Sayoko még bírt volna aludni, de muszáj volt kora reggel útnak indulniuk, a földesúr palotája ugyanis félnapi járásra volt a falutól, ahol megszálltak. Toramarunak furcsa volt úgy úton lenni, hogy nem volt nála jó öreg kézikocsija, amiben a hamis talizmánokat árulta. El is határozta, hogy amint lehet, készít majd egy újat és teletömi talizmánokkal.

Dél körül járt az idő, amikor egy lovaskocsi robogott el mellettük az úton. Ha Toramaru nem rántja félre Sayoko-t, akkor a kocsit húzó csatalónak is beillő megtermett állatok eltaposták volna.

A démon porfelhőt nyelve dühösen nézett a jármű után, majd aggódva a holtsápadtra vált Sayokora.

- Jól vagy?

- I-igen... Azt hiszem...

- Akkor jó! Gyerünk tovább! Úgy látom, ez a démonvadászat elég sok embert vonz.

- Honnan tudod, hogy ő is oda tart? – kérdezte Sayoko miközben újra elindultak.

A kocsi már messze járt előttük még a porfelhőt sem látták, amit felvert maga mögött.

- Csak gondolom. – vont vállat a démon. – Egy ilyen puccos kocsival valószínűleg nemesek utaznak, a helyiek pedig szinte mind földművesek. Ha pedig a földesúr családjához tartozna, akkor rajta lett volna a címere a kocsin, de sehol nem láttam.

- Hmm... Lehet, hogy az a lány az tegnapról! Tegnap az a fickó azt mondta, hogy az erdőben történtek után kérdezősködött. – emlékezett vissza Sayoko.

- Tényleg elég különös lány volt, de meglepődnék, ha egy kamaszgyerek démonokra vadászna.

Végül mégis Sayokonak lett igaza.

A földesúr palotája legalább háromszor akkora épület volt, mint a fogadó, ahol tegnap éjszakáztak és ebbe nem számított bele a külön szentély, a hatalmas négyszögletes belsőkert és a teapavilon. Sayoko fáradtan rogyott le az épület előtti udvaron egy fa tövében. Könnyen bejutottak, a kapu tárva nyitva állt és az őrök csak annyit kérdeztek tőlük, hogy a démonvadászatra jöttek-e, aztán szó nélkül beengedték őket.

Tényleg nagyon kétségbe esett lehet az uraság. – gondolta Toramaru, miközben végignézett az udvaron gyülekezőkön.

Tucatnyian voltak még rajtuk kívül, szinte csak férfiak, mind megtermettek és hosszú késeket, íjat, meg keményített bőrpáncélt viseltek. Látszott, hogy egy részük saját maga készítette a könnyű váll és lábvértjét. Egyszerűek voltak ugyan, de jó szolgálatot tettek a harcban.

Pontosan azért, mert a kamik nem tudtak minden embernek rögtön segíteni, az emberek idővel képzeni kezdték magukat, így lettek belőlük vadászok, akik akár egy-egy démonnal is el tudtak bánni. Az itt összegyűltek még egy onit is el tudtak volna intézni, ha megfelelően összedolgoznak. A különbség csak annyi volt, hogyha egy élő ember végez egy démonnal, akkor az, nem hal meg, csak visszakerül a Jomiba és beletelik egy kis időbe, mire újra kaput nyithat az emberek világába, így ez csak ideiglenes megoldás volt és az emberek továbbra is rászorultak a kamik segítségére.

A férfiak között volt egy sokkal alacsonyabb alak is. Toramaru látta a fekete copfot libbenni és már tudta, hogy a kamaszlány az a fogadóból. Sayoko is egyből kiszúrta, ahogy a lovaskocsit is, az udvar másik végében hagyott a két csatamén pedig, ami húzta, most néhány igásló társaságában egy itatóhoz volt pányvázva a közelében.

