Sayoko úgy érezte egy kicsit megedződött az emberként töltött idő alatt, mikor azon kapta magát, hogy egy sötét, gashadokurok járta erdőben van, egy tűztigris társaságában és félelem helyett csupán unalmat érez.
Egy mohával benőtt, kidőlt fatörzsön ült és lassú mozdulatokkal simogatta a nagymacska hátát és fejét. A lángok, amik az állat testét alkották nem égették meg a tenyerét, csak kellemesen melegítették. Különös jószág volt. A szemerkélő eső nem ártott neki, a cseppek ártalmatlanul hullottak keresztül a testén.

Toramaru hagyta itt vele, hogy ne maradjon vaksötétben és szükség esetén meg tudja védeni, amíg ő még beljebb merészkedik az erdőbe a csontok után kutatva.

- Mi tart már ennyi ideig? – felnézett az égre, mintha csak útmutatást várna, de a sűrű esőfelhők függönyétől semmit nem kapott válaszul.

A tigris unottan ásított egyet kidomborítva a hátát, majd megdermedt a mozdulat közepén és a következő pillanatban védelmezőn ugrott Sayoko elé.

A lány abba az irányba fordult, amerre a nagymacska nézett. Elakadt a lélegzete, mikor látta, hogy egy áttetsző, fehéren fénylő alak lép a tisztásra. Egy szellem volt, olyan lélek, ami valamiért az emberek világában ragadt. Yoroi páncélt és sisakot viselt, kardja békésen pihent az oldalán arca pedig leginkább szomorúnak tűnt és nem dühösnek. Egyáltalán nem volt fenyegető, a tigris mégis ellenségesen rávicsorgott, amikor közelebb sétált hozzájuk.

Sayoko ülve maradt és feszülten várakozott. A szellem már a tisztás felénél járt, arcvonásai a sisak alatt egyre kivehetőbbek lettek. Az áttetsző halvány arcon végtelen szomorúság tükröződött.

Hirtelen megtorpant, a szemei elkerekedtek, ahogy Sayoko-ra nézett. Aztán térdre vetette magát és fejét a földre hajtotta. A lány meglepetten meredt rá. Még a tűztigris is abbahagyta a morgást.

A szellem néhány másodpercig úgy maradt, majd gyorsan felkelt és Sayoko elé lépett. Kinyújtotta a karját és a háta mögé kezdett mutogatni, mintha arra akarná kérni, hogy kövesse. Közben néha-néha meghajolt előtte. Sayoko tanácstalanul nézett a tigrisre, akitől csak egy ásítást kapott válaszul.

A szellem viszont nagyon kétségbe esettnek tűnt.

- Te tudod mi folyik itt igaz? – kérdezte a lány.

A szellemkatona bólintott.

- Jól van! Akkor vezess a csontokhoz!

Keiko egy fa tetején állva, kezét a kardjai markolatán nyugtatva pásztázta az erdőt és kami érzékeivel a dühös energia forrása után kutatott. Az ágról, amin állt ráláthatott az erdő nagyrészére.

Hirtelen észrevett valamit a szeme sarkából. A derengő fények felé fordult és meglátta, amint a tűzdémonnal együtt utazó emberlány esetlenül botladozik át a fák gyökerei között. A sötétben ő nem láthatta Keiko-t, még annak ellenére sem, hogy egy halványan fénylő szellem haladt előtte és egy lángokból álló tigris lépdelt a nyomában. A démon nem volt sehol.

Keiko szemei elkerekedtek, majd nesztelen léptekkel a különös menet után indult. Ösztönei azt súgták neki, hogy végre a dolgok mélyére áshat, és kiderítheti, mi folyik ebben az erdőben. Végig némán követte őket. Hamar elértek egy tisztásra, aminek a közepén nagy szürke szikla emelkedett ki a földből. Közelebb érve látszott csak, hogy nem is szikla, hanem egy rom. Egy hatalmas, szürke téglákból rakott fal romja, amit az évszázadok során simára kopgatott az eső, benőttek az indák és a páfrányok és moha telepedett meg a kövek repedéseiben. A kőbe valaha egy rég elveszett birodalom címerét vésték, de ma már csak egy körvonalat lehetett kitapintani belőle.

