Sayoko másnap reggel az ég morajlására és a szél süvítő hangjára ébredt. Odakinn már javában készülődött a vihar. Toramaru épp a kunyhó közepén rakott tüzet szította fel.

- Masako szan hol van? - kérdezte fölülve az ágyban, miközben kidörzsölte az álmot a szeméből.

- Lement a partra, hogy körbe nézzen, hátha felbukkan Iszonade.

- Nem esik baja? A katonák nem látják meg?

Toramaru félmosolyra húzta a száját. Ahogy a tűz fénye alulról megvilágította és narancssárgára festette az arcát hirtelen emberi alakjában is démoninak és ravasznak tűnt, akár egy szem izzó parázs, ami képes lenne egy házat is porig égetni.

- Ne féltsd! Tud magára vigyázni.

A parton a katonák már kora reggel készülődni kezdtek. Az alacsonyabb rangúak fel-alá rohangáltak a fekete sátrak között, amíg a sógun és tábornokai a víztől legtávolabb eső, legjobban védett és legfeltűnőbb sátorban gyülekeztek.

Masako egy szikla tetejéről figyelte őket, ami kinyúlt a víz fölé. A nő szemei ugyanolyan sötétkékek voltak, mint a tenger most még nyugodt felszíne és legalább olyan súlyos titkokat és veszélyeket rejtettek. Olyan szilárd nyugalommal állt ott, mintha eggyé vált volna a sziklával, csupán a haja mozgott, ahogy a tengeri szél belekapott és sötét zászlóként lengette a háta mögött.

Eljátszott a gondolattal, hogy most azonnal végez a sógunnal meg a sereg vezetőivel, majd azokkal is, akik a túlparton vannak, hogy nyugodtan várhassa meg, amíg Iszonade ideér a kiontott vér szagát követve. Idegesítette az emberek nyüzsgése, és hogy folyton láb alatt vannak. De elvetette az ötletet. Ahhoz hogy az óriáscápa előjöjjön, vérnek kell folynia... méghozzá rengetegnek és az emberek még a démonoknál is jobban értettek hozzá, hogyan kell kegyetlenül embert ölni.

Pillantása megakadt az egyik férfin, aki épp két vödör vizet cipelt a sátrak között. Még a páncél ellenére is törékenynek és gyengének tűnt a hatalmas erejű démonnő szemében. Ha akarná, az egész tábort elsöpörhetné a tenger erejével egyetlen szempillantás alatt, sőt a sógun egész tartományát víz alá süllyeszthetné mindössze egyetlen nap leforgása alatt. Elég lenne csettintenie és a tenger engedelmeskedne.

Masako nem volt kami, nem kötötték semmilyen szabályok, számára az egyedüli korlát a saját ereje volt. Bármit megtehetett, ami hatalmában állt. Természetesen számolnia kellett vele, hogy a kamik nem fogják csak úgy hagyni, hogy szabadon garázdálkodjon és ellátják a baját, de amíg nem okozott nekik bajt, békén hagyták. Még azt is el-elnézték, hogy embereket ölt, feltéve, hogy azok elég becstelenek voltak.

El sem tudta képzelni Toramaru hogy tud annyi időt eltölteni az emberek között anélkül, hogy tombolni kezdene az elfojtott erőtől. Vagy, hogy Shinju hogy képes egy embert folyamatosan maga mellett tartani, védelmező füzér ide vagy oda.

Egykor persze ők maguk is emberek voltak, de az már nagyon-nagyon rég volt. Legalább négyszáz éve, ha nem több. Masako azt ugyan elfeledte, hogy milyen volt a saját élete, de arra még emlékezett, hogy Toramaru milyen volt emberként, igaz csak néhány pillanatra látta.

Egy ehhez hasonló tengerparton történt, ahol hatalmas vihar tombolt, amilyen most is készülődik. Masako akkor már évek óta halott volt és kóborlélekként senyvedt az emberek világához kötve. Egy pecsét tartotta itt, amit a saját vérével egy sziklára festettek fel és hiába ostromolták a tenger hullámai minden nap a követ, a pecsétet nem moshatta le víz. Masako-nak ott kellett volna várakoznia, amíg a kő el nem porlad, ha nem vetődik arra Toramaru.