Az udvaron lévők közül csak Toramaru, Sayoko és a kamaszlány nem viselt fegyvert és páncélt.

Több órába is beletelt, amíg a földesúr végre megjelent. Toramaru nem tudta eldönteni, hogy azért, mert a várakoztatásukkal jelzi, hogy felettük áll, azért mert arra vár, hogy még többen érkezzenek a démonvadászatra, vagy egyszerűen csak annyi a dolga, hogy nem tudott hamarabb jönni. Végül is nem bánta, ő nem sietett sehová, Sayoko meg legalább pihenhetett. Már előre látta, hogy az erdőben majd vinnie kell a hátán, nehogy megint összeessen a fáradtságtól.

A földesúr semmiben nem különbözött azoktól a nemesemberektől, akiket Toramaru eddig látott. Hivalkodóan díszes ruhákat viselt, kimonója elején a mellkasára kétoldalt ráhímezték a címerét, ami egy falevelet szimbolizált. Két oldalán három-három testőr állt egyenes tartással, vigyázzállásban büszkén feszítettek a címerrel ellátott páncéljukban és szemüket folyamatosan az udvaron összegyűlteken tartották, kezüket pedig az oldalukon viselt katana közelében. Toramaru nem kételkedett benne, hogy bármelyikük hajlandó lett volna azonnal az ura elé ugrani, ha megtámadnák őt és az életét áldozni, hogy megmentse.

Nevetséges. – ez a szó jutott eszébe a kövérkés, köpcös ember láttán, aki az összes körülötte álló megtermett harcosnak parancsolt.

A Jomiban, ahol a hatalom és az erő szorosan összefüggött, soha nem fordulhatott volna elő, hogy a gyengébb uralkodjon az erősebb felett. Néha úgy érezte, hogy vannak dolgok, amiket jobban csinálnak a démonok világában.

A földesúr széles gesztussal széttárta a karját, hogy köszöntse őket, az összegyűlt vadászjelöltek pedig válaszul mélyen meghajoltak, hogy kifejezzék a tiszteletüket. Toramaru és Sayoko is követte a példájukat, bár a démon ügyelt rá, hogy kisebb szögben hajoljon meg, mint az emberek.

- Üdvözlet minden bátor léleknek, aki úgy döntött segít nekünk, ennek a szörnyű ügynek a feltárásában! – kezdte férfihoz cseppet sem illő önsajnáltató és szenvelgő hangnemben a földesúr, amitől Toramarunak hányingere támadt.

Oldalra pillantva látta, hogy a copfos lány is ráncolja a szemöldökét, mintha neki se tetszene az a beszéd, amit körítésként a férfi előadott nekik.

A földesúr elmondta, hogy mióta tanyázik valami szörnyeteg az erdőben, és hogy az emberek már nappal sem mernek belépni oda. Az eltűntek hozzátartozói pedig éjt nappallá téve imádkoznak a szentélyek előtt és a templomokban, hogy valaki hozza vissza nekik legalább a szerettük testét, hogy tisztességesen eltemethessék. Utána pedig beszélt a jutalomról is, amit aranyban fog kifizetni annak, aki visszahozza az eltűnteket vagy a végére jár a kísértet ügyének, esetleg mindkettő.

Miután végighallgatták, a selyembe bugyolált férfi sok szerencsét kívánt nekik, majd testőrei gyűrűjében visszavonult a palotájába.

- Kívánom, hogy járjatok szerencsével! – búcsúszott tőlük.

Toramaru csípőre tett kézzel nézett utána.

Gyerekjáték lesz! – gondolta félig cinikusan.

Indulás előtt több vadász is meglátogatta az udvaron felállított szentélyeket. Sokkal szebbek és részletesebbek voltak, mint amiket eddig láttak az úton. Volt itt egy közös szentélye a hét szerencseistennek, Inarinak is természetesen mivel földművesek lakta vidéken jártak és a feleségének Uke Mocsinak is, de akadt egy-két harci istennek szentelt is közöttük. A legtöbben ezek előtt mondtak el egy imát és gyújtottak füstölőt. Volt, aki még pénzt is dobott a szentély elé kirakott rácsos tetejű ládába.