- Ezt akartad megmutatni? – csodálkozott az emberlány miután letépett néhány indát és szemügyre vette a vésetet.

Tenyerét felhasították a növények és vér cseppent róla a földre. Amint a vörös csepp földet ért, hirtelen megremegett körülötte az erdő és Sayoko majdnem orra bukott.

Keiko ebben a pillanatban úgy érezte magát, mintha eddig vak és süket lett volna, most pedig újra látott és hallott. A hatalmas, emberi szemmel láthatatlan oszlopban kavargó dühös energia szinte fejbe vágta, mérföldekről is ki kellett volna szúrnia!

- Hát persze! – ugrott le Keiko a fáról, ahonnan addig figyelte az emberlány ténykedését.

- Jaj! – Sayoko ijedtében megugrott és a szívére szorította a kezét. Keiko viszont azonnal elkapta és szemügyre vette a tenyerét.

- Emberi vér! Hát persze! Tudhattam volna! – csapott a homlokára.

- Elárulnád, hogy mit keresel itt és miről beszélsz?

A tűztigris vicsorogni kezdett Keiko-ra, de a kami lány ügyet sem vetett rá. A fal elé lépett, majd egyik kardját a földbe vágta. A kardba vezetett spirituális energiától a penge fehéren izzott fel, mintha forró vas lenne, a föld pedig megrepedt és egy gödör nyílt meg a lábai előtt. A gödörben a föld feketének tűnt a sötétben és néhol szürke foltok látszottak benne.

Amint Toramaru tűztigrise Sayoko-t követve a gödör széléhez lépett a lángok fényében láthatóvá vált, hogy a földbe csontok vannak szórva, méghozzá rengeteg. A kupac olyan hatalmas volt, hogy csaknem teljesen megtöltötte a több méter mély gödröt.

- Ez...

- Megtaláltam! – ujjongott Keiko és a levegőbe öklözött.

- Igazából ő mutatta meg, hogy hol van. – Sayoko a szellemre mutatott, de a kami nem foglalkozott vele igazán, hogy mit mond.

Keiko diadalmasan pillantott le a gödörben felhalmozott csontokra, a szellem pedig ugyanolyan szomorú arccal állt előttük és tekintetét végig Sayoko-ra szegezte.

- Honnan tudtad, hogy itt vannak elásva? A másik csonthalom helyét is tudod? – kérdezte tőle a lány.

A szellem bólintott, mire Keiko felkapta a fejét.

- Csodás! Akkor amint ezt itt megtisztítom – halászott elő egy talizmánt a nála lévő erszényből – mehetünk is a következőhöz!

Keiko elmondott egy mennyei varázsszót, mire a kezében lévő talizmánon a fekete tinta aranyszínben felfénylett. Mikor a gödörbe hajította és a papír az elásott csontokhoz ért, aranyszínű fénysugár tört elő a mélyből, mintha egy Nap rejtőzött volna a föld alatt.

A fény a csontokból áradó dühös energiával együtt oszlott szét és lett semmivé.

Keiko elégedetten dörzsölte össze a kezét.

- Na! Ez megvolna!

- Várj! – fogta meg a karját Sayoko. – El kéne temetni őket!

- Szerinted ráérek én itt válogatni, hogy melyik csont kihez tartozik? – kérdezte flegmán a fiatalabbik lány és durván kirántotta a karját Sayoko kezéből. – Majd az emberek elintézik! Engem azért küldtek, hogy szabaduljak meg a gashadokuroktól.

- Ez így nem helyes! – rázta a fejét Sayoko. – Ezeknek az embereknek meg kell adni a végtisztességet! Már így is eleget szenvedtek!

- Ha már annyit szenvedtek, egy napot még igazán kibírnak! Nekem most fontosabb dolgom van!

- Hogy mondhatsz ilyet? Nem az lenne a dolgod kamiként, hogy segíts nekik?

Keiko felvonta egyik szemöldökét.

- Mégis mióta tudja egy emberlány jobban, hogy mi a kamik feladata, mint egy kami? Ki vagy te, hogy ennyire a szíveden viseled azoknak a holtaknak a sorsát? – mutatott a gödörbe Keiko.

