, ami a falura telepedett. Kami érzékei feltárták előtte, mennyire rettegnek az itt élő emberek. Összeszorult a szíve a kellemetlen nyomástól, ami a vállaira és a mellkasára nehezedett. Igazi, fojtogató félelem ülte meg ezt a helyet.

Néhány lépés után azonban már elszántan felszegte a fejét és csak előre nézett. Mindent megtett, hogy kizárja elméjéből a nyomasztó érzéseket. Ma éjjel véget vet a bajaiknak, visszaüldözi azt az onit oda, ahová való!

Bár a jószívű lány elsősorban természetesen a falusiaknak akart segíteni, azért óhatatlanul is felmerült benne még egy gondolat: hogy milyen büszke lesz majd rá az apja, ha megtudja, hogy egymaga elintézett egy küldetést. A többi követ majd biztos gratulál neki és belátják, hogy félreismerték őt, mégsem olyan ügyetlen és szerencsétlen, mint hitték. Igaz, hogy ez nem egy túl bonyolult feladat, de kezdésnek azért nem rossz. Ha most jól teljesít a jövőben amúgy is fog még többet kapni, egyre nehezebbeket, de ő áll elébe, bármi is jöjjön!

Végre véget érnek a Palotában töltött unalmas, végtelen napok! Végre tehet valami hasznosat és segíthet az embereken!

Ezektől a gondolatoktól dagadt a keble és melegség járta át, miközben a sötét erdőbe lépett.

Lehunyta a szemét és kiterjesztette kami érzékeit. Egy sötét aurát vett észre a fák mélyén, szinte egyenesen előtte. Úgy gomolygott, mint a füst. Sayoko elindult felé.

Kamiként tökéletesen látott a sötétben is, mintha csak nappali világosság lenne. Egy kissé még otthonosnak is találta, hiszen a viharisten felhőkbe burkolózó palotájában is folyton sötétség uralkodott, amin nem jutott át a napfény.

Éles látása ellenére mégis kissé nehézkesen lépkedett, aminek több centi magas talpú zorija volt az oka. Eszébe sem jutott, hogy még a Palotában lecserélje az öltözékét egy kényelmesebbre, így most selyemkimonóban sétált egy erdőben aranyfejdísszel, a vállai fölött félkörívben kanyarodó stólával, ami folyton beleakadt a fák ágaiba. Egyáltalán nem kényelmes viselet egy ilyen helyen. Mielőtt azonban ideje lett volna végiggondolni, hogy egy kis kami erőt bevetve átváltoztatja az öltözékét, megérezte, hogy a sötét aura közeledni kezdett felé.

Az oni tudta, hogy valaki jár az erdőben és elindult, hogy felkutassa.

Sayoko maga elé emelte jobb kezét. Arany fénygömb jelent meg ég felé fordított tenyere fölött és bevilágította a sötétséget a lány körül. A gömb csak úgy vibrált a tiszta, mennyei energiától.

Minden kami a mennyei energiával harcolt. Voltak, akik a fegyvereiket itatták át vele, mások a puszta energiát idézték meg. Annál több mennyei energia állt egy kami rendelkezésére, minél több hívője volt az emberek között, udvartartása pedig ezzel arányos erővel rendelkezett.

Mivel az emberek nem tudták, hogy az általuk tisztelt panteon kamijain kívül vannak kamik, akik egykor maguk is emberek voltak, így csak a nagy kamikhoz imádkoztak, nekik viszont hatalmukban állt megosztani az erejüket az általuk kiválasztott és kamivá emelt követeikkel. Sayoko-nak így bőségesen jutott a mennyei energiából Szuszanoo hatalmas készletéből.

Érezte, ahogy a kis gömbből kiárad a viharos szélhez hasonló energia. Még soha nem kellett harcra használnia az erejét, de pontosan tudta mit kell tennie, mivel az apja megtanította rá. Ő maga sem hitte, hogy eljön a nap, amikor a lányának csatában kell helytállnia, de az örökkévalóság hosszú idő, mindenre fel kell hát készülni.

Hamarosan az erdő csöndjét felverték az oni dübörgő léptei. A föld belerengett, ahogy az óriási démon közeledett a lány felé. Sayoko először csak két hatalmas, a sötétben feketének tűnő kezet látott. Mindkettő elég nagy volt hozzá, hogy egyszerre akár két felnőtt ember koponyáját is összezúzzák és úgy hajlították félre az útban lévő vastag törzsű juharfákat, mintha fogpiszkálók lettek volna

Amint a fák lombja már nem volt útban, előbukkant egy förtelmes arc. Sayoko elborzadt a látványtól. Pontosan tudta milyen lények élnek a Jomiban, de ez volt az első alkalom, hogy szemtől szemben állt egyel, méghozzá a legocsmányabb és legrémisztőbb fajtával.