Sayoko mindegyiknél elmondott egy rövid imát, mintha ezzel akarná kompenzálni, hogy nem tud pénzt hagyni a szentélyeknél, Toramaru viszont még csak a közelükbe se ment. Az udvar kapujában várta meg, hogy a lány végezzen és elindulhassanak.

A copfos lány is imádkozott, majd a lovait és a kocsiját hátrahagyva gyalog sétált ki az udvarról. Mikor elhaladt Toramaru mellett egy pillanatra találkozott a tekintetük. A lány közömbösen és hűvösen nézett rá. Egy kicsit Masakora emlékeztette, csakhogy ez a gyerek sokkal-sokkal fiatalabb volt nála. Nem lenne szabad, hogy máris ilyen kisugárzása legyen...

Amint a lány elhaladt mellette, Toramaru újra előre nézett és meglátta a felé igyekvő Sayoko-t, aki kétszer is megbotlott a saját lábában, míg átért az udvaron. De legalább nem esett el. Ez már haladás.

- Mehetünk?

- M-hm! – bólintott a lány. Hirtelen nagyon jó kedve lett.

- Azt ugye tudod, hogy egy nagy valószínűséggel démonok járta erdőbe indulunk éppen? – kérdezte, miközben átlépték a kaput és az egyik szolgáló két kővel szikrát csiholt a hátuk mögött, hogy szerencsét hozzon nekik az útra.

- Persze. – bólintott alány.

- Akkor mégis miért vagy ilyen vidám?

Toramaru mielőtt megkapta volna a választ, azt érezte, hogy valami a homlokára csöppen. Felnézett és meglátta az égre gyűlt szürke felhőket. Langyos, sűrű esőfüggöny kezdett szitálni belőlük. Sayoko előre nyújtotta a karját, hogy az esőcseppek a tenyerébe hulljanak és elmosolyodott.

- Monszun idején Szuszanoo szama a legerősebb kami. Hozzá is imádkoztam az előbb és úgy tűnik velünk lesz a harcban.

Toramaru nem akarta elrontani a lány jókedvét, ezért csak magában jegyezte meg, hogy nem olyan biztos az. Ironikus módon épp egy kaminak volt a legnehezebb elmagyarázni, hogy milyenek is valójában a kamik.

- Hmm... Tulajdonképpen eddig még csak fentről láttam a monszunt. – Sayoko mosolyogva hátra fordult felé. – Ez az első alkalom, hogy az emberek szemszögéből láthatom az apám művét!

- Nos, elismerem, hogy elsőre nem rossz, de hamar... Várj! Mit mondtál? Apád? Szuszanoo egyik követe az apád?

- Nem. Maga Szuszanoo az apám.

- Micsoda?! – torpant meg a démon és leesett állal bámult a lányra.

- Ja, tényleg! Ezt eddig még nem is mondtam? Persze nem a vér szerinti apám. Ő változtatott át kamivá és a lányaként nevelt fel.

- Te... - Toramaru pislogás nélkül meredt a lányra.

Sayoko azt hitte érti, hogy min csodálkozik és szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- Tudom. Nem hiszed el. Apám erős és hatalmas kami én meg még egy onival sem bírok el.

- Nem! – rázta a fejét a démon. – Én azt nem hiszem el, hogy egy olyan felfuvalkodott és zsarnok kami mint Szuszanoo egy ilyen jószívű lányt nevelt fel. - a hangja és a tekintete is őszintének tűnt miközben ezt mondta, szemernyi gúny sem volt benne.

Sayoko elpirult a dicsérettől, majd hogy lehiggadjon gyorsan rászólt a démonra.