- Én... senki.

- Egy ember, aki egy démonnal együtt utazik és láthatóan önszántából. – elkezdte körbejárni Sayoko-t, mintha valami ragadozó lett volna, ami a zsákmányát veszi szemügyre. A tigris halkan morogni kezdett. Sayoko igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, de Keiko vesébe látó pillantása nagyon zavarta és úgy érezte nem menekülhet előle. – Gyanús vagy te nekem! Mi is a neved?

- Én...

- Ha valakinek a nevét kérded – hallották meg Toramaru hangját a fejük felől – úgy illik, hogy először te mutatkozz be!

A démon leugrott a romos fal tetejéről egyenesen Sayoko és Keiko közé. Barátságtalan tekintete a kami lányra villant, aki hasonlóval viszonozta.

Sayoko fellélegzett. Most tényleg majdnem lebukott.

- Sayoko-nak igaza van. Minél előbb el kell temetni őket rendesen, különben még a végén démonná változnak, vagy megint gashadokuro lesz belőlük.

- Már te is kezded?

- Amíg nem segítesz nekünk – lépett elő Sayoko a démon háta mögül – addig nem fogod megtudni, hogy hol a másik csonthalom.

- Hogy mi? – bizonytalanodott el Keiko.

Sayoko büszkén kihúzta magát és a szellem kísérőjükre pillantott.

- Ő itt csak nekem mutatja az utat. Téged nem fog elvezetni hozzá, úgyhogy így is úgy is meg kell várnod, amíg szétválogatjuk ezeket a csontokat.

- Te nem vagy eszednél! Van fogalmad róla... Argh! Jó! Rendben van! – Keiko egyetlen csettintésére talizmánok sora emelkedett a levegőbe.

A papírdarabok a gödör fölé lebegtek, majd leereszkedtek a mélybe és a csontokkal együtt tértek vissza. A csontok látszólag maguktól emelkedte fel, majd rendeződtek össze kisebb halmokba. Egy tárgy lebegett Keiko elé, ami egyik csontvázhoz sem tartozott, mivel nem is csont volt, hanem fém. Egy katana.

- Ez meg mi?

Keiko a lebegő kard után nyúlt, aztán meglepettségében majdnem el is dobta a fegyvert. Értetlenül meredt rá, mintha még soha nem látott volna kardot ezelőtt.

Toramaru és Sayoko kérdőn összenéztek. Először nem értették, hogy mit talál a kardban ilyen furcsának a lány, de ahogy közelebb léptek hozzá, észrevették, hogy Keiko két kardja ugyanolyan, mint az, amelyik a csontok közül került elő, csak az ő fegyverei olyan állapotban vannak, mintha újak lennének, míg a most előásott katana mintha már évszázadok óta a föld alatt pihent volna, koszos és karcos volt.

- Ez meg hogy lehet? – kérdezte Sayoko de nem igazán várt rá választ.

Keiko ekkor felemelte a fejét és végig hordozta a pillantását a kőfalon, majd megállapodott a köralakú bemélyedésnél, ahol egykor egy címer volt.

- Már tudom, hogy milyen helyen vagyunk! – mondta. – Egykor itt állt az Arashi birodalom egyik városa!

Négy évszázaddal korábban még nem sógunok és földesurak uralkodtak ezen a kontinensen. Az egész egyetlen hatalmas birodalom volt, melynek élén a császár állt. De oka van annak, hogy a császárság véget ért. Számtalan békés és boldog évszázad után, a dinasztia végül hanyatlásnak indult és a birodalom szétesett.

A bukás azonban már jóval korábban elrendeltetett, amikor még a birodalom fiatal volt és egy hataloméhes császár került a trónjára, aki háborúzni kezdett a szomszédos birodalommal. Annyira kétségbe esetten vágyott a hatalomra és arra, hogy nevét a történelembe írhassa birodalma határainak kiterjesztésével, hogy még a leghűségesebb embereit is feláldozta a győzelemért.