Az oni legalább négy méteres volt, szőrös végtagjai fatörzs vastagságúak, bozontos haja inkább sörénynek volt mondható és az arcán egy rövid, rendezetlen szakállban folytatódott. Kicsi sárgán világító ragadozószemei mélyen ültek vastag orra két oldalán két bozontos szemöldöke alatt, szájából pedig hegyes agyarak álltak ki, felfelé és lefelé is kettő. Ruházata egy tépett szegélyű tigriscsíkos ágyékkötőből állt és egy széles bőrövből, amibe hatalmas fekete kőből faragott bunkósbotot tűzött. Járás közben a fegyver folyton nekiütődött a combjának hangos puffanó hangot adva ki minden egyes lépésnél, amit a szörny megtett.

A méretükben lévő hatalmas különbség ellenére az oni is azonnal észrevette Sayoko-t. Hunyorogva nézett felé, mert a Jomi sötétjéhez szokott érzékeny szemeit bántotta a lány tenyeréből áradó erős fény.

Az onik éjszaka vadásztak, ez a példány pedig már napok óta nem talált prédát az erdőben, mivel az emberek messzire elkerülték. Éhes volt, ráadásul most még a mennyei fény is bántotta a szemét.

Feldühödve vetette előre magát és egyenesen Sayoko felé rohamozott.

Ha egy ember áll előtte, akkor a hatalmas hústorony egyszerűen a földbe tapossa egy szempillantás alatt és vége.

Sayoko viszont kitartotta maga elé a tenyerét és a fénygömb hirtelen megnövekedett, az egész testét beburkoló ovális forma fénypajzs lett belőle, ami zengő hangot adott ki, mikor az oni lába hozzáért. Mintha egy harang kondult volna meg az erdő közepén.

A szörnyeteget egy erős lökéshullám hátra taszította, egyenesen annak a két fának a helyére, amiket az előbb maga tépett ki a földből. Elterült a földön, de csupán néhány pillanatra, utána újra talpra szökkent és ismét rohamozott. Sayoko egy pillanatra sem engedte le a pajzsát és készen várta az újabb támadást.

Az oni ugyanúgy járt, mint az előbb és visszazuhant a földre.

Nem az óriástermetű onik voltak a Jomi leggyengébb teremtményei, de a legostobábbak igen. Egy harci tapasztalttal rendelkező kami már rég végzett is volna vele, csakhogy Sayoko nem ilyen volt, így még nem igazán tudta, mit kezdhetne a lénnyel, hogyan győzhetné le véglegesen.

Az oni rájött, hogy nem szabad a pajzshoz érnie, különben megint hallani foglya azt a fülsértő hangot és hátra repíti egy különösen erős és erőszakos széllökés. Újabb támadás helyett megvetette a lábát a földön, mint egy szumóbirkózó. Az erdő talaja belerengett a mozdulataiba. Sayoko elveszítette az egyensúlyát és a pajzsa megremegett. Mire rájött mire készül az oni, már túl késő volt.

A lény ugrott egyet, Sayoko elesett és a ragyogás azonnal eltűnt a pajzzsal együtt, miközben a lány a földre esett. Ennek ellenére az oni most már óvatos volt és ugrott még néhányat, nem merte egyből megközelíteni a lányt, nehogy megint feltűnjön körülötte a pajzs.

Sayoko kétségbe esetten próbálta visszahozni a koncentrációját, hogy újabb adag mennyei energiát idézhessen meg, de annyira félt, hogy képtelen volt összeszedni magát. A föld rengett körülötte. Nem mert fölnézni, mert beleszédült volna a rázkódó erdő és a remegő ég látványába. Helyette négykézláb térdelve a föld felé fordította az arcát és szorosan összezárta a szemét.

Olyat érzett, amit még soha azelőtt: halálfélelmet. Kami létére amint eltűnt a pajzsa, hirtelen rettegni kezdett, hogy az élete pillanatokon belül véget ér. Már hallotta is a mennydörgéshez hasonlatos dübörgő hangot, ahogy az oni újra elindult felé.

Tudta, hogy nem fog tudni újabb pajzsot létrehozni, képtelen volt koncentrálni. Az egyetlen, amiben még reménykedhetett, hogy gyors és viszonylag fájdalommentes halála lesz.

Behúzta a fejét a vállai közé és a földön összekuporodva még utoljára elmondott egy gyors imát az apjához.