- Neked aztán tényleg megvan a véleményed a kamikról igaz? Találkoztál már egyáltalán rajtam kívül kamival?

- Párszáz év alatt összefutottam néhánnyal. Nem valami... megnyerőek, ha engem kérdezel.

Keiko napnyugtára érte el az erdőt. Amateraszu szama narancssárgára festette az eget, ami fokozatosan átment Cukujomi szama kékjébe, ám mindezt eltakarták Szuszanoo szama felhői. Az eső nem zavarta Keiko-t, támogatásnak vette Szuszanoo szama részéről... Nem mintha szüksége lett volna rá.

Hacsiman követe volt és számtalan küldetést hajtott már végre az emberek világában. Most is csak egy újabb démonnal áll szemben, amit le fog győzni.

Egy pillanatra felnézett az égre, hogy erőt merítsen a nagy kamik rajtahagyott kéznyomából, majd belépett a fák lombja alá.

Az ösvény mellett rövidesen felbukkantak a démonvadászatra érkezett emberek nyomai. Szinte mind letértek az útról és a fák között kutattak vagy rejtőzködtek, hogy lecsapjanak a démonra. Keiko nem követte a példájukat. Nyugodt léptekkel, tovább sétált az úton és közben érzékeit fokozatosan kiélesítette és kiterjesztette az egész erdőre, hogy ha felbukkan a démon, egyből el tudja kapni.

Kívülről csupán egy fiatal lányt lehetett látni, aki egymaga sétál az erdőben. Valójában azonban egy harcos kami volt, aki éppen vadászott.

- Au!

- Sayoko csan! Az ég szerelmére! Ez már a harmadik alkalom!

- De most tényleg kiment a bokám!

A lány a földön ült és a lábszárát szorongatva sírdogált. Toramaru mellette guggolt és szemügyre vette a bokáját. A lábfeje teljesen természetes szögben állt, nem látszott duzzadtnak és csak egy vörös horzsolásnyom volt a bőrén. Mikor először találkoztak Sayoko-nak szinte tejfehér, makulátlan bőre volt, akár egy hercegnőnek, az emberként töltött idő alatt viszont begyűjtött jónéhány horzsolást és sérülést és a nap is megfogta így most sokkal egészségesebb aranybarnás színt kapott. Alig látszott rajta a friss sérülés.

- Semmi baja csak megrándult. Lábra tudsz állni.

- De nagyon fáj!

- Egek! Na, gyere! – mielőtt tiltakozhatott volna, a lány hóna alá nyúlt és fölsegítette.

Úgy indultak tovább, hogy Sayoko egyik karját a démon a saját vállára húzta és rákényszerítette, hogy támaszkodjon rá.

- Jobb, ha visszamegyünk az útra! Végül is, ha egy démon jár erre, úgyis észre fog venni, mielőtt-

Egy sikoltás hasított az éjszakába, mire mindketten mozdulatlanná dermedtek.

Toramaru azonnal kiterjesztette démonérzékeit. Sötét energia után kutatott és szinte azonnal talált is egy forrást, de az...

- Te jóságos...!

- Mi az? – rémült meg Sayoko.

Toramaru válasz helyett ölbe kapta, majd futásnak eredt vele.

- Toramaru kun! – kiáltott fel a lány, aki arcát szorosan a démon mellkasához préselte, hogy az ágak ne karcolják össze. – Mégis mi történtik?!

- Megvan! Már tudom, mi jár az erdőben ez...!

Mielőtt végig mondta volna újra felüvöltött valaki. Emberi hang volt és az illető halálra volt rémülve.

- A fenébe! – Toramaru gyorsabb tempóra kapcsolt.

Sayoko csak egy pillanatra akart felnézni, de aztán képtelen volt elfordítani a fejét. A fák lombja fölött meglátott egy hatalmas koponyát. Emberinek tűnt az órisái méretét és a szemgödrében lobogó vörös lángokat leszámítva.