Cselt eszelt ki és tengeri támadást színlelt. Legjobb tábornokát küldte, hogy vezesse a hajóhadat, amely egyenesen egy hatalmas vihar felé tartott. Eközben a serege nagyrésze valójában a szárazföldön közelített az ellenség földje felé, hogy meglepetésszerűen támadjanak.

Mire azonban a flotta vezetője rájött, hogy ők csak a csali, az ellenfélnek odavetett konc voltak, addigra a vihar már elnyelte a hajóikat és ő semmit nem tehetett, hogy megmentse az embereit.

A császárt átkozva halt meg a többiekkel együtt, amikor a hajója elsüllyedt az aljas császár hadjárata pedig sikerrel járt, földi seregei meghozták neki a győzelmet és egybe tudta olvasztani országát a szomszédjáéval, uralma alá hajtva azt.

A történet azonban itt még nem ért véget. Az elárult tábornok lelke ugyanis nem nyugodhatott békében. Alá szállt a Jomiba, ahol démonná változott és végül a düh olyan erőt adott neki, ami a legmagasabb démonok, a tatarigamik közé emelte.

A császár utódai joggal tartottak a tatarigami haragjától és hogy kiengeszteljék templomot emeltek neki a fővárosban. A napot pedig, amikor a flotta odaveszett, ünneppé nyilvánították és az egész birodalomban megemlékeztek az áldozatukról. Hagyománnyá vált, hogy ezen a napon a mindenkori császár látogatást tesz a tatarigaminak emelt templomban és elmond egy imát a megbocsátásáért.

Ám ahogy múltak az évek és csillapodott a tatarigamivá lett tábornok haragja, úgy a császárok lassan elhagyták ezt a szokást és már csak a koronázásuk évében tették meg a látogatást a templomban.

Egészen addig, amíg négyszáz évvel a tengeri csata után trónra nem került Mitchiko császárnő. Bölcs és jószívű lány volt és lelkiismeretes is. Szégyellte magát őse bűnéért, ezért minden évben meglátogatta a templomot, nemcsak az ünnepség napján, hanem minden holdhónapban és ételáldozatot is mindig vitt magával.

Mitchiko uralma azonban sajnos nem volt hosszúéletű. Néhány évvel a trónra lépése megbetegedett és egy viharos éjszakán meghalt. Ekkor pedig a birodalom fölött összecsaptak a hullámok.

Mivel a császárnőnek nem volt örököse, így minden nemes magához akarta ragadni az uralmat. A bábcsászár, akit a trónra ültettek a játékszerük volt és végre kedvükre sanyargathatták a népet.

Az emberek egy ponton túl azonban már nem tűrtek tovább és fellázadtak. Vezetőik a sógunok voltak, akik addig a császároknak dolgoztak, de látták a nép szenvedését és megelégelték, hogy hallgatniuk kell. Lázadás tört ki és végig söpört az egész birodalmon. Sokak szerint a tatarigami így állt bosszút az őt eláruló császár leszármazottján és a birodalmon, ami az ő véráldozatával lett naggyá, de elfelejtkezett róla.

- Na, álljunk csak meg! – szólt közbe Toramaru.

Keiko-n látszott, hogy nem örül neki, amiért félbe szakította.

- Mit akarsz tűzdémon?

- Honnan tudod te mindezt?

- Onnan, hogy a szüleim ott voltak, amikor a lázadás kitört.

- A szüleid...?

- Igen. – bólintott Keiko. – Négyszász évvel ezelőtt ők vezették a két sereget, amik összecsaptak ezen a helyen. Emberi életükben tábornokok voltak. Mikor Mitchiko császárnő halála után a bábcsászár trónra került és az emberek szenvedtek, apám a fellázadt nép pártjára állt, anyám pedig hű maradt a császári dinasztiának tett esküjéhez. A háború két különböző oldalra sodorta őket és tudták, csak idő kérdése, hogy találkozzanak a csatamezőn.

Keiko letérdelt majd felmarkolt egy adag földet, aztán figyelte, ahogy a kis rögök és a por szétnyitott ujjai között visszahull a talajra.