Masako teste már rég lebomlott a tenger mélyén, ahová süllyedt, miután gyilkosai vízbe vetették. Nem akarta végignézni, ahogy az elemek és a ragadozó halak martalékává válik a gyönyörű porhüvely, amihez akkor még ragaszkodott, így hát ideje nagyrészét a víz felszínén töltötte és megszokta, hogy ott lebegjen fölötte. Így láthatta meg, ahogy két gyerek iszkol végig a tengerparton. Valójában nem voltak már kisgyerekek, de még egyikük sem múlhatott húszesztendős. Masako a víz felett lebegve figyelte, ahogy a fehér homokon futnak egymás kezét szorítva, majd beszállnak egy csónakba, miközben az égből egyre csak hullottak alá a szúrós, hideg esőcseppek és tombolt a szél.

A fiú minden erejét beleadva a vízre tolta a csónakot, míg a lány erősen kapaszkodott a szélébe, majd segített a társának bemászni.

Ostobaság. – gondolta Masako és valami keserűséget érzett, amiért végig kellett néznie, hogy két ember eldobja magától az életet, amit ő már elveszített és így pontosan értette, hogy mekkora érték is valójában. Legszívesebben rájuk kiáltott volna, de halandók voltak így még akkor sem hallhatták volna a hangját, ha nem tombol a vihar.

A csónak alig száz méterig jutott a vízen és a felcsapó hullámok máris összezúzták. Bele sem akart gondolni mit érezhetett a két ember, miközben egy hatalmas fekete hullám feléjük tornyosult majd a jéghideg víz szilánkokra törte a csónakjukat és magával rántotta őket a mélybe megtöltve a torkukat és a tüdejüket vízzel és halállal.

Masako esküdni mert volna rá, hogy egy pendülő hangot hallott, ahhoz hasonlót, mikor valaki a samiszennek csak egy húrját pengeti meg és megvárja, amíg a hang elhal. Aztán két fehér test bukkant elő a fekete vízből.

A lányt a nyílt tenger felé sodorták a hullámok, a fiút viszont a part irányába. Még pislákolt benne az élet és a levegőhiány közepette is küzdött az elemekkel, de sajnos az akarat nem pótolhatta az erőt. Az áramlatok könyörtelenül rángatták magukkal és végül nekivágták egy sziklának a part közelében. Épp annak, amire a Masako-t fogva tartó pecsétet festették. A törékeny embertestet a hullámok könyörtelenül szétzúzták a sziklán, mintha csak egy kis bogár lett volna.

Masako tágra nyílt szemmel, lélegzetvisszafojtva figyelte. Nem a jelenet brutalitása volt rá ilyen hatással, hanem a különös érzés, ami hirtelen elfogta és egész nemlétező testét átjárta. A fiú vére... Egy másik ember vére tönkretette a pecsétet, lemosta Masako vérét a szikláról és a megláncolt szellem végtelennek tűnő idő után végre újra szabaddá vált...

Bár akaratán kívül tette, az a kölyök kiszabadította Masako-t, így a nő rengeteggel tartozott neki. A démonokra lehetett azt mondani, hogy becstelenek, de a tartozásokat még ők is komolyan vették, főleg ha egy másik démonnak tartoztak. Ezért Masako még akkor is észben tartotta az adósságát, amikor legközelebb kinyitotta a szemét és a viharos tengerpart helyett a Jomi mélyén találta magát, ahol néma, végtelen feketeség nehezedett rá és csak néha hallatszott el hozzá egy-egy távoli, de annál fájdalmasabb sikoly.

Addig a pillanatig azt hitte, hogy az óceán mélye a hideg és sötét, de még az is egy hívogató, meleg helynek tűnt a Jomi legaljához képest. Nem volt ott más csak koromfeketeség és elveszett lelkek. A kemény repedezett talajon az „újszülött" kárhozott lélek, aki Masako-ból lett, bizonytalanul egyenesedett fel, mintha csak most tanulna járni. Számtalan másik lélek jelenlétét érezte maga körül, de mégis mintha mind külön világokban lettek volna, elzárva egymástól.