- Ez... - torkán akadt a szó és hiába nyelt egyet, képtelen volt megszólalni a félelemtől.

Gashadokuro. Egy óriáscsontváz, egy förtelmes, veszélyes lény, ami haragos energiából születik. Csak ölni képes és számtalan ember gyűlölete munkál benne, az mozgatja a csontjait.

Az óriáscsontváz, ami kibontakozott előttük a fák közül egy kapálózó jajveszékelő vadászt tartott a kezében. A férfi a kardjával hadonászott felé, de a lény számára csupán egy légy volt, ami menekülne a markából. Pillanatok kérdése és össze fogja roppantani.

Toramaru újra gyorsított, a démonlángjai elmosódott sárga fényként jelentek meg mellette ő pedig átváltozás közben tovább szelte a levegőt. Már majdnem odaért, hogy megmentse a férfit, amikor valami megelőzte.

A hirtelen fény elvakította és muszáj volt hátra ugrania. A háta egy fa törzsének csapódott, amitől elveszítette a koncentrációját és az egyensúlyát és Sayokoval együtt a földre zuhant. Esés közben csak annyit tudott tenni, hogy átfordult, így ő érkezett alulra, a lány rajta landolt és nem ütötte meg magát annyira.

A fehér fény, ami elvakította úgy ragyogta be az éjszakát, mint egy üstökös. Végighasított előtte a levegőben és lecsapott az óriási csontvázra. Mintha egy fa törzse roppant volna meg olyan hangot adtak ki az óriási kezet alkotó csontok, amikor széthasították őket.

A vadász kapálózva esett a földre, majd kimászott a hatalmas csontok alól és a félelemtől vakon futásnak eredt.

Toramaru egy pillantással meggyőződött róla, hogy a rajta fekvő Sayoko-nak nem esett komoly baja, majd átfordította magukat, hogy a hátával védje a lányt és hunyorogva a gashadokuro előtt álló ragyogó alakra pillantott.

Az illető díszes joroi-t és jin haorit viselt, kezeiben két egyforma katanát tartott és egész alakját mennyei fény ragyogta be. Mikor megfordult Toramaru az arcáról rögtön felismerte a lányt a fogdóból... akinek most mennyei fény ölelte körbe az alakját.

Remek! Még egy!

A kis kami nem sokat tétovázott, újból felugrott, majd a koponyájától kezdve kettéhasította a gashadokuro-t. Mire a darabjai földet értek volna már el is porladtak a levegőben.

- Jól vagytok?

Sayoko a földön hasalt, Toramaru pedig fölötte és fél karjával átölelte.

- Jól lennék, ha nem vakítanál meg! – felelte a fiú.

A mennyei fény máris fakulni kezdett a harcoslány körül, amíg szép lassan el nem tűnt. A páncél és a fegyverek viszont maradtak.

- A többi vadász? – kérdezte Toramaru miközben talpra segítette Sayoko-t.

A lány magához képest nem is festett olyan rosszul. Sokat fejlődött, mióta egyre több démon került az útjukba és most már alig rémült halálra egy gashadokuro látványától.

- Szétszóródtak az erdőben... már akiket még nem ölt meg. – pillantott a helyre, ahol percekkel korábban még az óriási csontváz állt. – Ti hogy vagytok még életben? Mikor láttam, hogy nincs nálatok fegyver azt hittem ti lesztek az elsők, akik meghalnak majd.

Toramaru felemelte a tenyerét, ami fölött megjelent egy láng.

- Ne a külső alapján ítélj kami csan!

A lány rögtön hátrahőkölt és előrántotta a kardjait.

- Démon! Szóval te állsz-e mögött?! – emelte fel egyik kardját támadásra készen.

- Mi? Dehogy! Azért vagyok itt, hogy megoldjam a dolgot, nem azért, hogy bajt csináljak! Esküszöm!

- Mintha érne bármit is a szavad!