- Itt történt, azon a harcmezőn, amit, azóta benőtt az erdő. Itt ütközött meg négy évszázaddal ezelőtt a lázadó és a császári sereg. A csata kezdete előtt a szüleim a hagyományoknak megfelelően úgy döntöttek párbajt vívnak. Ez egy jelképes összecsapás a két vezető között. Az erősebb sereg számára nincs sok jelentősége, de a gyengébb moráljával csodákat tesz, ha a katonák azt látják, hogy a vezetőjük legyőzi az ellenfelét. A szüleim azért ragaszkodtak a párbajhoz, mert szerették egymást és gyors és tiszta halált akartak adni a másiknak, hogy megóvják a csata borzalmaitól és a szégyentől, amit a hadifogságba esés jelent. Mindketten nagyszerű harcosok voltak már emberként is és végül döntetlen lett a párbaj. Vagyis végeztek egymással. De az ő történetük sem a halállal ér véget.

Keiko felállt és az égre pillantott. Csak a sűrű sötét esőfelhőket lehetett látni, a lány lelki szemei azonban egy alakot képzeltek eléjük, ami a felhők közül száll alá páncélban és karddal az oldalán.

- Az egyik harcos kami, Hacsiman figyelemmel kísérte a szüleim életét. Lenyűgözte a harci tudásuk és a becsületességük, ezért megjutalmazta őket az örök élettel. Kamivá tette őket. Az Égi Palotában aztán újra egymásra találtak és boldogok lehettek.

- De én úgy tudom, hogy ha egy halandó kamivá változik, akkor elveszíti minden emlékét az életéről. – ráncolta a szemöldökét Toramaru. – A szüleid hogy emlékeztek egymásra? Hacsiman mondta el nekik, hogy mi történt velük?

- Nem volt rá szükség. – Keiko arcán olyan szelíd mosoly terült el, amilyet még sosem láthattak rajta. Borzasztó furcsa volt, de egyben szép is. – A szüleim ugyanis lelkitársak.

- Lelkitársak? – emelte meg a szemöldökét Sayoko. – Az meg mit jelent?

- Ez egy különleges és ritka kötelék. A legszorosabb, ami két lélek között létrejöhet. A sors vörös vonala köti össze a lelkitársakat, ami csak akkor jelenik meg az ujjuk körül, amikor egymás közelében vannak. A szüleim a fonal segítségével jöttek rá, hogy kapcsolatban álltak egymással halandóként és ez a kapocs nem szakadt meg a haláluk után sem. Minél több időt töltöttek együtt, annál többre kezdtek emlékezni és végül minden emléküket visszanyerték az emberi életükről.

Sayoko ábrándosan mosolygott.

- Ez gyönyörű történet!

Keiko arca ekkor újra a megszokott komor kifejezést öltötte magára, amitől egycsapásra megváltozott a hangulat. Az előbbi emelkedett hangneme már sehol nem volt, mikor újból megszólalt.

- Csakhogy a katonáik sajnos nem osztoztak a boldog befejezésben. – végignézett a körülöttük álló fákon. Szeme ködös volt, mintha nem is az erdőt látná maga előtt, hanem azt a bizonyos sokszáz évvel ezelőtti csatát. – A szüleim halála után a két sereg megütközött és lemészárolták egymást, ezen a helyen. A katonákat ezután soha senki nem temette el rendesen, a lelkük így itt ragadt és évszázadokik bolyongott, amíg valaki fel nem használta a csontjaikat, hogy gashadokurokat alkosson belőlük. - Keiko hangjába egyre több düh gyűlt, miközben beszélt.

- De hogy történhetett ez? – kérdezte Sayoko. - Mármint, hogyan lehetséges, hogy az Égi Palotában nem tettek semmit értük? Két hadseregnyi ember lelke szenvedett itt évszázadokik, hogy felejtkezhettek meg róluk az emberek és a kamik is?