Találomra elindult egy irányba, hátha kijuthat a sötétségből. Az is lehet, hogy napokig, vagy hetekig gyalogolt így. Mikor a lába összeroskadt alatta és úgy érezte nem bírja tovább létezése a teljes súlyával a tulajdon vállára nehezedett. Minden lélek számára eljön ez a pillanat a Jomiban, amikor döntenie kell. Itt válik el, hogy mi lesz belőle.

Masako a belsőjére kezdett figyelni. A lelke mélyén hatalmas hullámokat, tomboló tengert és sötét mélységet látott, ami elnyelt mindent és mindenkit. Ez az óriási elemi erő ott szunnyadt benne, de túl messze volt. Nem érte el. Még.

A lélek újból fölegyenesedett és sajgó lábakkal elindult.

Mikor legközelebb látta Toramarut, már a Jomi egy felsőbb szintjén voltak és épp más démonokkal harcoltak a Jomi két legértékesebb nyersanyagáért: a túlélésért és a hatalomért. Majdnem rátámadt, de aztán felismerte. A fiú ugyan már csak kicsit hasonlított emberi önmagára és Masako különben is csak távolról látta a tengerparton, de megérezte rajta, hogy ő az, akinek a vére megmentette. Törlesztenie kellett, de úgy, hogy Toramaru ne jöjjön rá, így hát szövetséget ajánlott, amivel mindketten jól jártak és együtt indultak tovább felfelé az újabb harcok és még több hatalom felé vezető úton. Meg sem álltak a Jomi tetejéig.

A katonák felsorakoztak a hajók előtt és elkezdtek felszállni. Masako meglepve emelte meg a szemöldökét. Hiszen láthatták, hogy vihar készülődik, így a sógun csak a halálba küldi a saját embereit.

Démonszemével azonban azt is látta, hogy a tengerszoros túloldalán táborozó sereg hasonlóképpen tesz és a szamurájok mind hajóra szállnak.

Ennyire ostobák lennének az emberek, vagy... készülnek valamire?

Masako az utóbbira tippelt és igaza is lett. A hajók már majdnem elérték egymást a tengerszorosban, de még egyetlen ágyú sem dördült el, mégcsak egy kardot sem vontak ki. Valami nem volt rendjén abban, ahogy az emberek viselkedtek, ahogy mozogtak... Túlságosan... gépies volt az egész.

A nő szeme hirtelen elkerekedett, ahogy megértette mi történik. Sajnos túl késő volt.

Hirtelen a víz felrobbant a két hajó alatt és egy óriási sötét tömeg emelkedett ki belőle. Az óriási cápa tüskéin forgáccsá törtek a hajótestek, az emberek pedig artikulálatlan üvöltéssel hullottak a mélybe, már akik még életben voltak.

Masako rögtön felugrott és felvette a démon alakját. Kecsesen, süvítve szelte át a levegőt egyenesen Iszonade felé tartva, aki vad tombolásba kezdett. A vérszennyezte vízbe odalent fadarabok hullottak.

A démonnő a levegőben megállva kinyújtotta a kezét és a tenyerén egy ősi írásjel villant fel fehér fénnyel. A cápa teste hirtelen megmerevedett, csak aprókat rángott, ahogy küzdött az akaratát elfojtó erő ellen. Szemei ugyanolyan hófehéren világítottak, mint a jel Masako tenyerén. Rövidesen a nőnek a másik kezét is ki kellett nyújtania, mert Iszonade túlságosan erős volt és majdnem kitört a béklyóból, amit a tudatára kényszerített.

- Gyerünk! – sziszegte a fogai között és érezte, ahogy egy vékony csíkban izzadtság folyik le a homlokán.

Valami egyértelműen nem stimmelt Iszonadéval. A teremtmény ugyan hatalmas és erős volt, de a tudatának teljesen alárendeltnek kellett volna lennie Masakoval szemben. Egyetlen csettintésére abba kellett volna hagynia a tombolást.

Lentről üvöltéseket hallott, ahogy néhány túlélő ember a part felé próbált úszni és közbe zokogva siratta a társait, vagy a saját életéért könyörgött.