Toramaru Sayoko-ra nézett és a tekintetével valami ilyesmit üzent: „Mit tanítanak nektek abban a nyamvadt Égi Palotában, hogy csípőből ilyen elvakultak vagytok?"

- Mit keres itt veled ez az ember? Elraboltad? – folytatta a faggatózást a lány.

- Hogyne! Azért etetem az utolsó pénzemből is, mert elraboltam és meg akarom ölni! – kérte ki magának a vádat Toramaru.

- Jól van elég! – szólt közbe Sayoko. – Megmentette az életemet... már vagy háromszor és segít hazajutnom.

- Egy démon? – a kami eddig dühösen ráncolt szemöldöke fölszaladt a homlokán.

- Tudom, nehéz elhinni. – bólintott Sayoko. – De ez az igazság!

A lány hosszan nézett Sayoko szemébe. Az arcát fürkészte a hazugság legkisebb jeleire vadászva, de mikor nem talált semmit megadóan felsóhajtott.

- Hát jól van. – tette el a kardját. – Láttam, hogy megvéded ezt az embert és ezt egyelőre elég bizonyítéknak veszem. -  Bár a tartása lazább lett egy kicsivel, még mindig gyanakodva pillantott Toramarura, aki ártatlanul vigyorgott rá vissza. – Az én nevem Keiko, Hacsiman követe vagyok.

- Én Sayoko vagyok ő pedig Toramaru. – mutatta be magukat a lány.

Keiko kicsit közelebb hajolt hozzá, mintha jobban szemügyre akarná venni, mintha ismerős lett volna neki valahonnan... Közben az erejét vesztett kami benntartotta a levegőt és még pislogni sem mert.

Szerencsére Keiko nem ismerte fel és mikor elhúzódott, Sayoko fellélegzett magában.

- Ha tegnap minden pénzeteket elköltöttétek, akkor szükségetek van a földesúr aranyára, tehát gondolom ti is meg akarjátok találni a csontokat.

- Csontokat? – lepődött meg Sayoko. – Miféle csontokat? Hiszen most győzted le a démont!

- Csak egy éjszakára űztem el. Egy gashadokuro-t csak úgy lehet végleg elpusztítani, ha megkeressük a csontokat, amiből létrehozták és megtisztítjuk őket a dühös energiától. Addig...

Hirtelen üvöltés hangzott a közelükből. A vadász, akit Keiko az imént megmentett úgy tűnik ismét bajban volt.

- Ez meg mi?!

Keiko előhúzta a kardjait.

- Úgy tűnik, van még egy. Nekem mindegy mit csináltok, csak ne kerüljetek az utamba! - egy fényes villanással felugrott és eltűnt a szemük elől. Hamarosan hallották, ahogy végez a másik gashadokuro-val is.

- Elképesztő! – Sayoko hangjából őszinte csodálat áradt.

- Hmpf! Felvágós! – húzta a száját Toramaru. – Gyerünk Sayoko csan! Keressük meg azokat a csontkupacokat, aztán szabaduljunk meg tőlük!

Meg sem várva a lány válaszát, tűztigriseket idézett és elküldte őket különböző irányokba, hogy felderítsék az erdőt, majd ő is elindult egy találomra választott ösvényen.

- Várj! Toramaru kun! – Sayoko utána sietett. – Nem kéne Keiko csannal tartanunk?

- Hah! Én aztán biztos nem megyek azzal a pacsuli szagú kamival! – csippentette össze az orrát színpadiasan Toramaru és elfordította a fejét. – Nem bírom elviselni azt a tömény virágillatot meg az idegesítő ragyogást, ami körülveszi! Az én szemem sötéthez van szokva!

Úgy tűnik a démon büszkeségét igencsak sértette Keiko harci tudása és parancsolgató stílusa. Sayoko kuncogva követte. Tetszett neki, hogy kivételesen Toramaru az, aki duzzog.