- Más idők voltak akkoriban. – magyarázta Keiko. – Mint mondtam, a szüleim a császárkor alkonyán éltek. Az utolsó császár idejében számtalan ilyen és ehhez hasonló csatát vívtak az emberek birodalom szerte. A földrész tele volt vérontással, halállal, szenvedéssel és az emberek világában tomboló démonokkal, akik kihasználták a felfordulást, vagy újonnan születtek a borzalmak közepette. Még a kamik sem győztek mindent helyreállítani. Hacsiman is rögtön tovább állt, amint átváltoztatta a szüleimet és megfeledkezett a katonáikról. A császár megölése után pedig a földesurak egymás ellen kezdtek háborúzni és folytatódott a vérontás. Mire a helyzet rendeződött, itt már egy erdő sarjadt a csatamezőn és a szellemeket eltakarta az égiek szeme elől. Mivel nem okoztak bajt az embereknek, sőt még csak meg sem nagyon jelentek előttük, így ők nem kérték a kamik segítségét és senki nem szerzett tudomást a szellemkatonákról, vagyis... a katonák szelleméről.

- Évszázadokon át céltalanul bolyongani... - Sayoko végtelen szomorúsággal a tekintetében nézett a mellettük álló szellemre.

- Egy csata résztvevőjeként, amit már soha nem nyerhetnek meg. - hajtotta le a fejét Toramaru búskomor arccal.

- De én most jóvátehetem a kamik mulasztását! – Keiko hangja nem szomorúsággal, hanem tettvággyal és erővel volt teli. – Megkeresem a katonák csontjait és tisztességesen eltemetem őket, hogy a lelkük átkelhessen a túlvilágra!

- Nahát! De lelkes lett hirtelen valaki! – piszkálódott Toramaru a lánnyal. – Nem te voltál az az előbb, aki nem akarta eltemetni őket?

- Akkor még nem tudtam, hogy a szüleim katonái voltak! Most már tudom és tartozom nekik ennyivel!

- Ha te mondod...

- Mi is segítünk! – vágott közbe Sayoko.

- Ha te mondod... - ismételte Toramaru egyre kevesebb lelkesedéssel.

Bár épp a segítségüket ajánlották fel, Keiko olyan mérges arccal nézett rájuk, mintha pont azt közötlék volna vele, hogy egyedül kell csinálnia az egészet.

- Köszönöm, de arra semmi szükség! Én csinálom.

Ó! Hát persze... Toramaru démon. – emlékeztette magát Sayoko. Keiko biztos nem akar együtt dolgozni vele.

A harcos kami végül egymaga hozta fel a csontokat és temette el őket, mindezt csupán néhány perc alatt hála a talizmánjainak. Sayoko csak az imához tudott csatlakozni hozzá.

Toramaru elnyomott egy műásítást. Megint a falmaradvány tetején ült, valamiért megtetszett neki az a hely, most hogy már a sötét energia sem kavargott körülötte. Talán azért mert innen lenézhetett egy kamira, vagyis kettőre.

- Akkor mehetünk tovább? Szellem szan mutatná az utat?

A szellemkatona mintha meg sem hallotta volna, amit a démon mond.

- Ja persze! Sayoko csaaaan! Lennél szíves megkérni a barátunkat, hogy vezessen a következő csontkupachoz?

- Miért csak neki hajlandó engedelmeskedni? – mérgelődött Keiko összefont karral.

- Hagyd csak! – legyintett mosolyogva Toramaru. - Sayoko mindenkire ilyen hatással van, főleg a gyerekekre és a szellemekre! Imádják, mert olyan jószívű.

Valóban, Sayokonak még csak meg sem kellet szólalnia, elég volt, hogy a szellemre nézett és bólintott. A katona azonnal megindult a fák között lebegve. Bár az emberi test igencsak korlátozta, úgy tűnik végre volt valami, amivel Sayoko is hozzájárulhatott a démonvadászathoz... vagy inkább a szellemkereséshez és emiatt titkon büszke volt magára.

A szellemkatona egy újabb romhoz vezette őket. Ez valamivel nagyobb volt, mint a másik. Egy épület állhatott itt, három falából maradtak meg kisebb-nagyobb darabok, a negyedik azonban teljesen eltűnt a helyét puha fű és avar borította.

Amint belépett a romok közé Keiko megtorpant. Lehunyta a szemét, hogy ki tudja zárni az anyagi világot és jobban összpontosítson a spirituális energiafoszlányokra, amik megmaradtak a kőfalak között. Alig érezhetően, de az energia még ott volt körülöttük.