Ostobák! – gondolta Masako.

Az emberek csupán egyetlen pillanatra vonták el a figyelmét, de máris megtörtént a baj.

Iszonade megtörte a tudatára tett béklyót és újból tombolni kezdett, felkorbácsolva a tenger hullámait és egy erős szélrohammal a part felé taszítva Masako-t.

A nő dühösen szitkozódott. Rájött, hogy nincs más választása, kénytelen lesz felvenni a valódi alakját, ha meg akarja fékezni Iszonadét. Csakhogy az nagyobb pusztítással fog járni, mint ez a háború, vagy amit a cápa elkövethet... De nem hagyhatja, hogy tovább tomboljon.

Sayoko fáradtsága ellenére pillanatok alatt éberré vált, amint felébred. Nem is csoda, hiszen a parton hatalmas vihar tombolt. Már nem a kis kunyhóban volt, hanem a falutól távolabb egy fa tövében feküdt gondosan bebugyolálva egy pokrócba, a feje alá pedig párnát tettek. Toramaru egyik tűztigrise ücsörgött mellette, de magát a démont sehol nem látta.

Mikor reggeli után visszaaludt, még mellette volt.

A szél olyan erővel süvített, hogy Sayoko már attól félt, elrepíti a házakat is. Az emberek ki sem mertek jönni, az ablakokban remegő fények jelezték, hogy mindenki behúzódott valahová. Csakhogy a falu túl közel volt a háborgó tengerhez. Toramaru biztos azért hozta ide, nehogy baja essen.

- Hol van a gazdád? – fordult a tigris felé.

A nagymacska erre fölkelt és elsétálva Sayoko mellett tett néhány lépést a falu felé, szemeit a mögötte tomboló tengerre szegezve.

- Masako-nak segít? De hát mi történt? – ezt már inkább csak magától kérdezte. A tigris még ha beszélne is, amúgy sem tudott volna felelni rá, ugyanis a következő pillanatban eltűnt. Sayoko először nemértette, aztán meghallotta a közeledő léptek és gyermeksírás hangját.

A falusiak végül úgy döntöttek, hogy mégis kimenekülnek a házaikból, amikor a hullámok már egyre magasabbra csaptak.

- Erre jöjjenek! – kiáltott oda nekik Sayoko és integetni kezdett.

Az emberek erre megszaporázták lépteiket és mind behúzódtak a terebélyes lombú fák alá, onnan figyelték a vihar pusztítását.

Több kisgyerek is az anyához bújva zokogott félelmében.

Ahogy Sayoko végignézett az embereken a szíve fájdalmasan dobbant és úgy érezte, hogy egy hideg marok szorítja össze. Ha még meg lett volna a kami ereje, most szó szerint a bőrén érezhette volna a félelmüket. Nem tudta hogyan lett volna képes elviselni.

Mind lehajtott fejjel, reszketve térdeltek, a családtagok összebújtak és egymást ölelték. Pedig ezek az emberek már kitudja mióta éltek egy háború közvetlen közelében. Nap, mint nap végignézhették, ahogy az uruk seregei összecsapnak egy riválisával. Most mégis egy másfajta veszéllyel néztek szembe. A háború akármilyen borzalmas is volt, emberek csinálták. Iszonade viszont a Jomiban született szörnyű teremtmény volt, akinek létezését ésszel szinte fel sem foghattá ezek a jámbor és eleven lelkek.

- Ne féljenek! – olyan hirtelen buktak ki a szavak a száján, hogy saját magát is meglepte velük. De most már mindenki rá figyelt, nem táncolhatott vissza.

Tett egy lépést az emberek felé, közben kihúzta magát és az ég felé mutatott.

- Ha imádkozunk, a kamik segíteni fognak! Meghallják a kérésünket.

Az emberek bizonytalan pillantásokat váltottak. Látszott az arcukon, hogy kételkednek a lány szavaiban.

- Túl kevesen vagyunk. A kamik nem fognak meghallgatni. – ellenkezett egy idős férfi, díszes köntöse alapján a falu elöljárója lehetett. Egy tízévesforma kislányt ölelt szorosan, aki valószínűleg az unokája lehetett.