- Ez egy templom volt. – mondta és felnyitotta a szemét, majd tett néhány lépést a szemközti fal felé, amiről feltételezte, hogy ott állt az istenség szobra, akinek a helyet szentelték. De vajon ki lehetett az? Lehetetlen volt megmondani, mivel nemcsak hogy lerombolódott az épület, de a falakba és a földbe sötét energia itta be magát olyan mélyen, mint csontban a velő.

- Ez a hely még az álcázó talizmánok ellenére is bűzlik a sötét energiától. – mordult fel Keiko elégedetlenül. – Mintha szándékosan választották volna, hogy ide ássák el a csontokat.

- Ez szörnyű! – kapta a szája elé a kezét Sayoko, mintha csak hányingere lenne. – Mégis ki képes egy templomot így megbecsteleníteni?

- Izanamira vallana. – jegyezte meg Toramaru félhangosan, de sikeresen magára vonva a társai figyelmét. – Talán mondanom se kell, de nagyon dühös, amiért a Jomiban kényszerült maradni. Minden alkalmat megragad, hogy keresztbe tegyen a többi kaminak, akik cserbenhagyták, főleg Izanaginak. – magyarázta a kérdő tekintetekre válaszul.

- Hát neki már nemigen tehet keresztbe. – mondta Keiko. – Izanagi szama már rég visszavonult a világok ügyeitől és Amateraszu szamára bízta az Égi Palota irányítását. Többé egyetlen küldetést sem teljesít.

- Értem! Szóval nyugdíjba ment az öreg? – viccelődött Toramaru, mire Keiko homlokán lüktetni kezdett egy ér.

- Hé! Vigyázz a nyelvedre démon! A teremtő kaminkról nem beszélhetsz így!

- Talán a démonokat is ő teremtette?

- Elég! Hagyjátok már abba! – szólt rájuk Sayoko. – Kérlek! Inkább keressük meg a csontokat, itt kell lenniük a közelben.

- Tudnád... - Keiko elég sután próbált megfogalmazni egy kérést, mivel a parancsolgatáshoz volt szokva. – Ömm... Szóval tudnál segíteni benne?

- Én? Ó! Persze!

Toramaru felszisszent, mikor meglátta, hogy Keiko előhúzza az egyik kardját, majd Sayoko tenyere fölé tartja. Mire azonban közbeléphetett volna, a kami már meg is vágta az emberlány egyik ujját és az apró sebből vér cseppent a földre. A köd, amit az álcázó talizmánok idéztek meg, eloszlott Keiko és Toramaru érzékeiről és mindketten rögtön megérezték a talpuk alól áradó dühös energiát, ami valóban sokkal erőteljesebb volt, mint a másik helyen. A kami lány még hátra is tántorodott hirtelenjében.

- Itt van!

Keiko a földbe vágta a kardját és mintha csak egy hatalmas pöröllyel sújtott volna le, a föld meghasadt alatta és megnyílt egy gödör teli csontokkal. A kami kezében talizmán villant fel a sötétségben majd szép lassan belehullott a gödörbe és a nyomában fénysugár áradt kifelé.

- Kész is!

Ezúttal is egymaga temetett el minden egyes elesett katonát. Kami érzékeinek köszönhetően pontosan tudta, hogy melyik csont kihez tartozik. Mire végzett a kőfalak környéke tele volt friss földkupacokkal, amikre köveket tornyoztak.

Miután elkészült, Keiko letérdelt a romok között, mintha csak egy templomban imádkozna. Sayoko ismét csatlakozott hozzá, Toramaru pedig távolabbról figyelte a tigrise és a szellem társaságában, aki már nem tűnt olyan szomorúnak.

- Szerencséd volt, hogy belénk botlottál! – mondta neki a démon szórakozottan, de nem várt választ. – Amilyen jószívű Sayoko csan, mindenkinek csak segíteni akar! Most már békében nyugodhattok a harcostársaiddal.

A szellem lassan bólintott egyet. Már nem tűnt olyan szomorúnak az arca, sőt bolyongó kóbor lélek létére elég békés volt.