- Muszáj megpróbálnunk! – makacskodott Sayoko.

- Onee csan. – szipogta az elöljáró melletti kislány és Sayoko felé fordult. Pufók arcocskáját vörösre festette a sírás és könnyek sávozták. – Mi az a hatalmas szörnyeteg, ami megtámadta a hajókat? Minket is fel fog falni?

- Nem. – felelte határozottan Sayoko. A hangján egyáltalán nem hallatszott, hogy mennyire retteg ő maga is. – Nem, ha a kamik segítenek.

- Nagyon biztos vagy bennük gyermekem. – mondta az elöljáró olyan szomorú arccal, mintha sajnálná Sayoko-t a hite miatt.

Sayoko nem törődve a tisztelttel szúrós pillantást vetett a férfira, majd hátat fordított a falusiaknak és a fa előtt letérdelt a földre, kezeit összekulcsolta és magában imádkozni kezdett.

Először egy háború kaminak vagy az apjának akarta címezni az imát, de aztán meggondolta magát. Tudta, hogy van valaki, akinek most nagyobb hasznát vehetik.

Eközben Toramaru elért a tengerszoros fölé és épp időben érkezett, hogy lássa, hogyan repíti el egy szélroham Masako-t. Miután a nő a levegőben újra kiegyenesedett sötét energiák csaptak ki a testéből és Toramaru azonnal rájött, hogy mire készül.

- NE! – kiáltott rá igyekezve túlharsogni a tomboló szelet és az alattuk dörgő hullámokat. – Ne csináld!

A nő vagy nem hallotta, amit mond, vagy nem érdekelte, ugyanis nem állította le az átváltozást.

Toramaru odasuhant mellé és a vállára tette a kezét, dacolva a tomboló sötét energiával, ami elzsibbasztotta a végtagját.

- Masako! Hagyd abba!

Mikor ránézett a szeme már nem a démonokra jellemző sárga macskaszem volt, hanem sötétkék, szinte fekete a tekintete pedig zavaros.

- Muszáj. – mondta Masako és a hangja mintha egy barlangban visszhangzott volna. – Csak így állíthatom meg!

- Ha átváltozol, az egész szorost elpusztítod!

- Muszáj. – ismételte a nő makacsul. – Néhány ember életénél többet ér, hogy sikerüljön megfékezni Iszonadét!

- Van más mód!

- Nincs.

- Kell, hogy legyen!

Amíg a két démon vitatkozott, észre sem vették, hogy a fejük felett hirtelen rés nyílt a sötét felhők rétegein és aranyló napsugárban egy színpompás alak ereszkedett le közülük. Csak akkor tűnt fel nekik, mikor mögéjük ért, majd aprót köhintett, hogy felhívja magára a figyelmüket.

- Elnézést hogy zavarok! – csilingelte Ame no Uzume vidám, de kissé bosszús hangon, amiért senki nem értékelte a látványos belépőjét. – Úgy látom, elkélne nektek a segítség!

- Uzume? – lepődött meg Masako. – Mit keresel itt?

- Néhány kétségbe esett lélek imái felhívták a figyelmemet a történésekre. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha innentől átveszem. – pillantott le a tomboló Iszonadéra. A víz az óriáscápa körül már egészen vörösre színeződött a rengeteg kiontott vértől.

- Nem! Ez nem a te dolgod! Ne avatkozz bele! – tiltakozott Masako.

- Kamiként minden az én dolgom, amiben segíthetek az embereknek. – felelte a legnagyobb természetességgel Uzume.

Masako ellenkezésével nem törődve, az istennő elsétált a két démon között és nyugodt, határozott léptekkel a puszta levegőben Iszonade fölé sétált. Haorija bő ujjából előhúzott egy kagura szuzu-t. Ez egy rövid aranybot volt, aminek a tetején tizenkét csengő, az alján pedig két vörös bojt díszelgett. A csengők a legapróbb mozdulatra is megcsendültek, aztán mikor Uzume a feje fölé emelte az eszközt, a hangjuk lassan elhalt.