- Végeztünk! – Sayoko a szellemhez fordult. – Most pedig mutasd meg, hogy a te csontjaid hol nyugszanak! – kérte. – Akkor azokat is rendesen eltemethetjük.

A szellem bólintott.

- Szerencséje volt, hogy az ő csontjait nem találták meg. – mondta Keiko, mikor a szellem nem messze a friss síroktól ismét megállt, és a földre mutatott a lábuk előtt.

- Nem. – mondta Sayoko. – Nekünk volt szerencsénk. A segítsége nélkül nem találtuk volna meg az elásott csontokat.

- Nem fér a fejembe! Egy egyszerű kóborlélek hogy láthatott át Izanami mágiáján?

- Talán sehogy. Egyszerűbb lehet a megoldás, mint gondolod Keiko csan.

- Ezt nem értem. – ráncolta a szemöldökét a kami.

- Valószínűleg csak látta, hogy kik ásták fel az erdőt a csontok után kutatva. – Sayoko Toramaru felé fordult. – Azt mondtad, hogy a gashadokuro úgy jön létre, ha egymásra temetik az emberek csontjait és a dühös energiájuk egyesül. De a csontok nem temetik el magukat, valakinek vagy valakiknek ki kellett ásnia és összehordani őket.

- Igazad lehet. – bólintott a démon. – Kár hogy Szellem szan nem tud beszélni, különben elmondhatná, hogy mit látott pontosan!

Keiko a szellem felé fordult. Csak most nézte meg alaposabban a páncélját. A díszes vértezet alapján az anyja katonái közé tartozhatott, akik a császárt és az udvari nemességet védték.

A szellem áttetsző tekintetében felismerés tükröződött, ahogy Keiko-ra nézett. Egy pillanatra azt hithette, hogy a tábornoka áll előtte. Tiszteletteljesen meghajolt a lány előtt, aki viszonozta a gesztust.

Az utolsó katona csontjait Keiko nem a kami talizmánjai segítségével, hanem puszta kézzel ásta ki. A csontok között találtak egy apró tárgyat is, egy régi talizmánt, ami már foszladozott, mikor a lány óvatosan a kezébe vette.

- Hát ezért nem találtak rá. Védelmező talizmán. Úgy tűnik mégsem szerencse volt. – nézett fel a gödörből Sayokoékra.

A kami ezután a saját kezével temette el újból a csontokat és emelt föléjük sírhalmot. Mikor az utolsó követ is a sírra tette, a szellemkatona egyre halványabban derengő alakja végleg eltűnt a szemük elől. Mielőtt azonban teljesen szertefoszlott volna, Sayoko még megérezte magán a pillantását és arra gondolt, hogy rengeteg mondanivalója lett volna a számukra, ha tudott volna velük beszélni. Esküdni mert volna rá, hogy egy mosolyt is látott átsuhanni a fakó arcon, mielőtt a semmibe veszett volna.

- Ezzel újabb szálat varrtunk el, ami az Arashi birodalom után maradt. – egyenesedett fel Keiko a sír mellől. – Talán lassan minden egykori lakója békében nyugodhat majd.

- Kivéve, akikből már démon lett. – tette hozzá fanyar arckifejezéssel Toramaru.

Keiko szúrós szemmel nézett rá, de kivételesen megállta, hogy megjegyzést tegyen és inkább Sayoko-hoz fordult.

- Miért utazol egy ilyen tuskó démonnal? Megfenyegetett? Tartozol neki?

- Ahogy már mondtam, megmentette az életemet – felelte Sayoko.

- Többször is! - tette hozzá a démon.

A kami lány bizalmatlanul végigmérte Toramarut. Még mindig nem nagyon akarta elhinni, amit Sayoko mondott.

A démon most emberi alakjában volt és ártatlanul elmosolyodott. Remek színész volt meg kell hagyni.

- Nos, ez már nem az én dolgom. Csak azért küldtek, hogy az erdőt megtisztítsam a gashadokuroktól.

- Tényleg! – csettintett Toramaru. – Itt lenne az ideje visszamenni a földesúrhoz és elújságolni neki a jó hírt, na meg persze felvenni a fizetségünket!

Kivételesen mindhárman egyetértettek.