Toramaru és Masako némán figyelte, ahogy a tomboló szélben az istennő nyugodtan és egyenesen áll, csak a haját és bő ruhaujját lebegtette a szél, ő maga úgy állt ott, mint egy szikla teljes méltóságában. Színes alakja a mennyei fény nélkül is kiragyogott volna a szürkeségből.

Aztán oldalra lendítette a karját és a harangok csilingelni kezdtek, ahogy a kami táncba kezdett. Mozdulatai eleinte jól követhetőek és viszonylag lassúak voltak, majd egyre vadabbá és bonyolultabbá váltak. Végül már csak egy elmosódott színpompás foltot lehetett belőle látni a csengők hangját pedig messzire vitte a viharos szél.

A kagura szuzu volt Uzume eszköze arra, hogy a spirituális erejét közvetítse. Olyan volt számára a tizenkét kis harang, mint egy harcos kaminak a kardja vagy az íja. A tánc és öröm istennője így küzdött a démonok ellen.

Iszonade mozdulatlanná dermedt. A vízen arany írásjelek jelentek meg egy hatalmas kört alkotva a cápa teste körül. Fényük bántotta a két démon szemét, ahogy újra és újra felragyogtak Uzume tánca közben.

A kami egy pillanatra sem állt meg és nem lassított. Addig folytatta a táncot, amíg spirituális energiája segítségével teljesen el nem zárta az eleinte még ellenállni próbáló Iszonadét az ősi pecséttel, majd összezsugorította és felemelve magához egy ezüstszelencébe zárta.

Az apró, dísztelen dobozkát Uzume Masako-nak nyújtotta, aki meglepetten vette át a kamitól.

- Legközelebb jobban vigyázz rá Masako csan! Most az egyszer még elnézem a dolgot és nem szólok a nővéremnek. – mondta barátságosan mosolyogva.

Az isteni méltóságteljes aura, ami a tánca közben körbevette mostanra elhalványodott és újra egy vidám fiatal lánynak tűnt. Toramaru azonban nem tudta kiverni a fejéből azt a hatalmas spirituális energiát és az érzést, amit kiváltott belőle: félelmet. Évszázadok óta nem találkozott olyan lénnyel, aki képes lenne elpusztítani őt olyan könnyedén, ahogy Uzume meg tudná tenni.

Masako a kezében tartott dobozkára nézett. Ha közel hajolt hozzá hallotta a tenger morajlását, ami a belsejéből szólt. Ahhoz hasonló hang volt, amit az ember a fülére szorított kagylóban hall. Uzume valószínleg egy jó adag vizet is elzárt, hogy Isonadénak legyen miben úszkálnia.

A tatarigami a kamira emelete a tekintetét.

- Köszönöm. – mondta egyszerűen.

Uzume csilingelve felnevetett miközben eltüntette ruhája ujjában a kagura szuzut, épp olyan könnyedén és gyorsan, ahogy korábban előhúzta.

- Ne nekem köszönd, hanem annak a kedves emberlánynak, aki Toramaru kunnal utazik! Ő imádkozott a segítségemért.

- Sayoko? – Toramaru csak egy pillanatig tűnt meglepettnek, aztán mosoly terült szét az arcán. – Hát persze.

- Akkor, viszlát és minden jót! – integetett nekik Uzume és egy villanással eltűnt a szemük elől.

A felhők lassan foszladozni kezdtek és a tenger is elcsendesedett. Mire a két démon a partra lépett a korábbi haditáboroknak már nem sok nyoma maradt, csupán néhány sátor a tengerparton. A nagyrészüket elsodorta a víz és széttépte a szél.

A homokos partra katonák evickéltek ki, többen súlyosan megsérültek és sebeik erősen véreztek. Maroknyian voltak csupán, de még közülük sem fogja mindenki megélni a nap végét.

Toramaru együttérzően nézett rájuk.

- Mégis hogy gondolhatták, hogy egy vihar kellős közepén ütköznek meg? - ráncolta a szemöldökét.

- Maguktól sehogy. – felelte Masako. – Valaki irányította őket, épp úgy, mint Iszonadét.